TARTALOM

Pannóniai Pesti Gábor a kedves olvasónak üdvözletét küldi Ioannes Alexander Brassicanus jogtudós verse Aesopus beszél Esopusnak életi kezdetik revideden Phrygiabeli Esopusnak fabulái kezdetnek 1  Az kakasról és drága kőről. 2  Az farkasról és a báránról. 3  Az egerekről és békákról. 4  Az ebről és árnékáról. 5  Az oroszlánról és egyéb vadakról. 6  A farkasról és daruról. 7  A parasztról és a kígyóról. 8  A vad kanról és szamárról. 9  Az várasi és mezei egérről. 10  Az keselyről és csókáról. 11  Az hollóról és rókáról. 12  Az agg oroszlánról. 13  Az ebről és szamárról. 14  Az oroszlánról és az egérről. 15  Az beteg kányáról. 16  Az fecskékről. 17  A békákról és az ő királyokról. 18  A galambokról és a kányákról. 19  Az lopóról és az ebről. 20  A farkasról és a kis szil disznóról. 21  A hegyeknek sziléséről. 22  A vadász ebről. 23  A nyulakról és a békákról. 24  Az kecske ollóról és a farkasról. 25  A szarvasról és farkasról. 26  A parasztról és a kígyóról. 27  A rókáról és az eszterágról. 28  Az farkasról és írott főről. 29  A szajkóról. 30  Az légyről és hangyáról. 31  Az békáról és az ökörről. 32  Az lóról és az oroszlánról. 33  Az lóról és szamárról. 34  Az madarakról és vadakról. 35  Az farkasról és rókáról. 36  A szarvasról. 37  Az kígyóról és az reszelőről. 38  Az farkasokról és bárányokról. 39  Az erdőről és paraszt emberről. 40  A hasról és egyéb tagokról. 41  A majomról és a rókáról. 42  A szarvasról és az ökrekről. 43  Az oroszlánról és rókáról. 44  A rókáról és menyétről. 45  Az lóról és szarvasról. 46  Az két iffjúról. 47  Az ebről és a mészárosról. 48  Az ebről és az juhról. 49  Az bárányról és farkasról. 50  Az iffjúról és macskáról. 51  Az atyáról és a fiairól 52  A lóról és szamárról. 53  A szén égetőről és a ruha fejérítőről. 54  Az madarászról és örves galombról. 55  Az trombitásról. 56  Az farkasról és az ebről. 57  A szántó emberről és ebekről. 58  A rókáról és az oroszlánról. 59  Az rókáról és keselyről. 60  A szántó emberről és a darvakról. 61  Az kakasról és a macskáról. 62  Az juh pásztorról és szántó emberekről. 63  Az keselyről és hollóról. 64  Az irégy ebről és ökerről. 65  Az varjúról és juhról. 66  A páváról és filemiléről. 67  A paraszt emberről és uráról. 68  Az vén menyétről és egerekről. 69  Az oroszlánról és békáról. 70  Az hangyáról. 71  Az madarakról. 72  Az orvosról és betegről. 73  Az oroszlánról, szamárról és rókáról. 74  Az gedelyéről és farkasról. 75  Az szamárról. 76  Egy aggnőről és szolgáló leányiról. 77  A szamárról és lóról. 78  Az oroszlánról és kecskéről. 79  Az sasról és egyéb madarakról. 80  Az ludakról. 81  Jupiterről és a majomról. 82  Az tölyfáról és nádról. 83  Az halászról és halacskáról. 84  Az hangyáról és picsekről. 85  Az oroszlánról és bikáról. 86  Az dajkáról és farkasról. 87  Az teknősbékáról és keselyről. 88  Az rákról és fiáról. 89  Az napról és az északi szélről. 90  A szamárról. 91  Az békáról és rókáról. 92  Az maró ebről. 93  Két barátosokról és az medvéről. 94  Az tevéről. 95  A kopasz lovagról. 96  Két fazékról. 97  Az paraszt emberről és a Szerencséről. 98  Az bikáról és kecskéről. 99  Az páváról és daruról. 100  A tölyfáról és nádról. 101  Az tigrisről és rókáról. 102  Az bikákról és oroszlánról. 103  Az jegenyefáról és szilfáról. 104  Az fösvény emberről és irégyről. 105  Az varjúról és egy edénről. 106  Az oroszlánról és a vadászról. 107  Az parasztról és tulokról. 108  Az gyermekről és lopóról. 109  Az erdei istenről és úton járó emberről. 110  Az vad kanról és emberről. 111  Az bikáról és egérről. 112  Az paraszt emberről és Herculesről. 113  Az lúdról. 114  Az picsekről és hangyáról. 115  Az majomról és az ő két fiáról. 116  Az ökörről és tulokról. 117  Az ebről és oroszlánról. 118  Az halakról. 119  Az párdusról és rókáról. 120  Az rókáról és vadmacskáról. 121  Az királról és majmokról. 122  Az szamárról és az két úton menőről. 123  Az halászokról. 124  Az pókról és köszvénről. 125  Az majmokról és párdusról. 126  Az pacsirtáról és az ő fiairól. 127  Az rókáról és bakkecskéről. 128  Az kakasokról és fogolyról. 129  Az kérkedéken emberről. 130  Az emberről, ki Apollót késérgeti vala. 131  Egy asszonról és az ő tyúkjáról. 132  Az vidráról, ki őmagának testét el szakasztja. 133  Az emberről, mellyet az eb meg mart vala. 134  Egy jevendő mondóról. 135  Az szamárról és farkasról. 136  Az madarászról és rigóról. 137  Az úton menő emberről, ki egy zacskót talált vala. 138  Az gyermekről és anyjáról. 139  Az pásztorról, ki hajóssá lött vala. 140  Egy iffjúról és az oroszlánról. 141  Az keselyről és rókáról. 142  Az keselyről és az ganéj hajtó bogárról. 143  Az kurta rókáról. 144  Az rókáról és csipkéről. 145  Az rókáról és vadászokról. 146  Az emberről és fa képről. 147  Az keselyről és emberről. 148  Az szántó emberről. 149  Az egy halászról. 150  Az halászokról. 151  Az emberről, ki beteg és szegén vala. 152  Az halászokról. 153  Az vén emberről, ki halálát kévánja vala. 154  Két emberről, kik egymással ellenkednek vala. 155  Az gyermekről és Szerencséről. 156  Az egerekről és a macskáról. 157  Az majomról és rókáról. 158  Az kovácsról és ebről. 159  Az öszvérről. 160  Az ebről és farkasról. 161  Az oroszlánról, ki az paraszt ember leányát szereti vala. 162  Az nőstén oroszlánról és rókáról. 163  Az farkasról és bárányról. 164  Két kakasról, kik egymással vínak vala. 165  Az szarvasról és az ő borjáról. 166  Az méhről és Jupiterről. 167  Az légyről. 168  Egy iffjúról és fecskéről. 169  Az betegről és orvosdaktorról. 170  Az fa vágó emberről. 171  Az nyulakról és békákról. 172  Az kígyóról és az paraszt emberről. 173  Az tyúkról és rókáról. 174  Egy rókáról. 175  Az gyermekről és skorpióról. 176  Az vadászról és fogolyról. 177  Az nyúlról és teknős békáról. 178  Az fízfáról és fejszéről. 179  Az két alma fáról. 180  Az vakondakról és az ő anyjáról. 181  Az darazsokról, foglyokról és szántó emberről. 182  Jupiter istenről. 183  Az balháról. 184  Az balháról és emberről. 185  Egy férfiúról és az ő feleségiről.

Mivel látom, hogy majdnem minden halandó és a földkerekség nemzetei fordítások csodálatos sokaságával bővelkednek, és szerte a világon ezen serénykednek; hogy hazájuk dicsőségét valamicskével gyarapítsák, azáltal, hogy övéiknek mind nyelvét, mind szellemét finomítják és mind szélesebb körben terjesztik el; miért ne szabadna nekem is - kérdem én - a mi nyelvünket és a mi szellemünket a régi bölcsek tudományával gyenge erőm szerint ékesíteni, és a hazáért, melynek mindnyájan adósai vagyunk, fáradoznom.

Úgy gondoltuk - legjobb olvasó -, hogy nem haszontalan munka elvégzésére vállalkozunk, ha a legkiválóbb szerzők igen gazdag gyűjteményéből kiválasztott és nagytudású férfiaktól újabban sorrendbe állított esopusi meséket lefordítjuk. Ezek a halandók lelkét nem csupán csodás gyönyörrel töltik el, hanem a tisztes és hasznos cselekvésre is sokkal inkább csábítanak, mint a filozófusok szigorú tanaikkal, mert megvesztegető bájukkal úgy férkőznek az emberek lelkébe, és úgy megmutatják, mit kell követni és mit kell kerülni, hogy mi valamennyien akaratlanul is azok helyeslésére kényszerülünk. Főként mégis az a tudat vezetett, hogy úgyszólván mindennemű beszédnek a parabolák és a példák adnak minden fényt és teljes méltóságot, mert az ezekkel való élés (mint ezt igen tudós férfiak megírták) megkettőzi a nyelvbeli kifejezőkészség adományát. Miért is Salamon, amaz isteni férfi bölcs mondásit példabeszédek címmel akarta ajánlani. S hogy ne mondjunk mást, ő is, a felséges és örök atya egyszülötte evangéliumaiban igen sűrűn használ példabeszédet, az égi dolgokat a földiekhez alkalmazza, hogy hallgatóságának felfogóképességéhez alkalmazkodjék. Ámbár Esopus példabeszédei a mese nevet viselik, mert a beszélni nem tudó állatokat beszélni tudók gyanánt szerepelteti, de ezekből is lehet - bármily néven is tartsuk őket számon - üdvös tanulságokat meríteni, melyekkel az embereket a becsületes és helyes életre vezetjük. "Nem sokat számít ugyanis (mint Erasmus Szent Jeromos életében írja), mily ösvényen szaladsz, csak Krisztushoz siess." Nemcsak a piactereken, hanem a legékesebben szóló költők és történetírók, valamint más hírneves írók műveiben egyaránt használják. Quintilianus azt állítja, hogy a mesék kiváltképpen a paraszti és iskolázatlan emberek lelkét szokták megindítani, akik a költött dolgokat szívesebben meghallgatják, és a gyönyörűségtől rabul ejtve azokkal a dolgokkal, mellyek nékik kellemesek, szívesen egyetértenek.

Megvan ez Titus Liviusnál: Menenius Agrippa a gyomor ellen fellázadt emberi végtagokról szóló nevezetes meséjével békítette ki a népet az atyákkal. És Horatius mennyire fontosnak tartotta a költészetben az egyszerű mesék használatát, mint nála többhelyütt olvashatjuk, például a rókáról és a beteg oroszlánról, a menyétről és a sovány rókáról, amelyik szűk lyukon mászott be az éléskamrába, de jóllakva, duzzadt hassal kijönni már nem tudott, - és még annyi más helyen, melyekkel az irodalomban járatos nem egyszer találkozik. Aulus Gellius is az ő Attikai éjszakák című művében, mellyet sokkal nagyobb igazsággal nevezhetne a nap tündöklő fényének és mindent beragyogó áldást hozó napsugárnak, mint éjszakának, - említi Esopus meséit: "Nagyon is méltán tartották bölcsnek - úgymond -, mert a megszívlelésre és követésre hasznosakat nem szigorúan és ellentmondást nem tűrően parancsolta és javasolta, mint a filozófusok szokták, hanem mulatságos és figyelmet lebilincselő elbeszéléseket költött, és az üdvösen és bölcsen megfigyelt dolgokat az emberek eszébe és lelkébe - hogy meghallgassák - ilyen csalétekkel lopta be." Agathias is megerősíti a Görög epigrammák című könyvében, hogy a komolyabb és ridegebb mondanivaló enyhébbé válik, ha esopusi sóval fűszerezzük. Ennyi magyarázat Esopus meséiről elég is lesz az olvasónak. Mindamellett nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy néhány mesében, bár ritkán és nagyon kevés helyen, néhány állatnevet (alig hármat) megváltoztattunk, hogy a mesék állatfajtáiról a tisztelt olvasó bő ismereteket szerezzen.

Ha valamely nemtő támogatásával ezen könnyű
fajsúlyú első; és más szülöttim szíves fogadta-
tásra találnak, akkor többet fogok merészelni,
és mint illő, még készségesebben fogok
hazám szolgálatára állni. Légy jó egész-
ségben! Bécsben, 1536. év
augusztusának 28. napján.

Esopus nemzetsége és eredeti támadott phrygiabeli tartománba, Amoriom neví várasból, ki az ő rendi szerint nem igen jeles ember, hanem szolga és rab vala. De az rabság az ő bölcs és szabad elméjét nem teheté rabbá, hanem mind végiglen az bölcseségnek szabadásgába marada meg. Es vala nem csak rab, de még az ő idejébe való emberek között mindennél rútabb és termeti szerint undokb. Mert neki feje csúcsos vala, orra lapos, nyaka rövid, ajakai szertetlen nagyok, fekete, törpe, hasa nagy, ő maga görbe, és mely leg nagyobb fogyatkozás vala benne, akadozva szóló és rekedezve, úgy annyira, hogy mindenitt méltán való rabnak mondhatták, de, noha testi állapatja szerint rut és éktelen, azért elméjeszerint gyors és okos, és csodálatos mindennemí okos tréfa beszédnek meg találására.

Azért ezt ez undok embert az ő ura el ki kildé mezejébe, hogy kapálna és munkálódnék, holott az munkát nagy gyorsan fogja vala.

Es mikoron egyszer egy néminemí kertész ember az ő urának figét hozott volna ajándékon, adá azt az úr egy házi dolgosának, hogy haza vinné és helyére tenné, de az dolgos tanácsot tarta más szolga társával, hogy ők az figét meg ennék, és annak utána Esopusra fognák, hogy ő lopta volna el, és meg ötte volna.

Mikoron azért az úr haza jött volna, be vádolák Esopust, marok vesszőket hozának elő, hogy őtet igen vernék. Ott ez szegény nyavalyás urának lábaihoz esék, és kezde neki könyergeni, hogy egy kevés időt adna neki, és ne sietne őtet ok nekíl ollyan szertelen bintetni.

Mellyet mikoron az úr neki meg engedett volna, hoza meleg vizet mindjárást elő, jól ivék benne, az többit kegyig az két szolgának adá, kik az figét meg ötték vala. Okádni kezdének. Esopus az tiszta víznél egyebet semmit nem okádék, de az két szolga az vízzel egyetembe az figét is kiokádák, mellyeket az úr mezítelen vetkeztete, és erőssen meg vesszőzteté őket. Esopusnak eszes voltán azonközbe igen csodálkozván és azt dicsérvén.

Annak utána, mikoron őtet az Diana isten asszonnak papjai az mezőbe meg találták volna, és tőle utat kérdenének, nem csak utat mutata nekik, de el késéré, és az várasba be vivé, és jól tartá őket. Mely jó tételért és tartásért az Diana papjai imádságra adák magokat, kérék Dianát, hogy Esopusnak ez illyen jó téteményeiért méltó fizetést tenne.

Ez meg levén Esopus meg tére, és mikoron el aludt volna, látá álmába, tehát az Szerencse fejefelett áll, és az ő akadozva és rekedezve való szavának és nyelvének köteleit ódozgatja, és fabuláknak tudományát elméjébe bocsátja. Ezen Esopus igen meg örile, öremébe fel serkene, és annak tulajdonítá az álmát, mit az Diana papjaival míelt vala. Es ennek utána nem vala fogyatkozás nyelvébe, sem szavába, hanem szabadon és jó módon szól vala.

Vala kegyig az ő urának egy dolgosa, Zenas neví, mely minden mezejével és mezei marháival bír vala. Ez mikoron hallotta volna Esopusnak eszes voltát, és mint járt volna az két szolgával, kik az figét meg ötték vala, miért hogy sok álnakság vala dolgába, féli vala Esopust, hogy meg tudná, és az úrnak be vádolná. Akará azért dolgát elöl venni, mene az úrhoz, kezdé Esopust nagy erős vádolásokkal vádolni, és olyakat reá mondani, hogy kik soha sem voltak, sem lesznek, úgy annyira, hogy arra bírá az urat, hogy Esopust neki adná, akár hova tenné.

Annakokáért, mikoron immár Esopus Zenas birtoka alatt volna, és egy időbe az ő ajtója előtt állana, jöve Zenashoz egy áros ember, és kezdé tőle kérdeni, ha volna valami el adó barma. Zenas Esopusra mutata, és mondá: Ezt ím jól látod, nekem ennél egyéb el adó barmom mastan nincsen.

Mellyet mikoron az áros ember látott volna, mondá: Hol vőd ez fazokat? Soha nem tudhatom, ha tőke avagy ember, és ha nem szólna, nem tudnám egyébnek, hanem egy fel fútt temlőnek alítanám. És nagy bosszonkodással, mint ha ugyan meg csúfolták volna, kezde onnét dolgára menni.

Mikoron látta volna Esopus, hogy el menne onnét, kezde utána futni, és neki mondani: Vár meg, ember, vár meg! Amaz kegyig hátra fordulván, mikoron őtet meg látta volna, mondá neki: Menj hátra, fertelmes eb! Mondá neki Esopus: Végy meg engemet, áros ember, tudjad bizonnyal, nem leszek neked használatlan rabod. Mert ha otthon gonosz gyermekid vannak, és minden mulatság nekíl sírók, bízd én reám azokat, és leszek nekik mint egy váz. Ezen el fakada nevetve az áros ember, és mondá Zenasnak: Min hattad ezt ez rossz edént? Amaz mondá: Három fillyéren. Az áros ember három fillyért ki vete, és mondá: Semmit sem vöttem, sem költöttem.

És mikoron szállására vitte volna Esopust az áros ember, kezdének harmadnapnak utána útra készilni, hogy Asiába mennének, és mikoron az több szolgák el osztanák köztök, mellik mennyi terhet vinne, kezde Esopus könyergeni nekik, hogy ő neki ne adnának igen nehéz terhet, mert ő még új szolga volna, és nem szokta volna az tereh viselést. Mikoron kegyig amazok kérdenék, mit viselhetne el tehát, az után kétfelé tekinte, láta egy nagy kosár kenyeret, mellyet két embernek kell vala el vinni, és azt kéváná magának, hogy hátára emelnék. Amazok neveték, és bolondnak ítélék őtet, miért hogy annak előtte könnyí terhet kért volna, mastan kegyig leg nehezbiket választotta volna magának.

És mikoron hátára emelték volna, és a kosár szíja erőssen nyomná az vállát, idestova rázza vala hátán az kosárt. Mikoron kegyig az áros ember látta volna, hogy olyan nagy terhet vinne, öril vala rajta, hogy olyan rabot olcsón vehetett volna, ki annyi terhet viselhetne, mint egy barom.

Mikoron azért ebédnek idején meg szállottanak volna, meg hagyák Esopusnak, hogy mindenik szolgának meg adná abrakát az kenyérből, és mikoron az kenyérnek nagyobb részét el osztotta volna, immár az kevés tereh alatt könnyebben megyen vala. Estvére kegyig hogy jutának, mennyi kenyerek vala, mind meg evék, és másodnapon Esopus iressen megyen vala, mellyet mikoron az több szolgák látnának, csodálkoznak vala rajta, hogy ez fekete emberkébe ennyi eszi volna, hogy magának oly terhet tudott volna választani, mely óránként el fogyna.

Annak utána jutának Efesumba, holott az áros embernek valának sok rabjai, kiket mind el ada, ketteitől meg válva, kinek egyik gramaticus vala, az másik kegyig cantor, mellyeket mikor el nem adhatna, mene Samos neví szigetbe, és az kettőt igen szépen fel öltöztetvén állatta őket az rút Esopus mellé kétfelől, és úgy kezdé árulni.

Mikoron őket illyen módon árulná, oda jeve Xanthus philosofus, és mikoron mind az hármat állatjára meg nézte volna, csodálkozék az áros embernek álnakságán, hogy az egy rútat az két széppel akarná el adni, és mimódon állatta volna az temlő emberkét ollyan két jeles iffjú közzé.

Kérdé azért az cantort Xanthus, honnét való volna, és az mondá neki: Kapadociából való vagyok. Azt is kérdé, hogy mit tudna, amaz azt mondá, hogy mindeneket. Mely mondáson Esopus csak nevete, és semmit nem szóla.

Meg kérdé Xanthus az gramaticust is, honnét való volna, és az lydiabelinek mondá magát, és mikoron azt is meg kérdette volna, mit tudna, az is azt mondá, hogy mindent tudna. Ezen Esopus ismeg masolodék. És miért hogy az két szépet felette nagy árron tartja vala az áros ember, el mene onnét Xanthus, mert nem tetszék neki, hogy két embert olyan nagy áron venne meg.

És mikoron Xanthus onnét el fordult volna, hogy el menne, kezdék kérni az ő tanítványi, hogy meg venné Esopust, mert mikoron amaz két iffjak azt mondanák, hogy mindent tudnának, látták vala, hogy mosolodnék rajta Esopus, ebből vélik vala, hogy volna valami benne. Meg térre azért Xanthus és jeve Esopushoz, és mondá neki: Öril, mert meg veszlek. Mondá Esopus: Hiszem látnád, ha sírnék. És mondá neki Xanthus: Minden jóval köszentlek tégedet. Mondá Esopus: Én is tégedet. El csodálkozék Xanthus az ő hirtelen választételéről, és kérdé őtet, honnét való volna. Kinek Esopus mondá: Én fekete vagyok. Mondá neki Xanthus: Nem azt kérdem, hanem azt, honnét szilettél. Mondá Esopus: Az anyám hasából. Mondá ismeg Xanthus: Nem azt mondom, nem, de minemí helyen szilettél. Mondá Esopus: Soha nekem anyám meg nem mondta, ha fenn avagy alacson helyen szült engemet. Meg kérdé ismeg Xanthus őtet, hogy mit tudna. Mondá Esopus: Semmit. Hogy lehet az? - mondá Xanthus. Felelé Esopus és mondá: Mert imez kettő azt mondák, hogy ők mindent tudnának, és énnekem semmit nem hagyának.

Dicsérék azért Esopusnak feleletit Xanthus tanítványi, miért hogy senki nem volna emberek között, akár mely bölcs is, ki mindeneket tudhatna, és kinek minden dolgok és tudományok tudtára lehetnének. Mikoron azért Xanthus Esopust meg akarná venni, kérdé őtet, mondván: Ha meg veszlek tégedet, el szököl-e tőlem? Mondá neki Esopus: Mikoron azt akarom míelni, soha nem kérdek tanácsot tőled, ha el menjek avagy ne.

Mely feleletek mikoron Xanthusnak igen kellemetesek löttenek volna, azt is mondá az ő beszédének végébe: De igen rút vagy. Mondá neki Esopus: Ó, philosofe, ne színyemet, hanem szívemet és elmémet tekintsed, mimódon bölcsnek kell tenni. Xanthus azért meg vevé Esopust, és az ő tanítványi meg fizetének önnen pénzekből az áros embernek.

Mikoron kegyig egyszer az ura után menne, és nagy hévség volna, Xanthus megyen vala az úton palástját utána vonván, és azonközbe vizelvén, mellyet mikoron Esopus látott volna, meg kapá neki ruháját, és mondá: Mennél hamarébb lehet, el adj engemet ismeg, mert el szököm tőled. Meg kérdé Xanthus: Miért? És mondá neki Esopus: Azért, mert ím te úr vagy, és senkitől nem félsz, demaga még sem állasz meg az természetnek, de ugyan mentedbe vizelel; ha törtínik énnekem, szolgádnak, hogy valahova hirtelem kildesz, és valami ez féle dolgom törtínik, soha nem lehet egyéb benne, hanem futnom és kakálnom egyszersmind kelletik. Mondá neki Xanthus: Ne csodáljad ezt, mert három gonosztól akarom magamat meg óni, hogy így cselekedem. Mert ha meg állanék, az nap hévsége által verné fejemet, és az heví föld lábamat meg égetné, az vizeletnek szaga is ártana illatozásomnak. Mondá Esopus: No, ha jó okkal míelted, menj el vele, én velem könnyí el hitetned.

Vala kegyig Xanthus házánál igen szép felesége, mikoron azért haza mentenek volna, és Esopust látta volna, harag szemmel tekinte az urára, és mondá neki: Honnét hoztad nekem ez csigabigát? Nám mondtam Xanthe neked, hogy nem szeretsz te engemet, de általlod meg mondani, hogy el menjek tőled, ezt kegyig mastan, ez ebfejűt arra hoztad, hogy engemet ki ízz házadtól vele. Add meg nekem, az mit velem adtanak, és én el megyek.

Feddi vala kegyig Xanthus Esopust, mire nem szólna valami tréffa beszédet, kiért az asszon kedvelné, nám az úton ugyan meg untatta volna magát. Mondá Esopus: Ereszd el, pokolba hadd menjen el. Mondá Xanthus: Veszteg, hitvánság, nem tudod-e, hogy ezt én úgyan szeretem, mint ennen magamat? És mondá Esopus: Szereted-e ez asszonkát? Mondá Xanthus: szeretem tat. Esopus lábát az földhez ité, és mondá nagyfel szóval. Ó, haj, íme ez bölcs embert is meg bírta felesége, és azonközbe az asszonhoz fordulván mondá neki: Asszonyom, akarnád-e ha ez én uram iffjat, szépet vött volna neked, jó ruhákba öltöztet, elevent és gyorsat, ki mezítelen nézne tégedet az fördőbe, és veled játszódnék uradnak kisebbségére, de én azt mondom neked, asszonyom, hogy ne kévánjad az szép iffjak szolgálatját, ha uradnak bosszút nem akarsz tenni.

Mikoron az asszon ezek ellen semmit nem szólhatna, mondá az urának: De hol vőd, én jó uram, ez szép marhát? A mint én látom, ez rakva tréfával, azért immár én sem gyílelem. Mondá Xanthus: Esope, ím asszonyod is jó kedvvel vagyon hozzád, meg engeszteltem immár őtet. Mondá Esopus: Bizon nagy dolog, hogy egy asszonyembert meg engesztelhettél. Mondá neki Xanthus: Hallgass, mert nem arra vöttelek, hogy mindennek ellene mondj, hanem hogy szolgálj.

Másod napon el hívá Xanthus Esopust vele, menének egy kertésznek kertibe, hogy valami paréjt vennének, és mikoron immár Xanthus az paréj árrát meg akarná fizetni, mondá neki az kertész: Uram, ne fizess semmit, de kérlek, mondd meg nekem, az mit tőled kérdek. Mondá Xanthus: Micsoda az? Felelé a kertész: Mi oka annak, hogy az mely paréjt avagy fivet el palántálok és őtözek, hogy az mégis kesebben nő fel az oly fiveknél, kik szabadon, minden palántálás és bánás nekíl nőnek? Xanthus erre (jóllehet philosophus volna) semmit felelni egyebet nem tuda, hanem hogy úgy volna meg szerezve az isteni szerzésből.

Esopus ezen mosolodék, és azt mondá, hogy a mi isteni szerzésből lenne, azt az bölcseknek meg kellene fejtenik (úgy mond), azért, ha nem tudod, hadd énnekem, és én meg fejtem neki ez kérdést. Azonközbe hátra fordula Xanthus, és mondá az kertésznek: Énnekem mastan dolgom vagyon, és nem alkolmas, hogy minden aprólékra meg feleljek, mert én nem kertbe, hanem fő helyen szoktam disputálni, azért, ha valami kérdésed vagyon, imez én szolgám elég tudós, meg tud neked felelni.

És mondá az kertész: Ez rútságnál vagyon-e valami deákság? És mondá Esopus az kertésznek: Mikoron valamely asszonyállatnak urától gyermeki maradnak, és annak utána ismeg oly emberhez megyen, kinek felesége meg holt, és gyermeki maradtanak, az ő gyermekinek anyja, de az kiket a második uránál talál, mustohája, azért kilemben tartja egyiket az másiknál, mert az kiket ő szült, azokat nagy szerelemmel, amazokat gonosz kedvvel tartja, és mindenkor rájok irégykegyik, étkeket is meg szakasztja, és az önnen fiainak adja.

Azonképpen az föld is, a kiket őmaga teremt és szül, azoknak anyja, az kiket kegyig te palántálsz, mustohája, azért az önnenit inkább neveli, a tieidet kegyig, mint kik nem ő tőle szilettek, hanem te tőled, el hagyja, és nem ad annyi zsírt neki. Mondá az kertész Esopusnak: Köszenem neked, hogy meg fejtéd ez kérdést, azért valamennyiszer neked paréj kelletik, jövel ide ez kertbe, mint szinte tiedbe, és annyit vígy minden fizetés nekíl, a mennyit igaz akarsz.

Ennek utána Xanthus mene az fördőbe, és mikoron ott találta volna néminemí barátit, vendéggé hívá őket, haza kildé Esopust, és mondá neki: Menj el, főzz lencsét, mert énnekem vendégim lesznek. Esopus el haza mene, vete egy fazék vízbe egy lencse szemet, és azt kezdé nagy erőssen forralni. Haza jeve annak utána Xanthus barátival az fördőből, és kérdé Esopust, hogyha meg főtt volna az lencse, mellyet Esopus egy kalámba ki meríte, és neki elő hoza. Alítván azért Xanthus, hogy annakokáért hozta volna az egy szemet elő, mivel hogy meg látná, ha meg főtt volna, meg nyomogatá kezeiközett, és hagyá neki, hogy el hozná, mert meg főtt volna. És mikoron annak utána csak az levét tisztán hozná elő egy tálba, mondá Xanthus: Hol az lencse? Felelé Esopus: Nám kezedbe vala mastan, hová tőd el? Mondá neki Xanthus: Csak egy szem lencsét főztél-e? Felele Esopus, mondá: Bizon nagy dolog, hát mit főztem volna egyebet annál, a mit nekem hattál? Azt mondád, hogy lencsét főzzek, én azt főztem. Ha lencséket mondottál volna, azokat is meg főztem volna, mert az lencse csak egy lencse, de az lencsék sokan vannak néha.

Ezen Xanthus meg búsulván mondá neki: Minden veszélt érdemlenél, de hogy barátim előtt gonosz kedvet ne mutassak, menj el igen hamar az vásárra, és vedd meg egy egész disznónak mind az négy lábát, főzd meg gyorson, hogy legyen mit ennik adnom barátimnak.

És mikoron az disznó lábakat Esopus főzné, akara Xanthus okot Esopushoz keresni, hogy mindjárást igen verhetné, el mene, és az disznó lábnak egyikét ki lopá a fazékból, és el rejté. Elő jeve annak utána Esopus, és mikoron eszébe vötte volna, hogy el költ egyik az disznó lábnak, meg ösmeré, hogy csalatság lött volna rajta, igen hamar a disznó ólba futamék, és az leg kövérbik disznónak el metszé a fél lábát, csak hamar meg mellyeszté, és az fazékba kezdé a többi közzött főzni.

Annak utána Xanthus kezdé magába gondolni, hogyha Esopus eszébe venné, hogy el költ a disznónak az fél lába, fogna ijedtébe el futni tőle, azért az kit el lopott vala, ismeg a fazékba veté.

Mikoron kegyig Esopus fel adta volna az disznó lábat, látá, hát öt az disznó láb. Mondá neki Xanthus: Esope, mi dolog, hogy öt disznó láb vagyon itt? Mondá Esopus: Nemde inkább két disznónak hán lába vagyon? Felele Xanthus és mondá: Nyolc. Mondá Esopus: Ihon azért öt láb és amott kinn az kövér disznó három lábon jár, három és öt nyolcat teszen, azért mindenek meg vannak, semmi el nem veszett.

Többet is sokakat cselekedett, mellyekkel hogy bántást ne tennénk azoknak, kik ezt olvassák, el hattuk. Végre kegyig dolgát annyira vitte vala, hogy Lycerus királ oly igen meg szerette vala őtet, hogy képét aranból őttette vala meg, és fel csináltatta vala az régenieknek szokások szerint.

Végre mikoron egész Göreg országot el járta volna, jeve Delfos neví szigetbe, holott az föld népe semmi tisztességet nem tőn neki, de minek utána azokat nagy sok jószágos tudományokra tanította volna, egy magas kő szálról vették le, és meg hala. Kinek halála után nagy dög halál következék az tartománba, és mikoron az Isteneket kérdenék, mi oka volna az dög halálnak, azt mondák, hogy Esopus halála.

Mikoron ez Göreg országba a fő népeknek tudtára lött volna, jevének Delfos szigetbe, és az kik Esopus halálának oka valának, meg állák azokon Esopusnak halálának bosszúját. Őket is halállal illetvén.

Esopus életinek revideden vége.

Egy kakas, mikoron a szemeten szedegetne, talála egy drága kevet, és mondá: Minek találok én illyen fénes marhát? Ha valamely drága kő áros talált volna téged, senki nem volna nálánál vígabb, mert tudná, mit érne. Nekem kegyig semmire nem kell, sem nagyra nem böcsülem, sőt inkább minden drága kőnél nagyobban akarnék egy árpa avagy búza szemet.

Mikoron a farkas az kútfőnek a feje felé innék, látá oda alá távol az báránt, hogy alól innék. Oda mene, kezdé feddeni a báránt, hogy fel zavarná a vizet. A bárány reszketni kezde és könyergeni, hogy neki, ártatlannak kedvezne, mert ide alá távol itt volna, és az vizet meg nem zavarhatta volna, sőt ingyen meg zavarni sem akarta volna. A farkas viszontag keményen dörög vala: Mire mondod, szentség törő (úgy mond), ugyanis mindenkoron csak káromra járál, atyád, anyád is mindenkoron csak ellenem járának, de te ma meg fizetsz nekem. És őtet legottan torkon ragadván meg szaggatá.

Hadakozik vala az egér a békával, valami tolcsa víz végil, az had nagy vala és kétséges. Az egér, miért hogy okos vala, a fűbe el rejtezék, és a békára orozva szökellék. A béka, miért hogy erősb vala, és magát inkább bírja vala, ugyan nyilván az ellenségnek neki megyen vala, koppjája kegyig mind kettőnek venyige vessző vala. Mely hadat mikoron a kánya távol meg látott volna, oda siete, és mikoron a hadakozásra való igyekezetbe egyik sem venné eszébe, mind a két hadakozó jámbort fel ragadá és meg szaggatá.

Az eb, mikoron az vízen által úszna, a szájába vala egy darab hús. Az nap kegyig tiszta vala, és az húsnak árnéka nagynak tetszik vala az vízen. Mellyet mikoron látott volna, gyorson hozzá kapa, és a mi szájába vala, azt is el veszté. Azért mikoron mind húsa, smind reménsége el veszett volna, először el ámélkodék, és annak utána magát meg bátorítván imígyen ugata: Nem vala módja, fakó, az te kévánságodnak, igaz elég vala az a mi nálad vala, ha bolond nem léssz vala, mastan kegyig immár semmid nincsen.

Az oroszlán az juhhal és egyebekkel meg szerződék, hogy vadászni mennének, és a mit foghatnának, köz lenne. Fogának azért egy szarvast, részre metélék, hogy mindenik fel venné az ő részét, mint a szerzés vala. Az oroszlán kegyig ordítani foga, enyim (úgy mond) egyik része, mert méltóságos vagyok, az másik is enyim, mert erősb vagyok, és miért hogy a szarvas után többet futottam, a harmadikat is magamnak tulajdonítom, és ha a negyedik részét ide nem engeditek, meg bomol az barátság. Ezt a társi hogy hallák, iressen és veszteg-hallgatással menének el onnét.

Mikoron a farkas báránt ennék, az teteme, törtínetszerint, torkába akada. Keres, kér segétséget, nem míeli senki. Mindenek azt mondják, hogy mit torkosságával keresett, meg lelte. Végre sok hízelkedő beszéddel reá bírá az darut, hogy az ő hosszú nyakát torkába nyútaná, és a tetemet ki venné. Mikoron kegyig a daru ki vötte volna, és jutalmat kérne, meg csúfolá őtet, mondván: Éktelen, menj el előlem, még sem elégedtél-e meg rajta, hogy élsz, nekem köszönjed azt, mert ha akarom vala, az nyakadat ketté haraphatom vala, mikoron az torkomba bocsátád.

Egy paraszt ember egy kígyót talála a hóba, hidegnek miatta oly mint ugyan meg merevedtet, haza vivé, és tízhelyére tevé. Az kígyó a tűznek melegségétől erejét és mérgét vissza nyeré, és annak utána, mikoron az láng sitné őtet, a házat be tölti vala sívásával. Oda futa a paraszt ember botját fel kappván, mind beszéddel, s mind vereséggel panaszolja vala neki ez bosszúságot, hogy ígyen hálálná-e meg neki a jó tételt? Avagy meg akarná-e azt ölni, a ki neki életit meg adta volna?

Mikoron az rest szamár meg nevetné az vad kant, amaz bosszonkodván kezdé fogát csikorgatni, és mond vala neki: Jól, lehet te tunya szamár, minden veszélt érdemlenél, de ha te méltó vagy is az bintetésre, én méltatlan, ki téged meg bintesselek, nevess bátor, bízván míelheted a te szamári voltodért.

Kelle a várasi egér kedvének, hogy a mezőre menne. Látá ezt a mezei, vendéggé hívá. El készilének, és az vacsorára menének. Az mezei elő hozá mind, valamit télre gyíhtett vala, hogy illyen jeles vendéget jól tarthatna, de maga mégis a várasi homlokát ráncba szedvén olcsárlja vala a mezőt, és az várasi bévséget dicséri vala. És mikoron haza menne, el vivé vele a mezeit, és nagy frissen kezdé tartani. Mikor ott laknának, azonközbe hallák, hogy az kúcsot az ajtóba tennék, kezdének félni és idestova futosni. Mikoron ki ment volna a házból az ember, kérdé, a mint kérdheté a mezei a várasit, hogyha gyakorta törtínnék ez. Mondá: Mindennapon. Mondá az mezei: Bizonyjával ez étkekbe több méreg, hogy nem méz vagyon. Azért inkább akarom bátorsággal az én kevesemet, hogy nem mint ennyi nyavalyával az te sokadat.

Mikoron az kesely egy csigát talált volna, sem ereivel, sem tudományával nem veheti vala ki belőle az halat. Oda mene az csóka, tanácsot ada neki, hogy nagy fel repillene, onnét bocsátná egy kőre, és meg törnék. Azzonközbe kegyig a csóka az földen marada, várja, hogy levesse, és mikoron le vetette volna, meg törék, ki essék belőle a hal, mellyet a csóka fel ragada, és meg őn mindjárást.

Az holló valami hús fultot fel kapván kezde az ágon vele csergeni. Hozzá mene a róka, és mondá neki: Hallottam vala gyakorta, hogy hamis volna a hír, de mastan látom, hogy igaz, mert azt mondják vala, hogy az szuroknál feketébb volnál, de mastan látom, hogy fejérb vagy az hónál. Hogyha a szód illyen szép, mint tennen magad, bizon minden madaraknak királné asszonyának merlek mondani. Ez hízelkedésre az holló énekelni akara. És az hús ki esék szájából, mellyet a róka nagy kacagással fel kapa és meg őn.

Az oroszlán, mikoron magát bírná, az ő kegyetlenségével sok ellenséget szerzett vala magának, de vénségének idején neki is ugyan ollyan mértékkel mérének az vadak, mellyel ő mért vala az előtt. A vadkan fogával, a bak szarvával öklöldezik vala, sőt még a szamár is lábbal rúgja vala őtet. És egy barátja sem akarja vala segéteni, a kinek jóval volt is az előtt.

Az eb, mikoron mind urának, mind a háznépének hízelkednék, jól tartják vala őtet, mellyet mikoron a szamár látna, fel fohászkodék, kezdé bánni az ő szerencséjét, hogy az eb jobban laknék játéka után, hogy nem mint ő nagy munkája után. És gondolá magába, ha (úgy mond) a hízelkedésnek illyen jutalma vagyon, tehát én is kezdem magamat arra fogni. Mikoron azért egyszer az ura haza jőne, meg késérté az dolgot, elejbe futa urának, kezde rá szökni. És az ura ivölteni foga. A szolgák elő futának, és az éktelen szamárt jól meg pálcálák.

Mikoron az oroszlán hévségnek és futásnak miatta meg fárradott volna, egy zöld fa árnékába nyugoszik vala. Az egerek hogy hátán által futnának, fel serkene, a sok kezzil egyet meg kapa bennek. Ez szegén fogoly kezde könyergeni, hogy ő méltatlan volna, kire az oroszlánnak meg kellene haragodni. Az oroszlán is gondolá magába, hogy semmi dicséret nem volna benne, ha illyen kis férget meg ölne, el bocsátá azért. És nem sok idével annak utána, mikor az oroszlán az hegyeken járna, a tőrbe esék, ordítani foga. És midőn olyan nyomorúan kiáltana, meg hallá az egér, meg ösmeré szavát, oda futa, és a tőr kötelét el rágá, és az oroszlánt meg szabadítá.

Kánya meg betegilvén, mikoron halálához nem távol vala, kezdé az anyját kérni, hogy el menne az istenekhez, és könyergene ő érette nekik. Felele az anyja, és mondá neki: Bátor az istenektől semmi segedelmet ne remélj, fiam, mert tudod, mennyiszer törted meg az ő oltárokat ragadozásoddal.

Mikoron az len magot kezdették volna vetni, a fecske kezdé mondani a több madaraknak, hogy el hordanák a magot, mert abból lenne az len, kiből osztán nekik meg fogásokra való szerszámot csinálnának. Amazok meg neveték mint bolondot. A fecske, mikor a len meg ért volna, el hagyá a madarakat, és kezde az emberek házába lakni. Annak utána az lenből a több madaraknak hálót és tőrt csinálának, és kezdék őket azokkal fogdosni.

A béka nép, mikoron szabadságba volna, könyerög vala Jupiternek, hogy királt adna nekik. Jupiter neveti vala a békák reménkedését, amazok kegyig untatják vala az királyért őtet, mind aggyig, míg nem vete nekik egy nagy tőkét alá mennybél. Mely nagy zúgással bele zsuppana a vízbe. Előszer megfélemlének tőle, de az után ugyan hátára szökdösnek vala, és meg csúfolják vala. Ismeg el untaták Jupitert, hogy adna oly királt nekik, ki ugyan vitéz és maga bíró volna. Adá Jupiter az eszterágot nekik, mely ugyan vitéz módra jár vala köztök, és a mellyet talál vala, meg eszen vala. Ennek kegyetlenségéről panaszolnak vala Jupiternek, de héjába. Mikoron ideje vagyon, ez napig is mind azt panaszolják a vizekbe rekegvén, de nem hallja Jupiter, mert meg utálák először a kegyelmes királt.

Régente az galambok hadakoznak vala az kányákkal. Választák magoknak királyul az ölyvöt. Mely hogy királlyá lőn, kezde lenni nem királ, hanem ellenség, mert nem kevésbé kezdé őket hordani és meg szaggatni, mint a kánya. Bánják vala téteket, és mondják vala, hogy jobb volt volna az kánya hadat el szenvedni, hogy nem mint az ölyvnek kegyetlenségét.

Hogy az eb veszteg hallgatna, az lopó ád vala neki egy darab kenyeret. Mondá az eb: Aha, kenyeret adsz nekem, hogy ne ugassalak, de ösmerem én az te ajándékodat mint csalárdságodat, mert ha én ez kenyeret el venném, te az házból mindent el vinnél.

Szül vala az kis szildisznó, a farkas oda mene, kezdé magát ajánlani, hogy ő meg őrizné az ő fiát. Felelé neki az szil disznó, és mondá, hogy a farkas szolgálatja neki nem volna szűkes, de ha kedvét akarná tenni, tehát távol járna, mert az ő szolgálatja akkor volna neki hasznosb, mikoron távolb volna.

Egyszer egy időbe nagy híre vala, hogy a hegyek szilnének. Az emberek oda futának, várván ez csodát nagy félelemmel. Végre szilének az hegyek, és egy egérke jöve ki belőlök.

A vadászó eb, mikoron meg aggott volna, inti vala az ura és készeríti vala az elébbi dolgára, de héjába, mert lábai immár nem valának gyorsok, s nem siethet vala. Foga mégis egy vadat, de az hitván fogai kezzil az is ki szalada. Az ura kezdé bintetni mind beszéddel, mind vereséggel. Az eb azt mondja vala, hogy meg kellene neki bocsátani a keveset, mert immár meg aggott volna, és nám idejébe ő is elég eb volt volna, de amint látom (úgymond), semmi nem kellemetes haszon nekíl. Míg szolgálhatálak, szeretél, immár látod, hogy nem lehet tőlem, és gyílelsz. Ha hálálatlan nem volnál, kit ez előtt a haszonért szerettél, mastan is szeretnél akkori téteményemért.

Egyszer, mikor az erdő szélnek miatta igen nagyot csattant volna, az nyulak mind ki futamának belőle, jutának egy víz mellé, ott kezdének szomorkodni, hogy által nem mehetnének, és (ki leg nagyobban ijeszti vala őket) látják vala, hogy a békák magokat el merítenék a vízbe. És egy kezzilek, kinek jobb szíve vala, mondá: Mit félönk (úgy mond) héjába? Szikség, hogy szívönk legyen, mert nám meg volna gyorsaságonk, ez csattanást nem kell vala félnönk, hanem meg utálnonk.

Mikor a kecske ki menne enni, a fiát be rekeszté, meg hagyá neki, hogy az ajtót senkinek meg ne nyitná, mígnem ő meg jönne. A farkas, ki ezt hallja vala, hogy el mene az anyja, oda jeve az ajtóra, kezde szólni kecskéül, és mondani, hogy meg nyitná az ajtót. Az olló látá, hogy csalárdság volna a dologba, s mondá: Meg nem nyitom, mert jól lehet az szód kecskézik, de maga a hasadékokon farkast látok.

A szarvas az juhot a farkas előtt törvénbe éré, hogy egy köböl búzával volna neki adós. A juh, jóllehet semmit nem tud vala ez adósságba, de maga a farkastól való féltébe bínessé hagyá magát, és fogadá, hogy meg adná. Napot tőnek a fizetésnek, a szarvas kezdé meg kérni, mikor a nap elő jött volna. Amaz azt mondja vala neki, hogy nem tartoznék vele, mert az farkastól való féltébe fogadta volna, és az ollyan erővel való fogadásnak nem volna helye.

Egy paraszt ember tartott vala fel egy kígyót. Egyszer meg haragvék reája, és kezdé szekercével érelni. Amaz el szalada, de sebessen. Annak utána a paraszt ember meg szegénile, és azt alítja vala, hogy azért volna gonosz szerencséje, miért hogy az kígyón az bosszúságot míelte volna. Annakokáért kezde könyeregni a kígyónak, hogy ismeg haza jőne. A kígyó azt felelé, hogy jól lehet őneki töttét öremest meg bocsátná, de maga nem öremest maradna avval egyitt, kinek otthon szekercéje volna. Mert noha a seb be gyógyult volna, de maga az emlékezeti még ugyan nála volna.

Róka az eszterágot egyszer vacsorára hívá, az étket az asztalra őtté, mely mikoron híg volna, az eszterág héjába vág vala hozzá az ő hegyes orrával. Azonközbe a róka fel nyalja vala mind az nyelvével. Onnét meg csúfoltatva mene el a madár, bánván és igen szégyellvén az rajta lött bosszúságot. Egy kevés idő múlván ő is el hívá a rókát. Valának kegyig egy iveg edénbe be szerezve, kinek a torka szoros vala, teljes jó étek, azért ott róka látja és éhezik vala reá, de nem ehetik vala benne. Az eszterág kegyig orrával mind ki szedi vala.

Képfaragónak míhelyébe talála az farkas egy szépen meg írott ember fejet. Kezdé forgatni, meg esmeré, hogy semmi értelem a főbe nem volna, s mondá neki: Ó, te szép fő (úgy mond), bezzeg sok mesterség vagyon te benned, de értelem semmi.

Szajkó egyszer fel ékesíté magát a pávának tallaiba, és mikoron magának ő maga szépnek láttatnék, meg utálá az ő feleit, és mene a pávák közibe. Amazok mikoron meg ösmerték volna az ő csalárdságát, a balgatag madarat meg foszták a nem ő talljától, és vereséggel illeték, osztán el haza szégyengeték.

Az légy vetekedik vala a hangyával, hogy ő nemes volna, de az hangya nemtelen, mert ő szárnyan járna, amaz a földen csúszna-mászna, és hogy ő a királyok házába múlatna, amaz kegyig a földnek barlangjába rágna valami vetemént, és vizet innék, de ő ugyan jól laknék, és ezek ő neki csak múlatság szerint lennének mind így. Visszontag a hangya azt mondja vala, hogy ő volna nemes, mert ő meg elégednék rajta, mit neki a Szerencse parancsolt volna, és hogy ő tökélletes volna, de az légy állhatatlan és búdosó, és hogy a hangya mindenitt kellemetes volna, és jó munkálódásnak példája, a légynek kegyig életi nyavalyás és veszedelmes. A hangya nyárba télre valót szerezne, de az légy télbe vagy el nyomorodnék teljességgel, vagy bizon meg halna.

Mikor a béka oly naggyá akarna lenni, mint az ökör, nagyon fel fúja vala magát. A fia mondton mondja vala neki, hogy ne vesződnék azon, mert a béka semmi volna az ökörhez képest. Amaz mégis fúalkodik vala, mondá neki a fia, ha még ugyan meg fakadnál is fel fúalkodásodba, még sem lehetsz olyan, mint az ökör. Akkoron sem fogada szót, hanem mind aggyig fúalkodék, míg nem meg hasada, és lelkét ki fúvá.

Hogy az lovat meg enné az oroszlány, hozzá mene, de mikoron immár meg aggott volna, és nem volna ereje, kezde okkal cselekedni, és mit erejével nem bír vala, azt tudományával késérteni, és a lónak azt mondani, hogy ő orvos daktor volna. De a ló meg ösmeré az ő csalárdságát, és csalárdságot csalárdsággal, tudománt tudományával távoztatá el tőle, s mondá az oroszlánnak: Minapon, mikoron teviskes helyeken járnék, az lábamba hátul egy tevisk gyakék, kérlek, vedd ki belőle. Az oroszlány ez beszédnek engede, és mikoron hátul ment volna, az ló (tőle mint jobban lehete) úgy rúga hozzája, és mindjárást el futamék.

A ló, mikoron minden szerszámával szépen fel öltöztetett volna, nagy nyerítéssel fut vala az úton. Vala kegyig előtte, hogy futna egy meg terhelt szamár az úton, kinek nagy haraggal mondá: Rest, tunya és késedelmes szamár, kelj ki előlem az útból, mert ha nem, téged lábaimmal meg tapodlak. Amaz nem mere ellene tenni, hanem ki tére előle. Végre aggyig hányá magát a kevél ló, hogy inát meg ité, és meg sántula. Annak utána nem lőn jó, hanem meg foszták minden öltözetitől, és adák egy taligásnak hitván árron. Látá annak utána a szamár, hogy a taligát vonigálná, távol földen meg szólítá, és mondá neki: É, te kevély ló, mint ölteztél mastan? Hol az aranyas nyereg? Hol a bogláros szigyelő? Hol a fénes fék? Így leszen ám annak dolga, ki magát el hiszi.

Az madarak egyszer hadakoznak vala az vadakkal. Minden felől igaz elég félelem és reménség vala. Akkoron a puptenevere el hagyá az ő pártját, és mene az ellenség közzé. Végre a madarak nyerék a dolgot, a sas őket vezérlvén. Annak utána az áruló pupteneverét meg ítélék olyan módon, hogy soha a madarak őtet közikbe ne fogadnák, és hogy nap világgal soha ne járhatna. Ez az oka, hogy csak estve jár.

A farkasnak, mikoron igaz elég élése volna, csak veszteg nyugoszik vala. Hozzá mene a róka, kezdé tőle kérdezni, mi oka volna, hogy ki nem járna a farkas. Meg érté, hogy az ő élésének kárára járna a beszéd. Azt mondá a rókának, hogy beteg, és igen kéri vala őtet, hogy az istenekhez menne, és ő érette imádna. Amaz látá, hogy nem csalhatná meg a farkast, mene a pásztorhoz, és kezdé neki mondani, hogy mastan a farkast meg nyomoríthatnák. A pásztor rajta, meg ölé a farkast. Az után a barlang az éléssel egyetembe a rókáé lőn, de revid öreme lehete benne, mert ugyan azon pásztor meg ölé hamar az után a rókát is.

A szarvas, mikoron magát egy tiszta kőtfőbe meg tekintette volna, és látná, hogy szép szarvai volnának, kezdé homlokának és szarvának szépségét dicsérni, és lábainak vékony voltát olcsárlani. Mikoron ígyen elmélkednék, azonközbe oda juta a vadász, a szarvas el futamék, utána az ebek, és mikoron egy sűrő erdőbe jutott volna, az ágba meg akadának az ő szép szarvai, és lőn préda az ebeknek.

A kígyó egy míhelybe mikoron egy reszelőt talált volna, kezdé azt rágni. Nevete rajta az reszelő, és mondá neki: Mit csinálsz (úgy mond), balgatag, elébb ki törik a te fogad, hogy nem mint engemet meg rágnál, mert én még a vasnak keménségét is el rágom.

Farkasoknak és a bárányoknak természet szerint való egyenetlenségek vagyon mindenkor. Egyszer frigyet szerzének és mindenfelől egymásnak zálagot adának. A farkasok adák túszon az ő kölykeit, a bárányok kegyig az ebeknek seregit. Mikoron immáran a juhok és bárányok semmit nem félnének, a farkas fiak az anyjokhoz kévánkoznak vala, és nagy ordítást tesznek vala. Akkoron a farkasok azt meg hallván, mind frigyeket, mind hiteket meg szegék, és az juhokat (miért hogy ebek nem vala, ki őket ótalmazná, mert túszon a farkasoknak adták vala) kezdék meg szaggatni.

Amely időbe a fák is szólnak, beszélnek vala, egy paraszt ember mene az erdőhez, kérvén őtet, hogy hadna belőle egy szekerce nyélnek való fát vágni. Az erdő meg engedé. A paraszt ember, mikoron fejszéjét meg készítette volna, kezdé az erdőbe a fát egyenként mind le vágni. Az erdő magát eszébe vevé, és töttét igen meg báná, de késő penitentia vala, mert semmit nem használa bánatjával.

Az láb és a kéz egyszer meg haragvának a hasra, hogy csak hivolkodnék, és a mit ők lelnének, keresnének, azt mind fel lakná. Azt végezék, hogy avagy ő is munkálódjék, avagy tőlök enni ne kérjen. Amaz kezde egyszer másszor is könyergeni, de a kéz nem akara enni adni neki. A has végre éhségnek miatta meg fogyatkozék, kezdének a több tagok is meg fogyatkozni. Végre a kéz örömest ételt ád vala a hasnak, de immár nem veheti vala be, és ezenmódon, mikoron a hasra irégykednének, a has el veszvén ők is el veszének.

Kezdé egyszer a majom a rókát kérni, hogy a farkának felét neki adná, hogy lenne neki is mivel be fedezni az ő hátulsó feleit. Mert ugyanis a rókának nehézségére volna az, és a földen vonódnék utána, de őneki szikséges volna, és tisztességes. Felelé a róka neki és mondá, hogy inkább akarná ő, hogy a földen vonódnék utána, hogy nem mint a majomnak hátulsó részeit fedezné be vele.

A szarvast, mikoron egyszer a vadászok kergetnék, csak alég szaladhata be egy ökrek istállójába. Kezdé ott kérni az ökreket, hogy hadnák őtet ott el rejtezni. Amazok mondják vala neki, hogy az nem bátorságos hely volna, mert majdan mind az úr, s mind az szolgája unos untalan be jönnének. Amaz azt mondja vala, hogy ő semmit nem félne, csak ők el ne árulnák. Azonközbe be jeve a szolga, amaz el rejtezett vala a szénába, és nem vevé eszébe. Akkoron a szarvas kezde nagyon erilni, mint ha immár minden veszedelemtől meg menekedett volna. Akkoron az ökrek kezzil egy, ki a többinél idésb vala, mondá neki: Nem nagy dolog, ha ez vakondak szabású szolgától meg menekedél, de ha az úr ő maga be jevend, ki oly szemes, mint egy Argus, akkoron válik meg dolgod. Az után be jeve az ura is, mindeneket el néze, és az széna közett kezébe akada a szarvas szarva. Szolgái után kezde ivölteni, és meg fogák őtet.

Beteg vala egyszer az oroszlán, a vadak sokan mennek vala oda meg látogatni őtet, de a rókát semmiképpen oda nem vihetik vala. Kihez az oroszlán kevetet bocsáta egy levéllel, hogy oda hínák, mert semmiképpen nem lehetne nála nekíl, és hogy semmit ne félne, mert vadak között neki az róka leg szerelmesb barátja volna, azért igen kévánna egyszer immáran vele beszélleni, és hogy semmit ne félne, mert ha akarna is, semmit neki nem árthatna, oly igen beteg volna. A róka ismeg meg írá neki, hogy az oroszlánnak kévánna minden jó egészséget, és öremest imádná érette az isteneket, hogy meg vígasznék, de ő maga semmiképpen oda nem menne, mert sok vadaknak nyomát látta volna, kik oda be ő hozzá mentenek volna, de ki jevő nyomot egyet sem látott volna. És annak az volna jele, hogy sokan mentenek volna be, de egy sem jött volna ki azokba.

A róka sok éhségnek miatta mikoron igen meg vékonyodott volna, találkozék egy keskeny likon egy kamarába, holott sok búza vala, mellyel mikoron magát jól meg rakta és töltötte volna, akar vala ki menni ugyan azon likon, de a meg rakott hasát nem vonhatja vala ki rajta. Mikoron őtet távol egy menyét nézné, hogy ott vesződnék, mondá neki: Ha ki akarsz menni azon likon, kin ösztevéren jöttél be, tehát ismeg meg ösztevéredjél.

Az ló viadalt tart vala a szarvassal, és mikoron az szarvas őtet el ízte volna az eledelről, az embernek kezde segétségért kenyergeni. Meg tére az emberrel ismeg a mezőre, és az szarvason gyézedelmet vőn, de maga készerítteték az embernek mindenkoron kötele alatt lenni, zablát fel venni, és az embert nyergestől hátán viselni.

Két iffjak, mikoron meg éhiltenek volna, menének egy főzőhez, és úgy jelenték, hogy valami ennik valót vennének. Mikoron kegyig a főző egyéb dolgát tartaná, egy remek húst gyorsan el lopának tőle a szatyorból. A féző meg ösmeré, hogy el költ volna a remek hús, kezde mind a kettőhez kétségeskedni. A ki el lopta vala, Jupiter istenre eskeszik vala, hogy ő nála nem volna. A kinél vala kegyig, az meg ugyan eskeszik vala, hogy ő semmit el nem lopott volna. Kiknek mondá a főző: Jól lehet nem tudom, kicsoda a lopó, de az tudja, a kire eskesztek.

Mikoron az eb a mészárszékbe a mészáros elől egy darab húst el vonított volna, a mint tőle leg jobban lehete, úgy iramék el onnét. A mészáros, hogy látá, mert kárt vallott volna, előszer veszteg hallgata. Annak utána ígyen kezde távol az eb után ivölteni, mondván: Ó, te lopó eb, fuss el bátran, ne félj semmit, el szaladhatsz, mert gyors vagy, de tudjad, hogy ennek utána reád vigyázok én is.

Az eb a juhot törvénybe hívá, és azt kezdé nagy iveltéssel ellene felelni, hogy egy kenyeret adott volna kölcsön neki, mellyel adós volna. Bizonságul hozá elő a kányát, a farkast és a sast. Ott a juhot kárhozatra ítélék, melynek az eb kapá egyik részét, és meg evé.

Mikoron a bárány a kecske után járna, a farkas elöl találá őtet, kezdé kérdeni, miért, hogy anyját el hatta volna, és az bides bak után járna. Mert azt alítja vala, hogyha őmagát találná, inkább meg szaggathatná őtet. De a bárány mondá neki: Ó, jó farkas, ennek hatta az én anyám, hogy meg őrizzen engemet. Inkább kell énnekem szilémnek engednem, hogy nem mint teneked, ki engemet meg akarnál csalni, és annak utána szaggatni.

Mikoron egy iffjú egy macskát igen szeretne, kezde kenyergeni Venus isten asszonnak, hogy azt asszonyemberré változtatná neki. Meg keserilé Venus az ő szerelmét, és el változtatá egy szép és fejér asszonnyá. Be menének az ágyas házba, ott vígan kezdének lenni és játszani. De nem sok idével annak utána meg akará Venus késérteni, hogyha a macska az ábrázattal erkölcsét is el változtatta volna. Bocsáta oda be egy egeret, mellyet mikoron a szép asszon meg látott volna, utána futamék, és azt kezdé ízni. Mellyet mikoron Venus alkolmatlan dolognak ítélt volna, ismeg macskává változtatá őtet.

Egy szántó embernek sok fiai valának, mind iffjak, mellyek önnen közettek visszavonók valának. Kiket mikoron az ő atyjok egymáshoz való szeretetre akarna vonni, tőn eleikbe egy kötés vesszőt, mellyet kötéllel által kötött vala, és mondá nekik, hogy azt el törnék. De amazok, miért hogy iffjak és erőtelenek valának, nem teheték. Végre az atyjok meg ódá, és mindeniknek egy-egy szálat ada benne, mellyet mindenik csak könnyen el töre. És annak utána mondá nekik: Ó, én szerelmes fiaim! Hogyha ti igyenesek lesztek, akarattal senki tikteket meg nem gyézhet, de ha egymást kezditek gyílelni és ildezni, lésztek végre préda minden ti ellenségteknek.

Egy paraszt ember egyszer egy lovat tereh nekíl, egy szamárt kegyig jól meg terheltet vőn vele az útra. A szamár igen meg fárrada a tereh alatt, kezdé kérni a lovat, hogyha azt akarná, hogy meg ne halna, segétene neki el vinni az terhet. A ló semmiképpen nem akara. Végre a szamár le esék és meg hala. Az ember mind az terhet, kit a szamár viszen vala, még a szamárnak bőrét is hátára raká a lónak, mely tereh őtet mikoron igen meg nyomná, mondá: Bezzeg méltán szenvedem ezt, ki a szamárnak nem akarék segétséggel lenni, és ím mastan az ő terhének felette még bőrét is el kell viselnem.

A ruha fejérítőt hívá egyszer a szén égető házába, hogy vele együtt lakoznék. Mondá neki a ruha fejérítő: Az énnekem sem hasznos, sem eszembe nincsen, mert igen félek rajta, hogy a mellyet én meg mosnék, azt te ismeg oly feketévé tennéd, mint a holt szén.

El mene egy madarász madarászni, látá távol egy magas fán, hogy az örves galamb fészket rakna, oda siete, hogy meg fogná. Törtínék azonközbe, hogy egy kígyót meg nyoma, és az meg harapá őtet. Mely véletlen veszélen mikoron igen meg rettent volna, mondá: Én szegén nyavalyás, mikoron másnak akarnék ártani, én magamnak ártok.

Egy trombitás, mikoron azt az ellenség meg fogta volna, kezde rettegni és kenyergeni, hogy ő neki, bíntelennek kegyelmesek lennének, mert neki semmi fegyvere több nem volna az egy trombitánál, embert kegyig valakit nem hogy meg ölhetett volna, de ingyen soha sem akart volna. Amazok ismeg kegyetlen beszédekkel és vereségekkel illetik vala, mondván: Ím tennen magad vallod, hogy semmi tehető vagy, és mégis ez trombitával mást indítasz emberi veszedelemre.

Az farkas, mikoron még meg nem villámodott volna, és az erdőbe járna, törtínetszerint talála egy ebet elöl, köszöne neki, és mondá, hogy öremest látná az ő oda jevetit, annak utána meg kérdé őtet, mi dolog volna, hogy olyan sima szőri volna. Mondá amaz neki: Az én uram dolga ez, ki engemet az ő bévséges asztaláról tart, és törilget. Soha nem hálok kívil, hanem benn, és mind a ház népe, mely igen engemet szeret, meg nem mondhatom a képét. Mondá neki a farkas: Bizon bódog eb vagy te, kinek ilyen jó ura törtínt, vaj ha egyitt lakhatnám veled, minden állatoknál bódogbnak alítanám magamat. Az eb mikoron látta volna, hogy a farkas új állapatot kévánna magának, fogadá neki, hogy meg szerzené dolgát az uránál, hogy ő is valamimódon ott lehetne, csak hogy a régi dolgát és keménségét el hadná és szolgálni akarna. El végezék, hogy úgy lenne, és hogy a farkas be menne a faluba. Ott az úton nagy vígan mennek és beszéllenek vala. Annak utána mikoron meg virradott volna, látá a farkas, tehát az ebnek igen meg kopott a nyaka, és mondá neki: Mi dolog ez, hogy az te nyakad illyen igen meg kopott? Mondá neki az eb: Elein igen kegyetlenke valék, szoktam vala meg ugatni és meg marni mind az ösmerőket, s mind az ösmeretleneket, néha az illyen dolgomért uram igen meg haragszik vala reám, és gyakorta való itésekkel illet vala, meg tiltván, hogy senkire ne támadnék, hanem csak az lopóra és farkasra. Én el hagyám a keménséget, de ez jelet el nem hagyhatám. Ezt hallván az farkas, mondá: Én az te uradnak barátságát illyen árron meg nem veszem. Azért maradj békével ez te illyen szolgálatoddal, énnekem kellemetesb az én szabadságom.

Egy szántó ember, mikoron a mezőbe sok napig telelt volna, kezde élésébe meg fogyatkozni. Meg ölé juhait csak hamar, annak utána kecskéit is. Végre meg vágá ökreit is, hogy volna mivel élni. Ezt az ebek hogy meg láták, mind el futának tőle, alíták, hogyha ott sokáig maradnának, tehát meg kellene halnik, mikoron az ökreket sem hadná ugyan, kiknek segétségével él vala.

A róka, ki az oroszlánnak rettenetes voltát nem szokta vala, előszer mikoron egyszer-kétszer látta volna, meg ijed vala tőle, és el fut vala előtte. Mikoron harmadszor látta volna, nem hogy meg ijedne tőle avagy félne, de még nagy bátran hozzá mene, és köszöne neki.

Kis fiacskája a rókának kívil futos vala, a kesely meg látá, és el ragadá. Kezde amaz anyjának reménkedni, hogy ne hadná őtet. Az anyja ki futamék, könyereg vala a keselynek, hogy fiát el bocsátná, de amaz a prédával el fel repille az ő fiaihoz. A róka egy iszeget vőn, és kezde avval menni utána, hogy már azon volna, hogy az ő lakó helyét meg égetné. Mikoron azért le szállott volna a kesely a fára, mellyen fészke vala, mondá neki a róka: Immáran ha teheted, őrizd meg tis magadat és fiaidat. Meg ijede a kesely az égetéstől és mondá neki: Ne veszess engemet és kicsin gyermekimet, valami nálam vagyon, ki tied, mindent meg adok neked.

Darvaknak és a ludaknak, kik a mezőn járnak, egy szántó ember tőrt csinála. Foga a tőrbe darvakat és ludakat, és egy eszterágot is. Az kezde neki könyeregni, hogy őtet ne bántaná, mert ő sem daru, sem lúd nem volna, hanem eszterág, madaraknál mindennél jobb, tudnia illik mind, ki szileinek szolgálna, és vénségének idején el szokta őket tartani. Mondá neki a szántó ember: Ezeket én mind jól tudom, de miért hogy a bínesekkel fogtalak egyitt, ugyan azonokkal kell lakolnod is.

Jeve az macska, hogy meg enné a kakast, de mikoron nem tudná mi okon el veszteni, kezdé avval bintetni, hogy igen csergő madár volna, és az ő éles szava miatt emberek nem alhatnának éjjel. Amaz azt mondja vala, hogy semmi bíne neki abban nem volna, mert ő embereket arra költene fel, hogy munkálódnának. Mondá neki a macska: Ah, gonosz állat, ugyan egyéb jó is semmi nincsen benned, mert mind anyáddal, mind hugaiddal vétkezel. És mikoron a kakas ebből is meg akarná magát menteni, a macska reá hertelenkedék, és mondá neki: Semmit nem használsz efféle beszédeddel, ma meg kell halnod én miattam.

Egy gyermek, mikoron valami magasdad helyen juhokat őrizne, és tréfába egy nehánszor farkast ivöltene, a szántó emberek mindenfelől oda futnak vala. És mikoron gyakorta csalta volna meg őket illyen módon, kezde végre ugyan bizonyába fel ivelteni és segétséget kérni, de amazok nem hínek neki, és a farkasok meg szaggaták az juhokat.

Egy magas kősziklán a báránnak hátára szálla a kesely, mellyet mikoron az holló látott volna, akara ő is úgyan tenni, és szálla egy bak hátára, de mikoron le szállana, meg botránkozék repillésébe, meg fogák őtet és a gyermekeknek adák.

Mikoron az eb egy jászolba szénával rakva fekennék, oda mene az ökör, hogy ennék. Az eb fel szököllék és kezdé meg tiltani. És az ökör mondá neki: Istenek téged el vesztenének mind irégységeddel. Ím tenmagad sem eszel a szénába, és másnak sem hagysz benne enni.

Csereg vala a varjú egy juhnak hátán. És mondá a juh egy ebnek: Ha te ígyen cseregnél, gonoszul járnál. És mondá a varjú: Tudom, kit bosszontok, mert az engedelmesnek járok ellene, és a kegyetleneknek barátja vagyok.

Páva mikoron panaszolná Juno isten asszonnak, Jupiternek húgának és feleségének, hogy a filemile nagy édesden énekelne, de őtet az ő rekedező szavával mindenitt meg nevetnék, mondá neki Juno: Az istenektől kinek mind meg vagyon az ő ajándéka adatva, a filemile szép szavával, te szép talladdal vattok ékessek. Azért mindentek meg elégedjék az önnen szerencséjével.

Egy paraszt ember minden esztendőbe jó édes almákat viszen vala urának egy almafáról, mely az ő kertébe vala. Az úr igen meg szereté az almát, és annak fáját el hozá a szegény ember kertéből, és el palántálá az önnen kertébe. A fa, miért hogy idés vala, mindjárást meg asza. Mellyet mikoron az úrnak meg mondottanak volna, mondá: Igaz, elég vala nekem (ha meg tudtam volna zabolázni az én kévánságomat), hogy minden esztendőbe én eszem vala meg a fának gyimelcsét.

Menyét, mikoron vénségének miatta erejétől meg fogyatkozott volna, az egereket immár, mint szokása vala, nem kergetheti vala. Kezde ravaszságot gondolni, és egy csoport lisztbe enészté el magát, gondolván azt szívébe, hogy úgy minden munka nekíl vadászhatna egeret. Oda futának az egerek, és mikoron akarnak a lisztbe enni, a menyét mind egyiglen meg evé őket.

Valami szózat jeve az oroszlánnak filébe, meg ijede, és meg álla, gondolván magába, hogy valami nagy dolog volna. És mikoron ott állana, ki jeve egy béka a vízből. Mellyet mikoron az oroszlán meg látott volna, el hagyá félelmét, és meg tapodá őtet lábaival.

Jeve a hangya, hogy meg szomjúhozék, egy kútfőre, hogy innék. Bele esék a kútba. Nézi vala ezt fenn egy fán távol a galamb, vete neki egy fa ágat, alá hogy azon meg maradhatna a vízbe, és fel mászhatna. Annak utána, mikoron a madarász meg akarná a galombot fogni, a hangya, mint tőle lehet vala, csípi vala az lábbát a madarásznak. És még amaz lábát vakargatná, aggyig a galamb el repille.

Mikoron a madaraknak serege magával szabad volna, és szabadon járna, kéván vala magának királt. És mindeneknek előtte kévánja vala a páva az királságot, miért hogy ő leg szebb volna. És mikoron immár király volna, mondá neki a szarka: Ó, király uram, vajjon mimódon ízed el az keselyt mi tőlönk, ha minket (a mint szokta) kergetni fog? Mint tartod meg magadat és el az mi seregönket?

Az orvos dactor vígaszt vala egy beteget, mely meg hala. Annak utána a dactor mene az ő rokonságihoz, meg mondá nekik, hogy a nagy zabálódásba és részegességbe veszett volna el.

Az oroszlány, a szamár és az róka menének mind együtt vadászni, nagy sok vadakat verének és fogának, meg kezdének vele osztozni, és mikoron a szamár az ő részét kinek mind igazán ki adná, az oroszlán meg haragvék, nagyot ordíta, meg kapá a szamárt, és mind foltra szaggatá. Annak utána hagyá az rókának, hogy ő osztaná meg, mellyet mikoron a róka meg osztott volna, mind az oroszlánnak hagyá és válogatá az nagyját és jobbát, magának csak valami keveset és hitvánt hagyván. Kinek az oroszlán felelé, és mondá: Ki taníta meg tégedet, hogy illyen mesterséggel tudnád meg osztani? Amaz a holt szamárra tekinte és mondá: Imennek halála taníta.

Mikoron a farkas egyszer elő mene, azt a gedelye egy ablakról nézi vala és erőssen szidalmazza és szidogatja vala. Kinek mondá a farkas: A ha, áruló, nem te szidalmazsz mastan engemet, hanem a hely, a hol vagy.

Panaszol vala a szamár Jupiter istennek az ő urára, hogy mivel igen kegyetlen volna, és gyakorta verné őtet, azért adna más urat neki. Jupiter meg hallgatá a szamár kenyergését, és ada neki, kit uralna, egy tégla gyártót. Kinél mikoron szinetlen téglát kellene és egyéb nehéz terhet hordani, kérni kezdé ismeg Jupitert. Jupiter kegyig csak neveti vala, de miért hogy el untatá őtet, ada neki egy szígyártót, hogy ura lenne, mellyet mikoron meg ösmere a szamár, mondá: Én nyavalyás szamár, egy úrral sem akarok meg elégedni, és a mint én látom, hogy ez a bőrt metéli, fogja végre az ennen bőrömet is fel metélni.

Egy aggnőnek valának sok szolgáló leányi, mellyeket szokott vala naponként jó reggel fel költeni a kakas szava koron, mellyet házánál tart vala. Végre, mikoron a leányok meg unták volna a sok reggel kelést és munkát, meg ölék a kakast, azt alítván, hogy annak utána osztán mind délig alhatnának. De ez reménség nyavalyásokat meg csalá, mert hogy az aggnő meg tudá, hogy ők ölték volna meg a kakast, az után nem vár vala tyúk szót, hanem még az előtt fel költi vala őket.

Az szamár azt alítja vala, hogy igen jól volna a lónak dolga, miért hogy kevéren tartanák őtet és veszteg állana, ő magát kegyig bódogtalannak ítéli vala, hogy ösztevér volna, és az ő kegyetlen ura mégis mindennapon terhet hordatna vele. Nem sok idővel annak utána hadat hirdetének, látá a szamár, hát a lónak zablát kell szájába venni, az embert hátán viselni, és a hadba sebeket fel venni. És annak utána kezde az isteneknek sok hálákat adni, mivel hogy őtet nem lóvá, hanem szamárrá teremtették volna.

Látá az oroszlán, tehát a kecske egy magas kősziklán járna. Kezdé arra inteni, hogy jobb volna neki, ha a zöld mezőn járna, hogy nem mint ott fenn. Mondá neki a kecske: Talám azt is meg míelném, ha te távol volnál, mert nem arra való tanácsot adsz nekem, ki én hasznomra volna, hanem a ki az te meg éhezett hasad töltére.

Sziletése napját jelenté egyszer, hogy szolgáltatná a sas. A madarakat vocsarára hívá, el is jevének sokan kezzilek, és azokat nagy öremmel és jó kedvvel fogadá, és egyenként őket mind meg evé.

Az ludak a darvakkal egyetembe a mezőt pusztítják vala. Ezt meg hallák a paraszt népek, rájok menének. Meg láták a darvak az népet, és mindjárást el futának. A ludak kegyig, miért hogy nehezek és kevérek valának, nem repilhetének el, hanem meg fogák őket.

Jupiter isten meg akará tudni egyszer, mindennemí lelkes állatok között kinek lenne leg szebb fia, és elő hivata mindeneket. Kezdének be gyílni mindenfelől Jupiter palotájába mind vadak s mind madarak, kik között az majom is az ő rút fiait mikoron hátán hordaná és oda be jutott volna velek, mindnyájon el fakadának nevetve rajta. Sőt még Jupiter is igen neveté őtet. Ott a majom, hogy ezt látá, mondá: Ihon, bátor Jupiter, ő maga legyen bíró benne, hogy senkinek nincsenek illyen fiai, és ezek meg haladtanak szépséggel mindeneket.

Régente egyszer a tölyfa kevélységbe leledzék, és a nádra mene, s mondá neki: Ha teneked emberi szíved vagyon, jő elő, vijjonk meg, lássuk, mellikőnknek vagyon nagyobb tehetsége. Az nád, mikoron látta volna a tölyfának hiú dicsőségét és maga mutatását, semmit nem csodálkozék rajta, hanem mondá neki: Mastan vínia nem akarok, de azért én az ennen rendemen meg elégedtem, mert én minden vész előtt csak hajladozok, de ha téged egyszer a szél tőstől ki fuvand, soha fel nem kelhetsz, hanem ott kell veszned.

Mikoron a halász horogját a vízbe be vetette volna, egy kis halacskát foga rajta. Kezde az neki könyergeni, hogy el bocsátná őtet, mert igen kicsin volna, és hadd nőne meg, osztán az után több haszon volna benne. Mondá neki a halász: Én reménséget árron nem veszek, mert énnekem oly szokásom vagyon, hogy inkább akarom venni a jelenvalónak kicsin voltát, hogy nem mint a távolvalónak nagy voltát.

Mikoron az tél el kezdene közelgetni, az hangya vonsza vala a búzát szemenként az ő bolyába. Látta vala ezt a picsek, télbe oda mene, kezde búza magot tőle kérni, kinek a hangya mondá: Mire hogy én hozzám képest nem gyihtettél tis nyárba? Felele neki, mondá: Mert énnekem akkoron minden dolgomat az éneklésbe kellett el múlatnom. Mondá neki a hangya nagy nevetéssel: Hallod-e, ha nyárba éneklettél, mastan tehát éhezzél, mint jobban lehet felőled.

Az oroszlán ízi vala a bikát, kinek elejbe járula egy bak, szarva és homloka meg hajtván és haragos képpen nézvén, kinek mondá a bika: Nem gondolnék, sem félnék a te haragos voltodtól. És ha az oroszlán hátamon nem volna, meg mutatnám neked, mint kelljen a bikával vínod.

Fenyegeti vala gyakorta a dajka az gyermecskét. Bizon (úgy mond), ha el nem hagyod a sírást, a farkasnak adlak. Ezt, úgy törtínék, hogy meg hallá a farkas, reméllé, hogy jól lakhatnék, és ott marada az ajtó előtt. Végre az gyermekre álom juta és el alvék. Annak utána látá a farkas, hogy semmi nem kél dolgába, ismeg az erdőbe tére, éhen és iressen, találá elöl farkas társát. És az kezdé tőle kérdeni, hol volna a préda, a honnét ő mastan jőne. Kinek nagy fohászkodással mondá: Igen csoda emberek vannak mast ez világon, csak szóval tartnák szegén legént. Ám egy dajka ma mind estig mondá, hogy ki vetné a gyermeket a farkasnak, ott nagy sokáig várám, de soha nem tevé.

Kévánja vala egy időbe a teknősbéka, hogy ő is fel repilhetne az égbe, és a ki őtet fel vinné, ígéri vala annak a Veres tengernek gyengyét. A keselyű nem messze áll vala, és ezeket mind jól hallja vala. Fel kapá őtet és fel repille vele. És ott fenn kezdé szolgálatját kérni, a mint meg ígérte volna, hogy meg adná. De mikoron amannak nem volna honnét meg adni, meg szoggatá őtet körmeivel, és meg evé. És ezenképpen a teknősbéka, ki az égbe kévánta vala jártát, az égbe vesze el.

Mikoron a ráknak a fia csak hátra mászna mindenkoron, kezde az anyja reá feddeni, és őtet inteni, hogy ne menne hátra, hanem elő. Felelé a fia és mondá neki: Menjél jó anyám elöl, és ím én utánad megyek.

Vetekednek vala egymással a nap és az északi szél, mellik volna másiknál erősb. És úgy végezék a dolgot, hogy az úton menő emberen késértenék meg erejeket, és az lenne a nyerettes, ki köntesét vele le vetethetné. Az északi szél, kinek Boreas neve, kezde keményen és hidegen fúni az úton járó emberre, de amaz azért útát el nem hagyá, hanem öltezetit meg kettőzteté. A nap is annak utána elő járula, és lassan lassan a ködös homált mind el tisztítá, és féneit teljességgel ki bocsátá. Kezde az ember hevilni és verítezni. És mikoron mene, talála egy árnékos fát, ott köntesét le veté és meg nyugovék. És ezenképpen a nap nyeré az pályát.

Jöve a szamár az erdőbe, holott egy oroszlán bőrt talála. Melybe mikoron fel öltezett volna, tére ismeg az mezőre. Ott a barmoknak és juhoknak csordái meg ijednek vala tőle és el futnak vala. Azonközbe oda juta a szamárnak ura, ki őtet el vesztette, és keresi vala. Mellyet mikor látott volna a szamár, nagy ordítással eleibe futamék, hogy már el ijesztené őtet. De az ura a két fileit, mellyeket be nem fedhetett vala az oroszlán bőrrel, meg kapá, és mondá neki: Jól lehet, te szamár egyebeket el hitettél, de én jól ösmerlek tégedet.

Meg uná a béka a laktát a tóba, hanem ki jeve onnét, orvos dactorrá tevé magát és mene az erdőbe. És nagy fennyen mondja vala, hogy ő a féle tudománba sem Hipocratesnek, sem Galenusnak nem engedne. Mikoron ezt egyebek el hitték volna, a róka mosolodék rajta, és mondá neki: Bizon lehet, hogy jó orvos vagy, mert az ajakad temagadnak mindenkoron, mint egy meg holtnak, úgyan sárgával vereslik.

Vala egy embernek egy pokol ebe, ki mindeneket meg mar vala. Az ember köte egy darab tőkét nyakára, hogy mindenek meg ösmernék, hogy maró eb volna az. Amaz mikor nyakára kötötték volna, azt alítá, hogy jól járt, és urának nagy szerelmébe vagyon, és az tőke nagy tisztességére. Meg utálja vala a több ebeket, hogy azoknak nem volna nyakba vetőjek, és kevélyen jár vala közettek. Hozzá mene egy agg eb, s mondá neki: Ha eszedbe vennéd magadat, ez tőke nem tisztességedre, hanem szégyenségedre vagyon.

Ketten, kik egymáshoz mindenkoron jó barátságot mutatnak vala, az úton el indulának, és mikoron mennének, talá őket elöl egy medve. Az egyik mindjárást el futamék, és fel mene egy fára. Mikoron a másik látta volna, hogy el nem szaladhat előtte, le omla az földen. A vad hozzá mene, kezdé száját és filét bízelni, de mikoron amaz semmit nem pihenne, azt alítá, hogy meg holt, és nem bántá, hanem el mene onnét. Mert neki természeti, hogy holtat nem bánt. Annak utána le szálla a fáról az ő társa, és kezdé tőle kérdeni, mit súgott volna a medve filébe. És mondá neki: Azt súgá, hogy soha efféle barátommal ne járjak egy úton, mint te vagy énnekem.

A teve, mikoron nézné az ökreket, hogy két szép szarvok volna azoknak, panaszol vala Jupiternek, és kéri vala őtet, hogy neki is két szarvat adna. Neveté Jupiter az ő bolondságát, meg adá neki, a mit kér vala, de a két filét meg kurtítá neki.

Egy kopasz lovagos, mikoron az úton menne, csinált hajat rakott vala a siveg alá, és mikor az szél sebessen fúna, le fúvá fejéből a hajas siveget, és mindjárást nyilván lőn az ő kopasz volta. El fakadának nevetve társai, és őmaga is nagy nevetéssel mondá: Nem csoda, ha az idegen haj el fut tőlem, mert még az ennen hajaim sem maradhatnak nálam.

Két fazék áll vala a víz parton, egyik föld, a másik kegyig réz. A víz meg árrada, és mind a köttőt el vivé. Mikoron a föld fazék azon félne, hogy el törnék, mondá neki az réz: Semmit ne félj, én gondodat viselem, hogy el nem hadlak romlanod. Mondá neki a föld fazék: Akár én el törettessem, akár veled együtt el meriljek, nekem mind elég veszél, azért jobb nekem tőled meg válnom.

Mikoron a paraszt ember szántana, talála a barázdába kincset. Hálát kezde adni a földnek, hogy ő neki azt adta volna. Látá a Szerencse, hogy semmi tisztességet nem tenne neki, azért imígyen szóla magába: Ím ez balgatag ember énnekem hálálatlan, de leszen még oly idő, hogy el veszti a kincset, és akkoron fog engemet fogadásival és ivöltésével szorgalmaztatni.

Kergeti vala a bikát az oroszlán. Amaz keres vala helyet, hol előtte meg menekedhetnék. Talála egy barlangot, kibe a kecske lakik vala, és mikoron oda be menne, a kecske két szarvával kezde eleibe jőni, kinek mondá a bika: No, mastan szarvaddal jössz előmbe, de ha az el megyen, ki engemet íz, meg mutatom neked, mennyivel nagyobb a bika az kecskénél.

A páva és a daru együtt vacsorálnak vala. A páva kezdé magát hánni és kérkedni farkával, és a darut meg utálni. Kinek mondá a daru: Jól lehet szép vagy, de alég repilhetsz a ház tetejébe, mikoron én az égnek ködeibe járok.

Mikoron nagy szél támadott volna, egy nagy tölyfát, ki a víz parton áll vala, ki dőjte tevéből, és mikoron a vizen alá menne, az ágaival meg éré a nádat, és csak el múlék mellőle. Kezde rajta csodálkozni, miért hogy a nád olyan fergetegbe meg maradna, és ő nem maradhatott volna meg. Felele neki a nád, és mondá: Én mindennek engedek és fejet hajtok, mind déli és északi szélnek, mikoron fúnak, csak le hajtom magamat. De nem csoda, hogy te le dőltél, mert nem akartál a szélnek engedni, hanem ellene állani.

Gerellyével kergeti vala egy vadász a vadakat. Kiknek a tigris hagyá, hogy mind veszteg ilnének, őmaga lenne, ki meg vína a vadásszal. Kezdé őtet azért a vadász a gerellyel érelni úgy annyira, hogy igen meg sebesednék, és mikoron meg futamott volna a hadból, és a gerelt utána vonná, elejbe járula a róka, és ott meg kérdé őtet, ki volna az, a ki olyan nemes vadat annyira meg sebhetett volna. Meg felele neki, mondá: A sebnek urát és tevőjét nem ösmerem, de maga a sebnek nagy voltából vélem, hogy valami jeles ember volt.

Valának a bikák negyen, kik önnen köztek olyan szerzést tőnek, hogy éltek és holtok mind együtt lenne. Meg látá az oroszlán, hogy mind négyen egyitt járnának a mezőbe, és nem meré meg kezdeni őket, hanem előszer hazugsággal el választá őket egymástól, és annak utána meg szaggatá.

Meg utálta volt régenten a szilfákat az jegenyefa, miért hogy ő magas volna, és még a hajókba is vitorlának választanák őtet. De a szilfa alatt nőne, semmire nem volna hasznos. Kinek feleleti ilyen volt az jegenyefához: Hallod-e, te jegenyefa, bátor te az te jószágiddal dicsekedjél, de minket ne bosszonts a mi alá való voltonkkal, hogy nem mondod meg a te fogyatkozásidat is, és mire hallgatod el a mi jó voltonknak állapatját? Mert mikoron tégedet le vágnak, hogy ugyan cseng és peneg a fejsze a hátadon, vaj hogy akarnád akkoron, ha ollyan lehetnél, mint mi, és békével maradhatnál.

Két ember, kinek egyik fösvén vala, másik irégy, kérik vala Jupitert, ki mind az ő kévánsága szerint. Hozzájok bocsátá Apollót Jupiter oly tanúsággal, hogy mindeniknek meg adná, a mit kévánna. És hogy a mit előszer egyik kévánt volna, annak meg adná azt, és annak utána a másiknak két annyit adna. A fösvény sok ideig nem foga semmit szólni, hogy amaz kérne előszer, és annak utána neki két annyi jutna. Az irégy ezt meg iréllé, és azt kéré, hogy neki egyik szemét ki tolynák. Alítá, hogy jól lenne vele dolga, ha a társának mind kettőt ki tolnák.

Meg szomjúhozék a varjú, talála egy edént, kibe víz vala, de az edény mély vala, és nem vala annyira tele vízzel, hogy belőle ihatnék. És mikoron sok ideig vesződett volna rajta, s nem ihatnék, akará eldejteni az edént, de nem lehete. Végre meg gondolá magát, kevecset kezde lassan lassan bele hánni mind aggyig, míg nem fel telék, és ivék.

A vadász és az oroszlán egymással vetekednek vala. Az oroszlán azt mondja vala, hogy ő erősb volna az embernél. Végre annyira lőn a beszéd, hogy a vadász vivé őtet egy kő képhez, holott ki faragták vala, hogy az oroszlán fejét az ember lába alá nyomta volna. Ott az oroszlán azt mondá, hogy nem volna ez elég bizonság a vadásznak, mert az emberek olyat faraghatnának, mellyet szeretnének, de ha az oroszlán faragni tudna, avagy ha azt oroszlán faragta volna, tehát az ember lába alatt állana az oroszlánnak, és nem az oroszlán az ember lába alatt.

Vala egy paraszt embernek egy tulka, ki soha semmi igát fel nem akar vala venni. A paraszt el vágá az szarvát, mert mindent avval ökleldez vala, végre mikoron az ekére szántani be akarná fogni, kezébe tartja vala az ösztent, és azt alítja vala, hogy immár meg bírhatná őtet, miért hogy szarva nem volna. Amaz kegyig mikoron szarvával immár semmit nem tehetne, kezde rugoldozni, és lábával port az ember szemébe hánni.

Egy gyermek il vala az kútfő mellett és igen sír vala. Oda mene a lopó, kérdé, miért sírna, mondá neki a gyermek: A kötél el szakada és az kútba ejték egy aran vedret. Ott a lopó meg örile, mindjárást le vetkezék, és az kútba hága, kezdé keresni a vedret. És mikoron semmiképpen meg nem lelte volna, fel hága, és sem köntesét, sem a gyermeket ott nem találá, mert a gyermek el futott vala a köntessel.

Az Satyrus, kit erdei istennek mondnak, talá téli időben egy embert az erdőbe az úton, mellyet a hó igen meg vert vala, és igen fázik vala. Meg keserilé őtet és be vivé barlangjába, és kezdé az tűznél fíteztetni. Mikoron kegyig az ember a kezére lehne, meg kérdé, mi oka volna annak. Amaz felelé neki, azért (úgy mond), hogy meg melegiljen. És annak utána mikoron enní kezdettenek volna, kezdé az ember a hevi kását is fúni, azt is meg kérdé tőle a Satyrus, hogy mi oka volna. Mondá az ember, hogy meg hidegiljen. És legottan mindjárást ki ízé a Satyrus házából az embert, és mondá neki: Nem akarok illyen sok féle szájú embert házamnál tartani, ki mind hideget s mind meleget ugyan azon egy szájából ád ki.

Egy embernek veteményit szokta vala igen el pusztítani egy vad kan. Egyszer meg kapá őtet az ember és a fél filét el metszé, másszor ismeg a másikat. Még sem színik vala meg a pusztításról. Végre meg fogá az ember és földes urának adá ajándékon. Mikoron fel koncolták volna, soholt nem láthatja az úr a szívét. Kérdi vala az szakácsokat, azok sem tudják vala. És mondá az ember, a ki fogta vala: Uram, nem csoda, ha nincsen szíve, mert azt hiszem, hogy bolond vad volt ez. Mert ha bolond nem volt volna, nem tért volna annyiszor vissza az én veteményimre, az önnen kénjára.

Az egér meg mará a lábát az bikának, és mindjárást be futamék likába. Kezdé a bika szarvával idestova öklöldezni, hogy ellenségét valahol meg találhatná, de nem láthatja vala. Az egér kezdé likából meg nevetni őtet, és mondani neki: Te igen nagy vagy és erős, de azért ne utálj mindent meg, mert mastan csak egy kis egér is meg sérthetett tégedet.

Meg álla szekere a paraszt embernek egy mély sárba. Kezde könyergeni Hercules istennek, hogy meg segítené őtet. Szózat lőn mennyből hozzája, mondván: Balgatag ember, sujtold jól meg a lovakat, és tennen magad is tolj hátul a szekér kerekin, és úgy híjad Hercules segétségét, mert kilemben meg nem segít tégedet.

Egy lúd vala, ki aran monyat tojik vala minden napon egyet. Az kié a lúd vala, akara hirtelen meg kazdagulni, és a ludat meg ölé, azt alítván, hogy nagy kincset találna benne, de mikoron meg ölte volna, semmit nem talála benne, és annak utána nagy fohászkodással siratá meg tétét.

Mikoron a picsek nyárba csak éneklésbe múlatná el dolgát, a hangya igen arat vala búzát hordván az ő fekvésébe. Azon közbe el közelgete a hideg tél is, és meg éhilvén kezde a hangyának könyergeni, hogy enni valót adna. És a hangya ez választ tevé neki, hogy mikoron az picsök éneklött volna, akkoron ő munkálódott volna.

Azt mondják, hogy mikoron a majom két fiat szül, egyiket szereti, és a másikkal nem gondol. Szült vala kegyig kettőt egy időbe. És mikoron valami hirtelen való ijedés támadott volna, az szerelmes fiát ölébe kapá, hogy el futna vele, és mikoron hirtelenkednék, egy kősziklába itkezteté, és meg hala. A másik kegyig a hátára ragadott vala, és meg marada egészségbe.

Az öker, mikoron immár igen idés volna, mégis mindennapon igát kell vala vonni. Az tulok kegyig, munkának tudatlana, a fiven hántatja vala magát, és az ökret bosszontja vala, hogy mivel ő szabados volna, és semmit nem munkálódnék, de az ökörnek meg kopott volna a nyaka a nagy vonásba. Az vén ökör neki akkor semmit nem szóla. Hanem látá egy kevés idő múlva, hát tulkonkat szarvánál fogva vonszák a vágó hídra, és mondá neki: Ó, nyavalyás, hol a te kennyű életed? A mint látom, a bátran való élet bántásra változott. Azt hiszem, hogy avagy csak mastan is jobbnak véled az én munkával való életemet, hogy nem mint a te szabadságodat, ki téged a halálra vonszon.

Találá elöl az eb az oroszlánt, és kezde vele tréfálni, és neki mondani: Te szegén nyavalyás, mit éhezel, és mit búdosol idestova az erdőkben? Tekints én reám, ki kövér és fénes szőrí vagyok, ezt kegyig nem munkámmal találom, hanem mulatságommal. Meg felele neki az oroszlán és mondá: Jóllehet meg vannak neked, te bolond eb, a te étkeid, de meg vannak a mellett nyavalyáid is. Te légy szolga, mert szolgálhatsz. Én a szabadságot szeretem, és szolgálni nem akarok.

Mikoron egy időbe nagy árvíz lött volna, egy hal, ki annak előtte valami folyó vízbe lakik vala, viteték a tengerbe. Ott magát kezdé hánni, hogy ő minden tengeri halnál nemesb volna, és a tengeri halakat semminek alítja vala. Ezt a disznóhal el nem szenvedheté, de mondá neki, hogy akkoron válnék az meg, mikoron mind kettőt meg fognák, és a vásárra vinnék, mert engemet (úgy mond) a nemesek vennének meg, de téged a szegén község.

A párdus vad, kinek az háta tarka, egyéb vadaknál mindeneknél, még az oroszlánnál is feljebb tartja vala magát. Ehhez hozzá mene a róka, és mondá neki, hogy bátor semmit ne kevélykednék, mert ha neked (úgy mond) szép subád vagyon, nekem szép elmém és eszem vagyon.

Mikoron egyszer az róka a vadmacskával beszéllene, kérkedik vala azzal ő előtte, hogy az ő eszének edényébe és erszényébe sok kilemb kilemb féle okosságok volnának. Az vadmacska kegyig azt mondja vala, hogy őneki csak egyetlen egy tudománya volna, kihez ő bíznék, mikoron valami félelme volna. Azonközbe hogy ezt beszéllenék, találkozának ő reájok az erdőbe vadászó ebeknek sokasági. A macska mindjárást fel futamék egy nagy magas fára. Az rókát kegyig mind aggyig kergeték, mígnem meg fogák és meg ölék.

Néminemí egyiptombeli királ taníttatott vala egy nehány majmokat úgy annyira, hogy táncolni tudnának. És mikoron táncolnak vala, bársomba őket fel öltöztetik vala, és az ő táncolások mindeneknek, a kik nézik és látják vala, igen kedves vala. Azonközbe egy ember orozva diót hagyíta ki kebeléből. A majmok kegyig a táncot el hagyván az dió után futamának, és azon víni fogának, mely dolog nagy nevetséget támaszta mind azoknak, a kik őket nézik vala.

Ketten mennek vala emberek egy úton, jutának egy erdőbe, holott találának egy szamárt. És mindjárást azon kezdének vetekedni, mellyeké lenne és mellyik vinné házához, miért hogy az szerencse egy aránt adta volna nekik. És mikoron ott rajta vesződnének, azonközbe szamár magát el vonítá előlek az erdőbe, és sem egyiknek, sem másiknak nem lőn.

Halásznak vala egy nehányan az halászok, kik fogának nem halat, hanem egy nehán teknősbékát, kibe őmagok is nem ehetnek vala eleget. És mégis hívák vendéggé reá Mercurius istent. Meg ösmeré kegyig Mercurius, hogy nem valami szerelemből és emberségből hínák őtet vendéggé, hanem hogy az hitván teknősbékáért jó halakat engedne nekik foghatni. Nem mene hozzájok, hanem meg hagyá nekik, hogy bátor önnen magok meg ennék hitván teknősbékájokat.

El indulának egy úton a pók és az köszvény, mikoron kegyig estvére jutottanak volna, mindenik azon igyekezik vala, hogy magának alkolmas szállást találna. Mene azért a pók egy kazdag embernek házába, holott mennyiszer hálóját fel csinálja vala, a szolgák annyiszor le söprik vala, és semmi dolgába kedve nem telik vala. A köszvény kegyig mene egy szegény emberhez, holott nagy nyomorúságot kell vala vallani, mert fekete kenyeret eszik vala, nyugodni semmit nem hágy vala. Fa ágyat ad vala neki, és magát minden erős dologba foglalja vala. Reggel fel kelének, kezdének egymásnak a szállásfelől panaszolni, mi képpen nem nyughattanak volna, és tanácsot tartának, hogy meg változtatnák a szállást, és hogy a pók szegény embernél, az köszvény kegyig kazdagnál szállana. El indulának, és mikoron be setétedett volna, az köszvény nagy lassan be mene egy kazdag ember házába, mellyet mikoron meg láttanak volna, rajta kapának, nagy tisztességgel fogadák, kezdének körile forgódni úgy annyira, hogy helyét sem lelik vala. Bárson párnát tőnek alája, kezdék minden féle étkekkel, savanyú és édes borokkal kénálni, és semmi nem vala, kit neki elő nem hoznának. A pók is meg szálla a szegény embernél, és ott nem kilemben cselekedik vala, mint ha tulajdon önnen magáé volna a ház, szabadon teríti vala hálóját és senki nem bántja vala. Végre mikoron mindenik meg találta volna természetszerint való helyét, el végezék magokba, hogy az pók mindenkoron a szegény embernél, a köszvény kegyig a kazdagnál maradnának.

Azt mondják írások, hogy Maurisiába majmoknak sokasága bévelkedik. A párdus vad kegyig nekik természet szerint való ellenségek, és nagy magas fákra fel futnak, mikoron őtet látják. Egyszer kegyig, mikoron meg nem foghatna bennek a párdus, a fa alatt, mellyen sokan járnak vala, holttá tevé magát, el nyúla, mint egy holt. Ezt mikoron a majmok látták volna, meg örilének rajta, hogy ellenségeket halva látnák. Végre egyet alá kildének közzilek, hogy ugyan bizonyába meg tudnák, ha meg holt volna, avagy csak csúfolkodnék. Mikoron kegyig semmi élő jelet benne nem ösmerne, le szállának a több is, és kezdének mellette járni és végre hátára hágni, és őtet meg csúfolni. Mikoron ösmerte volna a párdus, hogy eléggé meg fáradtanak örömekbe, hirtelen meg elevenedék, és némellyet ő közzilek fogával, némellyeket kegyig körmével meg szaggata.

Egy pacsirta, törtínet szerint, rakta vala az ő fészkét és költe oly búza veteménbe, mely immáran idésded vala. És mikoron a gabona meg sárgódnék, akkoron sem repilhetnek vala el az ő fiai. Annakokáért mikoron egyszer az anyjok el menne tőlek, hogy ennik valót keresne, hagyá a fiainak, hogyha ott valami új dolog lenne avagy mondatnék, tehát eszekbe vennék, és mikoron meg jőne, neki meg mondanák.

Azért midőn dolgára ment volna, oda jeve a veteménnek ura, és elő hívá az ő iffjú fiát és mondá neki: Látod-e, hogy ez vetemények meg értenek, és hozzá kellene nyúlni. Azért holnapon, mihelyen megvirrad, menj el barátinkhoz, és kérjed őket, hogy ne hagyjanak, hanem segétsenek ezeknek meg aratásába. És mikoron ezt meg mondotta volna, onnét el mene.

És minek utána meg jeve a pacsirta, kezdének a fiai nagy reszketve kernyile csirippelni, és az anyjokat kérni, hogy mindjárást sietne őket onnét el vinni más helyre, mert az veteményeknek (úgy mond) ura ide jött vala, és meg hagyá a fiának, hogy hozza, kérné barátit, és holnapon a vetemént meg aratnák. Akkoron meg hagyá nekik az anyjok, hogy semmit ne félnének, mert ha (úgy mond) az úr az aratást barátira halasztotta, holnapon ez vetemént meg nem aratják, azért nem szikség, hogy titeket innét el vigyelek.

Másod napon azért az anyjok ismeg el mene tőlek, hogy valami ennik valót hozna. Az úr kegyig várja barátit, hogy el jönnének, mind délig, és semmi nem kele benne, és az ő barátiba csak egy sem jeve el. Tehát mondá ismeg a fiának: Ezek restek mindnyájan, és csak szóval tartnak minket, de inkább menjönk attyánkfiaihoz és rokoninkhoz, és azokkal egyetembe kérjük szomszédinkat is, hogy holnapi napon ott legyenek az aratásba és segétsenek.

Ezt is meg csirippelék és sibogák az madárfiak az anyjoknak nagy félelemmel. Akkor is meg hagyá nekik az anyjok, hogy semmit ne félnének, mert az úr rokonsági és szomszédsági nem volnának oly igen felette engedelmesek, hogy semmi késedelmet nem tennének. Harmadnapon a madár ismeg élés keresni mene. Az úr rokonságai kegyig és szomszédsági el nem jevének.

Végre mondá az úr a fiának: Ám tartsák dolgokat barátink rokoninkkal és szomszédságinkkal, holnapon hozz két sarlót ide, és mimagonk minnen kezeinkkel meg arassuk ez gabonát. Ezt mikoron a madarak anyja meg hallotta volna, hogy az veteménnek ura azt mondotta volna, mindjárást azt mondá, hogy ideje volna onnét el menni és el hordozni, mert általán fogva meg lenne immár, a mit mondott volna, miért hogy ugyan azon ember fogna az dologhoz, a kié a jószág volna, és nem kérne mást hozzá. Ezenképpen a pacsirta onnét el menne, és más nap az úr meg aratá fiával az vetemént.

Mikoron a róka és a kecske meg szomjúhoztak volna, egy kútba alá szállának, holott mikoron jól ittanak volna, és a kecske nézné, honnét mehetne fel, mondá neki a róka: Hallod-e, kecske, egycsepp gondod is nincsen, mert ím mastan utat találtam rajta, hogy mind ketten ezennel ki mehetönk. Mert teneked imígyen kell tenned, hogy emeld fel magadat az két elő lábaddal a kút falára, és nyakadat meg hajtván az álladat tedd a mellyedre, hogy az szarvad fel álljon, én a szarvadról ki szököllem, és annak utána tégedet ki viszlek. Kinek tanácsát mikoron a kecske meg fogadta volna, a róka ki szököllék a kútból, és nagy öremében a kút karéján idestova jár vala, semmit a kecskére nem gondolván. És mikoron a kecske őtet hiti szegőnek mondaná, felele neki és mondá: Bizonyával mondom neked, te bak kecske, hogyha annyi eszed volna elmédbe, mennyi szőr az álladon vagyon, aggyig a kútba alá nem szállottál volna, míg nem meg gondoltad volna, mint onnét fel kellene jönned.

Kakasokat tart vala egy ember házánál. Vőn egy foglyot is, és azt is ugyan azonok közett kezdé tartani és hizlalni. Azt a kakasok igen mardossák vala. Az fogoly kegyig magába igen búsolog vala, alítván, hogy arra míelnék azt neki, mivel hogy az önnen társaságitól el szakadott volna. De minek utána látá, hogy a kakasok egymással vínának és egymást vagdalnák, el hagyá bánatját és mondá: immár ennek utána nem annyira bánom az én rajtam löttet, mert nem csoda, ha engemet bántottanak, kik még őmagoknak sem kedveznek, hanem egymást vagdalják.

Mikoron egy ember sok földet járt volna, végre haza jeve, és kezde sokakat beszélleni, kiket ő ember módra és úgy mint hős cselekedett volna az kívil való tartományokba. A többi közzött azt is kezdé prédikálni, hogy a rodbelieket szökésbe mind meg haladta volna, és ezt ő ugyan azonokkal meg bizonyítaná, kik szemekkel látták volna. Vala ott egy rodbeli és mondá neki, ha igazat mondasz, bizonyíts meg avval, hogy szökjél meg én velem is, mi szikség erre egyéb bizonságot hoznod.

Egy hitván ember késérti vala az jevendő mondó Apolló istent, Delfos szigetbe, és tart vala markába egy eleven verebet, mikoron azért a helyre ment volna, hol Apollo a feleletet teszi vala, ő is meg kérdé, mi volna az ő kezébe, és ha élő állat, avagy meg holt volna, azt gondolván magába, hogy ha holtnak mondaná, elevenen adná elő, és ha elevennek mondotta volna, tehát markába meg szorítaná, és halva mutatná meg neki. De az isten a gonosz embernek ravaszságát meg ösmervén mondá neki: Hallod-e, nálad vagyon mind életinek, mind halálának hatalma, azért add elő vagy elevenen vagy halva akarod.

Vala egy asszonnak egy tyúkja, ki mindennapon egyet tojik vala. Azon való öremébe az asszon kezdé az tyúkot igen jól tartani, alítván magába, hogy többet tojnék, ha többet adna enni. És mikoron a tyúk meg hízott volna, nem foga egyet is osztán tojni.

Az vidra, az több négylábú oktalan állatok között az vízbe is szokott lakni és maradni. Az nevezetes testét igen hasznosnak mondják orvosságba. És mikoron látja, hogy kergetik őtet és el nem szaladhat, önnenmaga el szakasztja magának az olyan testét (mert tudja, hogy azért kergetik), és azoknak veti, kik utána vannak, és olyan módon menekedik meg az haláltól.

Mikoron egy embert az eb meg mart volna, mindeneket el jár vala, és kéri vala, hogy őtet meg gyógyítanák. És egy más ember, mikoron meg ösmerte volna, hogy eb harapás volna rajta, mondá neki: Hallod-e, ember (úgy mond), ha meg akarsz vígaszni, végy egy folt kenyeret, és vérezd meg a sebnek vérével, annak utána azt adjad az ebnek, ki meg mart tégedet. Amaz nevete és mondá neki: Ha én azt míelném, méltó lennék, hogy ez marásnak utána mennyi eb vagyon, mindenik hozzám marna.

Íl vala az várasközepett egy jevendő mondó ember, hozzá gyílnek vala, és mindennek mond vala valamit, kinek mind az ő mivolta szerint. Azonközbe hírt hozának neki, hogy házát fel törték volna, és minden marháját el vitték volna. Mellyet mikoron hallott volna, fel szökék és nagy zúgva és óhajtva megyen vala haza. Mellyet mikoron egy néminemí más ember látott volna, hogy futna, mondá neki: É, te bátya, nám mindennek meg mondod vala, mi reá jevendő volna, hogy nem mondottad magadnak is meg, hogy ma fel törik házadat és marhádat mind el viszik.

Mikoron a szamárnak egy tövisk gyakott volna az lábába, sántál vala vele, és mikoron az farkast elöl találta volna, mondá neki: Óh, én szerelmes barátom, farkas, meg kell halnom az nagy fájdalomnak miatta, és avagy neked, avagy egyéb vadaknak és madaraknak étke leendő vagyok. Azért minek előtte ez világból ki múlom, egyet kérek tetőled, hogy vedd ki lábamból az tövisket, hogy ne haljak meg illyen szertelen kénnal. A farkas mikoron mondását tötte volna, a szamár az ő patkós lábával úgy rúgá őtet, hogy mind szeme, szája meg törék, és fogai ki hullának, őmaga kegyig azonközbe el futamék. Mikoron azután sok idével eszébe szedte volna magát a farkas, mondá, a mint mondhatá: Ó, Jupiter isten, bizon bínem szerint vallám ezt, mert én házi barmoknak és juhoknak mészárossa lévén, barbéllyá töttem vala magamat.

Meg vetette vala hálóját a madarász, hogy madarakat fogna, mellyet mikoron az rigó meg látott volna, kérdé, mit míelne. Amaz azt felelé, hogy várast iltetne és éppítene, és tovább mene onnét. Az rigó el hivé a madarász beszédét, és mikoron az eledelre ment volna, mely vala az hálóba be csinálva, meg fogaték, hogy kegyig az ember oda futamék, mondá neki az rigó: Hogyha te illyen várast iltetsz, nem hiszem, hogy sok iffjak szálljanak reá lakóul.

Az úton járó ember mikoron hosszú utat ment volna, fogadást tőn, hogy ha valamit az úton lelne, annak felét Jupiter istennek adná. Annak utána nem sok idővel talála egy zacskót, melly mondolával és pálma gyimelccsel tele vala. Azért az pálma gyimilcsnek a felit és az mondolának a belit mind meg evé. Az magvát kegyig az pálmának és az héját az mondolának vivé az oltárra, és mondá Jupiternek: Né meg, Jupiter, mit neked ígértem, ím mind kilső része, s mind belső itt vagyon.

Egy gyermek, ki az oskolába jár vala, el lopá egyszer az társa tábláját, kire ábécét szoktak vala írni, és adá anyjának. Az anyja nem feddé meg érte, és mind naponként többeket és nagyobbakat lop vala. Végre mikoron naggyá lött volna, úgyan nagyokat is kezde lopni, és meg fogák őtet a bírák, és halálra ítélék. Mikoron kegyig őtet a kénnak helyére vinnék, és az anyja utána menne, és jajgatna, kéré a poroszlókat, kik őtet viszik vala, hogy hadnának neki valamit az ő anyjának filébe súgni. Mellyet mikoron ő neki meg engedtenek volna, és az anyja is sietetességgel hozzá hajlott volna, hogy meg hallaná, mit mondana neki. Amaz az anyja filét mindjárást el harapá, és mikoron ezért őtet igen bintetnék, és mondanák neki, hogy nem csak lopó volna, hanem szégyentelen is az ő sziléhez, mondá: Ez oka az én veszedelmemnek, mert ha engemet akkor meg vert volna, mikoron előszer az táblát el lopám, annak utána továbbá lopni nem mertem volna, és mastan ez kénra nem mennék.

Egy pásztor, ki az tenger mellett csordát őriz vala, és látná, hogy az tenger nagy csendesz volna, kévánkozék oda az tengerre, hogy ő is rajta járna, és marhát hordozna. Annakokáért el adá minden barmait, és el indula egy kötölékkel. Mikoron kegyig mennének az tengeren, nagy vész támada, úgy annyira, hogy az hajóból minden terheket ki hánnának, és az ő kötölékét is ki veték. Végre mikoron teljességgel meg csendeszedett volna és a partra jutottanak volna, mondá a pásztor: A mint látom, azt akarná a tenger, hogy ismeg kötölékkel indulnának reá.

Vala egy vén embernek egy iffjú fia, ki elméje szerint nemes vala, és vadászó ebeknek szeretője. Ezt az atyja látá álmába, hogy egy oroszlán meg ölné, igen meg ijede rajta, és ijedtébe fel serkene. És hogy valamikoron az álom be ne teljesednék, csináltata a fiának egy igen szép kies házat, kibe mindenféle vadakat meg írata, és az fiát abba tartja és őrzi vala. És mikoron azt a fia nehezen szenvedné, egyszer közelben állapék az oroszlánhoz, kit a falon meg írtanak vala, és mondá neki: Ó, te kegyetlen vad, te vagy oka annak, hogy én itt tartatom, mint egy temlecbe, és mikoron ezt mondaná, hozzá ite kezével az oroszlánhoz, akarván szemét neki ki tolni. És egy szegbe, kit ott lenni nem látott vala, meg sérté az kezét, úgy annyira, hogy meg dagada neki, és meg evesedék, végre hideg fogá lelni, és meg hala.

Az kesely és az róka meg barátkozának egymással, és el végezék köztek, hogy együtt laknának. Annakokáért az kesely egy magas fán fészkét meg raká, és ott költe. Az róka is ugyan azon fa alatt meg fiazék. És mikoron egyszer a róka ki ment volna likából, az kesely oda mene, és az róka fiait el ragadá, és fiainak meg adá enni. Ezt mikoron a róka meg tudta volna, igen szomorkodék rajta, de bosszút nem állhat vala, miért hogy ő szárnyon nem kergethetné a keselyt, hanem nagy sok gonosz átkot, szitkot monda utána, és meg bomola az a barátság. Törtínék kegyig, hogy ott az közel való mezőkbe kecskéket áldoznának és égetnének, mely áldozatból az kesely felkapa egy folt húst mind szenestől, és vivé az fiainak, és mikoron nagy szél fúna, és az fészek asszú volna, fel gyollada, és miért hogy az kesely fiainak szárnyai nem valának, el nem repilhetnek vala, hanem le esének a földre. Ott áll vala a róka, és mind meg evé őket.

A kesely kerget vala egy nyulat, és mikoron sohult semmi segétsége nem volna, és nem találna helyet, hol magát el rejtené, találkozék az bogárral, mely az ganéjt szokta az úton hajtani. Attól kezde segétséget kérni, kinek fogadá az bogár, hogy minden segétséggel akarna lenni neki, és ő ótalma alá venné őtet. Annak utána, mikoron látná a bogár, hogy az kesely az nyúlhoz közelítne, kezdé őtet kérni, hogy az ő szolgáját, az nyulat ne bántaná neki. Az kesely kegyig meg utálá a bogárnak alávaló és kicsin voltát, és ugyan előtte meg szaggatá az nyulat és meg evé. Az bogár el nem feledkezék ez bosszúról, hanem mind aggyig ólálkodék az kesely után, míg nem meg tudá, hol tojott volna, oda repille, és az ő monyait egyenként mind ki hengergeti vala az fészekből, mikor az kesely ott nem volna. Ezen igen meg bosszonkodék a kesely, kezdé Jupiternek panaszolni (mert ugyanis az ő madara az), hogy lakhatatlan volna ez földnek színyén az bogár miatt. Jupiter azt hagyá neki, hogy semmit ne gondolna az bogárral, ennek utána tojnék az ő kebelébe, és ott békével meg maradhatna. Mikoron azért a kesely oda tojott volna, az bogár titkon egy gömbelí ganéjt bocsáta kebelébe Jupiternek, mellyet mikoron ki akart volna onnét vetni és taszítani Jupiter, a kesely monyait is ki taszítá, nem akaratjával, vele egyetembe. És mondják, hogy ennek okáért a keselyű soha nem tojik akkor, mikor ez féle bagaraknak járások vagyon.

Mikoron az róka az tőrből farka szakadva menekedett volna, meg mondhatatlan igen szégyenli vala. És gondolá azt az álnakságot, hogy a több rókáknak is tanácsul adná, hogy azok is kurtán járnának, és osztán nem pironkodnék egyedil. Annakokáért egybe gyíhté a sok rókáknak seregit, és kezde nekik arról szólni, mint jobban tudja vala, és mikoron azt sokáig beszéllené, mondá egy aggostyán róka neki: Hallod-e, barátom (úgy mond), ha igen jó dolog az, a kit mondasz, élj tenmagad vele, ne tanácsozz egyebeket reá.

Kergetik vala a rókát, és mikoron fel futna egy sevínyen, kapa egy csipkéhez, mely az ő tenerit igen meg sérté, és által gyaká. És mondá neki: Hogy engemet meg segítenél, azért futamám hozzád, és íme nagyobban sértél meg engemet. Kinek mondá az csipke: Vaj nem az az oka, róka, mert engemet is meg akarsz vala csalni, olyan módon, mint szoktál egyebeket?

Az rókát, mikoron az vadászok kergetnék, törtínet szerint találkozék egy fa vágó emberrel, annak kezde nagy erőssen könyergeni, hogy őtet el rejtené. Amaz egy hajlakot mutata neki, hogy oda menne és ott meg menekedhetnék. Mikoron az róka ott el rejtezett volna, oda jutának az vadászok, kezdék az embert kérdeni, ha az rókát látta volna. Az ember az rókát meg nem mondá, hogy ott vagyon, hanem azt mondá, hogy nem látta, de ujjával az helyre mutat vala, hol a róka el lappant vala. Ezt az vadászok eszekbe nem vevék, hanem el menének. Hogy az róka meg érté az vadászok elmenetit, ő is el kezde onnét lassan menni, mellyet mikoron az ember látna, szidalmazza vala őtet, hogy minden hála adás nekíl menne el, és nám ő volna az ember, ki meg mentette volna őtet haláltól. Mondá neki az róka: Hallod-e, barátom, hogyha az kezed és cselekedeted beszédedhez hasonlatosok lesznek vala, méltán való hálákat adnék neked.

Egy néminemí embernek vala házába egy fa képe, mellyet isten gyanánt imád vala, és könyereg vala neki, hogy valami jót tenne vele. De míg inkább imádkozik vala neki, annál inkább napról napra el szegényil vala. Végre meg búsula, az lábát kapá neki, és kezdé úgy az falhoz verni fejét, mely mikoron meg törött volna, nagy sok aran forint hulla ki belőle. Fel szedé azt az ember, és mondá neki: Soha nem hiszem, hogy te igen gonosz ember ne légy és hitetlen, mert míg tisztelélek és imádálak, semmi jót nem től velem, mastan kegyig, hogy jól meg bintetélek, minden jóval szeretél.

Fogott vala egy ember egy keselyt. Melynek mikoron tallait ki szaggatta volna, az titok között tartja vala őtet. Törtínék, hogy más ember meg venné azt a keselyt tőle, és meg hadná neki nőni az ő szárnyait, mellyek mikoron meg nőttek volna neki, fel repille, foga egy nyulat és azt hozá az ő gazdájának. Melly dolgot mikoron a ravasz látott volna, mondá az embernek: Lássad, hogy ez madarat úgy tarts házadnál, hogy tenmagadat is körme közibe ne vegyen, mint az nyulat. Annak utána az ember ismeg ki szaggatá az ő szárnyait.

Egy szántó ember halálra betegile, és mikoron kévánná, hogy az ő fiai is tudósok lennének az szőlő kerttel való bánásba, elő hívá őket és mondá nekik: Én szerelmes fiaim, ím én ki múlom ez világból, énnekem valami jószágom vagyon, mind ez szőlőbe vagyon helyheztetve, azért ne hagyjátok el pusztulni, hanem míeljétek jól, és hasznát veszitek. Amazok azt alíták, hogy valami kincset ásott volna el az szőlőbe, és kapákat vőnek, jól meg ásák az szőlőt, és semmit nem találnak, de maga annak utána az szőlő sokat terme és őket kazdaggá tevé.

Egy ember nem tanulta vala még meg az halászást, mene az víz mellé, kezde ott az halaknak sípolni, alítván, hogy az sípszóra ki jőnének. De mikoron látná, hogy semmi nem kelne dolgába, el hagyá sípját, és ugyan hálóval foga halászni, és mikoron sok halakat fogott volna és szöknének az hálóba, mondá nekik: Ó, szegén nyavalyás lelkes állatok, mikoron sípolék, akkor nem akarátok táncolni, immár én is nem sípolok, hanem szenet rakok és bárdolok.

El menének egy nehány halászok hal fogni, és mikoron semmit nem foghattanak volna, kezdének bánkódva haza felé menni hajójokkal, és mikoron mennének, azonközbe egy hal az másikat kergetvén, törtínet szerint, a hajóba be szököllék. Meg örilnek rajta az halászok, be vivék az várasba és nagy pénzen adák el.

Mikoron egy szegény ember meg betegilt volna, fogadást tőn az isteneknek, hogy csak meg gyógyítanák őtet, száz ökret áldozna nekik. Mellyet az istenek meg akarának késérteni, és meg adák neki egészségét. És mikoron nem volna honnét fogadásának eleget tenni, miért hogy szegény vala, szedegete száz ökör csontot, és azt az istenek oltárára tevén mondá: Ím meg adom nektek, a mit fogadtam. Ezért mikoron az istenek bosszút akartanak volna állni, meg jelenének álmába neki és mondanák: Menj el a tengernek partja mellé, és ott egy felfelé való helyen találsz sok aranyat. Fel serkene álmából, el indula, és mikoron az úton menne, tolvajok találkozának reá és őtet meg fogák.

Halásznak vala az halászok, és mikoron az hálót nagy nehezen vonnák, alítják vala, hogy sok hal volna benne, és mikoron a partra vonák, láták, hogy egy nagy kő és valami kevés halacskák vannak benne, és igen kezdének szomorkodni. Mondá kegyig egy közzilek: Halljátok-e, barátim, ezen semmit ne bánkódjatok, mert az vígasságnak húga az szomorúság.

Egy ember, ki hátán fát szokott vala hordani, mikoron igen meg vénhedett és fárradott volna, egy nagy kötés fa alatt, kit fel nem emelhet vala, kezdé hínia és kévánni az halált, hogy őtet bátor el vinné és ez világból ki végezné. Azonközbe mikoron ezt mondaná, meg álla előtte a halál és mondá neki: Miért hívál engemet? És mondá neki: Azért, hogy imez kötés fát hátamra adnád.

Valának ketten emberek egy hajóba, kik egymást igen gyílelik vala, és mikoron mennének az tengeren, miért hogy ellenségek valának egybe, az egyik a hajónak utolsó részébe, másik az első részébe ilnek vala. És mikoron az tengeren nagy vész támadott volna, az ki a hajónak az első részébe íl vala, kérdé a hajós mestert, mellik része merilne hamarébb el az hajónak. Mikor az dolog osztán arra jutna, mondá a hajós, hogy az utolsó része. És mondá: Immáran semmit nem gondolok az halállal, mert elébb meg látom az én ellenségemnek halálát.

Mikoron egy gyermek alunnék egy kútnak az karéja mellett, hozzá mene az Szerencse, fel költé őtet és mondá neki: Kelj fel, és menj el hamar innét, mert ha csak egyet fordulandasz, a kútba esel ottan, és annak utána nem a te tudatlan voltodat, hanem engem kezdesz vádolni és feddeni.

Laknak vala egy embernek házába nagy sok egerek. Ezt meg látá egy macska, oda mene, és hol egyiket, hol másikat meg fogja és meg eszi vala. Mikoron az egerek eszekbe vötték volna, hogy egyenként mind el fogyatná őket, egybe gyílének, és tanácsot tartának, hogy annál tovább ott alatt ne laknának, hanem ott fenn a pallásba, hova az macska nem mehet vala. Ezt hogy meg ösmeré az macska, ő is hozzá gondola, holttá tevé magát, és lábait el nyútá. És mikoron ezt az egereknek egyike meg látta volna, onnét felil mondá neki: Hallod-e, barátom, tudjad, bizonyával ha tudnám, hogy fúvó vagy is, alá nem mennék azért hozzád.

Gyilekezetet töttenek vala egy időbe az vadak, kik közett mikoron az majom igen ékesen táncot nyomott volna, meg csodálkozának rajta és királlyá tevék őtet. Mellyet mikoron az róka látott volna, igen meg bosszula, és vivé őtet egy verem felire, hol tőrt vetettek vala, és mondá neki: Itt igen nagy kincs vagyon, mely senkit nem egyebet, hanem (még ugyan törvén szerint is) királt illet, azért még egyebek el viszik, menj alá és vedd ki. Az majom meg fogadá a róka szavát, és az tőrbe be esék, de mikoron feddené az rókát, mondá neki az róka: Úgy kell neked, mert mikoron az szerencse fel emelt volna, mindennek felette azt alítod vala, hogy méltó voltál reá, és nem az szerencse jó volta míelte volna azt veled.

Vala egy kovácsnak egy ebe, mely mikoron ő az vasat verné az pöröllyel, mindenkoron aloszik vala, és mihelyen az ételhez il vala az kovács, fel kelvén farkkal csavar vala neki, és eszik vala az asztal alatt, a mit kaphat vala. Mellyet mikoron az kovács eszébe vött volna, egyszer elő vonítá őtet, alkolmason meg itegeté, és mondá neki: Mikoron én dolgot teszek, akkoron alussz, mikoron kegyig az fogamat mozgatom, tehát fel kelsz, és farkkal csavarsz nekem.

Az öszvér mikoron sok árpát emésztett volna meg, és kövérré lött volna, szöke és tombol vala, önnen magába mondván: Az én attyám ló vala, és futással hamarságos vala, én kegyig mindenmódon hasonlatos vagyok ő hozzája. Egy kevés idével annak utána törtínék, hogy (szükség hozván) messze kelle futni és hamar, mint leg jobban lehetne. De mikoron nem futhatna és erősen vágnák az sarkantyúval és ustorral vernék, eszébe szedé magát és mondá: Óh, azt alítom vala, hogy az ló leánya volnék, és ím mastan tudom, hogy attyám szamár volt.

Mikoron az eb az palotának ajtaja előtt alunnék, oda mene az farkas, meg kapá őtet, hogy mindjárást meg ölné. Kinek mondá az eb: Kérlek, ne ölj meg engemet, nám ugyanis jól látod, mely hitván én vagyok, ím ez napokba uramnak menyegzéje leszen, ott én jól lakván meg hízom, és annak utána én velem mint akarod, úgyan lakhatol. Az farkas ez beszédeket elhívén el bocsátá őtet. És annak utána oda mene ismeg hozzá egy nehán napnak utána, kezdé arra inteni, hogy fogadásnak eleget tenne. És mondá neki az eb: Ha engemet inneg tova az palota előtt találandasz, bátor, egy szál menyegzőt se várj, hanem égy meg mindjárást engemet.

Szereti vala az oroszlán egy paraszt ember leányát, és mikoron magának kévánná, kéri vala az leán apját, hogy neki adná feleségül. Az paraszt ember az választ tevé, hogy ő semmiképpen nem tenné azt, hogy az ő leánya oktalan állat felesége lenne. Ezen az oroszlán meg haragvék, kezde pokol szemmel reá nézni és fogát csikorgatni. Meg ijede az ember, változtatá beszédét, és mondá neki, hogy öremest adná az ő leányát, csak az fogait és körmeit előszer el hadná metélni, mert az leán gyenge volna, és mikoron hozzá nyúlna, meg ijedne tőle. Meg engedé ezt az oroszlán az nagy szerelemnek miatta, és kezdé kérni az leánt. Mikoron azért látta volna az paraszt ember, hogy az oroszlánnak sem foga, sem körme nem volna, kapá az ő nagy botát, és avval kezdé késérni a menyegzőbe.

Mikoron az róka gyakorta vetné szemére az nőstén oroszlánnak, hogy ő csak mindenkoron egyet szülne, mondá egyszer neki az oroszlán: Egyet szülök tat, de oroszlánt (úgymond).

Egy nyavalyás kicsin bárány búdosóba esék, mellyet mikoron az farkas meg talált volna, nem akará mindjárást meg enni, valami ok nekíl, hanem kezde okot hozzá keresni és neki mondani: Te énnekem mindenkor csak bosszúságomra járál, és nagy sokat töttél ellenem. Az bárány mondá neki nagy fohászkodva: Hogy tehettem sokat ellened, ha csak minapon szilettem ez világra. Mondá ismeg neki az farkas: Az mezőt, hogy ott öttél, mind el pusztítottad nekem. Mondá az bárány, ha akartam volna, sem tehettem volna azt, mert még nekem fogam nincsen. Mondá ismeg az farkas: Vizemet is meg ittad az kőtfőből. Mondá az bárány: Hogy ihattam meg, ha anyám tejénél még soha egyebet nem ittam. Végre felelé az farkas és mondá neki: Jóllehet én az te meséidet meg nem fejthetem, de azért vacsorámat el nem hagyom. Meg kapá azért őtet és meg evé.

Két kakasok vínak vala azon, mellyik lenne az tyúkoknak előttek járó, és mikoron az egyik meg győzte volna az másikat, a ki meg győzetett vala, szégyenletibe el rejtezék, a másik kegyig öremébe fel röpille az ház tetejébe, ott kezdé szárnyait csattogatni és énekelni, jelentvén, hogy ő nyerte volna az baj vívást. Azon közbe odajöve egy kesely, meg kapá őtet, és meg adá enni az ő fiainak. Mellyet mikoron az más kakas látott volna, elő jeve, és kezde önnen maga az tyúkok előtt nagy békével járni.

Az szarvas borjú mond vala az anyjának: Ím mennyivel nagyobb vagy az ebeknél, és mennyire meg halladod futással is őket, és ha viadalra kelne is az dolog, szarvaddal azoknál erősb vagy. Azért én jó anyám, mire félsz oly igen az ebektől? Kinek mondá az anyja mosologva: Jóllehet, szerető fiam, azok mind én nálam vannak, az kiket mondasz, de maga mégis soha az ebek ugatását el nem szenvedhetem, hanem mihelyen hallom, futamásra kell dolgomat vennem.

Az méh, ki az viasznak anyja, egyszer, mikoron Jupiternek áldozatot tenne, lépes mézet vín neki. Mellyet Jupiter igen kedvele, és hagyá neki, hogy valamit tőle kérne, minden meg lenne és meg adná neki. Kéré azért az méh és mondá neki: Istenek között leg nagyobb, Jupiter adjad és engedjed énnekem, te szolgáló leányodnak, hogy valaki az én méh kaptáromhoz jő, hogy mézemet el vigye, ezt mihelyen fulákommal illetem, haljon meg legottan. Ezen Jupiter sok ideig gondolkodék, és mikoron emberi nemzet neki igen szerelmes volna, szánja vala illyen kis féregtől meg nyomorítani engedni, de mondá az méhnek: Ezen elégedjél meg, hogy valaki az te kaptáridhoz megyen mézedet el venni, bátor meg marjad őtet és fulákod benne hagyjad, és ugyan azon fulákoddal életedet is el hagyjad. És teneked életed az fulákod legyen.

Egy légy, mikoron egy fazék hús közibe esett volna, és látná, hogy meg kell fulladni az levébe, mondá őmagába: Ím annyit öttem, annyit ittam, aggyig feredtem, hogy méltán meg halhatok immáran.

Mikoron egy torkos iffjú atyjának minden marháját meg itta és fel lakta volna, és egy köntesénél több nem volna, láta jó idején egy fecskét, el adá mindjárást az egy köntesét is, alítván, hogy immáran nyár lenne. És mikoron annak utána nagy hidegek lennének, és igen fáznék, láta ismeg egy fecskét és mondá nagy haraggal: Vaj átkozott madár, ki el vesztél engemet, no, nem hiszek másszor neked.

Kérdé az orvos az beteget, mint volna. Amaz azt mondá neki, hogy verítezett volna. Az orvos azt mondá, hogy az igen jó jel volna. Másszor is meg kérdé az beteget, és mondá neki az beteg, hogy felette igen fázott volna. Azt is azt mondá az orvos, hogy jó jel volna. És mikoron harmadszor is kérdené, mondá az beteg, hogy igen nehezen emésztett volna, ismeg azt mondá az orvos, hogy immár meg gyógyulna. Mikoron kegyig kérdenék az beteget az önnen emberi, mint volna, mondá azoknak: Nagy sok jeleket mond az orvos meg gyógyulásomra, demaga én az jegyekkel halok meg.

Fejszéjét egy fa vágó ember mikoron a víz mellett járna, mellyet Mercuriusnak szenteltenek vala, bele ejté az vízbe. Mely dolgon igen meg szomorodék, és óhajtván il vala az víz partján. Meg keserilé azért őtet Mercurius, meg jelenék neki, és meg kérdé, mit sírna, és mikoron meg mondotta volna, hoza elő egy arany fejszét, meg kérdé, ha az volna, de ő azt mondá, hogy nem. Másodszor hoza egy ezist fejszét elő, és azon is meg kérdé, ha övé volna, azt is azt mondá, hogy nem. Végre elő hozá az ő fejszéjit, és mikoron csak azt mondotta volna övének, meg ösmeré Mercurius, hogy az ember jámbor volna és mind az hármat neki adá. Mikoron azért társai közzé ment volna, meg beszéllé nekik, mint járt volna. Ugyan ezent meg akará késérteni egy az ő társai közzil, mene ugyan azon víz mellé, és fejszéjét nem ejté bele, hanem akaratjával bele veté. Kezde az parton sírnia, és mikoron Mercurius az ő sírásának is okát meg tudta volna, hozza egy aran fejszét elő neki, és kérdé, ha az volna az ő fejszéje. Amaz azt mondá, hogy az vóna. Mercurius azért meg ösmeré az ő álnakságát és szégyentelen voltát, sem az aranyat, sem az övét neki meg nem adá.

Egybe gyilekezének az nyulak, kezdének egymásnak panaszolkodni az ő nyomorú voltokról, hogy őket mind emberek, mind ebek és egyéb féle állatok is halálig kergetnék, és hogy jobb volna nekik egyszer meg halnik, hogy nem mint ollyan nyomorúságba élnik, és el végezék magokba, hogy mind egy nagy tóba szökdesének. Mikoron azért az tó mellé gyorson mennének, meg érzék az békák, a kik az tó partján valának, és mindjárást be szökdesének előttek. Mellyet mikoron egy nyúl, ki előttek járó vala, meg látott volna, mondá nekik: Álljatok meg, mert alégha meg nem kelletik változtatnonk akaratonkat, mert én látok amaz tiszta vízbe valami lelkes állatokat, kik félénkbek minálonknál.

Egy paraszt embernek háza előtt szokott vala egy kígyó lakni, mellyet mikor a paraszt ember fia meg bántott volna, oly igen meg mará azt az kígyó, hogy meg kelle bele halni, kin az gyermek szilei igen sírának és jajgatának. Az paraszt ember kegyig meg búsulván fejszéjét ragadá, és mikor az kígyót meg akarná ölni, hozzá vágván nem talá az fejét, hanem az farkát el vágá, és az kígyó el szalada. Végre az paraszt ember ismeg békességet akar vala a kígyóval szerezni, de az kígyó nem akará, hanem mondá neki sivöltve egy kőszikla megil: Az mit kévánsz, nem lehet semmiképpen, mert ha meg békélnénk is és barátosok lennénk, mint az előtt, ha én az farkamra és te az fiad koporsójára tekintenél, ismeg újonnan meg bomolna az barátság.

Mikoron az róka be ment volna egy tyúk ólba, és látna ott egy tyúkot, hogy az fészkén ilne és betegeskednék, meg kérdé őtet, mint volna. Kinek az tyúk azt felelé: Sokkal jobban volnék (úgy mond), én jó húgom, ha innét el mennél.

Lát vala az róka igen szép szőlé fejeket, teljeseket immáran és meg érteket. És mikoron igen kévánna azokba enni, és minden tudományát reá vetette volna, mint azokhoz férkezhetnék. Végre, mikoron meg ösmeré, hogy minden igyekezeti héjába való volna és kévánságának eleget nem tehetne, erömét bánatra fordítá és mondá: Ez szőlő fejek még nem értenek, hanem igen savanyúk és fog váslalók.

Sáska fogni ment vala egy gyermek, és mikoron egy skorpiót sáska gyanánt akarna fel venni, meg ösmeré az skorpió az ő egy igyű voltát és mondá neki: Hallod-e, gyermek, vedd tovak innet kezedet, ha meg nem akarsz halni, és mindenestől el veszni.

Az vadász ember, mikoron egy foglyot fogott volna, és azt meg akarná ölni, könyereg vala neki, hogy őtet el bocsátná, és meg ne ölné, mellyet ha vele tenne, oly helyre igazítaná őtet, hogy sok foglyokat foghatna. Felelé neki az ember és mondá: Annál inkább méltónak ítéllek téged halálra, hogy az tennen feleidet el akarod árulni.

Teknős békának az ő lábait meg neveti vala az nyúl. Mellyen az béka mosolodék és mondá neki: Ha velem meg futandasz, akkoron ösmered meg nyilván, hogy gyorsabb vagyok náladnál. Kinek a nyúl mondá: Bizonyával nem tudod te még, minemívek legyenek az én lábaim az futásba, de válasszonk bírót, ki nekönk célt tegyen és futásonkat meg ítélje. Választák azért bíróul az rókát. És mikoron célt tött volna nekik, a béka semmit nem nyugovék, míg nem az célhoz mene. Az nyúl kegyig bízván az ő lábainak gyorsaságába, el nyugovék, és mikoron álmából fel serkent volna, kezde futni az cél felé, mint jobban lehetne. És mikoron ott látná a békát, nagy pironkodással győztté hagyá magát.

Mikoron az fejsze a fízfát vágná, ékeket csinála ugyan azon fízfából és avval kezdé a fízet hasogatni. Mely dolgot mikoron a fíz meg ösmert volna, nagy jajgatással és óhajtással mondá: Még sem annyira bánnám az fejszét, ki engem emberek kezével vág, mint bánom az ékeket, kik én belőlem valók, és engemet hasogatnak.

Vetekednek vala a punika almafa és más almafa egymással, mellyik volna másiknál szebb. És mikoron sok ideig vetekedtenek volna, vala közel hozzájok egy csipke bokor. Ez mikoron hallotta volna, hogy sok ideiglen nem osztozhatnának meg rajta, mellyik volna szebb, oda mene, és mondá nekik: Eleget feddettetek immáran, mindketten elég szépek vattok, azért tegyetek véget egyszer az feddésnek.

Természet szerint vak állat az vakondak, azért mondják őtet vakondaknak is, hogy semmit nem lát. Ez egyszer mondá az anyjának: Anya, igen nagy szagot érzek. Egy kevés vártatva ismeg mondá neki: Egy nagy magas kemencét is látok. Harmadszor ismeg: Hallom, hogy az kovácsok igen zörgetik az pöröllyel a vasat. Mondá neki az anyja: Jöszte, én jó leányom. A mint én látom, nem csak szemed, de sem orrod, sem filed nincsen.

Egyszer az darazsok és az foglyok meg szomjúhozának. Menének egy szántó emberhez, annak kezdének könyörgeni, hogy inniok adna, és meg látná, hogy ismeg lennének annyi barátsággal neki. Mert az foglyok azt fogadják vala, hogy ők azt tennék, hogy az paraszt ember szőlője béven teremne, és teljes fő szőlőket hozna. Az darazsok kegyig, hogy kernyil donganák az ő szőlőjét, és nem hadnák el lopni az orvoknak. Mondá nekik az szántó ember: Két ökreim vannak, kik soha semmit nem fogadnak, sem ígérnek, de azért mindenkoron azt teszik, mit én akarok. Azért inkább azoknak akarom a vizet adni, hogy nem mint nektek.

Jupiter istennek menyegzéje vala, és hozzá gyílének minden lelkes állatok, és ki mind az kitől mennyire lehete, ajándékot vínek az ő menyegzejére. Az több állatok között el jeve az kígyó is, hozván rózsát szájába. Mellyet mikoron Jupiternek be mutatott volna, mondá neki Jupiter mindeneknek hallására: Jól lehet mindeneknek ajándokit örömest veszem, de az kígyótól azt semmiképpen nem teszem, hogy ajándokát neki el venném.

Az balha, mikoron egy embert igen csípne, és őtet az ember meg kapta volna, és kérdené, ki volna, ki az ő tagait marná, mondá neki az balha: Én az féle lelkes állat vagyok, kinek természet szerint adatott az, hogy illyen módon éljek. Azért kérlek, hogy ne ölj meg engemet, mert én, ha akarnám is, nem árthatnék sokat az embernek. Kinek az ember mondá: Annál inkább meg kell neked halnod az én kezem miatt, mert sem igen, sem kevéssé nem kellene valakinek ártanod.

Balha, az ő szokása szerint kezde az embernek szárán szökdösni, és őtet erőssen mardosni. Az ember meg kapá őtet, és mikoron körme között meg akarná bintetni, el szalada az balha és meg menté magát haláltól. Mellyet mikoron az ember látott volna, báná igen, és fel ivölte Hercules istenhez mondván: Ó, Hercules, állatoknak meg tanítója és meg enyhítője, mire nem segétel meg engemet ez balha ellen. Mondá más ember, ki ott közel áll vala hozzá, neki: Mit szólasz, balgatag. Tudod-e, hogy az istenek csak nagy dolgokba és szikségesekbe mutatják meg az ő jelenvoltokat.

Tavasz idő vala, mikoron egy férfiú, kit gyermekségétíl fogva nagy kedvére tartottanak vala fel, és meg kezdett vala őszilni, hogy meg nőszék, és két feleséget vőn magának. Egyiket iffjat és az másikat idést. És mikoron mind egy házba laknának, az asszon, ki idés vala, akarván urát csak az ő szerelmére vonni, minden napon az fejébe néz vala, és az feketéjét az ő hajainak mind ki szaggatja vala lassan lassan. Azonképpen az iffjú asszon is, hogy ő tőle el ne idegenednék, a mi fejér vala benne, azt ő is ki szaggatja vala. Végre annyira tépék nyívék, hogy kopaszon hagyák mindeneknek nevetségére és szidalmára.

Fabularum Aesopi finis.
Gabriele Pannonio
Pesthino inter-
prete.Esopus
fabuláinak
vége.

Nyomtatott Bécsbe, János Singrenius
míhelyébe, kisasszony havába.
Ezer ötszáz harminchat
Esztendőbe.

* Ki azon kérte volt Jupiter istent, hogy valamit illetne, mind aranná lenne. De meg báná annak utána, mert az kenyér és egyéb eledel is arannyá leszen vala, mikor illeti vala, és végre éhhel kelle meg halni.