Égy sárkány lakik vala egy folyóvízben. És midőn igen nagy záporok löttenek volna, és a vizek igen megáradtanak volna, elvivé a víz a sárkányt messze. És mikoron megapadott volna a víz, a porondon marada a sárkány, és el nem mehete. És midőn sokáig ott gyötrődett volna a veréfénben, talála egy szegény pór egy lován reája, és megkérdé a sárkánt, mondván: "Mit gyötrődel ott? Mit forgasz?" Felelé a sárkán: "A nagy ár hozott ide, és nem mehetek el; és igen nagy gyötrelembe vagyok a napnak hévsége miatt. Kérlek tégedet, ne hagyj, köss a lóra, vígy szokott helyemre. Sok aranyport adok tenéked, hogy igen kazdag lész." Megkeserülé a pór a sárkányt, és felemelé azt a lóra, és megköté, hogy el ne esnék a lóról, és az ő szokott helyére vivé. Mikoron immár a lóról levette volna, mondá a sárkánnak: "Ihol, immár lakóhelyedbe vagy. Add meg az aranyport, amelyet nékem megígértél." Felele a sárkány: "Micsodát kérsz, rossz pór? Ezért adjak-é aranyport tenéked, hogy erősen megköteztél, annyéra, hogy minden tagaim fájnak belé? Megfüzetlek, várd csak egy keveset, mert megeszlek." Mondá a pór: "Jó sárkány uram! Lám, te magad kérsz vala, hogy lovamra köteznélek." Azonközbe juta egy róka oda. Az meg kezdé őket kérdözni, miért vesztenek volna egybe. Felelé a sárkány: "Jó róka, te légy bíró köztünk! Ím, e rossz pór erősen megkötezett és lovára feltött, és a sok tevisek és bojtorjánok közett hordozott, még ide, e helyre hozott: itt immár lehánt, és aranyat kéván tőlem, és verseng vélem." Felelé a pór: "Halld meg, jó róka uram! Az úton járván, a porondon találám a sárkánt, és ott gyötrődik vala a veréfénbe. És midőn nékem könyörgett volna, megkeserülém és megkötém, és a lóra tőm; akkoron aranyat és nagy kazdagságot ígére énnékem; de müvelhogy immár lakóhelyébe hoztam, a jót gonosszal akarja megfizetni, és meg akar enni. Lássad ez okaért, ha igazság!" Mondá a róka bíró: "Nem jól cseleködtél, hogy a jámbort megkötözted. Mutasd meg, mint kötezted volt: annak utána úgy tudok ítíletet róla tenni." Megkötezé ez okaért a pór a sárkányt. És megkérdezé a róka a sárkánt: "Ekképpen kötözett volt-é meg?" Felelé a sárkány: "De százszor keményben!" Mondá a róka a pórnak: "Kösd jobban, hadd lássam!" A pór minden erejét reá vette, és igen keményen megköté a sárkányt. Ismeg megkérdé a róka a sárkányt: "Oly keményen megkötözett volt-é?" Felelé a sárkány: "Szinte mint mostan." Mondá a róka: "Ím kimondom a sententiát. Ez a tü törvénytek. Az ember tenéked szolgált, sárkány, és hazahozott ide. Te kedig aranyat ígértél néki: és annak utána meg akartad enni, és a jótételt gonosszal megfizetni. Ennek okaért, te ember, ülj fel lovadra, és menj el utadban, hova akarsz menni, és hadd itt a sárkánt a veréfénbe: hadd forogjon a kötölékben, és hadd gyötrődjék. Mert így kell hálaadatlan latornak, ki a jót gonosszal ügyeközik megfüzetni." És mind a róka s mind az ember elmenének dolgokra; és a sárkány kötözve marada, és éhhel meghala.

ÉRTELME

E fabula azt mutatja, mely igen hálaadatlanok legyenek az emberek azokhoz, kik őnekik szolgálnak, és ővélek minden jót cselekösznek. Ugyanebből ez hálaadatlanságból támadott a közmondás: jótétel helyébe mást ne várj. Ondok dolog az emberekről ezt mondani, de ebből kitetszik, micsoda mérget vetett légyen az ördeg a bűnnek általa az emberi természetbe, melynek általa megfordult, és mássá lött. Mert előszer az isteni természet vala benne, mely csak jól tevé; mostan kedig más: mert egyebet nem tud, hanem csak ártani, kárt tenni, még azoknak is, kik ugyan jól cselekösznek ővele és ugyan szolgálnak őnéki. Innég vagyon a közmondás: Homo homini lupus - maga más volna: Homo homini Deus; de e nagy romlásban immár így jár a dolog. Te ez okaért ezt tanold meg e fabulából, hogy jámbor és hálaadó légy; és a jót meg ne füzessed gonosszal: mert az Isten a hálaadatlanságot megbüntöti benned, és az ő ítíletiből így jársz, mint a hálaadatlan sárkány. Mert az Istennek igéje mondja: Non discedet malum a domo ingrati. Hogy a büntötés és a veszedelem el nem távozik, nemcsak a hálaadatlantól, hanem még az ő egész házától és nemzetségétől.

A róka úton járván, elére egy macskát. Annak köszenvén mondá: "El hova, el hova, jó húgom?" Felelé a macska: "Ez úton elő ballagok." Mondá a róka: "Mi dolgos vagy? Micsoda tudománt és mesterséget tudsz?" Felelé a macska: "Nem tudok semmit, hanem valami szekést avagy hágást tudok." Mondá a róka: "Ó, nyavalyás húgom, bizony nem lész nyomos, ha egyebet nem tudsz. Elég kevés mesterség ez. Én kedig százat tudok, ugyan jeleseket. Mindenikkel szabadon eléltethetném magamat, és mindenik olyan, hogy megszabadíthatnám magamat avval a veszedelemből." Mondá a macska: "Bódog vagy tehát, és jól vagyon dolgod. Bezzeg nyomos lész te! De amott nemigen jó dolgot látok, jó róka uram." Mondá a róka: "Mit látsz, jó húgom?" Mondá a macska: "Egy lovagot látok a hegyoldalon feljőni, és úgy tetszik, hogy két agár futos előtte. A fűben is látok valami fejeket, nem tudom, vizsla-é, paracskó-é avagy micsoda." Mondá a róka: "Jaj, húgom, mely igen bolond vagy. Igen féléken vagy, és abból tündöklik a szömed, és úgy tetszik tenéked, mintha agarokat és embereket látnál. Nincsen semmi. És ha szinte eljőnének, mit tehetnének minékünk? Ne légy szorgalmatos." Mondá a macska: "Valamint tetszik tenéked, azt nem tudom, de igen pozsog a hátam, úgy félek, mert jól tudom, hogy ezek közett egy sem barátom énnékem." Midőn egymással ekképpen beszélenének, megláták az agarok a macskát és a rókát, és hertelen kezdének reájok futni. És megijedvén a róka, mondá a macskának: "Pokol hozá ide. Egy csöppet sem örülek az ő idejövésekért. No, jó húgom, fussunk el, mert idő!" Azonközbe elérközének az agarok, és a lovag igen kezde kürtelni. Mondá a macska: "Micsoda szó ez? Mit akar a kintornálással?" Felelé a róka: "Vajki hitván, vizsla táncra kürtel! Bár szaladj, ha szaladhatsz." És a macska láta ott egy magas fát, és arra nagy hamarsággal felhága. De az ebek elérni kezdék a rókát, és té s tova kezde csavarogni az ebek előtt, és kiáltani kezde a macska: "Fráter róka! Hohó, fráter róka, vedd elő a száz tudományokból vagy egyiket, mert szinte ideje! Ha elő nem vészed, nyilván nem lész nyomos, mert igen messze még a csere. Igen félek, hogy el nem érheted." És az agarok megkapák a rókát, és igen megszaggaták a bőrét, és végre megfojták. És mondá a macska a fáról: "Jaj, szegény róka! Mely igen keveset használtanak tenéked a nagy sok mesterségek, ó, szegény! Csak az egyetlenegy fára való hágást megtanoltad volna, bizony többet használtál volna véle, hogynem mint a százzal."

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy az ember alázatos legyen, és a kevélységtől megoltalmazza magát. És noha az Úristen őtet meglátogatta külem-külemféle ajándékokkal, értelemmel, jó ésszel, okossággal, bölcsességgel etc., de azért el ne higgye magát, és kérködségbe ne essék, és felebarátját őhozzája képest meg ne utálja. Mert az okosság és emberi bölcsesség nem elég hozzá, hogy az ember megmaradjon, és a veszedelmet elkörülhesse, az Istennek kegyelmessége nélkül. Mert az Isten gyűlöli az istenteleneket, kik okosságokban bízván elhiszik magokat, és mint a szentírás mondja, azoknak ellenek áll. És ugyan megfogja őket az ő bölcsességes tanácsokban és nagy okoskodásokban, hogy ugyan abban megakadnak és elvesznek. Mint a légy, hogy megakad a pókhálóban, és abban meghal, és ki nem mehet belőle. Akármely igen okos és bölcs légy, ne essél kövélységbe. Ne hánd magadat, és ne kérködjél etc., hanem alázd meg magadat, és féljed az Úristent, és őtet kérjed, hogy ő legyen veled, ő vezéreljen és megoltalmazzon. És becsüljed az ő szent igéjét, és abból megtanoljad az ő ismeretit, és bízzál őbenne. Ekképpen megmaradhatsz. Mert ő lészen véled, ő lészen tüzes kőfal környüled, és az ő angyali tábort járnak környüled, és mindenképpen megmeneködel. Ez a legjobb tudomány és a legnagyobb mesterség. Ha ezt megtudjuk, tehát bátor kérködjünk. Mint az Isten ő magába mondja: A bölcs ne kérködjék az ő bölcsessége miatt, se az erős az ő erőssége miatt. Hanem abban kérködjék az ember, ha engemet megismer.

Egy farkas méne ki az erdőből a mezőre mulatni, és láta ott valami szántó embereket, kik közett egy csorda disznó járván gyükeret túr vala. És egy varjút láta ott, hogy egy igen szép disznónak a hátára ült volna, és ott téregetné magát, és a disznó nagy csendesen járdogálna alatta. És mondá a farkas: "Bizony szép dolog ez! Mely szépen hintózik a vizsla varjú a szép disznónak a hátán. Bizony én is oda megyek, és egyikre felülek. Lám senki nem szól semmit érötte." És igen lassan odaballaga ő is, és hertelen felugorlék egy igen szép ártánra, hogy ő is azon járna, mint a varjú. De megijede az ártán, és futni és ríni kezde. Megláták a pórok, hogy a farkas az ártánra hágott volna, és elhagyák a szántást, és környülvevék a farkast, és hurogatni kezdék őtet, és pálcákkal ütni, és szekercékkel és kövekkel hagyigálni, annyéra, hogy ugyan jól verve csak alég mehetne el. És elmenvén talála egy rókára. Az kérdenyi kezdé, mondván: "Mi dolog, farkas uram? Amint én eszembe veszem, nem jól költ kölesed. Bizony igen megszaka­dazott a subád. Igen kidöllyedett a két szömed." Felelé nyegéssel a farkas: "Jó atyámfia, róka; nem jól jártam! Nem sok híja, hogy meg nem ölének. Bizony nincsen igazság a világban." Mondá a róka: "Mint lőn?" Felelé a farkas: "Nagy dolog ez. Egy igen hegyes orrú varjú egynyíhány horáig egy szép ártányon üle, és az oly csendesen hordozá a varjút, és egyet sem ríva. A szántók is mindnyájan ugyan jó láták, de egyet sem szólának érötte. Én is kévánkozám oda, hogy egy szép ártánnak a hátán járhatnék. De mihelyt reája hágék, úgy kezde az átkozott disznó ríni, mintha a kést beléverték volna. A szántók kedig mindnyájan hertelen egybefutának és környülvévének, és pálcákkal igen kínálának, és szekercékkel és kövekkel igen meg­hagyigálának. Kelle az Istennek, hogy nem maradék oda. Lássad ez okaért, én ídes atyámfia, róka, ha ez igazság. A varjú napestig mind rajta jár a disznókon, és senki egyet sem szól érötte, senki nem hurogatja, sem hagyigálja. Engemet kedig mindjárást meg akarának ölni. Maga jól tudod, mely igen jámbor és ártatlan vagyok." Mondá a róka: "Bezzeg igen magagondolatlan vagy! Nem hallottad-é közmondásba: Agg ebet nem illeti a hintószekér. Ki ördeg vitt reá, hogy kívántad a hintót? Maga sem az apád, sem a jobb apád soha nem járt hintóba."

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy külembség vagyon az emberek közett. Némely ember jó természetű, szép csendes erkölcsű, kivel noha egybetársolkodol és egybebarátkozol, azért ugyan semmi kárát nem vallod, mert jó természetű és nincsen álnak és ártalmas szüve. De némely ember képmutató, színtartó, béllett. Kővül minden jót mutat, sima beszédű. De belől rakva álnaksággal, ártalmassággal és bosszúságra űző méreggel. Annak ha adod magadat és egybetársolkodol véle, nyilván kár nélkül meg nem meneködel tőle. Ez okaért megoltalmazd magadat efféle farkastermészetűektől, és idején megvessed barátságokat. Ha morognak érötte, te ne gondolj véle; te olyanokkal cimborálkodjál egybe, kiknek ismered természetöket, hogy jó és békösséges. Hadd járjon az, aki ördeg hammára vonszon. Mert efféle nem tehet egyebet gonosznál, miérthogy olyan Kain-természet vagyon benne. Miért ölik meg a farkaskölyköket? Lám egy bárányt sem öttek meg? Há: bennek a gonosz természet; annak kell eleit venni.

Egy falu végén jár vala egy kakas egynyíhány tyúkkal, és vakarván a szömetet, ennyi keresének. A sevén mellett kezde egy róka előballagni a tyúkok felé. Meglátá azt a kakas, és megijedvén mindjárást kukorítani kezde, és a tyúkokkal felröpüle a sevénre. Szépen köszene nékik a róka, és mondá: "Kakas uram! Jőj alá az nénéimmel! Nagy jó hírt mondok tünéktek. Csak azért jöttem mostan ide hozzátok. A gyűlésből jövek, mert nagy gyűlésünk volt, minden lelkes állatok, mind vadak, mind madarak egybegyűltenek vala." Mondá a kakas: "Mit végeztönek a gyűlésbe?" Felelé a róka: "Minden jót. Közönséges békösséget szörzének, hogy innég tova egyik vad se bántsa a másikat. A madarak ne bántsák a vadakat. A vadak se bántsák a madarakot. Ez okaért jőjetek alá. Immár semmi félelem nincsen." Azonközbe a kakas kinyújtá a nyakát, és pillantani kezde szömeivel, és messze nézni. Látván azt a róka, mondá a kakasnak: "Mi dolog? Mit nézegetsz?" Felelé a kakas: "Ám úgy tetszik, hogy amott a bokrok közül valami vizslák kijőnek, és egy ember jő utánok. Ám két agár is jő utána, ugyan erre tart." Mondá a róka: "Messze vagyon-é?" Felelé a kakas: "Nem, hanem csak e halmocskán túl vagyon." Mondá a róka: "Én elmegyek." Mondá a kakas: "Ne menj el, jó róka uram, ím valami beszédem vagyon véled: valamit megkérdek tőled." Felelé a róka: "Nem beszélhetek most véled, mert nem akarnám, hogy az ember idejőne, és itt találna az agarokkal." Mondá a kakas: "Miért? Lám, félsz tőlek. Hiszem békösség vagyon immár! Hiszen elvégezték a gyűlésbe, hogy immár egyek legyünk, és egyik se bántsa a másikat." Felelé a róka: "Úgy vagyon végözve. De attól félek, hogy ez agarok és vizslák nem voltanak ott, és nem értöttenek semmit benne. Addig, még én a végözést megbeszéleném őnekik, addig talám nem jól lönne dolgom. Ez okaért eltakaroszom innég." És elpironkodék onnég.

ÉRTELME

E fabula inti az álnakokat, kik éjjel-nappal álnakságos szűvből ravaszságokat gondolnak, hogy felebarátjoknak kárt tehessenek, és vagy marhájokat, jószágokat magoknak koporíthassanak, avagy ugyan ő magokat is elveszhessék. Efféle ördegi álnok természetűek szépen tudják befedezni a latrot. Sima a szájok: szépen szólnak, és mást forgatnak nyelveken, de más vagyon szüvekben. De nem vihetik az ő álnak lator szüveknek kívánságát véghöz, mert az Isten senkit úgy nem gyűlöl, mint afféle hipokritát, kinek szüve rakva álnaksággal. Mert efféle teljességgel ellenközik az Istennek természetivel. Mert az Isten Veritas, azaz tettetesség nélkül való igazság és merő tisztaság és igazmondás. Ennek okaért efféle álnak latroknak eleit veszi, és ismeg álnakat bocsát reájok, hogy azoknak álnakságokat nagyobb álnaksággal megbüntösse, és őket örök szégyenbe keverje. E világ rakva efféle példákkal. Mint vésze az álnak kankó kéncstartó barát, mint porba lószar. Jámbor légy ez okaért etc.

A farkas láta egy bakot a mezőn a fűbe, és lassan afféle kezde ballagni, hogy megfognája és megennéje a bakot. Valahogy a bak meglátá a farkast, és illára vévé a dolgot. A farkas utána, és erősen kezdé őtet kergötni. A bak felfutamék egy meredeken egy nagy kősziklára, és a farkas nem hághata utána, hanem szinetlen kerengi vala a kősziklát harmadnapig. Midőn igen megéhezett volna, elméne onnég, és elbújék a bokrok közibe a víz mellett, hogy onnég alá lesnéje a bakot a kőszikláról. Egy fél nap múlva alájöve a bak a kőszikláról. És miérthogy igen megszomjúhozott vala, mindjárást a vízre siete, és bemenvén a patakba, igen ivék belőle. És midőn eleget ijutt volna, alátekinte a vízbe, és meglátá az ő képét a vízbe, és mondá: "Fúj, te lelkes állat: ím mely igen szép lábaim vannak; mely igen hosszú és kellemes szakállom; mely igen szép magas szarvaim. Nagy szégyen énnékem, hogy egy rossz farkas előtt el kell futnom, kinek csak egy hosszú farka vagyon, sem szarva, sem nagy körme. Vé, szégyen kecskebak! De innég tova nem lészen! Ha a lator farkas reám talál, ugyan szömbemegyek véle, és úgy öklelem az én szép magas szarvaimmal, hogy mindjárást tova seggre dől." Midőn ekképpen szólana a bak, háta megé ballaga a farkas igen lassan, és mind meghallgatá a baknak beszédét, és benyúlván megragadá a bakot, és mondá: "Jó fráter bak! Mit jársz itt? Miért hágtál az én helyembe, és iszod az én vizemet, és hosszú szakálloddal megondokítod? Eleget berbetéltél és gyóntál: jer ki immár, én megmondom az ódozatot." És midőn a farkas a bakot ki kezdené vonni, mondá a bak: "Jaj, jó farkas uram! Bizony vallom bűnemet! Nem jó cseleködtem, hogy e helyre jöttem, és a te helyedbe hágtam a vízbe, és vizedet megittam. Bánom szüvem szerént, hogy műveltem; de kérlek tégedet, jó farkas uram, megbocsássad vétkemet, és légy kegyelmes hozzám." Mondá a farkas: "Jól vagyon, ha megszánod-bánod, az Isten megbocsátja, és üdvözülsz. Mit kévánsz egyebet? Ugyan jól teszek véled: megészlek, és ekképpen vége lészen a sok bűntétölnek." És megfojtá s megevé.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti előszer, minémű természetűek legyenek a kegyetlenek, hogy semmit nem tudnak gondolni és semmire egyébre nem tudnak igyeközni, hanem erre, miképpen meg­nyomoríthassák és elveszhessék a szegény együgyűeket, és ebben az ő igyeközetökben nem nézik sem a törvényt, sem az igazságot, sem a gonosz hírnevet, sem az Istent ő magát, hanem csak az ő gonosz szüveknek kévánságát. Vagy vétközett a szegény ember, avagy nem, de ő mindenkor bűnes. Jaj e nagy visszafordultságnak! Mint járjanak ezek végre, megmutatja oda hátra a 99. fabula. Ott megláthatod. Másodszor e fabula erre inti a szegény együgyűeket, hogy az ő nyomorúságokat és Istentől reájok bocsátott kereszteket békességgel elszenvedjék, és a hatalmas kegyetlenek ellen fel ne berzenködjenek és fel ne támadjanak, mert nem használnak véle, mert ez világ a gonoszoknak és kegyetleneknek áll. Itt elvészik az ő javokat, mint ama dús, Luk. 16.

Egy farkas igen éhezik vala. És midőn elindult volna, hogy ennivalót keresne, az úton elöltalála egy szamárt, és azt megszólítván, mondá: "Jó fráter szamár, tudod-é, mint vagyon a dolog? Igen éh vagyok: én ugyan megészlek. És nagy irgalmasságot teszek véled. Mert lá, mely igen kell munkálkodnod szinetlen. És ekképpen minden nyomorúságodnak vége lészen." Felelé a szamár: "Jó farkas uram! Köszenem jóakaratodat, és hogy valami gondot viseltél nyomorúsá­gomról, és megkeserültél. Bizony, így vagyon, amint megmondottad! Nincsen vége az én munkámnak, terhőhordozásomnak, és minekutána mindent nagy hívséggel megműveltem, ottan nagy pálcákkal füzetnek énnékem. Ez okaért ugyan megkeszenem, ha véget tész e sok nyomorúságnak és megeszel. De egyre kérlek, ne egyél itt meg az útban. Mert nagy szidalomra lenne az énnékem. Mert tudod, hogy sok ember jár ezen az úton. Az uram is megszidalmazna érötte, mondván: Ím az undok szamár semmit nem viaskodott a farkassal: ugyan szabad akaratból hatta magát megenni a farkassal. Jere ez okaért amoda a beregbe." Mikoron a beregbe mentenek volna, mondá a szamár: "Ím egy gúzst tekerek, és kösd azt erősen a nyakamra, és a másik végét tenéked köttem a nyakodra. Annak utána menj elöl te, mert te vagy uram, és én tied vagyok. És úgy menjünk fel a hegyre. Felmenet meglátnak az emberek, és igen kezdnek dicsírni, mondván: Bezzeg vitéz a farkas! Mely igen nagy rabot fogott! Mint viszi pórázon utána! És ekképpen nagy tisztességed lészen ebből, és minden ember kezd dicsírni vitézségödet. Ott fenn a hegyen annak utána megehetel nagy nyugodalommal." Tetszék a farkasnak a szamárnak tanácsa. És gúzst tekervén, egymás nyakára köték azt nagy erősen. És a farkas elöl kezde járni nagy kevélyen, és a szamár utána. Mikoron a beregből kijutottanak volna, mondá a farkas: "Bezzeg rút helyre jutánk: ím mely nagy árok vagyon itt. Ingyen sem tudom, hová kell itt menni." Mondá a szamár: "Én elöl megyek egy falkáig, és megmutatom az utat, mert jól tudom, hol kell általmenni." Felelé a farkas: "Bátor! Menj elöl!" A szamár elöl méne, méglen nemigen messze volna a falutól, melybe az ő ura lakik vala. Mondá a farkas: "Nem jól járunk! Bizony elvötöttük az utat!" Felelé a szamár: "Vaj el nem vétöttük, jó farkas uram, mert igen jól tudom. Ezennel oda jutunk, ahol kell általmennünk." Midőn annak utána tovább mentenek volna, és kezel volnának immáron a faluhoz, eszébe vévé a farkas a szamárnak ravaszságát, és hátra kezde mászkálni. De a szamár nékihuzalkodék, és erővel voná a farkast az ő ura háza elejbe, és igen kezde ordítani. Hallván azt az ura, kifutamék minden szolgáival, tehát ott vagyon a farkas a gúzsba, és igen hátrarándítja magát, de nem bírhat a szamárral. Az ura mind szolgástól rajta pálcákkal, és igen megverék a farkast. Odafutamodék kedig az egyik szolga egy szekercével, hogy bevágná avval az agyát. De nem találá a fejét, hanem a gúzst a nyakában, és ekképpen elszalada a farkas igen nehezen. És a falu kővül felméne a hegyre, és benézvén nagy bánattal a faluba, mondá: "Ó, bolond lator! Ó, kába lator! Hová ördögbe tötted volt eszedet? Ó, undok lator! Örökké való szégyen, hogy egy szamár ekképpen megcsaljon! Vé, ageb! Ihol immár a nagy tisztesség, melyet megnyertél. Bezzek jeles vitéz vagy, úgy kell bolond latornak." Azonközbe szomjúságnak miatta igen kezde a szamár ordítani az ólba. Midőn a farkas meghallotta volna a szamárnak ordítását, mondá: "Vaj, lator csalárd! Hejában ordítasz! Oly szépen nem sípolhatsz, hogy ismeg gúzsba keríthetnél. Maradj ott bátor!" És az erdő felé nagy bánattal kezde pironkodni.

ÉRTELME

E fabula azt jelenti, hogy az Istennek ítílete igaz. Mert az ő kegyelmességéből gondot visel a szegény együgyűekre és ártatlanokra, és értelmet, bölcsességet ád nékik, és ő viseli az ő tanácsokat, hogy úgy cseleködjenek, hogy a gonosz kegyetlen latroktól megmaradhassanak. Mert ha ez nem volna, soha nem maradhatnának szegény nyavalyások tőlek. Ekképpen keresé a lator farkas a szegény ártatlan szamárnak veszedelmét: De szépen vévé hasznáját. Úgy kell latornak! Innég mondották a régi jámborok: Valaki a más ember lovának vermet ás: belészakad önnen lovának a nyaka. Úgy vagyon! Mert az Istennek ítíleti igaz. Nyilván el nem mehetsz véle. Ha egy kis ideig előbb-előbb mégy latorságoddal: messze nem viszed. Mert annál nagyobb lészen annak utána rajtad mind a szégyen s mind a veszedelem. Nem messze láthatsz erről. Ez okaért légy jámbor!

Egy farkas igen éh lévén, erővel vén egy ludat a rókától, melyet viszi vala az ő fiainak. A róka igen könyörge a farkasnak, hogy adná meg a ludat, mert az ő fiai meg fognának halni éhségnek miatta. Mondá a farkas: "Co, tova, te bakszar, ne zúgolódjál, mert nyilván megszakad a subád!" Elméne a róka bánkódván. Sok idő múlva egyszer a róka a víz mellett talála egy nagy retkét, tehát még eleven. Midőn a róka azt megötte volna, és csak a farka volna hátra, reátalála a farkas. És midőn látta volna a farkadarabot, mondá: "Jó atyámfia, róka! Adj énnékem azt a darab halat!" Mondá a róka: "Bátor, ám vidd el!" És a farkas megevé a darab halat, és mondá a rókának: "Bezzeg jóízű lőn! Ó, kár, hogy nincs több." Mondá a róka: "Ezekben ugyan eleget foghatunk, mert igen jó halász vagyok én. Ezt is én fogtam vala." Mondá a farkas: "Taníts engemet is!" Felelé a róka: "Örömest. Menj be ez okaért e faluba: ott, kezel a végéhöz egy csapó lakik: annak a fala alatt áll egy nagy kosár, melybe a gyapjút szokta a patakba megmosni. Lopd el azt, és hozd ide. Ezennel ennyé halat fogunk, hogy elcsodálkozol belé." Elméne a farkas, és ellopá a kosárt, és a patak mellé a rókához hozá. A róka vén egy füzet, és gúzst tekere belőle, és mondá a farkasnak: "Jere, álljadsza be a vízbe!" És a farkas beálla a vízbe. És a róka a gúzzsal erősen megköté a kosárt a farkasnak a farkához, és mondá a farkasnak: "No, immár indulj által a vízen, és hátra ne tekénts, mert megijednének a halak és elmennének. Én hátul megtartom a kosárt, és farkammal kétfelől nékikergötem a halakat. De erősen vonjad, és ne gondolj véle, ha nehéz; mert annyival több lészen a hal." Vonni kezdé a farkas a kosárt, és a róka turbokolni kezde a farkával, és egyik lábával tartja vala a kosárt, a másikkal köveket szedegöt vala a kosárba. Mikoron immár félig volna a kosár kövekkel, mondá a farkas: "Igen nehéz immár a kosár. Csak alég bírom. Tálam megérjük vele." Mondá a róka: "Hallgass veszteg! Mind elűzed a halakat." Erősen voná ez okaért a farkas a kosárt. Mikoron kedig mind megtöltötte volna kövekkel, mondá a farkas: "Elég, Istenért! Immár ingyen sem mozdíthatom. Majd kiszakad a farkam." Mondá a róka: "Hátra ne tekénts, mert mind kifutnak a halak. Én bemegyek a faluba, és egy dézsát lopok, és kiszedek a halakban. Könnyebb lészen annak utána a kosár." Midőn kedig a faluba ment volna, megszólítá a pórokat, mondván: "Mit állatok itt? Nem tudjátok-é, mit csinál mostan a lator farkas? Annak előtte való időkbe mind elhordotta báránytokat, borjútokat és mennyé nagy kárt tött a disznócsordába. Avval meg nem elégöszik, hanem amoda ment a patakban, és ott halász, és még a halakat is el akarja vinni." Felrohanának mindnyájan azt hallván, és pálcákat, dorongokat és karókat ragadván a patakra kezdenek futni. Ímé tehát ott áll a farkas a kosárhoz kötve. A pórok beszekelvén a vízbe, verni kezdék erősen a farkast. De nem mozdíthatja vala a kosárt. A nagy verésbe addig huzalkodék, hogy odaszakada a farka, és kurtán szalada el. Mikoron elszaladott volna, a falu ellenébe egy halomra fel­mászkála betegen a nagy verés miatt. És keservesen nézni kezde a falura, és mondá: "Ó, ki sok jó pecsenét hordottam el tekörnyüled. Mely igen jóllaktam bárányokkal, borjúkkal és disznókkal. Ki ördeg vitt erre, ó, bolond ageb, hogy halásszá légy? Lám minden őseid és szüleid a rossz vizsla halászás nélkül tudtanak elélni; te kedig immár eszesbé tötted magadat azoknál, és immár encenbencét kévántál. Vé, ageb, halat! Vé, hol ördögben farkad? Úgy kell finnyás agebnek! No, lator róka, megcsaltál ugyan, de el nem mégy véle! Bizonnyal kitöltem bosszúmat rajtad." Az időben megbetegült vala a vadaknak királya, az oroszlán, és hasfájás miatt igen gyötrődik vala. Hozzája mennek vala ez okaért mind a vadak, hogy királyokat meglátogatnák. Azok közett méne hozzája a kurta farkas is. És megkérdé őtet a király: "Jó farkas: nem tudsz-é valami orvosságot a hasfájás ellen?" Mondá a farkas: "Tudok igen jót. Itt a mezőben nem messze egy kevér róka vagyon, igen járt róka, ravasz és igen kevély. Mikoron az idejő, hívasd be tanácsodba, és vond le a bőrt róla, és köttesd a hasadra. Ottan elmúlik minden fájdalmad. Csak erre kérlek kedig, jó király uram, hogy mikor levonszod a bőrt a rókáról, hogy úgy vonjad le, hogy meg ne haljon beléje, hanem elevenen megmaradhasson." A róka kedig lyukat vájott vala kezel az oroszlánnak barlangjához. Ez okaért mind meghallgatá a farkasnak beszédit, mint tanítja vala az oroszlánt az orvosságra. Mikoron ez okaért a farkas elment volna az oroszlán elől, elméne a róka, és egy sárba heverék és fokhagymát evék, és az oroszlánnak barlangja elejbe méne, és köszene a királnak. Mondá az oroszlán: "Jöszte, jó rókám, hadd ápoljalak meg, mert igen szeretlek." Felelé a róka: "Meg ne bánjad, felséges király, hogy oda nem mehetek, mert emberséget értek, és jól tudom, mint kelljen a királyok elejbe menni. Én kedig most tisztátalan vagyok, és igen büdes a szájam. Mert fokhagymát öttem. És ím látja felséged, mint estem a sárba. Embertelen dolog volna, ha mostan közel mennék felségedhöz." Mondá az oroszlán: "Hol jártál, hogy a sárba estél?" Felelé: "Igen messze földről jöttem. Mert midőn meghallottam volna, hogy felséged megbetegült, ottan sok földeket eljártam, hogy felségödnek orvosságot kérdhötnék, és úgy jöttem igen fáradva, és hogy a pallón általmenék, szédelegni kezde a fejem, és úgy esém a sárba." Mondá az oroszlán: "Jámbor vagy. Micsoda az orvosság?" Felelé a róka: "Nincsen ég alatt jobb, mint az új farkasbőrt melegen a hasra kötni. Vagyon kedig egy farkas itt nem messze. Azt kurta farkasnak híják. Mert nem jó helyre ment volt, tehát ott kellett zálagba a farkát hadni. Azt elhívassa felséged, és hídd be azt valami titokra. Annak utána fogd meg és vond le a bőrt róla szépen, hogy meg ne haljon, és a fején és lábain meghagyjad a bőrt. Úgy kössed a meleg bőrt a hasodra, és fejemre mondom, mindjárást megvigaszol." Mondá az oroszlán: "Menj el! Küldj valakit érötte, hogy mindjárást eljőjen." Minekutána érötte mentenek volna, a róka ellenébe egy meredökre felméne, és onnég várja vala a végét. Midőn a farkas eljött volna, mondá az oroszlán néki: "Jőj ide, valami titkot mondok." Mikoron a farkas odatartotta volna a fülét, megkapá az oroszlán a farkast, és levoná a bőrét, de a fején és a négy lábán meghagyá, és mondá: "Eredj el! Mert azt mondják, hogy igen gonosz vagy, és latorságodért kellett tenéked farkadot zálagban hadni. Légy jámbor, mert még a többit is levonszom!" Mihelyt a farkas kijöve a barlangból az oroszlán elől, ottan a sebes testére kezdének sietni a legyek és darázsok, és mardasni és csípni kezdék a testét. Futni kezde szegény, és meredek alá jöve, ahol a róka álla vala. És a róka kiáltani kezde: "Hallád-é? Hallád-é? Kicsoda vagy? Csoda dolgos vagy! Mely igen hév vagyon most, mégis bélelt süveged és kesztyűd vagyon, nem kérdek tetőled tanácsot. Talám doktor vagy, hogy birétomot töttél fel, és kösztyűt viselsz? Eredj el immár, ageb! Úgy tetszik, megfüzetéd a lúd árát." És a szegény farkas elpironkodék onnég.

ÉRTELME

E fabula ismeg inti a hatalmasokat, hogy az ő erejekbe és hatalmasságokba ne bízzanak, és ahhoz képest senkit meg ne utáljanak, és senkinek kárt ne tegyenek. Mert ha az órácska eljő, melyet az igaz Isten a bosszúállásra és az hamisságnak és kegyetlenségnek megbüntötésére szörzett avagy rendelt, nyilván akkoron keveset használ az emberi hatalom. Isten elveszi akkoron a kegyetlenöktől és a hamisoktól mind az értelmet, mind az eszet, mind tanácsot és mind a szüvet. Minek okaért annak utána egyik bolondságból a másikban esnek, és egyik szégyenből a másikba bekeverednek, méglen végre ugyan teljességgel elvesznek. Azért mondja az Isten efféle hatalmas kövélyeknek: Nem viszed lator szándékodat végre! Karikát vetek orrodban, mint egy bivalnak, és máshová hojszolgatlak. Innég vagyon ez, hogy a kevély kegyetlenek az ő felfúvásokban oly nagy szégyennel elvesznek. Alázd meg magadat ez okaért az Úristen előtt, és légy jámbor!

Vala egy farkas. Ez mikor reggel felkölt volna, és huzakodnék az álom után, nagyot szalaszta egyet, hazugnak valót. Ottan nagy örömmel mondá: "Bizon jót jövendöl a hasam! Immár jól tudom, hogy ma jóllakhatom. Nem félek semmit." Mikoron ez okaért útra indult volna, talála az úton egy bevarrott hájat, melyet egy szekeres elejtett vala. És forgatni kezdé azt az úton, és mondá: "Bezzeg jó volnál megenni; de meg nem észlek, mert minap is igen elveszett vala és igen megyen vala a hasam efféle miatt." És midőn továbbment volna, talála az úton egy szalonnát. Látván azt, mondá: "Ugyan jól tudom, hogy ma jól kell laknom, mert a hasam megjövendölette. De e szalonnába sem észem, mert igen sós: igen megszomjúhoznám utána." És elhagyá a szalonnát. És mikoron továbbment volna, talála egy kabalát egy csitkóval, és mondá: "Lám, mondám, hogy jóllakhatom ma, mert a hasam megjövendölette énnékem." És megszólítván a kabalát: "Húgom, jó helyen találtalak. Ma ugyan jóllakom véled, mert megészlek." Felelé a kabala: "Bátor, jó farkas uram, de énvélem nemigen jóllakhatol, mert én igen esztevér vagyok. De ím, a fiam elég kevér, azt adom oda. Minekelőtte kedig megennéd, tedd ezt az irgalmasságot vélem az Istenért, ím, tegnap egy utolsó lábommal egy tevisbe hágtam, kérlek, vond ki a teviset a lábomból, és másszor ismeg hasznámot veheted." Mondá a farkas: "Tarts fel tehát a lábodat." És midőn odakörült volna, hogy a teviset kivonnája, úgy rúgá a kabala a farkast homlokba, hogy ottan hátraesék és elájula. A kabala kedig elfuta a csitkóval egyetembe. Jó idő múlva, mikoron a farkas felébredett volna, látá, tehát sem a kabala, sem a csitkó. És mondá: "Úgy kell agebnek! Sem íred, sem szelencéd, azért ugyan barbéllyá tötted magadat. No, ez megvagyon, de azért ugyan jól tudom, hogy még ma jóllakhatom. Mert a hasam megjövendölette énnékem ma reggel." Mikoron továbbment volna, talála egy szép szénarétet, azon öklele két kos egymással. Látván azokat a farkas, igen örüle nékik, és mondá: "Ugyan jól tudom, hogy még ma jó lakhatom. Ezeknek az egyikét megészem." És hozzájok menvén mondá őnékik: "Vagyon-é híretökkel, hogy az egyiket megészem közületek?" Mondának a kosok: "Bátor, jó farkas uram, csakhogy ne siess véle. Mert ketten egybevesztünk és víunk egymással e szénarétért. A mi eleünktől maradott reánk, és nem igazodhatunk rajta. Mert egyik is kévánja, a másik is kévánja. Te kedig, jó farkas uram, bölcs vagy, és sokat pörlettél. Ez okaért légy bíránk, és tégy ítíletet köztünk, és aki vétkes köztünk, azt megbün­tössed. Ez tetszenék minekünk, hogy kezéparánt állanál a szénaréten, és egyik közülünk menne a szénarétnek az egyik szélére, a másik a másikra; és hozzád sietnénk egyszersmind, és aki előszer hozzád érközik, azé lönne a szénarét; a másikat kedig annak utána megbüntötnéd és megennéd." Mondá a farkas: "Jó leszen, tetszik énnékem is a tü végezéstek." Elmenének ez okaért a kosok, egyik egyfelé, a másik másfelé, és a farkas megálla a kezepin, hogy igazlátó és bíró lenne. Egybe kezdének ez okaért a kosok menni, és egyszersmind megöklelék nagy sebességgel a farkast, és szarvak közibe szoríták, annyéra, hogy mind elhánnyá a hazugnak valót, és minden oldala csontjai porcognának belé, hogy ottan is mindjárást elájula. És a kosok békével elmenének. Sok idő múlva, mikoron ismeg felébredett volna, mondá: "Úgy kell bolond agebnek, ki nem akar kárával is tanolni. Még az apám sem volt soha bíró, én kedig eszesb akarok lenni az apámnál; úgy kell esztelen latornak. No, ez is megvagyon. De mindezáltal jó tudom, hogy még a mai napon jó lakhatom, mert a hasam megjövendölette énnékem." És továbbmenvén, talála egy réten egy eme disznót hét malaccal. És mondá: "Ihol megvagyon immár! Lám mondám, hogy ugyan jó kell laknom ma, mert a hasam megjövendölette énnékem." És mondá a disznónak: "Húgom, mint vagy? Bezzeg jó helyen találtalak. Vagy tégedet, vagy fiaidat meg kell ennem, mert jó kell még ma laknom." Felelé a disznó: "Én nem jó leszek arra, mert látod, hogy koros vagyok immár. Hanem ihol vannak a malacok, ezek jó kevérek, azokat megeheted igen jóízen. De nem tiszták még, mert még nem avatták be őket. Kérlek ez okaért, hogy jövel, és avasd be őket, mert annak utána megtisztulnak, és meg nem fertelmeztötel általok." Mondá a farkas: "Hol kell őket beavatni? Nem látok semmi vizet." Felelé a disznó: "Jere, megmutatom a vizet, igen szépet s tisztát." És egy malom felübe vivé a farkast, az őrzsilip mellé, hol a víz igen sebesen alámegyen vala a malomkerékre. És mondá néki: "Ez arra való hely; ez a szentelt víz, nézzedsze, mely igen tiszta. Egy pénzt meglátnál a fenekén, és úgy tetszik, hogy látok amott egy pénzt a fenekén." Midőn a farkas aláhajolna, hogy meglátná a pénzt, a disznó erősen megtaszítá a farkast, és az őrzsilipbe esék be, és a sebes víz a kerék alá vivé, és a lapickák megnyomák őtet a deszkás fenékhöz, annyéra, hogy minden tetemi porcognának beléje, és holt elevenen kiháná őtet a víz. Mikoron annak utána a parton ismeg felébredett volna, mondá: "Latrol jártál, ageb. Úgy kell bolondnak! Lám, soha nem akarsz eszesülni. Pappá tötted magadat, és be akarsz avatni, magad semmit nem tanoltál hozzá. No, ez is megvagyon. De azért jó tudom, hogy még ma jó lakhatom, mert a hasam reggel megjövendölette énnékem." Mikoron ez okaért igen megéhezett volna, méne egy falu felé, és az utcán betekéntvén, láta négy kecskét egy sütőkemencén állani. És mondá: "Ihol immár! Ugyan jó tudom vala, hogy még ma jó lakhatom. A pórok nincsenek hon, mind az aratóba vannak; ez okaért bemegyek, és vagy kettőt elővonszok bennek, és megészem azokat, és ugyan jó lakom." És a kemence felé kezde ballagni. De mihelyt a kecskék meglátták a farkast, alászekelének a kemencéről, és a kemencébe bebújának, és félelemnek miatta bégni kezdének. A farkas a sütőkemence elejbe jővén mondá: "Mi dolog, jó húgaim? Mit éneköltek a kemencébe? Jőjetek ki, mert megészlek bennetek." Felelének a kecskék: "Bátor úgy légyen, jó farkas uram; szabad légy vélünk, mert te vagy urunk. De ím egy kis dologra kérünk. Minekelőtte megennél minket, hadd mondjunk egy dicsíretet, te is segétsed mondani a lélekváltságot a mi lelkünkért. Tödd ezt a jót mivélünk; annak utána jó lakjál." Mondá a farkas: "Bátor." Bégni kezdenek ez okaért a kecskék a kemencébe, és a farkas ordítani kezde a kemence előtt. Mikoron a pórok hallották volna a farkasnak ordítását, kitámadának mindnyájan a házakból, pálcákkal, dorongokkal, fustélyokkal, és erősen megverék a farkast, és az ebek reája támadának, és erősen mardosák vala, és a bőrét megszaggatták, és csak alég szalada el közülek. És midőn elszaladott volna, igen lassan kullaga a hegy oldalán fel. És felmenvén, egy nagy fa alá feküvék, és erősen nyege. Annak utána valamennyére megújulván, panaszolni és gyónni kezde, és mondá: "Ó, én ídes Istenem! Mely igen sok nyavalyába és nyomorúságba estem ma. De ez mind reám jött az én gonoszságomért. Mert igen kevély voltam, és igen kegyetlen. Mennyi báránt öttem mindéltig, de egyikre sem mondottam a Benedicerét, keresztet sem vetöttem reá, és addig megöttem. Mely szép bevarrott hájat és szalannát találtam vala az úton, és megutálám, és nem akarék bennek enni. Nemde kevélység-é ez? Sem az apám, sem a jobb apám volt orvos, én sem tanoltam orvosságot, mégis én orvossá töttem magamat, és a lovat akarám megorvosolni, és a lábából a teviset kivonni. Bíró sem volt az apám soha; én is sem tanoltam soha a törvény dolgát, mégis bíróvá töttem magamat a kosok közett. Egy sem volt pap minden őseim közett, én is paraszt és minden írás nélkül való vagyok, honnég ördegbe indíttattam erre, hogy beavassam a malacokat? Deákol sem tanoltam soha, mégis a kecskékkel vecsernét és lélekváltságot akartam mondani és énekölni. Ám lásd, ha nem nagyakarat és kövélség ez? Ugyan méltán esett mindez e nyomorúság énrajtam. Ó, Jupiter isten! Nem bánnám, ha fegyverrel megbüntötnél az égből, hogy ugyan itten meghalnék: jobb volna énnékem." Egy pór kedig felhágott vala egy fejszével ugyanazon fára, hogy azt megnyesnéje. És midőn mind meghallotta volna a fára a farkas ponaszolkodását és gyónását, hertelen aláhagyítá a farkasnak a hátába a fejszét, oly erősen, hogy eltántorodék belé. És midőn felébredett volna, felkele és feltekénte a fára, és mondá: "Ó, Jupiter isten! Mely igen szentséges és búcsús hely ez? Ereklés ez a fa: mely igen hamar meghallgattatnak az imádságok e fa alatt." És látván azonközbe az embert a fán, megijede és elfutamék onnég igen alázatoson az erdőben, ki annak előtte igen kövélyen kijött vala belőle, és tisztességgel mondván, egy fingbe vetötte vala reménségét.

ÉRTELME

E fabula minden embert tanít, és erre int, hogy senki ne értsen feljebb ő maga felől, hanem amint illik. Mert az ördegnek vesztése által, melyet az emberi nemzeten művel a bűnnek általa, vagyon ez a visszafordultság az emberekben, hogy mindenik több gyönyörűséget keres és kéván, hogynem mint illenék, avagy szükség volna őnéki. És senki meg nem elégszik az ő hivataljának állapatjával, hanem ki-ki mind feljebb, feljebb, nagyobb pompásságra és dücső­ségre siet. És ezeknek nagy kévánságából oly dolgokhoz kezd és oly cseleködetökbe avatja magát, melyek sem hivataljának állapatjához, sem szömélyéhöz, sem erejéhöz avagy tehetsé­géhöz ingyen sem illenek. Ott nyér az ember annak utána olyan nagy előmentet, oly nagy tisztességet, mint ez a fingó farkas. Ennek okaért eszes és alázatos légy: eszes, gondold meg, micsoda hivatalban vagy az Istennek akaratjából; abban megmaradj. Alázatos: mert mennyével feljebb hágsz, annyéval nagyobbat esel. Ha Isten nagyobbra akar vinni: talál ő módot hozzá. Te ne kapjad, ne kergössed!

Egy kazdag embernek vala egy nagy nyája. A mellett vala egy igen nagy és jeles komondora, mely a juhokat megoltalmazza vala a farkasok ellen. De a gazdag ember fesvénségéből igen hitvánul tartja vala a komondort, hogy igen meghitvánkodék a komondor. Midőn ez okaért ekképpen éheznék, hozzáméne a farkas, és mondá: "Mint vagy, barátom? Nem jól vagyon dolgod, mert igen hitván vagy. Talám beteg vagy?" Felelé a komondor: "De bizon nem volnék beteg; abból nem volna semmi nyavalyám. De egy fesvén ageb gazdát szolgálok: az nem adat ennem; csaknem halok meg éhhel az agebnek marhája mellett." Mondá a farkas: "Hová marad a maradék étek és az egyéb hulladék a konyha mellett, ha néked nem adják?" Felelé: "Mi patvar hulladék és maradék? Nincsen ott semmi effélében. Mert igen viaszfazakú és somfánál főző ageb. Nem sok füstet láthatni az ő konyhájánál. Az Isten eleget adott volna néki, de olyan, mint a béka, mely a földbe lakván, nem mer eleget benne enni." Mondá a farkas: "Én jó tanácsot adok tenéked." Felelé a komondor: "Bezzeg a jó tanács szükség volna énnékem." Mondá a farkas: "Én a juhok közübe megyek, és elkapok egyet a jó bárányok közül, és elviszem azt. Te kedig utánam jőj nagy sebességgel, de a félúton ledőlj, és úgy tettesd, mintha az esztevérségnek miatta el nem mehetnél utánam. És meglátják azt a pásztorok, és megmondják a gazdádnak, és a gazda annak utána jobban kezd tartani." Mondá a komondor: "Bátor azt műveljed, és jó lészen." Eljöve ez okaért másodnap a farkas, és egy jó kevér báránt kapa a nyájból, és elkezde futni avval. Utána a komondor. De a félúton ledőle, mintha esztevérségnek miatta tovább nem mehetne. Hazamenvén a pásztorok megrnondák a gazdának, mondván: "A mi komondorunk ma megmarta volna a farkast, és a kevér báránt megszabadította volna szájából, de esztevérségnek miatta nem mehete utána. Ez okaért a farkas elvivé a jó báránt. És félünk, hogy több lészen efféle." A fösvén gazda nehezen vévé a kárt, és parancsolni kezde naponként, hogy enni adnának a komondornak. Egy-két hét múlva ismeg elméne a farkas hozzája, és mondá néki: "No, mint vagy, barátom? Jobban vagyon-é dolgod?" Felelé a komondor: "Jobban." Mondá a farkas: "Látom, hogy jobban, mert simább mostan a hátad, hogy mint azelőtt. De még jobban leszen dolgod, ha tanácsomat fogadod." Felelé a komondor: "Micsoda a tanács?" Mondá a farkas: "Holnap is eljövek, és elkapok egyet a bárányok közül, és te ismeg utánam fuss, és mikoron elérsz, taszítsad orroddal az oldalamat, és eldőlj, mintha erőtlenségnek miatta nem bírhatnál vélem. És meglátják azt a pásztorok, és megmondják a gazdának. És meglátod, hogy ennek utána jobban tart." Felelé a komondor: "Bátor! Jó lészen!" Eljöve ez okaért másodnap a farkas, és elkapa egy igen jó báránt a nyájból. És utánafuta a komondor, és mikoron elérte volna, megtaszítá a farkasnak az oldalát az orrával, és ledőle, mintha erőtlenségnek miatta nem bírna véle. És mikoron a pásztorok hazamentenek volna, megbeszélék a gazdának, mondván: "Ma a farkas ismeg egy báránt elkapa a nyájból. De ha a komondor jobb erőbe volt volna, bizon el nem vitte volna. Mert szinte elérte vala immár, és midőn hozzá harapa, erőtlenségnek miatta nem bírhata véle." Mondá a gazda a családoknak: "Viseljetek gondot a komondorra. Mindenha vessetek valami húst és leves kenyeret néki." És a házi nép jól kezdé tartani a komondort, és meghízék. Egynyíhány hét múlva ismeg eljöve a farkas a komondorhoz, és mondá: "No, mint vagy, barátom?" Mondá a komondor: "Jól vagyok." Mondá a farkas: "Látom, mert igen meghíztál. Lám, mondám, hogy így lészen. Ez okaért add meg jutalmomat immár a jó tanácsért. Hadd vigyek egy jó báránt el." Felelé a komondor: "Vaj ne! Kétszer adtál jó tanácsot, és két jó báránt vittél el érötte. Tovább ne nyúlj immár, mert megharagszunk egymással." Mondá a farkas: "Ne légy oly hálaadatlan! Ha egyebet nem engedsz énnékem, mégis adj valami jó tanácsot, mert igen éh vagyok." Mondá a komondor: "Ím, jó tanácsot adok. A gazdám mellett a szomszédnak kidőlt a pincének az egyik fala, és ott jó szalannák függnek, sok jó hús és eledel vagyon ott a pincében: Jó bor is vagyon ott, ha bort innyi akarsz: ott ez éjjel ugyan jó lakhatol." Estve elméne a farkas, és beméne a pincébe, és sok élést talála ott. És mikoron a jó lakás után szomjúhozni kezdene, vén a borban is, és váltig ivék abba. Midőn a boritaltól megzajosult volna a feje, jó kedvet vén magának, a hordóra felülvén, mondá: "Bizon mikoron estve a falukba bementem, hogy valamit kaphassak, ott hallottam, hogy a pórok a korcsoma háznál, midőn megittasultanak, ottan énekszót kezdöttenek, és nagy vígan éneköltenek. Bizony én is azt műveltem: ugyan vígan mondom én is az éneket." És mikoron ordítani kezdett volna, meghallák az ebek, és ugatni kezdének. És mikoron feljebb kezdene énekölni, meghallák a szomszédok, és mondának: "Bizony erősen ordít egy farkas. Ugyan kezel vagyon hozzánk." És mikoron az ordítás után mentenek volna, tehát ímé a pincébe vagyon. És a szomszédok rajta, és ugyan ottan megölék, mert részeg vala, és nem tuda kiszaladni a pincéből.

ÉRTELME

E fabula előszer inti a családos embereket, hogy a fösvénséget elhagyják, és az ő családjoknak gondjokat viseljék jó módon, hogy ne éhezzenek meg. Mert ha fösvényen tartják őket, sokkal nagyobb kárt vallnak miatta. Mert a házi nép megbúsul, és mind urát, mind annak jószágát meg kezdik gyűlölni, és nemhogy kártól megoltalmaznák, hanem inkább kárt tésznek. Ennek felötte minden dolgakat pokol kedvvel művelnek, noha művelnek valamit.

Másodszor int e fabula, hogy senki oly dologban ne avassa magát, amelyet nem tanolt, nem szokott, avagy mely az ő természetének ellene vagyon. Mert olyan dolgot tisztességödre véghöz nem viszed. Mint itt a farkas, mely természete ellen bort kezde innya, és bőrével füzete érötte.

Egy igen kazdag ember fia vala, kinek az atyja halála után sok marhát hagyott vala. Ez nemigen sok idő múlva alá kezde szállani és igen elszegényedni. Vala ennek egy jámbor vén szomszédja, ki mondhatatlan igen szegény vala, de nem sok esztendeig igen marhás lőn és igen meg­kazdagula. Az ifjú, ki szegénségre jutott vala, a szomszédhoz méne, és szépen szóla annak, mondván: "Én ídes uram, jó szomszédom! Mi oka annak, hogy én igen marhás embernek fia lévén annyéra elszegényedtem, hogy csak alég vagyok belé; te kedig oly igen szegény valál, hogy csaknem kuldulásra jött vala dolgod, de mostan igen kazdag vagy. Majd te magad sem tudod marhádnak számát. Kérlek tégedet, jó szomszéd uram, jelents meg énnékem, mi módon jutottál a marhához. Tudod, mely jó szomszédod vala az apám: az ő barátságaért műveld és jelents meg énnékem azt a módot, hogy én is megtanolhassam, mert nyavalyásul vagyon dolgom." Mondá a vén szomszéd: "Úgy vagyon. Az apád jó barátom vala, és őérette megművelem és megmondom, miképpen én megkazdagultam. De így, ha senkinek meg nem jelented és meg nem mutatod." Felele az ifjú, és mondá: "Bizony nem jelentem, meg sem mutatom senkinek." Mondá a vén szomszéd: "Jó fiam! A te kapud felett két fecske lakik. Ez esztendőbeli nyárba mindenkoron reggel felkelj, mikoron a fecskék reggel énekölni közdnek. És nagy figyelmetességgel hallgass reá, mit mondjanak. Egy napon jeles dolgot hallasz tőlek. Mert ketten csoda dolgot kezdnek egymással beszéleni, melyből tanácsot vehetsz és nagy bölcsességet a megkazdagulásra. Mind megmondják azok, hol kell a kéncset keresni, és miképpen kelljen azt találni. Holnap ismeg jőj hozzám, és egy ereklőbe való szent állatot adok; akkoron megmondom, mit cseleködjél avval." És elméne a vén szomszéd, és vén fel egy csontocskát a földről, és egy zemesbe varrá azt. És másodnap megadá az ifjúnak, mondván: "Ím, szent tetem vagyon ebbe (maga egy lócsontocska vala). Minden reggel, mikoron meg­hallgattad a fecskéket, és azok a mezőre mennek, te is elmenj. Előszer a házba, és a szent tetemmel illessed az asztalt és az ágyat, a padokat, a táltartókat etc. És onnég kijővén, a pitvart, abban a szuszékokat, kádokat etc. Onnég menjél a pincébe, és a szent tetemmel illessed az ászkokat, az ajtókat. Onnég menj az istállóba, illessed a vályókat, az pajtákban a gyászolokat, a csűrben a csűrbálványokat, a kertben a gyümölcsfákat etc. Onnég menj a szőlébe, és tisztességgel fenn hordozzad az eröklét, és megkörüld a szőlét. És meglátod, jó fiam, mely igen szentséges légyen az erökle, és mely igen nagy áldomása légyen." Az ifjú igen megköszenvén, elvivé az eröklét, és úgy cseleködék, miképpen őtet tanította vala a vén szomszéd. Midőn kedig harmadnapig reggel felkölt volna, és a fecskéket megleste volna, tehát mind felesége, mind házanépe erősen aloszik. A szomszédok készen kimennek szántani, és a szőlőbe kapálni. A szomszéd asszonyok tehát megfejték az ünőket, és készen kihajtották őket a több barmokkal egyetembe. Magában kezde ez okaért gondolkodni, mondván: "Bezzek nem jó így! Pokol útban jártam eddig. Nem csoda, hogy elszegényedtem." És bemenvén a házba, megszólítá a feleségét: "Kelj fel, Rebeka! Emeld fel a nehezedet! Nem jól vagyon a dolog. Nem úgy élnek az emberek. Ott áll az ünő, még berekesztve vagyon a borjú. Maga a szomszédság készen ki is hajtotta minden barmát." Reggel ez okaért ekképpen kezdé felköltegötni háza­népét, és ő maga is a fecskéknek tanácsát meglesni. Annak utána a szobába menvén az eröklével, és illetvén az asztalt, a padokat etc., látá, tehát mindenütt darab könyerek és maradék borok vannak. Mosatlanok a tálok, töröttek a fazekok, és fél esztendővel gyűtött szemétek, rozsdás nyások, sörpönék és vágókések etc. Annak utána a pitvarba vivén az eröklét, tehát lyukasok a szuszékok, és a disznók behágtanak a kádakba, és nagy kárt töttenek. Ezenképpen a pincében is és a szőllőben csak kárt látta etc. Kezde az okaért ő magába mondani: "Ennek előtte reggel virradtáig és szinte eleget aludtam, annak utána morálván egy kevesik mindjárást felestökre mentem. Minden gondomat feleségemre és béresimre hattam. Lám, ördegül vagyon dolgom. Nem csoda, hogy elszegényedtem. No, nem jó más ember szájával ennyi. No, bezzek a fecskékkel reggel felkelek, és elhordozom az eröklét." Mikoron esztendeig elhordozta volna ekképpen, hazavivé ennek utána az eröklét a vén szomszédnak, mondván: "Jó szomszéd uram, igen köszenöm tekegyelmednek a jó fecskés tanácsot és a szentséges eröklét. Áldott dolog volt. Igen megszaporodott ez esztendőbe minden marhám. Minden elegem vagyon. De gonoszul valék annak előtte." Mondá a vén szomszéd: "Megnyitottad-é az öreklét?" Felelé az ifjú: "Nem." Megnyitá ez okaért a vén szomszéd a zemest, és megmutatá néki a csontot. Mondá az ifjú: "Nem erökle ez, hanem lócsont." Mondá a vén szomszéd: "Az tott. Látod-é, hogy nem ez szaporította meg marhádat, hanem hogy mindennap elmenvén, házadhoz és örökségödhöz láttál: az művelte a szaporodást. No, mit tanyítának a fecskék?" Felelé az ifjú: "Bizony erősen lestem, hogy vélem szóljanak, de soha nem szólának. De addig hallgattam reggel fecsegötéseket, hogy immár elszoktam a reggeli álomtól, és örömest és minden nehézség nélkül felkelhetek és ottan dolgomat tehetem." Mondá a vén szomszéd: "Csak ebbe maradj immár, és soha el nem szegényedel."

ÉRTELME

E fabulának az értelme könnyű. Először azt jelenti meg, honnég legyen, hogy az emberek elszegényednek. Tudniillik ebből, hogy tunyák és restek, és csak a testnek gyönyörűségit keresik. Nem vigyáznak, és reggel az Istennel nem beszélnek, és nem imádkoznak őnéki. Továbbá, hogy hivataljokban restek és gondviseletlenek. Annak utána inti e fabula a resteket és tunyákat, hogy ébren legyenek, és könyöregvén az Istennek, az ő hivataljokban, a munkál­kodásban szorgalmatosok legyenek. Mert efféle munkálkodó híveknek munkájokat megáldja az Úr, és ménáját adja. Mint Salomon mondja: Az Úrnak áldomása, a tészen kazdaggá. Ismeg a bölcs: A rest kéz megszegényít. A munkálkodó kéz megkazdagít. Ne várjad ez okaért a sült galambokat az égből szájadba, hanem az Istennek parancsolatjának általa megindíttatván munkálkodjál, és az Isten megáldja munkádat. Ora et sedulo labora: Et sic habebis multa bona.

Egy rókának fia lőn. Az elmenvén, komává kéré a farkast. A farkas öremest felvévé a komaságot; és nevezék a rókafiat Lupescónak. Egynyíhány hónap múlva eljöve a farkas az ő komához, és mondá: "Jó komám, add nékem a te fiadat, a Lupescót, én gondot viselek reá, és megnevelem, és sok tudománra tanyítom, tudniillik mindazokra a tudományokra, melyeket én tudok, és melyeket én eddig kerestem mind magamnak, mind fiaimnak életünkre. A nélkül is sok fiaid vannak. Nem győzed őket tanítanyi, táplálni és tartani." A róka igen megköszöné a farkasnak, hogy mind ő magáról, mint az ő fiairól gondot viselt volna, kiváltképpen, hogy tanítani akarnája a Lupescót, hogy jövendőre mesterségesen tudna elélni. És odaadá néki, az ő komának a Lupescót. Hozzája vévé ez okaért a farkas az ő keresztfiát, a Lupescót, és elballaga együtt véle a falukba az ólok környül, hogy meglátná, ha valamit kaphatnának. És mikoron éjjel semmit nem kaphatna, reggel felméne egy hegyre az ő keresztfiával, a falunak ellenébe, honnég benézhet vala a faluba. És mondá a farkas az ő keresztfiának, a Lupescónak: "Ez éjjel sokat jártam hejába, és igen elfáradtam. Lefekszem ez okaért és nyugszom. De te, jó keresztfiam, vigyázz, és meglásd, mikoron a barmokat kihajtják a faluból, és énnékem renddel megmondjad, hogy annak utána alámenjek, és ennünkvalót foghassak." És lefeküvék a farkas és elaluvék. A Lupesco kedig virraszta mellette. Hajnalba tehát ki kezdék hajtani a disznókat a faluból nagy csoportokkal. És látván azokat a Lupesco, megszólítá a keresztatyját, mondván: "Keresztapám, keresztapám!" Felelé a farkas: "Mi dolog, jó keresztfiam?" Mondá a Lupesco: "Ím nagy sok disznót hajtnak ki a faluból." Felelé a farkas: "Hadd járjanak! Nem szeretem a disznókat, mert rút, ondok állatok. Mikoron egyiket megeszem bennek, nem győzem megtisz­títani a sok sertőktől. Egy hétig is tökerögnek a hasamba. Légy veszteg csak, és vigyázz!" És ismeg elaluvék. Egy kis idő múlva ismeg mondá a Lupesco: "Keresztapám, keresztapám!" Felelé a farkas: "Mi dolog, ídes keresztfiam?" Mondá a Lupesco: "Íme nagy sok ökröket hajtnak ki a faluból, az ünőcsorda is utána jő." Mondá a farkas: "Hadd járjanak. Nem kedvelem azoknak húsát. Igen goromba húsok vagyon, és kemény a bőrek." És ismeg elaluvék. Egy kis idő múlva ismeg megszólítá Lupesco a farkast. Felelé a farkas: "Mit látsz?" Mondá Lupesco: "Vajki szép juhokat hajtnak ki, ugyan sokat kedig." Mondá a farkas: "Hadd járjanak! Bizony jó húsok vagyon ugyan, és igen szeretném. De tudja az ördeg, ennyi sok pásztorok és nagy komondorok vannak környüle, hogy senki hozzá nem fér. Ha odaballagok, mihelt meglátnak az ebek, ottan ugatni kezdnek, és a pásztorok hurogatni. Úgy szégyellem, hogy ugyan megpirult orcával kell elmennem onnég. Hadd járjanak ez okaért! Vigyázz oda!" Azonközbe kezdék a méneseket kihajtani a faluból. És monda a Lupesco a farkasnak: "Keresztapám, keresztapám, ím a méneseket kezdik kihajtani." Felelé a farkas: "Jól vagyon. Reá vigyázz, hová hajtják őket." Annak utána mondá Lupesco: "Ím szinte jó helyre hajtják, a fűbe, az erdő mellé, ama ritka fák közükbe." Mondá a farkas: "Jól vagyon." És felkelvén, mondá a Lupescónak: "Jere, lásd meg mesterségemet és tanold meg." És midőn a bokrok közett igen lassan a ménesekhöz ballagott volna, egy igen kevér lovat megkapa hirtelen az orránál, és levoná azt a földre és megfojtá, és a keresztfiával megévé. És midőn az erdőbe járnának, mondá a keresztfiának: "No, ídes keresztfiam, jóllakál-é? Mint tetszik e mai felestök?" Felelé a Lupesco: "Bizony jó. Igen jó ídes húsa vagyon a jó kevér lónak." És menet mondá a Lupesco ő magában: "Immáron jól vagyon dolgom, mert jó mesterséget tanoltam. Elélhetek immár: az anyámat is eltáplál­hatom." És szólván a farkasnak, mondá: "Kérlek, ídes keresztapám, ne legyen ellened: Én hazamegyek az anyámhoz. Mert immár elég mesterséget tudok, nem kell énnékem több tanítás. Ha valamit izensz az anyámnak, megművelem és megmondom." Felelé a farkas: "Nem mégy, mert még igen keveset tanoltál." Mondá a Lupesco: "Kérlek, hadd menjek el. Nyilván tovább nem maradok." Mondá a farkas: "Én azt mondom, ne menj el. Mert igen félek, hogy megbánod. De ha egyebet nem akarsz benne tenni, ottan menj el, és mondj keszenetemet az anyádnak." Midőn Lupesco az anyjához jutott volna, megijede az anyja rajta, és mondá: "Mi dolog, fiam, hogy oly igen hamar visszajöttél?" Felelé Lupesco az anyjának: "Azért, hogy eleget tanoltam keresztapámtól. Oly mesterséget tanoltam tőle, hogy könnyen immár elélhetek, tüteket is eltáplálhatom, valamennyin vagytok, és nemigen nagy és erős munkámmal." Mondá az anyja: "Hogyhogy tanolhattad oly igen hamar ezt e nagy mesterséget?" Felelé Lupesco: "Mi gondod vagyon erről? Én megtanoltam, s tudom. Jere ez okaért velem, és téteménnyel megmutatom." Elméne ez okaért az anyja véle. És Lupesco vivé az anyját a falu mellé, és ott leselködék, hogyha valamit kaphatnája. De nem talála semmit. És hajnal felé mondá az anyjának: "Jer, menjünk fel a hegyre, mely a falu felött vagyon." És mikoron felmentenek volna, mondá Lupesco az anyjának: "Igen elfáradtam e kerengéssel, ídesanyám, és lefekszem és aluszom, te kedig vigyázz virradóra a falura, és megmondjad énnékem, micsodaféle barmokat hajtnak ki a faluból." Leüle az anyja, és vigyáza. És midőn megvirradott volna, látá, tehát egy nagy csorda disznót hajtnak ki. És megszólítá az anyja a Lupescót, mondván: "Íme, ídes fiam, sok disznót hajtnak ki a faluból." Felelé Lupesco: "Nem kedvelem a disznóhúst. Igen sok sörtéje vagyon, azok torkomban megakadnak, és egy egész hétig is veszedésem vagyon vélek. Hadd járjanak!" Egy kevés idő múlva mondá az anyja: "Íme, ídes fiam, a tehéncsordát hajtják ki a faluból." Felelé Lupesco: "Nem kedvelem azoknak húsát, mert igen kemény, és nehezen emészthetni; a bőrek is igen kemény és erős. Hadd járjanak!" Ismeg egy kevés idő múlva mondá az anyja: "Ídes fiam, sok juhokat hajtnak ki a faluból." Felelé Lupesco: "Igen jók volnának ezek, de sok pásztorok és komondorok vannak környülek, és mihelyt meglátnak, ottan hurogatni kezdnek. Hadd járjanak!" Végre mondá az anyja: "Ídes fiam, ám a ménes­csordát hajtják ki a faluból." Felelé Lupesco: "Jól vagyon. Vigyázz reája, ahová hajtják őket." Mondá az anyja: "Ám az erdő mellé hajtották őket a fűbe, a ritka fák közübe." Felkele ez okaért Lupesco, és mondá: "Jere, ídesanyám, ím megmutatom mesterségemet." És mikoron alámentenek volna, mondá Lupesco az anyjának: "Ídesanyám! Menj fel amoda a dombra, és onnég megnézzed mesterségemet. Ezennel igen jól tartlak." És elméne igen lassan a bokrok közett, és addig méne, méglen a méneshöz jutna. És oda szekölvén, egy igen kevér lónak az orrára csüggelődék, erősen egybeharapván a fogakat, és azt tudá, hogy a keresztatyja módjára a lovat levonhatja és megfojthatja. De a ló fenn hordozá a Lupescót, és elfutván, a pásztorok­hoz vivé. Mert úgy harapta vala Lupesco az ő éles fogait egybe, hogy annak utána a ló orrából ki nem vonhatá. Látván Lupescónak az anyja, hogy a ló vinni kezdé Lupescót a pásztorok felé, igen kezde kiáltani, mondván: "Lupesco, ídes fiam, hadd el a ragadománt! Hadd el a lovat!" És mikoron az anyja látá, hogy a pásztorok nékifutamodnának pálcákkal és botokkal, és eszébe vennéje, hová menne a vége, feje felött egybe kezdé kulcsalni a két első lábát, és jajgatni és sírni kezde, és mondá: "Jaj, én ídes fiam, jaj, én ídes fiam! Ó, miért siettél oly igen hamar az oskolából? Ó, igen hamar löttél volt mesterré! Miért nem engödtél a te jámbor anyádnak? Ó, nyavalyásul tanoltad mesterségödet! Elvesztötted, mind magadat s mind engemet! Jaj, fiam, jaj!" Azonközbe a pásztorok leragadák Lupescót a kevér lónak orráról, és megbotolák a fejét, és levonák a szép sima veres bőrét.

ÉRTELME

E fabula jelenti meg annak bolondságát, ki előbb akar mester lenni, hogynem mint tanoló. Ez a bolondság igen köz az emberek közett. Mert az ördeg a bűnnek általa ezt e mérges magot és kövélséget hintötte a természetbe, hogy az ember nem elégöszik meg az ő hivataljával és abban való munkájával, hanem mindenkoron feljebb ügyeközik, és nem mértékli meg az ő erejét és tehetségét, hanem oly dologban avatja magát, mely ereje felött vagyon. Innég lészen annak utána a nagy sok szégyen, kárvallás és veszedelem. Ha ez okaért úgy nem akarsz járni, mint a bolond Lupesco, tehát vedd eszedbe magadat. Tanolj előszer, és úgy fogj annak utána a mesterséghöz. Hadd el a kövélységet, és alázd meg magadat. Sulyogasd és megmérjed erődet, és úgy kezdj dolgaidhoz.

Egy családos embernek egy nagy juhnyája vala. A mellé nevelt vala egy igen nagy komondort, mely őrzi vala a juhokat. Ez kedig, miérthogy igen nagy és fene vala, elijeszti vala a farkasokat, hogy nem mernek vala a nyájhoz jőni. Ha kedig odaoroszkodnak vala, a komondor mindjárást utánok futa, és elérvén, megmará őket. Végre meghala a komondor, és a pásztorok igen bánkódván rajta, mondának: "Megyünk? A jó vigyázó és erőző oda vagyon. Bezzek tízszer nagyobb vigyázásunk lészen immár." Hallván azt egy nagy kos, mondá a pásztoroknak: "Én igen jó tanácsot adok tünéktek, ha fogadjátok. Vonjátok le a bőrt az komondorról, és nyírjétek engemet, és szarvaimat lefűrészeljétek, és énreám adjátok a komondornak a bőrét, és a farkasok meglátnak engemet a nyájnál, és nem mernek odajőni." Mondának a pásztorok: "Jó lészen." És azt művelék. Megláták ez okaért a farkasok a kost a nagy komondor bőrében, és félének tőle, mert ugyan a komondornak vélik vala lenni. Egynyíhány idő múlva eljöve egy igen éh farkas, és elragadá egyiket a bárányok közül, és elfuta véle. A kos nagy hamarsággal utána, és midőn közel elérte volna a farkast, hátratekénte, és annyéra elijede a nagy komondor szabásó kostól, hogy ugyan ottan elhánná a nemjót, és igen kezde futni. Utána kedig nagy sietséggel a komondorbőrbeli kos. És nagyobban kezde ijedni, annyéra, hogy ismeg elszalasz­taná a gonosz bűzűbe. És inkább futni kezde. Ismeg a kos utána. Azonközbe a bokrok közübe szalada be a farkas, és a kos utána. De ottan megakada a kos a komondor bőrével a bokrokon, és azok elszaggaták a komondorbőrt róla. Látván azt a farkas, ottan megismeré őtet, és hozzásietvén, mondá: "Mi dolog? Kicsoda vagy te?" És a kos megijede, és mondá: "Ím, látod, egy szegény kos vagyok." Mondá a farkas: "Ha egy szegény kos vagy, mire merészletted ezt rajtam művelni? Miért gugoltál olyformán?" Felelé a kos: "Csak csúfságban műveltem." Mondá a farkas: "Jere utánam. Megmutatom szömlátamást, ha énnékem csúfság volt, avagy nem." És oda, a helyre vivé, ahol az űzéskor elhánta vala a nemjót, és megmutatá néki, mondván: "Micsoda ez? Nem csúfság tekörte ezt ki a belemből." Annak utána elvivé őtet a második helyre, ahol elejtötte vala a büdest, és mondá néki: "Minek mondanád ezt? Csúfságból esött-é ez? Nem kicsin ijedtségből lött ez, higgyed, jó kos bátyám. Ez okaért megtanítlak, hogy másszor hátrahagyod a csúfságot." És hozzákapván, ledőté a szegény kost, és megfojtá és megévé.

ÉRTELME

E fabula szolgál a közembereknek, kiknek az Úristen nem adott ennyi ajándékokat, mint a többinek, kiket feljebbvaló rendre emelt. Inti ez okaért azokat, hogy a bölcseknek, eszesöknek, vitézöknek, jeles férfiaknak, kiknek az Úristen dolgokat elővitt, és kiket felmagasztalt, dolgaiban ne avassák magokat, és azokkal ne társolkodjanak egybe, semmit se indítsanak ellenek, mert akármit kezdjenek ellenek, akárminémű bátorságot mutassanak ellenek, azért ugyan végre nem vihetik. Csak tettetes dolog afféle, és valóba semmi. Ezért látod a minden üdőbeli példákból, hogy akik valamit az elrendelt fejedelmek ellen indítottanak, hogy véghöz nem vihették, hanem mint a szegény kos, úgy jártának etc.

Vala egy zömök emberke. Ez erdős helyen lakik vala, és ott keresé életét földásással, vetéssel, favágással etc. Lakik vala kedig ott az erdőben egy oroszlán, mely nagy sok kárt tészen vala az emberkének. Mert vetését elnyomodja vala, és egyéb sok bosszúságokat művele rajta. Az emberke megharagvék az oroszlánra, és sokféle tőreket kezde vetni az ösvényeken, hogyha valamiképpen megejthetné az oroszlánt. Eszébe vévén azt az oroszlán, félni kezde az ember­kének csalárdságától, és mondá ő magában: "Igen okos ez a perentölke. Nem nyugszik, méglen valamiképpen megejthet." És hozzája vévén az ő kisfiát, elhagyá azt a földet, és más földre méne lakni. Egynyíhány esztendő múlva mondá az ifjú oroszlán az atyjának: "Ídesatyám, mi dolog ez, hogy igen sován földen lakunk? Mindéltig itt laktunk-é, avagy más földről jöttünk ide?" Felele az atyja, s mondá: "Nem mindenkor laktunk itt, hanem igen jó, szép, zsíros és kies földen laktunk azelőtt. De egy emberke miatt el kelle onnég búdosnunk." Mondá az ifjú oroszlán: "E szégyen dolog, hogy egy oroszlán búdosóban essék egy perentel miatt. Bizony én odamegyek, és bosszút állok rajta." Mondá az agg oroszlán: "Vaj ne menj, jó fiam, mert az emberke igen okos, és nagy bölcsessége vagyon. Mihelt odamégy, utánad ólálkodik, és meg nem szűnik, méglen valahol tőrben ejt és megöl." Felelé az gyermekdid oroszlán: "Életemre mondom, hogy abból nem fogadom szódat, hanem elmegyek, és erről e nagy bosszúságról bosszút állok." Mondá az atyja: "No, elmehetsz, de bizony jól tudom, hogy megbánod." A fia nem gondola véle, és elméne. Az úton menvén, talála egy lóra, mely az út mellett jára, és eszik vala a fűben. Annak túros vala a háta, és igen esztevér vala, annyéra, hogy csak a csontja és bőre vala. Mondá annak az ifjú oroszlán: "Bezzek rútul vagy! Kicsoda szörzett olyformán?" Felelé a ló: "Egy emberke vagyon itt a pusztában, az jő reám, és megfog, és zabolát vet szájamba, és nehéz nyerget vet hátomra, és reám ülvén té s tova megyen rajtam, és jargal széllel az ő akaratja szerént. Ekképpen vesztötte a hátamat, és csak alég vagyok belé." Mondá az ifjú oroszlán: "No, ne bánkódjál! Bizqny ezennel megállom bosszúdat az perentel kurvafián." És onnég előbb menvén talála egy ökerre. Az is igen esztevér vala, és a nyaka felhámolt és felcsumózott vala; az oldali is hoportosok valának. Megkérdé kedig az ifjú oroszlán az ökret: "Bezzek hitvánul vagy benne! Kicsoda szörzett tégedet olyformán?" Felelé az öker: "Egy emberke lakik itt kezel, az fog be szinetlen a járomba, és esztene vagyon, avval gyakja az oldalimat, és úgy hajt a szekérbe; abba vesztem oly igen, mert nincsen nyugodalmom tőle." Felelé az ifjú oroszlán: "No, ne bánkódjál! Ezennel megállom bosszúdat. Megtanítom a lator perentelt, hogy többszer sem tégedet, sem mást meg nem bánt." És midőn elejbe néze, láta egy embernyomot, és mondá: "Micsoda ez?" Mondá az öker: "Az emberkének lába nyoma ez." Megaraszolá a gyermek oroszlán a nyomdékot, és mondá: "Ó, kurta kurvafia! Ki revid lábocskája vagyon! Hogyhogy tehet ez oly igen nagy dolgokat? Kérlek tégödet, vígy reá engemet, és mutasd meg énnékem." Mondá az öker: "Amhol vagyon a hegyen fenn." Mondá az oroszlán: "Mi ördeget csinál? Nem tudom, ha táncol-é, avagy mit művel." Felelé az öker: "Nem látod-é, hogy kapál?" Felkiálta ez okaért az ifjú oroszlán, és mondá: "E, te lator perentel! Sok latorságot műveltél az apámon és a több vadakon. Nem tudod-é, hogy az apám a király minden vadaknak? Bizony ezennel megfizeted, mert bosszút állok rajtad." Az emberke mutata néki egy nagy botot, egy fejszét és egy hegyes tőrt, és mondá: "Te kevély ledér, jőj fel csak! Ím e nagy bottal agyonütlek, és e hegyes tőrrel véredet vészem, és e szekercével megkoncolom húsadat. Jőj fel csak!" Elcsodálkozék az oroszlán emberkének meréségén, és mondá: "Igen fenn vagy véle; de meglátod, hadd mehessek fel csak, alább hagyod." Mondá az emberke: "Mit akarsz? Minem jámbor és eszesb vagy az apádnál! Lám, avval tudtam egybeférni, midőn itt lakik vala, és jó barátságunk volt egymással; nem tudom, mit akarsz te!" Felelé az ifjú oroszlán: "Az apám mást mond: ugyan azért jöttem én ide, hogy bosszút álljak rajtad." Mondá az emberke: "Bezzek nem mást mond. Meghallanád, ha én is szömbe volnék." Mondá az ifjú oroszlán: "Jere tehát, légy szembe az apámmal." Felelé az emberke: "Bátor. Meglátod, hogy úgy lészen, amint én megmondottam." Mondá az oroszlánfiú: "Jere alá tehát." Felelé az emberke: "Tetszik, hogy bolond vagy, mert még az igaz utat sem tudod. Jere fel, itt mind e bércen menjünk elő az erdőn által; sokkal hamarabb leszen, mert általút ez. Két nap is előbb jutunk oda, hogynem mint az úton, melyen te eljöttél." Felméne ez okaért a fiú oroszlán, és együtt indula az emberkével. Az emberke kedig vezérli vala az oroszlánt ösvénökre, ahol kelepcéket és tőreket vetett vala a vadoknak. És mikorontan az erdőbe jutottanak volna, mondá az emberke: "Nem jól cseleköszem, megbocsásd, mert tenéked kell elöl járnod, mert király fia vagy." Elöl megyen vala ez okaért az oroszlánfiú nagy kevélyen, és utána jődögél vala az emberke a hosszú bottal. És minekutána valamennyére bementenek volna az erdőbe, ottan tőrben akada az oroszlánnak első két lába, és a tőr egybekötelédé a két lábát. És kiáltani kezde az fiú oroszlán, mondván: "Emberke, emberke, siess utánam! Soha nem tudom, micsoda vagyon itt a fűben: egybeszorítja a két lábomat; majd el sem járhatok." Felelé az emberke: "Menj előbb csak; nincsen semmi. Valami szederi általnőtt az esvényen, abban akadtál: nem árt." És az oroszlánfiú előbb kezde menni nagy nehezen, mert mind jobban-jobban kötölédik vala a két lába a járásban. És midőn nemigen messze ment volna, az utolsó két lábával is tőrbe esék. És midőn elő igyeköznék menni, nem lehete, hanem eldőle. És erősen kiáltani kezde: "Emberke, emberke, jőj élest; nem jól vagyok." És eljővén az emberke, mondá az oroszlánnak: "Mi lele?" Felelé az ifjú oroszlán: "Soha nem tudom, micsoda szorította lábaimat egybe. Fél nyomaig sem mehetek." Mondá az emberke: "Úgy kell kövély latornak! Miért jöttél ide, te kevély ledér? Mi járásod volt a földen? Nem tudod-é, hogy enyim ez a föld? Az ageb lator apád szinte így járt volna, ha fel nem szödte volna a fürhálót, és más földre nem ment volna lakni. No, állj bosszút immár. De jó oskolában jöttél, megtanyítlak, hogy másszar otthon ülsz." És kínálni kezdé őtet a köszvénnyel, a nagy bottal, és igen megveré őtet. A megveréskor kiáltani kezde a fiú oroszlán, és mondá: "Ó, ember uram, én ídes uram. Ne verd a hátamot, se a hasamat, hanem verd a füleimet, miérthogy nem akarták az apám beszédit hallani, és verd a szüvemet, miérthogy nem akart az apámnak jó tanácsának engödni. Mert ő mondja vala énnékem, hogy ide ne jőnék, mert te laknál itt, és igen okos volnál. Megmondja vala, hogy így fognék járni, ím szavát nem fogadtam, és mint jártam."

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, mint járjanak azok, kik elhiszik magokat, és erejekbe bízván megvetnék mind szüleiknek, mind jámbor vénembereknek minden jó adott tanácsokat. Tudniillik, hogy az ő kevélységökben megcsalatkoznak, és nagy szégyenekbe és halálos veszedelmekbe esnek. Mert nagyobb az okosság és bölcsesség a nagy erőnél. Ez okaért erődbe ne bízzál, és el ne hidd magadat. És meg ne utáld senkit, noha kicsidnek és alávalónak tetszik tenéked, akit megutálsz. Mert csakhamar terténhetik, hogy az, akit te semminek véled, terajtad hatalmat vészen, és győzedelmével nagy szégyenbe bekever. Tudod a Dávidnak és Góliátnak históriáját. Noha Góliát, a nagy óriás híres-neves vitéz megutálá a szegény perentelt, Dávidot, de azért ugyan meggyőzeték tőle.

Egy kesselő aláröpüle nagy sebességgel egy igen magas kőszikláról, és a juhnyájból ragada egy báránt, és azt elvivé. Látván azt egy holló, mondá: "Szép dolog ez. Mit járok én is a dögök után? Bizony én is azt művelem, amit a kesselő, és mindennap jó új húst ehetem, és ugyan jóllakhatom." Nagy sebességgel ez okaért ő is a nyájra röpüle, és körmeit erősen beveré egy báránnak a hátában. Futni kezde a szegény bárán, és a hollót a hátán hordozni. Meglátá azt a pásztor, és nagy sietséggel odafutamék, és megkapá a hollót. Mert annyéra beverte vala a körmeit a báránnak a hátába, hogy soha onnég ki nem vonhatá. És minekutána megfogta volna, mind a két szárnyát elvágá, és hazavivé a gyermecskőknek, hogy azok játszodoznának véle. A szomszédság látván a kurta hollót, megkérdők tőle, kicsoda és mi állat volna ő. Felelvén a holló, mondá: "Azelőtt véleködésem és akaratom szerént kesselő valék, de most látom, hogy kurta holló vagyok."

ÉRTELME

E fabula erre tanít, hogy megmértékeljed magadat, és erőd avagy tehetséged szerént kezdjed a te dolgaidat. És hogy erődnek felötte semmit ne kezdj. Ha valakit látsz, ki jeles és csodálatos dolgokat cseleköszik, ne légy te majomtermészetű, hogy te is mindjárást kövessed. Egyült nincsen értéked hozzá, hogy tisztességödre végrevihessed. Sok saru vagyon a vargamesternél, de nem mindenik illik lábadhoz: ki kicsin, ki nagy. Ha ezt mondod: Én is ember vagyok, amaz is csak ember: úgy vagyon. Ez is Mátyás, amaz is Mátyás, de azért más a Mátyás király, más ismeg Mátyás kovács etc.

Egy róka és egy bak úton járnak vala egymással. És mikoron igen szomjúhoznának mindketten, találának az út mellett egy kutat. És beletekintvén a bak, mondá: "Fráter róka! Bezzek jó volna ebből innya! De hitván pórok laknak itt e vidékbe, hogy sem kankorikot, sem vedret szöröznek melléje. Megyünk?" Mondá a róka: "Bizony meghalunk szomjúval, ha belé nem hágunk." Mondá a bak: "Nem mély, amint látom. Jere, hágjunk belé." És alászekelék a bak a kútba. A róka is utánaszekelék. És mikoron kévánságok szerént ugyan eleget ittanak volna, környül kezde tekinteni a bak, és mondá a rókának: "Itt benn vagyunk ugyan, eleget is ittunk, de hogy-hogy mehetünk ki innég?" Mondá a róka: "Könnyű dolog ez. Ágaskodjál fel szépen egyenesen a fal mellett, és én felhágok reád a vállodra, és onnég a fejedre, és arról annak utána kiszekelem, és kezemet alányújtom, és tégedet is felvonszom." Mondá a bak: "Bizony jó lészen." És nekitámaszkodék a falnak. A róka kedig felhága a baknak szarvaira, és azokról kiugordék a kútból. És mondá a baknak: "Ha igen bánod, jőj utánam." Mondá a bak: "Nyújtszetsze a kezedet!" Felelé a róka: "Majdan kezemet nyújtom büdes agebemnek! Csak meg nem öltél az úton nagy sok posszogásoddal. Jó helyen vagy! Légy ott csak!" Mondá a bak: "Jól adták reád a nevet, hogy ravasznak neveztenek. Egy hógyagazó és fondarló marcana latorka vagy." Felelé a róka: "Te egy bolond szamár vagy! Kár, hogy oly szép ősz szakállod vagyon. Bolond, hogy nem gondolád meg előszer, hogy ha beszeknél a kútba, miképpen ismeg kijöjhetnél belőle. Légy ott csak. Jó híves helyen vagy." És ott hagyá a szegény bakot a kútba.

ÉRTELME

E fabula erre inti az embert, hogy meglássa, kivel társolkodik egybe. Mert nem úgy kell az embert ítélni, amint kővül látod. Mert gyakorta szép szín alatt és ártatlanságnak palástja alatt egy igen ravasz álnak lator lakik. Ennek utána erre inti az embert, hogy vakmerő bátorságból, magagondolatlanul semmihöz ne kezdjen, hanem mindennek, amit kezdeni akar, előszer meggondolja a végét. Így jó lészen mindaz, amit akar kezdeni. Vajki nehéz a meglött dolgot visszavonni, avagy a lött dolog után tanácsot találni.

Mikoron egy macska megéhezött volna, a kert megött megfoga egy kakast, és mellyeszteni kezdé azt. És mondá a kakas: "Mit csinálsz? Mire műveled ezt rajtam? Lám, soha nem bántottalak sem tégedet, sem a te nemzetségedet." Felele a macska, és mondá: "Mit mondasz? Méltán halálnak vagy fia. Mert nyughatatlan állat vagy. Kiáltásodnak soha nincsen vége. Éjjel sem ember, sem egyéb lelkes állat nem nyughatik tőled." Felelé a kakas: "Minem az emberek­nek gonoszára művelem azt. Hanem felserköntem őket, hogy vigyázzanak az orvok ellen, hogy el ne lopják marhájokat, és hogy a munkára reggel felkelhessenek, hogy jól elélhössenek." Annak utána kárhoztatni kezdé őtet a macska, és mondá: "Ocsmány és undok állat vagy, és bujaságodnak nincsen vége. Nem gondolsz sem anyáddal, sem nénéddel, sem húgoddal, hanem általmégy a dologban, annyéra, hogy tízszer is méltó vagy halálra." Felelé a kakas: "Bizony evvel én vétket nem tészek. Mert hivatalomban híven eljárok, és a gazdának hasznot teszek, mert ekképpen sokat tojnak a tyúkok, és igen megszaporodnak." Mondá a macska: "No, a te disputálásodnak nincsen vége. Eleget felelsz és okokat adsz. De avval nem tölik be a gyomrom; én kedig nem akarok ma böjtelni. Ez okaért megmellyesztlek és megészlek." És ottan megövé.

ÉRTELME

E fabula azt jelenti meg, minémű természetűek legyenek a gonoszságosok: Hogyha valami ártalmasságos dolgot végözhetnek szüvekben valaki ellen, soha nem tudják azt megváltoztatni. És semmit használ őnálok sem Istennek emléközeti, sem Istennek igéje, sem ígéret, sem fenyegötés, sem mennyország, sem pokol, sem semmi. Akármit mondasz és prédikálasz a farkasnak: ő mindéltig csak báránt mond. Ez okaért megójad magadat afféle gonoszságosoktól.

Egy róka beméne egy csűres kertbe, hogy valamit fogna ennyivalót. Midőn meglátták volna az ebek, utána kezdének futni és erősen kergötni. Felkapa ez okaért egy szederibokorra, hogy azon felvonná magát, és a sevényen általszökelhetnék. De mikoron a szederibokorhoz kapott volna, a bokornak tevisei mind bemenének kezébe, és erősen megsérték és megsebesíték a kezét, és megtekéntvén a kezét, mondá: "Hamis gonosz állat vagy! Mert segétségért kaptam hozzád, de te viszontag megsértötted és megsebesítötted a kezemet. Nem jámborság tetőled!" Felelé a szederi: "Hallod-é! Jól ismerlek, ki légy. Miért kapál hozzám? Félek vala tőled, mert vélem vala, hogy úgy kapsz hozzám, mint minap a szomszédnak gúnárához. Lám, az sem vétett vala tenéked semmit; azért hozzákapál, megfogád és kegyetlen megöléd. Ez okaért vedd jó néven ezt tőlem, és másszor senkihöz ne kapj.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy az ember igen jól meglássa, kihöz folyamik tanácsért és oltalomért. Mert gyakorta lészen, hogy oly helyre siet az ember tanácsért, és oly embernél keres oltalmat, honnég annak utána bántás, kár, nyavalya érközik. Mert aki ő magában mérges és gonosz, hogyhogy adhatna az másnak jó tanácsot? Hogyhogy oltalmazhatna az valakit? A gonosz és ártalmas természetű gonosznál egyebet soha nem tud cseleködni. Ez okaért meg ne közesülj az istentelenekkel, hanem távoztasd el az ő barátságokat etc.

Egy embernek egy bálványa vala, kit feltött vala az ő házába, és nagyon szolgalmas vala annak tiszteletiben. És minekutána nagy ájítatossággal könyörgett volna néki, hogy jó szerencsét adna néki és előmentet dolgaiban, semmit nem használa véle, hanem napról napra szegényebb lészen vala. Végre eluná az ember a sok hejába való szolgálatot, és megbúsulván, megkapá lábánál fogva a bálvánt, és a fejével a falhoz kezdé azt ütni, mondván: "Bizony hejába nem szolgállak." És midőn keményen a falhoz ütötte volna, meghasada, és letörék a feje. És ottan egy gira arany kiesek belőle. És az ember felszedegöté azt, mondván: "Ó, visszafordult te gonosz állat, mely igen ájítatoson szolgállak tégödet, és kívántam, hogy segítségül lönnél szegénségemben, és jó szerencsét szörzenél énnékem, de soha nem segítél semmivel, hanem mind magadnak koporítottad az aranyat. Mostan kedig, hogy berontottam agyadat, ím, elég aranyat adtál, és minden szegénségemből kisegítöttél."

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy a családos ember hejába kedvez a gonosz családjának. Mert oly igen megátalkodtanak és megkeményedtenek a gonoszok az ő gonoszságokba, hogy hízelködéssel, ködvezéssel, jó cseleködéssel soha semmi hasznokat nem veheted. Ez okaért szükség, ha azt akarod, hogy valami jót és hasznos dolgot cseleködjenek, hogy jó sompálca és bot legyen kezedbe, és avval bírjad gonosz keménségöket. Azért mondották a régiek: Malo nodo, malus querendus est cuneus: A gonosz göcses fát ha meg akarod hasítani, tehát sulyok és vasék kell hozzá. Item: nux, asinus, mulier, familia non faciunt fructum nisi vapulent. A diúfa; szamár, gonosz asszonyember és házi nép nem teremt gyümölcset veretlen.

Egy macska eszébe vévé, hogy egy házban sok egerek volnának. Bebújék ez okaért abba a házba, és sokat foga meg az egerökben, és egymás után megövé azokat. A több egerek azt eszekbe vévén, egybegyűlének, és tanácsot tartának egymással, mit kellene művelniek, hogy a macskától megmeneködnének, hogy magvok ne szakadna miatta. És azt végezék, hogy tovább egy egér se laknék alatt a házban, hanem ott fenn a ház héján lennének és laknának, ahová a macska nem mehetne. Megérté a macska az egereknek tanácsát, és igen kerese módot hozzá, hogy ő is felférközhetnék a ház héjára. Mikoron kedig fel nem férkezhetnék, felfüggeszté magát a házba az utolsó két lábával egy faszegre a falon, és úgy tetteté magát, mintha megholt volna, és úgy lesé ott az egereket. Mikoron kedig az egereknek az egyike alájött volna, és a padlásról meglátná ott függeni a macskát, mondá: "Vajon micsoda függ ott a szegen? Talám valami fúót függesztöttenek oda. No, vagy fúó, avagy nem, de bizon innég alá nem megyek. Vaj ha a nyaka környül fojtották volna a kötelet, és azon függnél a szegről alá. Légy ott csak: hejába leselködel etc."

ÉRTELME

E fabula megírja az eszes embernek dolgát. A bolond ember nem tudja magát eszébe venni, akármint megcsalják őtet. De aki eszes, tehát ha azt egyszer valaki megcsal, annak soha nem hiszen többszer, akármely igen szép szót adjon a csalárd néki. Nagy nyavalya ez az emberek­ben, hogy gyakorta esztelenbek az oktalan állatoknál. Mert ahol a szamár egyszer elesik, oda soha többszer nem hajthatod. De az ember hiszen a csalárdnak. Efféle kábaság énbennem is vagyon, noha gyakorta nagy bút és kárt vallottam.

Egy pásztorgyermek legeltöti vala az juhokat egy dombon. Ez gyakorta kiáltani kezde a szántóknak. "Tolvaj, tolvaj! Ne hagyjatok, ne hagyjatok! Mert a farkas jött a juhok közikben." Hallván azt a szántók, elhagyák szántásokat, és a gyermekhöz sietének mindnyájan, hogy megszabadítanák a juhokat a farkastól. És mikoron odamentenek volna, ottan kacagni kezde a gyermek, és megmeveté a szántókat, miérthogy megcsalta volna őket. Ez kedig gyakorta lőn. Nem sok idő múlva ugyan valóba eljöve a farkas, és szaggatni kezdé a juhokat. Ottan kiáltani kezde a gyermek: "Tolvaj, tolvaj! Ne hagyjatok, jó uraim! Mert a farkas mind leszaggatja a juhokat." De a szántók nem hivék a gyermeknek beszédét, miérthogy azelőtt hazugságával gyakorta megcsalta vala őket. És mikoron senki nem jőne segítségre, és a farkas nagy sokat leszaggatna a juhokban, odafutamék, hogy a pálcával elűzné a farkast. Látván a farkas, hogy csak gyermek volna, reáje tére, és őtet is lemará. Ekképpen vévé a hazugságnak hasznáját.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy az ember az igazmondást szeresse és kövesse, és a hazugságot gyűlölje és eltávoztassa. Kiváltképpen az ifjak. Mert szidalmas dolog a hazugság, miképpen szép jószág az igazmondás. A hazugság soha nincsen szégyen és kár nélkül. A hazugsággal általmehetni az országon, de nem jöjhetni vissza. Aki egyszer hazugságban találtatik, vajki nagy kárt vall. Mert másszor, ha szinte igazat mond is, azért ugyan nem hisznek néki.

Egy hangya igen szomjú lévén, kénszeríttették a forráskútra menni, hogy ott innék. És midőn aláhajolna, hogy innék a vízbe, ottan beleesék a vízbe. Áll vala kedig egy fa a kút mellett, melynek ágai a kút felüben érnek vala, melyeken egy galamb ül vala. Ez látván a fáról a hangyát, hogy veszédnék a vízbe, egy ágocskát leszegdöle a fáról, amelyen ül vala, és azt lehagyítá a kútba. Arra mindjárást felmászkála a hangya, és azon nyugodván, kimászkála a kútból, és megmeneködék a haláltól. Azonközbe juta egy madarász. Az látván a galambot a fán, mindjárt vén egy hosszú rudat, és lépet ragaszta annak hegyire, és lassan-lassan fel kezdé azt a fának ágai közett tolni, hogy avval megfogná a galambot. Mikoron kedig ezt látta volna a hangya, hamar odasiete, és a madarásznak a lábán felmászkála, és erősen megcsípé azt, annyéra, hogy a madarász leejté a lépes rudat. És hallván a galamb a rúdnak zörgését, meg­ijede, és látván a madarászt, elméne: ekképpen megmeneködék a haláltól.

ÉRTELME

E fabula erre int előszer, hogy az ember jámbor legyen, és senkinek ne ártson, kárt se tegyen, hanem inkább arra igyeközzék, hogy minden emberrel jól tegyen. Mert a jótétel soha nincsen jutalom és haszon nélkül. És bár ne nézz arra, ha kicsin, együgyű, szegény etc., akivel jól tész. Mert módja adatik idővel, hogy ismeg jóval, szolgálattal és haszonnal lehet tenéked. Másszor tanít e fabula hálaadásra, hogy hálaadatlanok ne legyünk, és hogy a jót gonosszal ne füzessük, hanem tiszta jóval. Mert ebtermészetűek azok, kik a jót gonosszal megfüzetik. Mert ha az eb a vízbe esik, ha kezeddel hozzányúlsz, hogy kivonjad: ottan megharapja a kezedet.

Egy méh vén mézébe és viaszában, és ezeket ajándékba vivé Jupiternek. Jupiter igen jó néven vévé ezeket, és ajánlá magát a méhnek. És a méh könyörgeni kezde Jupiternek, hogy ezt e jót tenne ővéle, hogy minden, valaki kosárához kezdene, és mézét ki akarná vinni abból, és ő azt megmarná, hogy az ottan meghalna. Jupiter megbúsula hallván ezt a könyörgést, és miérthogy igen szereti vala az emberi nemzetet, olyan választ tőn a méhnek, hogy ő senkit meg ne marnája: mert ha valakit megmarna, nem akarná, hogy az meghalna, hanem hogy ő maga a méh meghalna. És Jupiternek akaratjából így lőn. Most is úgy lészen; hogy valamely méh megmarja az embert, annak ottan meg kell halni.

ÉRTELME

E fabula erre int, hogy minden emberhöz jóakarattal legyünk, és senkinek gonoszt ne kévánjunk, senkit meg se átkozzunk. Mert az átoknak oly természeti vagyon, hogy arcol visszatér arra, aki átkozódik. Mert az Isten jóakaró az emberekhöz, megáldja őket, és minden javaival megajándékozza őket. Annak felötte kegyelmes, irgalmas és igen tűrő etc. Azt akarja ez okaért, hogy az ő természetit kövessük. És mikoron felebarátunk egy történetből ellenünk vétközik, nem akarja, hogy mindjárást örök veszedelmet reája kiáltsunk.

Vala egy férfiú, kinek felesége, kit igen megunt vala, télbe meghala, kinek halálán a férfiú igen örüle. És mikoron a tavasz el kezdene érközni, tanácsot kezde kérdözni barátitól, kit volna jó házastársul választani és venni magának. Egyik barátja ezt mondja vala néki: "Szerető barátom! Ha meg akarsz házasodni, tehát igen ifjat ne végy, hanem olyant, ki a te idődhöz hasonló. Mert te is immár koros szabásó vagy, és lisztes immár a fejed. Ha ifjat vész, az ottan kezd ősz hajaidat megutálni, és nagy nyomorúságokban és bánatokban kezdesz miatta lenni. Tied lészen a bárány, akárkicsoda volt a kos." Másik barátjához menvén, attól is tanácsot kezde kérdeni. Az ekképpen szóla néki: "Szerető barátom! Koros asszonyállatot ne végy! Tudod-é, mint untad vala a másikat, mely jó szerencsédre meghala. Ha korost vész, az bírt az elébeli urával, és amint avval bánt, szinte azonképpen véled is akar cseleködni. Soha nem győzed kedvét keresni. Ha bejő a házba, morog véled. Ha kimegyen, posszogással vészen búcsút tőled. Ez okaért végy ifjat, azt kezedre taníthatod, és gyönyörűséges lészen véle lakásod" etc. Elbúsula a férfiú a két tanács miatt, és mondá: "Megyek? Elveszett eszem ezeknek tanácsok miatt. No, tudom, mit művelek." És elméne, és két feleséget vén magának, egy korost és egy igen ifjat. Mikoron immár együtt laknának, mindenik a feleségek közül hízelködni kezde férjének. De a férfiú inkább kezdé szeretetit megmutatni a szép menyecskéhöz, hogynem a koroshoz, melyen a koros igen bánkódni kezde. De álnakságot gondola, és elméne a férfiú mellé, és hozzá kezdé magát törleni, és nagy szeretetet hozzá mutatni. És miérthogy untalan fejébe néz vala, gondolá ő magában: "Bizony az én férjemet énhozzám hasonlóvá tészem." És midőn a térdén alonnék a férje, ki kezde lassan-lassan az fekete hajakat tépni, mondván: "Énnékem is ősz a fejem, de ez ezennel hozzám hasanlatos lészen; mert bizony mind kitépem a feketéket." Látván azt a menyecske, gondolni kezdé: "Bizony ebből jó nem követközik, mert az uram meglátja a tükörben, hogy teljességgel ősz haja vagyon, és ottan meg kezd tégödet, miérthogy igen ifjú vagy, utálni és a vén vigyorhoz ragaszkodik; ottan nem jól lészen dolgod." És elméne, és hízelködni kezde a férjének, és midőn a térdén alonnék, mind kitépé néki az ősz hajokat, annyéra, hogy a feje megkapaszula, és sima lőn, mint egy vakart tök. És mikoron kijött volna a házból, megláták őtet a szomszédok, és mondának: "Mi ördög lelte a szomszédot? Ím, mint fénlik a taréja." Azelőtt fürtes Gálnak vala neve, de immár kopasz Gálnak híják. Agebül járt!

ÉRTELME

E fabula megjegyzi és megcsúfolja a vénembereket, kik eszeket hátrahagyván, és termé­szetöknek fogyatkozását nem mértékölvén, magagondolatlanul testi gyönyörűségöket és kévánságokat követik, és vénkorokban megházasulnak. Ezek nagyobb bolonságot nem cseleködhetnek, és kárt nagyobbat magoknak soha nem tehetnek. Mert ha aggot vészen az ember, mi haszon jő abból? Nemhogy szolgálna néki, hanem szükségesb volna, hogy ő maga szolgálna annak. Aminémű erkölcset hozott az előbeli urától, azt soha el nem hagyja. Ez is nagy nyavalya. Ha ifjat vészen: a sem illik egybe, mert a tehén- és borjúhús nem fő meg egyaránt. Onnég lészen, hogy övé lészen a bárány, de más volt a kos.

Egy farkas igen éh lévén, kijöve estvefelé az erdőből, hogy látná, ha valami ragadománt kaphatna, melyet hazavinne az farkasnénak és fiainak. És a falu felé tartván, kerengeni kezde egy házat. Midőn kedig egy gyermecske a házban igen sírna, az anyja megbúsulván fenyegöti vala a gyermecskét, mondván: "Veszteg, gonosz gyermek! Hallgass, és aludj el, mert ezennel kivetlek a farkasnak!" Hallván azt a farkas, hiszen vala az asszonyállatnak, és éten-étszaka mind ott virraszta az ablak alatt, várván, hogy az asszony kivetné a gyermeket őnéki. De mikor a gyermek eleget sírt volna, elaluvék mind anyástól. Midőn kedig megvirradott volna, kijövének a pórok a faluból, hogy ki-ki mind dolgához kezdene. És látván ott az ablak alatt a farkast, kiáltani kezdének, és szekercékkel hagyigálni fogának, és pálcákkal a farkast jól megdereckölni, és csak alig szaladhata el. Mikoron kedig az erdőben ment volna az ő barlangjához, mondá a farkasné: "Mint jössz, én ídes farkasom? Lám, nem hozsz semmi ragadománt. Mint jártál? Igen felborzadott a szőr a hátodon. Jaj, ki szomorú vagy! Mi lelt?" Felelé a farkas: "Egy agebné miatt csaknem elveszék. Kerengém egy házat, tehát igen sír ott benn egy gyermek. Az anyja fenyegeté a gyermeket, mondván: Hallgass, mert ezennel kivetlek a farkasnak! Ezt hallván mind ott lestem az ablak alatt. És mikoron hertelen reám megvirradott volna, ott tapasztalának a pórok, és kelle az Istennek, hogy oda nem ölének; így jártam a vizsla agebné miatt." Mondá a farkasné: "Bolond vagy, és bolondul cseleködtél. Nem hallottad-é, hogy valaki az asszonyi állat szavának hiszen, hogy az a gyégre fondálja házát?"

ÉRTELME

E fabula erre tanít, hogy az asszonyállat szavának nem kell mindenkor hinni. Mert valaki asszonyember szava után indul, az gyakorta megcsalatkozik. Mert az asszonyi állatoknak hosszú a hajok, de igen rövid az eszek. Igen hamar meggondolják magokat, és igen gyors lovok vagyon. És miképpen az ebek akkoron sántálnak, mikoron ők akarnak, azonképpen az asszonyállatok akkoron sírnak, mikoron ők akarnak. És mihelt sírnak, ottan megója magát a férfiú; mert akkoron keres utat, miképpen megcsalhassa. De őköztek is külembség vagyon. Mert a jámborát Salomon igen dicsíri. Proverbio, 31.

A tekenés béka magában panaszolkodván, mondá: "Nem tudom, micsoda állat vagyok én; ím, mely rövid lábaim vannak, de mindazáltal ezt a nagy pajzsot a hátamon kell viselnem, és mindéltig a földen mászkálnom. Mennyé sok madár vagyon az ég alatt; mely igen szép magasan röpülnek, és senkitől semmit nem félnek. Vajha én is ezenképpen felmehetnék!" És elméne a madarakhoz, és mondá nékik: "Valaki engemet felvinne az égbe közületek, annak nagy titkot jelenteném meg, miképpen megtalálhatni a szép gyöngyeket a csigáknak házaiban." Maga ő maga sem tudja vala, hol kellene azokat megtalálni. Mondá a kösselő: "Ím én felviszlek." És körme közé vévé, és felvivé magason az égbe. Ott fenn immár meg kezdé kérdeni a tekenés békát, hol kellene a szép gyöngyeket találni. És midőn meg nem mondhatnája, körmelni kezdé a kösselő a tekenés békát, és kénszeríteni, hogy megállaná a fogadást. És jajgatni kezde, és mondá: "Jaj énnékem! Mit műveltem? Bolondul cseleködtem, hogy ide fel, hol semmi járásom nincs, kévánkoztam. Ha a földen maradtam volna, nem volnék most oly nagy gyötrelembe. Jaj énnékem!" Eluná a kösselő a tekenés békának panaszol­kodását, és megharagván, aláhagyítá. És az a földre esvén, mind elszéledék és elvesze.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy ki-ki mind az ő Istentől elrendelt állapatjában megmaradjon, és szertelen abból ki ne hágjon. Mert bölcs az Isten. Miképpen hogy tudta az embert teremtöni, azonképpen jól tudta, minémű állapatba helyheztesse őtet. Avval ha az ember meg nem elégöszik, hanem kevélységből kihág belőle; amennyével feljebb akar hágni, annál nagyobbat esik alá. Igen jó ez okaért az embernek az ő állapatjában isteni félelemben megmaradni.

A gyermekdid rákot látta az ő atyja, hogy a vízbe mind visszamenne, és igen megháborodék rajta. És megszólítá a fiát, mondván: "Jó fiam, ne járj olyformán, mert rút vagy véle. Elő járj, mint az egyéb lelkes állatok." Felelé a fiú az atyjának, a nagy ráknak: "Vallom, ídesapám, hogy a fiú tartozik az atyjának engödni, és annak példáját követni. De miérthogy rákot soha nem láttam, ki elő járt volna, hanem csak hátra, ez okaért a mi nemzetünknek példáját követtem eddig. De ha te, ídesapám, jó és szép példát adsz énnékem, és előttem elöl mégy, én is igyeközem példádat követnem." Mikoron az öreg rák jó példát igyeköznék adni az ő fiának és elöl akarna menni, igen lassan kezde ballagni, miérthogy nem szokta volna. Mondá a fia: "Ha a halászok kergötni kezdenek, igen hamar elérnek és megfognak, ha így kezdesz ballagni." Felelé az atyja: "Más módon megyek akkor." Kérdé a fia: "Mint mégy akkoron?" És mondá az atyja: "Így." És gyorsan hátra méne. Mondá a fia: "Ídesapám! Ha ez a járás hasznosb, tehát csak e mellett maradok meg. Ám valaki elöl akar menni, menjen."

ÉRTELME

Előszer e fabula ezt jelenti, hogy nehéz a természetből vött szokást megváltoztatni. Amint az Isten az embert teremtötte, és az ő életének módját tisztességgel elrendölte, ha így jár és cseleköszik, jól vagyon, és igen illik hozzája. De ha finnyáskodik, és az elrendelt útból kihág, ottan kitör belőle és kimutatja magát a kövélység, mely igen szidalmas. Annak utána a fabula arra inti az embert, hogy ha mást akar megfeddni és igazgatni, tehát előszer ő maga köbelébe nézzen, és megismerje magát, ha afféle vétökben részes, melyről mást meg akar feddeni. Mert nem illik külemben.

Ketten egybetársolkodának, és egyik a másiknak erős hittel megesküvék, hogy halálig egyik el nem állana a másiktól. És midőn egy nagy erdőn általmennének, talála egy nagy medve reájok. Látván azt, az egyik társ mindjárást elfutamék, és egy nagy fára felhága. A másik kedig látván, hogy el nem szaladhatna, ledőle a földre, és holttá tevé magát. Mikoron a medve odaérközett volna, megkörülé az embert a földen, és bízelni kezdé, és az orrát a füleihöz tartá és szájához. De mikoron leheletet nem érzene, miérthogy az ember erősen megtartja vala leheletét, elhagyá őtet és elméne, megholt dögnek alítván az embert. Minekutána a medve elment volna, leszálla az egyik társ a magas fáról, és odamenvén, megszólítá a társát, mondván: "Kelj fel, menjünk el, mert elment a medve." Felkele az, és elindula a társával. Mikoron az úton mennének egymással, megkérdé ez a társát, mondván: "Szerető társom! Mit beszél vala véled a medve, és mit súg vala füleidbe, mikoron a földen fekszel vala?" Felelé az: "Sok jó oktatásokat és tanításokat ád vala előmbe, és a többi közett erre is inte, hogy másszor eszesb legyek, és igen jól meglássam, micsoda emberrel társolkodom egybe. Mert igen vélta talál az ember egy hív és állhatatos társra, úgy monda." És ottan elválának egymástól.

ÉRTELME

E fabula megmutatja, mely igen nem kell az embereknek hinni, avagy az ő ígéretökben bizodalmot vetni. Mert ha a nyavalya elérközik, az próbálja meg annak utána az embereknek az ő mivoltokat. Ez okaért meglásd, kivel egybetársolkodol. Mert ha nyavalyád és szükséged tertényik, ottan megválik, melyik volt a jó és a hív társ.

Egy páva vendégségbe híva egy darut. És mikoron immár jóllaktanak volna, a beszédek közett egybeveszének a külemb-külemb ajándokokért, melyekkel őket megékösítötte volna a termé­szet. A páva mondá: "Micsoda vagy te énhozzám képest?" És azonközbe felveté a farkát, és megmutatá az ő szép tükeres festett tollait. "Micsoda szép kék bárson érne az én mellyemmel? És nézzedsze, mely szép korona vagyon - úgy mondá - a fejemen. Semmi vagy énhozzám képest. Rút undok szürke madár vagy" etc. Felelé a daru: "Úgy vagyon. Szép fénes tollaid vannak, és ugyan szép madár vagy. De mit használsz szépségöddel? Mit használnak tenéked a szép tollaid, noha tükeresek és fénesek? Mindéltig csak itt alatt a földen, a sárban és nagy bűzbe kell laknod, mert szép tollaiddal nem mehetsz fel az égbe. A disznók is gyakorta reád támadnak, és kitépnek benne. De engemet e rút szürke tollak felemelnek az égbe, és ott fenn járok az égbe, kezel az istenekhöz; és onnég az égből nézem az Istennek csodáit a földen nagy gyönyörűséggel és vigassággal. Ha egy tollam kihull, azt örömmel kapják az emberek, és a nagy hősek feltészik süvegben, és avval ékösítik meg magokat. Senki kedig nem becsüli a te tollaidat, hanem hogy legyözét csinálnak belőle. Eredj el immár, és kérködjél szépségöddel! Bizony szépen vagy véle!"

ÉRTELME

E fabula minden embert inti, hogy ne legyen kevél, és ha látja az Istennek ajándékit nála, hogy azok miatt senkit meg ne utálja. Mert az Isten szabad véle, kinek mint és micsodát ád. Ha tenálad egy jószágos ajándék vagyon; másnál más vagyon; éskedig olyan, amely sokkal hasznosb, hogynem az, amely tenálad vagyon. Hadd férjen el ez okaért más ember is melletted, és alázd meg magadat.

Négy egyarányú szép szarvas ökör vala egy társaságban, és mindenkor együtt mennek vala ki a mezőre, és semmi fenevad nem mere reájok támadni, miérthogy igen egyenlő akaratúak valának, és egyik a másik mellett támad vala. Az erős oroszlán egynyíhánszor feléjek kezde menni, és noha igen éh volna, azért, látván az egyenességet köztek, nem mere hozzájok kezdeni. Végre álnakságot gondola, és az egyik ökerhöz menvén, mondá neki: "Tudod-é, mint vagyon dolgod? A te társaid igen meggyűlöltenek tégedet, és végözést végöztenek ellened. Kirekesztnek a társaságból. Ez okaért megójad magadat tőlek." Az öker meghivé az oroszlán beszédét, és kétséges kezde társaihoz lenni, és idegenséget hozzájok mutatni. Ezenképpen méne az oroszlán mind a többihöz, és eláltatván egybeveszté őket. Mihelyt ez okaért idegenek löttenek volna egymáshoz, ottan eljöve az oroszlán, és az egyiket, magának lévént, megkezdé, és lemará azt és megövé. Annak utána mind a többét is. Mikoron kedig a negyedikhöz és az utolsóhoz kezdett volna, mondá az: "Ó, te álnaksággal megtölt fenevad, mely igen megcsaltál minket. Ha a kétségnek és gyűlölségnek magvát nem hinted vala közünkbe, bizony győze­delmet nem vöttél volna rajtunk. De immár oda vagyunk. Minden lelkes állat megtanoljon tőlünk, hogy álnakságos hízelködé beszédőknek ne higgyen, és a régi barátságot és társaságot minden apró véleködésért meg ne vesse. Mert ha mi a mi barátságunkban és társaságunkban állhatatoson megmaradunk vala: bezzek ez fene oroszlán egyet sem ött volna bennünk; de ez a mi bolondságunknak jutalma."

ÉRTELME

E fabula előszer igen dicsíri az egyenességet a társaságban. Mert addig, méglen az emberek, kik egy társaságban vannak, egyenlő akaratúak, és egyik szereti a másikat, igen nehezen fér valaki hozzájok, hogy kárt tenne avagy ártana nékik. De ha kétségösek lesznek egymáshoz, és kezdik egymást gyűlölni: ottan odaveszett minden dolgok. Ez okaért hamar ne adjad füledet a rágalmazónak, és nem minden okért megvessed régi barátodnak barátságát.

Egy igen szép, egyenes és magas fennyűfa álla egy galagonyatevis mellett. És az, megutálván a galagonyateviset, mondá: "Bezzek sűrő bojtos, tevises bokor vagy, és igen alacson. Ugyan nem vagy méltó, hogy együtt mellettem állj. Mert én szép egyenes és magas vagyok, annyéra, hogy tetejem a fellegöket feléri. Nagy becsületben is vagyok. Mert engemet a hajókban kezéparánt felállatnak, és az árbocfát csinálnak belőlem, és énhozzám kötik a vitorlákat, és nagy becsületbe vagyok. De te kicsoda vagy? Ott állasz, mint egy méhkaptár, alacson, és minden ember megutál. Ez okaért nem vagy énhozzám hasanló." Felelé a galaganyatevis: "Igazat mondasz. Szép vagy, és én igen hitván termetű vagyok. Sem vagyok hozzád hasonlatos. De mit tehetek róla, holott a természet így és olyan termettel látogatott meg? Mostan úgy vagyon, igen fenn vagy véle és teljességgel megutáltál engemet, és a dücsőség mind neked áll. De ha kevés idő múlva eljő a favágó, és meg kezd kerengeni, és éles fejszével tégedet kocogatni, és a földre leejteni, és szép ágaidat lenyesni, vaj mint akarnád, ha te is olyan bokor tevis volnál. Mert engemet nem bánt senki, de tégedet nagy gyönyörűséggel levágnak. Mit használ ez okaért tenéked a te kérködséged?"

ÉRTELME

E fabula inti azokat, kiket az Isten meglátogatott külemb-külembféle szép ajándékokkal, hogy az ő ajándékok miatt el ne higgyék magokat, és meg ne utálják a szegény együgyűeket. Mert az Isten gyűlöli a kevélyeket. Abból lészen az, hogy gyakorta elesnek, és nagy szégyent vallnak. Az együgyűek kedig megmaradnak etc.

Egy gyermek üle egy igen mél kút mellett igen sírván, és nagy szomorúságot és bánatot megmutatván. És ehhöz találkozék egy igen okos orv, nagy szorgalmatossággal kezdé kérdözni a gyermektől az okát, miért sírna és bánkódnék oly igen. A gyermek álnakságot gondolván, mondá az orvnak: "Jaj, egy aranyvederkém vala, és avval merítek vala vizet, és belészakada a kútba. És immár semmiképpen nem lelhetek módot hozzá, hogy kivehessem a kútból." Örüle a kévánatos orv a beszédnek, és mindjárást leveté a felsőruháját, s lehága a kútba, és keresni kezdé az aranyvedret. Méglen ő ott keresi vala az aranyvedret, az inas felkapá a felsőruhát az orvnak, és elfuta véle az erdőbe. És midőn sokáig megkereste volna az aranyvedret, látá, hogy hejábavaló volna keresése, és kihágván a kútból, nem találá meg a letött felsőruháját. És bánatban esvén, egy kőre leüle, és igen kezde sírni, és mondani: "Vaj bolond, hogy nem elégöszel meg a tieddel? Ím, mást keresvén, egy sincsen immár."

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy ki-ki mind avval megelégödjék, amit az Úristen néki adott és amivel megajándékozta őtet. És hogy a más ember marhájának kévánságától megoltalmazza magát. Mert az Isten igaz, ki hamar az ő igazságának ítíletiből ezt műveli, hogy úgy rendeli a dolgot, hogy ha a másét álnaksággal és hamissággal magadnak akarod koporítani, hogy a tiedet is utána veszted. Mert mihelt igyedet és keresményedet az Isten meg nem áldja, ottan meg­kábulsz, és egyik kárból a másikban esel, és abból megbúdulsz.

Egy családas jó major ember vala, kinek sok ludai valának. A többi közett vala egy, mely mindennap egy aranymonyat tojik vala. Ennek igen örüle a családos ember. De látván az aranymonyokat, aranynak nagyobb kévánságába esék, és gondolkodni kezde, honnég jőnének ez igen szép aranymonyok? Gondola ez okaért, hogy a lúd belől rakva volna arannyal, és nem győzi vala várni, hogy mindennap egyet-egyet tojnék, hanem megtekeré a lúdnak a nyakát, és egy éles késsel nagy kévánsággal meghasítá a ludat, hogy az aranyat kivennéje egyszersmind belőle. És ímé, semmit nem találá benne. Így vesze el a hasznos lúd tőle az ő nagy kévánságnak általa.

ÉRTELME

E fabula feddi meg a telhetetlenséget és sok heábavalóknak kévánságát, holott az emberek meg nem elégödnek avval, amivel az Úristen megajándékozza őket, hanem azoknak kívüle olyanokra űznek és olyanokat keresnek, amelyeket az Isten nékik nem engödett. Ennek okaért az Istennek ítíletiből az esik rajtok, nemhogy többet nyerhetnének az ő telhetetlenségöknek kévánságok szerént, hanem azt is elvesztik, ami nálok vagyon. Ez okaért ne légy telhetetlen!

Egy pórnak vala egy igen szép szénakertje, melyben szép gyümölcsfák valának, és egy igen szép kútfő. Mikoron egynémelykor munkájától megtért volna, beméne a szénakertbe, és lefekivék egy szép almafa alatt, hogy ott megnyugodnék. Jöve egy igen szép madárka az almafára, és ott kezde énekelni ídes és igen gyönyörűséges szóval. Hallván azt a pór, igen gyönyörkedék abban, és nagy sok helyen kezde urkokat és lépet vetni, méglen megfogá a madárkát. És midőn immár megfogta volna, és kezébe hordoznája, megszólítá a madárka a pórt, mondván: "Miért szörzettél ennyé munkát magadnak énéröttem, hogy megfognál engemet? Mit használsz vélem? Látod-é, mely igen apró madárka vagyok?" Felelé a pór: "Azért fogtalak meg, hogy énekelj énnékem." Mondá a madár: "Bizony én soha nem éneklek tenéked." Felelé a pór: "Tehát megészlek." Mondá a madárka: "Hogy ennél engemet? Nem látod-é, mely igen kicsin vagyok? Mind tollastól egyszersmind benyelhetnél engemet. De mit használnál véle? De ha elbocsátasz, így nagy hasznámat vészed, mert szabadulásomat hálaadással megfüzetem, és háromféle jeles tanóságot jelentek tenéked, melyet többet használsz, hogynem mint három kevér borjút adnék ajándokba tenéked." Hallván a pór ezt az ígéretet, elbocsátá a madárkát. A madárka elmenvén, egy fára üle, és onnég kezde alászólani, mondván: "Hallod-é, poremus? Megmondom a tanóságokat. Első: Ne higgy mindent, amit hallasz, kiváltképpen, ha eszedbe veheted, hogy az igazsággal ellenközik. Ami nálad vagyon, és amivel bírsz, azt megtartsad és el ne bocsássad. Harmadik: amit elvesztöttél és vissza nem hozhatsz, az után ne bánkódjál, hanem elfelejtsed." Ezeknek utána felszóval kezde a madárka énekölni és az Istennek hálaadással dicsíretet mondani, mondván: "Dicsírem az én Istenemet, ki rólam gondot viselt, és megkábította poremus bátyámat, hogy nem tudta eszébe venni a szép robintot, mely az én gyomromban vagyon, kinek nehézsége egy egész lotot nyom; melyet ha poremus bátyám kaphatott volna, mindjárást nagy úrrá lött volna. De énnékem ezért meg kellett volna holnom, mostan kedig élek. Hála legyen az Istennek." Hallván ezt a pór, sírni és jajgatni kezde és bolondsága felől igen panaszolkodni. Mondá ez okaért a madárka őnéki: "Ó, bolond pór! Miért gyötred szüvedet bánattal? Elfeledköztél-é immár olyan hamarsággal a jó tanúságról? Tudod-é, mint mondám, hogy ne hinnél mindazt, amit hallasz, kéváltképpen, ha oly dolog leend, mely az igazmondáshoz nem hasanló. Hogyhogy lehetne ez, hogy gyomromba egy lot nyomó robin volna, holott ennenmagam csak alig nyomok egy nehezéket? És ha szinte igaz volt volna, amit megmondottam vala: tehát meg kellett volna engemet tartanod és el nem bocsátnod. Ennek felötte, ha igaz volt volna, immár elvesztötted volna, nem kellett volna utánam bánkódnod, miérthogy oda vagyok, és vissza nem hozhatsz. Ez okaért, jó pór bátyám, hadd el a grobiánságot, és tanold meg a bölcsességet."

ÉRTELME

E fabulának nem szükség sok beszéddel az ő értelmét megadni. Mert az értelme benne vagyon megjelentvén. Tudniillik, hogy mindent ne higgyünk mindjárást, amit hallunk, hanem mértékre vessük, és meglássuk, ha egyeránt jár az igazságnak linával. Ezért mondották a régiek: Qui facile credit, facile decipitur. Aki hamar hiszen, kész megcsalt ember az. Másszor, hogy Istentől nékünk adott ajándékokat megőrizzük, és bolondságból azokat el ne veszessük. Harmadszor, hogy az elmúlton és mi elveszett, ne bánkódjunk. Mert ez bolondság.

Egy szántó ember méne ki a mezőre szántani oktatlan ökrökkel. És midőn té s tova búdosnak vala a barázdából, erősen szidja vala őket a szántó ember, a farkasnak adván őket gyakorta. Mikoron azt egy farkas meghallotta volna, ott lesé az ökröket mind napestig, hogy a szántó ember néki adná őket. Midőn immár estvefelé volna, kibocsátá a szántó ember az ökröket az járomból, és hazafelé kezdé őket hajtani. Elejbe körüle ez okaért a farkas, és mondá a szántó embernek: "Igen sokszor adtad immár ökreidet énnékem. Ez okaért add ide immár őket, és megálljad beszédidet." Felele a szántó ember, és mondá a farkasnak: "Nem ígértem tenéked semmit, csak pokocsáltam beszédimmel. Nem vagyok ez okaért semmiből köteles tenéked." Mondá a farkas: "Vaj ezt akarom, hogy eleget tégy ígéretödnek." Mikoron kedig így pampo­lódnának egymással, talála egy róka odajőni, és megkérdé őket, mondván: "Mit veszétek egymással?" Felelének azok, és megbeszélek néki a dolgot, miért pampolódnának egymással. Mondá a róka: "Ha akarjátok, én szólok közitökbe, és megítílem a dolgot közöttetök, és egy­be­­békéltötlek." Mondának azok: "Bátor." Mondá a róka: "Menj el te, szántó ember, amoda, és megállj ott. Te kedig, farkas, imide állj." Mikoron kétfelé állatta volna őket, elméne a szántó emberhöz, és lassan mondá néki: "Hallod-é, ha egy jó tyúkot adsz énnékem, feleségemnek is egyet, tehát módot lelek a dologban, hogy megmeneködel a farkastól, és szabadon haza­hajtatod az ökröket." Örüle a szántó ember néki, és megígéré néki a két tyúkot. Elméne a róka annak utána a farkashoz is, és mondá neki: "Ím, barátságodért műveltem, és a pórt reábírtam, hogy egy igen nagy szép sohajtat ad. Ez okaért hadd menjen el békével az ökrökkel. Másszor is megtalálod őket." Tetszék a szerződés a farkasnak is. És a róka elküldé a pórt az ökrökkel haza. És mondá a róka a farkasnak: "Jere te énvelem. Én odaviszlek, ahol találod a nagy jó sajtat." Elhordozá ez okaért a farkast mind hegyen-völgyen, annyéra, hogy beestveledék, és a holdvilág jól feljött vala. És jutának egy mély kúthoz, melyen két veder függ vala, egyik feljöve, a másik aláméne. És beléje tekintvén a róka, meglátá a holdnak képét a kútbeli vízbe. És megszólítván a farkast, mondá neki: "Ihol, atyámfia farkas, a nagy szép sajt; szállj alá, és vedd el." Mondá a farkas: "Vaj nem úgy, hanem add kezembe, mert avval tartozol. Ez okaért te magad szállj előszer alá, és ha szükség leszen, én is segítek annak utána." Felelé a róka: "Bátor, ím én alámegyek." Az egyik vederbe üle ez okaért a róka, és mindjárást alábocsát­kozék a kútba, és sokáig lőn oda alá, mert a vederben ülvén, nem jöhete ő magától fel a kútból. És a farkas gondolkodni kezde, mondván ő magának: "Ím, a róka aláment a kútba, és igen hallgat. Talám a ravasz vizsla mind megeszi a sajtot ott alant." És alá kezde a farkas kiáltani a kútba, mondván: "Mit késel oda alá? Hogy nem jössz fel véle?" Felelé a róka: "Bizonyába jeles és igen jóízí sajt, de igen nagy, nem bírok véle. Ülj a másik vederbe, és jőj alá, és segítsed felvinni." Örüle a farkas a nagy jó sajtnak, és mindjárást a vederbe üle, és miérthogy sokkal nehezebb vala a rókánál, mindjárást alá kezde szállani fenék felé, és a másik vederbe feljöve a róka, és mindjárt kiszeköllék belőle, és a farkast meg kezdé csúfolni és nevetni a kútba. A farkas kedig ott alatt ülvén, erősen kezde bánkódni és bolondságáról panaszolkodni.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy az ember eszes legyen, és ha valami igye vagyon, tehát az álnakoktól tanácsot ne kérdjen, és nem minden bírára hagyja ottan igyét. Mert a bírák emberek, kiket az adomány igen hamar megvakítja és az igazságnak útából kitántorítja. Ez okaért jó idején lásd dolgodhoz, hogy azt, ami előtted vagyon, kezedből hertelen ki ne bocsássad, és ugyan kötve higgyed komádat. Minden ember ember: de nem minden ember jámbor. Egynyíhánszor a szép szín alatt igen hatható méreg vagyon elrejtve.

Egy madarász szürét csinála a mezőn, és hálóját megveté, és önni vete a madaraknak a szürébe. Látván azt egy rigó, mondá: "Jó ember! Mit munkálkoszol itt, és mit csinálsz?" Felelé a madarász: "Várost építek itt." És a rigó elhivé a madarásznak beszédit. Elméne onnég a madarász, és elrejtezék. Odamenvén a rigó, hogy megnézegötné a madarásznak épiletit, látá ott az önnivalót. És midőn reáment volna, ottan reája burítá a madarász a hálót, és megfogá a rigót. Midőn odafutamnék a madarász, hogy kivenné a rigót a hálóból, mondá a rigó: "Ó, ember, ember! Bezzeg hitván építő vagy! Ha te olyan várost építeni akarsz, nyilván nem sok polgárokat avagy lakosokat találsz beléje!"

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy a közenséges társoságnak és annak ő hasznájának semmi nincsen nagyobb ártalmára, mint ha a fejedelmek megváltoznak az ő tisztekben, és kegyes gondviselők­ből kegyetlen nyúzók, fosztók és tirannosok lesznek. Efféle vérszopó fejedelmek alatt nem sokáig állandó a közenséges békösség, és a közenséges társoságnak ő állapatja nem állandó, hanem elbomol, és nyavalyás élet leszen belőle. Ez okaért e fabulából tanoljanak ez urak, hogy elhagyják a kegyetlenséget és a sok nyúzást. Mert ha esztelen kegyetlenségből megrontják a szegény alatta valókat, és mindenütt hálót vetnek azoknak: mi lészen végre benne? Pusztaság­ban lészen birodalmok. Hová marad még az Istennek kemény haragja és bosszúállása. Jaj, mond az Isten, annak, aki prédál! Nyilván ismeg megprédáltatol! De e mostani veszett időben nem hiszik azt az emberek. A pap költötte, úgy mondnak, hajts is el ez okaért a csörcet. De az Isten sem siet, sem késik.

Egy kegyetlen és szegényekre éhezett nemesember vala, ki igen kegyetlenül nyomorgatja vala a szegény jobbágyokat, mind törvéntelen adóval, dolgoztatással és külemb-külemb színek alatt való sarcoltatásokkal és bírságokkal, annyéra, hogy teljességgel megnyomorodtanak vala a szegény jobbágyok az ő kegyetlensége miatt. Ez egyszer a mezőre lovon kimenvén, meglátá a szegény jobbágyokat, hogy magoknak egy keveset szántanának; morogván ő magában mondá: "Latrok az én szolgáim; egy sem jár el benne, amibe bocsátom őket. Kedveznek e pesti póroknak. Maga meghagytam, hogy hét éjszaka énnékem szántsanak, kapáljanak, arassanak, kaszáljanak. Szinte elég, ha a pestiek szombaton délután és vasárnapon magoknak szántnak, kapálnak, aratnak, kaszálnak. Ó, hogy nincsen egy jó hispánom, kire bízhatnám a dolgot, hogy ugyan valóba hajtaná a pestieket a mindennapi dologra! Ugyan jól megfüzetnék néki, ha olyant kaphatnék!" Azonközbe elejbe kezde jőni lovon egy emberszabásó, veres nagy agyarú, hasított süvegben, és egy igen széles galléros mente vagyon rajta. Nagy a szöme, és azokra bartoson alávonta a süvegét. Megkérdé azt a nemesember: "Hová mégy?" Felelé az: "Szolgálatot keresni megyek." Mondá a nemesember: "Honnég való vagy és kicsoda vagy? Mert énnékem kellene olyan szolga." Felelé az: "Én vagyok a pokolbeli ördeg. Ha ez okaért kell szolgálatom, meglátod, hogy híven szolgállak." Mondá a nemesember: "Légy hispánom, hogy gyöterhessem e pesti pórokat. Mert nem találok igaz szolgát, mindnyájan kímílik a pesti pórokat." Mondá az ördeg: "No, hadd énreám! Sok idétől fogva forgattam efféle tisztbe; meglátod, hogy esztendeig elég marhád lészen." Mondá a nemesember: "Mit adjak tenéked esztendeig a te hívséges szolgálatodért?" Felelé az ördeg: "Semmit ne adj, hanem esztendő múlva, amit a jobbágyok ingyen és jó szüvekből ajánlonak énnékem, a legyen jutalmom és bérem." Mondá a nemesem­ber ő magában: "No, jó szolga lészen ez; ez ingyen szolgál énnékem. Ám a pórok ha ajánlonak valamit néki, avagy nem, mit gondolok én véle; csak ő szolgáljon énnékem híven." És mondá az ördögnek: "Ámbátor úgy legyen! Az legyen béred." És midőn a nemesember az új hispánt ajánlotta volna a jobbágyoknak, ottan hozzájok kezde a szegény jobbágyokhoz, és igen kegyetlenül bánik vala vélek. És naponként új-új fortélyokat talála ellenek. Megfogá a szegény jobbágyoktól a borárolást. Az önnen szőlővizeket elvévé tőlek négy-négy forintért, és rajtok árolá három-három pénzért pintét; és midőn vízzel elegyítvén megvesztötte volna a bort, reájok veté és házonként osztogatá azt nékik füzetésre. Hazajővén ugyan tanisztrával hozá vala a pénzt az urának. Annak utána elméne, és az özvegyasszonyokkal égetett bort égettete a borsöpréből, és azt is a szegény jobbágyoknak osztogatá drága pénzért. Mennyé faggyú esik vala mind ökerből s mind juhból, azt is mind az úrnak foglaltatá, és az özvegyasszonyokkal györtyát csináltata belőle, és azokat a jobbágyokra osztogatá. Kerteket is kapáltata a jobbágyokkal, és annak utána mind a hagymát és mind a petrosollyomat a jobbágyokra veté. És midőn annak a pénzét felszedte volna, ugyan süveggel vivé be nemesasszonyának, mondván: "Ihol, tisztelendé asszonyom, kegyelmed vegye jó néven! Kegyelmed más ruhákat vegyen. Mert K. nemesasszony! Nem illik kegyelmedhöz a braszlai köntes és szoknya, hanem tabit legyen, és ugyan szép tafota inneplő ruha legyen, szép virágos kamoka ötszer való bársonyos perémmel. A fedél ne legyen fejér, hanem sárga, veres, alakos és slógos. Kezed legyen rakva villámó szép aranyos gyűrőkkel, inged cinadoff és legvékomb gallérgyolcsból. Lá, minémű sarud vagyon, fekete, széles, mint egy sulyok; szép karmazsin bőrből csináltat vegyenek, vereset, vékont, rakván szép körek hegyes szegekkel. Ne hadd magadat, asszonyom! Mert ekképpen nemcsak uram teként gyönyörűségesképpen kegyelmedre, hanem még a szomszéd­ságbeli nemesuraim is. Hadd csak hadd; még uramat is felruházom és felékösítem." És azonközbe megjuta a nemesember, mikoron az hispán elment volna. És mondá az asszon az urának: "Bezzek jámbor hispánra találtál, ím ugyan süveggel hordja be a pénzt! Onnég is teremti a pénzt minékünk, honnég mi soha nem tudtunk volna várni. Bezzek be kell menned a városba vásárlani. Mert én immár egyszer kiöltözem e jászruhákból. Én is ugyan megmutatom, hogy nemesasszony vagyok!" Egynyíhány nap múlva ismeg eljöve az hispán, és hoza egy turba pénzt, és mondá: "Ihol a bor ára. Majd elég pénz esik. Ezennel elérköznek szép gyermeklovak­kal és kevér ökrökkel: ezeket patvarkodásból vöttem a jobbágyokon, mert megbírságoltam őket. A gyermeklovak közül válassz ki a javát, és oszd el a kazdagokra a jobbágyok közül, hogy neveljék és kiteleljék őket. Ha megmaradnak, vedd őket udvarodba. Ha kedig meghalnak, avagy a farkas megészen bennek, mindenikért végy tizenhat forintot rajtok, és ezt mondjad, hogy nem jól bántanak vélek, és hogy éhhel ölték meg őket, és meg nem őrezték. Az kövér ökröket behajtasd a városba: azok kész pénzek. A hitvánokat vágasd meg vélek, és a húst osztogasd reájok; a bőrekből bocskorokat metéltess, és nyolc-nyolc pénzen osztogasd nékik. Ím, elettünk a böjt, hozass sós halat, vizát, pontyot, veszett herenget, azt is vesd reájok: azon is szép pénzt nyerhetünk. Mikoron a gabonát megaratják, megdézsmálom előszer; annak utána az ötödét kiveszem; annak utána a földvámot, a bejövő köveket is lehányatom vélek; asztalbúzát is vészek rajtok. Emellett kántorludat, kappant, és tyúkot vészek rajtok; Szent Balázs malacát is meg kell adniok, méglen Szent György a bárányokkal elérközik. A nyomást is az erdővel egyetembe tilalomban; csak oda tekintsen a csörc, bizony behajtom. Meglátod, ezennel megkazdagítlak, te kedig ugyan úr módra öltezzél, és szép ékösen felruházd magadat. Bár a szomszéd zászlósúr legyen, te semmiből ne engedj néki" etc. A nemesember örüle néki, és mondá szépen felruházott kopogó feleségének: "Bizony jó szerencse talált evvel az hispánnal! Immár elélhetünk, szép hölgyem. Bár az Isten magának tartsa a mennyországot, csak én lehessek itt e földen olyan gyönyörűségben és uraságban. Ám sokat csacsognak a prédikátorok a mennyországnak bódogsága felől, de bár övék legyen: én nem kévánkozom oda!" És midőn ezek renddel mind meglennének, történnék beteljesedni az esztendőnek. És midőn a nemesember lovon menne, és az hispán utánamenne, és közelgöttenek volna egy falujához, mondá az hispán a nemesembernek: "Tisztelendő uram! Tudja kegyelmed, hogy az én időm betölt, és esztendőm immár elmúlt, és mindeddig is semmi jutalmom nem volt. Jó volna ez okaért, ha énnékem is lenne valami füzetésem, ennyé munkámért; mert tudja K., hogy jámborul szolgáltam K., és sok dologra tanítottam tekegyelmedet s mind asszonyommal egyetembe, kiket tü K. annak előtte ingyen sem tudott avagy értett; annyéra, hogy immár K. alkolmas kazdagságban vagyon." Felelé a nemesember: "Jó szolgám, jámbor vagy, és jámborul cseleködtél, de jusson eszedbe, mint szegedtünk egymással, mikoron hozzám állottál ennek előtte esztendővel. Azt mondád, hogy éntőlem semmit nem kérsz, hanem ha az jobbágyok ingyen és jóakarattal néked valamit ajánlonak, hogy azt tiednek mondod, és azt veszed és tartod magadnak. Mit vársz ez okaért éntőlem? Én semmivel nem tartozom tenéked." Felelé az hispán: "Úgy vagyon, jó uram; ottan abban maradjon." És azonközbe előbb-előbb menvén, jutának a faluba. És mikoron a faluba bementenek volna, kifutamék egy öker egy udvarból, és egy ember utána, ki szidja vala az ökrét, miérthogy nem hagyja magát befogni az járomba, mondván: "Hók, vizslának jószága, el hova mégy? Vigyen el az ördeg!" Hátranéze a nemesember, és mondá: "Hispán, hallod-é, mit mond a pór? Néked ajánlá az ökrét: tied az!" Felelé az: "Nem engemet illet, mert nem jókedvéből ajánlá nékem az ökrét; megbúsult szegény, búsultából műveli." Továbbmenvén, igen síra egy gyermek egy házban, és az anyja rengeti vala bölcsében. És midőn nem akarna elalonni, szidja vala a gyermeket, mondván: "Vaj, síró gonoszné fia! Vigyen el az ördeg! Lám, semmit nem tehetek miattad!" Hallván azt a nemesember, mondá: "Hispán! Hallád-é, mit monda az asszony? Néked ajánlá a gyermeket, tied ez!" Felelé az hispán: "Vaj nem, mert nem jóakaratból ajánlja énnékem, hanem búsultából műveli szegény." Mikoron a faluba továbbmentenek volna, vala egy ház előtt egy kis leánka. És az, látván a nemesembert, megijede tőle, és befutamék az udvarba az anyjához, hol az ünőt fej vala, és kiáltván mondá: "Anya, anya, ihol jő a nemesember, a mi urunk!" Felelé az anyja: "Ördög vigye el a vérszopó kegyetlen árolót! Talám valami dögöt érzett valahol, és arra jő a bírságra!" Hallván azt az hispán, mondá a nemesembernek: "Hallod-é, mit mond a szegény asszony?" Felelé a nemesember: "Hallom, de nem szüve szerént mondja, hanem csak pokocsából. Ki tudja, miért búsult meg ez agebné?" Felelé az hispán: "Bizony nem pokocsából mondja, hanem szüve szerént ajánla tégedet énnékem. Ez okaért enyim vagy, és elviszlek." És megragadá az üstekét, és ki kezdé emelíteni a nyeregből. És mondá: "Mit csinálsz, áruló? Nem tudod-é, hogy nemesember vagyok? Nem tudod-é, min maradsz a dekrétom szerént, miérthogy nemesembert mersz fogni?" Felelé az hispán: "Nem gondolok a te dekrétomoddal és ítílímestereddel; más dekrétoma vagyon annak, aki elejbe én viszlek, kinek én poroszlója vagyok." Mondá a nemesember: "Jaj, ha még csak egyszer láthatnám az szép veres karmazsin saruba kopogó nemes hölgyemet! Jaj, ha csak egyszer apolhatnám meg." Felelé az hispán: "Ne bánkódjál! Utána vagyon társom: majd melléd hozza! Együtt ültek a feredébe, a kénköves tüzes tóba." Mondá a nemesember: "Megelégödném feleségemmel egy feredőkáddal; minek való egy egész tó?" Felelé az hispán: "Minek a tó? Még az is kicsin immár! Mert ennyi sok urakat, nemeseket, kegyetleneket, hamisakat, vérszopókat, dúló-fosztókat hordottam társaim­mal belé, hogy majd nem fér több beléje. Bizony, kik még hátravannak a földen nemesek, minékünk nagy munkát szöreznek, mert a tót nagyobban kell ásnunk, hogy azok is bele­férjenek. Miérthogy a nagymester erősen prédikáltatja nékik a szent evangéliomot, de mint látjuk, egyik fülén bemegyen, a másikon ki, és senki nem tér a mi utunkból penitenciára, noha jól tudják, hogy a hamis, kegyetlen nagyurakat és több nemeseket mind elhordottuk. Ez a jele, hogy mind a többit is a kénköves tüzes tóba kell hordanunk." Mondá a nemesember: "Vaj bolondságom, mit műveltél? Ám hallám, hogy mondják vala a prédikátorok, hogy pokol vagyon, és hogy az Isten megítíli a hamisságot és kegyetlenséget; de én nem hittem. Azt gondolám, hogy csak a szegény prédikátorok gondolták volna afféle beszédöket." És mondá az hispánnak: "Hadd tekéntsek hátra; mert valaki jő utánunk." Mondá az hispán: "Bezzek jőnek; mert ez az út soha nem üres." Mondá a nemesember: "Malomtaligát látok, és valami emberek vannak rajta; de undok, rettenetes lovat látok, aki vonssza; lám, fekete, tüzes szájú és szömű sárkány; bezzek rettenetes taligás ül rajta. Ám két férfiú is és egy asszonyi ember vagyon a taligába." Mondá az hispán: "Ez a társom, kiről emléközém ennek előtte. Nem ismered-é ezeket a taligában?" Mondá a nemesember: "Ím, mind a kettő nemesember, és mindenik szomszédom vala a világba: Bezzek sokáig pörlöttünk egymással." És megszólítván őket, mondá: "Hojsz ide, hojsz! Lám egyszer vége lehetett a sok perpatvarnak." Felelének azok: "Jaj, vége vagyon, szánja az Isten. Nem látod-é, ki ül itt köztünk?" Mondá: "Kicsoda? Nem ismerhetem, mert elrejtőzik előttem. Ah, te vagy-é, ídes Kata asszony, én ídes hölgyem?" Mondá az hispán: "Nemcsak te hölgyed volt, hanem mindezek ketten élték ez világban. Azért ültötték őtet közikbe a taligában." Mondá a nemesember: "Bezzek ördegi dolog ez!" Felelé az hispán: "Ugyan is nem angyali!" Mondá a nemesember: "Jaj, ki nagy temérdek, fekete, sűrő, lángos füstét látok amott messze: Lám, az égig ér fel! Micsoda az?" Felelé az hispán: "Ott vagyon a kegyetlen nemeseknek föredéjek." Mondá a nemesember: "Jaj, vesztünk, odavissz-é?" Mondá az hispán: "Bezzek oda, mert a nagy Mester kezdetben készítötte azt a feredőt minékünk és tünéktek hamisaknak és kegyetleneknek." És mondá az hispán a taligásnak: "Elfáradott a karom, eluntam hordozni e kegyetlen latrot. Vedd fel a taligában." És a taligában ültöté. És a taligás elrándula vélek. Mikoron még távoly volnának a rettenetes tüzes füsttől, meg kezdék hallani a nagy kiáltást, ordítást, panaszolkodást, sírást, jajgatást mindazoknak, kiket feresztnek vala a kénköves tüzes tóban. És monda amaz hispános nemesember: "Uraim! Bizony nem truffa ez! Bizony erről e rettenetes feredőről szólt az Isten fia, mikoron az evangéliomba azt mondotta: Vessétek ki a külső setétségbe; ott lészen sírás, jajgatás és fogoknak csikorgatása. Jaj minékünk, bolondoknak, hogy szót nem fogadtunk a jámbor prédikátoroknak! Ó, esztelen emberek! Jobb volna, ha soha nem születtettünk volna!" És mondá az Kató asszony: "Lám, oly álnakok és patvarosok valátok az világban; lám, mindjárást a sok perlődésben excepciót találtok vala, és haladást a pörbe. Ezt e rettenetes ügyünket vegyétek apellációra, és addig, még kérdére megyen a dolog, talám valami módot találhattok a megszabadulásunknak." És szóla a nemesember az hispánnak: "Nagyságos urunk, kegyelmes urunk, légy kegyelmes hozzánk! Találj módot hozzá, hogy vissza vihess: mindörökké te szolgáid leszünk. Minden jószágunkat és marhánkat néked adjuk. Bár ugyan örökké szánts rajtunk, csak ments meg e rettenetes föredőtől!" Felelé az hispán: "Tarde fabulare! Oda vagyon ez: elköltötek arról! Ahol jó urunk!" Mondá a nemesember: "Ah, ah! Lám, emberi szöm rettenetesb állatot nem látott soha! Lám, nincsen ennyi légy a széles világban, mennyi rút és ondok szolgái vannak ennek. Kicsoda ez?" Felelé az hispán: "Ez a Sátán, kit Lucipernek nevezik. Ez a mi királyunk." És elejbe méne az hispán, és térdet-főt hajtván, mondá: "Felséges uram! Ihol vannak te szolgáid: ennél többet nem hozhatánk most, de majd többet hoznak a te felséged szolgái. A nagy Mester váltig prédikáltatja az evangéliomot nékik; de semmit nem gondolnak véle, hanem eljárnak az ő dolgokban, és erősen készülnek ide a feredében." Mondá Luciper a kegyetlen nemeseknek: "Bene veneritis, Domini! Jó szerencsével, jámbor hív szolgáim! Igen szennyesek vagytok, de kész a feredő." És mondá: "Bolondul cseleködtél, te hispán! Miért hoztad el az asszonembert? Szép kurva volt ez; még sok hasznot tött volna ez minékünk, és sokat csalt volna cifrázásával a feredőbe." Felelé az hispán: "Felséges uram, megéri véle, mert sok latrai vannak még hátra. És ugyan sok társai vannak hátra az világban, szebbek és cifrásobbak ennél. Azok eleget ingerlenek felségödnek szolgálatjára. Sőt nemcsak a nemesek közett, hanem minden városokban: holott efféle cifrázással és felségödnek szolgálat­jába majd meggyőzik még a nemeseket is." Felelé a Luciper: "Doborsa! Jól vagyon. No, vigyétek a latrokat a föredőbe; tü kedig kisiessetek ismeg az világba! Mert kétséges vagyok a nagy Mesternek fiához. Mert müvelhogy igen sieti a széles világban megprédikáltatni az ő evangéliomát, félek, hogy véget tészen az világi dologban, és eljő ítílni az elevenek és holtakat. Siessetek ez okaért véle, mert mikor hámlik a hárs, akkor kell őtet hántani. Hordjatok ide bőven bennek, ugyan ama kevérökben is hozzatok!" Felelé az hispán: "Felséges uram! Annyéra hordottuk immár őket, hogy a kövérekben és nagyságosokban nemigen sok vagyon hátra. Hiszem, felséged jó néven vészi az egregiusokat is elegy csepkékkel." Mondá Luciper: "Nem gondolok véle, csak hogy bőven hordjatok, és hogy a tó megtöljék!"

ÉRTELME

Ennek e fabulának sem szükség igen hosszú értelmet megjegyeznünk. Mert minden ember jól veheti eszébe, hogy inti e fabula az urakat, nemes népöket és kazdagokat, hogy kegyetlenek ne legyenek a szegényekhöz, és semmi törvéntelenséget ne műveljenek rajtok. Mert a szegények megkeserödnek és megbúsulnak a nyomorúságokban és fohászkodnak az Úristenhöz. És az Úristen meghallgatja fohászkodásokat, és megbüntöti a kegyetleneket az ő törvéntelenségökért és nyomorgatásokért. Mert ő maga azt mondja a Mózes által: Meg ne bántsátok és ne szomo­rít­sátok az özvegyeket és árvákat! Mert ha megbántandjátok őket, ottan kiáltnak énhozzám, és én kegyelmes Isten vagyok, és hamar meghallgatom a szegényeknek kiáltását. Megverlek tüteket. A tü feleségtök özveggyé és gyermöktek árvákká lesznek. De mindez kevés volna, ha a dolog csak ebben megmaradna. De Szent Pál azt mondja, hogy egy kegyetlen ragadazónak sincsen az Istennek országában része.

Egy pacsirta fészket raka a szántófölden való búzában. És midőn monyait ülte volna és fiait kiköltötte volna, mondá az ő fiainak: "Eszesek legyetek, és a búzából ki ne menjetek! Maradjatok a fészökben, méglen jó szárnyasok lesztek! Én önnetek hordok. De addig, még én nem leszek jelen, vigyázzatok, és hallgassatok reá, ha valaki valamit itt a búza mellett szóland, hogy meg tudjátok énnékem mondani." És mikoron a pacsirta elment volna, eljöve a búzának az ura az ő küsebbik fiával. És megállván a búza mellett, mondá az ő fiának: "Jó fiacskám! Látod-é, hogy megért a búza, és hogy idő azt aratni. Ez okaért még ma elmenj, és megszólítsad a mi barátinkat, és hídd el őket, holnap reggel eljőjenek sarlókkal, és megarassák a búzát." És azt mondván, hazafelé indula. Eljővén a pacsirta az ő fiaihoz, megkérdé őket, ha valakitől valamit hallottanak volna. És mondának a fiai: "Ó, ídesanyám! Igen megijödtünk vala, mert idejött vala a gazda egy fiával, és meghagyá néki, hogy holnapra elhíja az ő barátit a búzát learatni. Ez okaért siess, ídesanyánk, vígy minket innég máshová, mert igen félünk." Mondá a pacsirta: "Jó fiaim, ne féljetek! Ha a gazda az aratást bízta az ő barátira: nyilván meghiggyétek, hogy holnap nem lészen semmi benne. Nem szükség ez okaért, hogy elvigyelek ma innég." Másodnap ismeg elméne a pacsirta, hogy önniek hozna fiainak. És igen reggel jőve a búza mellé a búzának az ura; és mind elvárá barátit a búzaaratásra, míglen immár a nap igen meghevült vala. De ímé, senki nem jöve. Monda ez okaért a gazda az ő fiának: "Nem tudom, mit csinálnak az barátim, hogy nem jőnek aratni, el kezdnek ezek engemet késtötni. Ez okaért menj el, jó fiam, és hídd reggelre a mi rokoninkat, hogy eljőjenek aratni, mert igen megért a búza." És hazafelé indula. Mikoron a pacsirta fiaihoz jött volna, megmondák reszkötve az anyjoknak, hogy a gazda ott volt volna, és ekképpen parancsolt volna fiának, hogy reggelre a rokonságit híná el az aratóba. Mondá a pacsirta: "Ne féljetek, jó fiaim! Semmi nem kél benne: ezúttal is elmúlik az idő hejába." És másodnap jó reggel ismeg eljöve a gazda, és erősen várá az ő rokonságit az aratásra. De senki nem jöve affelé. Mondá ez okaért a gazda: "Jó fiam! Látod, hogy nincsen hívség sem barátinkban, sem rokonságinkban: minden süketségre vészik a dolgot. Ez okaért ne együnk más ember szájával, hanem mi magunk kezdjünk és nyúljunk hozzá. Hozz holnap két sarlót, egyiket énnékem, a másikat tenéked, és mi magunk learassuk a búzát, hogy ide ne vesszen." És ezt mondván, hazamenének. Mikoron a pacsirta hazajött volna, nagy félelemmel megmondák a fiai, amit mondott vala a gazda. És felele az anyjok, és mondá: "Jó fiaim, ezt immár ne vegyük süketségre: immár szükség elmennünk, mert immár a gazda dolga előmegyen, miérthogy ő maga hozzányúl." És felvévé fiait, és elvivé onnég más helyre. Másodnap kedig eljöve a gazda az ő fiával, és az aratáshoz kezdvén, szépen levévék a búzát, és kévékben kötvén kalangyába rakák azt a szántófölden. És mondá a pacsirta az ő fiainak: "Látjátok-é, jó fiaim, hogy szükség volt eljőnünk onnég? Lám, mondám, hogy mihelt a gazda ő maga hozzákezd, ottan előmegyen a dolog."

ÉRTELME

E fabula előszer azt jelenti, melly igen véltán találtatik egy hív barátja avagy rokonsága embernek az emberek közett. Azért szokták közbeszédben mondani: Mikor barátja kell embernek szükségére, akkor ötven fér egy fontos mértékre. Annak utána arra tanít e fabula, hogy ki-ki mind ő maga lásson dolgához, és másra ne bízza, mert ottan megcsalatkozik. Másnak nem fáj a te károd. Bizony nem gondol véle, mert nem övé. Ez okaért, ha ünőd a sárba dől, te magad fogd a farkát, és erősen emeljed! Mert ha te magad hozzá nem nyúlsz, kétség nélkül odahal a sárba. Ha ez okaért a gazda azt akarja, hogy jó előmente legyen az ő dolgának, tehát szükség, hogy ő maga legyen a szolga, és az asszony ő maga legyen a szolgálóleány. Ezért mondották a régiek: Micsodától hízik igen a ló? Feleltenek: A családos embernek szömétől, azaz, ha ő maga látja szünetlen, mint bánnak a szolgák a lovokkal. Mert ha a gazda ő maga nem lát hozzá, csakhamar olyan leszen, hogy minden oldala csontját megszámlálhatnád. Ismeg: mitől zsírodik igen a szántóföld? Feleltenek: A ganétól, melyet a gazda sarujával reája viszen. Evvel azt jelentötték, hogy ha a gazda gyakorta a szántóföldre megyen, és hozzálát, miképpen a béresek szántnak, mint vetik be a földet, és mint boronálják be, tehát nyilván jó gabonája lészen.

A FABULÁK KÖNYVÉNEK VÉGE