Danaë

Volt egy király, ki, míg szemét
     Még az ág ki nem verte,
Sok féltett szűzek érdemét
     Fortélyosan elnyerte;

Volt ennek egy leánykája,
     Ki még nem is zsendűle,
Még mejje virágocskája
     Bimbózni se készűle.

Ámor azt a praktikáját
     Még nem is álmodozá,
A nyalándék ifjak száját
     Mint ízelítse hozzá.

De tudta a vén, magára
     Hogy nem jó egy lyányt bízni,
Azt is, hogy majd minden vára
     Sem lesz elég őrízni.

Próbálta ennek előtte
     A kis ámori nyílnak
Oly erejét, hogy előtte
     Minden zárak kinyílnak.

Mint egy tanult vitéz, ki már
     Sok bástyákat megveve,
Hogy planizál, midőn egy vár
     Őrizőjévé leve.

A király úgy veti-hányja
     Jártas-költes elméjét,
Hogy óltalmazza leánya
     Legféltőbb kincsecskéjét.

Egyszer durva gondolatja
     Azt súgja vén fejébe,
Hogyha lyányát bézárhatja
     Egy torony tömlöcébe,

Melyet rézből koholtatna
     Még nem hallott munkával,
Már úgy bátran truccolhatna
     A latrok próbájával.

Jól van, a torony megkészül,
     Danaët bévezeti,
Lakatot vét rá vitézül
     S kúlcsát zsebjébe veti.

Végre az ajtó mellé is
     Láncol dühös ebeket,
Ne bocsássanak felé is
     Semmi teremtéseket.

Még ki sem nyílt virágába
     Ez az ártatlan lélek,
Itt hervadozott magába,
     Kiről én most mesélek.

Igy sínlik a kis viola,
     Melyet, míg ki se nyitott,
Valaki, midőn árkola,
     Egy hanttal beborított.

Azonban az idők múltak,
     Nyílt a virágszál, nőtt is,
Érzékenységi újultak
     A pengő fal között is.

Nem látott ugyan szükséget,
     Mert a vén minden reggel
Elegendő eleséget
     S csecsebecsét hordott fel.

Sok efféle bóldogságnak
     Uszkálván közepette,
Egy ottan nőtt kivánságnak
     Eleget nem tehete.

Maga sem tudja, mit kíván,
     Nem is tudja képzelni.
Eszét segítségül híván,
     A' se tud rá felelni.

Sem itala, sem étele,
     Álom se jő szemére,
Mejje forróval van tele,
     Hol hűl, hol hevül vére.

Ég felé fel-felemeli
     Elbágyadott szemeit,
Térdel, kezeit tördeli,
     Kérne, de nem tudja mit.

De tudta ama csábítók
     Legtöbbet próbált feje,
Ki előtt nem vala titok,
     Danaë rejtekhelye.

Jupiter, mondom, megfejtvén
     Azon rágá körmeit,
Hogy mint törölje ki a vén
     Őrállónak szemeit.

Egyszer az ötlik eszébe,
     Hogy essőre kén válni,
Úgy tán Danaë ölébe
     Le tudna folydogálni.

Kellemkéket gyüjt rakásra,
     Kiket ölébe vészen,
S háromszori rázkódásra
     Arany felhővé lészen.

Egy fót kellemnek azt mondja:
     Danaët készítgessék,
A többinek arra gondja,
     Hogy őtet lebegtessék.

Amazok tőlle elfutván,
     Lejjebb-lejjebb hancúznak
S a réz toronyhoz lejutván,
     Egy nyiláson becsúsznak.

Ott a már fellobbant szűzet
     Még jobban felgerjesztik,
S a mejjét emésztő tűzet
     Lengésekkel élesztik.

Most pirosra csípegetik
     Sáppadozó orcáját,
Majd elfojtják, s kifűzetik
     Mejj-szorító ruháját.

Fél-ájultan ágyára dűl,
     Hánykódik, ürög-forog,
Míg sok padláson keresztül
     Az arany-köd szivárog.

S midőn egy hízakon, szépen
     Le akarna csordulni,
Akkor talált szegény éppen
     Az ég felé fordulni.

S ohajtozó szívvel ekként
     Hogy repesve pihegett,
Az arany esső szemenként
     Szöve rá ködszőnyeget.

Azon belől hát mi esett,
     Azt magam nem láthattam,
Hogy Danaë teherbe esett,
     Azt csak mástól hallottam.

Az érzékenységek énekben

Látás

Ahol jő, kit régen ohajtva lesek,
     Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
     Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
     Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
     Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
     Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
     S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
     De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
     Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
     Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
     S fűszeres lelkedet rá lehelletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
     Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szivembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
     Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
     Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél,
     Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek,
     Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
     Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok,
     Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
     Betöltém szivemnek fő kivánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
     Aki még nem érezhetett angyali étek,
Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
     Mennyei jó izlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
     Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! gyenge szorítás!
     Melyekhez még kellett egy bóldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
     Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
     Életem rajtatok mennyekbe mégyen.

Az öröm tündérsége

Egy szép nyári estvén, csak naplement tájba
     Még környékünk szinte nem borult homályba,
Még a természetnek lángszínű bársonyja,
     Amellyel elnyugvó napunkat bevonja,
Mutatta mennyei pompával terjedve,
     Milyen nagy méltóság légyen vele fedve;
Még kevés csillagok tudtak erőlködni,
     A napnak súgára alól kivergődni;
Még az apróbbakat, bár magát elvonta,
     Hosszan utána nyúlt fénnyével bévonta:
Midőn gyepágyamról néztem fél-könyéken
     E szép változást a szunnyadó környéken.
Mint a szivem, csendes vólt a levegő is,
     A nap után bámult tán még a szellő is.
A diszhármóniás békák piánója,
     A taktusra zúgó malom zubogója,
Vízibika, buggyok, füttyök, hápogások,
     A pittyet cifrázó fürj-palattyolások,
Egy panasszát nyújtó kis fülemülének
     Hangszálai között amint őgyelgének,
Az elfáradt erőt nyugvásra rengették
     És a higgadt elmét andalgóvá tették.
Álmélkodva néztem e nagy játékszínbe,
     Hogy a bölcs természet mennyiféle színbe
Hordja fel játékát a néző elébe,
     S hányféle hangokkal zengedez fülébe.
Nemem méltóságát egészen érzettem,
     Látván, hogy e mind ő érte van, s érettem,
Érzém, mely nagy lelkem állattársim felett,
     Kikbe ily bölcset a fő bölcs nem lehellett.
Mi tudunk az égitestek közé menni,
     A láthatatlanból megláthatót tenni,
Útját, messzeségét, nagyságát vizsgáljuk,
     S a nagy természetet keresztül bujkáljuk.
Ez érzés felséges vóltával megtelvén,
     S gyepágyamról mint egy kis isten felkelvén
Mennyezete alá mentem fás kertemnek,
     És ott szabad folyást engedtem eszemnek,
Mely a nyughatatlan vizsgálás szárnyain
     Túlszállt a halandó látás határain,
S a nagy mindenségnek már csaknem felette,
     Lengvén, kis lakhellyét el is felejtette,
Már örök végzés szent kabinetjába
     Csaknem belenézett az egek titkába.
Ily kis istenségnél főbb méltóságomba
     Az elbújt Ámeli ugrik a nyakamba,
Csókot ígér, csak ne duzzogjak játékán,
     S virágokat szór bé ingem hasítékán,
Azzal friss forgással a fák közt eltűnik,
     S onnan is virágot szórni rám nem szűnik,
Most sehol se látom, majd elémbe lebben,
     Senkivel se játszott még a zefír szebben,
Egyszer amint lopva hátam megé kerül,
     Gyorsan megfordulok, s kezem közé kerül,
Már kikapni magát gyengén igyekezi,
     Orcáját és mejjét rosszul védelmezi,
Szám és kezem veri, de nem nagy erővel,
     És azt is többnyire csak a keszkenővel.
Igy hancúzván, mikor álmomba se vélem,
     Megbotlok, eldűlök s ő is eldűl véllem,
S a zöld gyepen amint öszvebúnyolódtunk,
     Látta az esthajnal, miként csókolódtunk,
De a "Lóra! Lóra" zajra felugrottam,
     Mi a patvar! hát én ezt mind csak álmodtam?

Egy férje elestén kesergő özvegy

Nyílj meg jóltévő föld hantos lapja, melyet
     Tapadok, mutass egy bátorságos helyet.
Hadd szárasszam ki ott megfacsart szívemet,
     Hadd sirassam el ott megúnt életemet.
Oda van! örökre, oh jaj, elvesztettem,
     Életemet eddig akiért szerettem.
A gyilkos erőszak kirántván ölemből
     Már most ki akarja feszítni szivemből.
Nem! nem! édes hívem, enyim vagy mostan is
     A feledékenység gyász országában is.
Legféltőbb mindenem te voltál, míg éltél,
     Felkereslek, bár más világot cseréltél.
Jer lelkem! nyomozzuk a halál völgyein
     S örök nemtudással bévont vidékein.
Ne félj, mert vezérem lévén a szerelem,
     A színetlen árnyék között is meglelem.
A végtelen semmi párkányán lebeg bár,
     Avagy a tetőtlen üreg csúcsain jár,
A szakadhatatlan vonszódás kötele
     Akármerre lengjen, egy pontra húz vele.
Óh jer, reppents hozzá utólsó lehellet!
     Hiszen itt rezeg ő csak a szívem mellett.
Érte nőtt virágim, ti is induljatok,
     Végső áldozatúl sírjára hulljatok.
Így csorgott el vére, szép rózsalevelek!
     Valamint titeket széjjelhintettelek!
Liliom! így vágta azt le a kard éle,
     Mint téged; ki nálad szebb vala, míg éle.
Midőn a hervasztó halál rálehellett,
     Mint te, letört sárga ibolya, illyé lett!
Húlljatok virágim sírjára, húlljatok,
     Magam is azonnal megyek utánnatok.

Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatok

Nyugosznak immár a mai nap baján
Áttört vitézek, durva veszély között
     Görcsökre vont képek vonásit
          Hogy szedi rendbe az édes álom!

Leng, lengj körűltök kellemes estveli
Szellő! legyezd el tőlük az érdemelt
     Nyúgalmat is felháborító
          Ostoba képzetek álmodásit.

Óh, kedves élet legsanyarúbb neme!
Ugyan mi szükség vólna reád, hahogy
     Az ember e jó kis világot
          S benne magát okosan szeretné?

Ha a kevélység hírt-nevet éhező
Lelkét nem a vér szomja hevítené,
     S a kárhozandók útja helyett
          Égre vivő nyomokat keresne.

Az érdemesnek hogyha segítsz ügyén,
Hatalmas ember! szebb nevet érdemelsz,
     Mint aki felfúvalkodásból
          Százezer atyjafiát levágat. -

Vitéz barátim! mink pedig úgy veszünk
E sullyos élet sok bajain erőt,
     A vérpatak tengernyi árvák
          S özvegyek átkai közt kerengő

Örvénye közt is, hogyha vitéz karunk
Patvarkodásból nem tesz erőszakot,
     S tettünk jutalmát tiszta szívünk
          Helybehagyó örömin keressük.

Katonai búcsúének

Márs műhelyén,
Vér mezején
     Gyakran izzadozó seregek,
Kiknek epedt
Élteteket
Sok bajhoz csatolták az egek,
A jutalom noha pálma legyen,
          Melyet a hír fejetekre tegyen,
          Bár azzal buzdítgatja
          Tüzeteket ama hadak atyja,
                 Hogy egekig
                 Emelkedik
                      A nevetek,
                 Én nem kinlódom veletek.

A sanyarún
Nyert koszorún
     Csak kapkodjatok ám magatok,
Józan eszem
Már sohasem
     Gyötrik bajnoki gondolatok,
               Már nem akar kezem ontani vért
               Címerekért, se dicső nevekért,
                         Pálmáim s méltóságim
                         Ti legyetek, igazi barátim!
                              Ti veletek
                              Ha lehetek,
                                   Azt fogadom,
                              Egy hérósságért nem adom.

Búcsúzás a hadi élettől

Isten hozzátok!
Vitéz barátok!
     Kikkel míg harcoltam,
     Testvér voltam.

Már kardot nem húzok,
Végkép elbúcsúzok
     Véróltárotoktól
     S zászlótoktól.

Az ég őrzéstekre,
És vezérléstekre
     Kivánom, szüntelen
     Légyen jelen.

Végbúcsú Ámelitől

Már hát Ámelim elviszed
     Fellengőn repeső jádzi reményemet?
Már hát elviszed e soha
     Bé nem forradozó szív kiszakadt felét,
Már hát elviszed, elviszed
     Édes mindenemet, mert magad itt hagyol.
S itt hagysz hát, ha nem álom ez,
     Mellyet képzeletem féltibe rajzola.
Óh, e' nem lehet az, mivel
     Még álmomba is e színleni nem tudó
Jó szív nem csala meg soha.
     Oly tisztán kifoly e szép ajakak között
Minden gondolat, aminő
     Édessen petyeg el rólok az édes íz
A forró ölelés alatt.
     E két mennyei kis boltozaton belől
Szintoly angyali szív dobog,
     Amilyen babonás gyenge tapintata.
E gyöngy szem sebet ejt, hanem
     Meg nem csal. Ne ragadd tőllem örökre el
Őket, kis szerelem fia.
     Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd
S úgy tedd által az útjain
     Leskődő bajokon, s gyenge kezed vigye
Nem hívebb, noha bóldogabb
     Társ karjára. Tanítsd vak követőidet
Édes honjok eránt való
     Szent hűségre ezen áldozatunk nemes
Példáján. Koszorúk alá
     Nőtt virtus! te, kiért gerjedezéseit
Megfojtá, vezetője légy.
     Menj hát, Ámelim, a leggyönyörűbb napok
Kísérjék jeles érdemed.
     Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe, ha
Rózsák közt folyik életed.
     Már én eltakarám a szerelem tüzét,
Béfedvén vele szívemet;
     Nem tesz már akadályt célod eránt vivő
Útadban, kegyes Ámelim.
     Vedd még e keserű csókomat, ő legyen
E könnyekkel örök jele
     Szívünk rettenetes szétszakadásinak.

*

Szépen festegető remény!
     Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala.
Elszámlált gyönyörű napok,
     Melyekből az öröm karjai közt, a hív
Kellemkék puha szárnyai
     Lengék a szerelem fűszereit felém:
Csak képzet buborékjai
     És egy szenderedés álmai vóltatok.
Eltűntök! megyen Ámelim
     S nyúgalmam vele. Óh, lelkemet éltető
Kedves színeim, akiket
     Gonddal festegetett a kegyek Istene
Szűz szájára. Ti bájoló
     Jóízű ajakak, s édes ölő szemek,
Szépségtekre megesküszöm,
     Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet
Durcás sorsom irígyli is,
     Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.

[Mint mikor a nap...]

Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Visszatekint, s az aranygyapjas felhőknek alóla
A már barnúló erdőkre veresses arany színt
Leggyent, azzal elűl, s az arany festést is azonnal
A sűrűségből kibukott árnyék letörűli:
Ámelim így nézett még egyszer hátra, kezével
Mejjét és ajakát illetvén, s azzal el is tünt,
S engem az aggódás és a siralom beborított
Bús árnyékával. Majd rólatok, elfeketült fák!
Mind elmászkálnak lassan a lomha homályok,
Egy pompás hajnal hasadása után; de az én rám
Gyűlt éjnek véget nem vét az örökre lement nap.

Ámelihez

Veled való múlatásom
     Táplálta életemet,
Tőled való elválásom
     Sietteti végemet.
Ámelim! míg öleltelek,
     Haláltól tudtam félni,
Miolta elvesztettelek,
     Félek azóta élni.
Gondolám: e fa enyhébe
     Hogy majd nyugalmam lelem
S ím könnyebbülés helyébe
     Még kínomat terhelem.
E hely szerelmünk kezdését
     Juttatja bús eszembe,
Hallom egy galamb nyögését,
     S könnyek gyűlnek szemembe,
Amott, ahol a vízesés
     Az ekhót fecsegteti,
Úgy tetszik, a csergedezés
     Nevedet emlegeti.
De csak hasztalan lesem,
     Senki sem száll ölembe;
Mivel Ámeli kedvesem!
     Nem vagy itt, csak szívembe.
Nálad nélkül nem találom
     E világban kedvemet,
S érzem, hogy a végső álom
     Már altatja véremet.
De akkor is, édes hívem!
     Ha éltem kell végezni,
Hogy szeret, azt fogja szívem
     Utóljára érezni.

Egy gerlice keserve

Búval élek,
Bús a lélek
     Éjjel-nappal bennem.
Óh egek! bár
Meghalnék már!
     De mit van mit tennem?
          Ha ti is kővé váltatok,
          Fohászkodást nem hallatok,
          Hová kell hát lennem?

A siralom
Én italom,
     A csuklás ételem,
Szemem közt űl,
Együtt repűl
     A kesergés velem,
          Álom helyett bú veszteget,
          Magát a levegőeget
               Nyögések közt nyelem.

Ez ágon űlt,
Kinél nem szűlt
     Szebbet a természet,
Egy átkozott
Rácélozott,
     Pattant, - elenyészett
          A legártatlanabb pára,
          Hogy haldoklott, utoljára
     Sohajtva rám nézett.

Bóldog vóltam,
Míg csókoltam,
     S csókját szedegettem,
A szomorú
S epesztő bú
     Sullyát nem érzettem;
          De minden gyönyörűségem,
          Bóldogságom, reménységem
     Benne elvesztettem.

A kegyetlen
Ily véletlen
     Halálát nevette,
Elragadta,
S azt sem hagyta,
     Hogy sírjak mellette.
          Ha társammal ily rútúl bánt,
          Az álnok, engem miért szánt?
     Lelőni mellette?

Árnyékos fák!
A zöld ruhák
     Rólatok levesznek,
Szép ligetek!
Belőletek
     Hótengerek lesznek,
          De a tavaszi melegek,
          És az engedelmes egek
     Újra zöldellőkké tesznek:

De engemet
Úgy bétemet
     Örökre bús telem,
Hogy nyílását,
Tágúlását
     Már nem is képzelem,
          Víg napomnak felkelését,
          Tavaszomnak derülését
     Csak hóltomkor lelem.

Múlt örömök!
Akkor jövök
     Majd össze veletek,
Ha a halál
Reám talál,
     S páromhoz mehetek;
          Hogy hát ölébe juthassak,
          Szájára csókot rakhassak,
     Óh búk! búk! öljetek!

Éljen a barátság!

Poéta

Múzsám! pongyola láncokat
Fűzék a kikelet gyenge virágiból,
     S majd felcímerezem velek
Lassú hangho' szokott rózsafa lantodat,
     Csak zengj egy gyönyörűt nekem.

Múzsa

Mindennél gyönyörűbb a kinyitott virág.

Poéta

     Szebb amely kirepedt piciny
Pályáján az imént dugta ki kis fejét.

Múzsa

Mindennél gyönyörűbb? hát mikor a komor
     Éjnek háta megett terem
A már ébredező napnak előlfutó
     Kis súgára, s odébb veri
A környékre borúlt fátyolos éjszakát,
     Bíbor kárpit alól izen
Újúlást a halál mázzaival bevont
     Színeknek?

Poéta

De jelesb, mikor
Egy szép útja után a nap aludnimegy
     S a párázatok estveli
Tömjénjével, örömhangot emelhetek
     Búcsúzóba felé, hogyha lementekor
Oly vígan hagya itt, mint le-lejöttekor.

Múzsa

     Szép volt hát csakugyan, mikor
A legszebb kis ajak rád mosolyog vala
     Nyájas gerjedezése közt
Angyalkádnak, ama kis bigecs enyhibe
     Nyugvó Ámeliden mikor
A pajkos szelek úgy mertek enyelgeni,
     S oly csalfán suhanának el
A kincset fedező fátyol alatt, mikor
     Őgyelgő kezeid csupán
Öt-hat szál violát kaptak imitt-amott,
     Nem hagyván szemedet velek
Szétkórászni. Mihelyt csókkal elegy rakád
     Ártatlan violáidat
Édesden rezegő mellje növésire,
     Ámor szárnya alatt puha
Szendergésbe merűlt szép szemeit miként
     Csiklandá fel az ébredés.
Mint küszködtek a híg álom alá lapult
     Andalgással az ellene
Serkent s a ki-kinyílt szembe cicározó
     Nyájasságok; az angyali
Fénnyel rád kiderűlt Ámeli hajnala
     Futkározó ragyogása közt,
Mely édes repesést hintegetett beléd.

Poéta

     A már forradozó sebet
Mért kell hasztalanúl újra kimetszened?
     Szünj meg szívem epeszteni
A múlt boldog idők emlegetésivel,
     A menny titka akarta, hogy
Értünk a szerelem hajnala jöjjön el,
     Ismét ő maga vonta bé
Sűrű köddel ama ránk nevető napot,
     Óh, hát drága reményeim
Már tik mind örökös sírba borúltatok!

Múzsa

     Kergesd el, fiam, a komor
Andalgást, kiderűl a ködös éj; s noha
     Virradtán zivatart hozott,
Szép lesz a szomorú zápor után napod.
     Egy jó kéz vezeté, tudod,
Még gyengén tipegő lábaidat, mikor
     A Pindus meredekjeit
Kétséges szemeid méregeték; ez az
     Áldott kéz hoza felfelé.
Míg a mentorod él, béköti ő sebed,
     Kedves karjai közt leled
Enyhítő szeredet. Véle keressed az
     Élet ritka virágait.

Poéta

Pengesd, Múzsa, tovább pindusi lantodat,
     Pengesd mennyei húrjait,
Most zengnek gyönyörűn. Drága baráti név!
     Nincs nálad jelesebb sehol,
Nincs olyan pompa, se kincs, mely veled érne fel!

Múzsa

     Mindent elvehet a kemény
Sors, amit csak adott, mint az egek magok
     Most a földre kövér esőt,
Majd ellenbe' ragyát vagy jeget öntenek;
     Úgy ő is ma nevet reád
Víg képpel, de talán még ma meg is tipor,
     Mindent elvehet ő, csupán
Egy tisztán szerető lelki barátodat,
     Míg órája le nem folyand,
Nem kaphatja el, a tengereket veti
     Bár közzétek; akár kemény
Kőbástyákba külön dugdos is; a soha
     Széjjel szemzeni nem tudó
Gyémánt láncotokat mégse szakasztja el.
     Ámornak lobogó tüze
Nem tartós; s mihelyst elcsenevésztenek
     A szép szembe cicázgató
Nyájas kellemek, és pápaszemed lehúllt,
     Melyen képzeleted nagyobb
Fényt látott vala, mint józan eszed lele:
     A bosszú s unalom nyom el.
Boldog lészel ugyan, hogyha kis angyalod
     Szintúgy lelki barátod is.
Heh! mert ritka madár ám az az ég alatt,
     Mely vaktába kezedbe száll! -
Jó szív és jeles ész, jól kinyitott szemek
     És sokféle tapasztalás
Kell ám, hogy kitanúld lelki barátodat!
     A vérnek heve vagy sava,
Sűrűbb vagy hidegebb volta sokat tehet
     Két szív öszvekötésihez!
A mértéklet azért még nem elég ahoz,
     Hogy láncok ne szakadjon el.
Sőt két pénzhe' ragadt, két buja, két kevély
     Egy úton nehezen mehet.
Erkölcs kell oda, jó és okos értelem,
     Mely mindég igaz útakon
Jár, a szép tudomány, a nemes érezés
     És jó íz violái közt;
Két ily megnemesűlt szívek elérhetik,
     Bár mértékletek öszve nem
Illhetnék: az erős egybecsatoltatást.
     Mely bóldog pedig, akinek
Egy hív társ kezeit tartja az ellene
     Fellázadt bajok árja közt.
Nincs több ollyan öröm, mint a', ha két nemes
     Erkölcsű hazamentekor
Egymást intve dicső tette nyomán halad.

Poéta

     Ez már ami megérdemel
Egy fűzér koszorút: jöszte tehát velem,
     Áldjuk mennyei kútfejét
Erkölcsünknek. Az őtőle szivárogó
     Szentség húzza barátomat
Egy központra velem, s kérjük az ég urát,
     Hogy bóldog legyen életek
A virtust követők lelki barátinak.
     Óh, hív szív! te pedig jere,
Halld meg, s értsd el ezen gerjedezésimet,
     És múzsám igaz énekét
Tűrd el, még ha talán néha fogyatkozást
     Lelsz bennem, hanem esküszöm
A mennyekre, hogy a tőlök alá lejött
     Erkölcs szent nyomait s velek
Szíved tiszteletét nem hagyom el soha.