Séta |
Keserű lett ma máskor oly édes kenyerem
s ha egy-egy balga, ringó rím eszembe ötlött,
nem tudtam semmit írni, csak vettem a felöltőt
és kóborlok s a lelkem sír a tenyeremen.
Oly furcsa is az élet, - eldadogom ezerszer
ezt a banális, bágyadt, semmitmondó igét
s egy bolt előtt egyszerre kivánom a fügét,
mely ürmös ízek ellen édes, gyermeteg szer.
Aztán a testem újra fehér ágyat kiván,
hálós kis ágyat, hűvös, gyűretlen, tiszta gyolcsot,
ágyat, melyen rikító paplan nem piroslott
s amely fölött fölöttem virrasztott az anyám.
A furcsa elmulás is sajgón eszembe vág most
és hogy nem élni egyszer; milyen furcsa lesz,
milyen egyszerűen szép, mikor lehull a mez
s felülről nézem ezt a forgófüstű várost.
S ez itthagyott írások sem lesznek akkor: élet.
Csak frissvirágú erdő lábatövére hullt
lombok sírása, könnyű avarillatu mult.
S majd egy kései vándor finom orrába téved.
Lassan sötétedik már és fázósra hülök
fényes sikátorokban. S akkor egyszerre oldalt
meglátok egy leánykát. És frissen csattogó dalt
szeretnék írni s vígan búg száz autótülök.
Oldalt kacsint rám s tiszta, fehér nyakán kis érem
himbálózik, fityeg; kissé szégyenkezőn
s én véle nyargalok már derűs, nagy, kék mezőn...
Pár lépésről kitartón félóráig kisérem...
1929
Csupán a szépség |
A könnyek csak kopognak. És elborult a tó.
Jaj, honnan és ki küldte reánk e szomju lázat?
S ha elfogyott már minden rémült magyarázat,
fent és alant csupán a szépség található.
Lépteink megbicsakló, szédült esztéta-léptek
s árnyak vagyunk, akik fehér tógába bújtan
bujkálnak régi, tiszta klasszikus borúban
s márványos, furcsa házak átriumába lépnek.
Szavaink nem puffognak és nem egetverők,
csak jó hidegfogású, illatos cifraságok,
mint márványszobrok talpán a délszaki virágok
s alázatos, szerelmes fehér rabszolga-nők.
És ha megúntuk ezt is, szabad bejáratunk van
nippes pompájú, kis szalónok ajtaján
s a delnőt, míg fölrezzen az ajtó halk zaján,
csiklandó szépbeszéddel köszöntjük félig úntan.
Finom csipkékbe pólyált formás és kicsi karja
lágyan pihen egy festett és drága legyezőn
s míg nagyranyilt szemével ránknéz révedezőn,
a gáláns bókvirágot szinte kicsikarja.
És lehetünk, ha tetszik, angol tengerészek,
vagy gazdag lordok is, akiknek balgatag
álma a tenger és lobog a kék szalag
sapkájukon: vidámak, csöndesek és merészek.
Beülhetünk sebes, szép könnyű csónakokba
s míg monoton morajjal berreg a motor,
szilárd lelkünk szegélyén ezer hullámfodor
törik meg gyöngyözőn és színesen csacsogva.
S estére szabad lennünk kis fáradt gyermekeknek,
kik a gyerekszobában, fehér falak között
angyalra várnak, édes, fénybeöltözött,
fenyőszagú angyalra és néha felszepegnek.
Csalódottan babrálnak sok babaarcu lommal.
Majd hirtelen fehérszakállú öregek
lesznek, akiknek ajka megbékélten remeg
a koporsóba feküsznek stoikus nyugalommal.
1929
Kéne valaki |
Kéne valaki, sokszor kéne:
fiatal hugocska, vagy öreg néne.
Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.
Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten
függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra.
Irna levelet, meghívót, sürgönyt,
huzná be tétován a csipke-függönyt,
melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál
ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja,
csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,
s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva, -
s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.
1929
Álom |
Láttam liliomot
furcsára stilizáltan,
kristály-kehelyszerűn
és nagyon megcsodáltam.
A szűzi szép virág
mintha remegve sírna
és omló habselyem:
vakító, tiszta szirma.
S a szár aláfutó
hajszálerein átal
lassan buzog a vér
bíbor sugárnyalábbal.
Lassan buzog a vér,
a habkehelybe följut
s betölti színig azt,
mint medrét a szökőkút.
A porcellánfehér
szirom mélyebbre fordul
s finom szélén a vér
rubintosan lecsordul.
1929
Álmatlan éjszaka |
Ágyamban fekszem este. Az órából kihulló
nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom,
s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony,
eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.
Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből
tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat
s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat
és újra fölsír, mint az emlék szava régről.
Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért,
elröppent már az angyal is, ki lenne őröm,
kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön
s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.
Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél,
alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán
s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám
s rózsát szednék csokorba, többet százezernél...
Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet
s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva,
rohannék boldogan ki a füttyös állomásra
s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet.
S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna
s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív,
kiengedne a vöröslámpás lokomotiv
robogna be robajjal, zörögve és zihálva.
És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére,
vagy kedvese s míg fölsír sok-sok örömsikoly,
úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly
s a csokrot szerteszornám a perron bús kövére.
1929
Kesergő |
Az ég csodás, csiszolt opál,
a szél kis felhőt fújdogál.
Lefojtva gajdol száz torok
s vacognak a sikátorok.
Itt is lesem, ott is lesem:
Hol van az én szerelmesem,
ki elbecéz, csacskán nyafog
és jó meleg karjába fog?...
Itt is futok, ott is futok, -
ki tudja, hogy hová jutok,
ki tudja, hogy hol alszom el,
hogy hol pihenne harcom el?
Ki fél a téltől s élni fél,
feje fölött a tél ítél,
hideg, hóvalfútt alkonyon
ordas szaglássza majd nyomom.
Nincs élelem, csak félelem,
már a remény sem él velem,
vigyázza, zárja száz lakat
az estbe tespedt házakat.
Csak hallgatok és ballagok
s a fénnyel mázolt ablakok
szeme oly búsan simogat,
mint csillagfény a sírokat.
Itt is lesem, ott is lesem:
Hol van az én szerelmesem,
ki férfivággyal megtelik
és elringatna reggelig?...
1929
Nyáréjszaka |
Tüzes, forró szeszéllyel
meglep és fáj az éjjel.
Búsul a kerti hársfa;
mert nincsen néki társa.
Egy bőregérke csendes,
lágy nesszel, ringva repdes.
Egy távol ablak lomha
vággyal néz ablakomba
s házunk megindul arra
bujkálva, port kavarva
s a házak mind kigyúlt, vak
csókokkal összebújnak
és zúgva sír a hársfa,
mert nincsen néki társa.
Az ég nagy csoda-kékség.
Gyűrött az ágyam és ég.
S a nagy sötét lakásban
nekem sincs senki társam.
1929
Vers az utazásról |
Megy,
robog a vonat, a
hegy
fut,
kanyarog, omlik az
út
és
mélyen a messzibe
vés.
Száz
pózna is nyargal, a
láz
űz,
kerget, a füst csupa
bűz,
kín
feszül ki végig: a
sín
s mély
nyugtatot ma nem ad az
éj.
...Itt
épen egy házikó
nyit,
tár
ablakot a napfényre
vár.
Ott
vén juhász - kezében
bot, -
néz
nyugodtan s pihen a
kéz.
Fenn
egy paraszt ép kaszát
fen
s hagy
mindent a mentire
nagy,
ős
bánattal: szomorú
hős.
Vad
iramunk vajjon mit
ad?
Szent
ez a nagy, falusi
csend,
de
mi sose állhatunk
be:
bősz
robajjal röpít a
gőz
s fut,
kanyarog, szédül az
út.
Ints
nevess, sírj: megállás
nincs.
Fut
mozdonyunk s tüzet és
bút
hint:
íz, hang, szín - elmarad
mind.
1929
Vasárnap délután |
Bús alkimista, mit nekem a kincsek!
Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik.
Vidám, vidám, szeretnék lenni holtig,
hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek.
Ottkünn zenél a friss tavaszi lomb, víg
nyikordulással nyílnak a kilincsek
s a fülledt kamrából kibújva, nincs seb:
akár a fák, a lélek is kibomlik.
Eszembe jut sok kapzsi vágy, mi kár volt,
és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek
és egy-egy emlék is mely szép, habár holt.
S szívemet, melyből gőgös harcok ettek,
most elringatják hűs, körülhatárolt,
együgyű tócsák: langyos kis szonettek.
1929
Magányos erdei házban |
Már a nap tovatűnt.
Suhogás, zuhogás.
Mi lehet odakünt?
Fekete éjszaka.
Nem félek, remélek...
Érzik a vér szaga.
Valaki odakünt
kopog és
hallgatok: tovatűnt.
Megölni ki akar
idegen? Idegem
csupa vad zivatar.
Puha csönd. Künt pedig
suhogás, zuhogás.
Ablakom zörgetik.
Talán már ég a ház.
Kimenjek? Ne menjek?
Valaki kaparász.
Kezem a biblián,
bús lélek, úgy félek!...
Ki lehet? Mit kiván?
Valami csúnya bűnt
koholnak. Loholnak,
suttognak odakünt.
Félelmes, rút titok.
Miatyánk... Miatyánk...
Egyszerre kinyitok:
- Hahó, ki volt!? -
Csönd. Varázs. Hallgatás.
Köszön a sunyi hold.
1929
Elmegyünk |
A föld remeg s a tengerek
s a föld fölé emelt terek
s a térbe ékelt holt tavak
vergődnek és vonaglanak.
Itt már a félelem arat,
itt semmi, semmi sem marad,
csak néma jaj és balga kín
a szenvedések napjain.
A kéreg minket így visel
s habár kívül nincs semmi jel,
alatta leng, felette ráng
a nyaldosó, fekete láng.
A szívünk száraz lett belül,
az ördög is mellükre ül
s ha csillag gyúlna végre kis
fénnyel, kialszik fénye is.
Kiittuk mind a kútakat,
bejártuk mind az útakat,
de mint zuguccán árva bolt,
minden sívár és megrabolt.
Ember, ló bús igát von itt,
kutyuskám hajnalig vonít,
ezer mártírhang esdekel
s fegyvergolyótól esnek el.
A vágy is csupa undor itt,
a csillapult vágy undorít.
Azért kérdem keservesen:
Mi lesz velünk, szerelmesem?
Jobb lesz, ha bújdosó utunk
keressük már és megfutunk,
ne ártson semmi ellenünk -
Mi értjük egymást: elmegyünk.
Nem kell nekünk csak kék mező,
csak szél, mezőkről érkező,
csak kék szavak és kék imák
s Isten kezéből kék virág.
1929
Szonett |
E ködvilágban képe csöndben, árván
csüng kis szobámban, a szemembe fészkelt
sápadt falon és néha néma vészjelt
küldöz szemével, két kezét kitárván.
Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt
kenyere száraz. Életem határán
halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.
Kis ágya deszka: durva és fűrészelt.
Ám egy napon kitárul majd a porta,
elhagyja őt a földi, kerge kín
s rubintbor áll előtte, drága torta.
S való világunk pompás berkein
áldja a percet, mely idesodorta.
Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.
1929
Itt van a szép karácsony |
Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!
1929
Egyedül maradtam |
Szívem hallgat, mint a sír.
Ráfekszik az alkonyat.
Távol mozdony füttye sír,
sír egy távoli vonat.
Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.
Tárul, esd és visszahull:
édes, édes, édesem!
Lásd, a lámpás éjbe fúl
s itt maradtam rémesen,
árva-búsan, egyedül.
Mind sűrűbb az alkonyat,
rám a bánat csendje űl.
S búg egy távoli vonat...
1929