Jók vagytok ti

 

Ó, be tudnék szavak nélkül
beszélni rólatok!
Ha én mutathatnám meg az Istenségnek
rettentő sikoltással
minden nyomoruságotokat!
Vagy legalább hozzátok szólhatnék
egyszerü vigasztalással, cifrázatlan
feltörésével a lélek erejének!
Mert én tudom, hogy jók vagytok ti,
házasságtörők, csaló bankárok,
többszörös gyilkosok, hazug szónokok
és gyülölködő katonák,
jók vagytok ti, szeretitek az édesanyátokat,
és sírni tudtok az eltaposott virágért.
Tudnátok élni szépen,
derüs alázattal
összefogózva az embernek teremtett
gyönyörü földön, mert jók vagytok ti,
ahogyan a szeretet könnyével együtt
kicsordultok az én szivemből.

1929


Ünnepi plakát

 

Kérek minden rangú és rendű embereket,
hogyha vétkeztem ellenük:
bocsássanak meg érte!

Kérek testvéreket és barátokat,
versenytársakat és ellenségeket,
hogy fogják meg a kezemet.

Felejtsék el, ha Bábel forgatagában
kínok borától szédelegve jártam
és nem emeltem kalapot.

Szorongok, félek mostanában,
különös-nagyok a csillagok mostanában,
egyedül vagyok mostanában.

Mindent próbáltam, aludtam, sírtam is;
most utoljára plakátokat ragasztok
a jószívek falára:

Kérek testvéreket és barátokat,
kérek minden rendű és rangú embereket,
hogy szeressenek engem!

1929


Jó reggelt, barátom!

 

A két szemem lobogó reflektor,
öles nyalábbal veti a fényt;
egyszer szeszélyes csipkebokor
toppan elém,
majd egy hideg torony -
később talán egy élet, akit elgázolok.
Olyan furcsán nyílnak a gondolataim,
kicsi angyalok ideges szárnya
hömpölygeti a homályt.
Nincs összefüggés a dolgok között.
Milyen jó volna izgalom nélkül
találkozni egy emberrel és ráköszönni:
- Jó reggelt, barátom,
hogy aludtál? -
És behunyt szemmel
adni át magamat valami
józan és nyugodt, örök folyamatnak.

1929


Rossz éjszaka

 

Csupa fekete aggodalom dobog
a bezárt kapuk mögött.
Éles női hang sikolt segítségért,
aztán egész kórus jajgat
mély, morgó remegéssel. Megint
sikoly. Öreg zsidó görnyed az
árok szélén; fanatikus nagy
szeme: nedves barna könyörgéssel
tapad az égre, piszkos kaftánján
elomlik gubancos szakálla.
A szüzek tovább sírnak,
a lelkek tovább vergődnek,
a testek tovább oszlanak.
És nyúlós, leheletgőzös nap emelkedik
az elátkozottak városa fölé.

1929


Közeleg az emberfia

 

Tudom, hogy közeleg már a jó ember fia,
aki nem tőlem és nem tőled kap életet.
Néhány pásztornak, akik sohasem öltek
nyulat, nem hordoznak emberölő
szerszámot, megjelenik az angyal és
megjelenik a csillag és tele lesz dallal
a decemberi hegyoldal. Csak ránézünk a kisdedre
és tudni fogjuk, hogy Ő az.
Eljönnek az acéltrösztök fejedelmei,
a petroleumbányák frakkos császárai
s könnyel a szemükben letérdelnek elé.
Mert Ő lesz, akinek legtisztább kék a szeme,
legerősebb lészen a karja és szelid arcáról ragyog
az örök épitők acélos vidámsága.
Ő megmutatja minden vándornak az útat,
minden töprengőnek az igazságot, minden
haldoklónak az életet. Ő megmagyarázza
nekünk a gépek dalának igazi értelmét,
megmagyarázza és megáldja a fáradt költőt
legsajgóbb szavait és mosolyogni fog és kék
fehér galamb fog ülni a vállán kétfelől.
Ő nem ad országot nekünk, hanem otthont,
nem ad fegyvert, hanem kenyeret.
Ma még sirunk,
mert a mosolygás nem én vagyok.
Ma még sötét
van, mert nem jöttem világosságnak,
hanem hogy bizonyosságot tegyek a világosságról.
Már közeledik az éj, mely szüli a Hajnalt.
Eljön Ő, minden bizonnyal eljön.

1929


Te harangozol

 

Hunyd be a szemedet a dombtetőn.
Megindulsz lassan az űrben, a kék
levegőben, az őszi lombok hervadt
szagában. Előbb csöndes úszással,
lengéssel jobbra-balra, aztán szédületes
gyorsasággal, káprázatos ívben
messzire lendülsz, titokzatos szálak
tartanak, azokon himbálózol
édesen, fájón, rettenetesen.
És delet kongat a falu harangja,
és minden kondulással egyre biztosabban
érzed, hogy te vagy a harang nyelve,
és az egész mindenség kék burája:
egy óriás harang. És öblös kongással,
testeddel, véreddel, egész valóddal
te harangozol az egész világnak.

1929


Helyet kerestek

 

Karonfogva bandukoltak, rogyadozó
inakkal a napsütéses temetőben.
Utánuk mentem:
az asszony kicsi fonnyadt szája
mosolygott, hajuk kopott
ezüstje összefolyt a fényben.
Keresték a helyet, ahol legjobb
lesz feküdni, a legszebb,
legnaposabb helyet keresték.
Örökké tartó, visszatérő,
boldog nászéjszakáról beszéltek.

1929


Kórházi emlék

 

Fehér ágyon
feküdtem,
némán szenvedő
emberek közt.
Június volt,
a nyitott
ablak párkányán
madarak
csicseregtek.
Az anyám sírt.
A lányok
virágot küldtek
s apró cédulákat.
A nyitott
ablak párkányán
madarak
csicseregtek,
a folyosón
mankók kopogása
visszhangzott.
Gabriella nővér,
a csöndes,
fehér apáca,
letörölte homlokomat,
s az elröppenő
madarak után
nézett.

1929


Lámpákat gyújtok

 

Lámpákat gyújtok néptelen városomban.
Te látod messze az apró piros és zöld
és sárga lángokat, próbálod megérteni
őket, de nagyon messze vagy. Legszebb
házamban vetettem ágyat neked, illatos
vizet öntöttem a korsókba és a tálba.
Te nem ismered ezt a várost, nem tudod:
mi van benne és mi hiányzik.
Minden, amit mondok, vagy teszek:
egy-egy lámpa az irdatlan messzeségben.
Szánalmamat elébed küldöm az országútra,
számolja, számolja a kilométerköveket
s egy útmenti bozótban alva talál.

1929


Senki előttem, senki utánam

 

I.

A sziklacsúcsok felágaskodnak
és hajladoznak a felhők között.
Hangosan kiáltozom, hogy elverjem
a némaságot, mely tízezer éve
mossa a merevtörzsű fákat
s rémült melódiákat ringat ölében.
Dárdahegyű, kemény levelek
sorakoznak a pikkelyes ágakon,
a virágok szirmai pattogva töredeznek.
Senki előttem és senki utánam,
és nincs út sehol; minden felbukkanó
igazságért, minden talpalatnyi
földért esztendeimmel fizetek.

II.

S a zord éjszakákon mégis hiszek.
Búzavirágos szarvú ökröket látok,
amint fehér szekerek előtt bandukolnak,
embereket, akik valamikor
élni fognak a földön.
A barlang, amelyben tűz nélkül
didergek, bodros füstöt ereszt,
fáradt, erős férfiakat altat
s a kötél, melyen remegve kúsztam
át a vak mélységek fölött,
száradó ruhák terhe alatt ring
asszonyok lármás, víg dalában.

1929


Szomorú tévedés

 

Valami álomból emlékszem rád.
A bástyafokon rőt moha nő,
s kedves forrásom elapadt, elapadt.

Az acélkék fecskék rád gondolnak,
nem szállnak el: meghalnak,
és haldoklik a megállt idő is.

Te nem tudod, hogy barátod vagyok,
és azért nem közeledsz hozzám!
Ó, milyen átkos, szomorú tévedés ez!

Csuháim kopnak, nemsokára
szabad mellet mutatok a fáradt napnak:
remete-éveim hite szakadozik.

Nem akar lángolni az esti tűz,
s mezőkön, hegyeken túl késik,
egyre késik a mindenek gyógyulása.

1929


Nagycsütörtökön

 

A szél suhogva borzong
az olajfa-lombokon.
A kanyargós úton, által az erdőn
tömöttsorú fáklyások jönnek.

Testemet ételül adtam,
véremet italul adtam,
könnyel mostam meg lábaitokat;
Mégis egyedül maradtam.

Hajnal-derengés borzong
a sötét lombokon.
Judás után, által az erdőn
sátánarcú fáklyások jönnek.

Testvéreim, tanítványaim!
Égignyúló kemény kereszten
holnap megölnek engem!
És ti alusztok, mélyen alusztok!

1929


Legyetek őszinték

 

Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.

Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen -
és tagadástok: nem, nem.

Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.

1929


Csonka koldús

 

Öreg vagy. Hiányzik a jobb kezed.
Az ócska szandálból kilógnak
lábujjaid.
Ilyenkor, mikor beköszönt a szeles időszak,
kegyetlenül fázól, köhögsz
s reszketegen gyűjtöd a kopott garasokat.
De a szemedben mégis derű van
s az apostolok örömével
kivánsz ezerannyit.
Házról-házra jársz és hírdeted,
hogy milyen nagy
és dicsőséges a nyomorult ember.

1930


Akivel néha találkozom

 

Úgy irigylem azt az embert,
akire csak néha találok
csöndes szobámban, lefekvés előtt,
vagy a szerkesztőség zajában, kezébe
temetett homlokkal, szelíden.
Túl van minden problémán,
nem komplikálja az életet,
nem bontja fel százezer elviselhetetlen
borzongásra; a rémeket elűzte.
Testét kerékbe törték, de feltámadt
s ha lassan is, de jár
s úgy nézi a kezére száradt vért,
mint valami idegen ékszert:
a bölcs emberek különös mosolyával.
Cigarettáját is mélyen odagondolva
szívja, s míg mellében kihagy
a szív, s nehéz szúrások fájnak,
barátaival figyelmesen beszélget.

1930


Aranysárga fényben

 

Egyszer elpattan valami mélyen.
Az eltemetett csönd halk csobbanással
ömlik szét a síró viharban.
S egyszerre megdermed, elhallgat minden.

Aranysárga napsugár szitál hűvösen,
mozdulatlan, fakó lombokat dédelget;
szívig sajduló, bágyadt csodálkozással
a tavi csónak partot ér velem.

A kavicsos úton lassan halad egy leány.
Valami sápadt hercegkisasszony.
Finomrajzú beteg kis kebeléhez
sárga rózsát szorít és köhög.

1930


Ballagó vers

 

Eső utáni fény csillámlik
a ritkapárás alkonyon.
Oly lassú, lassú lett a léptem,
olyan fehér a homlokom.

Jó lenne már letenni szépen
unt terhemet s a cifra bért
s ha számoltatnak, nem felelni
önmagamért és másokért.

Sápadtan is szabadon menni,
fáradtan is emlékezőn...
(Mit is mondott a kedves tegnap,
mikor velem járt a mezőn?)

Most nem zavar hang s nem üdít,
csupán a szárnyas szellemek
csattognak láthatatlanul,
amint a fák közt lengenek.

A világ furcsán mosolyog,
mint a tüdőbajos leány,
aki szerelmes és megérzi,
hogy napja alig van nehány.

1930


Mese, mese, mátka...

 

A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén -
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt...

1930


Virrasztás a dzsungelben

 

Úgy - aludj csak az indus éjszakában!
Rontó szellemek és lidérchatalmak
ellen védelek én, fehér leányom,
láthatatlan, esős dzsungelvilágban
virraszt fegyverem és a barna barlang.
Búg a víz zuhogó, kövér csatakja,
párálló iszapon csattogva preckel,
fülledt mélybe csurog nehéz, kiáradt,
bő meleggel: a mérges és komorzöld
kaktuszok levelén, húsos, sokágú
páfrányok buja zegzugán lecsordul
s bambuszrengetegek dúsan vonagló
testét fürdeti fuldokló örömmel.
Távol rettenetes sebtől halódó
tigris párja után szagol hörögve
s végsőt bődül a harsogó morajba.
...S már lélegzetedet sem hallom, édes,
alszol? nem tudom - ó, talán halott vagy
s lelked künt gomolyog már messze, lucskos
lótuszok kinyiló kelyhét keresve?...
Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak
s barlang-boltozatunk repedt zugából
kígyók hullnak a senyvedő parázsra.

1930


Búcsú

 

A nagy esőzés elállt,
a ködpárák is fölszálltak, Úrnőm.
Az elefántok készen állnak,
amely percben akarod:
indulhatsz.
Én maradok és mindenre vigyázok:
az illatodra a szobákban,
a lábnyomaidra a tornác előtt.
Esténként elengedem a házőrző
tigriseket,
s a fojtott csendben
a vörös csillagok alatt
mindig újra hallom búcsúszavad.

1930. május 9.


Vers egy régi szoborhoz

 

Pogány romok alól ástalak ki.
Ó, milyen borzasztók voltak a darabokban összeszedett
csonka tagok, füstös karok,
elhasadt lábak, szétrepedt ajkak!

Fáradsággal nem törődtem, éjt-napot átdolgoztam,
míg újra-teremtettelek:
Milyen öröm volt, mikor járni kezdtél,
milyen eszeveszett boldogság, mikor megszólaltál!

Tagjaidba pírt leheltem és buja forróságot,
szívedbe vért öntöttem, az olvadt ércek
sziszegő, lobogó lángfolyamát:
tőlem született mindenegy gondolatod.

Lásd, most is, hogy egyedül járok a hervadt kertben,
e furcsa csodára gondolok. A búcsúzó fecskékről
hozzád tér vissza a mester borús tekintete.
Most már ne hagyj el.

1930. július 19.


Négy sor

 

Elfonnyadt szerelem illata kisér
Örök hallgatás legyinti a tó fekete tükrét
Hideg szelek sodrában állok ijedt szemekkel
Virágos ágra hullott beteg csillag a lélek.

1930


Meddő napok

 

Hónapok óta hallgatok már.
Most nagy jósággal
hagyom, hogy eltemessenek.
A kriptaajtót bevágták utánam,
nagyot döndült, a fenyőkről lezuhogott
a hó, fent megrázkódtak a csillagok.
A holtak bomlanak, oszlanak.
Vérükből béke lesz, húsukból csend,
csontjaikból hamu és céltalanság.
Odakünt az éjszakában,
szerelmesek járják a dombos temetőt,
s én huncut kacagással gondolom el:
Hogy megrémülnének, milyen
fogvacogó rémülettel, ha kikiáltanék
az ablakon:
- Hiszen élek! Élek! Élek!
De csöndesen maradok s a perceket számlálom.
Már nem lehet messze a feltámadás.

1930


Menni kellene házról házra

 

Nem így kellene hűvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra, mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

1930


Sohasem tudom meg

 

Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, - nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.

1930


Mi lesz ebből?

 

Minden szürkül, fakul
Hull a hajunk.
Az almák nem olyan pirosak, mint tegnap,
a füvek zöldje nem izzik úgy, mint tegnapelőtt.
Mai mosolyunk hűltebb, sötétebb,
fakóbb:
ijedt és szomorú utánzata a régieknek.
A szavak napról napra üszkösebbek.
A szerelem karja tágul, ernyed, lankad, elenged...
Mi lesz ebből, kedvesem?
Éjszaka? Fekete csönd? Hideg ború?
Vagy kihamvadó utakon át jutunk
örökmosolyú, fényesen izzó, boldog mezőkre?

1930


Vándor-kesergő

 

Sovány vagyok nagyon.
Hozzátok folyamodom, ízes gyümölcsök,
leves narancsok, kövér almák,
húsos barackok, hizlaljatok meg engem.
Fázom nagyon.
Kicsi pattogó gallytüzek,
melegítsetek föl estelente,
óriásfák lepedő-levelei,
takarjatok be éjszakánkint!
Keserves vagyok nagyon
és árva vagyok nagyon:
fű, fa, virág, vidítsatok föl engem!

1930


Július

 

Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rádgondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös
nászindulóját!

1930


Aranyország, szerelem

 

Ó, aranyország, szerelem!
Most szárnyaimat szerelem,
s kána-szirmok harsány tüzében
lobog a szívem az esti szélben.
Aztán lehullok. Hűs az arcom,
amint mosolygón, mélyen alszom
a kék mezőn. Piheg a friss fű...
...Cigányangyal, fekete-tincsű,
úszik az ég opál tején
piros sapkával a fején...

1930


Nyitva áll az aranykapú

 

Az erdők hívnak engem, hogy legyen tavasz.
Száraz kútak hívnak engem, hogy buggyanjon
fel mélyükön a kristályos, tiszta víz.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.

Ezért nem szégyenlek beszélni magamról
és nem szégyenlek a világ dolgairól,
holott vak az én szemem és süket a fülem.

Ismerjétek meg a fűben fekvő ember boldogságát.
Ismerjétek meg az aranykapút: nyitva áll
és kék patakok muzsikálnak a tövében.

Testvéreim,
Legyetek jók és szentek!
Szeressétek a bárányokat! Szeressétek a madarakat!

1930


Halvány rajz

 

Pirkadattól kedvesem sírján tilinkóztam.
Azután továbbmentem juhaimmal,
odább ballagtam fehérgyapjas bárányaimmal.
Szomorufüzek alatt üldögéltem
kimondhatatlan bánattal és csodálkozással, -
a fákon madarak ültek, szálltak, jöttek-mentek
s fekete magvakat pergettek rám.
Sütött a nap, s én nem értettem,
suhogott a szél, s én nem éreztem,
zsendült a fű, s én nem tudtam: minek?
Este homályos barlangba léptem:
zöld boltozat alatt
mohos kőbálvány torkából csurgott a végtelen idő.

1930


Gyakran eljön

 

Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.

Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

1930


Csak mendegél...

 

Egyszer itt látod,
máskor ott.
Nyugodt, derűs ember,
akinek nincs gondja,
félelme,
terve.
Egy a fontos: a könnyű szív,
- tanítja,
és két fehérke bárány
követi lépteit.
Vándorol a nap alatt.
Bokrok alján éjszakázik.
Szakálla kinőtt, haja borzas.
Szeme sugárzó kék,
mint a messzeség.
Nem beszél sokat és hangosan,
csak mendegél
és meg-megáll
s ha néha dalol:
olyan az,
mint a zenélő sóhaj.

1930


Hegyi beszéd

 

Hegytetőre szállok kedvesemmel.
Szárnyaink vannak.
Ölelem derekát.

Már itt sem érzem a nagy összefüggést,
megszüntem a porszem-milliárd
egyetlen porszeme lenni,
aki forgószelekben forog
s lehull.
Nem érzem a világ-nagyság
iszonyú súlyát vállamon:
a csillag-titkok, csillag-dalok,
fogamzás, keletkezés, halál:
nem érdekelnek.

Megnőtt az életem.
Minden eltörpült.
Szeretek: én vagyok fontos és ő.
Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket.
Fehérek vagyunk,
tiszták és ostobák, mint az ostya.
Lengő szakállú, öreg szikár pap
mutat fel minket a hegytetőn:

Íme, a szentség! Térdrehullni!

Galgó, 1930. szeptember 14.


Az utolsó nyári vihar

 

Kunyhóm reng rozogán, cölöpje reccsen,
nádszögét a szelek zihálva tépik.
(Sápadt képed előtt csapong a mécses,
föl-fölrezdül ijedten s újra elhal...)
Zordon, régi mesék vad sziklaszája
tátong, s elszabadult az Óriásrém:
szárnyas ménparipán zúdulva száguld,
dús, bozontos öreg tölgyekre villám-
lasszót bőszduhajul, cikázva cserdít,
csattan s zengve süvít, hogy visszarántja.
Elmegy. Újra jön. Őspaták hatalmas
érce dörgeti vén hidak kikorhadt
fáját, fent a nagy űr visszhangja gördül.
Aztán már csak az ég csillagszemetje
csordul csöndesen, áradó sirással
tört fenyők tetemére - és vityillóm
mélyén, képed előtt, csak én idézek
elhalt illatot és szelíd zenéket...

Galgó, 1930. szeptember 14.