Második kötet

DECEMBERTŐL MÁRCIUSIG




A HÓPEHELY

A föld az éjjel csonttá fagyott. A nap is mintha fázott volna, nem mert kibújni a felhők közül. Csak egy tányérforma világos foltról látszott, hogy merre jár.

Reggel nyolc óra felé mintha egy fehér tollpihécske szállt volna el az ablakom előtt. Aztán egy második, harmadik fehér pehely. Aztán bő omlásnak indult nagy kavargó pelyhekben a szürke felhők terhe: az első hó.

Az ablaknál álltam és pipáztam. A kis kapu megkattant. A folyosón a gyerekcsizmák sűrűn kopogtak.

- Esik a hó! - kiáltozták egymásnak odakünn -, kiszakadt a Jézuska dunnája!

A Barcza gyerek ki is nyújtotta a kezét, és elfogott egy pelyhet. Be akarta hozni a markában az iskolába.

Hanem itt, hogy engem meglátták, elcsöndesültek. Szótlanul ültek a helyökre. Piros arcok, piros fülek és egymásra mosolygó szemek. Lám, mindennek lehet örülni, még a hóesésnek is!

Az örömük engem is megvidámított. Milyen bohó a gyermek! S micsoda érzékeny a lelke minden változás iránt! Az ő lelkük olyan, mint valami finom kis gép, amely erős munkára nem való, de minden csekélységre megperdülnek a kerekei. Nekik merőben más a világuk, mint a miénk. A mi nagy dolgaink nekik semmiségek, és amik nekünk semmiségek, azok nekik a nagy valamik. A gyermek kacag olyanokon, amiken mi nem is mosolygunk, és sír olyanokon, amiken mi a homlokunkat se ráncoljuk. Egy tintacsepp, egy cserebogár, egy botlás, idegen öltözet: nevet rajta. És sír, ha a tolla elgörbül, ha csúfolják, ha aggódik, ha fázik. Aztán ha sírás közben valami kellemesen hat rá - akkor a könnyein át mosolyog.

Ahogy végigpillantok az iskolán, látom, hogy a második pad elején még mindig üres a hely.

A kis Kovács Rozi ülne ottan, a részeges Alsó-Kovács leánykája. Egy mosolygó szemű fehér egér. Ő az első a padban. Abban a padban ő vizsgálja meg minden reggel, hogy tiszta-e mindenkinek a keze, nincs-e pehely valakinek a haján, és hogy megírta-e mindenki otthon a feladatot? Hát ez nagy tisztesség. A minap egy délután új szomszédot kapott. A fülébe sugdosott és nevetgélt vele. Mit tudnak sugdosni az ilyen kisleányok? Mit mosolyognak? Mit nevetnek?

Semmiségeket.

Meg kellett szólítanom.

A megszólítás nem ritka ügy az iskolában; de aztán másodszor meg ne szólítsam aznap! - ezt is tudják a gyerekek. Hanem biz, az én Rozimat annyira izgatta a kedves új szomszéd, hogy másodszor is meg kellett szólítanom. Azt mondtam neki, hogy a tanítás után maradjon az iskolában.

Akkor a mosolygó kék szemek aggódó kék szemekre változtak. Komoly maradt.

Tanítás után kikísértem a kapun a gyerekeket. Egyét sétáltam az udvaron. Aztán visszatértem a fogolyhoz:

Ült a helyén a második padban az első helyen és félkönyökére támaszkodva aggodalmas arccal nézett ki az égre.

Leültem az asztalomhoz és magam elé szólítottam.

- Gyere ide.

Megállt előttem és lesütötte a szemét.

Nem szólok azonnal. Jobban beszél énnálam a saját szíve.

Oh, mert az ilyen foltos ruhájú kis teremtésnek is éppen olyan a szíve, mint a bársonyba öltözött grófleánykáé. A gyermekarc meg a gyermekszív. Ezt a teremtő egyenlően porciózta szét az emberek között.

Milyen finom az arca ennek a kis parasztgyermeknek! Milyen nagy, tiszta kék a szeme! Milyen finom vonalú az orrocskája! Milyen hullámos rajzú a kis piros ajaka! S milyen vele született bájos a fejének minden mozdulata! Ha véletlenül párizsi házban születik, gyönyörűsége volna a szalonoknak.

De haj, az emberi lélek is úgy száll a földre, mint a hópehely! A kegyetlen véletlenség ideejtette őt a részeges Alsó-Kovács hajlékába. A ruhája csak az, ami a nyáron volt: vörös-babos kénszínű karton rékli, és színehagyott kék szoknyácska. Csupa folt és varrás. Cipője meg nincs is. Nem is volt soha. Nem is lesz soha. A havon is mezítláb fog futni, mint még valami öt társa. S így nő fel hajadonná.

De nekem szigorúnak kell lennem, mert a csöndesség az első törvény az iskolában.

- Mit fogadtál a minap ezen a helyen?

Áll előttem némán, színtelen arccal, szemét lesütötten.

- Jó voltál-e ma? - kérdem megint egy perc múlva.

- Nem - rebegi halványan.

- Megérdemled-e, hogy azon a helyen ülj?

- Nem - suttogja alig hallhatóan.

- Hát holnaptól kezdve mást ültetek oda. Mást. Mert én téged nem szeretlek!

Az arcán nem látszott semmi változás. Én ám tudom, hogy ez a szó úgy szíven csapta őt, mintha vasvesszővel sújtottam volna rája.

Eltámolyog.

Mikor kilép az ajtón, föl is emeli künn a kis rongyos kék vászon kötényt a szeméhez.

Másnap nem jött el.

Egy fiúcska, akit elküldtem az anyjához, azzal a hírrel tért vissza, hogy a leánykát reggel, mikor iskolába akart jönni, valami kutya belekergette a patakba, s hogy mikorra hazaért, a ruha zörgősre fagyott a testén.

Hát mondom, így eszembe jutott a kis Kovács Rozi. És nézem eközben a havazást. Nem telik belé negyedóra, már fehér a föld. A virágkórók bundába öltözték. A háztetők fehér paplannal vannak letakarva. A szilvafák olyanok, mint tavasszal, mikor virágoznak.

*

Amióta beteg az a leányka, mindennap elküldök egy gyereket, hogy kérdezze meg a nevemben: hogyan van?

Ma délben a Gál gyerek volt ott. Azzal a hírrel tért vissza, hogy a Rozika már nem tud szólni se.

Fogom a kalapomat, botomat. Megyek át a patakon, a falu alsó részén. Az úton találkozom Alsó-Kováccsal. Ott támogatja fél vállal a keresztet. A sapkája a hóban, a ködmene nyitva; kilátszik a meztelen melle az inge alól.

- Hát kend most is részeg? - kérdem tőle.

Rám emeli zavaros két szemét és néz. De persze nem lát.

- Én? Részeg? - mondja rozsdás hangon. Inni ittam, de részeg nem vagyok!

- Hiszen alig áll a lábán, szerencsétlen!

- Az se igaz, mer állok! - mondja a mutatóujját fölemelve.

- Nem tudja, hogy beteg a leánya?

- Azt is tudom! - mondja a fejével bután bólintva. - Majd meggyógyítja a jaó Isten!

No, ezzel nem lehet beszélni.

Ahogy a kapuhoz érek, visszapillantok rája. Hát már akkor négykézláb áll a hóban. Bizonyosan a süvegét akarja fölvenni.

A leányka ott fekszik az ablaknál. Egy sokszorosan foltozott kockás kék dunyhával van mellig betakarva.

Hanyatt fekszik.

A két keze a dunyhán. A szeme bezárva.

Fekszik mozdulatlanul.

Az anyja ott sírdogál az ágyfejre borulva.

- Ébren van? - kérdezem halkan.

Az asszony bólint:

- Ébren.

A hangomra a leányka fölnyitja a szemét. Mind a két kezét fölemelve nyújtja felém.

Én aztán összefogom mind a két kezét és belesimogatom a tenyerembe.

- Rozika - mondom -, megösmersz, ugye?

Szemének egy mély behunyásával jelzi, hogy ismer.

- Tudom, hogy nem tudsz szólni, de majd tudsz, ha meggyógyulsz.

Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca!

- Látod, eljöttem - mondom tovább. - Ha én beteg leszek, eljösz-e te is? Meglátogatod-e a tanítódat?

A szeme behunyásával jelzi, hogy eljön.

- A helyeden nem ül ám senki. Nem. Addig, míg fekszel, nem szabad odaülni senkinek. Akkor megint te ülsz ott, Rozika. Te ülsz ottan. Csöndes leszel és szófogadó. A te tanítód mindig szeret téged.

Szomorú kék szeme könnyesen, boldogan néz reám.

*

Az asszony kikísért a kapuig.

- Ne keseregjen - mondom neki. - Az Isten nem fogja elvenni.

- Egyetlen gyermekem - rebegi a szemét a kötényével törülve. - Az ember most is a kocsmában van.

- Már jön hazafelé. Nem lehetne valamit tenni, hogy ne igyék?

- Mindent megpróbáltam. Már szentelt vizet is itattam vele. Nem használt. Aztán lássa, mit gyújtok meg, ha meghal ez a kis teremtés? Elitta az ember a nyáron a szentölt gyertyát, mind a kettőt.

*

Estefelé diktálásra írtak a gyerekek, mikor az ablakom alatt nagy lépésekkel a bakter ment el. A fején fekete báránybőr süveg, a szájában füstölgő pipa. Ment a templom felé.

Nem tudtam tovább beszélni. Istenes Imrének intettem, hogy diktáljon tovább. A gyerek fölkelt, és egyik kezében a könyvet tartva, másik kezével szokása szerint a tarisznyaszíjat fogdosva diktálta a szavakat.

Egyszer aztán megcsendül a lélekharang.

Imre elhallgat.

Az iskolán mintha hűs szélfuvalom szállana át.

Mélységes csönd.

És minden gyerek elnyíló szemmel bámul fel énreám.



KÉT ÁLLAT

Hajtóvadászat volt a szomszédban. Egy vadász oldalba lőtte véletlenül a másiknak a kutyáját. Azokban a napokban gyakran beszéltünk a kutyákról.

Egy délután Dobay bácsi ült nálunk - keresztapja a mi földesurunknak -, maga is jómódú birtokos. Olyan, mint valami magyar ruhába öltözött bibliai próféta. De jóízű pipás ember.

Ő is beszélt egy kutyatörténetet.

- Ez akkoriban volt - mondotta -, mikor az első cséplőgépet vettük. Bizony, már jóideje!

Egy szűrszabó telepedett azon a télen a falunkba. Nem éppen fiatal, bajusztalan ember. A vezetéknevét bizony már elfelejtettem. Valami Dramó, vagy Pramó, vagy Kramó, ilyenforma valami tótos név. De ő maga nem volt tót. Meg is bicskázta volna, aki azt mondta volna neki, hogy nem magyar. Kutya erős, mokány ember volt az! Még a szeme is mindig kötekedésre állott.

Mért telepedett éppen a mi falunkba? - már nem tudom. Talán a felesége miatt, hogy a feleségét nem merte hazavinni. Szép teremtés volt a felesége, de bizony ahogy később megtudtuk, nem a liliomos kertbül szerezte. Részegen vette-e el, vagy józanon? Azt se tudom. De arra emlékszem, hogy erősen őrizte. Mindenképpen tisztességes asszonyt akart belőle nevelni.

Hanem biz ők csak tengődtek minálunk.

Mátyás arra számított, hogy nagy a falu, sok szűr kell bele. Nem ösmerte a parasztnak a természetét, hogy szűrt csak vásáron vesz, ahol válogatni lehet. Mátyásnak el kellett vinnie a kész szűrt a vásárba. Ott vette meg tőle a tulajdon szomszédja is.

Hát mondom, csak tengődött. Eljön az aratás ideje. Fölállítjuk a gépet. Mindenre van ember, csak etető nincs még. A gépész azt mondja, hogy etetőnek erős, ügyes ember kell a gépre.

Gondolkodom, hogy ki lenne alkalmas?

Ahogy így tűnődve sétálok haza a kertek alján a legelőn át, látom, hogy egy piros kötényes és piros kendős menyecske gombát vagy sóskát szed ottan.

No, nem lehet más, csak a Mátyás felesége.

Megszólítom:

- Jó napot, galambom! Maga ugye a Mátyásné?

Fölemeli az arcát. Betegszín fehér arc, festett szemöldök, mosolygó macskaszem.

- Az vagyok - feleli rám bámulva.

- Van-e sok munkája az urának?

- Sok? Kevés sincsen. Ha gomba nem teremne a réten, meleget se főzhetnénk. Maga ugye a tekintetes úr?...

A kertek felől erős kiáltás száll felénk:

- Rózsi!

Az asszony elmosolyodva pillantott vissza.

- Már hí. Mennem kell. Nem szereti, ha beszélnek velem.

- Féltékeny?

- Az, a bolond.

- És most magát megveri, mert velem beszélt?

- Engem?

Az a hang, amellyel ezt a szót mondta, meggyőzött arról, hogy a szűrszabó nem veri a feleségét.

- Gyerünk - mondottam -, beszélni akarok az urával.

Az ember ott pipázott ingujjban a kert sarkán, és úgy nézett rám, mint a dühös bika.

- Mátyás - mondom neki -, az asszonytól hallom, hogy nincsen dolga. Nekem egy erős és ügyes ember kellene a gépre, etetőnek. Magára gondoltam.

Hamarosan megegyeztünk. Csak arra kért, hogy az asszonynak is adjak valami munkát a gép mellett.

A következő napon már ott állt a gép tetején az ember, s buzgón eregette a megoldozott gabonakévéket a dobba. Az asszonnyal zsákokat és ponyvákat foltoztattam.

Nem kerülte ki a figyelmemet, hogy Mátyás gyakran rápillant a feleségére a gép tetejéről.

Egyszer a szomszéd tanyáról átjön az ispán. Feltűnik neki a menyecske. Míg én az asztagok rakásán rendelkezem, odasomfordál és pödörgeti a bajuszát - beszédbe elegyedik vele. Talán tíz szót se váltottak még, hallom, hogy a gép nagyot duhan: eltorkollik. Nagy zűrzavaros kiabálás, szaladgálás. A gépész megállítja a gépet. A nagy szíjat ledobják.

Hát az történt, hogy Mátyásnak nem a munkáján volt a szeme, hanem a feleségén. Oldatlan kévét dobott a dobba. A gép elfulladt. Mátyás hirtelen a lábával akarta lenyomintani. Hát le is ment a kéve, de lement a lába is.

Már az ősz elején jártunk, mikor egyszer beállít hozzám, színtelenül, lesoványodottan - falábon.

Gondolkoztam: mitévő legyek vele?

A maga hibájából nyomorodott meg, de énnálam, az is igaz.

Pénzt adjak neki?

Akármennyit adok, kevesellni fogja a lábáért.

Eltartsam holtig?

Az meg sok. Különben se kedves az ilyen féltékeny ember a háznál: nem lehet tudni, kibe mikor hajít vasvillát.

Egyet gondolok, aztán mondom neki:

- Maga most már nyomorék ember. Munkája akkor se volt, mikor épkézláb ember volt. Hát arra gondoltam, veszek magának egy fadudát, verklit. Aztán adok hozzá egy kordét, meg egy lovat. Maguk abból ketten megélnek: ide-oda járnak városról városra: és hát maga muzsikál, az asszony meg szedi a pénzt.

Érdeklődéssel hallgatott. Csak az asszony említésére komorodott el a szeme.

- Az asszony? - mondotta búsan. - Nem tudom, hol az asszony.

- Nem tudja?

- Csak addig volt velem, míg bevittek a kórházba. Aztán egypárszor a kapusnál kérdezősködött, hogy meghaltam-e?

S a levegőbe intett, mint mikor az ember legyet hajt el magától.

- Mindent eladott, míg beteg voltam, még a tajtékpipámat is!

Tíz nap múlva ott volt a faduda. Úgy szólt, mint az orgona és cifra volt, mint a görög oltár. Valami hat nóta volt benne, köztük a lengyel himnusz is. Mátyás elindult világgá.

Úgy egy esztendő múlva bent járok a megyegyűlésen. Hát ahogy egy kis utcán szivart veszek a trafikban, hallom, hogy valamelyik házban egy kutya visít.

Én az állatsírást nem bírom. A szenvedő ember csak részvétet kelt bennem; a szenvedő állat látása gyötör.

És a kutya visított, sikoltozott.

Valaki verte.

Gondoltam, majd csak vége szakad, de nem szakadt vége. Már a szivart is kifizettem, az állat egyre üvöltött. A szemben-szomszédos deszkakerítéses kis házban verték a kutyát. Nem állhattam meg, hogy be ne hajoljak, s rá ne kiáltsak az állatkínzóra.

Hát ahogy benézek, látom, hogy egy ócska katonaruhás koldusféle veri a kutyát.

- Ne, disznó! Ne, gyalázatos!

Bottal verte.

A kutya minden ütésre felsivalkodott, s félreugrott, de megint visszatért a gazdája lábához. Az meg ahelyett, hogy megbocsátott volna neki, újra püfölte.

- Hé, atyafi! - kiáltom be a kerítésen.

Az ember fölemeli a fejét. Az arca ki van vörösödve. Megismerem benne Mátyást.

De ő is megismer engem. Kapja a sapkáját és alázatosan köszön.

- Mért bántja azt a szegény kutyát?

- Nem bántom, könyörgöm, csak tanítom.

- Hát aztán mire tanítja ilyen keservesen?

- Táncra tanítom, a menkü üsse meg, de nem akar.

Akkor látom, hogy a faduda is ott áll az udvar sarkában, egy bodzafa alatt.

Az ember magyarázón folytatja:

- Ha táncolna ez a kutya, tízannyit keresnék. Az anyja már táncolt. De azt ellopták. Ennek meg akármit csinálok, nem akar táncolni.

- Nem is arravaló a kutya.

Felelet helyett odalépett a fadudához és bizonyára az én tiszteletemre rákezdte a lengyel himnuszt.

A kutya fölkelt. Elvette a gazdája kezéből a sapkát. Megfogta az árnyékbőrnél. Két lábra állt és hozzám jött.

Szép, okos állat, habár csak közönséges fehér bundáskutya. Aztán olyan szenvedő szemmel nézett reám...

- Mátyás - mondom az embernek -, mennyiért adná el ezt a kutyát?

Mosolygott. Gondolkodott.

- Öt pengőért odaadom a tekintetes úrnak.

- Hát jó, hozza el délután a Koronába.

Így került hozzám a kutya.

Az ember aztán elbeszélte, hogy a fadudával már száz forintot szerzett, de a feleségével ismét összetalálkozott, és az ellopta tőle. Másodszor is elhagyta.

- Bizonyosan avval is úgy bánt, mint evvel a kutyával.

- Nem én, uram. Istenemre mondom, soha egy rossz szóval nem bántottam. A kutya az más. A kutya nem érti a szót, csak a botot.

De nem volt igaz a Mátyás véleménye! Én egyszer rávilágosodtam, hogy a kutya megérti az emberi beszédet is.

Veszett kutya garázdálkodott egyszer a faluban, s hogy az állatorvos nálunk járt, azt mondta, hogy minden kutyát agyon kell lövetni.

Az én kutyám, hogy mindig mellettem járt, dühösen vakkant. Odapillantok, hát az állatorvosra mereszti a szemét és újra vakkant.

- Ez a kutya érti a beszédet! - szóltam meglepődve.

- Dehogy érti - felelte az orvos -, bizonyosan macska futott át a háztetőn.

No, ez annyiban maradt. De én attól fogva gyakran próbálgattam a kutyát. Nem mondom, hogy mindazt a százezer szót megérti, ami a szótárban van, de a köznapi élet kifejezéseit bizony megérti - kivált ha figyeli. Próbálja meg akárki, beszéljen a kutyáról. Mihelyt ez a szó: kutya elhangzik, a kutya egyszerre hegyezi a fülét, s odafigyel.

Sokáig nem hitte ezt nekem senki.

Egyszer, hogy a tanfelügyelő nálunk járt, mondom neki is, hogy a kutya érti a beszédet.

Nem hitte.

Azt mondja:

- Nem a beszédet érti a kutya, csak a hangot.

- Hát mibe fogad, hogy a beszédet érti?

- Tíz forintba.

- No - mondom -, hát akkor legalább visszanyerem az árát. Mingyárt megbizonyítom.

- Jó - feleli. - De azt fönntartom, hogy amit mondani akar a kutyának, azt nekem mondja halkan, és én adom át a szót a kutyának. A kutya nevét pedig nem szabad említeni.

(Hentzinek neveztem el a kutyámat.)

Éppen kint uzsonnáztunk az udvaron, s a kutya is ott bóklászott az asztal alatt.

- Hát - mondom halkan -, tessék valami rossz megjegyzést mondani erre a kutyára.

A tanfelügyelő hátradől a széken, és fél szemmel a kutyára néz. Így szól:

- Ez a disznó dög mindig a lábunk alatt jár. Meg kellene korbácsolni!

Hentzi fölemeli a fejét; a tanfelügyelőre néz. A farkát a lába közé húzza. Elsompolyog. Leül tőlünk valami tíz lépésnyire, és néz hol rám, hol a tanfelügyelőre.

Valami öten ültünk az asztalnál. Az öspörös is ott volt. Mindnyájan nevettünk.

Erre a kutya megcsóválta a farkát, és visszajön hozzánk.

- Eredj, hozd ki a pipámat - mondom neki.

S kérdem a tanfelügyelőtől: melyiket akarja: a cseréppipát, a csibukot, vagy a tajtékpipát?

- A csibukot - feleli a tanfelügyelő.

No, ezt magam se hittem, hogy megteszi a kutya. A mezei kispipámat nem egyszer kihozattam vele, de a csibukot kelletlenül vette a szájába. Nem szerette-e a meggyfaszagot, vagy hogy már régi volt a szár és nem a meggyfaszagot érezte rajta? - nem tudom. De azért elmondtam neki.

- Hentzi, ide vigyázz!

Hentzinek ragyogott a szeme, mint a gyémánt.

- Hozd ki a pipámat: a csibukot.

Hentzi ugrott, mint a villám. A következő percben láttuk: hogyan vergődik az ajtóban. A pipaszár persze keresztben állt a szájában, s le is ütötte a borostyánszopókát a csibukom száráról, de azért kihozta.

A tanfelügyelő erre szótlanul kivette a bugyellárisát, és fizetett.

- Ne - azt mondja -, nem is kutya ez, hanem ember.

(A pénzt az iskolának ajándékoztam.)

- Ez még semmi - felelem. - Ez a kutya nemcsak a szót érti, hanem kitalálja a gondolatot is. Mondjuk például, hozzon ki egy tányérat! Hol láttatok valaha tányérat kutya szájába?

Persze ebben is volt egy kis hamisság. A kutyának külön tányérja volt az asztal alatt. Még az előbbi gazdája rászoktatta, hogy sapkát tudjon tartani. Könnyű volt átszoktatnom a tányérra. Kedves volt, ahogy a tányérral kért az asztalnál, s mink belevetettük a csontot.

No hát ezt már sehogysem akarták elhinni.

Az uzsonnánk hideg rántottcsibe volt. Kiveszek belőle egy szárnyat, és faragcsálom. Leszólok a kutyának, azon a hangon, ahogy a csontra szoktam hívni:

- Hentzi!

A kutya örvendve csóválta a farkát. Véli, hogy a földre vetem a csontot.

De én a fejemet rázom:

- Hozd ki, amit gondolok.

Hentzi egyszerre eliramlik. Be az ebédlőbe. Onnan be a konyhába. Egyszer csak megint előtűnik. Hozza a tányérat. Nem szereti hozni. Mert hiszen csak az asztal alatt emelgette. De végre is hozza. A foga úgy vacog rajta, mint a telegráfmasina. De azért elhozza. A vendégeim elhőkölnek csodálkozásukban. Hentzi a farkát örömmel csóválja, s tartja a tányérat.

Hát ilyen kutya volt.

Mátyás is bezzeg megbánta, hogy eladta: írt egyszer érte, hogy visszaadná az öt forintot.

Csak annyit feleltem neki, hogy tagja vagyok az állatvédő egyesületnek.

Erre újra írt. Esküdözött a levelében, hogy nem bántja többet a kutyát, csak adjam vissza.

De biz én nem adtam.

Egy májusi napon befut hozzám a kisbéresem, hogy hozzam a puskát, mert a Hentzi kutya megveszett.

Nézem a kutyát. Kedvetlen. Néha félrevonja a szájaszélét és nyöszörög. A szőre meg borzolódik az ég felé.

- Hentzi - mondom -, mi bajod, kutyuskám?

Néz rám keservesen. Féloldalt fordítja a fejét, és megrándul a szája széle.

- Emberek - mondok -, hozzatok ide vizet. Én azt hiszem, nem veszett ez a kutya, csak beteg.

Eléje teszek egy tányér vizet. Hát csak fellafatyolja, mintha mutatni akarná, hogy nem veszett.

Mingyárt eltaláltam, hogy a foga fáj.

Fogatok. Ülök a kocsiba. Magam mellé veszem. Megyünk a városba a fogorvoshoz.

Nincs ezen semmi nevetnivaló. Az állatnak csak azok a betegségei, amik az embernek. Egy test, egy vér, egyazon orvosság.

Hanem ahogy a városba érünk, mi történik? Az egyik házból kihangzik a faduda nótája:

Mert Ponyatovszky nincsen a csatáján.

Az én kutyám hegyezi a fülét. A szeme ragyog. Egyszer csak kiugrik a kocsiból. Elnyargal.

Kiabálok utána:

- Hentzi, Hentzi! Gyeride!

Vissza se fordul.

- No, fene egye meg - mondja a kocsisom -, csakugyan megveszett.

De én mindgyárt gondoltam, hogy hol van. Megállítom a kocsit. Leszállok. Megyek a nóta irányába. Hát már akkor ott jár az én kutyám két lábon Mátyás körül. Nem fáj annak a foga! A szájában Mátyás sapkája. Szedi a pénzt. A falábú ember meg nézi örömtől kivörösödötten.

Mátyás abbahagyja a nótát és hozzám baktat. No, bizony elrongyosodott, mióta nem láttam.

- Hát, hogy élünk, Mátyás?

- Köszönöm, bizony rosszul. Magam vagyok.

- Hogyhogy?

- Az az átkozott asszony megint elhagyott.

Nézte a kutyát. A kutya ugrált, mint a bolond a duda körül.

- Uram - mondotta az ember könnyektől nedves szemmel -, adja vissza nekem ezt a kutyát.

Eszem ágában sem volt, hogy visszaadjam.

Bosszúsan kiáltottam rá:

- Hentzi! Hentzi! Nem jössz azonnal! Tufferfluchte! Komm her!

A kutya vissza-visszafordította rám a fejét, de csak ott maradt. Csóválgatta a farkát Mátyásnak.

Én aztán mérgemben otthagytam.



"KÉK PARADICSOM, LILIOM..."

Tíz órakor negyedórai szünet az iskolában. Ha napos az idő, a gyermekek az udvarra rohannak. A fiúk labdáznak, tótágast állanak, átugrálják a fűrészbakot, vagy lovaznak; a leányok meg az apró fiúk összefogódznak és keringélnek.

Magam is kiülök néha a verőfénybe és nézem őket pipázgatva, hogyan mulatnak.

Mert csak a gyermek mulat egész lelkével, magának teljes odaadásával. A felnőtt embernek már borba kell vesztenie a fele lelkét, hogy a másik fele mulathasson.

Micsoda vidámság van ezeken az üde gyermeki arcokon! Ruhájok a falusi boltnak legolcsóbb portékája. Cipőjük nincs is. Kávé helyett krumpli, vagy sült tök a reggelijök. De vajon boldogabbak-e ezeknél a budapesti bársonyruhás gyermekek, vagy akár a királyok, császárok gyermekei?

A leánykák néha táncolnak. Kettő-kettő összeölelkezik. Cigány Laci két kis fadarabbal hegedül. S mivelhogy a fadarab nem szól, ő zenél az orrán át:

- tnde-tnde...

És a kis mezítlábas leányok mosolygó arccal táncolnak.

De milyen könnyű a forgásuk! Mint a virágpehely! És a szmokingos cigányok bandája ott Budapesten nem ringatja nagyobb gyönyörűségbe a selyemmel födött szíveket, mint itt a Cigány Laci két kis fadarabja.

Hanem a kicsinyek világába is kerül néha újság. A nagyok kapnak évenkint két-három új nótát, a kicsinyek kapnak egy-egy új szót, vagy sort, vagy új mozdulatot az ismert játékaikba.

Honnan kapják a nagyok?

Hozzák az aratásból.

Honnan kapják a kicsinyek?

A faluba látogató vendéggyerekektől.

Ilyenkor aztán hetekig azt játsszák, s elmondják százszor-ezerszer ugyanazt a négy sort, nyolc sort egymás után.

Így jött egyszer a Kék paradicsom, liliom játék versébe ez az új sor:

Édesem, sem, sem, sem!

s attól fogva mindig ez járta az udvaron.

Cigány Laci is abbahagyta a hegedülést. Befogták maguk közé a körbe. És a fekete szemű kis vidám cigánygyerek buzgón és gyönyörűséggel fújta velök, hogy:

Édesem, sem, sem, sem!

A játék különben csak annyi, hogy körbe keringélnek, s egy leány magányosan áll a kör közepén. Mikor odajutnak a dalban:

Akit szeretsz, fogd meg!

megérint egy fiút. A fiú bemegy hozzá a körbe, s vele kezet fogva keringél. Azalatt ezt dalolják:

Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Ez az én kedvesem!

S járnak egy vers táncot.

Városi iskolákban aligha engednének meg ilyen játékot. De én magam is falusi iskolás voltam valamikor és játszottam ezt.

A szerető fogalma a gyermeknek nem az, ami a felnőttnek, hát minek zavarnám meg az ártatlanságokat? Hiszen nyáron át a mezőn, az utcán, udvarokon a négy-öt éves gyerekek is ezt játsszák.

Hanem egyszer csak figyelmembe ötlik, hogy Cigány Laci soha nem kerül be a körbe. Volt úgy, hogy minden fiú megfordult már benn, némelyik kétszer is, de Laci mintha köztük se volna.

Mondom, ez feltűnt nekem.

A gyerek elvégre mind szocialista. Az egyenlőség érzése velünk születik. A gyermek csak a korkülönbség szerint osztályozza az embereket. Hogy van hát, hogy Cigány Lacit egy leány se vonja be soha?

Hiszen azt se lehet mondani, hogy nem szeretik, mert nagyon is szereti az egész iskola. Ő az egyetlen például, aki sohasem hoz magával kenyeret vagy almát, de azért nem marad éhen, mert hol ez, hol amaz ad neki. Írótollat, palavesszőt, tintát se vesz soha. Neki jó a használt írótoll is, amellyel megajándékozzák. A rövidre fogyott palavesszők is őhozzá kerülnek.

Tintát is kérencsél mindig egy nyakatörött orvosságos üvegbe. Néha több a tintája, mint akárkinek.

Hát mondom: szeretik őt.

De hát mért nem választja senki párjának?

Itt megint visszatérek az én falusi gyermekkoromba. Mihelyt a falusi fiú iskolába kerül, azonnal kap szeretőt. Kiosztják neki. Ha csereberél egy lánnyal, vagy egy falatot ad neki a tarisznyájából; vagy ha egyfelé laknak, s együtt járnak haza, már akkor nyilvánvaló, hogy az az ő szeretője. A leány pirul persze, ha emlegetik. A fiú is tagadja. De nincs tovább. Ők maguk között nem beszélnek róla, legföljebb, ha összetéved egy egymást vizsgáló ártatlan pillantásuk, vagy ha valamelyikük a társas játékban nyilvánítja, hogy igenis, ez az ő választottja.

Később, mikor kikerülnek az iskolából, változik ez a kapcsolat: a legénynek más lány tetszik meg, a lány is mást választ. De néha megmaradnak a gyermekkori választásnál, s ezekből válnak a legboldogabb házasok.

Így aztán meg lehetett érteni, hogy bármilyen kedvelt társ is volt a Laci gyerek, ő sose került be a körbe.

Ez kissé bántotta a szememet. Nem egyszer a nyelvemen volt, hogy egyszer megszólítom őket:

- Ugyan nézzetek már egyszer a Lacira is!

Mert a játék változatosságához tartozik, hogy mindenik forduljon egyet a körben. A kis ártatlan szívek talán meg is dobbannak ilyenkor. Az arcuk boldog és mosolygó. Hát mért éppen Cigány Laci az örökkön mellőzött?

De nem szóltam mégse. Attól tartottam hogy aki éppen a körben áll és a szólításomra Lacit választja, csúfolással fogják búsítani. Lehet, hogy nem lett volna így, de az is bizonyos, hogy a gyermekek játékát csak rontjuk, ha beleavatkozunk.

Hát mondom, nem szóltam semmit. Csak magamban hümmögtem, hogy a kis cigányt nem ismerik magukkal egyenlő rendűnek.

Hanem egyszer mi történik: október közepén a szomszéd falucskából jön hozzám egy vályogvető cigány, s hoz egy kis hatéves feketeszemű Juliskát. A szomszéd falu tíz percnyire van tőlünk, s kálvinista iskola van benne. A cigány kénytelen a leánykáját hozzám járatni.

Eleven kis ördög, s ugyancsak kisasszonykásan van öltözve. A Jézus tudja, melyik kastélyban szedték a ruháját, de igen tarka. Még harisnyája is van, noha egyik piros, a másik fekete, de azért csak harisnya az.

Az első órán elhagyottnak érzi magát. Nagy fekete szeméből babszemnyi könnycseppek hullanak. Azonban az óra végén a leányok csoportosan állják körül, s tapogatják kabátját, fogdossák, bámulják a gombjait. Ezen megvigasztalódik.

A fiúk nem sokat törődnek vele. Csak Cigány Lacit látom hogy föltérdel a pad tetejére, s hosszú, kíváncsi pillantást vet reá. De aztán az se foglalkozik vele többet.

A legelső napsugaras napon ott keringél ő is a Kékparadicsomos játékban. Kissé ostoba még, látszik az arcán, hogy ünnepi érzéssel nézi a vezérhangot fújó öreglányokat. De örül és boldog.

Egyszer csak azt látom, hogy ő van a kör közepén. Áll, mint a tájékozatlan ember az idegen város közepén, de aztán mosolygóra változik az arca; látszik rajta, hogy figyelem közepének érzi magát s ez jólesik neki.

A lányok dalolják:

Hajlik a meggyfa,
Tengeri Mariska
Akit szeretsz, fogd meg!

A leányka szeme egyet villan, s határozott mozdulattal ragadja karon Cigány Lacit.



ISMERKEDÉSEK

I.

Szent Mihály napján este hazafelé a vásárról. A kocsin magam ülök. Nagy Márton hajtja a lovakat. Az idő szeles, hát nem beszélgetünk. Csak halad a kocsi, halad és zörögdögél. A sötétség egyre sűrűbb.

Az ilyen esti utazásokban van valami mesebeli érzés. Az ember nem tudja, hol jár, csak azt látja, hogy előtte, mögötte fekete a világ. Fekete világban fekete fák állanak. Úgy állanak sorban, mint valami idomtalan óriások, s hogy szél lengeti őket, hajladoznak, bókolnak, csóválják a fejöket.

Egyszer csak egy nagy vörös szem jelenik meg a fekete távolban, aztán kettő, azután három és egyre több és több.

Faluba érkezünk.

Itt-ott csaholás hallatszik, s egy kutya eléje rúgtat a lónak. Dühös tánccal ugat darabig előtte, azután visszamarad, hogy megugassa a kocsinak a hátulsó kerekét is.

Néhány perc múlva megint fekete csöndességben haladunk, csak a vörös tűzszemek bámulnak még utánunk kis ideig.

Egy falu közepén kocsit érünk utol. Parasztkocsi, mint a miénk. Hátul egy nagy szögletes valamit visz. A sötétségben nem látszik, hogy vásárról jövő iparos-e vagy csak parasztféle, aki bútort visz haza a vásárról.

Hogy a falun át két árok közt haladunk, nem kerülhetjük el a kocsit. Csak lépésben követjük.

A falu végén a kocsisom átkiált:

- Kend az, Kadari bácsi?

- Mink vagyunk, Marci - felel egy öreg hang.

Az Imádságos Kadari szólt, az öreg negyvennyolcas, akinek a piski csatában golyót lőttek a térdébe.

Most már tudjuk, hogy a kocsin ott ül a fia is meg a menye is. Borjút vittek a vásárra, ruhaszekrényt vettek az árán. (Eladó leány van a háznál!) Az öreg az új nagyoltárképet ment megnézni. Sokat beszéltek otthon arról. Mert az lám olyan Krisztus, hogy ránéz arra, aki hozzá imádkozik. Akár jobbról, akár balról - ránéz eleven szemmel. Azóta a faluból sokan odavoltak gyónni. Az öreg is azért ment ma be. Meggyónt, megáldozott az eleven szemű Krisztus előtt.

- Hát - azt mondja a kocsisom -, egy kis utat engedjenek majd kendtek a mester úrnak.

- Mingyárt - feleli vissza az ifjabb Kadari -, csak ezen a hídon átjussunk.

És hozzátette megváltozott hangon:

- Jó estét kívánok.

A híd régi rozzant padlóhíd a faluvégén. Nappal is vigyázva kell rajta áthajtani.

A lovak ismerték-e a veszedelmes hidat, vagy hogy a saját lábuk dökkenésétől ijedtek meg, összebokrosodtak. Kadari közibök csapott. Akkor az egyik ló előre ugrott, a másik meg a levegőbe. Látjuk ám, hogy a nagy szekér oldalt dől. A következő pillanatban nagy ropogással fordul le a kocsi az árokba.

Az ilyen felfordulások ugyan mulatságosak az olvasmányokban, de annál aggasztóbbak a valóságban.

Az asszony sikít.

Az ember káromkodik.

A lovak vergődnek.

A kocsi recseg és ropog.

A kocsisom visszafelé húzta a gyeplőt, nehogy a mi lovaink is megijedjenek. Aztán mind a ketten leugrottunk, s én egyik gyufát a másik után sercentem lángra, hogy láthassunk valamit.

De a szél nem engedi.

- Eredj be ide a szélső házba - mondom a kocsisomnak. - Kérj lámpást.

Míg a kocsisom odajárt, mind a hárman előkerültek az árokból.

- A fisonyér! Jaj, a gyönyörű fisonyér! - jajgatta az asszony. - Tizenegy forinton vettük. János! Nem esett bajod! Édesapám, nem ütötte meg kend magát? Jaj, drága szép gyönyörű fisonyérom!

Kadari éktelen káromkodással rángatta a lovak zabláját.

- Ne káromkodj! - morgott az öreg.

De hogy az asszony jajgatott, Kadari egyre bőszültebben rángatta a lovakat és szitkozódott.

- Ne káromkodj, azt a pogány teremtésit az apádnak! - fakad ki rá az öreg -, mert úgy váglak kupán... No nézd!

Aztán hozzám fordulva folytatta:

- Ha az Isten akarja, hogy feldüljön az ember, hát akkor feldül.

Ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha a világ urának ezen az egész mai napon nem volt volna más gondolata, csak az, hogy Kadariékat a hídon felfordítsa.

- Az a fő - felelem -, hogy nem esett bajuk.

A szélső parasztházból elővillan már a lámpás és fényutcát lenget a sötétségbe. Két férfi is ballag a kocsisommal. Az egyiknek fekete süveg van a fején, a másiknak kalap.

A lámpás azután megvilágítja a karfátlan hidat, a magasra nőtt vörös lósóskát és a sok maszlagot a híd körül, aztán a kocsit a híd mellett, amint féloldalt hever. Az árok szerencsére csak egy méter mély. A szekrénynek nem esett baja, mindössze az egyik ajtaja nyílott ki, hanem a rúd az eltört, meg az egyik kerék is.

A süveges ember fölemeli a lámpását és ránk világít.

Kadari sáros. Az öregnek a subája, alól, véres is. Az asszony, az a Szűz Mária kötényébe esett: se nem sáros, se nem véres. De azért legjobban óbégat.

A süveges ember engem is megvilágít. Akkor látom, hogy egy harcsafejű, körülbelül ötvenéves, barna ember. A kalapos szép erős legény meg bizonyosan a fia. Apró szemű, komoly ember mind a kettő.

- Hát - mondja a süveges, a fejét fölemelve -, gyöjjenek be hozzám. Az öreg véres; a kocsi összetört; forduljanak be hozzánk, háljanak meg nálunk.

- Azt a Ponciussát! - mondja Kadari a fejét vakarva. - Nem lehetne hozzákötni ezt a kocsit a mester úréhoz?

- Én szívesen beleegyezek - mondom -, de hát az öreg... Valami baja történt.

Az öreg fel-alá mozgatta kezét, lábát; a sánta lábát is fölemelte.

- Semmise - azt mondja.

- De a kerék is rossz - szólt a fejét rázva a süveges ember -, szétdőlne a kocsi, mikorra hazaérnének.

Kiemelték először a szekrényt, aztán a kocsit. Magam is megindultam velök az idegen paraszthoz. Megnézem, mitől vérzik az öreg?

Az út rögös volt a házig, vigyázva és szótlanul lépkedtünk. Csak a rúd zörgött, amint a két ló maga között, a földön húzta.

Az öreg Kadari valami rögbe lépett, mert egyet tántorodott, de aztán megint csak sántikált köztünk tovább a ház felé.

Egyszer aztán megáll és maga elé bámul.

- Irgalom Istene!... rebegi csodálkozón.

Megint elindul, lép egynéhány lépést, megint megáll.

- Irgalom Istene - mondja megint remegő hangon.

- Mi az, Kadari bácsi?

- A lábam hajlik.

- A sánta lába?

- Az.

De azért sántikálva ment.

Odabent beköti a legény a két lovat az istállóba. A szekrényt, a kocsit a szín alá tolják. Aztán a szobában gyűlünk össze. Sültalmaillat, s bundaszag. Az öreg Kadarit székre ültetjük. A fia lehúzza az öregnek a csizmáját.

Hát a térde zúzódott meg az öregnek.

- Van itt orvos a faluban? - kérdem az idegenektől.

- Orvos nincsen - feleli a süveges ember -, hanem a csordásunk, az ért mindenhez.

- Az nem kell - felelem röviden.

A harcsafejű család rámbámul. A tekintetük azt mondja: Látszik, hogy nem idevaló.

- Tiszta vizet adjanak meg valami tiszta rongyot.

- Van langyos víz is - szólt a ház asszonya, egy sovány, őszhajú köhögős asszony.

Az ajtóban visszafordul:

- A papunk is gyógyít.

- Nohát, akkor a papért kell elküldeni.

Míg a legény a papért jár, a gazda megkínál bennünket üléssel, s elkérdezi, hogy hová valók vagyunk.

Elmondjuk.

- Hát mink kinél vagyunk? - kérdezem viszont.

- Soós Estván a nevem - feleli a pipáját elővéve.

És ahogy leül ő is az asztalhoz, büszkén teszi hozzá:

- Esküdt vagyok.

- Én is - mondja Kadari, hasonlóképpen elővéve a pipáját.

Mind a ketten rágyújtanak, és eközben barátságosan nézik egymást.

- Nem vagyunk-e itt alkalmatlanok? - kérdi félénken Kadariné.

- Nem - feleli Soós Estván. - Az első házban két ágy van, meg dívány is.

Egyet szí a pipáján és folytatja:

- Majd ha az öreget elláttuk, átmegyünk.

- Ez az egy fia van? - kérdi az asszony.

- Ez az egy - feleli az ember.

- Szép, derék legény.

Kadari is erősíti a felesége szavát:

- Szép, erős legény.

Soós Estvánnak megfényesedik a szeme. A pipáját még jobban megszívja.

- Hálistennek.

S elmosolyodva teszi hozzá:

- Annyi ennek egy mázsa búza, mint másnak egy font.

A pap megérkezik. Mogorva, sápadt fiatalember. Megnézi a sebet és vizet csordít rá:

- Ne féljen, öreg - mondja jólelkűen -, nem hal bele.

A szobában csöndesség támad. Nem hallatszik egyéb, csak a víz csorgása.

Soós Estván már visszaült a helyére és halkan szól Kadarinak:

- A minap egy kétmázsás zsákot emelt a vállára.

Kadariné a gyertyát tartja a papnak a munkájához.

A pap a zsámolyon ül, s amint a vizet csorgatja, közben-közben figyelmesen nézi a sebet.

- Közelebb a gyertyát! - mondja egyszer.

S magában mormogja tovább:

- Mi a csoda ez itt?

Egy gombforma valamit emel ki a sebből. S nézi a gyertyánál.

- Az - mondja elbámulva az öreg -, az a golyó, amit belém lőttek.

És örömtől rezgő hangon rebegi:

- Az eleven szömü Krisztus fordított föl minket!

II.

Egy ádvent-vasárnapi litánia után az öreg Kadari mozog utánam a földig érő subában a templomból. Még mindig sántít az öreg. Tudna járni sántítás nélkül is, ha akarna, de már úgy megszokta, hogy jobban esik neki a járás, ha bicegő.

- No, mi újság, bátyám?

- Hát... Ma egy hete itt jártak Soósék. A feleségével volt itt az Estván. Mert tetszik tudni, hogy akkor összeösmerkedtünk, megígérték, hogy eljönnek újborra. Hát eljöttek. Megnézték a szőlőt is. Aztán, hogy még jobban összebarátkoztunk, hát az unokámat is igen megszerették. Aztán szót ejtett az asszony, hogy ilyen feleség kellene az ő fiának. Mink meg azt feleltük rá, hogy bár ennek meg olyan embert adna az Isten.

- Bizony összeillenének.

- Hát ma eljött a legény az apjával. Aztán ha megtetszenek egymásnak, talán megtartjuk a kézfogót is egyúttal.

- Ily hamarosan?

- Hát tetszik tudni, messze lakik a legény. Aztán ha háromszor megnézik egymást, akkor se látnak többet egymáson, mint ha egyszer nézik meg.

Faluhelyen nem ritka az ilyen-hamareljegyzés. A szerelem előbb levelezik, aztán virágozik. A fő az, hogy Soós Pesta egyetlen fiú, Kadari Juliska meg egyetlen leány. Itt is húsz lánc föld, amott is annyi. Negyven lánc lesz abból, mikor a szülők meghalnak.

Kadariék arra kértek, hogy menjek át hozzájok vacsorára.

Átmentem.

A leány úgyis tanítványom volt. Tavaly még bejárt a vasárnapi iskolába. Ő tudott legjobban számolni. Az írása is takaros. A nagybetűket szereti kicifrázni. Az apja egyszer azt mondta:

- Ha nadrágja volna, beállhatna jegyzőnek!

Szeles, fagyos téli est. Az udvaron egy idegen kocsi. A pitarból tűzfény áramlik ki. A konyha előtt hegyezett füllel, ragyogó szemmel ül a kutya. Persze befelé vigyáz.

Juliska szépen kinyitja előttem a szobaajtót. Ezt már tőlem tanulta. Ha nem járt volna iskolába, velem kerestetné meg az ajtón a madzagot.

- De piros vagy, de csinos vagy!

- A tűztől, mester uram!

- No persze, hogy a tűztől!

Nagy ünnep van itt. Fehér abrosz és petróleumlámpás az asztalon. Kékbe öltözött emberek. Bor előttük meg szivar. De szivarozni csak a legény szivarozik. A többinek jobb a kurtaszárú.

A füstöt kieresztik a kedvemért, akkor aztán magam is rágyújtok a velem hozott hosszúszárúra, és beszédbe kezdünk.

Persze csak afféle paraszti beszélgetés a mienk. Az időjárás, a termés, az útcsinálás, az adó, a hidak, a Soósék új papja, a mi kövér papunk, a képviselőválasztás és másmiegyéb.

A legény nem elegyedik a beszélgetésünkbe. A falnál ül. Más alkalommal az asztal külső felén volna a helye, de most... most nagy a dolga az ő két szemének! Az asztaltól az ajtóig, az a kis föld... Azon a kis kétöles földön dől el ma két életnek a sorsa.

Hát csak szívja a szivart a legény, szívja, szívogatja, bamba szopó szájjal, és apró barna szeme mindannyiszor a leányra fordul, ahányszor az megjelenik és végigilleg a szobán.

Ez a himbáló könnyű járás, a cseresnyeszínű szoknyának ez a kacér lengetése, ezt csinálja utána a parasztlánynak akármelyik grófkisasszony!

Nem tanítja pedig a népet az effélére senki. Azaz dehogynem: az íratlan nemzeti filozófia, amely jobban igazgatja a parasztot, mint minden iskola és minden katekizmus.

A leánynézőnek az íratlan filozófia ezt zengeti a fülébe:

Üstér, aranyér, cifra ruháér,
Leányt el ne végy koszorújáér,
Inkább szeressed jámborságáér,
Előtted való szép járásáér.

Mert hej, a leány járásából, orcájának szelíd pirulásából, szemének szemérmes lesütéséből sok mindent lehet ítélni!

Ahogy a tálat hozza, ahogyan leteszi, ahogy kínálja, a feje tartása, keze mozgása, meleg nyájassága, minden számba vétetődik.

De a leány is tudja ám, hogy nagyságos nagy órák ezek az ő életében. Egész este fülig pirosan jár-kel közöttünk. Lesütött szemmel hozza mindig a tálat. Isten csudája, hogy mégis odatalál az asztalhoz.

Festői ecsetre sohase volt szép ez a leány. Kissé gömbölyűbb a képe, mint a Vénuszoké. Az ajkai duzzadtabbak, mint a parasztnőké szokott lenni.

De ma mégis szép. Csillogó két szeme, boldog zavartsága, szapora járása, könnyű fordulása, gondos sürgése-forgása szépíti meg ez estén. És hát elvégre is az ilyén csókolom-képű kerek arc tetszik legjobban a parasztnak.

De el is van ám bájolva a legény! Serkedező bajuszát meg-megsodorintva pillog a leányra, s ahányszor az azt mondja: - Tessék venni! - bizonyára kanalazna rá a fűrészporból is.

Pestához intéztem aztán egynehány szót. (Már csak Pestának mondom én is, az apját meg Estvánnak, mert ők is így nevezik egymást. Az István meg a Pista olyan nekik, mint az úri ruha: ismerik, de nem öltik magukra.)

- Hát - mondom -, Pesta, van-e sok gyümölcsfátok?

- Nekünk? Beony van - feleli a legény büszkén. - Tavaly is ültettünk.

- Katona voltál-e?

A legény röstelkedve pislant. Helyette az apja válaszol:

- Egyetlen fiú, hát kimentődött.

Kadari bólint:

- Hálistennek.

Mindez csak olyan haszontalan beszédnek látszik, valójában pedig minden kérdés egy-egy ajtócska-nyitó és minden felelet egy kép a jövőből.

Mert ezek a szegény együgyű emberek épp olyan remegő szívvel állanak a jövő fátyola előtt, mint az okos gazdagok. A maga gyermeke szegénynek, gazdagnak egyaránt szíve bálványa. Életének minden gondolata lassankint reáfűződik, s mikor párt választ a gyermekének, a reménység gyöngyei az öröm és aggodalom hullámai között forognak a lelkében.

Csakhogy itt nincsenek báli, fürdői és teásesti előzmények. A Mondschein-szonátát hírből sem ismerik, és a leány nem structollas legyezőbe rejti az arcát, mikor elpirul, de még a kötényébe se. Pirul, hát pirul őszintén. Úgy szép a barack, ha piros!

Oh micsoda nehéz dolgos élet vár rájok! Ahogy elnézem ezt a gyönge teremtést, aki még tegnap gyermek volt, a szép Szabó Magda sorsa lebeg előttem, aki ma tizenhat éves és anya. Talán egy év múlva már ez is gyermeket tart a kebelén, és ezen a tiszta, sima homlokon is megjelenik a gondok első redője.

Aztán elnézem ezt a húszéves erős, vállas fiút, aki a leányba szemmel láthatólag belegyönyörödve most csak abban a rózsafürdőben ül, hogy ő élettársat kap, s néhány hét múlva hallja kend Esvány lesz, mint az apja.

No, szép sor az embersor, de nagy munka az ára!

A kenyér nem fán terem nálunk, mint boldog Afrikában. Nálunk a kenyeret a földből kell kiszántani, kiboronálni, kikaszálni, kicsépelni; verejtékezni minden karéj kenyérért, s annak is a felét eltörni, és odaadni adóba. Hát aztán, mikor időhaladtával hét-nyolc szájacska is csipog a fészekben! Akkor kell ám együtt kelni az ég madaraival, s együtt feküdni a másnap gondjaival!

De csak jó legyen az asszony, munkás, tiszta és kedves. A dologhoz úgy hozzá van keményedve a mi népünk tenyere, hogy el se tudja képzelni másképp a világot.

Pipázgatunk, beszélgetünk az asztalnál. A házasság szó még nem hangzik fel a sok beszéd között. Mintha nem is azért jöttek volna. S ha netalán úgyis mennek el, akkor se szól erről senki. Nem tetszenek egymásnak, azzal vége. Azért ha Kadariék vásárra járnak, mindig benéznek ezután Soósékhoz, és Soósék is Kadariékhoz. Lesznek komák, szerető jóbarátok, aztán majd a harmadik-negyedik nemzedék egy-egy szál virága összehajol köztük.

Hogy a vacsora véget ért, Soós Estván kérdést vet, hogy hát a háznak szép kis rózsaszála miért nem ül az asztalhoz?

- A konyhán van az ő helye ilyenkor - feleli az anya örömszemmel pislogva maga elé.

De azért csakhamar kimegy a lányáért, és betuszkolja a szobába.

Csodálatos valami, hogy a konyhán ünneplős ruhában szoktak dolgozni a lányok! Szép fehér ingvállban, kék selyem vállkendőben, fehér üvegklárisban, s a hajuk pántlikában.

Nagy irulással-pirulással leül a legénnyel szemben, de eltakarja az arcát.

A következő percben megint csak felugrik és kiszalad. Bizonyosan a kamrába szaladt, vagy legalábbis a belső szobába. Nem lehet onnan behozni kötélen se.

No de most már Soós Estvánék is kimennek, hogy megnézzék a lovakat.

Kisidőnyi csend marad utánuk a szobában. Kadari nagyokat szí a pipáján, aztán rámnéz.

- Hát - mondom óvatosan -, én jámbornak látom a legényt. Izmos, tagos, dologra való is, és ahogy látom őket: békességes család.

- Jó emberek - dörmögi boldogan az öreg Kadari.

- A földjüket megnéztük, mikor az apám ott feküdt nálok - mondja az apa. - Jó föld, jó vérmes földek. Ha a mienk olyan volna, kétszer annyit érne.

- Csak olyan messze ne volna - sóhajtja az asszony.

És egy könnycseppet törül le a szeméről.

- De hát tetszik-e a legénynek? - kételkedik Kadari.

A kételkedés hozzám van intézve. Kadari bizony tudja, hogy tetszik a lánya. Semmi se bizonyosabb. De hát a bizonyosság is akkor bizonyosság igazában, ha más is bizonyosnak mondja.

A két Soós visszatér. Előbb az apa kocog be, kisvártatva a fiú.

Az apa pipát töm s eközben mindnyájunk arcára rápillant egyenkint.

No, az arcok nyájasan sugárzanak.

Megköszörüli erre a torkát Soós Estván és a füstölgő pipát az ujja között tartva, megszólal imígyen.

- Immáron elballag az idő. Mink is messze lakunk.

- Nono - mondja a gazda.

- Még nem fütyült a gőzös - teszi hozzá jókedvűen az öreg.

- Hát - mondja Soós Estván, ünnepi komolyan -, hogy mink összeismerkedtünk evvel a tisztes családdal, elhoztam ide a fiamat is.

- Jól tette - mondják egyértelműen Kadariék.

- Hát most azt kérdezem, hogy van-e valami kifogásuk a fiam ellen?

És körülpillant.

- Derék ifjú legény - mondják Kadariék. - Isten éltesse, Pesta!

És koccintanak vele.

Soós Estván nem koccint. Míg a fiával isznak, kettőt-hármat szippant a pipáján.

- Hát annak erányába jöttünk volna - folytatja lágyabb hangon Soós Estván -, hogy minekutána az első ember is úgy volt a paradicsomkertbe...

Itt a szokásos paradicsomi hasonlat mély figyelemmel hallgatódik. Még a lámpa lángja is magasabbra áll, mintha fülelne. És szinte ugrik a láng, mikor Soós Estván a paradicsomból rátalál a Kadariék hajlékára, s ebben arra a tisztes leányzóra, aki a szent keresztségben Juliánna nevet kapott.

A két látogatásban a szülők ugyanis megismerték már egymást, s most a fiataloknak kell nyilatkozniok. Hogy a két fiatal is tetszik egymásnak, azt már tudja mindenki a házban. Ahogy a leány megtessékelte minden ételnél, a legény meg, hogy mindannyiszor elfogadta és szinte aggasztóan sokat evett, ebből mindent meg lehet érteni.

Kimegyek hát a leányért és előhívom a belső házból, ahol a ládán ült és Isten tudja micsoda érzések és gondolatok között várakozott.

- Légy bátor - mondom neki a tanító iskolai hangján -, nehogy azt gondolják, hogy nem vagy életrevaló. Több eszed van teneked, mint Soósék egész falujoknak. Hát légy bátor, lelkem.

Azzal bevezettem.

- No, Juliska - mondom itt neki ünnepi hangon -, hát itt e becsületes ifjú személyében kérőd érkezett.

Juliska lesüti a szemét és azt hiszem, szeretne elsüllyedni. (Mikorra beértünk, elfelejtette ez a bátorságot!) De én ám erősen átfogva tartom a bal karját, hogy el ne süllyedhessen, se az anyja keblére ne bújdoshasson.

- Hát tudom - így beszélek tovább -, hogy most sokkal zavartabb vagy, semhogy ura lehetnél a szónak, de azt is gondold meg, hogy a ti kedves vendégeitek messze laknak és nem várhatnak a te szavadra, hát ha megtalálta a szívedet az a legény, akkor annak jeléül, hogy elfogadod a választását, nyújtsd neki a kezedet.

Juliska fölemeli az arcát. Félénken pillant a legényre. A legény piros, mint a főtt rák. A leány újra lesüti a szemét, s úgy nyújtja oda a kezét a legénynek.

Esti kilenc óra volt már és hát az örömszülőknek sok mindent kellett megbeszélniök.

A kölcsönös kézszorítások és áldásszavak között a legény gyűrűt adott a leánynak, a leány meg piros selyemkendőt a legénynek.

Azután bevezettük őket a belső szobába, hogy míg a szülők beszélgetnek, ők is ismerkedjenek.

- Ugyan, Juli - mondom másnap a lánynak -, te olyan okos és csertes leány voltál mindig, mondd el nekem, hogy mit beszélgettetek?

A leány elpirult, mosolygott, szégyenkezett.

- Semmit.

- Így felelsz-e nekem, tanítódnak?

- De igazán nem beszéltünk semmit, mester uram.

- Hát mikor magatok maradtatok, mi történt az első percben?

- Én leültem a ládára, az izé meg a székre.

- Aztán...

- Aztán hogy én nagyon szégyeltem magamat, hát az arcomat a kezemmel eltakartam. Mer a gyertya nagyon az arcomba sütött. Vártam, hogy szól valamit, aztán én is felelek.

- Azt gondolta, hogy sírsz.

- Nem gondolhatta, mert aztán levettem a kezemet. Úgy ültem, hogy láthatott. Láthatta, hogy nem sírok.

- És nem szólt?

- Nem.

- Hát mit csinált?

- Csak ott ült a széken. Egyszer rápillantottam, hát láttam, hogy ő is piros, oszt csak a csizmáját szemléli.



BŰNTÁRGYALÁS

Marci új irkát vett. A kezében hozta, hogy össze ne gyűrődjön. Az irka sárga volt, mint a citrom. A keze piros volt, mint a mályva. Az orra is piros volt: kicsípte a hideg.

Már közel járt az idő a két órához, mikor Marci az iskolába ért. Bizonyosan az irkavétellel töltötte el az időt. Sietve jött pedig. A nagy vászontarisznya ide-oda lóbálódott a térdén; s az új csizmácska szaporán kopogott. A dombon csuszka van. Hogy hamarabb leérjen, nekifutott. A végén egyet hemperedett a havon, s bizony a levegőbe rúgott. De az irkának szerencsére nem esett baja.

Az iskolában halk zajgás van, mikor Marci belódul. Mindig így szokott lenni a tanítás előtt. A gyerekek beszélgetnek, mint az emberek, komolyan, tréfásan, a dolguk szerint. Mindenki beszélhet a körülötte ülőkkel, csak kiáltania nem szabad. Aki kiált, annak a nevét Istenes Imre fölírja a táblára.

Marcinak a második padban van a helye, Kószó Jancsi mellett. Jancsi is hétesztendős fiú. Eleven kis barna gyerek. Mindig licseg-locsog a szomszédjaival, hol az előtte ülővel, hol a mögötte ülővel. Még mikor csendesen kell ülnie, akkor is könnyebb a lelkének, ha a lábát rázhatja, vagy ha a rátekintőnek a szeme közé kaffant, mint a kutya szokott kaffantani a légyre.

De éppen azért is ül Marci mellett. Marci komoly és nyugodt vérű. Ha sohase szólna, azt lehetne vélni, hogy mindent tud, mint a püspök. Nem tud pedig szegény semmit, csak éppen a szeme okos.

Hát Marci beül a padba. A nagy báránybőrsatyakot begyűri maga elé. A kis zömök tintásüveget leoldja a madzagról és a padra állítja. Oda állítja az új sárga borítékú irka fölé. Aztán belenyúl a vászontarisznyába, s kiemel onnan egy táblát, egy nagy fanyelű bicskát, egy könyvet, egy birsalmát, és egy tekercs madzagot. Végül már könyékig nyúl a tarisznyába, s még az ottmaradt szerszámok közül egy tollszárat kotor elő.

A tollszár vasában farral kifelé áll a réztoll. Kirántja és rátűzi a vasra.

E készülődések alatt hárman is elkapják előle az új irkát és megnézik. Ilyen Zrínyi Miklósos irka van elég az iskolában, de azért megnézik. Zrínyi Miklóst is megnézik, az egyszeregyet is megnézik. Megolvassák, hány a levél az irkában, pedig soha sincs se kevesebb, se több hatnál.

Marci mind a háromszor visszarántja az irkát. Utoljára kapja a nagy birsalmát, ráteszi. A birsalmához már nem mer senki se nyúlni. Az már haragot keltene. Annak nebántsd a neve.

Marci a foga közé veszi a tintásüveg dugóját és egyet csavar az üvegen.

A szomszéd mindeddig a padon térdelt, s a mögötte ülő leánykával valami palavessző cseréjét tárgyalta. A csere elvégződött. Jancsi megfordult. Hirtelen fordult, ahogy szokott. A dugó éppen akkor cuppant ki az üvegből. Jancsi megtaszította Marcit.

A ténta kilottyant.

Marci visszahőkölt és kikerekedett szemmel, szinte dermedten bámult az irkára, az almára meg a tarisznyára. Az üveg tartalma azon a három tárgyon folydogált. Az irkán fekete Balaton. Az almán fekete gyöngy. A tarisznyán fekete Tisza, Duna, Dráva, Száva. Csöpög mind a négy folyó a padlóra.

A következő pillanatban lobbot vetett Marci szeme, s úgy teremtette képen Jancsit, hogy az szegény majd kiesett a padból.

Én éppen akkor léptem az iskolába.

A gyerekek fölkeltek és dicsértesséket kiáltottak. De az arcokon a káröröm ragyogása, izgalom és kérdés látszott. Hátul egy leány a szájára tette a kezét, hogy a mosolygását eltakarja.

Mert a pofont mindnyájan látták. S azt is látták, hogy az én két szemem a két gyerekre szegeződik.

Marci sápadt.

Jancsi piros.

Az iskola csöndes a visszafojtott izgalomtól.

A szavamat lesték.

A pofozkodás nagy bűn. Az emberi arc szent. A pofozkodás polgári szentségtörés.

- Spongyát! - szólaltam meg végre hideg nyugalommal. Istenes Imrének mondtam ezt. Istenes a tábla mellett ül. Legközelebb őhozzá van a spongya.

- Töröld le a tintát arról a fiúról.

Istenes a nagy csöndességben letörülgette az irkát, a padot, a tarisznyát. A birsalmán is végighúzta a spongyát. Aztán meglátta, hogy a Jancsi homlokán is van egy babszemnyi folt. A spongyával odatörült. Több rákenődött, mint amennyi ott volt, de ez az ügynek komolyságán és ünnepiségén mitsem változtatott.

Akkor újra megszólaltam:

- Ez a két fiú a tanítás után itt marad. Most nincs idő arra, hogy tárgyaljuk a cselekedetüket! Értetted, Nagy Márton? Értetted, Kószó János?

- Értettem - felelte búsan a két bűnbeesett.

Komoly és szótlan maradt mind a kettő egész délután. A kezüket soha buzgóbban nem fonták össze a mellükön a magyarázat alatt, és soha jobban nem figyelmeztek. Mindössze egyszer történt számolás ideje alatt, hogy Marci belenyúlt a tarisznyájába és kivette a birsalmát. Megnézte komoly szemmel és ugyanolyan komolyan megnyalta. Aztán visszadugta a tarisznyába.

Estefelé elbocsátottam a gyerekeket. Csak a két bűnös maradt ottan meg két leányka. A két leánynak az iskolát kellett megsöpörnie. Sorrendben söprik mindennap az iskolát.

A kapuban útnak eresztettem a gyerekeket, s egy-két percig ott maradtam: beszélgettem Miklósnéval. Harasztot hozott az asszony a hátán az erdőről szalmazsákban. Azt kérdeztem meg, hogy mire való?

Az asszony elmondta, hogy a haraszt ló alá kell. Nincs szalmájuk. Minden héten kell ennyi a ló alá.

- Hát a maguk ágyába hányszor tesznek friss szalmát?

- Csak aratáskor - felelte az asszony.

Aztán egy másik asszony is jött: Harmaciné, egy fiatal gazdának a felesége. Korán-hervadt arcú, fekete szemű asszony.

Az is megállott egy percre, s arra kért, hogy a kisfiát fogadjam be az iskolába.

A fiúcska csak most múlt ötesztendős és hát én csak azért is megtettem kérését, mert az asszony mindig szomorú.

Mért szomorú?

Nem tudom.

Az ura jó ember és békességben élnek. Szegényeknek se szegények. Azt mondják, hogy leánykorában valami úrfélébe volt az asszonyka szerelmes, és hogy arra bánkódik. Az asszony a szomszéd vármegyéből való, jó négyóra járás ide a faluja. Lehet, hogy csak azért mondáznak így róla, mert nem idevaló.

Hát kis ideig ott beszélgettem a két asszonnyal, aztán magukra hagytam őket.

Mikor bemegyek a szobába, s pipára gyújtok, akkor jut eszembe, hogy két rabom is van.

Nézek az iskolába, hát ott ül a két bűnös a padlásig kavargó porban, tárt ablak, tárt ajtó között, hajadonfővel. Mind a kettő a helyén. Ülnek szótlanul, a kezüket a mellükön összefonva. Az arcukon gondolkodás és aggodalom.

- Gyertek be a szobámba!

Bekocognak.

Mind a kettőn a térdig érő vászontarisznya. A Marci tarisznyájában ott dudorodik még a birsalma is.

Leülök egy székre.

A két gyerek egy intésemre elém áll. Állnak előttem olyan arccal, mint a latrok szoktak az akasztófa alatt.

- Hát, Nagy Márton: te beszélj először.

Nagy Márton hebegve elmondja, hogy új irkát vett, és hogy Jancsi meglökte a tintásüveget.

Azzal megáll.

- Tovább. Még nincs vége.

- Hén aztán... hén... aztán... pofon... h... vágtam...h.

- No most már beszéljen Kószó János.

Kószó János valamivel nyugodtabb. Csak az orra mozog, meg a szemöldöke. Már bizonyára sokszorosan átfontolgatta az esetet, s a maga bűnét sokkal kisebbnek tudja, mint a Marciét.

- Nem láttam, hogy izé... mit csinál Marci - mondja ártatlankodva. - Csak ahogy megfordultam, meglökődött.

- Ha tudtad volna, hogy tinta van a kezében, meglökted volna-e?

- Dehogy.

- No, Nagy Márton! Bűnösnek vádolod-e még Jancsit?

- Nem...h.

- Jól tetted-e, hogy pofon vágtad?

Erre nem felelt azonnal. Egyet nyelt, aztán megint egyet nyelt. A szó nem jön.

- No?

Könnyező szemmel feleli:

- Nem... h.

- No?

- Tudod-e te azt, hogy nagy bűnt cselekedtél? Tudod te azt, hogy az ember arca a lélek virága! Aki az arcot megüti, a lelket üti meg! A lélek pedig Istenből való részünk; örökkévaló!

A fiú szeméből könnyek görögnek.

A szavakat aligha értette; de a hangnak is van értelme, mikor a hang a szívhez szól.

- Bánod-e, hogy ezt cselekedted?

- Bánom...h.

- Hát ha bánod, csókold meg ott, ahol megütötted.

Jancsi odafordítja az arca jobb felét. Marci bűnbánattal megcuppantja. Aztán megint állnak várakozó szemmel, de most már nyugodtabban.

- Haragszol-e még Jancsi Marcira?

- Nem haragszok - feleli a fiú csöndesen.

- De ennek most nincs tintája. Megfelezed-e vele a magad tintáját?

- Meg.

- Hát akkor elmehettek.

Az ablakon utánok néztem. Kint a havas kocsiúton csöndesen ballagtak egymás mellett. A dombon, a keresztnél Marci megállt. Belenyúlt könyékig a tarisznyába. Jancsi is megállt, s várakozón nézte a munkálatot.

Marci előmunkálta a tarisznya aljából a nagy birsalmát meg a bugylibicskát. Az almát kettévágta. Odanyújtotta a felét Jancsinak.



EGY DAL TÖRTÉNETE

A szomszéd faluba új pap került. A kálvinistáknál nagy ünnep az új pap bemutatkozása. A templomban szép beszédek hangzanak majd. Hol a papok beszélnek, hol a világiak. Van úgy, hogy a parasztok közül is megszólal valaki; s többnyire az a beszéd az ünnep koronája.

Átmentem én is.

Az új kálvinista pap gyermekkori ismerősöm, a rektor meg jóbarátom. Különben is mindig szívesen hallgatom a zsoltárokat. Micsoda szerencsés felekezet, hogy azon az erőtől duzzadó régi szép magyar nyelven beszélhet az Éghez! Én pápista embernek születtem és szeretem is az én minden művészettel ékes pompás vallásomat. Csak az a latin szó, az ne volna már benne! A kálvinista templomban magyarnak érzem az Istent is.

A beszédek alatt végigsétált a tekintetem a templom népén, és megállott egy agg parasztemberen, aki hátrább ült, mint a vele egykorúak.

Szokatlan formás arc. A haja, bajusza, szakálla mintha vattából volna felrakva, olyan fehér. Bibliai fej. De valami különös komolyság ül rajta. Az az arc talán sohase nevetett.

Abban az időben nem bírtam még megérteni, hogy némelyik embernek az orcája miért oly szép, mintha remekbe alkotta volna a Teremtő; s miért kell másnak meg olyan fejet viselnie egész életén át, mintha valami ördög csúfságul formálta volna, hogy az Isten művészetét kifigurázza vele?

Mért hogy egyiknek azt mondja minden tekintet:

- Szép vagy! Szeretem, hogy látlak!

A másiknak meg azt mondja minden tekintet:

- Rút vagy! Rád nézni kedvetlenség.

Túl vagyok már azon a koron, hogy arcáért becsüljem az embert. S mégis, ha szép arcot látok, jó érzés száll meg. Gyönyörködöm benne. Milyen boldogság szépnek lenni! S vannak szép emberek, akik öregségükben is épp olyan szépek, mint ifjúságukban voltak. És ez az öreg parasztember is: úgy szállott rá az élet tele, mint a fenyőfára a hó.

Eleinte azt gondoltam, hogy nem falunkbeli, s azért vonja meg magát hátul. De aztán láttam, hogy a subája épp olyan szabású, mint az idevalóké. Csak nem a szegénysége miatt tolják talán hátra? De nem is szegény: lám ahogy kibontja a pápaszemét és fölakasztja a fülére, egy gyémántforma gyűrű csillan meg az ujján.

No, még ilyet se láttam parasztember kezén!

S őt bámultam egyre, mígnem a ködmenszaggal vegyült rozmaringillat annyira elkábított, hogy kimentem a templomból.

Mondom aztán az ünnepi ebéden a mellettem ülő rektornak:

- Egy szép öregembert láttam a templomotokban. De kár az olyan arcot sírba vinni. Ha festő volnék, lefesteném.

- Egy sűrű őszhajú ember.

- Az.

- Gyűrű van az ujján.

- Az, az.

- Aranyos Miska. Nem csodálom, hogy szemedbe ötlött.

- De hallod: Mihálynak is öreg az már.

- Pedig ő már csak Miska marad, ha száz esztendeig él is. Különben az Aranyos név nem az igazi neve.

És egy nevet mondott a rektor, valami közönséges nevet, amilyen a Balogh, Kovács, Nagy, Kis, és más efféle nevek - én bizony ottfelejtettem.

A rektor folytatta:

- Könnyű életet élt, azért maradt meg ilyen gyűretlenül. Se felesége, se gyereke, csak éppen az öreg rokonát tartja cselédképpen.

- Arra is gondoltam, hogy börtönlakott ember és hogy emiatt húzódik hátra.

- Eltaláltad. Csakugyan börtönt lakott. De az ilyesmi csak botlásféle a népnél. A kurátorunk amoda fönn az asztalnál, gondolnád-e, hogy ökröket lopott fiatal korában?

Ezt persze halkan mondta és körülpillantott a szomszédain, hogy nem hallották-e meg? Azután folytatta Aranyos Miskáról a beszédet:

- Híres ember ám ez! Nóta is van róla. Az elejét néhol változtatják: juhnyáj helyett gulyát énekelnek, s a juhászt megteszik gulyássá. De mindegy. Az a valóság, hogy az öreg juhászlegény volt az özvegy bárónénál Somogyban.

- Hát nem idevaló?

- Nem. Később telepedett ide. De hallgasd meg, mi történt vele ottan? Olyan húszéves forma legény lehetett akkor Miska bácsi, és abban az időben kiraboltak egy postakocsit. Tudhatod, hogy akkoriban virágzott a betyárság. Hol itt, hol ott kellett statáriumot rendelni. Hamar-törvényt, ahogy a nép mondja. Ma elfogták a betyárt, holnap kihallgatták, holnapután már lógott az akasztófán.

Történik egy esős vasárnapon, hogy Miska legény szamárra ül, és beüget a faluba, a kocsmába. Iszik és berúg. Vagdalja az üveget a falubeli legények fejéhez. Mikor már eltör vagy tíz üveget, a kocsmáros megkérdezi tőle, hogy kergül-e két birka a jövő vasárnapra? Mert egy birka nem lesz elég.

- Nem kergül - feleli a legény.

- Hát akkor itt marad a szűröd, Miska.

- Nem marad biz az!

Azzal benyúl a lajbizsebbe: kipöndít az asztalra egy gyönyörű aranypénzt.

Egy óra múlva láncban állt a Miska. Vitték Kaposvárra. A ládája fenekén találtak még százhárom aranyat meg egy gyémántgyűrűt.

- A postakocsiból?

- Várd meg csak a végét. Vallatják Miskát, hogy:

- Honnan ez a sok pénz?

- Kaptam - feleli Miska -, minden nap kaptam egyet.

- Dehát kitől, és miért?

Erre csak rázza a fejét.

- Semmi köze abban a tekintetes vármegyének.

- De bizony van közünk! Hát a postakocsi?

- Arról én nem tudok semmit.

Hiába: nem vall.

Persze elítélték, akasztófára.

A siralomházban meggondolkodik Miska, és felizen a bíróságnak, hogy tanút akar megnevezni. A bíróság akkor is együtt ül, fölvezettetik Miskát.

A fiú sápadt. Lóg a feje. Megszólal imigyen:

- Tekintetes vármegye, azt gondoltam én, hogy legfeljebb húsz esztendőre nyomnak el engem. De már látom, hogy mindenképpen föl akarnak kötni. Arra kérem az urakat, izenjenek el a méltóságos bárónéhoz, ott is a kisasszonyhoz, hogy nem akarna-e javamra vallani? Ha nem akar, hát nem tehessünk róla.

Erre a bíróság összetanakodik. Végre is emberéletről van szó. Lovat menesztenek a bárónéhoz, hogy egy halálra ítélt legény az ő leányát kéri bizonyságra.

Másnap ott a leány. Sűrűn lefátyolozott arccal áll a bíróság elé. Az anyja is vele van. Azt mondja a bíróságnak, hogy van szava a legény ügyében, de csak zárt ajtók között hajlandó elmondani.

Senki se tudja ma se, hogy mit vallott. De még aznap kiszabadult a Miska, és még aznap elvitték a kisasszonyt apácának.

- És a nóta?

- Mink is csak körülbelül abból tudtuk meg a történetet, vagy hogy a vármegyétől szivárgott ki. Én bizony nem tudom, mert az öreg sose mondja el. A nóta az, hogy:

Szépen legel a báróné juhnyája,
a kisasszony maga sétál utána.



A TULIPÁN

A tél szép. Csak köd ne volna benne, meg olykor szeles idő! Mikor éjjel-nappal suhog a szél, s ember és állat dideregve, ködöt lehelve jár, kedvetlen vagyok. Aggodalom száll meg, hogy a természet intéző hatalma benne felejti a világot a télben! Talán mink vagyunk az utolsó emberek! Ha mink is elmúlunk, a mindent intéző hatalom lepecsételi a Föld történetét.

Ilyenkor aztán virágcserepet szedek elő. Megtömöm földdel. Vetek beléjök mindenféle virágmagot. Odaállítom a kályhám közelébe és öntözöm.

Az idén egy tulipánhagymát is tettem a cserépbe. Öntöztem. És míg odakünn zúgott a hózivatar, álltam a kályha mellett és néztem a cserepeimet.

Vajon kikelnek-e? Van-e még élet a földben? Van-e még reménység a Föld életében?

Egy szerdai napon rozsdaszínbe játszó zöld gombocska emelkedett ki a cserép közepén. Örömmel néztem. A tulipán kelt ki, az én tiszta, szép, piros tavaszi virágom. A kályha mellett elhitte, hogy tavaszodik. Fölébredt. És bontakozik kifelé a földből a világosságba.

Ápolgatom, takargatom. Itatós papirosból formálok neki köpönyeget, hogy mikor ablakot kell nyitni, meg ne fázzon. És öntözöm reggel, este, langyos vízzel.

Harmadnapra már akkora, mint a datolya magva. Egyre kijjebb emelkedik a földből. Egy napon már széjjel is nyitja üde vöröses palástját, és megmutatja, hogy a palástja bélése zöld selyem. Aztán két vékony zöld gallérocska tűnik elő. A két gallér között egy gömbölyű zöld fej: az ő elburkolt orcája.

Miért lehet örülni az ilyen semminek? Hogy zöld? Hiszen annyi zöld növény terem nyáron a Föld kerekén, hogy a más csillagok lakói bizonyára zöldnek látják a mi csillagunkat. Hogy virág? Hogy télen nő? Hogy nekem virul?

Nem. Az életnek örül az ember. Az élet szemlélete gyönyörűség. És künn most az egész világ határtalan nagy fehér temető.

Hát van élet a földben? Van élet a fehér szemfedő alatt? Ime, ez a bájos virág megfelel reá: megélemlett a koporsójában és kikélt. Az arca még burokban van, de máris a világosság felé fordul. A világosság az ablak jégkérgén aranylik által. Ez a növény úgy szereti a napot, mint az ember!

Már régen érzem, hogy van valami rokonság az ember és a virág között. Talán az élet ereje azonos bennünk! Talán hogy az égi nap egyősanyánk. Talán a virág emberré válik holta után? Az emberből meg virág leszen?

Künn tél az idő, és mi ketten együtt melegszünk a tulipánnal a kályhánál. Az ember megfagyna künn a hidegben, mint a virág. A virág él a meleg szobában, mint az ember.

És nőtt a tulipán.

Hogy sugaras napok következtek, nőttében elhajlott az ablak felé. A nap felé hajlott, mint a gyermek az anyja felé.

Odatettem az ablak párkányára, de háttal. Ha boldog tud lenni a virág, a tulipánom bizonyára boldog volt. Széles, zöld levelei szinte itták a sugarakat.

És ott maradt.

Már másnap kiegyenesedett és lebocsájtotta maga körül vastag és széles palástját. A bimbója fölnyulladt. Nőtt napról napra. Végre egy februáriusi napon kinyitotta üde orcáját és tartotta a napnak. Kinézett az ablakon a napfényes télbe, mint én.

Nem ismerhetem a teremtés titkait, de érzem, hogy az az értelmes erő, amelyik az életnek miriádnyi sokaságát szórta el a világban, a virágot gyönyörűségnek teremtette.

Nekem titok ez a virág. Csak annyit tudok róla, hogy él és hogy bájos. Miképpen rejtőzik benne az erő? Honnan szívja leveleibe a zöld színt, orcájába a pirosat? - nem tudom. Csak ülök előtte és nézem elandalodva. Hogy ez a tiszta, üde és bájos teremtés sárban fogamzott, sárban nőtt, és mégis égi fenségben pompázik.

A folyosón gyermekcsizma kopog a szobám felé. Ismerem a járásáról, ki jön. A nyolcéves Eszter leány. Most jár a második osztályba. Az a neve, ami az anyjáé. A vezetékneve is az anyjáé. Az anyja cseléd valahol a városban. Tudom, mért jön: el fog kéredzkedni a holnapi tanításról. Mert az öreganyja tartja, s téli napokon bejár az öregasszony az urasághoz kukoricát morzsolni. Olyankor vele megy ez a kisleány is, kap húsz fillért a munkájáért.

Leveri a havat a csizmájáról az ajtóban, és csiszi-csoszi: törli a csizmáját hosszan a gyékénybe.

Azután kopogat. Először csak egyet koppant, azután kettőt.

Vár.

Azután hármat koppant.

- Bejöhetsz, Eszter!

Belép. Az ajtót két kézzel csukja be gondosan. Fakózöld pamutkendő van rajta. Hátul nagy csomó tartja a kendőt a derekán, s a kendő két sarka leér a térde hajlásáig. A szemét lesütve áll meg előttem, és félénken rebegi, hogy holnap napszámba kéreti az öreganyja: csak egy napra engedjem el az iskolából.

S mikor ezt elmondta, fölnyitja fekete selymes szempilláit. Rám néz, majd hirtelen meglepődéssel fordul a szeme a virágra.

- No mi ez, Eszter? Ismered-e?

- Tulipán - feleli mosolyogva.

És a tekintete gyönyörűségbe feledten áll a virágon.

Ez a kisleány is olyan mint a tulipán. Az arca gömbölyű és üde piros. Mindig piros és mindig mosolyog. A szeme fekete és mély tüzű. Ő az egyetlen fekete szemű leányom. A többi kék szemű. A többi orgonavirág.

És a nyolcéves tulipán nézi a nyolchetes tulipánt.

- Szereted ezt a virágot?

- Szeretem.

- Hát csókold meg szépen.

Nem volt neki szokatlan a gondolatom. Hiszen mindennapi valami, hogy az ilyen kisleányok tavasz kinyíltával bokrétát hoznak az iskolába és csókolgatják meg egymással is csókoltatják.

Odament az ablakhoz. Lábujjhegyre állt. A szemét félig lehúnyta. És csókot lehelt a tulipánra.



MICÓ

A macskám itt heverész a kályhám előtt. Eszembe jut egy másik macska. Gyermekkoromban ismertem azt a macskát.

Egy vasárnap reggel, hogy rajtam volt már az ünnepi ruha, siettem ki, hogy lássanak. De korán találtam fölkészülni: nem mutatkozott egy gyerekpajtásom se. Pedig volt nekem jócskán: úr, paraszt egyformán. Valamennyi közt legkedvesebb a Csordás Andris. Andris annyi idős volt, mint én: hétesztendős, de sokkal okosabb. Mindennap talált ki valami újat. Ha egyebet nem, madárfészket újságolt. S ha éppen nem akadt még madárfészek se, akkor Micóval játszottunk.

Micó az ő kis cirmos macskájuk volt. Sok mindent tudott az a macska. Ha Andris fütyült neki, előjött még a kertből is. Ha Andris négykézlábra állt és tovább fütyült, akkor Micó fölugrott a hátára és dagasztott ottan, mint ahogy az asszonyok dagasztják a kenyeret.

Hát hogy senkit se találtam a házunk közelében, futottam egyenesen Andrisékhoz.

Egy alacsony kis nádtetős házban laktak. A ház oldalára akkoriban oda volt írva veres krétával: 1 ló, 1 ember. Mert huszárok tanyáztak a faluban. Az udvart hordódongákból készült kerítés környezte. Hátul egy vályogistálló, a teteje meg a fala kissé meg is dőlt, mintha át kívánkozna telepedni a szomszédba. Meg egy rossz kút is állt az udvar közepén, s abban mindig uszkált egypár kis béka.

Ahogy futok a ház felé, visítást hallok onnan.

Meghökkentem.

Andris visított.

- Verik? Vagy mosdatják? - gondoltam ijedt tűnődéssel, ahogy a gyerek szokott.

De mért verik, ha verik?

Tegnap kővel hajigáltuk a kútban a békákat. Hátha azért bűnhődik most Andris?

Az ember sohase tudja abban a korban, hogy miért bűnhődik?

Óvatosan lépdeltem a kerítésig és beleselkedtem a parajjal benőtt dongakerítésen. Hát mosdatták Andrist. Ott görnyedezett szegény a pitvarajtó előtt. A földön mázatlan cseréptál. Szappanozza a képét az anyja irgalmatlanul.

Őszintén szólva magam se szerettem mosdani. Nincs is abban semmi jó, hogy hideg vízzel dörzsölik az embert, és csípős szappannal habozzák be a szeme világát. Csakhogy engem már régen magamra bíztak, és hát én meg is mosdottam becsületesen - kivált ha rajtam állt valakinek a szeme.

Ahogy ott visított-hörkölt az én Andris barátom, mély részvéttel szemléltem őt a kerítésen át. Nem sajnálta más senki.

A katona az istálló előtt ült. Pipázott és nevetett.

- Leszel még kutyábbul is! - mondotta a pipáját a csizmája sarkához ütögetve. Tudod-e, hogy mivel mosdatnak, ha katona leszel?

Hogy erre Andris nem válaszolt, az nemcsak azért történt, hogy nem tudta, hanem mert az anyja keze a száján habzott.

- Téglával - felelt rá maga a katona.

És végigsimította a kezét a maga olaszosan barna orcáján. Lehet, hogy a visszaemlékezés akaratlan mozdulata volt az. De az is lehet, hogy csak a bajuszát kereste meg. Csak egynéhány szál kis bajusza volt. Hegyesre szokta pödörni.

Végre is a nagy Juli leány szabadította ki Andrist az anyja vasmarkából. Kijött a szobából felibe fonatlan, felibe öltözetlen. Elkapta az Andris fejét és körüldörzsölte a törülközővel.

- Ne ríj, Andriskám! - mondotta vigasztaló hangon.

És ahogy törülgette, megcsókolta az orcáját jobbról is, balról is.

A hófehér ingből előduzzadtak gömbölyű karjai, és ahogy akkor rám is rámpillantott, olyan volt nekem a szeme, mint a Micó macskáé.

De lehet, hogy csak én gondoltam ezt. Gyerekkoromban úgy vélekedtem, hogy minden kutyában, macskában van valami annak a családnak a vonásaiból, amelyikhez tartozik. Lehet, hogy az öreg jegyzőéknél ötlött belém ez a gondolat. Az öreg jegyzőnek buldogg kutyája volt, s neki is, a kutyának is mindig vicsorgóra állott a képe.

- Így, virágom, így! - mondotta Juli, gyöngéden törülgetve az öcsikéje fejét -, látod, a kis ifiúr milyen tiszta! A Micó is mosdik, nézd, milyen szépen.

Andris még egyet brümmentett, aztán a könnyein át Micóra mosolygott. A macska csakugyan ott mosdott a kút káváján. Megnedvesítette a talpát és végigvonta a fején, a fülén. Szakasztott úgy tett, mint a katona szokott az istálóajtóban, mikor a kis gömbölyű tükörben kétfelé választja a haját.

A tiszttartó Cigány kutyája dugta be a fejét a kerítés dongái között, s átvonaglott a résen. Borzkutya volt a jámbor, különben átugorhatta volna a kerítést. Mintha megirigyelte volna a Juli dicséretét, fölágaskodott a kút kávájára és ádáz gyűlölettel vicsorgott a Micóra.

Micó persze nem várta meg a következő pillanatot. Mikorra a kutya fölágaskodott, ő is állt már. A szemét a kutyára meresztette, ráfújt, és ráköpött. Közben pofon is teremtette.

Cigány majd eldőlt megbotránkozásában.

No, szoros is lett volna a Micó macskának egyszerre! De Micó abban a pillanatban felszökött a kútágasra. Ott nyalogatta a talpát, és gúnyos hunyorgással nézett alá a magasból.

Mink aztán az Andrissal nagy játékba kezdtünk: töklevélből vágtunk dudát magunknak és azon trombitáltunk. Utánoztuk a katonákat.

Csak a második harangszóra ocsúdtunk föl a játékunkból. Indulnunk kellett a templomba. Juli is felöltözött már akkorra. Cifrán, pántlikásan, rózsásan fordult ki a szobából, és ringatódzó járással lépegetett el a templom felé.

A katona az egyik kerítéscölöpön könyökölt. Hosszan nézett utána, és pödörgette a bajuszát.

*

Azt mondja egy őszi napon az Andris gyerek:

- Kell-e kis macska?

- Hol van?

- Az istállónk padlásán.

- Sok?

- Sok.

Futva futottunk odáig.

A katona már régen nem lakott nálok. Eltakarodtak azok. Csak a ház falán maradt meg az emlékük, a fakó vörös írás: 1 ló, 1 ember. Az udvar is megváltozott azóta: köröskörül óriás napraforgók nőttek a kerítés mellett és lefelé lógatták sárgacsipkés fekete fejöket. A kertek is sárgák voltak már akkor, sárgák, vörösek, tarlottak.

Fölsiettünk a létrán az istálló padlására. Hát csakugyan ott mászkált egymáson a sok kis macska. Micó közöttük ült és nyalogatta hol az egyiket, hol a másikat. Micó volt az anyjuk. Milyen furcsán nézett ránk a Micó!

- Miau! Miau!

Mintha azt kérdezte volna, hogy: mi jó hozott bennünket? Aztán tovább mosdatta a gyermekeit és halkan brúgózott nekik. Mink az Andrissal csodálkozva néztük.

- Melyik kell? - kérdezte Andris.

- A vörös!

Mert csak egy volt a vörös. A többi cirmos volt, mint az anyjuk.

A házból akkor nehéz és erős beszéd hallatszott: síró és átkozódó hangok.

Megdöbbenve kandikáltam le a padlásról. Julit láttam, a szép nagy Juli leányt, ahogy kifordult az ajtón. Leült a földre az eresz alá. Az arcán könnyek görgedeztek. Sápadt volt, mint a falevelek.

- Mi lelte a nénédet? - kérdeztem halkan.

- Nem tudom - felelte Andris vállat vonva. Beteg vagy mi.

A szóváltásból, amit azután hallottam, semmit sem értettem. Csak arra emlékszem, hogy Juli mindegyre azt hajtotta:

- Nem igaz! Nem igaz!

De valami nagy baj lehetett ottan!

A faluban nemegyszer van nagy baj. A gyerek látja, hallja és elfelejti. Én se gondoltam volna rá soha, ha negyednapra meg nem jelenik ott két zord fegyveres pandúr.

Juliért jöttek.

Juli az erdőben bujdosott. Onnan hozták elő megbékózottan.

A gyerekek nagy csoportban követték őket. Én is köztük. Mögötte az anyja ődöngött sírva, a kezét tördelve. Juli nem sírt. Sápadt volt, még sápadtabb, mint máskor. A felső szoknyája a fején, mintha eső esne. Csak vánszorgott búsan, a szemét lesütve két pandúr között. Vitték a községházára.

Az ügy előbözsdítette az egész falut. Az asszonyok a becsületről beszéltek. Juli a becsület ellen vétett. Mikor meglátta a pandúrokat, beleugrott az erdei kútba. Szerencse, hogy a kút száraz. Kihúzták.

Mennyi szörnyűség egy nap alatt.

De még ez nem volt minden. Egy óra múlva hazaérkezett a csordás. Darabig ott rázta-döngette a kaput a községházán. Aztán hazament a fejszéért: agyon akart vágni mindenkit, bírót, jegyzőt, pandúrokat, még a feleségét is. Hogy aztán a fejszét elvették tőle, befordult a kocsmába és ivott. Pálinkát ivott, részeg akart lenni. A kocsmából kihallatszott, hogyan veri az öklével az asztalt, és hogyan átkozza a császárt, a feleségét, a katonákat, a pandúrokat, az urakat, mindenkit, aki eszébe jutott.

Végre kilódult. Fenyegetődzött, hogy újra fejszét fog és bosszút cselekszik a leányért. De már akkor állani is alig bírt a lábán.

Leült a sárba az utca közepén. Ott káromkodott, beszélt összevissza:

- Itt az én helyem a sárba! a sárba! Itt a becsületem a sárba! a sárba!

A felesége húzgálta föl és vezette haza. Az Andris gyerek ott maradt a községháza előtt. Fölkapaszkodott a kerítésre és sápadtan, szótlanul bámult be a rácson.

A csordás másnap és harmadnap is itta a pálinkát. Nem akart kijózanodni. Talán így részegségében történt, hogy meggyújtotta a házát.

A lángok akkor csaptak föl, mikor én hazafelé mentem az iskolából. A faluban nagy szaladgálás, kiabálás. A harangot félreverték. Az emberek kantákkal, sajtárokkal rohantak a tűzhöz. De a csordás háza egy-láng volt már akkor. Közel se lehetett menni.

A másik percben már az istálló tetejére is fölfutott a láng. Én mindent láttam. Az udvar sarkán álltam az utcán a jajveszékelő asszonyok között.

Az istálló tetején az ajtó az udvar felől nyitva volt. Úgy szokott állni, hogy szabadon rakhassák be a szénát. Azon az ajtón egyszer csak megjelenik a Micó macska. Abban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetőre futott. A szájában az egyik kölyke lógott.

Aggodalmas szemmel nézett széjjel. A kis kölyökmacska szétterpesztette a négy lábát, ahogy lógott. És az is lefelé nézett. Micó háttal ereszkedett le a falon. Letette a kölykét elénk a földre.

Azután újra felszökött a Micó a falon és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott.

A láng akkor hirtelen elborította az egész tetőt. Recsegett, ropogott, pattogott a tető. A levegő szinte forrt az udvaron is.

De Micó mégis csak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Micó keserves nyávogással ugrált ide-oda a lángok közt a fal peremén. Aztán egyszer csak egy nagy szökemléssel beugrott a lepedő nagyságú nagy vörös lángok közé.

Vártuk, hogy előjön-e?

De nem jött elő többé.



A BOR

Őszi vasárnap. A reggeli napfény a tornácra tűz. Baracs Imre ott áll ingujjban. A sütkérezés csak vasárnapi gyönyörűsége a parasztembernek. Máskor nincs ideje rá.

De az is lehet, hogy Baracs Imre nem a sütkérezés végett állott ki a tornácra. Lehet, hogy a templomba menőket nézi sorra. Lehet, hogy csak azért áll ott, mert az ünneplő ruháját vette fel. Mikor a paraszt új ruhát vesz magára, akkor csak az ebédhez ül le. Az ülésben kopik a ruha.

Baracs Imrén csakugyan vadonatúj kék posztónadrág van. Mellényén ezüstösen tündökölnek a kacskaringóba varrt bádogpitykék. A csizmáját tegnap este sokáig pucoválta a tornácon. A haja is ragyogóra van kenve és bal oldalán kétfelé választva. A bajuszát hegyezve csavarta fekete viasszal. Vastag gombóc orra alatt úgy feszít most a bajusz, mintha fel volna ragasztva.

Hát mondom, áll és sütkérezik. Nézi a templomba menőket. A kutyája is ott ül a kerítésnél. A léc között néz kifelé komoly nyugalommal, mint a gazdája.

Kék ruhás emberek, suhogó szoknyás asszonyok, pántlikás leányok lépkednek el időnkint a ház előtt. Az asszonyok nagy fekete táblás imádságos könyvet visznek a hónuk alatt, s a könyvükből olvasó lóg ki. A leányok kicsiny könyvet visznek, s a könyvük csipkés zsebkendőbe van beletakarva.

Elmennek a ház előtt. Némelyik beköszön, másik nem köszön be. De az asszonyok és leányok mind beköszönnek.

Mert nem is lehet olyan ház előtt bepillantás nélkül elmenni, ahol eleven özvegye lakik. Talán az arcát lesik, hogy bús-e? Talán azt várják, hogy egyszer csak ott látják az asszonyt is a tornácon?

Szokatlan valami az a falusi életben, hogy két ember elváljon, ha egyszer a pap összeadta őket. De talán ezt a módit is eltanulják már az uraktól, mint az asszonyok a kávéivást, a lányok meg a cúgos cipőt.

Hát a lányok is beköszönnek. Úgy köszönnek rá, mint a legényekre szoktak: tapadó tekintettel. Baracs Imre elvégre is alig több harminc esztendősnél. Aztán a bajuszát hétköznapon is hegyesen viseli, amióta elhagyta az asszony. A bajusz azt jelenti, hogy törvényesen is elválik tőle.

Baracs Imre mindezekre a köszöntésekre fejbiccentésekkel válaszol. Az asszonyok köszöntésére komolyabban, mint a lányokéra meg a férfiakéra. Hej, az asszonyok! Mindig licseg-locsog a sok hegyes nyelvű! Mikor az utolsó templomba menő is ellépett a ház előtt, Baracs Imre magára veti a tarisznyáját meg a szűrét. És szól az anyjának a konyhában:

- Az ebéddel ne siessen kend!

- Hová mégy?

- Megnézem a Jancsit.

Az öregasszony kihúzza a tésztából a kezét, és a fiára bámul.

- Jancsit?

- Jancsit - feleli komolyan az ember. - Nem tudom felejteni azt a gyereket.

- Hát hozd haza. Békülj össze az asszonnyal, Imre. Mondd neki, hogy én vagyok a hibás.

Baracs a fejét rázza:

- Nem. Én az asszonyér nem megyek. Se vele össze nem békélek többé ebben az életben!

Lekerül a kertek alá, aztán a falu végén fölkanyarodik. Rátér a kocsiútra. A kutya el-elmaradozva illő távolban követi. Tudja a kutya, hogy ha meglátják, visszakergetik.

De Baracs Imre nem pillant hátra. Csak ballagdál az akácfák között, a kocsiúton.

A fák már sárgulnak. Az út szélén rozsdásan hervad a lósóska. Itt-ott egy vadrózsabokor pirosítja a gyümölcsét. Az úton ugrál a pityer.

Baracs a dombra érkezett. Onnan megláthatná a szomszéd falu tornyát, a vöröstetejű köpcös tornyot, ha ugyan fölpillantana. De nem pillant föl. Éppen azért nem pillant föl. Vőlegény korában ott mindig dalolásba fogott. Most nincs kedve dalolni.

Idő múltán mégis rápillant a toronyra. Olyan, mint régen! Még csak nem is fakóbb. Ott eskették őket abban a templomban.

A falu határán kökénybokrok szegik az országutat. Imre letép egy leveles ágat és bedugja a tarisznyába. A tarisznyában vörös szemű házinyúl üldögél. Mulasson a nyúl, ha éppen éhezik.

A falu mintha fehérebb volna, mint máskor. De nem fehérebb, csak a föld barnább meg a zsuppos háztetők barnábbak, mióta az első őszi eső leesett. Által kellene mennie a falun, mert az asszony az alszegen lakik: szélről a második ház. De nem megyen által: alája kerül a kerteknek, és tapossa a gyepet.

Egyszer, ahogy visszapillant, meglátja a kutyáját.

- Hej, a cudar! No nézd! Nem takarodsz-e vissza!

A kutya behúzott farkkal inal vissza vagy húsz lépést. De csakhamar meglassudik. Megfordul, megáll. Arra vár talán, hogy a gazdája mégis meggondolja magát, és azt kiáltja:

- No, gyere kutyám!

Ki tudja, micsoda gondolatok forognak ilyenkor a kutyának a fejében?

Azonban a gazda haragszik, hogy a kutya eljött. Kutyának nem szabad elhagynia a házat; csak szántáskor, vetéskor és egyéb külső munka idején. Olyankor a szűrre, magra, tarisznyára kell vigyáznia a kutyának.

Baracs megint visszafordul. Látja, hogy a kutyája ül. Megrázza feléje a botját. A kutya fölkel és megindul. A testét lomhán lógázza hazafelé.

Baracs Imre tovább ballag a kertek alatt.

Már egy hónapja múlt, hogy elvált a feleségétől, azaz a felesége őtőle. Az anyó volt az oka. Bebagyulálta a kis Jancsinak a nyakát kendővel, hogy a szél meg ne fújja. Hát a szél nem is fújta meg Jancsikát, hanem torokgyulladást, azt kapott. Az asszony panaszolta, hogy a kendő okozta a gyulladást. Az öreganyó felforrant. Micsoda beszéd ez? Szó szóba. A két asszony csípőre tette a kezét: összecsattogtak.

Baracs Imre az új papház áldomásáról érkezett haza. Csak elzöldült a nagy csatára. Nem is kérdezte, hogy mitől ég a, tűz, csak mikor látta, hogy a felesége rányelvel az anyjára, őt is elfutotta a méreg, és felkapta a botját.

No bizony, nem valami ritka sor, hogy parasztember megveri a feleségét. De ebben a házasságban mégis most történt először. Az asszonyt tenyéren nevelték, mert egyetlen leány volt. Baracs nem is kapta meg másképpen, csak nagy szent fogadásra, hogy nem iszik többé se bort, se pálinkát. Mert az a bolond természete volt Baracsnak, hogyha ivott, mingyárt verekedett. Ütött, mint az istennyila. Azt ütötte, aki éppen eléje akadt. Bolond természet! De vannak ilyenek. Egy pohár bor elég, hogy megváltoztassa őket. Máskülönben bárányok. Hát inkább nem ivott. Éltek is jámboran, boldog békességben. De már, hogy az új papházat feltetőzték, neki is innia kellett a pap egészségére. Nem ivott öt esztendeje. Jól is esett neki.

Az ütésre megbolondult az asszony. Befutott. Nagy sebbel-lánggal felöltözött az ünnepi ruhájába. Megkapta a fia kezét és elrohant. Vissza se nézett.

A faluban aztán nógatták Baracsot, hogy menjen az asszonyért, hogy milyen kár érte, milyen rendes, dolgos teremtés volt. Kár ilyen csekélységért...

- Részeg voltál - mondta a pap is -, bizonyos, hogy te voltál a hibás. Tudja az asszony, hogy nem szoktál bort inni, de látod, restelli, hogy szégyenszemre visszatérjen hozzád.

- Hát bort nem is iszok én többet; száradjon el a gégám, ha iszok - felelte Imre -, de az is igaz ám, hogy rossz kutya az, amelyik elhagyja a gazdáját.

Vagy két hét múlva kocsi jelent meg Baracséknál. Nem járt be az udvarba, csak megállt a ház előtt. Az asszony nagybátyja jött rajta, egy olyan hallgató nembánom-ember, akinek az egyik bajsza vége mindig felfelé áll, a másik meg lehajlik. Csak pipázik egész nap, meg a felhőket nézi.

Baracs Imre azt hitte, hogy békíteni jött a sógor. Haragos szemmel fogadta:

- Mit akar kend?

- A ládát meg az ágyat.

Hogy az öreg se nem békített, se szemre nem hányt semmit, Imre se szólt többet. A tornácfának támaszkodva nézte szótlanul, hogyan cipeli fel a sógor a kocsira a tulipános ládát, meg a sárga rózsás ágyat. Az öregasszony a templomba járt azalatt. Imre nem segített a felrakásban.

Mikor az öreg visszaült a kocsiba, Imre megmozdult. Látszott rajta, hogy valamit akar mondani. Azonban az öreg meggyihikelte a lovakat és köszönés nélkül elhajtott.

Vége szakadt köztük a sógorságnak is.

Hát azóta se hallott Baracs Imre se jót, se rosszat az asszonyról.

Ott ballag most a kertek alatt. Ha a házak között menne, azt mondanák:

- Jön a feleségéért.

Ne gondolja ezt senki!

Az alszegen meglassúdott. Egyszer meg is állt és szétvert botjával egy elszáradt bogáncskórót.

Aztán megint ballagdált tovább. Fölkerült a kertek aljáról a falu végére. Kevélyen lépegetett. A lágy földben mindenütt utána maradt a csizmája patkójának a nyoma. A nyomok csakhamar a kocsiút közepére fordultak.

Most már ha meglátják is, ne gondolják, hogy szégyenkezik vagy mi. Pipáját hegyesen előre tartva, füstöl el a ház előtt. Oda se néz. Mintha nem is ő vinné a pélpát, hanem a pélpa őt; mint a gőzös a vonatot.

A falu csöndes. A kutyák az ebadó behozatala óta nem ugatnak. Baracs Imre nem bánná most, ha a felesége házából ráfutna egy kutya. Megütné bottal. De kutya ott sincs. Nem fut utána senki.

Baracs Imre elballag a falu közepéig. Ott már lassú a járása. Megfordul, mintha csak pipagyújtás végett kellene megfordulnia, de a két összetett marokból végigpislant az utcán.

- Nem látott ösmerős - gondolja elégedetten. - De mi a manót járok én föl és alá, mint a tavaszi szellő. A fiamhoz jöttem. A fiam az én fiam.

Magát imigyen fölbátorítva, visszatér. Megáll és a botjára támaszkodik a ház előtt. Szembe pipál a házzal. Így fejezi ki, hogy szemébe néz ő akárkinek is, de bemenni nem szándékozik.

A Jancsi gyerek majd csak kijön és akkor szól neki. Elég egyet szólni a Jancsinak: megismeri az apját száz szűrös ember közt is.

De hát a Jancsi gyerek nem jön.

Eközben van ideje Baracs Imrének, hogy megnézze a házat. A ház éppen olyan, mint ezelőtt hat esztendővel volt, még a rozsdás rossz kasza is csakúgy áll ki a padláslyukon. A kertben a rózsa karóján most egy tejesfazék szárad, de köröskörül éppúgy virul az őszirózsa, mint mikor az asszony leány volt. Csak a kerítés mellett hervadozik egy csoport magas mályva. Az nem nőtt azelőtt.

Hej, sok őszirózsa hervadt el innen az ő kalapja mellett! Minden egy rózsa tömérdek szép csókkal járt.

Baracs Imre egy rakás követ látott már jöttében az útfélen. Köveznek, gondolta, országutat köveznek.

Az a rakás kő az út túlsó felén áll az ő háta mögött. Mért ne ülne le? Az a kő nem tartozik az asszony portájához, és hát a madár is ott ül le, ahol akar.

A pipa eközben kiég. Baracs Imre újra tömi, noha még forró a cserép. De, mint báró Eötvös mondaná: vannak az emberi életben pillanatok, amelyekben a pipának füstölnie kell.

És ahogy így szemben ül a házzal, s a pipáját tömögeti, végigpillant oldalt az úton. Hát mit lát? Az ő engedetlen gonosz kutyáját, amint ott ül valami ötven lépésnyire az út közepén, és lesi őt messziről.

- No lám - mondja Baracs. - A kutya nem hagyja el az embert. Gyere ide, Hattyú!

A kutya felszökik. Egy perc alatt ott terem a gazdájánál, és örvendezve ugrálja körül.

Baracs megsimogatja a kutya fejét. Jólesik neki, hogy nincsen egyedül.

Azonban a kutya egyet-kettőt szimmant a ház felé, és vesd el magad! átugrik az úton, az árkon. Ott ugrál a konyhai félajtó előtt.

A Jancsi gyerek épp akkor fut ki onnan. Új csizma van a lábán, meg egy új kis virágos szűr a vállán. Voltaképpen kijöhetett volna szűr nélkül is, de hadd lássa az apja, hogy mije van a gyereknek.

A kutya nagy nyihogással táncolja körül Jancsit. Felágaskodik és rányalint a képére.

A Jancsi gyerek meg átöleli a nyakát és rávereget:

- Hattyúkám!

Baracs nézi ezt szótalan örömmel. Megvárja, míg a fia kiörvendezi magát, s a kutyától körülugráltan hozzáérkezik. Akkor aztán az ölébe veszi.

- Hát megösmersz engem, te?

- Idesapám - rebegi örvendezve a gyerek.

Míg a fiával gügyörész, félszemmel látja, hogy egy csont és egy darab kenyér repül ki az ajtón a Hattyúnak. Hattyú illetlen étvággyal falja fel a koncot, s még kér a gyalázatos! Beeresztődik a konyhába is.

A gyerek lecsúszik az apja öléből és megfogja az apja vaskos, kérges kezét.

- Gyöjjön be!

- Nem - feleli komoran Baracs Imre -, nem azért gyöttem.

- De csak gyöjjön.

Hogy a gyerek hiába huzkodja befelé az apját, árnyék jelenik meg az ajtóban, s halk ruhasuhogás hallatszik mellettök.

Baracs Imre hallja. Egy kis rozmaringillatot is érez. De nem néz fel.

- Imre - mondja egy ismert, alázatos női hang -, gyüjjön be kend, odabe is szólhat a fiával.

- Nem akarok - feleli az ember. - Nem azért gyöttem én, hogy bemenjek.

És fölemeli a fejét. Pipáját a szájába illeszti. Dacosan néz az asszonyra.

És ahogy ránéz, látja, hogy milyen csinos menyecske ez az asszony! Ez az ő volt felesége! Nincs ilyen több a faluban. De mindegy. Az az asszony, amelyik elvált az urától, olyan, mint a virágzó faág, amely letörött a fáról, leesett a földre. Nem érdemes fölvenni többé.

Ezt gondolja Baracs Imre. S tán ki is mondaná, ha beszédbe akarna elegyedni az asszonnyal.

A kutya a farkát csóválva jár ide-oda köztük.

- Tudom - feleli az asszony a szemét lesütve -, tudom, hogy nem hozzám jött. Nem is azért hívom, hanem, hogy a falu ne lásson bennünket...

A miséről akkor sokasodott elő a hívek tarka serege. Látszott a távolban az úton, mint oszlik a nép szanaszét.

Az asszony az ura vállára tette a kezét.

- Hát - szól Baracs a gyerekhez fordulva -, te is azt akarod-e, hogy bemenjek?

- Azt hát - feleli a gyerek. - Ott van mán kendnek a bor is az asztalon.



MINEK A PÉNZ?

A lutheránus papnak négy hordó bora termett. Két régi tőkén termett annyi. A falu az ősszel csodájára járt a szőlőfürtökkel elborított tornácoszlopoknak. Magam is megbámultam. Akkor gondoltam arra, hogy a kertem sarkába szőlőt ültetek.

A falusi ember nem rohan a tettre a gondolatával, csak hordozza. Én is csak úgy tél derekán hozakodtam elő vele, egy iskolaszéki ülés után, mikor már a tekintetes iskolaszék tagjai pipára gyújtottak és köznapi dolgokra eresztették a beszélgetést.

- Hát biz, az jó lenne - mondották -, csak az a bökkenő, hogy sokba kerül. Először a földet kell megfordítani, az már magában is nagy költség. Azután a vesszők hozatala, azután az oltás, a sok kapálás, a karók. Drága bor az, amit a magáéból ihat az ember.

- De legalább bor - gondoltam magamban.

Mindössze száz négyszögölet akartam beültetni. Kiszámították, hogy belekerül húsz forintba is.

Hát biz, az nagy pénz. A magamfajta ember nem sokszor mondhatja el életében, hogy húsz forintja van. De már annyira gyönyörködtette a képzeletemet a szőlő gondolata, hogy nem bírtam tőle szabadulni.

Még aznap este beállít hozzám egy foltos bekecsű asszony, Szamaras Tóth Antalnak a felesége. A bekecset csupán azért említem, mert a két könyöke valami avult kötény darabjaiból van megfoltozva, s az a bekecs azokkal a nagy négyszögletű foltokkal olyan ismerős ruha a mi falunkban, hogy telet anélkül elképzelni nem is lehet. Azt a bekecset ketten viselik: Antal meg a felesége. De többnyire mégis csak Antal viseli. Jó bekecs lehet, mert soká eltart. A foltok rajta évről évre megújulnak, de maga a bekecs a régi marad.

Antalné azt hallotta a faluban, hogy szőlőt ültetek. Könyörög erősen, hogy ne adjam másnak a fordítást, csak az ő urának. Elvállalja ölét nyolc krajcáron.

Hát jó. Szegény ember, becsületes ember is. Talán életében se volt ekkora keresete. Tíz krajcárt kap néha egy-egy taligázásért, mikor gabonát vitet vele valaki a malomba. Ennél nagyobb pénzt sohse keres.

Megélnek mégis. A szamárnak nem kell zab, se széna. Megeszik mindent ami zöld; ha meg zöld nincs, megeszi a kórót. Szóval ennivalója mindig van. Ők maguk meg szegények krumplin, babon, kukoricán élnek: télen néha sült tököt esznek. Húst soha. Lehet, hogy ez az egypár forint hozzájok rántja a szerencsét. Vesznek egy-két malacot. Évek múlva Tóth Antalnak annyi a disznaja, hogy új bekecset vehet. Még az iskolaszékbe is beválasztják talán.

- Hát jó: holnap csak fogjon bele.

Másnap még ki se reggeledett, ott ült Tóth Antal a tornácom falán. A kötényfoltos bekecs volt rajta. Pipázott és a lábát lógatta. Mellette a falnál az ásó, a kapa meg a csákány.

- Csak maga jött, Antal?

- Elvégzem én magam is.

- Kemény munka lesz. A föld színe az éjjel megfagyott.

- Azért hoztam a csákányt.

- Hát akkor csak álljon neki. Mérje ki ott a sarkot.

Az ember nekifogott. Csákánnyal vágta a föld színét, ameddig kemény volt. Alább már fogott az ásó. Árok árokra fordult. Egy óra múlva már derékig állt a földben.

Felkocog a tízórai szünetben a kertből. Kiheg-köhög az ajtó előtt.

Kimegyek.

Hát azért jött fel, hogy nem adnék-e egy forintot? Az asszony tegnap nem mert foglalót kérni.

Adtam.

Tóth Antal eltűnt.

Nézem egy óra múlva a kertben.

Nincsen.

Nézem ebéd után.

Nincsen.

No, bizonyosan szállítani valója akadt a malomba. Nem napszámba dolgozik, hát csak hadd menjen. Délután, mikor kibocsátottam a gyerekeket az iskolából, láttam, hogy a kocsmáig szép rendben elmennek, de ott megállanak. Valami lárma van ott. Bizonyosan részeg emberek.

Egy arról jövő asszony mondja, hogy verekedés volt. Szamaras Tóth Antalt verték meg. Ki is dobták a kocsmából.

No, ez különös. Ez az ember se kocsmázni, se verekedni nem szokott. A kocsmázásra nincs pénze. Verekedésre meg nem ilyen jámbor arccal, álmosan pislogó szemmel születnek az emberek.

Az ásója, csákánya ott hevert még a kertben. A kamarába vitettem.

Másnap hiába vártam Tóth Antalt. Szerdán azonban bekocogott. A feje be volt a fél szemén át kötve sárga kendővel. Dolgozott, mintha semmi se történt volna.

Én se szóltam semmit. Gondoltam, ki tudja, mikor ivott kedvére? Talán tíz esztendeje szomjazik, hát nem csoda, ha egyszer iszik is.

Dolgozott az ember szorgalmasan.

Lám, milyen a sors is: ezt az embert olyan faluba teszi, ahol nincs munka. Az emberek itt maguk csinálnak mindent. Micsoda jómódú ember lenne ez, ha mindig kapna munkát!

Szombaton este bekopogtat:

- Tessen egykicsit kijönni.

- No mi baj?

- Hát a felével megvolnék.

Értettem. Adtam neki három forintot.

Negyedóra nem múlt el, jött az asszony.

Valahogy pénzt ne adjak az urának! Mert ez olyan ember, hogy mihelyt pénzt lát, mingyárt iszik és kártyázik.

- Csak nem tán?

- De bizony. Legénykorában olyan volt ez, hogy elkártyázta volna a lelke üdvösségét is.

- De hiszen én sohase láttam részegen.

- Nem, mert nincs pénze. Ha valahova hívják, nekem szokták adni a hatost. Jaj szegény fejemnek, mi lesz ebből!

Elment. No, bizonyosan utoléri még az urát. Aztán elvégre is leszokott az már az italról. Ha most az egyszer ki is rúgott a hámból, másodszor csak nem teszi talán?

Lenézek másnap a templom kórusáról, hogy ott van-e a misén Tóth Antal?

Az utolsó padban szokott ülni a szegények között. Vastag hangja mindig belebrúgózott az énekbe. Ma bizony üres a helye.

A pap a malasztról prédikált. Nincs a faluban ember, aki értse a malaszt minéműségét. Én magam sem értettem. Ilyenkor az ember beszélget.

Hozzám hajol Ádám csizmadia és kérdezi halkan:

- Hallotta-e mester uram, micsoda verekedés volt reggel?

- Nem.

- Nagy verekedés volt pedig.

- Csak nem Tóth Antal tán?

- De bizony. A legények megverték. Most is ott a vére a havon. A felesége vitte haza, reggel, kordén.

- Hát ilyen ember az a Tóth Antal?

- Ilyen az, de már régen nem történt vele. Kártyás.

- De minek verekszik?

- Ha nyer, nem verekszik, csak iszik. De ha veszít, akkor szörnyű mérges.

Három napig színét se láttam Tóth Antalnak. A negyedik napon még egy kék kendő volt keresztbe kötve a fején. Az orra dagadt volt. De azért pipázott és dolgozott.

Nem állhattam meg, hogy meg ne szidogassam:

- Nem sajnálja kend azt a négy pengőt? Itt töri-vágja a földet napokon át érte, aztán egy éjjel elszórja! Meg is verik ráadásul. Hát okos ember kend?

- Dehogy vagyok okos - feleli szomorúan. - Dehogy vagyok én okos.

- No ugye, maga is látja már.

- Persze, hogy látom. De az a baj, tanító uram, hogy nem az alsó soron lakok én, az a baj.

- Mért volna az baj? Nem értem.

- Azért, mester uram, mert a kocsma a felső soron van. Aztán, ha pénz van a zsebemben, behúz. Behúz.

Egyet nyomott az ásón és kivetette a földet. Aztán folytatta:

- Tessék majd az asszonynak adni a pénzt, amikor elvégzem.

Szombaton délutánra megvolt a fordítás. Tóth Antal odajött az ajtóm elé. Ott tisztogatta az ásóját. Már nem volt rajta sem a sárga kendő, sem a kék. De a szeme alig hogy kilátszott a szilvaszínű daganatból.

- Hát megvolnék - mondotta a kalapját a fülére tartva.

Ez azt jelenti, hogy fizessek.

- Hát ne az asszonynak adjuk? Azt mondta kend, hogy az asszonynak adjam.

Egyet húzott a bajuszán. Valamit akart mondani, de mégse szólt semmit. Fölvette az ásóját, csákányát a vállára.

Ebben a pillanatban denevérként lebbent be az asszony a kapun. Nagykendő volt rajta. Bizonyosan valamelyik szomszédtól kérte kölcsön.

- No, csakhogy itt vagy! - duhogta az ember. - Azt mondtam, hogy neked fizessenek.

Az asszony örömmel tartotta a tenyerét. Én is szívesen olvastam belé a négy egyforintos bankót.

- Hát mit vesznek rajta?

- Malacot - felelte boldog szemmel az asszony. - Nem volt disznónk, mióta összeházasodtunk. Azóta minden esztendőbe szándékoltuk, hogy veszünk egy malackát.

Micsoda különös valami a falusi boldogság! Húszéves korig szerelem a tárgya, azontúl disznó.

Másnap délben sírva jelent meg nálunk az asszony. Egy bögre kávét kért. Beteg az ura. Nem tud enni se.

- Talán megint megverték?

- Meg - felelte az asszony.

S könny hullott a szeméből.

- Nagyon megverték?

- Három helyen beszakították a fejét. A lába kificamodott. A bőr lejött a féloldaláról. Jaj, jaj!...

- Hát minek adta neki oda a pénzt?

- Nem adtam én oda. Bezártam a ládába. De borzasztóan veszekedett. Olyan volt, mint a dühös bika.

- Az a jámbor ember?

- Az a jámbor ember. Jámbor, ha pénze nincsen. Akkor áldott jámbor. De ha pénzt érez, nem lehet vele bírni. Egyre azon zaklatott, hogy adjak ötven krajcárt. Persze, nem adtam. Gondoltam, majd megcsillapítom egy kis jó vacsorával. Elmentem a zsidóhoz, vettem neki szalonnát két garason. Megsütöttem. De még ádázabb lett tőle.

- Mért nem beszélt a lelkére, hogy ha már annyit fáradott azért a pénzért, meg kell takargatni.

Az asszony legyingetett.

- Éppen azt mondta ő is, hogy az ő verejtéke, hát öt hatost el akar inni belőle. Utoljára baltát fogott rám. Bizony agyonvág, ha ki nem ugrok az ajtón.

A kulcsot el kellett volna vinnie.

- El is vittem én. De szétvágta a ládát. Most már ládám sincsen.

Csak a harmadik héten kelt fel az ágyból Tóth Antal. Járt-kelt megint a kötényes foltú bekecsben. Néha bagóért ment a paphoz, néha őrletni valót vitt a malomba. Szóval megint a régi csöndes ember lett belőle.

A papom is fordíttatott szőlőt, de nem vele. A szőlővesszőt együtt hozattuk a pappal.

Ez már márciusban volt.

Kit küldjünk el a vasútra?

Hát kit mást, mint Szamaras Tóth Antalt. Az ő kordéján elfér az a két nyaláb szőlővessző. Hadd keressen a nyomorult.

Ötven krajcárt ígértünk neki a fáradságáért. De megmondtuk neki, hogy a pénzt az asszony kapja meg.

Tóth Antal bólintott rá.

- Úgy is jó.

- De csakis úgy jó, Tóth Antal. Mert kend még a felsősoron lakik.

- Dejszen nem iszok én többet, mester uram. Megfogadtam, hogy addig nem iszok, míg új bekecsem nem lesz. Akkor is csak egy pohárral iszok.

A pap elmosolyodik. Kihozat egy pohár bort az embernek.

- No - azt mondja -, hát hogy addig is ne szomjazzon...

Megitta jóízűen.

A vesszők ára húsz forint volt. A pénzt a vasútnál kellett lefizetni. A pap csupa aprópénzt olvasott Tóth Antalnak a markába: hatost, krajcárt. (Bizonyosan a stólapénzét.) Én két ötforintost adtam át Tóth Antalnak.

- Jól eltegye. Nehogy kifújja a szél a zsebéből.

Tóth Antal belekötötte a pénzt a zsebkendőjébe és a csizmája szárába nyomta.

Azzal rácsapott a tenyerével a szamárnak a tomporára.

Ment a jó vén szamár, mint valami öreg angol. Tóth Antal pipára gyújtott a kapuban és ballagott utána.

Ez reggel nyolc órakor történt. Délutáni két órára vártuk haza. De már be is alkonyodott; Tóth Antal nem mutatkozik.

Este egy kocsi zörög el ablakom alatt. Megismerem a zörgéséről, hogy a Sándor Pál kocsija.

Arra gondolok, hogy ő is az állomáson járt.

Délben indult oda az uraság megbízásából. Átizenek hozzá, hogy nem találkozott-e Tóth Antallal?

- Dehogynem - volt a felelet. - Ott ült a Stájnernál.

- Ki a macska az a Stájner?

- Hát a kocsmáros.

- Hát csak nem iszik talán?

- De bizony. Iszik az, mint a lúd.

A szomszéd falu jó másfél óra hozzánk. Mondom a papnak az ügyünket. Sándor Pálnak vissza kell fordulnia.

- Főképpen a szállítólevelet vegye el tőle!

- De még a bekecsit is lehúzom! - feleli az ember.

Kis, szőrös, hörcsök ember a mi Sándor Pálunk. De ritkán haragos. Inkább nevetős, jókedvű.

Vártuk mi aztán Sándor Pált is.

De az se jött.

Vártuk este.

Éjjel is hallgatództam.

Semmi hír.

No, bizonyosan későn érkeztek haza. Reggel majd jelentkeznek.

Elküldök másnap egy fiút Tóth Antalhoz.

- Nincs még itthon.

Elküldök Sándorékhoz.

- A gazda nem érkezett haza.

Átizenek a paphoz.

A pap átüzen a bíróhoz.

A bíró küldi a kisbírót gyalog.

Hát délfelé megérkeznek mind a hárman. A két ember részegen a szamaras kordén. A kisbíró is pityókosan szivarozik a kordé mellett.

Lerakta a két részeget a községháza udvarára, aztán elhozta a szállítólevelet.

- Hát mi történt?

- Nagy mulatság volt - felelte a kisbíró bortól piros arccal. - Még mikor én odaérkeztem is, ott pikuláztatott Tóth Antal a fülébe. Száz üveg bor állt az asztalon meg tíz szál gyertya.

- Tyű, az irgalmát! Hát Sándor Pál mért nem jött haza?

- Azért; mert már akkor egy krajcár se vót Tóth Antalnál. Előre fizettetett a zsidó mindent. Hát ott maradt, hogy segítsen meginni.

- Hát a Sándor Pál kocsija?

A kisbíró egyet billent a lábán és mosolygott:

- Ott maradt álogba.



LEVÉL A KASZÁRNYÁBÓL

Szeretett kedves Szüleim, kívánom, hogy ez a pár sor írásom jó egészségben találja mindnyájokat. Hálistennek magam is egészséges vagyok, csak épp hogy pénzem nincsen, meg hogy a katonaélet szoros-élet. Mert itt a pofon nem fehér holló.

Továbbá megkaptam a sonkát, szalonnát, bort, mind a kétszer. A második alkalommal a lakodalomból való kalácsmaradék is szerencsésen megérkezett, a három virgóniával együtt, és Miska bátyámnak kívánom szívem szerint, hogy a házasélete boldog legyen. Ha móringja nincs is a Naczának, vagyis most már ángyomnak, van neki két jó dolgos keze, tiszta, szíves természete. És hát, hogy Miska bátyámnak se ipa, se napa nem lesz, az is fölér néhány hold földi boldogsággal.

Itt más újság nincsen, csak az, hogy Szodorai Jancsi mellbe lőtte magát. Az újságok azt írták, hogy a tiszt urak keményen bántak vele. De nem igaz a. Mindössze egyszer ütötte pofon a káplár úr a rajz krikz minyiszter miatt, hogy nem tudta kimondani, de amiatt minket is sűrűn pofoztak, gyakrabban mint a Jancsit. Hát ilyen hazugok az újságok.

Inkább az az igaz, hogy Vass kapitány úr őt tette köztünk leghamarabb frajterré, aztán azt mondta neki, hogy maradjon örökös katona, még manikulás őrmester is lehet öregségére. De Jancsi nem akart.

Pedig én is beszéltem neki, hogy se apád, se anyád, se egy talpalatnyi földed. Csak úgy lógsz a világon, mint a pitykegomb a cérnán.

Akkor mondta, hogy azt mondja:

- Majd ha kikerülök a katonaságtól, megházasodok.

De hogy kit vesz el, annak erányába hiába faggattam. Csak azt tudtam meg, hogy annak sincs semmije, akit elvesz.

No, ilyen bolond!

Mondok, hát mibül éltek meg?

Hát azt mondja, csak úgy, mint a mesébe van. Mikor ránk adta a pap az áldást, kivezetem a templomból, aztán elindulunk szépen, amerre a nap süt - keressünk szolgálatot.

Lestük aztán, hogy ki a szeretője? De sose tudtuk meg. Pedig hogy olyan szép szálas gyerek volt, még a kisasszonyok is utána néztek az ablakból, mikor vasárnap a Szécsényi utcán végigsétált.

Hanem aztán megzavarodott az elméje.

Akkornap tapasztaltuk azt először rajta, mikor nekem a kézfogórul való bort meg kalácsot küldötték.

Meghíttam rá őt meg a káplár urat. Aztán mikor megkóstoltuk a kalácsot meg a borból is ittunk egyet, elővettük a levelet. Aztán ketten a káplár úrral olvastuk gyertya mellett, hogy mit írnak? Akkor tudtuk meg, hogy Miska bátyám kézfogójárul való a kalács.

No, jól is mulattunk volna. Hanem, hogy Jancsira aznap este jött rá az első bolondóra, felkapta a kis széket, aztán úgy vágta a földhöz, hogy éppen egy milliom darabra törött.

Még ez nem lett volna baj; mert csak olyan húszkrajcáros szék volt, hanem inkább az, hogy véletlenül a pintest is leütötte, pedig még majdcsaknem félig állt benne a jó hazai bor.

Gyertya, minden elaludt. Ő meg kiment engedelem nélkül a városba. Holtrészegen hozták be másnap reggel a patak partjáról. No, ezért kapott volna vagy háromnapi egyest. De hogy azelőtt sohase részegeskedett, hát csak kétheti kaszárnyaáristomot szabtak rája.

Már akkor mondta nekem a káplár, hogy azt mondja:

- Meglásd, hogy ez a sündisznó meg van zavarodva.

A haja miatt hítták sündisznónak. Mert aznap este, mikor a hazai vacsorát ettük, úgy karikázott a szeme, mint az irgalmasok kórházába némelyik bolondé.

De én még akkor se hittem, hogy bolond. Pedig, ha, egyébről nem, arról is gondolhattam volna, hogy akkor éjjel minden pénzét elmulatta. Sose költött az semmire a lénungjából, se szivarra, se pálinkára. Összerakta a garasokat két vászonzacskóba, és a nyakában hordozta, hogy azt mondja:

- Kell az esküvőre.

Aztán a fehérpénzes zacskót úgy hívta, hogy édesanyánk, a rézpénzes zacskót meg: édesapánk.

Mindez csak a temetés után jutott eszünkbe.

Megnémult aztán, mint a bolondok szoktak. Csak egyszer este szólt hozzám, mikor már feküdtünk, hogy azt mondja:

- Emlékszel-e otthon arra a görbe hársfára az alsó földetek mellett.

- Hogyne emlékeznék - mondok. - Akárhányszor állottam alatta, mikor az eső esett.

- Hát - azt mondja-, láttad-e rajta azt a két szívet bevágva?

- Nem én - mondok -, nem láttam.

- No - azt mondja -, láthattad vóna pedig ottan. De betű nincsen benne. Oszt úgy van belevágva, hogy az egyik belehajlik a másikba.

Gondoltam mingyárt, hogy megint bolondján van, hát mondok:

- Hallgass, mert ránk szólnak.

El is hallgatott, de kis időre megszólalt:

- Holnap majd megmondom, mire kérlek.

De nem mondott másnap semmit.

Mikor megjött a lakodalmi aprólék, őt is megkínáltam. De nem evett. Pedig a kalácsbúl is kínáltam. Csak a levelet hallgatta meg, hogy kik vótak a lakodalomba. Mindenkire bólintott a fejével, mint aki részeg.

Mink aztán sokat danoltunk. Apám nótáját is eldanoltuk, hogy:

Tisza mellett nem jó lefeküdni,

Meg a te nótádat is eldanoltuk, Nacza ángyom, hogy:

Csak az a jó Isten tudja az égbe.

A káplárnak is megtetszett a Nacza nótája, csak Jancsi nem dalolta velünk. Azt mondta, fáj a feje, pedig hát csak a szokott bolondján vót, lefeküdt a sötétbe.

De nem hagytuk nyugodni, kivált a káplár úr. Rákiáltott, hogy aszongya:

- Gyere ide, sündisznó! Mer én most szavalok.

Lehúztuk az ágyról. Hát nagy kénytelen-kölletlen odaült. A káplár úr meg fölvette a poharat és felköszöntötte az új házaspárt, hogy azt mondja: a jó Isten pántlikát csinált a boldogságból, és két szerető szívet kerestetett a földön; az angyal aztán megtalálta Miska bátyámat, meg Naczát, összefűzte őket egybe.

Ezen a szép köszöntőn mindnyájan sírva fakadtunk. Jancsi legjobban.

- No - mondok Jancsinak -, erre mán neked is kell innod. Mert, mondok, tudod, hogy nálunk úgy szeretnek téged, mint engem. Aztán, mondok, hát féligmeddig testvéred is volt a Nacza, mert az is falu árvája, te is falu árvája vagy. Hát az ő egészségére.

Erre megrázkódott, mint a kutya az eső után, és megivott egy pohár bort a te egészségedre, Nacza.

A káplár úr nem tudta, hogy Jancsi a falu árvája, hát el kellett mondani neki, hogy hogyan mentették ki Jancsit meg Naczát az árvízből, a ház födeléről, hogyan nevelték Jancsit a szomszédunkba, Naczát meg nálunk.

- No - azt mondja a káplár úr -, úgy lett vóna szép, hogy Jancsi vette volna el Naczát.

- Igaz - feleltem rá. - De hát ki tehet róla, hogy a Nacza az én bátyámat szerette meg?

Jancsi megint lefeküdt. Nem is erőltettük többet.

Mikor aztán a bor elfogyott, mink is lefeküdtünk.

Hogy a Jancsinak itt vót az ágya az enyim mellett, egyszer megszólal, hogy azt mondja:

- Alszol-e?

Én már aludtam, fölébredtem a szóra.

- Mi köll? - mondok.

Azt mondja:

- Ha levelet írsz haza, irasd bele, hogy tisztelem őket én is.

Máskor hozzávágtam volna a bagnétomat, hogy minek zavar fel ezért az álmomból? De akkor az gondoltam: zavarodott forma az elméje. Hát csak ráhagytam.

Azt mondja kis idő múlva:

- Apádat is, anyádat is, bátyádat is, Naczát is.

De ezt már csak nyögve mondta.

Úgy éjfél felé riasztott föl a lövés.

Gyertyát gyújtunk, hát ott fekszik a Jancsi keresztül-által az ágyán. A lábával sütötte el a puskát és a hátán jött ki a golyó.

A temetésen én vittem a keresztet. Ott vót a kapitány úr is. A katonabanda is szólott.

Én az egész falu helyett vetettem egy marok fődet a sírjába. Maguk helyett is, édes szülőim, kendért is, bátyám, érted is, Nacza ángyom.

Ezzel maradok szerető fiok koporsóm bezártáig és küldjenek egy forintot, mert semmi pénzem nincsen és engem mindig pofoznak.

Felvégi Szabó János



CSAK MÁR A PESTA JÖNNE!

A falu közepén leégett egy ház. Az emberek nem oltották. Ki is oltana szélben szalmatetőt! A szomszéd házakra kell ilyenkor a víz meg a vizes ponyva.

Hát biz a Bozókiné háza leégett. Özvegyasszony és szegény. A húgával lakik, akinek az ura tömlöcben ül. (Verekedés miatt ül ottan.) Két kis gyerek is van a háznál.

A tető jól be volt sározva: nem égett be. A szomszéd házakba se kapott bele a tűz. Az arasznyi kis hó, amely a minap esett, beázalódott a szalmatetőkbe, s megmentette a falut.

Az emberek másnap összegyűlnek a háznál. Ki zsuppot hoz, ki fát. Szekercét mindnyájan hoznak. Kifaragják a szelemenfát, a tetővázat és újra zsúpolják.

A leégettnek mindössze két-három hatosába kerül ez: körülbelül ennyi pálinkát reggeliznek el az emberek.

Az öreg Kerülő-Szabó is ott zsúpol. Hetvenöt esztendős ember pedig. Haja, bajusza fehér. De éppen beleillik a télbe.

Mikor már a tetejére jutottak, az öreg megcsúszott a síkos új szalmán, s lezuhant. A gerendák közé esett, amelyek ott hevertek az udvaron, s fehérlettek reggel a zúzmarától.

Az emberek lenéztek a tetőről, hogy fölkel-e?

Nem kelt föl. Ott maradt azonképp, ahogy a hátára esett. A bekecse szétnyílt az esésben, s a mellén kilátszott az Sz. M. betű is. Még katona korában iratta oda azt a két betűt kék és piros betűvel.

Hát abbahagyják hárman a munkát. Kiemelik az öreget a gerendák közül.

- Megütődött kend?

Az öreg csak néz elkékülten: Percekig nem tud szólni. Végre megmozdul a szája. Azt mondja susogva:

- Küldjetek a Pestáért.

Voltaképpen orvosért kellett volna küldeni, de nálunk eszébe se jut az orvos senkinek. Az orvos pénzbe kerül. Nem igen gondolunk semmire se, ami pénzbe kerül.

Egy ember megfogja válltól, egy lábtól. A harmadik a dereka alatt emeli. Beviszik a pitarba, a saját subájára. Bozókiné párnát hoz ki, indigószín fehér kockás párnát, és a feje alá igazítja.

- Oh, oh szegény Máté bácsi!

Az öreg fekszik, mint a holt.

- Hol ütötte meg magát kend? - kérdezi az asszony.

- Belől - rebegi az öreg. - Csak már a Pesta jönne.

A konyhán bableves főtt. Az asszony könnyezve keverte. A világosság a nyitva hagyott ajtón áramlott be. Az emberek mind abbahagyták a munkát.

- Csak nálam ne esett volna! - szólt az asszony. - Szegény Máté bácsi! De vajon nem iszik-e egy kis pálinkát? Talán helyrehozná.

- Nem - felelte az öreg.

Feküdt hanyatt, mozdulatlanul. Tekintete a napsugaras kék téli égen.

- Csak már a Pesta jönne! - rebegte olykor nyugtalanul.

Pesta az ő egyetlen fia. Béres az uraságnál. Vállas barna legény. Ő is volt katona. Neki is vannak betűk a karján. Csakhogy ő B. P. betűt íratott a karjára. Az a Balogh Panni neve. Azt vette el, mikor megjött, feleségül. A farsangra várja az első gyereket.

Az emberek elmentek már Pestáért is, a papért is.

A faluban gyorsan híre szállt a szerencsétlenségnek. Az utcán asszonyok sietnek mindenfelől a házhoz. Az udvar megtelik asszonyokkal, emberekkel, gyermekekkel. Egy gyermek felmászik a kerítésre: onnan néz be. A haldokló körül a misejáró öregasszonyok térdelnek.

A ház végén Nagy János magyarázza a szerencsétlenséget:

- Mondtam neki, hogy ne gyüjjön fel. Megcsúszik, leesik. Ej, aszongya: ne tanítsd te a macskát kapaszkodni! Még ilyen vígan felelt!

- Talán sok pálinkát ivott? - véli egy vastag, komoly hang.

Aztán arról beszéltek, hogy az öreg micsoda érdemes ember volt. Négy esztendeig katonáskodott. Pádovában is járt. Bíró kétszer is volt, esküdt harminc esztendőn át. Neki is érdeme, hogy fölépült az új iskola.

Az emberek pipáznak. Komolyan pipáznak. A cigány is ott ül nagy meghatottan. Csak akkor elevenül meg egy pillanatra, mikor Nagy János előveszi pipáját. A cigány kinyújtja tenyerét. Nagy János a bagót abba veri.

A pap közelget. Bunda van rajta. A kezében szentség. Előtte egy fiúcska rázza a csengőt, a templomatya fia, a Gergő.

Az emberek kikullognak a pitarból. Az asszonyok a szobába vonulnak. A nyitva hagyott ajtón át lehet látni, hogyan gyónik meg a beteg, s hogyan áldoztatja meg a pap.

Aztán az asszonyok visszatérhetnek.

Az öreg arca sárga, de nyugodt. A szeme félig be van hunyva. Már ő ezzel a világgal nem foglalkozik többet. Ki tudja mire gondol? Ki tudja mit lát a haldokló? Mert néz valamit, néz nyugodtan, mereven. A levegőben talán árnyékok jelennek meg. Úsznak ide-oda, mint a jég a vízben. Talán már szólnak is hozzája, s az öreg kezdi hallani.

De ím az öreg egyet pillant, és az asszonyokra fordítja a szemét:

- Csak már a Pesta jönne!

- Jön már - felelik. - Az erdőn dolgozott. Fát hordanak.

A nap kisüt a felhőkből, s harmattá változtatja a zúzmarát a fákon. Besüt a pitarba is. Az öreg nézi a napfényes eget nyugodtan, mozdulatlanul, míg mellette az asszonyok ajkán susog a miatyánk.

- Csak már a Pesta jönne!

Végre lódobogás hallatszik, s a ló megáll a kapu előtt. Pesta jött meg. Csak úgy jött, ahogy a munkában volt: kurta, avult rongyos szűrben, kopott fekete báránybőr süvegben. Barna, zömök ember. A bajusza most is egyenesre van húzva, mintha vasból volna. Az öreg is ilyen barna, erős bajszú ember volt valamikor. Pesta is ilyen fehér, lógó bajszú öreg lesz valamikor.

Pesta leszáll. Nem szól senkinek. Neki se szólnak. Belép a pitarba. Leveszi a süvegét, s az apjához térdel.

- Hát így van kend, édesapám?

- Így - feleli bágyadtan az öreg.

Nézik egymást szótlanul.

Aztán az öreg fölemeli lassan és nehezen a jobb kezét és a fiának nyújtja.

- Isten áldjon meg, Pesta!

- Isten áldja meg, édesapám! - feleli a fiú, az öreg kezét a magáéba véve.

Mennyi munkáról beszél az a két kemény kéz! Az egyik fél század munkájáról, amely már elmúlt. A másik is talán fél század munkájáról, amely még ezután következik.

Akar-e még mondani valamit az öreg?

Nem.

A fiú se mond neki semmit. Csak néz rá nedves szemmel.

És így nézik egymást, mígnem az öreg szeme elhomályosodik.

S a nagy csöndességben, a miatyánk susogása között elballag az öreg lélek a másik világra.



PETYKÓ

Holmi gonosz pásztorgyerekek közibe dobnak a kertek alján szedegető tyúkoknak, és ha valamelyiket eltalálják, elviszik és megsütik.

Egy áprilisi napon a mi sárga, szakállas tyúkunk sántán jött be a kertből.

Szerencsétlen kis állat! Tavaly is megsántult, és csak a télen gyógyult meg a lába. Hát itt van, most megint sánta! Hazajött szegény, mert neki is csak a mi hajlékunk a hajléka. Mihozzánk tartozónak tudja magát. Ha rám néz, azt mondja magában:

- Ez a gazdám.

Ha az anyámra néz, azt mondja:

- Ez az öregasszony.

Aztán tudja, hogy melyik a cseléd, melyik a gyerek. A gazdának meg az öregasszonynak a kezéből elfogadja a morzsát. A gyerekek iránt óvatos. (Azok a bolondos gyerekek mindig meghúzzák a szakállát.) A cselédet meg éppen rettenetes teremtésnek tartja: fut előle, kivált mikor seprőt lát a kezében.

Hát a tyúk megint sánta. Látszik rajta, hogy gyötrelem neki minden lépés. Amint beérkezik az udvarra, le is ül mingyárt az egyik georgina bokor alá. Tavaly is ott üldögélt, mikor beteg volt. Csak akkor kelt fel és bócirkált ide-oda az udvaron, mikor enni vagy inni akart.

Hogy ilyen rossz órában született a jámbor, magam is megsajnáltam.

Mégis csak furcsa, hogy állat is lehet olyan mindenben szerencsétlen, olyan péntekes, mint némelyik ember. Már csirkekorában is sok baj érte szegény fejét. Egyszer az egérfogó csappantotta be, egyszer meg még pihés korában a tulajdon édesanyja lépett úgy rá a nyakára, hogy alig bírtuk életre locsolni. Aztán mikor felnőtt is, akkor is neki kellett éppen ott állnia, ahova a forró vizet öntötték, és ott ülnie, ahol a görény a legszélső tyúknak a farkatollát kitéphette.

Hogy megint kődobás érte, azt hittük, nem éli túl. Bágyadt volt, a taraja sápadt, étvágytalan, szomorú.

Eléje tétettem a vizet meg egy-két marok kukoricát.

Ő aztán ott eddegélt és búslakodott. Csak akkor bocsátotta le a fájós lábát, mikor a tollát rázta, vagy mikor a nap aláhajlóban volt és elülni készült.

Azonban egynehány hét múlva mégiscsak összeszedte magát. Ismét járt, bár az egyik lábára folyton biccentett. Az udvaron a virágok közt elbogarászott napestig.

Nem is ment ki többet az udvarból. Déltájban a konyha közelében keresgélt; délután meg az ő kiválasztott georginája alá állt és ott bóbiskolt vagy tisztogatta a tollát az ő sötétzöld kis lugasában.

Mindig vártuk, hogy majd csak visszatér az egészsége. Ősz felé, hogy már csak kevéssé sántított, azt is gondoltuk, hogy kiheverte a baját.

Én aztán nem is törődtem vele többet. Csak akkor fordult megint rá a tekintetem, mikor azt láttam, hogy az öreg még mindig olyan szomorú, csöndes és lassú járású, olyan udvaron maradós, mint a föntjáró betegek szoktak lenni.

Hát biz ő beteg maradt. A taraja meghajlott és olyan kékes halvány volt, mint a beteg ember ajka. A tolla is úgy áll rajta, mint a kövér ember kabátja a soványon. Rút és kedvetlen volt szegény. Enni sem evett, csak holmi puha ételt meg az összetört kukoricát. A borús, esős napokon meg boldog volt, ha belopakodhatott a tűzhely alá. Ott melengette a hátát. S inkább enni se jött elő, csak hogy rettenetes cseléd ki ne kergesse.

Most már bizonyos, hogy a belső részében van a hiba.

Hiszen csak volna tyúkdoktor a világon meg tyúkpatika! - szívesen költenék rája, már csak azért is, hogy szenvedni ne lássam.

Mert embert is nehéz nézni a szenvedésében, hát még a gyámoltalan néma állatot. Ez a jámbor nem vezekel és nem vár égi kárpótlást a szenvedéseiért. Ez még csak panaszkodni, kérni se tud a nyomorult.

Hogy így elsorvadt, elnyavalyásodott, hol az egyikünk, hol a másikunk vette az ölébe és etetgette a tenyeréből. Ő aztán hozzám is szelídült annyira, hogy utóbb még a lábára sem vigyázott: nekünk kellett mindig ügyelnünk, hogy a lábára ne hágjunk véletlenül.

Utóbb már, azt hiszem, abban a képzelődésben élt, hogy ő nem is tyúk, hanem ember. Ahányszor kimentem az udvarra, mindig hozzám bócirkált. Meg kellett simogatnom, szólnom kellett hozzá, mint afféle beteghez. Neki ez jólesett. Ha pedig kiültem a verőfényre (magam is afféle beteg madár), akkor ő mingyárt odabicegett hozzám és vagy beült a szék alá, vagy megállt a lábam mellett, és elgondolkodva nézte az árnyékát.

Ha azonban valahol elrejtőzve gunnyasztott, csak szólnom kellett:

- Petykó, öreg Petykóm, hol vagy? Gyere ide, vén ostoba tyúkom!

Petykó azonnal kinyújtotta a fejét valamelyik bokor alól, és hozzám bakogott. Ahogy megsimogattam, belekukucskált mindenfelől a kezembe, hogy nem rejtegetek-e valami ennivalót? Aztán leült mellém és eltűnődve néztük, mint hullatja a barackfa a leveleit.

Olykor fölvettem az ölembe. Könnyű volt szegény, csontig lesoványodott. És beszélgettem vele:

- Jobban vagy-e már, öreg Petykóm? Hátha orvost hívatnék hozzád? Elmégy-e magad a patikába, vagy hogy a cseléd menjen?

Az öreg szakállas mintha értette volna a szavamat, rám nézett, hol az egyik szemével, hol a másikkal, és visszagügyögött, mint a kis pólyásgyerekek szoktak a dajkájuknak, mikor még nem tudják, mi a beszéd.

Petykó hallgatott és felelgetett. És azt gondolta, hogy beszélgetünk.

A tyúktársaitól lassankint elszokott, hogy nem járt velök se bogarászni, se fürödni. Még hálni is külön hált: a többi a ketrecben, ő a szederfán.

Csak az irigység, az vitte néha közéjök. Mert irigy volt a szegény vén szakállas, mint ahogy minden rossz gyomrú ember irigy a jó étvágyúra. Mikor a konyhából főtt burgonyát, kukoricát, vagy tésztamaradékot vetettek ki a baromfiaknak, akkor ő is odaballagott és evett nagy kelletlenül egy-két falatot. Azután mikor már nem tudott enni, ráállt az ételre és fenyegetően károgott.

A tyúktársai persze okosabbak és elevenebbek voltak, mint ő; hátulra kerültek és úgy kapdosták ki az ennivalót a lába közül meg a lába alól.

Két házinyulam is van az udvar egy sarkában. Azokat se nézhette, mikor köztük járt és ettek. Ráállt a kenyérdarabokra, és amelyik nyúl előtte mert nyúlni a kenyérhez, azt úgy orron csípte, hogy a jámbor kis füles esze nélkül nyargalt vissza a téglák közé.

Hanem aztán, hogy mindinkább sorvadt, az irigységgel is alábbhagyott. Nem bánta már akármennyit eszik a többi, csak állt és gunnyasztott az őszi nap melegén a tornác kőfalánál, és néha órákig mozdulatlanul bámult maga elé.

Délután négy órakor már odalépegetett a szederfához és várt engem türelmesen. Mert nem tudott már fölrepülni: én tettem föl mindennap a fa derekára, ahonnan egy kis billegéssel eljutott az ő villaalakú ágához, amelyiken hálni szokott.

Egy téli napon azt újságolta a cselédem, hogy a Petykónak vége!

Ott vergődött az ölfák alján a földön. Az egyik lába el volt nyújtva; a szárnyával csapkodott olykor, és a fejét föl-fölemelgette, ki-kinyújtogatta.

- Hajnal óta így kínlódik - magyarázza a cseléd.

Mingyárt láttam, hogy a szegény tyúk föl akar állani. Fölveszem és a fal mellé viszem, a napra, ahol délelőttönkint sütkérezni szokott. Amint a kezemben érezte magát, nem vergődött többé, csak a nyakát hajlítgatta jobbra-balra és nézett rám panaszosan, mintha azt mondaná:

- Segíts rajtam: szenvedek!

A cselédünknek is megmozdult a lelkiismerete. Egy szürke posztószoknyát hajtogatott össze és terített az állat alá. Arra ültettem, de csak elhanyatlott. A fejénél behajtották a posztót vánkosnak. És a szegény állat megfeküdt ottan; a fejét megnyugasztotta a vánkoson, a két lábát egymásra tette, mint az ember szokta a kezét. Csak a lélegzetéről látszott még néhány percig, hogy él. Aztán behunyta a szemét is.



AZ ABLAK

Egy komor, tizenöt éves fiú is járt a téli iskolába. Csordásfiú volt. Daninak hítták. Az uraság akarta, hogy pótolja az elmulasztott iskolázást.

Járt több olyan öregfiú is az iskolába. Leány is volt vagy három olyan nagyocska. De azok mind vidámak voltak és kedvesek, mint az aprók.

Csak az egy Dani!

Ült fásult fakó arccal, szinte közömbösen az első helyen. Mert a korára való tekintetből nem ültethettem a kicsinyek közé. Az értelme fogékony volt, de iskolai tisztséget nem lehetett ráruházni. Durván bánt mindenkivel. Csekély okokért orcán törülte, vagy fellökte a kisebbeket. Barátja nem volt.

Sokszor eltűnődve néztem rá, hogy mért olyan elvadult, olyan sötétlelkű az a fiú? A szülői talán pálinkába butult durva emberek? Alacsony lelkek, akiknek a házasság élethosszig való gyűlölködés? Talán őt is veréssel, rugdosással, szitkokkal nevelték? Vagy hogy az állatok mellett az ember maga is állattá válik? Hogyan lehet az ilyen vad fát csak valamennyire is megnemesíteni?

Nem látszott reá semmi reménységem. A fiúban mindössze egy becsületes erecskét találtam: nem hazudott.

- Ez is valami - gondoltam.

És hogy erősítsem benne legalább ezt a jótulajdonságot, alkalomnyíltán példaképül állítgattam a hazugocskák elé:

- A hazugság szenny az emberi lelken! A bűnnek védelme! Az igaz ember, ha bűnt követ el, megvallja. Azt mondja magában: Bűnt követtem el, szenvednem kell érte. A bűnért mindig meg kell szenvedni. Isten törvénye ez. A szenvedés lelki mosdás. Vállalni kell a szenvedést, bátran, hősiesen, mert a lélek tisztasága az első minden elsőségek között.

S rámutattam a vad fiúra:

- Lássátok, itt van Dani. A minap a jegyző úr panaszkodott, hogy egy iskolásfiú letörte a kecskéjének a szarvát. A kérdésemre, hogy melyitek volt, azonnal fölkelt a helyén és jelentette, hogy ő. Mentegette magát, hogy a kecske őt megrohanta. De a tettét nem tagadta el. Vállalta érte a szenvedést. Egy nap nem evett ebédet. Tűrte nyugodtan. Vállalta a szenvedést a tettéért.

S példákat mondtam még a történelemből, hogy az igaz szóért halálba is mentek már az emberek.

Dani olyankor csillogó szemmel, szinte bámulva hallgatott. És én lelkemben örvendeztem, hogy legalább a becsületességnek nevelek benne embert.

Egy adventi délután - az iskolai félszünetben -, az utcán találkoztam vele meg az anyjával.

Az utca sáros volt, mint falun szokott lenni. Ők ketten a túlsó soron mentek. Elöl a nagy erős fiú egy madárkalitkát lógatva. Mögötte a gyönge testű, korán elvénült asszony egy zsák gabonát vitt kötélen a hátán. Mélyen előre hajoltan caplatott a nagy teher alatt a sárban. S egy méternyi hosszú karó volt bot helyett nála. Látszott az útjok irányáról, hogy mind a ketten a malomba mennek.

Egy csuszamlós helyen a karó kiesett az asszonynak a kezéből.

A fiú megfordult, s közömbösen nézte, hogyan erőlködik az anyja, hogy a karót fölvegye.

Mért nem vette fel ő? Mért nem ő viszi azt a nehéz zsákot?

Mert az asszony sorsa az a parasztoknál, hogy rabszolgája legyen a férfinak. Nemcsak az urának rabszolgája, a fiainak is. A parasztfiú nem ismerhet gyöngédséget, mert hiszen az apja sem ismer. Micsoda hatalommal, hogyan lehetne a tanítónak gyöngédséget oltania az emberi szívbe, ha nem a házi nevelés oltja bele?

Az év utolsó napján temetésre kellett mennünk. Míg a pap öltözködött, az ablakhoz álltam. Ott szivarozgattam. Néztem a havas utcát.

Falun bizony nem söprik a havat. A házak mellett a járókelők taposnak utat; az utca közepén meg az állatok, s a kerekek.

Egy leánytanítványom jelent meg az úton. Az öregleányok közül való. Fábián Veronka a neve. Tizenhárom éves, de korán megnyulladt. A hátán putton volt, és a puttonban faragótól való forgács. Néhány hosszú szállal megtoldotta a putton magasságát és megtetézte jól.

Az ablak alatt megállt és megfordult, mintha valakit várna.

Szórakozottan néztem. Fehér bőrű, szőke, komoly leány. Félénk, mint a nyúl. Nem mer a szemébe nézni senkinek. A leckéjét mindig tudja az utolsó betűig, s mégis ha felelnie kell, elpirul és remeg.

Hogy ott megállt, akaratlanul és néznem kellett. Milyen finom arc! Milyen tiszta, nyugodt és jóságos kék szem! Ha nem a szegénység ruhája volna rajta, ünnepelnék a szépségéért. No, ebből bizonyára jó asszony válik. Ennek az ajkán soha nem fog egy haragos szó elhangzani.

A leány mellett Dani jelent meg. A fiú bekecsben volt és a szokott nagyszárú csizmában. A kezében béresostor.

Mosolyogva váltott szót a leánnyal. Akkor láttam először mosolyogni. De hogy átváltozik az arca a mosolygásban! Mennyire emberibb!

A leány is finomkán mosolygott reá, és nyugodtan nézett a szemébe.

Különös volt ez nekem. Az iskolában sohase láttam, hogy beszéltek volna. Igaz, hogy a leányok külön csoportban is ülnek, de olykor mégis érintkeznek. Kölcsönműveletek a tentában, ceruzában, az óraközi szünetek, a fabehordás, s más efféle iskolai dolgok, mind megannyi alkalom arra, hogy beszéljenek egymással. Ezt a kettőt soha nem láttam együtt.

Beszéd közben egy arasznyi kis forgács leesett a puttonról. A fiú könnyű mozdulattal vette föl, és beigazította a többi közé.

No lám!

Aztán a leány mosolyogva bólintott és elváltak.

Márciusban történt, hogy egy napos ebédután az udvaron sétáltam a korai meleg verőfényben.

Az iskolába két leány jött elsőnek. Az egyik Veron volt, a másik Bogyó Teri, egy kis szeleburdi, fekete leány. Már tavasziasan voltak öltözködve. Rózsaszínű rékliben mind a kettő, s nagykendő nélkül. Veron az arcát félénken félre tartva köszönt. S befordultak az iskolába.

Néhány perc múlva hallom, hogy az ablak belső táblája reccsen. Valamelyik betörte. Hogyan törhette be? Talán almát dobott egyik a másiknak? Labdáztak? No, majd megtudom, melyik a bűnös a kettő közül?

Az utcaajtón ismét egy leányka lépett be, aztán két fiúcska, s mögöttük a nagy, komoly Dani.

Az iskola csakhamar megtelt. Mikor a hetes vigyázó jelentette, hogy mind együtt vannak, beléptem.

Imádkozás közben az ablakra pillantottam. Az egyik alsó táblán csillag alakú zúzódás. Aztán a két leányra pillantottam. Bogyó Teri nyugodt szemmel néz reám. Veron sápadt.

Az első gondolatom az volt, hogy nem szólok az ablakról semmit. A megcsináltatása legalábbis két hatosba kerül. Az ilyen szegény népnek két hatos sok pénz, rengeteg pénz! Majd megcsináltatom az iskola pénzéből.

De aztán mégis arra gondoltam, hogy az iskolában rendet és igazmondást is kell tanulnia a gyermeknek. Ha nem is kötelezem a leányt arra, hogy megtérítse a kárt, alkalmat nyitok arra, hogy igazlelkűnek mutatkozzék.

Az imádkozás után leültek. A szemök rajtam függött.

Szokás szerint végigsétált a szemem minden soron. Veron összekucorodva rejtőzik az előtte ülő leánynak a háta mögé. Mintha a könyvében olvasna.

Máskor rászólok az ilyen lapulóra, most figyelmén kívül hagyom. Tekintetem az ablakon állapodik meg.

S kérdő nézéssel fordulok a vigyázó felé.

A fiú - egy mindig piros kisfejű tatár -, fölkel és szól katonásan:

- Kérdeztem, ki törte ki? De mind aszongya, hogy törötten találták.

A gyermekek valóban ártatlan nyugalommal néznek reám. Bogyó Teri szaporán pislog. Veron marad félrehúzódottan.

Tehát ezek ketten hallgatást fogadtak.

- Ki törte be az ablakot? - kérdezem nyugodt komolyan.

Mély csend.

A kérdésemben érzik, hogy a vigyázó jelentése nem befejezője az ügynek. Elképedve bámulnak reám.

A harmadiknak érkezett leányka kissé elpirosodva nézegeti a körmét. Talán az is tud róla: de nincs kötelezve arra, hogy rámutasson a bűnösre. Nálam a bűnösnek magának kell vallania.

Átpillantok a fiúk során. A két fiúcska is nyugodt. Tehát azoknak már hazudtak valamit.

Danira is pillantok. Az nyugodtan néz rám. Tehát ő sincs beavatva a titokba:

- Kicsoda az köztetek - kérdezem szemrehányó komolyan -, aki nem vállalja a szenvedést?...

Halotti csend.

A gyermekek már szinte megmerevülten néznek reám. Ahogy átpillantok rajtok, látom, hogy Veronnak még a füle is piros. Kínlódó arccal pislog maga elé. A szeme pilláján már meg is csillan az első könnycsepp:

De hallgat.

- Aki betörte az ablakot, azonnal keljen fel és valljon! - szólok már szigorúan. - Ki törte be az ablakot?

A fiúk sorából fölemelkedik Dani és nyugodtan a szemembe nézve feleli:

- Én.



SZEGÉNY EMBER JÓ ÓRÁJA

A városból jöttem hazafelé kocsin, s útközben az egyik ló elrúgta a patkót. Beállítottunk hát a legközelebbi faluban a kovácshoz.

Délután három óra volt akkor. A falut a délelőtti araszos hó borította. Minden fehérlett, csak a szurtos kis kovácsműhely volt fekete, meg az udvara.

A kovácsot nem találtuk otthon. Fogat húzni hívták a kántorhoz. Várnunk kellett. Nemcsak magunk vártunk: a műhely előtt ott ácsorgott már két paraszt is meg a cigány. A cigány nem állt, hanem ült. Egy abroncsa tágult keréken ült, az ajtó előtt. A kerék talán az övé volt, de az is lehet, hogy nem az övé, csak beszélgetésre telepedett oda.

És a műhely előtt ott álldogált egy kócos vén szamár is. Kétkerekű kordé elé volt kötve. A hóban persze nem legelhetett, hát csak mozdulatlanul nézett maga elé.

A két paraszt a szamárra alkudozott.

- De istenuccse, nem ér ez hat forintot se - mondotta az egyik.

- Márpedig én nem engedek a tízből - felelte a másik. A kordéval együtt megér tíz forintot.

Egy tüskés szemöldökű kis öreg paraszt volt az eladó. Száz esztendő zsírja és cérnája tartotta össze a bekecsét. Az egyik csizmája fején új folt feketéllett, s mivelhogy a csizma sohase látott kefét, a fakó bőrről leordított az új folt.

A másik paraszton suba volt. De az se lehetett jómódú ember, mert a süvege már ócska volt és szőre hagyott.

- De ha mondom, hogy van kordém - szólt szinte mérgesen a subás. Mi a csudának akarja kend rám tukmálni ezt a kordét!

- Legyen kettő - felelte csökönyösen az öreg. - Jobb kettő, mint egy. Mert lássa kend, ha nincs szamár, akkor nekem a kordé nem kell.

- De ha nekem se kell!

- Együtt jár a szamár a kordéval, tudhassa kend. Tehénnel a kötél, szamárral a kordé, mióta áll a világ mindig.

És rám nézett, mintha azt várná tőlem, hogy mellette bizonyítsak.

- Isten látja a lelkemet - folytatta -, meg nem válnék ettől az állattól. Hanem hogy tegnap unokám született, hát arra kell a pénz. Meg aztán, hej, nem sokat viszketett a markom ebbe az átkozott esztendőbe!

Szél támadt. Fáztam.

- Hát legyen hét forint - szólt a subás. - Vesszek meg, ha csak egy krajcárral is többet adok érte!

Arra gondoltam, hogy járkálok egyet, s ha előtalálom a kovácsot, megkérem, hogy gyorsan végezzen a lovammal.

Az út már ki volt taposva a házak előtt, s én kétszer is elsétáltam a falu egyik végétől a másikig. Végre is beszóltam a kántorház udvarán fát vágó cselédnek:

- Itt van-e még az a kovács?

- Nincs itt - felelte -, Kisgyuri Bálinthoz hívták. A Nacza volt itt érte, hogy tüstént menjen által.

- Ott is fogat húz?

- Nem. A Szegfűnek valami daganat támadt a torkában.

Tovább sétáltam, és bosszúsan tűnődtem, hogy a szegény Szegfű miféle állat lehet: bőg-e vagy nyerít? S hogy ez a kovács fogorvos-e, vagy állatorvos?

De hiába: meg kell várnom, ha mingyárt az egész falut végiggyógyítja is előbb. Mert az út köves és a lónak megromolhat a lába.

Fáztam már.

Hol lehetne kapni egy csésze teát?

Sehol.

Itt a kocsma: egy pohár forralt bort lehet talán kapnom.

Beléptem.

Hát lám, ott ül az én két emberem is a hosszú fenyőfa asztalnál. Mind a kettő szivarozik. Koccintgatnak a hosszú nyakú üvegekkel.

- Hóttig áld engem kend ezér a szamárér - mondja az öreg. - Mer ennél jobb szamár tíz határba sincsen.

- Kend se kap mindennap kilenc forintot ilyen vén szamárér - feleli a subás.

- Hát fiatalnak nem éppen fiatal, de vénnek se vén. Most van a javakorába. Olyan erő van a kutyába, hogy néha alig lehet megállítani.

- Talán inkább elindítani.

- Nem: megállítani. Ha az indulásba makacskodik, akkor csak tüskével ütögesse kend hátulról. Megy, mint a veszett fene!

Újságot vettem elő és olvastam.

Az ajtón egyszer csak becsusszanik az a cigány is, amelyik a kovácsműhely előtt hallgatta a parasztok alkudozását. A hátán egy kopott, fakó rozsdás húrú cimbalom. Nem is köszön, csak letelepedik a búbos patkájára, és hangolásba fog.

De a subást nem érdekli a cigány.

Fölkel és elbúcsúzik az öregtől. Estére haza akar érkezni. Ebből értem, hogy ő is más faluban lakik.

Az öreg magára maradt. Szivarozva hallgatta a cimbalmos nótáját. Egyszer csak egyet int neki a fejével és a mutatóujját föltartja. Rekedt torokhangon dalol:

Tisza mellett ne-he-hem jó lefekünni.

Hallgat egy percet, hogy jól kíséri-e a cimbalmos? Aztán elégedetten bólint. Folytatja:

Mer az árvíz (hej) ki tanál önteni.

Egyet szí a szivarján s úgy mondja tovább:

Az babámat el tanájja vinni.

Az asztalra üt az öklével, azután a fülére teszi a kezét, és a fejét meglóbálja.

Keservesen meg fogom siratni.

Láttam, hogy nótája ez az öregnek, és hogy a cigány is nem először pengeti neki. Értették egymást.

De milyen más az igazi parasztnóta, mint a színpadi. A színpadi paraszt a zenekarhoz igazítja az énekét és a szüneteit. Az igazi paraszt el-elmond egy-egy sort, közben iszik, pipázik, s ez idő alatt a cimbalom is holmi cifrákkal tölti be a nóta közeit.

A vers végeztével két üveg bort rendelt az öreg. Az egyiket a cimbalmosnak adatta. Szomjas lehetett a cigány, mert egy hajtásra kiitta a felét. Aztán tovább zöngicsélt szerszámán. Az öreg is ivott. Megtörölte a bajuszát; és ismét felintett az ujjával:

Mikor a betyárok világbúl kimúlnak
Gazdag kocsmárosok kódusbotra jutnak,
A cifra menyecskék mind lerongyolódnak.
Muzsikus cigányok hazaballaghatnak.

Még valami három nótát dalolt el az öreg, s eközben a nagy üveg bor előle is kifogyott meg a cimbalmos mellől is.

Akkor a cimbalmos azt a nótát zördítette rá, hogy:

Garibaldi, Garibaldi állítja a verbungot.

Az öreg összecsattogtatta rá a tenyerét, s egy intéssel megint két üveg bort rendelt.

Egyszer csak feligazodik az öreg és leveti a bekecsét. Kiáll a kocsma közepére. A keze a csípőjén. A süvegét félre! Táncra mozdul a cigány előtt. Lép egyet csöndesen hol jobbra, hol balra. A dallam bokrain hozzáütögeti az egyik rossz csizmát a másikhoz. A fejét hol fölveti és kevélyen ringatja a derekát; hol meg lehajtja és rácsapkod a csizmája szárára. Minden mozdulata más. Íme, most a keze fejét taktusra lógázza, mintha azt próbálná, hogy elég hajlékony-e a csuklója? A vén lábak ugyanily örömben részesülnek. De minél tovább táncol, annál mozgékonyabb. Lám, a süveget is levágja már nagy puffanással a sarokba. Az arca piros és komoly. Ősz haja előre-hátra lengedez. A kezét hol összecsattogatja, hol a mestergerendán veri ki széles tenyerével a neki tetsző taktusokat. Látszik rajta, hogy a lelke is táncol.

Mennyi méltóság és költészet van a magyar táncban! A lábakban gondolatok és ötletek fejeződnek ki. Az egész test zene. Minden mozdulat a zene kifejezése.

A kocsisom bámuló feje jelenik meg az ajtóban. Intek neki, hogy üljön le, és igyék egy üveg bort.

Az öreg se nem lát, se nem hall már. Rég elmúlt ifjúságának hamvadozó tüze lobbant föl az inaiban. Nekivadulva lejt és széleseket fordul a kocsma földjén. Most már a sarkába futott a kedve. Forgatja, kopog is vele, s ahogy összeütögeti, bizonyosan ráképzeli foltos, rossz csizmájára a legénykori sarkantyúját. Elnéztem volna sokáig a mulató öreget. De íme, mindennek vége szakad: egy rémlátó szemű öregasszony jelenik meg az ajtóban. Csípőre teszi a kezét és rikolt:

- Ej, vén lator! No lám!

Az ember abbahagyja a táncot. Pislog, mint aki álomból ébred, és egyet simít a haján hátrafelé. Szó nélkül engedi, hogy a fejére nyomják a süveget, és szó nélkül ölti fel a bekecsét.

- Mingyár gondoltam, mihent mondták, hogy eladta kend a szamarát! - prédikál az asszony. - Hová is ment vóna máshova...

Az öreg bágyadtan és kedvetlenül ereszkedik le a helyére. Az asszony a bekecs alá nyúl és az öreg mellényéből kiszedi a pénzt az utolsó krajcárig.

- Hány liter a bor? - fordul az asszony aggódó szemmel a kocsmároshoz.

- Öt - feleli a kocsmáros a szakállát hegybe simogatva. - Öt liter bor meg három szivar.

- Még szivar is! Nézze meg az ember! Még szivar is!!

Fizetett.

A cigánynak is odadobott egy hatost, aztán felhúzta az öreget a padról.

- Co fel, vén lator!

Az öreg fölkelt. Az asztalról fölvette a félbemaradt szivart és útközben odavetette a cigánynak.

Kilépett az ajtón szótlanul, engedelmesen.



A PARASZTLEÁNY

Egy februáriusi vasárnapon olyan enyhe idő köszöntött ránk, mintha már javában benne volnánk a tavaszban. A nap meleggel sütötte az iskola oldalát. A föld szikkadozott. A kertben minden tulipán kidugta az első levelének a hegyecskéjét a föld alól.

Ahogy künn pipázgatok a napsütésben, látom ám, hogy egy úrféle álldogál a kocsma előtt. Prémes kék kabát, májszínű kesztyű. Ott szivarozik. A botját a karjaiba fűzte a hátán. És nézi a litániákra szállingozó népet.

A prémes kék kabát ismerős volt nekem. A magunkfajta néptanító csak egyszer vesz téli kabátot - mikor megházasodik. Azután azzal együtt kopik, és öregszik, mígnem elszólítódik a Földről.

A kék kabát nem lehet másé, csak Szalay Miklósé, az én szomszéd megyebeli kollégámé, s ürge legyek, ha nem ő maga áll benne! A kesztyű is rávall, a szétvetett lábbal való büszke állás is! De hogy kerül ide ez az ember? És ha már itt van, mért nem siet hozzám? Hiszen régi iskolai pajtások vagyunk, s most is tartjuk a barátságot. Tanítógyűlésen, búcsún egymás mellé ülünk. Egymás születésnapjára köszöntőt írunk. Soha egymásra nem haragudtunk, egymásra rosszat nem beszéltünk. Sőt, én mindig dicsérem őt, hogy az ő vármegyéjében hozzá hasonló tanultságú tanító nem találkozik.

Most íme, oldalt fordul. Ő az! Ilyen kalapácsvégű orra, keskenyen fölkanyarodó szőke bajusza nincs másnak senkinek.

De hát mi lelte ezt az ember?

Egy kicsit tűnődtem, hogy várja-e, vagy hogy kilépjek és megszólítsam? Végre is kiléptem az ajtón, hogy üdvözlést intsek neki.

Hát ahogy kilépek az én alacsony kapumon, mikorra a fejemet fölemelem, Miklós nincsen. Mintha a föld nyelte volna el! Nézem, hogy hová lett? Hát a kék kabát csücske kiáll a kapuajtóból.

No, ez még furcsább!

Miklós bizonyára meglátott engem, és ahelyett, hogy a nyakamba rohanna, búvik előlem!

Megzavarodtan tértem vissza. Mi lehet az oka ennek a különös viselkedésnek!?

Eszembe jutott, hogy egyszer, mikor látogatásra hívtam, különös mosolygással rázta a fejét:

- Nem megyek én oda, pajtás, soha. Hívhatsz Amerikába, hívhatsz Afrikába, hívhatsz az Északi-sarkra, elmegyek a kedvedért. De ezen a földtekén a te falud az, ahová én el nem megyek soha.

Így felelt.

Azt gondoltam: tréfál. Az én Miklós barátom behörpintett olykor, és félrejárt a kereke. Hiszen nem is járt benne sohase. Hogy így félrehúzódott előlem, eszembe jutott a nyilatkozata. Hátha nem tréfált? Hátha van itt valami ügye-baja, ellensége, rossz emléke, vagy tudom is mije? És most restelli, hogy megszegte a fogadását!

Nem tudtam eligazodni a töprengéseimben.

Úgy estefelé egyszer csak betoppan hozzám.

A szokott melegséggel ölelkeztünk össze. Én nem mondtam neki, hogy már láttam. Ő se mondta, hogy már dél óta itt van. Csak annyit mondott, hogy a kocsiját a kocsmában hagyta, mert tudja, hogy nekem istállóm nincsen.

Hát jó. Bort tettem az asztalra, és beszélgettünk. De jobban csak én tartottam szóval. Ő szegény olyan volt, mint a felhőbe takart hegy. De vajon mi lehet a gondja?

- Hogy forog a világ nálatok? - kérdeztem egyszer. - Boldog vagy-e a feleségeddel?

- Hálistennek - felelte. - Csak éppen hogy gyermekünk nincsen.

- Az se nagy baj - szóltam vigasztalón. - A gyermek nagy kedvesség, de néha nagy szomorúság is. Az élet minden rózsáját bele kell olykor fonni egy halotti koszorúba.

Hallgatás szakadt a beszélgetésünkbe. Miklós az esti homályra pillantott az ablakon át. És szólt, mintha folytatna valami megkezdett beszédet.

- Szép ez a te falud. Csupa fa, és csupa rend. Egynehány embert ismerek benne. Él-e még az öreg Tatár?

- Az énekes?

- Az.

- Él, és buzgón vezérli a búcsúsokat.

- Hát az öreg Váróci?

- Koldul most is.

- Hozzánk is eljön néha, de persze csak nyáron. Hát az öreg Kevi?

- Meghalt.

- Hát Harmacziék? Veri még az asszonyt?

- Nem tudom, hogy verte volna. Ugyan már, hogy is verné! Csöndes nép az.

- Akkor mással tévesztem össze. Van-e gyermekük.

- Van.

- Hány?

- Egy. Ötéves fiúcska. A télen adták be az iskolába.

Ismét felhőzte valami gondolat. A beszélgetésünk ismét elnémult.

- Igyál hát - mondom. - Talán nem jó ez a bor?

- Dehogy nem - felelte magához térve. - Hol szerezted? Nagyon is jó!

Vacsora után ismét az ablakra áll a szeme. Az udvar nyugoti részére szolgál az ablakom, hát nincsen rajta kárpit.

- Látod-e - azt mondja - azt a csillagot?

- Látom - feleltem. - A Vénusz, vagyis magyar Vacsoracsillag.

A görögök Lucifernek hívták. A népnek: Zsidócsillag.

Már akkor megéledt, megvidámult. A régi beszédes, kedves pajtás volt. Az iskolában ültünk, mert ez az én vendégszobám. És itt pipáztunk, a második üveg bor mellett.

- Hej, az a csillag! - mondotta sóhajtva -, de gyönyörű szép csillag!

- Biz, az szép csillag. Azt olvastam róla, hogy éppen olyan, mint a mi földünk.

- No, ha az föld - szólt a csillagra merengve -, abba van eltemetve az én boldogságom!

Ez az ember kezd megborosodni - gondoltam.

De nem találtam el! Később láttam abból, amit elmondott, hogy van összefüggés a magaviseletében meg a szavaiban.

- Te olyan jó tollú ember vagy - mondotta aztán, mikor megeredt a nyelve. - Valamelyik vidéki lapban láttam egy történetedet.

Egypárszor én is próbáltam efféléket írni, de tudja a manó, nekem nincs türelmem. Hanem elbeszélem neked egy históriámat, azt írd le, ha tudod. Azt igazán érdemes lenne.

A história

Emlékszel tán rá, hogy mikor harmadévesek voltunk, én a tanév elején kimaradtam. Nem volt pénzem, hogy egyfolytában végezzek, hát elmentem egy évre tanítósegédnek. Valami elátkozott falu az a hely, a hegyek között. Ha a sasok útjáról nézhetné az ember, olyannak látná, mintha valami nagy sárga tyúk az erdőszélre rakta volna a tojásait. A tyúk a templom. A tojások a házak. Összevissza állnak. Egyenes utcája nincs egy se. Úri háza sincsen. Úr nincs is benne más, csak a pap meg a kántor.

Hát ott éldegéltem.

Egy ádventi reggelen a mise előtt kint állok az udvaron, s várom a kántort, hogy megyünk misére.

A hold sütött még. A sarat gyönge jég hártyázta. Hogy az út sáros volt a templomig, a szomszédból is a mi udvarunkon át jártak a misére.

Egy jómódú paraszt volt a szomszédunk. Egy rövid nyakú méltóságos palóc. Bíróviselt ember és kevés szavú. Annak a háza állt az iskola mellett. A két kertet egy sor orgonabokor választotta el egymástól. Félig fonott sövény, félig orgona.

Hát ahogy ott állok az udvaron, egyszer csak jön a szomszédnak a leánya. Kurta suba, piros csizma, térdig érő szoknya. A kezében imádságos könyv meg csipkekendő.

Jóreggelt mond.

Én, hogy ott unatkoztam, megszólítottam a leányt.

- Állj meg csak, Juli. Ejnye, de szép csipkekendőd van! Hadd látom!

A leány elmosolyodik. Átnyújtja a zsebkendőjét.

Azzal a leánnyal én azelőtt is mindennap találkoztam, de soha meg nem szólítottam. Közönséges parasztleány, sovány képű és barna szemű, mint más parasztleányok. Csak abban különbözik talán, hogy az alsó ajka kissé kijjebb áll, mint a felső. Mintha fitymálná a világot. De nem fitymálta, csak az ajka volt olyan. A szeme jámbor nézésű és okos. Olyan szeme volt, mint a kutyának. Akkor azonban, hogy a holdvilág az arcára sütött, meg a csizma magas sarka nyúlánkká emelte a termetét, tetszett nekem. Aztán hát abban is van valami, hogy egy elhagyott falusi udvaron, holdvilágos hajnalban, téli csöndességben eléje jön az embernek egy leány - akármiféle leány -, lehetetlen elbocsátani magunk mellett megszólítás nélkül.

És hát ő mosolygott. Hogyisne mosolygott volna. A paraszt mindig boldog, ha úrféle áll vele szóba. Érzi, hogy ő ezer esztendővel alacsonyabb sorú, mint az urak. A megszólítás fölemelés.

- Szép a kendőd - mondom neki. - De jó szaga van! Mivel szagosítottad meg?

- Mentával - felelte a leány.

- Nohát - mondom évődve -, ideadtad a kendőt, nem adom vissza! Hadd legyen tőle jószagú az én ládám is!

A leány elkezd könyörögni, hogy adjam vissza a kendőt. Mit szólnak a templomban, ha látják, hogy kendő nélkül jött? Meg az édesanyja mit szól, ha kendő nélkül tér haza?!

Minél jobban esdeklett, annál jobban tetszett nekem. A könyörgése olyan volt, mint a gerlicezokogás. Micsoda üde, édes hang! Igazán nem parasztnak való. És hát benne van a hangjában, hogy érti a tréfát; tudja, hogy én a kendőt csak játékból vettem el.

Bent a házban megcsattant a kilincs. A leány megrezzent.

- Hát majd megmondom, mikor adom vissza - szóltam neki.

S azzal magam is elfordultam, nehogy a kántor meglássa, hogy leányfélével beszélgetek.

Őszintén szólva, nem volt semmi szándékom azzal a leánnyal, csak éppen hogy unatkoztam ott; akárki jött volna, beszédbe állottam volna vele. Mikor a leány elsurrant, már meg is bántam, hogy nem adtam vissza a kendőjét. A magamfajta ember csak nem kezdhet parasztleánnyal!

Azokban a napokban kezdődött a disznótorok ideje. Hajnali misére ritkán mentem. Ha pedig mentem, nem találkoztam a leánnyal.

Aztán a tél múldogált. Ha nappal láttam is, nem állhattam vele szóba. Köszönt. Elfogadtam. Azzal tovább mentünk, ki-ki a maga dolgára.

A zsebkendő ott hevert a ládámban. Ahányszor láttam, mindig bosszantott, hogy nem adtam vissza. Azt meg nem tehettem, hogy valami gyerektől küldjem át, vagy hogy magam vigyem át hozzájok.

Aztán jött a tavasz.

Egy május eleji napon sétálok a kertben. Nézem, hogyan indul termésnek a kajszibarack. Ahogy a szomszéd kertbe pillantok, látom, hogy káposztapalántát ültet ott a leány.

Micsoda karcsú, hajlékony teremtés! Mezítláb van és ahogy hajladozik, előfehérlik a lábikrája. Grófkisasszonynak se lehet különb!

A láb csodálatosan szép része a mezítláb járó embernek, de festők se figyelmeznek rája. A gyermek lába milyen formás! És a parasztleány lába milyen tökéletes! Persze csak húszéves koráig. Azután eldurvul.

Juli még csak tizenhat éves volt. A lába formája még megvolt abban az üde gyöngeségben, amelyben Éva anyánké lehetett, mikor a paradicsom gyepén járdogált. A mellecskéjén is akkor kezdett feszülni az ing. A nyaka azonban már gömbölyű volt és hajlékony, mint a hattyúé.

Darabig néztem a kerítésnél állva. Aztán megszólítottam:

- Mit csinálsz, Juli?

- Tetszik látni - szólt fölemelkedve.

És elpirult.

A kertben már lila fürtökben virágzott az orgona és bimbózott a pünkösdi rózsa. De én édes Istenem! Nincs szebb virágzó orgona a tizenhat esztendős piruló leánynál!

Megint megszállt az ördög!

- A kendőd már régen nálam van - mondom neki. - Vissza szeretném adni. Ha kijössz ide napnyugta után, visszaadom.

- Tessék visszaadni mostan.

- Este.

- Nem: mostan.

- Most megláthatná valaki. Aztán szóba tennének, hogy mi közöd velem?

Nézett és hallgatott. A nyakán közönséges égszínkék üvegből való gyöngy volt. De úgy illett neki, mintha drága gyöngysor volna. És hát az arca kedves volt. Melyik leány nem kedves, ha pirul, ha mosolyog, ha tiszta és csillogó a szeme?

- Hogyan jöjjek ki este? - szólt elkomolyodva, szinte bánatosan. - Nem, nem jöhetek ki.

- Anyád miatt?

- Nem anyám miatt.

- A nénéd miatt?

- Nem a néném miatt.

- Apád miatt?

- Nem.

- Az öcséid miatt?

- Nem.

- Hát?

Két fiúöccse volt neki. Meg a nénje is ott lakott az urával együtt. Az anyja zord képű vén, ködmenes parasztasszony.

A leány lesütötte a szemét. Azután csak úgy a szeme szögletéből pillantott reám:

- Micsoda leány volnék én, ha este kijárnék a házból?

No, ez elég volt nekem. A parasztleány igazítja meg a tanítót.

- Ahogy akarod - feleltem vállat vonva. - Ha nem jössz, én bizony nem hordozom utánad.

És, hogy hirtelenében okosabbat nem tudtam mondani, csak tömögettem a pipámat.

A leány folytatta a munkáját. Egyszer megint fölnéz:

- Hát jó, tanító úr, kijövök este egy percre, de csak egy percre. De ígérje meg, hogy nem gondol rólam semmi rosszat.

Még ez is!

- Ígérem - feleltem hidegen.

És anélkül, hogy elbúcsúztam volna tőle, tovább sétáltam a kertben.

Már bosszantott, hogy találkozóra szólítottam a leányt. Mit kisasszonyolom! Mit akarok vele! Az ilyen leányok havi három forintért hányódnak a konyhában. Piszkosak, neveletlenek, hagymaszagúak. És csak annyiban különböznek az állattól, hogy ruhában járnak. Szerettem volna áthajítani a kendőt, s nem szólni többé hozzá sohase.

Igazán mondom, hogy csak a kendő miatt mentem már este ki a kertbe. Visszaadom neki, aztán pont.

Hát vacsora után a zsebembe tettem a kendőt és pipára gyújtottam. Kisétáltam a kertbe.

Várnom kellett reá.

Csöndes, homályos májusi est volt az. A fák még itt-ott virágzanak: a kései almafák, kései körtefák. Az ég félig felhős, félig csillagos. Olykor egy cserebogár búg el mellettem, aztán még mélyebb a csöndesség.

Egyszer csak hallom a leány szoknyájának suhogását.

Megáll a garádnál.

Néz.

A hold a fejére süt. A karján az ing bokra olyan, mint két csomó fehér gyöngyvirág.

Én is csak álltam és néztem.

- Nem félsz magadba járni? - kérdeztem végre, ahelyett, hogy a kendőt szótlanul odaadtam volna neki.

Mert ahogy ott állt velem szemben a sötétlő vén barackfa előtt, a szemem kívánta, hogy ne mozduljon el.

- Nem félek - rebegte valami különös meleg hangon.

De lehet, hogy csak én hallottam olyannak. Este holdfényben, öreg fák között minden megváltozik. Ő olyan volt, mint az úri parkokban a kezetlen milói szobor. A háta mögött sötétlő fák, és köröskörül földszaggal teljes esti levegő és csöndesség.

Aztán hát beszélgettünk. Olyan semmiségekről beszélgettünk, amiket nappal is akárki előtt is elmondhattunk volna. És mégis susogva mondtuk el. Nekem érdekes volt az ő együgyű beszéde. Tavaszi estén minden érdekes. A lombok susogása is érdekes. Pedig a lombok susogása értelmetlenebb a parasztbeszédnél is.

Mikor végre megmozdult, hogy visszatérjen, azt mondottam neki, hogy a kendőt bent felejtettem a szobámban.

- Jaj! - felelte szemrehányóan -, hát akkor mért jöttem én ki?

És vonaglott a fehér ingvállban.

- Holnap ilyenkor visszaadom. Nem beszélsz talán velem szívesen?

- Dehogynem - felelte tétovázva -, de lássa, olyan furcsa...

- Nincs abban semmi furcsa.

Hallgatott.

Én letörtem egy virágfürtöt az orgonasövényről és az arcára veregettem. A leány behunyt szemmel állta.

- Mit gondolsz most? Mondd meg őszintén!

A leány megrázta a fejét, mint aki álomból ébred. Sóhajtott:

- Nem viszen az jóra, ha én ide kijárok.

Erre nem tudtam mit felelni. A leány jóéjszakát susogott. Eltűnt, ugrálva, mint mikor a pipiske ugrál a fűben.

Darabig utána néztem. Még akkor is ott álltam, mikor már a kertajtót bevonta. Éreztem, hogy szívesen beszélgettem vele, és hogy az ő távozásával megüresedett a kert. És ekkor fordult belém az a gondolat, hogy fiatal vagyok és ő is fiatal. Mit is mondott Szárdanapál: Egyél, igyál, szeress! - a többi minden babszemet sem ér!

De aztán mikor megmosdottam a jó hideg vízben - mert este mosdok most is -, akkor lehűltem, és leszóltam Szárdanapált.

Igazat mond az a leány, hogy nem viszen jóra, ha folytatjuk az esti beszélgetéseket. Én elvégre is példaképül állok a községben, nem pedig, hogy az Ovidius lángjára oktassam a parasztleányokat. Nem becsületes valami, amit tettem! No, holnap visszaadom a kendőt, aztán mingyárt hátat is fordítok minden mezei ördögnek.

Hát a következő estén át is adtam neki a kendőt. Hanem, hogy igen gyönyörködtetően karcsú volt a dereka, én bizony megpróbáltam, hogy fél karral körülfoghatom-e?

A leány ügyesen kifordult a karomból, csak egy pillanatra éreztem a dereka puhaságát.

Megállt kétlépésnyi távolságban, mint a megriadt őzike és bámulva nézett reám:

- No lám! - mondotta szemrehányó hangon.

- Mit: no lám!?

- Nem tudja-e hogy...

És hallani véltem a szíve szaggatott dobogását.

Halkan fejezte be:

- ...hogy én leány vagyok.

- Dehogy nem - feleltem nyugodtságot erőltetve hangomra. - Ha tuskó volnál, nem akartalak volna megölelni.

De magam is meg voltam indulva. Öleltem én már kisasszonyfélét, de az a cudar míder: akárcsak kapufélfát ölelne az ember. Őrajta hát nem volt míder. Mintha egy liliombokrot öleltem volna át, s a tavasz minden balzsamos szellője suhant volna rajtam végig.

A leány valami különös lágyságú panaszos hangon szólott.

- Hibát követtem el, hogy kijöttem.

Aztán már nem tudom, mit beszélgettünk. Néhány perc múlva megint egymás mellett álltunk és én nem öleltem meg többé, csak épp hogy mellette álltam és csodáltam az arca körvonalait. Egyszer rátettem a kezemet a kezére és azt mondtam neki:

- A kezed forró. Milyen forró a kezed!

És ő hallgatott.

Másnap megint találkoztunk. Nem akartam pedig. Láttam, hogy tartózkodó és hogy az élet ügyeiben olyan okos, mint akármiféle úrinő. Tudja, hogy ő érték. És tudja, hogy vége az értéknek, mint a vasnak, ha belekap a rozsda. De ha napestig is megvoltam abban az eltökélésemben, hogy nem megyek ki többé a kertbe, amint az első csillag feljött, s a kertet beburkolta az esti sötétség, valami kihúzott hozzá. Nem szerelem. Hiszen nem voltam én belé szerelmes! De rabul ejtett az a melegség, vagy micsoda, ami kiáramlott abból a leányból.

Szereted te is a jácintot? Oh, az csodálatosan gyöngéd és üde virág. Mikor mellette álltam, úgy éreztem, mintha egy nagy jácint mellett állnék. A jácint vonzott ki engem, az emberi jácint.

Ahogy megint beszélgetünk, végigsimítom a tenyeremmel az arcát. Meleg volt az arca és sima, mint a bársony.

- Ne tegye ezt többé - mondotta az arcát elvonva.

De ez a hang kérlelés volt és nem tiltakozás.

- Miért ne - feleltem -, hiszen ezzel nem vétek ellened. Milyen sima az arcod, milyen szép a te szemed!

És akkor megint megöleltem. Két karral öleltem meg, és ahogy a mellemre esett, az én ajkam bizony az arcára tapadt.

Én édes Istenem, micsoda bolondság! Micsoda szamárság! Azaz, ha jól meggondoljuk: nem is bolondság, nem is szamárság. Hát mi jó van egyéb a földön! Az ész dolgai, azok mind hidegek, s akármilyen okosságok is, mind csak nyugtalanság, elégedetlenség. Csak az a mienk, ami a szívünké! A leány kibontakozott.

- Mit akar velem? - rebegte elfulladó, könyörgő hangon. - Mért cselekszi ezt? Én nem vagyok úri leány, és maga nem parasztlegény. Hova gondol?

- Nem gondolok semmit - feleltem. - Fájt talán, hogy megcsókoltalak?

Nem felelt.

Csak álltunk. Az arcunk égett. Szégyenkeztünk mind a ketten.

De együgyű is az ember, Istenem!

Hát aztán minden este kiszökött és beszélgettünk. Néha megöleltem, megcsókoltam. Néha a mellemre dőlt és én ott ringattam. Pusmogtam a fülébe mindenféle kedves szavakat. És hát nem ismertem magamra, mikor vele voltam.

De ennél több nem történt.

A sövény köztünk volt. Ő nem jött át, én se léptem át hozzá. Féltem az apjától.

De a vágy megáradt folyó. Hullámot ver, ha gátat talál. Azt gondoltam, a sövény a gát. Csak a sövény...

De nem az volt pedig.

Esett egyszer az eső, és hogy ő megint nem akart átjönni, én mentem át a pajtájukba. Teli volt az szénával, és illatos sötétséggel. Nem láttuk egymást, csak éreztük.

Hát ez is olyan állapot, amiről a költők nem írtak még verset. A vakok szerelme. Milyen hangzatos cím lenne! A két fiatal nem lát egymásból semmit. Ülnek a sötétség óceánjában. És érzik is egymást. A kezek találkoznak. Az arcok összesimulnak. Az eső csendesen suhog. A széna jószagú. Hát kell-e a Rotschild kincse, hogy az ember boldog legyen?

Több kell annál!

Hanem az a több... Hogy röviden fejezzem ki magamat, a leány olyan természetű volt, mint némelyik részeg ember, aki akármennyit iszik is, akármilyen jókedve van, mindig józan marad.

Hajnalig ott időztem, s másnap szinte beteg voltam az álomtalanságtól.

És morgott bennem a becsület:

- Úr vagy te? Tisztességes ember vagy te? Tanító vagy te? Nem szégyenled, hogy egy mezítlábos parasztleánynak több az esze és több a lelkiereje, mint neked!

S hogy egész nap így korholtam magamat, sikerült este a szobában maradnom. Nem, nem megyek ki többé! Elvégre is ura vagyok a lábamnak. A lábnak kell odamennie, ahová én akarok, nem pedig nekem, ahová a láb visz! Nagy szórakozottan átbeszélgettem az estét a kántorral, aztán lefeküdtem.

Sokáig nem tudtam aludni, mintha csak a hajamnál fogva húzott volna valaki, úgy kellett küzdenem magammal.

De lebírtam magamat.

Gondoltam, csak az első nap ilyen nehéz, mint a koplalásban, aztán már rendes kerékvágásba igazodunk.

Hát másnap ahogy lefekszem, megint érzem a húzást. Az esticsillag húzott. Ahogy beragyogott az ablakomon, mintha egyre azt susogta volna: Tavasz van, tavasz van! Az emberi életnek is csak egy tavasza van. Ha elmúlik a tavasz, vissza nem tér többé soha!

Nem bírtam tovább. Felöltöztem és kimentem a kertbe. Megálltam az út közepén és néztem a kerítés felé.

Semmi hang. Semmi leány! A hold szarva eléggé világít, hogy megláthatnám.

Sajoltam, hogy nem látom, de örültem is. Mert való igaz az, hogy egy ördög meg egy angyal kíséri az embert. Néha küzdenek. És amelyik győz, annak kell engedelmeskednünk. No, a cirkuszokban nincsen olyan versenybirkózás, mint ahogy énbennem mindennap birkózott ez a két lélek. Tegnap az angyal győzött, ma az ördög. De lám, az ördög megjárta. Mert a leány nem jött ki. Az angyal tapsol, és én most szépen visszatérek.

Ahogy ott álldogálok a kert közepén, s éppen indulnék befelé, halk kattanást hallok. A szomszéd kert ajtócskája kattant.

Jött.

Sietve, nesz nélkül jött az árnyékon. (Az ingválláról láttam, ahogy el-elvillant a lombok között.) És egyszer csak felbukkanik az orgonakerítésnél a holdfényben, mint ahogy Vénusz kiemelkedik a tenger hullámaiból.

Ugyan, ne mosolyogj az én római hasonlataimon! A rómaiak okos emberek voltak, mink pedig műveletlenek vagyunk. Ha az ember aranypénzt talál, bezzeg nem bánja, ha görög, ha római!

Tölts inkább a poharamba! Szervusz!

Hát ahogy felbukkant, nem bírtam elfordulni. Odamentem:

- Itt vagy?

- Már harmadszor.

- Tegnap is vártál?

- Hajnalig.

- Szándékosan nem jöttem ki. Most se tudom, miért vagyok itt? Te csak játszol velem, mint a macska az egérrel!

A leány hallgatott. A feje lekókadt.

- Nem hittem, hogy ilyen a tanító úr - susogta szelíd szemrehányó hangon. - Mért kíván tőlem olyasmit, ami...

- Micsoda olyasmit?

- Én valamikor az oltár elé állok, és aki odavezet, nem azé lesz-e testem, lelkem, becsületem?

- De hát akkor mért jársz ki hozzám?

Erre nem tudott felelni. De ahogy magamhoz vontam, éreztem, hogy a szíve úgy ver, mint a kallós malom.

És most következik a legbolondabb:

A leány felfogása változhatatlan - ezzel le kellett számolnom. A nép eszmeköre kicsiny. Némely felfogása, mintha vasból volna verve, hajlíthatatlan. A becsület fogalma is más nálok, mint nálunk. A lopás, ha tyúknál kisebb értékű valami, nem érinti a becsületet. Fát lopni az erdőről, őzet lőni orvul, verekedésben megölni valakit, nem árt a becsületnek. De ha egy leány haja szálát véletlenül a kabátomon pillantja meg valaki, a becsület elolvadt, mint a hó.

Az ilyen fogalom olyan mély gyökerű, hogy azt lehet mondani, ők élnek benne, s nem a fogalom ő bennök. Benne élnek, mint a féreg a gerendában. Ha kiveszem belőle, vége!

És én ezt tudtam, és mégse bírtam bontani a kapcsolatunkon. Ahányszor láttam, remegtem. Az a himbálódzó könnyű járása, az a csupa rejtelem szeme... Ha nappal találkoztunk, és közömbösen kellett elhaladnunk egymás mellett, és rámpillantott... Vagy ha szóba álltam asszonyokkal, és ő is velök volt és rámnézett.

Hányszor elgondoltam, hogy mért nem vagyok én parasztlegény?

Elvenném ezt az okos, szorgalmas, tiszta, mindenképpen tiszta, kedves leányt. De hát aki benne nőtt az úri ruhában, úri szokásokban, hogy járjon kapálni, kaszálni? Még a ruhát csak felvehetnénk, de az a szokatlan nehéz állati munka, az lehetetlen nekünk! Leander átúszta Helleszpontuszt, de ha kapálnia kellett volna Héróért, nem hiszem, hogy kapált volna csak félnapot is.

Hát már most ítéld meg magad, nem szégyenletes bolondság-e minden este várni-várni a csillagot, a Vénuszt, amelyik a magasból azt mondja: Szeressetek! S hallgatni egész éjszakán át két lelkiismeretnek a tiltakozó susogását: Nem szabad! Nem szabad! Epedni az istenek poharáért, holott előre tudja az ember, hogy innia nem lehet belőle!

És én mégis minden este beálltam Tantalusznak.

A leány, az bolondabb volt még nálam is. Mikor arattak, begyalogolt minden este a faluba, s velem időzött egy-két óra hosszát. Mindig elkísértem vissza az erdőszélig. Aztán meg én jártam ki hozzá, mert sajnáltam, hogy annyiról bejön.

Azt kérdezed, hogy a leány családja nem szólt-e közbe.

Nem.

Abban a faluban ma is az a szokás, hogy a leány elmegy esténkint a maga választottjához találkozóra. Mikor meg már jegyesek, a legény oda is járhat a házhoz. Sőt ott is hálhat. A leányra senki se vigyáz. S a legény annyira tudja, mivel tartozik a becsületének, vagy hogy a leány annyira erősen óvja a fehérkendőjét, hogy soha abban a faluban semmi botlás nem történik.

Hát Juliról is tudták, hogy jár valahova. Csak azt nem tudták, hogy hozzám. Lehet, hogy egypárszor faggatták is. De ő persze nem mondta meg. És hát a paraszt ismeri egymást. Ha valamelyik nem akar valamit megmondani, abból ugyan ki nem veszik harapófogóval se!

Elérkezik augusztus vége. Mondom a leánynak, hogy nekem még egy esztendőt tanulnom kell. Úgy búcsúztunk el, hogy örökre elválunk. Sírt persze, és - mit tagadjam - én is elérzékenyültem.

- Isten áldjon meg, Juliskám! - mondottam -, talán nem látlak többé sohasem! Akárhányszor eszembe jutsz, tíz esztendő múlva is arra fogok gondolni, hogy ez az élet elmúlik, és hogy van egy parasztember a világon, akinek a szívedből több jut, mint nekem jutott.

Azt hittem, elájul.

Szeptember első napján kocsira ülök. A kántornak azt mondtam, hogy egy hétig ne fogadjon helyettem senkit; ha nem akad valami mellékes keresetem a városban, visszatérek. A szülőim akkor már nem éltek, és én apró diákok tanításával gondoltam, hogy fenntarthatom magamat.

Hajnalodott, mikor a kocsi kiindult velem. A faluban még mindenki aludt. A szomszéd ház is csendes volt.

- No, Isten veled, Juliska! - gondoltam. - Isten veled, falu tulipánja! Isten tudja, látlak-e még valaha az életben!

A kert sarkán visszapillantok. Ott áll felöltözötten, sápadtan. És néz, néz rám kimondhatatlan szomorún! Int a kezével búcsúzót.

Szerettem volna leugorni, hogy még egyszer megcsókoljam, de a kocsis miatt nem tehettem. Hát csak visszaintettem neki.

Azt hiszem, amit eddig elmondottam, nem érdemes megírni. Az életben bizony nem olyan fordulatosak a regények, mint a könyvekben. De várj, a második rész, az érdekesebb. Azt inkább megírhatod.

A városban ott lődörögtem hat napig. Nem kaptam több tanítványt, csak egyet. Azért mindössze három forintocskát fizettek volna. No, vissza: még egy esztendőre!

Hát visszatértem nagy búsan. Úgy kell élnem, hogy megtakarítsak a jövő tanév kezdetéig legalábbis ötven pengőt.

Beesteledett, mikor megérkeztem. A kántor örömmel fogadott. Én azonban bús voltam, mint a kivert bika.

A sorsom szegénysége búsított. Annyira búsított, hogy Juliska a leforgott hat nap alatt kiment az eszemből. Inkább a falban álló szögre gondoltam akkor, ahova felakasszam magamat. De hogyisne! Tizenkilenc éves voltam, és ahelyett, hogy mester lehetnék valahol, még egy évre odakényszerítenek a tudomány tőgye alá! Az ördög égessen meg minden tudományt!

Tíz óra után le akarok feküdni, hát az ablakomon halk koccanást hallok.

Odapillantok.

Egy női árnyék.

Kinyitom az ajtót. Csak a nyakamba omlik, mint valami virágos bokor. S hull az orcámra a forró harmat.

- Csakhogy visszajött! Oh, azt hittem, a szívem megszakad!

Olyan volt, mint az őrült. És hát bizonyosan azt gondolta, hogy őmiatta tértem vissza.

- Itthon marad-e? - kérdezte remegve.

- Egy évig, Juliska.

- Egy évig? Hát akkor én most már nem bírom, akármi lesz is velem, de egy évig legalább boldog leszek!

Olyan volt, mint a részeg! Mint a részeg, aki egy ideig csak aprópénzt veteget a cigánynak, utoljára meg odacsapja egyszerre minden pénzét.

Hanem mi történt? Hogy a Juliska szeme folyton könnyes volt, míg én odajártam, a családja kitalálta, hogy miféle legényhez járogat! Elképzelhető, micsoda aggodalmat keltett az én visszatérésem! A leány elbeszélte, hogy amint meglátták a kocsimat, s rajta engem is, az apja fölvette a furkósbotot és így szólt a lányának:

- Látod ezt a botot? Látod azt az urat? Hát tudod azt is, hogy én tréfálni nem szoktam!

És a leány este már nálam volt.

Nekem most már azt illett volna mondanom, hogy:

- Hallod-e, Juli? Eredj haza! Tüstént eredj haza! És többé hozzám ne szólj! Többé énrám ne nézz!

De csak elgondoltam ezt, mondani nem mondtam. És ebből láthatod, hogy az embernek, szabad akarata nincsen. Papnak is mondtam már, hogy nincs szabad akarat. Az ember csak labda. Ismeretlen erők játszanak mivelünk. Arra forgunk, amerre azok akarják!

Mindössze annyit tettünk meg, hogy attól fogva nem este találkoztunk, hanem éjjel, és minden éjjel más helyen. Réten, erdőn, fűzfa mellett, kertek alatt, templom oldalában - röviden mindenütt, ahol éjjel ember nem jár.

Egy szép őszi éjjelen a temetőben volt a találkozónk. A hold teljes fénnyel sütött. Juliska késett. Én unalmamban egy rég elhunyt földesúrnak a sírkövét betűzgettem.

Végre jött. Nem futva jött, sebes szoknyasuhogással, mint szokott, csak lassan, mintha andalogna. Mikor hozzám ért, szokása szerint a nyakamba borult.

- Alig bírtam kijönni - rebegte. - Apám a feje alá tette a kulcsot. Meg kellett várnom, míg elalszik.

- És kiloptad a feje alól?

- Ki.

A hangja szokatlanul bágyadt volt. A két szemét kék árnyék fátyolozta körül.

- Beteg vagy talán?

- Nem. Nincs semmi bajom.

Később, ahogy ott ülünk a sírhalmon egymás mellett, egyszer csak leereszti a kendőt a nyakán, s félrevonja az inge vállát.

- Nézze - szólt szomorú mosolygással -, mit kell nekem kiállnom magáért!

Fehér vállán egy lefelé húzódó széles kék folt tűnt elő.

Megdöbbenve néztem rá. Ő a mellemre hajtotta a fejét.

- Bizony, ha ki nem vesznek ma az apám kezéből, agyonver.

Nem tudtam szólni, csak megcsókoltam a kék foltot.

Ő folytatta:

- Mióta megtudták, hogy magáért ver a szívem, nincs énnekem nyugtom. Hol csigáznak, hol kérlelnek. De mikor legjobban csigáznak, akkor se mondok mást, csak azt, hogy akárhogy összetörhetnek, de a szívemen hatalmuk nem lehet!

Megrendülve hallgattam a szavait. Nem is tudtam mit felelni. Csak mikor elváltunk, akkor mondtam neki:

- Hallod-e, Juli, én nem veszem a lelkemre, hogy téged miattam gyötörjenek! Jobb, ha otthon maradsz...

Megállt és szomorúan mosolygott:

- Ne gondoljon maga avval. Tehetnek-e már többet velem, mint amit eddig tettek?

De nem bántották többé. Látták, hogy se szó, se gyötrés nem változtat rajta, hát leszámoltak vele. Nem is kellett már éjjeleznünk: találkozhattunk este is. Csak az apja, különben is mogorva ember, az nézett rám sötéten.

És ebben is érdekes a parasztlélek gondolkodása. Az öreg, valahányszor az utcán találkoztunk, köszönt nekem. Csodálkoztam persze. Inkább vártam azt, hogy leszúr, mint azt, hogy jónapot kíván. Ha nem láttam volna a kék foltokat a leányán, azt gondoltam volna, hogy nem tud semmit. Egyszer meg is szólítottam. Felelt röviden és illedelmesen. De ahogy rám pillantott, a tekintete olyan volt, mint nyáron a jégfelhő.

Hát, gondoltam, ez nem is csoda. Én gyújtottam fel a házát, hogy nézhetne rám szívesen!

Hanem egyszer a réten találkoztam az öreggel. Vadászni mentem, s ő is ott kaszált egymagában. A gyalogút szembevitt vele és én éreztem, hogy jó szóval tartozom neki. Mikor odaértem, rákiáltottam:

- Jó napot, Antal bácsi! Fog-e a kasza?

Nem felelt. Rám se nézett. Csak kaszált tovább.

Akkor értettem meg, hogy a faluban nem nekem emelgette a süvegét, hanem a falubeliek szemének.

Pedig hát tudott már a Julcsa hibájáról az egész falu. Hogy hogyan szivárog ki az ilyesmi, meg nem foghatom! Én nem szóltam senkinek, sőt magam előtt is restelltem, hogy parasztleány a kedvesem. A családnak se volt mit dicsekednie a titokkal. És mégis tudta mindenki, hogy Julcsából nem lesz asszony sohase.

És mégis lett.

A városi vásáron meglátta Julcsát egy szomszéd vármegyéből való legény. A kocsma udvarán egymás mellett állt a kocsijok. Ott ebédeltek tarisznyából, mint a parasztok szoktak. És hát beszédbe elegyedtek. Az öregek elmondták egymásnak ügyét-baját. A legény is váltott szót a leánnyal. Egyszer csak odalátogat úgy két hét múlva a legény.

Julcsa újságolta este, hogy kérője van. Persze, nem örömmel mondta, mint más leányok, hanem szomorúan:

- Hát eredj hozzá, Julcsa. Szerencse ez neked, nagy szerencse. A mi bolond ismeretségünk csakis így végződhetik jól.

- Hogy menjek hozzá?

S hogy ezt kérdezte, olyan volt a hangja, mint a temetési ének.

- Miért ne mehetnél? Az a legény nem tud arról semmit, amit csak ketten tudunk. Aztán, látod, örökké nem tarthat ez a mi ismeretségünk. Én egy hónap múlva minden bizonnyal elköltözök innen és vissza se térhetek többé soha! Tetszik neked az a legény?

- Senki se tetszik ezen a világon.

- Mindegy. Láttam a legényt. Fiatal, egészséges ember. És vagyonos is?

- Jómódú.

- Neked elvégre is az a sorsod, hogy asszony légy. Ő nem fogja soha megtudni, ami közöttünk volt, és hát megszokod. Boldog is lehetsz vele. Hát csak bánj vele szépen, Julcsa.

A szülői is bizonyára így verseltek neki. De Julcsa mind az én beszédemre, mind az övékre a fejét rázta.

A legény egyre sűrűbben látogatott oda. Jó négy óra pedig kocsin is az út.

Többnyire este érkezett. Egy-két órát ott ült, azután ment vissza megint még azon az estén.

Julcsa pedig minden este velem volt. Ha a legény jött, a nénje futott át érte.

Egyszer azt mondja este a leány:

- Valami olyan helyre húzódjunk, ahol nem akadnak ránk.

- Miért te?

- Apám nagyon akarja, hogy hozzámenjek ahhoz a legényhez. Haragszik, hogy nem bánok a legénnyel nyájasan: nem kelletem magamat, mint ahogy más leányok szokták. Azt mondja, hogy aszongya: Ha még egyszer ki mered tenni este a lábadat, baltával váglak agyon avval az úrral együtt!

Az apa akkor már dühöngött.

A kert alján öles bozót állt; bürök és más efféle. Meg egy épületomladék.

Odavonultunk a bürök közé, és egy kövön ülve beszélgettünk.

Egyszer csak halljuk, hogy ropog a garád. S látjuk, hogy a vén bivalyfejű paraszt fölhág reá. Hajadonfővel volt. A kezében megvillant valami a holdvilágnál.

Balta.

Rajtam hideg dermedt végig. A paraszt sokkal erősebb mint én, s nálam még csak bot sincs. Már láttam, ahogy fekszünk ketten a vérünkben a bürök között.

Te talán ha megírod ezt a történetet, jól is teszed, ha így fejezed be, mert így hatásosabb. Nevezheted aztán tragédiának. Az ilyesmi erősen hat a hölgyi szívekre és a hölgyi könnyzacskókra. Ha azonban nem szereted a tragédiákat, írd azt, hogy ebben a pillanatban előlépett a leány, és szívetrázó hangon kiáltotta:

- Apám, csak őt ne!

Így is drámai. Tudom, hogy az írók hatás kedvéért szívesen hazudnak.

Hanem a valóságban bizony nem így történt. Mink mind a ketten elholtan bámultunk rá a bürök sűrűjében. Vártuk, hogy mi lesz? Azt hiszem, agyonüthetett volna az öreg bennünket anélkül, hogy csak a kezünkkel is védtük volna magunkat.

De hogy a hold gyöngén világított, s az omladéknak az árnyékában ültünk, az öreg csak állt a garádon és körülnézett, hallgatódzott, aztán leugrott, be a mi kertünkbe. Összejárta a kertet nagy nehéz lépésekkel. Mellettünk is elrobogott. Az épületben is megfordult, de még a szobámba is bement.

És tudod mit mondott Julcsa, mikor a veszedelem elvonult?

Azt mondta:

- Ez jó hely. Holnap is itt várjon rám.

Végre otthagytam a falut. Ha Julcsára gondoltam, elnehezült a lelkiismeretem. De azzal vigasztaltam magamat, hogy Julcsa férjhez mehet aggodalom nélkül. A róla susogó híreket nem bizonyíthatja rá senki sem.

És hát hallottam is aztán, hogy férjhez ment ahhoz a legényhez.

Nem törődtem többé vele. Tanultam. Oklevelet szereztem. Másik községbe mentem tanítónak.

Hát biz ez együgyű történetke. Nem is érdemes ezt megírni mégse. Nincs benne semmi romantika. S főképpen, hogy a leányt bottal verik, azt hiszem éppen nem lehet megírni. Én legalább ilyesmit még nem olvastam. De látod, nekem érdekesebb történet nincs ennél. Mert én ezt nem olvastam, hanem végigéreztem.

No, tölts a poharamba! Szervusz!

Tán két esztendőre rá az elválásunk után találkoztam ám Julival. Búcsún voltam egy helyen, ott láttam, amint egy öregasszonnyal a templom árnyékán ebédelt. Ő is meglátott engem. Az ujjának egy mozdulatával kért, hogy kerüljem meg a templomot.

Néhány perc múlva ott volt ő is a templom túlsó oldalán. Az asszonyi ruha nem sokat változtatott rajta. Az arca gömbölyűbb. A szemei csak azok a hűséges nyílt kutyaszemek.

- Csak azért intettem - mondotta boldogan -, hogy a kezét megszoríthassam. Isten áldja meg!

- Beszélni szeretnék veled - feleltem. Napnyugta után légy a kántor kertje alatt.

- Nem lehet.

- Te mondod-e nekem, hogy nem lehet?

És mélyen a szemébe néztem.

Eljött.

Persze meg akartam ölelni, ahogy szoktam. De ő maga elé tartotta a kezét.

- Asszony vagyok.

Pedig azok az okos fekete kutyaszemek csak olyan szeretettel néztek reám, mint azelőtt. A régi jácint volt. Teste-lelke szerelmet lehelt, és az én becsületes gondolkodásom megint melegre jutott vajjá vált.

Nyugodtságot erőltettem magamra.

- Boldog vagy-e? - ez volt az első kérdésem.

- Az uram jó ember - felelte a szemét lesütve.

- Nem tudta meg?...

- De tudja.

Eldöbbentem.

- Ki volt az a lelketlen, aki megmondta neki?

- Én magam.

- Nem bolondultál meg!

- Mikor megkérte a kezemet, azt mondtam neki a kérők előtt, hogy négyszemközt akarok neki felelni. Bementünk a kamarába. Ott azt mondtam: Nem akarok úgy férjhez menni, hogy az uram nekem rút szavakat csapkodjon valamikor a fejemhez. Tudja meg, hogy a kiskántort szerettem és szeretem most is. De ő már elment innen, és nem is tér vissza soha többé. Hát énnekem mindegy, ha leány maradok is holtomig. De úgy nem megyek férjhez, hogy az uram ezután tudjon meg egyet-mást, és nekem holtomig a szememre hányja. Én azt akarom, hogy előre lássa, kit vesz el.

- És ő mit felelt?

- Semmit. Csak bámult. Mikor aztán láttam, hogy nem tud szóhoz jutni, azt mondtam neki, hogy legalábbis egy hétig gondolja meg, amit mondtam. Ha jól meggondolkozott és mégis eljön értem, hozzámegyek. Akkor aztán visszatértünk a másik szobába. Az emberem csak ült és gondolkozott. Fél óra múlva ő hítt ki a kamarába. Azt mondja: Hát hogyan szeretted azt az urat, csak szívből-e vagy amúgy is? Megmondtam neki, hogy amúgy is: Erre nem szólt semmit, csak elment lógó fejjel, szomorúan. Hanem egy hét múlva csak beállított megint.

- És szépen elvett.

Az asszony bólintott.

- De mielőtt elvett volna, kiküldött mindenkit a szobából és azt mondta: Hát én téged elveszlek, Juli. És ígérem neked itt a feszületre, hogy a te bűnödet soha elő nem említem, szemedre nem hányom. De te is esküdjél ám itt meg az örök Istenre, hogy soha többé azt az urat nem fogod ösmerni! Így kerültünk aztán össze.

Az asszony szeme megnedvesült. Én is megrendültem.

- És mióta a felesége vagy, nem is...

- Egy rossz szót se szólt.

- Hm. Jó ember lehet.

Így beszélgettünk a kert alatt. Aztán a múltakat emlegettük. Bennem egyre fogyott a józanság. Megrészegedtem a látásától, és nem bírtam magammal.

- Csak egyszer hadd öleljelek meg, Juliskám, csak egyszer, egyetlenem! - mondottam neki kősziklát megindító ellágyulással.

- Nem, nem - felelte szinte fulladozva az asszony.

S megtelt a szeme könnyel. Aztán a mellemre borult, és azt mondta:

- Ha azt kívánja tőlem, hogy haljunk meg együtt, abba az egybe beleegyezek!

És hát nem láttam többé.

Hanem sokszor eszembe jut az a szegény áldott teremtés. Megházasodtam, és derék asszony a feleségem; jó családból is való, szép is, kedves is. És mégis nekem minden érzésem akörül a parasztasszony körül forog. Mint a planéták a nap körül...

Néha alig bírok magammal, úgy megrohan a vágyakozás, hogy csak egyszer is lássam, mi lett belőle? Tudom pedig, hogy mi: kérges kezű, hervadt arcú parasztasszony. A járása bizonyára nem olyan könnyű, ringadozó már. Nagy lóbőr csizmát visel bizonyára, és talán már pálinkát is iszik. Borzalom elgondolni! És én mégis... látni szeretném. Az ember az omladékban is a régi épületet látja. A virág csak virág, ha elhervad is. Az álom szép, ha elszállott is...

*

Már szakadozottan és álmosan beszélt. Olykor nagy füstöt eresztett a szivarjából, és utánabámult.

- Feküdj le - mondottam. Ne árts magadnak az ilyen gondolatokkal! Ha jó a feleséged, becsüld meg! Azt a szegény parasztasszonyt meg ne zavard. Gondold meg, hogy a te megjelenésed felfordítaná annak a parasztcsaládnak a nyugalmát. És hát az a nő temiattad sokat szenvedett.

- Okosan beszélsz - felelte bólintva.

Aztán megrázta a fejét, és fanyaran nevetett.

Hiszen nem is igaz az egész! Csak koholtam! Meg akartam mutatni, hogy én is tudnék csinálni történeteket, ha akarnék!

Másnap, mikor a miséről hazaérkeztem, már felöltözötten és útra készen várt. A kocsija is ott állt a ház előtt. Csak éppen annyi volt még hátra, hogy együtt megreggelizzünk.

- No - azt mondja a végén -, most már nem panaszkodhatsz, hogy nem látogattalak meg. Ha előbb nem: nagyszerdán viszonoznod kell a látogatásomat. Várlak!

- Ha lehet.

- Hanem mielőtt elmennék, megnézem még az iskoládat.

Bevezettem. Az iskolások már együtt ültek. Fölkeléssel köszöntötték a vendéget.

- Gyermekeim - mondom nekik -, ez a bácsi szintén tanító úr. Meglátogatott engem, és most bejött, hogy megnézzen titeket is. Ő meglátja a ti szemetekből, hogy tiszta lelkű, jó gyermekek vagytok-e? És összehasonlít titeket a maga iskolájával.

A gyermekek leültek és bámultak. Vártam, hogy Miklós egy pár kedves szót intéz hozzájok. Az ilyen rögtönzésekben ő mindig nagy mester volt. És hát örök emlék a gyermekeknek, mikor egy-egy idegen arc jelenik meg az iskolában és beszél a hazaszeretetről, a becsületről, a tudás értékéről.

De Miklós nem szólt semmit. Állt és végignézett minden soron, mint valami rendőr.

Egyszer aztán megáll a tekintete a kályha mellett. Három fiúcska ült ott a szűrén, a padlóra telepedetten. Azokat csak szívességből fogadtam be: öt-hat évesek. Némelyik szülő szereti korábban beadni a gyermekét, mint ahogy a törvény kötelezné. Hát azoknak bizony nem jut egyéb hely, csak a padló. Odatelepednek a kis leterített szűrükre. És örülnek, hogy ők is iskolások.

Miklós odalép az egyikhez és azt mondja:

- Kelj fel csak. Hogy hívnak?

A gyerek fölkel. Lesüti a szemét.

- Nézz rám szépen.

A gyermek ránéz.

Miklós az álla alá teszi a kezét.

- Mi a neved, kedves?

- Harmaci Pista - feleli a gyermek.

A másik kettőét is megkérdezte, csak úgy röviden és nem is nyájasan. Aztán hirtelen köszönt a gyerekeknek és kifordult az iskolából.

Odakint az udvaron kezet fog velem:

- Isten áldjon meg!

De még el se bocsátotta a kezemet, azt mondja hirtelen megváltozott hangon:

- Ugyan, szólítsd ki azt a kis Harmaci gyereket, adok neki egy krajcárt.

Hogy erre figyelmesen nézek rá, a zsebében zavartan kaparászva folytatja:

- Nagyon megtetszett nekem az a kis kölyök, és hát én a szép arcú gyermekeket végtelenül szeretem.

Beszólok az ajtón:

- Jöjjön ki az a három gyerek, akivel a tanító úr beszélt.

És meglehetős komolyan azt mondom Miklósnak:

- Mind a háromnak adsz, vagy egynek se. Ha nincs aprópénzed, tessék, az erszényem.

A három kisfiú kikopog. A kis Harmaci fiú a sapkáját is hozza a hóna alatt. Megáll mind a három előttünk. A kis Harmaci gyerek néz ránk azzal az ártatlan fekete szemével.

- Netek mindeniknek egy krajcár - mondja Miklós. - Cukorra adom.

Azzal megfogja a kis Harmaci gyereket, fölemeli. Néz a szemébe. A szívére szorítja. És aztán megcsókolja gyöngéden jobbfelől, balfelől.

Mikor a kocsira ült, vörös volt, mint a pipacs.



A MI TEMETŐNK

Ez a mi temetőnk nem olyan márványkővel kirakott cifra kert, mint a budapesti. Az igaz, hogy nem is nagyságos urak fekszenek benne, csak afféle közönséges falusi emberek. Szegény embernek pedig nem dukál parádé a másvilágon sem.

De nem is kívánja.

Nálunk csak egy gödör meg egy fakereszt jár a halottnak. A gödröt Dudrai István bácsi ássa. A keresztet Kacali András faragja és festi kellő szakértelemmel.

A gödör ellen gyakran van kifogás, mert Dudrai bácsi néha nem tud kimászni a gödörből, s így különösen mikor a nagyobbik pálinkáskorsót kötötte az oldalára, nemegyszer megesett már, hogy mikor a koporsót le akarták ereszteni, akkor vették észre, hogy Dudrai bácsi ott alszik még a gödör fenekén.

Máskülönben a gödör mindig akkurátusan meg van ásva. Éppen jó. A szegény ember különben sem válogatós.

Kacali András már sokkal műveltebb ember, bár nem csizmadia, hanem asztalos. Ő csinálja a koporsót és a keresztet. A felírást is ő cselekszi meg, minekutána a szöveget a gyászoló családdal egyetértőleg megszerkesztette. A betűnek elhelyezésére ide másolok egy feliratot:

Itt
nyuksz
-ik
Matlak Fáni gyenge teste él
t 15 es
ztendőt
mögh
ott mer
a dióf
árul l
eéset
Isten n
evibe
Anno 18
78 eszt
endőbe

Minden betű egy krajcárt kóstál. Innen van az, hogy a kevésbé jómódúak csak a nevet és az évszámot íratják a keresztre.

Ilyen egyforma szabású fakeresztekkel van teleültetve a mi temetőnk. Az én gyermekkoromban egyetlen egy kőemlék volt ott a fakeresztek között. Azon idegen véset. Azt mondták, németül van az írás. De alatta nem német feküdt, hanem az öreg Szegfüné. Bánatában halt meg az öregasszony, mert lókötő lett a fiából. Egy napon ott találták ezt a sírkövet. Senki sem látta, mikor hozták, sem mikor felállították. A mester ki tudta betűzni, hogy a sírkő Hans Krämmer nevű becsületes emberről mutat följegyzést, aki később halt meg, mint az öreg Szegfüné, de nálunk sem életében, sem halála után nem járt.

A papunk kocsiját egyszer éjjel megállította három járkélő. A papunk először megijedt, de mikor megismerte Szegfü Jancsit, elmúlt a félelme.

- Mit akarsz, Jancsi! Nem ismersz? - kérdezte tőle.

Jancsi megismerte holdvilágnál a papot. A kalapját zavartan leemelte és egynémely hát-ok után kinyögte, hogy szeretné tudni, mi hír a faluban.

- Hát semmi - felelte egyet tubákolva a papunk -, csak éppen, hogy kőkereszt is van ám már a temetőben.

- Ugyan? - kérdezte érdeklődéssel Jancsi -, aztán kinek van az?

- A te anyádnak.

- Annak-e?

- Annak ám. Sajnáljuk is emiatt.

- Hát aztán miért? - kérdezte rekedten az útonálló.

- Azért, mert nehéz kő az.

- Nehéz-e?

- Nehéz ám.

- Hát aztán?

- Aztán hátha nyomja szegényt?

Másnap reggel már nem volt ott a német sírkő a temetőben.

Jancsi a föld alá került már azóta. Magam is ott voltam, mikor akasztották. Kozarek nagy elismeréssel nyilatkozott magaviselete felől. Kár, hogy Jancsi nem hallotta. Legalább egyszer örülhetett volna, hogy megdicsérte valaki. Most, hogy a temetőnkben jártam, eszembe jutott a Szegfüné sírja. Nem találtam meg, mert a régi sírok írását lefújta a sok szél és a sok eső. Pedig a temetőnk mintha nem is változott volna. Most is olyan csendes, mint az a néhány száz lakója. A sírok fölött a kakukkfű jó szaga lengedez és földre merengő mozdulatlan fák állanak mindenfelé.

Itt-ott egy olyan ismerősre akadok, akivel a faluban akartam találkozni.

- Nini - szólok ilyenkor meglepetten -, hát ez is?

Pedig hát jól tudom én azt, hogy lassankint egyenkint sorra idekerülünk. Míg élünk, egyiknek tíz holdja; másiknak húsz holdja; mikor pedig meghalunk, mindegyikünknek egy négyszögöl kis birtoka. És ahogy itt ülök azon familiámból valók között, akik már átvették a maguk négyszögölét, önkéntelenül is arra gondolok, vajon melyik lesz hát az én helyem?

Körülöttem valami repülő darázs halk búgással orgonál. A kakukkfűben a halottak lélegzetét érzem. S mintha valami suttogó hang sorra olvasná a keresztek feliratát.

Pedig anélkül is tudom, hogy mindnyájan idekerülünk.

De nini, mégsem. Amott ballag az ákácosok és szomorúfűzek alatt az öreg Durai. Ásó van a vállán. Pipázik. Ez az egy ember van a faluban, aki nem hiszi, hogy meghal.

Ki a manó is ásná nekünk a sírokat?

- Vége -




Hátra Kezdőlap