Toldy Ferencnek
tisztelete s barátsága jeléül
ajánlja a szerző

Kedves barátom!

Midőn jelen regényem írásához fogtam, Tehozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazítást kérni, s Te oly szíves voltál, hogy míg egyrészt nagybecsű utasításodat meg nem tagadtad, úgy másrészt megígérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kísérni.

Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötvenéves pályád jubileumán Neked ajánljam azt. Te szíves voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyújtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nemcsak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.

Mert azokat én igen jól ismerem.

Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz, mint volt ez élet.

A mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

És mégis az volt.

Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, melynek mi, mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.

Én még együtt éltem nehánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek le.

Vörösmarty meghalt - szegényen - idegbénultan.

Garay meghalt - szegénység és feszített munka miatt, férfikorában második gyermekké válva.

Bajza meghalt - szegényen -, lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.

Nagy Ignác meghalt - szegényen -, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

Czakó meghalt - ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

Széchenyi meghalt - óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek el, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a kecskeméti kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.

Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában.

Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, amik regényem alapját képezik, ha nem valószínűek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tíz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a katasztrófa megannyi dicsőé!

Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harcot valószínűvé tudja tenni a jelenkor olvasói előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, amik azt létrehozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a múlt kor érzelmei felfoghatatlanok. Ami negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leírtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmam.

Hála az égnek, hogy ez így van.

De én tartozom e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott.

És tartoztam e kísérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: "Nézzétek! Így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a múlt!

Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmúlt irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk, s tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret.*

Pesten, 1870.

Jókai Mór

* Azóta ő is megtért dicső kortársaihoz, Budapest, 1879. J. M.



ELŐSZÓ

Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

Életföltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje: "Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember."

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy "eppur si muove!"

Tisztesség adassék emlékezetének!



A CSITTVÁRI KRÓNIKA

A debreceni Nagyerdőn volt az akkori időben egy híres tanya, többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért, még Csokonai idejéből emlékezetes hely.

A tanya ivószobája szolgált a humanissiméknek; vasárnap délutánonként tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit viselnek, s arcaikat borotválják.

Itt az ócska fenyőfa asztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.

Csupa merő diák! Botanizálni jártak a Nagyerdőn, s annak aztán ne ők legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertetőjelei között Diószegi olyan hosszasan leírja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.

Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró a szegre került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry ősmondását: "mindig mondtam, hogy ne igyatok; azért mégis mindig ittunk."

A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest. Komoly ott, ahol az akademika promóciókról van szó: mennyire megy Bergengóciában a dácia? Rosta után adják-e a siligót? Mennyire rúg fel a siklus? Vizezik-e nagyon a lukmát? Engedi-e vaskalapos a kostának a stóla negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy elekció volt, itt cserélik el, mint valami börzén, a legációkat, egy kis ráfizetéssel - post festa - egy-egy bagolynak, aki először próbálja a szent követséget, nagyokat mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a bíróra nézzen mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a pátenssel hogy fogja el a fizetni nem akaró patrónust, s ha a papkisasszonynak kondizik, mint kezdje a beszédet? Aztán egyik-másik tarisznyából előkerül holmi elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nunciumot; ami oly jólesik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi pikót nyeli, vagy akinek a vastag civa három rossz kölyök tanításáért minden másodnap macskanadrágot főz, vagy akit, hogy legrosszabbul legyen, onnan hazulról cibál az eklézsia - csak ünnepnap, mikor abszurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kúrál, s finom szatyit vág fel bicsakkal a dárdás, s ahhoz gugyival telt klipitroklapatorium világít közjóra. Akkor aztán felelevenednek az élcek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kibosszantatik a kalefaktor, kijut a gúny a grapsáknak; s jaj annak, aki ezt a kutyafülűnek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis harmónia, s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, míg a quinquennisek hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig lehet már kivenni, nem vetődött-é be vagy egy pullus, vagy egy superbia. Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de azt nem fűzik messze, s nemegyszer felriasztja az egész társaságot ez a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kisbotos, nagybotos, előre a gerundiummal!

De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a kollégiumi műnyelvvel, melynek megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt idemellékelem a szavak magyarázatát is.

Tehát "humanissime", ez a diáknak a címe: emberséges úr! A "tóga" az egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy háromszögletű kalap: hívták "felszegezett kalapnak" is; botanizálni annyit tesz, mint "füveket keresni", közé értve tyúkot és pulykát is; amiket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e tekintetben rokon értelmű szó a "suvasztással", mely jelent diáknyelven tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába vándorlásra való rábeszéltetését; a "felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró" különféle divatszabású köpenyegek elnevezései; mint ahogy napjainkban hívják őket Talmának, Carbonarinak és Deáknak. - Nokhéry: ez volt a diákok ősének a neve, aki a kollégium felállításakor Debrecenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi, hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s amit a szénior főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a jurátus pedig esküdt diák.

Ezt mind jó tudni.

Továbbá "akademika promócio" az, mikor valaki olyan sokat tanult már a kollégiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura, három esztendeig másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s újra kezdi. "Bergengócia" minden falu, ahol nem tudni, hogy mi a dácia. Ez a "dácia" pedig nem Dákoromániának egyik óhajtott alkatrésze, hanem "fizetés". A "siligó", az a gabonafizetés, a "siklus", az a készpénzfizetés, a "lukma", az pedig a szüret alatt összetöltögetett borkonvenció; képzelhetni, mennyi víz téved aközé! A "vaskalapos", az a vén pap népszerűsített elnevezése; a "kosta" pedig a tanító görög titulusa; a "stóla", szó szerint palást: onnan jön, hogy mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor azért a palástért kell neki fizetni valamit. A "párbér" minden egy pár embernek azért való büntetése, amért megházasodott. Az "elekció" válogatás a legációban, a "legáció" pedig egy igen célszerű intézkedés arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. - "Post festam." Ez a dátum, amikor kontókat szokás fizetni.

A "pátens" egy olyan levél, amit ha valakinek megmutatnak, arra annak fizetni kell, a "patrónus" pedig az a valaki, aki szeret elszökni a pátens elől. "Kondizni", az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent, hogy "udvarolni" s kenyérgalacsinokkal hajigálózni, szóval "kurizálni". - Az "elemozsyna" minden, ami megenni ajánlja magát. A "létum nuncium", különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja "az örvendetes hír" értelmét. A "kókvia" konyhát jelent, de kollégiumit; a "semper" mindennapi leves, a "pikó" pedig a hozzávaló kenyér megszólítása; a "civa" jelent polgárnőt, szabadon fordítva "civisből" femininumra; a "macskanadrág" pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy viseli, míg el nem kopik. A "cibálás" származik egy latin szótul: "cibus" - étel -, tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától annak annál nagyobb buzgalma támadjon faluja becsületéért híres emberré képezni ki magát. - "Absurdum" egyszerű fordításban annyit jelent, hogy "töltött káposzta". Ez a képtelenségek régiójába tartozik. - "Potya" azt teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. "Baltás", ez a joghallgatók álneve. "Szatyi"-nak nevezik a fehér kenyeret; "dárdás"-nak azt a kicsi tanulót, aki a nagyobb diáknak fűt, s aztán a kályhalyukban igen jól alszik. "Gugyi" valamely szeszes italnak a neve; a "klipitroklapatorium" pedig már a hangzása után könnyen kitalálható, hogy kulacs. "Közjóra világítani" annyit tesz, hogy mindenki ihatik belőle, aki az asztalhoz férhet. "Hálpaklacs" annak a neve, aki nagyon siet a beszéddel, rövidítve ebből: "Hála a papnak, másvilágon is van kulacs!" Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. "Kalefaktor" az olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani: "grapsa" az illető felsőbbség, ha professzor - "kutyafülű" pedig, ha jurátusi minőségben létezik. "Gyantázni" természetesen a torkot szokás és borral, éneklés előtt, s az éneklésnek neve: "harmónia". "Quinquennis", aki már teológiát hallgat, "longissima" pedig a hosszúszárú pipa. - "Pullusnak" neveztetik a más hitű iskolába járó diák; míg "superbia" (kevélység) névvel ruháztattak fel a diákokkal sok részben rokon tanulmányú és hajlamú borbélylegények.

Ami pedig a "szuka" szót illeti: ezt körülírnunk nagyon kényes dolog. Jelent az bizonyos emberi teremtést - mely nem férfi, de nem is asszony; hanem nem is kisgyerek. Találja ki: aki tudja! Biz ez rossz szokás, de talán majd kimegy a divatból.

Végre az "ad arma!" - "Fegyverre!" - azt jelenti, hogy valahol a városban tűz ütött ki. S "nagybotos, kisbotos" ilyenkor azon nevezetes egyéniségek, akik a tűzoltásra hivatott tanulóifjúságot kerteken és kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes vonalban, s az érintett "gerundiumok" nem valami grammatikai formák, mint inkább hatalmas tölgyfa fustélyok, ólommal beöntve, amik egy ütésre minden deszkakerítést bedöntenek, s amiknek hatalmas öklű kezelői a legációi elekcióknál ez érdemeikért tizenkét ifjúval elébb választanak a sorban jog és igazság szerint.

Már most tehát tudunk mindent.

Hanem mindennek, amit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyírott fejű diáknak az anekdotáit meghallgatni, aki a hosszú asztalfőn ülve társait megnevetteti, s fizetésül a borukat megissza, s akit a korcsmáros "humanissime Aszályi"-nak szokott megbecsülni.

Másutt van dolgunk. A pincében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a "sacro sanctum".

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés "órros", körülrakva egy tucat bádogpohárral.

A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Kilencen tógátusok, kettő pedig az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csípőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek "kinnlakók", valószínűleg "baltás"-ok, ami a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel dacolva, önkényűleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orcátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hídon, amely a debreceni sárlagúnák fölött a kollégiumtól a városházáig az utcán végigvezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb magas; aztán a feje úgy a válla közé van húzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arcban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé húzódó, szemöldöke sertés; s ami még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgyhogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dülöng egyik csípejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.

De annál délcegebb alak a másik ifjú; magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtjei két csigában kifelé göndörülve ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. - Ennek a neve humanissime Barkó Pál.

Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.

Aztán még egy figyelemreméltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc humanissime, egyúttal "nagybotos", hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg "finak" volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:

  Múlik, mint az árnyék, ez az élet:
  Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.
    Hej, bizony esztelen,
    Aki búsul, midőn
  Örömök közt mulathat és vigadhat!
    Észre sem is veszi,
    Elsuhan élete;
  Elenyészik, mint az őszi pára, köd,
  Megszaporodik ez az életfonál
  A kotyogó kebelű kancsónál.
    Fogj, nosza, kulacsokat,
    Tölts tele finakokat,
    A fekete bajokat
      Öntözd le!

S aztán megint vissza az első sorra: "Múlik, mint az árnyék, ez az élet."

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: "Nagy uram, elaludt a gyertyánk!"

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy "debreceni szem"-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn, hol a kancsó állt elébb, egy vastag, negyedrét alakú könyv.

A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a Csittvári krónika.

1665-ben kezdék el azt a könyvet szerezni, ha jól tudom, Sárospatakon, névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve Csittvári krónika.

"Csitt" azt teszi, hogy "legyünk némák!"

A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel, azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették "Csicsvári krónikának", s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy "ez is a Csicsvári krónikába való!" Hanem voltak - kevesen -, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták még, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.

A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.

Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.

Mikes Kelemennek, Rákóczi titkárának siralmas levelei Rodostó partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.

A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkezésének szomorú adatai.

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.

A kecskeméti rácpusztítás és az erdélyi pórlázadás leírása.

A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:

Bátya, ne higgy a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpönyeged,
Pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája,
Nincsen abban semmi virtus,
Verje meg a Jézus Krisztus!

Az országgyűlési gúnyiratok; az emlékezetes "compono, impono" kezdetű, mint a soproni országgyűlésre írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.

A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták, Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: "Aquila non captat muscas." (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.

A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolc garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovics katekizmusa, a Manch-Hermaeon - I. Napóleon proklamációja a magyarokhoz! - az Árpád-ivadék Crouy család dokumentumai; s az a végzetes színdarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről írtak, s melyet K...ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guillotine-nal, amiből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette - s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aforizmái. A jezsuita parancsok. A nagyszombati veres barátok tragédiája. A Bafometh-bálvány imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreceni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya: a végzetes "cras" fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:

Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus. Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.

(Bárányként csecsemő, kisgyermek és anya és férj Kés, láng és kötelen s fájdalom által esék.)

A rejtelmes epitáfium története az volt, hogy egy kisgyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemencébe bújt, ott kenyérsütő anyja ráfűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát, s a hazaérkező férj fájdalmában szörnyethalt. - Ez eseményről írandó epitáfiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák írta rá a legjobb verset. Persze hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcképekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek, s miknek nem volt szabad hangzani többé. A Csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek: íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez, és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a Csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávozott a kollégiumból, helyette választottak újat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellett bírnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén részt vettek a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, ahol az ő idejükben volt, már akkor máshová volt az rejtve. Reverendissime A... három esztendeig kutatta a krónikát inkvizítori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a katedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van az a Nagy uram pincéjében. De hogy annak melyik odújából került elő, azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikaírók minden vasárnap összegyűlnek a nagyerdői csárda pincéjében, s bemutatják, amit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvetetésre. Azután hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában, és nem szabad elterjesztenie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás. A kedvenc költő munkáit leírta ki-ki magának saját kezűleg. Ott nem izgágálkodhatott a cenzúra. Egymás közt pedig sohasem nevezték azt Csittvári Krónikának, hanem Koszorúnak, hogy a cím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a kocsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyűlést.

- Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a "Dungó" dala. Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utcaszegleteken, "hogy a Dungót ne danolják" - az volt rá a felelet, hogy "csak azért is Dungó!" -, hanem mindamellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hipokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb ítéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apolló kihágásai isteni skandalumok, s méltók márványba vésetésre; de ha Marsyas trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a "dungó" egy olyan sárban járó s amellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövő kor átugrik rajta. Azért nem vettük fel azt a Koszorúba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s íme ma már meg sem jelene közöttünk. "Genus irritabile vatum." (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt indítványozom előttetek, hogy a mai összegyűlésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbízatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.

- És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.

A kis sánta ember felállt, s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat, s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

- Ismét jutottam többrendbeli szatirikus költeményekhez, amik eddigelé még unikumok.

- Kérjük felolvastatni.

- Az első Kovács József verse a "kopott nemesekhez".

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blaszfémiát versbe szedni merni!

Földiek! Lehettek nemcsak, meddő tök -
Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.
Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősi
Atyátoknak rozsdás fegyveri, köntössi.
Mind nemes az, aki megmohosult neve
Elébe egy fakó görcsös "N"-et teve.
Lám, a régiség is nektek az efféle
Csúffá lett rangot már eb-bőrre festé le.
Óh, idők, erkölcsök! már ma a nemesi
Rang az agarak közt csak a nyulat lesi.
Ah, nem! nem ily színnel kell azt az isteni,
Szívben lakó nemes rangot lefesteni:
Mert ráillik árva, keseredett Dózsa
Katonájára is a koszorús rózsa,
Ha megsértett szíve a felfegyverkezett
Nemes elszántsággal azért fogott kezet,
Hogy az elalélt Just a lármás kard nesze
Által orvosolván, ismét felébressze.
Azok érdemlik meg azt a nevet, akik
Közt a halhatatlan drága Virtus lakik;
Nem az, aki a holt ősöknek penésszel
Bévont érdemik közt szunyókálván vész el.

Én Nemes vagyok; de nem tudom, a nagy Nem Fényétől elvakult Apám az-e vagy nem?

No, hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét, és harmadszor a bőréből kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.

A tíz bíró egyhangúlag méltónak ítélte a verset a krónikába beíratásra, s engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát, s szatírnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a címe: A két forintos Tallér, a Vén Krajcár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése.

Ez pedig egy politiko-financiális gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangúlag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papírra volt írva, hogy egyenesen beilleszthessék.

- Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáció idején pedig gyalog elvándorol messze utakra, s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról, ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött, és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. - Hanem aztán jött a mongol csorda, s végigsepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja, hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most éppen az ősmagyar betűket mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel írtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálca négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, ahol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen írás.

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archeolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról beszélt. Olyan dolgokat mondott el, amiket ma is csak suttogva lesz jó továbbadni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig ahogy a rajta lévő képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha Szent Istvánnak a fején. Az angelus, aki azt hozta, nem valami angyal; hanem αγγελως, ami görögül "küldönc"-öt jelent. Dukasz Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Éppen mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten: mert íme itt vannak a geológia bizonyítványai ellene. - Az ember nem szereti, ha az illúzióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta.)

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifjú sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonászhasson.

Egy felfordított szűrőkád volt a rostrum, onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonai Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e címmel: Vallás.

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a pozitív vallást, gúnnyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja érsek, dervis, bonc, rabbi vagy szuperintendens! Megtámadja a tornyokat, templomokat, s azt meri mondani, hogy egy cifra toronynak az árából száz szenvedő embernek Iehetne menházat építeni.

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított föld alatti odúban elszavalva egy hosszú, fekete ruhás pap forma alaktól, más nyolc fekete ruhás pap forma alak előtt, a legborzalmasabb konspiráció képét mutatta fel, amit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arcokat reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. - Azt mondják az ilyenre az igazhivők, hogy "az ördög is szereti a magáét!"

Négy társa tapsolt neki, és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén teológus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született, és ránk nézve még akkor is nagyon korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beírassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete cédulát hagyott alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot.

Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: szabad legyen-e e költeményről másolatot venni?

Jenőy feltette magában, hogy "nem"-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot, hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát "kettőnek" az először "nem"-et szavazók közül kellett másodszor "igen"-re szavazni.

Jenőy súgva mondá a mellette ülő sántának:

- Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra...

A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan, mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

Ez a tárogató.

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Németújvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a Héj, Rákóczi, Bercsényi! indulót - s aztán azt a másikat: Őszi harmat után. Volt is nagy riadal Budán. Mintha a fél világot akarta volna vállára venni a magyar! - Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: "Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!" De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy "Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj."

A Csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját; aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját, annak annyiféle hangot ad, ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:

Hejh, a sasnak körme között,
Körme között,
Hervad, mint a lép,
Szegény magyar nép.

Lám a német mily kövér,
Bőribe se fér.
Mégis mindig többet kér.
Szegény magyar vér!

Biz ez együgyű versecske: hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újraszületett, a két élet között elfeledte az elébb történteket: hanem ezeknek a láthatatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:

Hejh! Rákóczi, Bercsényi!
Vitéz magyarok vezéri:
Hová lettél, Bezerédi?
Nemzetünknek fényes csillagai!
Ocskay?

De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!

Lám, azok a fiatal diákok hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.

Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?

Ki volt az az Ocskay?

Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

Pedig hát mi van azon, hogy

Őszi harmat után
Fujdogál a téli szél,
Fujdogál a téli szél.
Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha nem is tértek e nyomok többé vissza.

És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.

Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.

A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi el a tél,
Hóval födi el a tél.

...Perduellio volt e dalt énekelni!

Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

"Ad cantum!" (Fel dalra!)

A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

Hejh, hajh! Igyunk rája!
Úgyis elnyel a sír szája,
Ott lesz fáradt testünk
Csendes hazája.
- Ez a bortól undorodik; -
- Ez, mint szapu, sajtár iszik: -
Ez nem iszik; - ez nem józan; -
Itt is, ott is, nagy hiba van.
Ejh, hajh! Igyunk rája!

Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a Csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.

"Bacche! Éván! Evoe!"

A pincének egy oldalbenyílója volt az, ahol a krónikások gyülekezetüket tarták, s odáig egy hosszú boltüregen kellett végigmenniök a behatolóknak két sor hordó között.

A szűk Thermopülai szoroson feltartóztatni a maguk perzsáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, amíg társai a krónikát eltüntetik.

E leónidaszi vállalat abból állt, hogy Borcsay holtrészegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis hadnak, s gáncsot vetett az egész tábornak.

Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kísért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronnyal voltak betörésmentesítve, és azonkívül két iskolaszolgából.

Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy éppen ez a clarissime domine Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, akit a Dungó gúnydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s aki már egy év óta eszi a mérget amiatt, hogy éjszaka a csúfondáros dalokat impertinens nebulók az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivelhogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.

Alacsony, köpcös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatásképp jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképpen.

Az a gonosz paniperda Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: "Hol eloltja, hol meggyújtja, csak a szívem, csak a szívem szomorítja", amely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előrelódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.

Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt, s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.

"Hát maguk kicsodák?"

Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, aki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetű szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a komédiát, s mérgesen rivallt rá:

- Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.

Erre a szóra a nagy gaukler bölcs képet öltött, ahogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.

- Az nem lehet! Az én professzorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már, és alszik. Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem: miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?

Ezt persze Buffontól kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; amiért is a clarissime nagyon megharagudott a kapcáskodó diákra, s rárivallt keményen:

- Menjen kend az utamból, kend részeg nebuló! Én inquirálni jöttem ide.

Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy sohasem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg éppen ahhoz folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, amiket csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az embernél, mely szándékolt erupciótól ijedtében aztán mind az öt megretirált, s lőtávolon kívül helyezte magát. Denique Borcsay e hercehurcával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az inkvizíció utat tört magának a benyílóig, már akkor nem volt ott más, mint egy víg társaság, mely a hosszú asztalt körülülve dalolt és poharazott.

Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.

A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.

A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt szigorúan, amit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai kollégiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel egyenlő értékű a más kollégiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták ki (börtön, megdorgáltatás). Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanújába keveredjenek, amit éppen elkövettek; költemények szavalása! tudományos értekezés! tárogatófúvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi ünnepélyes tekintetet akart adni arcának, ami sehogy sem illett neki. Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán tudós ember volt: De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta, s aztán ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezet-lábat, a kis gömbnek két ponttal meg egy húzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta ezt a mértani ábrát: aláírva Q. F. D. - Mégsem volt jó kedve.

- Mit mívelnek kendtek itt? - kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja végével odakopogtatott az asztalra.

Sánta Biróczy érzé magát felhívatva az elnöki válaszadásra:

- Az exegeticát fejtegetjük. A kánai menyegző a textus.

- Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy, miért nem ül kend az elnöki széken?

Jenőy előbb gúnymosollyal vetette magát hátra székében; aztán diákos humorral felelt:

- Ennek oka a fizika szabályában rejlik: "de impenetrabilitate corporum" a testek áthatlanságáról. Mivelhogy Biróczy már ott ül, s mivelhogy Biróczy test, s mivelhogy a testek áthathatlanok, s így két test egyszerre egy helyen nem lehet.

- Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?

Jenőy bámuló arcot csinált.

- Miféle krónikáé? A Krónikon Budensét tetszik-e érteni? Vagy Anonymus Belae regis notariusét? Avagy Szalárdi krónikáját vagy Márkus festett krónikáját vagy a carmen miserabile krónikáját?

- Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arcához nem illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat tartanak, melyeket tilt Leopoldus I. törvénye; kendtek itt calumniákat támasztanak, miknek büntetése megszabatik a II: 71-ben, a magas udvar és az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquillusokat jegyezve fel róluk.

- Depraecor! - szakítá félbe Jenőy. - Nekem mint juristának a törvények idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei tiltják: 1599: 25. A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem rágalom, hanem igaztalan perlekedés címe. Az a calumnia, mely a felséges udvarra vonatkozik, I. István II. 53-ban fenyíttetik halállal, amely pedig rágalmat jelent az inclyti Status et Ordines ellenében, ezt az 1725: 7. és 9. bünteti kétszáz forintokkal.

A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.

- Nem azért jöttem én ide, hogy kend nekem a Tripartitumból prelegáljon, hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?

- Ilyen nevű állatról közöttünk soha említés sem tétetett.

- Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt Koszorúnak nevezitek azt. Hol van a Koszorú?

Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:

- Koszorút csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sült malacon. S minthogy az egyik sincs e helyütt...

- Tace! Hasztalan a tergiversatio! Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat!

- Quaeras! (keresd!) - ordíta közbe egy basszus hang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi: "quaeras!" Keresd!

A clarissime azzal nekiindult a botjával végigkopogtatni a hordókat: melyik kong? Melyik üres?

A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, ahogy Bacchust festik a kártyán, s onnan kezdett el dalolni:

Elindula Szent Péter Rómába,
Botját veté vállára haragjába:
Botja végén csutora,
Csutorában jó bora.
Iszik, mikor akarja,
Fülöpöt is kínálja.

Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogtatnak, ott nem ád hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; - de még olyan eset nem fordult elő a fent leírt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új "vacuum Torricellianum"-ot felfedezni.

Amidőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, amelyen Borcsay lovagolván, insolenskedett, s annak a fenekét is megkoccintá nádpálcája fogantyújával: íme a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.

- Ez az! - inte a clarissime kísérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó tetején. - No, most rugdalózzék kend! Most invokálja Bacchust és Gambrinust! Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? Aki olyan fizikus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?

Jenőy zavarodatlanul felel:

- Egyszerű tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreceni bor "fel szokott fordulni"; ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.

- Majd végére járjunk e nevezetes fenomenonnak. Spirité! Hívjátok ide a csaplárost!

Nagy uram nem volt messze.

Hozta már a kalapácsot.

- Ne törjük rajta fejünket sokat - mondta a clarissimének -, megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborús világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.

- Semmi-e? - szólt gúnyosan a clarissime, a fél szája szegletéből eresztve a szót. - No, majd mindjárt analizáljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.

Az igen egyszerű műtétel, a hordófenéknek van egy hermetice záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenekéhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.

Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított odúba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálcájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyújával kihúzza ebből a corpus delictit. A négy asszisztens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: "no, jojcakát, nektek, szegény latinusok! Jojcakát neked, Csittvári krónika: elárult benneteket a gézengúz Aszályi!"

A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiros zörejű tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból, s mi vala az - egy irtóztató nagy koszorú vereshagyma.

- Ecce! - kiálta fel Jenőy. - Ez a harmadik koszorú csakugyan nem jutott eszembe.

E furcsa trofeum láttára féktelen hahotában tört ki az egész siserehad; nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögének; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában; mind a kettőnek a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátranézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját, s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminckét foguk. Míg a szegény mendikás odahátul, ha egyébbel nem mert nevetni, hát a nyakát húzta le a válla közé, s a térdét emelgette, azzal nevetett.

Hová lett hát a Csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke. Egy olyan roppant fóliáns, egy "elefantina moles" csak nem dugható el akárhová.

A clarissime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt, s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.

- Hehehe! Hát ez micsoda itt, clarissimi? Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!

Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.

- Kendtek itt nem ittak; hanem írtak! - rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogtatva.

Jenőy észrevette társai arcán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden mártíriumot ki tudtak állni, nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhultak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem bírnak tovább tagadni; végigvallanak mindent.

Ennek hirtelen be kell vágni az útját.

Jenőy dacosan felugrott az asztal mellől, s odavágva tenyerével az inkriminált tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrént.

"Csak azért is Dungó!"

Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:

"Dere-düre-duda Dungó!"

Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, ami erre keletkezett; ahány torok, annyi énekelte, s ahány ököl, ahány sarok, annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:

Debrecenben kidobolták,
Hogy a Dungót ne danolják,
Csak azért is Dungó! - és a többi.

A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professzor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, amint a rosszcsont észrevett, "uzsgye fóre!" felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a házból.

- Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! - börzsölködött utánok a clarissime.

Igen: a diákokat; de nem a Csittvári krónikát. Üthetik már ennek a nyomát; nincs már az a pincében. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a Borcsay részegségi produkciójával az inkvizítorokat feltartóztatta, a társak hirtelen szétszedték a krónikát, s ki-ki egy darabot elrejtett belőle a tógája alá.

Barkónak jutott a borjúbőr boríték, az csattogott olyan nagyon a tógája alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi nagy pandektát a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigúnyolt nagyhatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.

Őket ugyan valószínűleg ki fogják mármost majd csapni az iskolából - hanem a Csittvári krónika meg van mentve.

- Vajon miféle bor lehetett az, amitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? - mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.

Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.

Eggyel több bűnvád rájok nézve.



A RÁKÓCZI HARANGJA

Másnap reggel hét órakor megszólalt a Rákóczi harangja.

"Dzimm-dzumm."

Ennek a Rákóczi harangjának is van története.

Dicsően országlott erdélyi fejedelem, I. Rákóczi György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsánál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva s az öblén a fejedelmi címerrel és a Rákóczi-jelmondattal: Non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei. - Nem a siető, nem az akaró nyer, hanem akin az Isten könyörül.

E dicső nagy harang nem fért el a debreceni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony sohasem lévén bevakolva, úgy hívatott, hogy "vörös torony".

Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczi-harang nagy felséges hangja, hogy meg lehetett azt hallani még Balmazújvárosban is.

Mikor pedig Debrecen 1802-ben porig leégett, elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczit megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen, de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül, s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas "bimm-bamm" helyett csak egy szomorú, panaszteljes, rekedt hangot ád: "dzimm-dzumm!", mintha ez is csak kísérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek címerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktuszbokrok födik, s ahol még a nevük előfordul nyomtatásban, a cenzor vörös plajbásza egy R....i-t csinál belőle, s akik fennhangon beszélnek még róluk, csak olyan fulladt hangon teszik, mint a harangjuk: "dzimm-dzumm!"

Nem is szólal az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.

A cívis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang: egy elszállandó léleknek "szegény bűnös" halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából.

Ami valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az "alma mater" kebeléből. Coriolán keserűsége, Foscari megtört szíve, Ovid könnyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából egy olyan virág kitépetett, amelyre az interdiktum rámondta: "mérges növény!" Hová menjen az? Mely kert fogadja azt be többé?...

...A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni; az azt jelenti, hogy el vannak ítélve.

A kollégium előtti tért meg a nagy piacot korán reggeltől késő délig nem foglalkoztatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, ami most odabenn folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a Nagyerdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, amelyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professzort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. Egymás vérét itták...

Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló, sült tökkel csábító, mézkenyér-kereskedő, pattogatottkukorica-pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsíros subás, makrapipás férfiközönségen átszűrődve a túlsó oldali paprikásszalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.

A kollégium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.

A "coetus" termében ült a "sedes". Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ézsaiás uram őkegyelme; aki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archeolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta és homileta; egyszóval: polihisztor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása: "Vajha énnekem csak annyi tudományom is volna, amennyi a professzor úrnak a kisebbik fejében van." Értve alatta azt a dió nagyságú szemölcsöt a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a nagytiszteletű úr; csakhogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy tekintélyt tartson velük: mikor a fél szemöldökét felhúzza magasra, mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált diák úgy érezte, mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre megint lehunyta azt a fél szemét, s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.

Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménnyel, hogy amit nem akart megtudni egy kriminális esetből, hát azt nem tudta meg.

Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Ki-ki hallhatta, hogy a másik mit mondott; ha esze volt, ahhoz alkalmazta magát.

Ismerjük a "domine Nega" (úrfi, tagadj!) történetét.

Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, amivel az utána következőket ellentmondásokba keverheti.

Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.

Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak. Ledisputálja ez a napot az égről.

- Humanissime Biróczy! szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja, melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülönbségi változatainál fogva. Mondja meg kend: kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pincéjében?

Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sáncba; onnan védelmezte magát.

- Nem emlékezem rá.

- Miért nem emlékezik kend rá?

- Mert részeg voltam.

- Miért volt kend részeg?

- Mert sokat ittam.

- Nehogy végig elmondja kend azt az anekdotát az egyszeri diákról: "mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam"; levén az nagyon ismeretes és triviális anekdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna, mit cselekedtek?

- Danoltunk.

- S minekelőtte danoltak volna?

- Ismét ittunk.

- Tud kend valamit arról a könyvről, aminek neve Koszorú vagy Csittvári krónika?

- Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professzor úrnál.

- Bolond kend! Bolond kend! Bolond kend! - kiálta közbe a jelenlevő úr. - Biz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.

Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.

- Én csak azt mondom, amit tudok.

- S mit tud kend a krónika tartalma felől? - folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a szeniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.

- Benne van a Szentek hegedűje.

Ez pedig egy igen kegyes tartalmú énekeskönyv volt.

- Apage satanas! - kiáltott közbe clarissime Muskotályi. - Volt bizony benne az ördögök dudája, de nem a Szentek hegedűje.

- S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált gúnydalt ott a pincében? - kérdezé a rektor.

Biróczy orcátlan vakmerőséggel felelte rá:

- A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még sohasem hallotta.

(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)

- Satis! Mehet kend hátra! Álljon elő sequens, humanissime Barkó Paule!

A hosszú diák kiállt a középre, s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.

- Humanissime! - szólítá meg a középre állítottat a rektor. - Kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz. Van-e kendteknek adott szava egymást el nem árulni?

Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra:

- Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.

A szenior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy mármost hát ő mit írjon.

A rektor szemöldöke magasra feszült fel.

Egy odvas foga volt, mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiaristól kérné a tanácsot, hogy mit mondjon.

- Értem, humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy "aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el". De mármost feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos konspiráció által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg kend bűnét őszintén, hogy magát megszabadítsa.

Barkó ugyanoly hideg, lárvakemény arccal mondá el válaszát:

- An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.

A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét, s homloka ugyancsak verítéket izzadott. Ez a nebuló most meg már perzsául felelt neki. De ő is bírt e fegyverrel, s nem érzé magát legyőzetve.

Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.

- Jól van, humanissime. E mondás perzsául van, s azt jelenti: "Aki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta."

A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyílt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak a fordítását; mintha az a legrendesebb dolog volna.

Most azután folytatta a vallatást.

- Látom, édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne katedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék, s örök hivatalba jutna. Hacsak ilyen rossz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.

Erre aztán a következő választ adta Barkó:

- Teviz birle beklik töride oturmaktin; - Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!

A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végigcsorogni az orcáján; ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.

- Értem, fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: "Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni." Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled semmit; recedas, állj hátra!

Nem bizony, mert attól félt a doctissime, hogy a negyedik kérdésre szanszkrit nyelven fog megfelelni a haszontalan fickó, s ebből éppen csak annyit bírt a rektor úr, amennyi abban a kisebbik fejében elfért.

- Sequens! Humanissime Jenőy.

Jenőy a törvényszék elé lépett.

- Nagytiszteletű iskolaszék - kezdé az ifjú -, nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról, s beszélni fogok felőle önök előtt; nem ahogy vádlott és bíró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak, s becsülést követel magának. Itt kétirányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templomba menetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai elöljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául inzultáltunk is. A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: "a Csittvári krónika".

- A disztinkció tökéletes - szólt közbe nagytiszteletű Járai uram.

- E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasba öntött válaszadás minden kérdésre: "Nem akarok! Nem akarok! Nem akarok!" Miért kérdik önök, hogy mi az a Csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek keze írását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatalkorában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok, s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, akik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A Csittvári krónika volt, van és lesz; s amilyen bizonyos, hogy nem azoknál van, akiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, akiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a "múlt" üldözi most a "jelent", úgy a "jelen" üldözhesse valamikor a "jövendőt".

Rektor professzor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint aki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megcáfolnia, s nem engednie, hogy a vádlott a bíró fölé emelje fejét.

- Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyílt homlokkal beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol, kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azonfelül az is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas patrónája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőződve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod legbuzgóbb kegyelemkérőidet.

("No, ezt nem mondhatnám"- dörmögé clarissime Muskotályi.)

- Ámde légy készen arra mind te, mind cinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni, s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod bíráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is írták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De amik abban a ti időtökig megíratták, sem az égi bíró, sem a belső bíró azért a krónikaírókat el nem ítélheti. Akitől félhetnének amiatt, amit írtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könnyelmű ifjú korában valamit leírt, ami ha most a százszemű Argus tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferenc alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen akcentus elhagyása miatt: midőn a kassai kapitány azt kívánta tőle, hogy küldjön neki "élést" s ő visszafelelt rá: "majd küldök neked élest", s ez egy akcentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovics és társainak emlékezete, kiket egy írott lap vesztett el. Ámde ti mindennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!

Jenőy arcát elhagyta a vér.

"Jaj nekünk - súgá Barkónak. Itt az odium theologicum!" (A hittani gyűlölség.)

- Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni. mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésre indulandnak el; hogy ahol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, amelyen mindnyájan megégünk! Minő kakodémon szállta meg szíveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat, nem kell nemesség; a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig bírtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből, s áttörhetlen páncélunkat, a klasszikus latin nyelvet felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e páncélunkat, s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?... Csak alighogy tűrve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siklust, hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az írás Bihar vármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy ahol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s ahol a kántor tanít, csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábécét lelnek nála, börtönbe vettetik: és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom, minek a vallás. Bolondok, akik egy cifra tornyot építenek, és csúfságot tesztek azokból, kik a pedagógus mártíréletére vállalkoztak. A budai diétán már törvényjavaslat lett előterjesztve aziránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; ahogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok, s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr, elég kutya az már úgyis!

Ez volt a legkeményebb vád, ami ellen nem lehetett mentség.

- De még nincs vége a bűnök lajstromának - folytatá a rektor. - Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformáció tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, akik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Kálvinnak, azok a nemzet szentképei, s azok ellenében nincs ikonomachia (szentképharc), és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processzió volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, bandériumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval, s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra, darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona Szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arcul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll, és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. - Íme ilyen adatokkal gazdagítják kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend vagy bevallja?

Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:

- Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi! (Amit mondtam, megmondtam, amit írtam, megírtam.)

Tízen kiálták utána egyszerre:

"Et nos itidem diximus!" (És mi is ugyanazt mondtuk.)

Tíz társa nyújta egymásnak kezet.

A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.

- Fiaim - szólalt meg azután otthoni természetes hangján -, most nem úgy szólok hozzátok, mint bíró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, mellyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szemem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, aki töredelmes szívvel és szent borzadállyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait...

(- "A hetedik szavazat!" - súgá Jenőy Barkónak.)

- Ugyanez sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát. És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket "amiatt" elítélni, mert periklitálnánk általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet, ne legyen az ellenetek fordítva semmiképpen; hanem itt mindnyájunk szeme láttára vettessék be a nagy kandallóba, s legyen az ő hamujában eltemetve mind a ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.

Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végighordozá tekintetét társainak arcán. Egy sem süté le szemeit előtte.

- Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! - szólt Jenőy. - Amaz emlékezetes könyvnek 1802-t viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra írva, mely így szól: "És e rettenetes tűzveszély közepett, midőn a templom és kollégium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a »gunyhók«-nak két bennszorult diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát, és arra ráfeküdvén, öntestökkel védelmezték azt meg az összeégés ellen."

- Factum! - szólt közbe a rektor. - Karika János volt az egyik megmentő neve.

- Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez "lesz" írva - folytatá felemelt hangon Jenőy -, hogy amidőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a megsemmisülés ellen, és inkább választotta a száműzetést, az életpályájából kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. "Est Deus in nobis!" (Isten él bennünk!)

A vádlott-társak rádörmögték:

- Ámen!

A rektor inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből. Az előteremben a jurátus diákok között megpillantá Jenőy az áruló Aszályit.

- Miért árultál el engemet? - súgá neki.

- Miért voltál első eminens? - felelt az, kielégített irigység kifejezésével arcán. - Miért nyertél el minden kitűzött jutalmat előlünk? Miért protezsált úgy minden ember?

- "Mea maxima culpa!" (Ez az én legfőbb bűnöm) - sóhajta Jenőy.

Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között. Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából száműzessenek, csak az ítélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.

"Fent nevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül elmenetelre tanácsoltatnak."

A rektor professzor az "és törvényellenes" szavak közé ezt kívánta iktatni: "így", amikor aztán természetesen úgy hangzanék az ítélet, mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, amiben pedig kettőt kivéve a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai igazság kedvéért is. Azonban egyik jurátus bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az "így" közbe lett szúrva. Ez enyhítette az ítéletet.

Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hívá fel a vádlottakat: a tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott. Valószínűleg szembesítés végett.

Azonban több vallatás nem fordult elő. Az ítélet készen volt már.

A rektor felolvasá azt a vádlottak előtt.

Öten mint főcinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay. Barkó és Csuka az iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása mellett. Hatan tizennégy napi karcerre ítéltetnek, kenyeren, vízen, és az elekcióknál s akademika promócióknál tizenöt társsal hátrább tétetnek, ítéleteik a fekete táblára kifüggesztetnek, s azoknak foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.

E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rektor professzor egy kenetteljes búcsúztatót tartani a száműzött ifjakhoz.

- Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most tibelőletek?

De kettészakította az egész malasztos orációt a gonosz vérű sánta Biróczy felkiáltása:

- Ma diák, holnap katona!

S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító kacska lábakkal, azzal a válla közé húzott sertehajú fejjel, azokkal az idomtalan hosszú kezekkel, hogy erre a mondásra és jelenetre az egész venerabile consistorium oly féktelen hahotában tört ki, mely még a rektor professzort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos paródiájára elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános helyeken, s kacagott, hogy a szék rázkódott alatta.

Azután pedig nagyon megharagudott érte.

- Perversus nebulo, takarodjék kend ki innen! A törvényszék auktoritását ekképpen kompromittálni.

Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csípőjére tette a kezét, s egy olyan heroikus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre, hogy az még egyszer összeomlott a visszatérő kacagás miatt; mely nem is szűnt meg addig, míg az elítéltek mind el nem hagyták a termet.

Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.

Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rektor professzor arcára ismét visszatért a bírói komolyság.

- És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek a Nagyerdőn, Nagy uram pincéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pincében, sem sehol nem találtatott, kend ezáltal iszonyú skandalumot idézett elő. Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik, kiűzetik. Testimoniumába pedig sub rubrika "ex moribus" beíratik e szó "columinator" (rágalmazó).

Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczi harangja, annak hirdetéseül, hogy a nehéz ítélet ki van mondva.

Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint ahogy szokás harangozni a halottaknak a temető kapujáig.

Háromórai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat összeszedjék, s azután hátukra véve, menjenek isten hírével. Nincs már szolgálatukra dárdás, aki utánuk cipelje a vászonkuffert.

Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kísérni legalább a város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet előtt.

Ez a háromórányi idő pedig éppen elég volt arra, hogy a város népessége mindent megtudjon - hegyiről tövire -, hogyan, mi mondatott a sedesben. Mi volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? Hát Barkó hogy replikázott nekik tatárul, törökül, perzsául! Hát még a sánta Biróczy hogy tréfálta meg őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme fényeit! Még Borcsay is, aki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint Jenőy, aki példája volt a jó erkölcsnek! No meg olyant, mint Barkó Pali, aki tíz nyelven tud beszélni. A rektoron kívül egy professzornak sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A Csittvári krónikáért! Aki nem tudta is, hogy mi az a Csittvári krónika, annyit tudott róla, hogy az egy tűzre-máglyára keresett drága könyv, melyben az ország minden elvesztett jussai vagynak megírva, melyet két diák anno 1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? - A gézengúz Aszályi.

De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik harangszót, mikor az egész frekvencia indul, hanem elébb kibocsátották őt a "gunyhók" felőli hátulsó kapun; úgy menekült tova, szája elé húzva köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a kalumniátor! S akkor aztán nekitámadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, cívis, gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s amint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült tökkel, hogy csupa sárga-fekete lett tőle a tógája: "heh, te csúnya kalmunátor!" - s legvégül az iskolás gyerekek csürhéje az egész Csapó utcán végigkergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást: "Oche! Oche!"

Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczi szomorú zöngése, s kinyílt a főkapu, és előjöttek rajta a száműzött diákok, és azután nyomukban a fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa (hétszázan!), s ott kiérve a kollégium elé, még egyszer körbeálltak, s rázendíték az iskolai búcsúdalt:

Múzsa-Múzsa-Múzsa-nyáj!
Indu-huhu-lj patakoknak árnyas
Berke-hehe-iben.
A Sze-hehe-nt Pieridenéknek
Boho-hohol-doho-hohog kertjeiben!
Oszlik bomlik kis seregünk
Szakadoz.
Pusztán árván hagyva búsan
Maradoz,
Le te-hehe-tte szent atyánk lantját
Muhu-huhu-zsáhá-háhák.
Mars haza hát!

S - hát akkor az egész közönség bőgött a sírástól. Sohasem lesz itt többet olyan basszista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat odadörögte: "szakadoz", "maradoz", az ember azt hitte, hogy csakugyan a szíve szakad meg.

Akkor aztán felnyílt a kör, s az öt elítélt megkezdte a maga száműzetési pályáját az emlékezetes fahídon a körülöttük tolongó népség árja közepett. A sok érzékeny szívű cívis és cíva egymást törte, hogy valami útravalót tömhessen a tarisznyájukba, a tógájuk zsebébe: "no még ezt a kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa!" Szegény Csuka Ferinek foltos volt már a csizmája; azt nem eresztették végig a csizmadiaállás előtt addig, míg egy újdonatúj fischledert nem akasztottak a botja végére. Sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon, aminek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné akkora pereckoszorút akasztott a karjára, hogy a fél országot beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az első és az utolsó koszorú, amit törekvései jutalmául egész életében látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.

A "dzimm-dzumm" zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában. Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollégium körében.

A fiatalság elkísérte a Nagyerdőig egész tömegestül a száműzött társakat; sokan mentek velük még a Nagyerdőn is végig; egész az utolsó fákig: ahol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált valami ötven a többi közül, hogy ők elkísérik pajtásaikat, amíg csak a nap fenn lesz az égen.

Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik vissza is kell még menniök a kollégiumba, az pedig este bezáratik, s az azután csúnya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollégium falán mászna be; ami egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik. De legalább addig a pásztorhalmig elkísérik őket.

Nagy hegy az a pásztorhalom ezen a sík pusztán. Talán nem is éppen csak azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak meg a komondorainak legyen honnan szétnézni a világba. - Talán ha elkezdenék azt széthányni, ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.

A pásztorhalomig elkísérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak valami jó gondolat ütött a fejébe.

- De halljátok-e, nem cepelem én ezt a sok sajtot, fonatost meg hurkát a világ végéig. Itt a szép zöld asztal: a gyep; csapjunk egy víg lakomát egymással utoljára!

Jó lesz. Monda a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyuikat, miket a népbarátság inni- és harapnivalóval tömött meg; nem kellett oda nagy kínálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek jutott volna eszébe, hogy búsuljon?

Mikor aztán a nap lement, a bujdosók siettették társaikat, hogy menjenek haza "hora canonica!"

Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbúcsúztak. Nem sírt senki! Tud is sírni tizennyolc esztendős ember a maga baján!

A hazatérőket eltakarta nemsokára a Nagyerdő; a bujdosók ott maradtak még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a tárogatót, felállt, s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a Kurucok búcsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az alkonyködös rónát. S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a Nagyerdő visszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza messzünnen a szomorú dallam az erdőből:

Zöld erdő árnyékát,
Piros csizmám nyomát
Hóval födi be a tél,
Hóval födi be a tél.

Most azután egymás nyakába borultak és sírtak.

Ez már nem a maguk baja volt.



A FURCSA PATRÓNUS

A kiakolbulított diákok aztán csak felkerekedtek, s nyakukba vették a gyalogutat, s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul fogta őket egy jótékony szénaboglya, amellé letelepedtek, ott szépen meg is virradtak.

Reggel, amint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az öltözködéshez, kankalikos kút vedre a pusztában jó volt mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.

Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól.

Amint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalogúton, egy ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengettyűzajjal.

Ha sánta Biróczy velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem hagyni maga elé kapni a szekerest. Amint utoléri őket a szekér, a benn ülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úriember ül, és pipázik nagy tajtékpipából. Arcszíne olyan barna, hogy csak egy klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb cigány volna. Ahhoz valók hamisan összehúzott szemei is, amik olyan kifejezést adnak arcának, mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt rosszul takargat rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s ahogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál tanúskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt arra is erős gyanú van, hogy őnála aligha veszne kárba a szerecsenmosdatás; s egy adag szappan meg egy négynyüstös új törülköző segélyével alkalmasint sikerülne a mulattból legalább quarteront mosdatni.

Az úriember megszólítá onnan a szekérből a vadlúd formán egymás után haladó fiúkat.

- Kik vagytok? Héj!

Sánta Biróczy visszafelelt hetykén:

- Kicsapott diákok, héj!

- Kicsapott diákok! Állj meg, kocsis! E kell nekem. Üljetek fel valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott eklézsiába. No, sose gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré, púpos.

Jenőy felelt neki:

- Legelőször is megjegyzem, hogy engem nem szoktak idegen emberek tegezni.

- Igaz a! - szólt a kocsi ura. - No, hát igyunk bruderschaftot, pajtás, aztán legyünk pertu. Itt a kulacs!

Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a bruderschaftot, s aztán lettek mind pertu: kocsis, diák, uraság.

- Már most mondjátok meg, kit hogy hínak?

A diákok sorba paroláztak vele. Mikor aztán az utolsónak is a markába csapott, akkor ő is megmondá a magáét:

- No, hát engem meg Csollán Bertinek hínak.

Erre nagy zsivaj támadt a diákok között, valami olyan öröm vagy káröröm vagy veszedelemérzet-féle. Hetedhét országon híres név az bohó kalandjaival, emberek megtréfálásával: akinek semmi egyéb dolga, mint mindenütt valami hallatlan nagy csínyt elkövetni, ahol csak megfordul; amiről azután megemlegessék. Vagyona is van a csínytevések árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, aki ezt az invitációt el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsiülésbe, Borcsay felsegíté Biróczyt az első ülésbe, maga amellé ült, Csuka Feri a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.

- Hát mért nem maradsz itt mellettem? - kiált rá Csollán Berti.

- Majd tán bolond vagyok, hogy tüzes taplót dugj a csizmám szárába. Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek hagyom.

Az "öreg" alatt Barkó Pali volt értve.

- Nohát, öreg. Ad ugrandum.

- Én nem ülök fel. Én sietek - monda egykedvűen az orientalista.

- Hová sietsz?

- Még ma Tiszarévben akarok hálni.

- Hát hisz az az én falum. Éppen odaviszlek titeket a pusztámra.

- Hamarább ott leszek gyalog - mondá Barkó, s aztán nem is állt többet szónak, hanem folytatta a gyaloglást.

Köztünk mondva, nem szerette, ha vele tréfálnak.

A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond: a kulacs kézrül kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiúk víg ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a tegnapi sedes jeleneteit, amik mulattaták az uraságot nagyon. No, majd segít ő a bajukon, ne búsuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhúzta a tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fújni, amitől aztán minden szemközt jövő nagy sebten kitért előlük. Még a császári királyi delizsánszot is rászedte vele: az is kitért nekik, azt hitte, stafétát visznek vagy brachiumot; bele is rekedt a legnagyobb sárba, amin Csollán Berti nagyon jót nevetett.

Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan elejtett taplótul; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr, Biróczy jajgatott, s torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít, mint a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az elrugaszkodott öt paripa hogy nyargalt aztán Illés próféta lángoló tüzes szekerével neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával, cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyújtsák a községet. Ezt csupa komédia volt nézni. Persze hogy a diákok batyuja is mind ott égett. Sebaj, van, aki megtéríti a kárt.

Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott találták a kispadon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki is pihente magát.

- No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? - mondá társainak, mikor fátumukat előtte elpanaszlák. - Az én batyum nem égett oda. Pedig abban van valami őriznivaló. Azt nem fizethetné meg Bertók!

Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan egy roppant sík pusztán kellett végigballagni, melyen gulyák, ménesek legeltek szétszórva. Egy jó óra járásnyira látszott a tanyai lak mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, színek és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes épület, amelyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi kémény.

Annak a pusztának a neve volt Gödénylak (csendes vonatkozás a benne lakozókra, kik isznak, mint a gödény). Terjedelme lehetett negyven- vagy ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi, mert felmérve soha nem volt, s egy része víz alatt fekszik, ahova indzsellér nem megy.

Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, amiket sohasem vesz senki számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel, s mit vetnek bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem, kinek szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik pénz semmi, hanem amit lophat, az az övé.

A tanyák déli oldalán három hosszú fekete sánc vonul végig: azok trágyasáncok, miket nyáron odafortificálnak, s télen, mikor nagy a hó s aztán egy jó északi szél jön, a felső végén meggyújtanak, s hagyják végigégni. Különben nem tudnának tőle hogyan megszabadulni.

A szérűskertben roppant asztagok és kazlak emelkednek, mikben egymillió veréb fészkel felül s kétmillió egér alul. A számok hitelesek, egy sem hiányzik abból.

A cselédházak, melléképületek mind sárból vannak verve, fecskerakásból, látszik is a megvedlett oldalaikon; hanem az emeletes kastély merőben téglából épült, azért olyan veres, mivelhogy nincsen bevakolva.

Annak meg, hogy miért nincsen bevakolva, az a története, hogy Csollán Berti egyszer, életének egy nevezetes stádiumában arra határozta el magát, hogy ő egy nagy emeletes kastélyt építtet, rangjához és birtokához illőt. Rászánt vagy százezer forintot. Akik jóakarói voltak, tanácsolták neki, hogy bízza azt valami értelmes építőmesterre; nem ő; van őneki egy falusi pallérja, aki Bikalakán nemcsak házakat önt, de még a templomot is ő építette; majd megcselekszi az.

Meg is cselekedte a jámbor pallér; csakhogy annak is, mikor azt az emeletes úri lakot építette, mindig csak a templom volt a fejében, s mikor már készen állt a ház, ablakok berakva, boltozatok kisimítva, akkor jutott eszébe, hogy hát a kémények hol lesznek. Azokról mindenki megfeledkezett.

Csollán Berti dühödt lett e felfedezésre, agyon akarta lőni a pallért, az persze úgy elszökött, hogy soha hírét se hallotta többé. A nagy ház aztán megvolt, a százezer forint benne volt: de nem lehetett benne lakni.

Mondta ugyan egyszer Csollán Berti az ő legkedvesebb barátjának, báró Bálvándynak, hogy ha felmegy Pestre, küldjön le neki egy becsületes mesterembert. Az küldött is neki egyet különös ajánlólevél mellett; akinek aztán Csollán Berti elmagyarázta a baját, hogy ide kémény kellene, oda konyha kellene. Itt talán keresztül lehetne törni a boltozatot; amott talán új fundamentumot kellene rakni a pincétől kezdve; s mikor végezte, akkor mondá meg neki a becsületes mesterember, hogy ő "órás" mesterember.

Akkor aztán haragjában abbahagyta Csollán Berti az egész tatarozást: az az indok is megszűnt, amiért belekezdett a kastélyépítésbe; be sem vakoltatta többé azt kívülről, hanem beleköltözött a földszinti részbe, a kályhák számára csöveket ütöttek keresztül a falakon, s most az oldalán füstöl a ház; az emeleten pedig járhat keresztül-kasul a szél, ott nem lakik semmi.

Ez tehát Csollán Berti rezidenciája.

Amíg a sík pusztán végigballagtak, elmondá a diákoknak, mért szedte fel őket az úton.

- Hát van énnekem száznyolcvan mindenféle cselédem, aki mind itt termett, itt magzott fel a pusztán. Hatalmas tolvaj valamennyi! A múlt nagypénteken rámröffennek, hogy micsoda dolog az, hogy hát már a nagypénteket sem tartjuk meg istenesen? Hát hogy tudjátok ti, hogy nagypéntek van? 'Sz nem hallik ide harangszó. Hát hogy a máktörés hangja árulta el, amint sulyokkal törik azt a mozsárban. No, az igaz. Még azt sem tudtam, hogy ez is harang. - No, hát mi kell? Nem kaptok mákos csíkot? De hogy őnekik nemcsak mákos csíkból áll a nagypéntek, ők már két esztendő óta nem hallották Isten igéjét, azóta nem éltek Úr vacsorájával: nekik az kell. - No, megálljatok, mondtam nekik, majd hozok én nektek egész szekérderék legátust, mihelyt vakáció lesz, s kiadom a kétesztendei elmaradt porciótokat minden szent dologból. Azonban a sors kedvezett; szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten.

A fiúknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első éves filozófus eljár legációba, s prédikál a vidéki híveknek: azok még jobban szeretik hallgatni, mint az öregüket; pedig meglehet, hogy azért a kis prédikátorból nem lesz pap, hanem prókátor, mérnök, orvos; hanem nem árt az azért neki, ha a katedrát is kipróbálta. Jenőy, jurista létére, sőt még sánta Biróczy is, csakúgy hirdették a szent igéket, mint többi tógaviselő társaik, s akármely órában készek voltak egy ünnepi beszédet kellő homiletikával előadni.

Ez ellen tehát semmi kifogás nem tétetett.

Aztán a diáknak, ha tréfa, annál jobb; kivált mikor már ennyire vannak, mint ők. Mert az biz egy se pityergett azon, hogy kilökték.

Csollán Berti, miután hazaért az udvarára, sietett rendelést tenni a konyhában (az meg a cselédházban volt hátul) a vacsora iránt, otthagyva az öt vendéget a rájuk rohanó agarak és komondorok barátságos fogadásának; akiket csitítani senki sem jött elő a cselédség közül.

Látták biz azt a kutyairamodást innen is, onnan is a mellékházakból; de mikor az olyan mulatságos látvány, mikor a megijedt gyalog ember kézzel-lábbal védi magát a csaholó fenevadak ellen, s mászik fel a kerítésre ijedtében, s kapkodja a féltett lába kásáját felfelé. Aztán meg a diákot sohasem harapja meg a kutya. Nem védi az magát, mint a butyros házaló a rőffel; hanem eléje megy szép nyájasan, leguggolva, mint ahogy tesz most sánta Biróczy, kiválasztja az ebek közül a legmérgesebben ugató komondort, s elkezd hozzá orrán keresztül beszélni. A fenevad eleinte elbámul e szokatlan szörnyalakon, megijed; társai vinnyogva oldalognak el; a komondor nyüzsög, morog, a szörnyalak elkezdi nyájasan megcirógatni a szép loboncos pofáját; megölelgeti a nyakát, a komondor egészen odalesz féltében, utoljára sánta Biróczy felöleli a nagy lompos vadállatot két karjára, mint valami birkát, s úgy viszi azt az előcihelődött gazda és cselédek elé, s kínálja nekik, hogy nem vesznek báránykát?

- Ejnye, öcsém; de hatalmas tolvaj lenne belőled! - mond Csollán Berti. - Te ugyan érted ezt a betyártempót!

A komondor aztán, amint Biróczy leteszi az öléből, ordítva szalad be a cselédházba, másnap sem bírják előcsalni az ágy alul.

Csollán Berti kiadta a rendeletet, hogy holnap reggelre itt teremjen minden lélek, mert nagy prédikációtartás lesz: van légátus elég.

A vacsorára nem kellett soká várni; hamar készen volt az; csak egyféléből állt: juhtokány volt: kozmás is volt; de azért elfogyott az utolsó befaló falásig; még a hozzá adott bor is, ami pedig savanyú is volt, nyúlós is volt, úgyhogy Biróczy egy ollót kért hozzá, hogy mikor leteszi a poharat a szájátul, elmetszhesse vele a bort. Hanem hát Csollán Berti házánál az a rend, hogy rossz ott minden.

- Hát már most mit fogtok kezdeni? - kérdé vacsora közben Csollán Berti vendégeit.

- Én nem sokat búsulok - felelte legelébb is Biróczy. - Elmegyek valami prókátor mellé írnoknak, ott bemagolom a just, s azután valami kollégiumban leteszem az exament, s ott leszek, ahol voltam.

- No, megállj, öcsém - mondá Berti -, van nekem egy fiskálisom Pesten, majd ahhoz berekommendállak; ott jó dolgod lesz, ne félj. Írok neki magam melletted.

Köszönte alássan.

- Én meg beállok katonának - szól Csuka Feri. - Tudok trombitálni. Úgy fújom a Rákóczi-indulót, mint a parancsolat. Azért bevesznek huszárnak.

- No, fráter, terajtad is segítve lesz; van nekem egy huszár major sógorom, itt fekszik Kassán; annak írok egy ajánlólevelet melletted: tudom, hogy pártodat fogja.

Ó, milyen jó lesz!

- Én pedig komédiásnak állok. Nem bánom. Ahhoz van kedvem - monda Borcsay. - Csak egy jó direktorra tudnék akadni.

- Direktorra? Ó, az is van nekem - kapott rajta Berti. - Majd elküldelek én egy direktorhoz, akinek igen jó társasága van. Csak bízd rám.

Rábízatott.

Következett Barkó Pali. Az nagy komolysággal felelt:

- Én elmegyek Ázsiába, a magyarok őshazáját fölkeresni.

- Ez már nagy szó. Van-e mivel?

- Tudok törökül, tatárul, perzsául, szanszkritul, oláhul és görögül; s amit nem tudok még, megtanulom.

- Hát a pénz?

- Arra nincs gondom.

- No, hát majd lesz rá nekem gondom, ne félj, pajtás.

Jenőy hallgatott.

- Hát teveled mi lesz?

- Nekem legnehezebb a dolgom. Nekem van egy gazdag nagyanyám, annak a szeme elé kellene kerülnöm, azt kellene megengesztelnem, s az nekem nehezebb, mint Ázsiába menni, vagy katonává lenni, vagy koldulni.

- Mennykőt! Olyan büszke legény vagy? Félsz tőle, hogy gazdag nagyanyád, ha meglát, pofon üt, s akkor még kezet kell neki csókolnod? No, te vagy az én emberem! Az ilyen kemény fickókat szerettem mindig. Hát mondok én neked valamit. Pesten lakik az én feleségem: jóindulatú, kegyes öreg asszonyság. Képzelheted; én is vén fiú vagyok már. Annak van szüksége egy derék titkárra, olyanra, mint te vagy. Vigy el hozzá tőlem egy ajánlólevelet, ne félj, olyan jó dolgod lesz annál, hogy az öreganyádnál sem volt jobb.

Jenőy meg akarta azt köszönni; de nem hajlott meg hozzá a nyaka.

Aztán meg abszurdum volt azt elhinni, hogy Csollán Berti valakivel jót tegyen anélkül, hogy a jótett háta mögött valami hallatlan bolond csíny ne rejtőzzék. Nem lehetett a szavára építeni. Bolondozik az mindenkivel!

Volt Csollán Bertinek egy sztereotip tréfája, amit a háznál megforduló legátusokon rendesen foganatba szokott vinni. A pátenses diákot ott marasztá éjszakára, s aztán megajándékozta húsz forinttal. Azután mulattak, ittak, danoltak, utoljára kártyát vett elő: a diák zsebében ágaskodott a húsz forint, nem hagyott az oldalának békét, míg Bertivel le nem ült kártyázni, gondolta, még többet nyer, s aztán Berti rendesen visszanyerte a diáktól a húsz forintot; még csak egy éjjel se melegedhetett a diák a pénze mellett. Így a szegény diáknak megvolt az öröme is, megvolt a nagy munificencia is, mégsem került semmibe.

Ez pedig nagyon könnyű mesterség volt Bertinek, mivelhogy először is virtuóz volt a kártyában; másodszor pedig olyan kártyát adott elő, amit már mind ismert a hátárul.

Az öt diáknál is elővette ezt a kópéságot, előbb nagy sort ivott velük, belemelegedtek a dalba, akkor aztán elővette a kártyát: "nem durnyiznánk egy kicsit?"

- Hacsak pofoncsapásba nem játszunk! - nevetett Biróczy. - Most is a pénz elől szökünk.

- Hiszen a pénz a legkevesebb - hetykélkedik Berti -; adok én nektek, itt a salláriumotok, kifizetem a prédikáció árát előre. Aztán reggelig majd visszanyerem.

Azzal kinyomott valamennyi elé egy-egy húszforintos bankócédulát.

Jenőy visszautasítá.

- Én nem szoktam meg nem érdemlett szolgálat díját előre felvenni.

Azzal aztán nagyon akadékba hozta a társait is: azok is restellték a pénzt érinteni. Féltek birtokába jutni, Csak Biróczy bízott magához.

- Elveszem én. Aztán ide azt a cartas pictas! Hadd emlegesse meg Berti barátunk, hogy egyszer életében diákkal is játszott.

- Ez a derék legény! - biztatá őt Berti. - Ebből lesz valami.

Barkó Pali megszánta az áldozatot.

- Ugyan jól jártál, Sándor, hogy a batyud ott égett a szekeren, mert most azt is elvesztenéd.

- Keverj! Ossz! - monda Berti. - Ti többiek meg álljatok a háta mögé, s segítsetek neki.

Sándor protestált ellene.

- Nem kell a hátam mögé kibic! Menjetek nyakalni.

Az első játszmát rendesen meg hagyta nyerni áldozatának Berti, hogy belevigye a csávába, a másodiknál már aztán birtokában volt az ellenfele.

Hanem Biróczynál minden jóakarata dacára is elveszté a második játszmát is.

Akkor aztán megduplázta a tételt, és vesztett folyvást. Mikor a hatodik játszmát is maccsal végezte, letette maga elé a kártyát, s azt mondta Biróczynak:

- Te! Ismered te ezt a kártyát?

- Hát hogyne ismerném a kártyát?

- De a hátuljáról is ismered a kártyát?

- Olyan jól, mint te magad.

S azzal kezébe vette az egész csomagot, s elkezdé neki a hátlapjáról valamennyit megnevezni: ez makk felső, ez veres alsó! "Hát hiszen mind bolond az, aki leül kártyázni anélkül, hogy a hátuljáról is ne ismerné a kártyát!"

- No, még ilyen kópéval nem akadtam össze. Már így jobb lesz, ha iszunk.

De ott sem boldogult Biróczyval, akárhogy itatta; győzte az véghetetlenül. Nem sikerült vele csillagot rúgatni.

Ott virradtak meg a kancsó mellett; adomázva, énekelve, áldomásozva; hanem azért egy sem volt rekedt.

Amint hajnalodott, rákezdték az udvaron a kolompolást. Berti meghagyta, hogy minden jármosrul leszedjék a kolompot, s illendően beharangozzanak a híveknek.

- A készülőt húzzák - mondta Berti. - No, most még egyet szíverősítőül - s azzal elővett egy átalagot a faliszekrényből, amelyben már jóféle hegyaljai volt. - No, még egyet utoljára, Biróczy! Te kezded meg az oratiót. Aztán köszönts fel legalább; még tőled nem hallottam tósztot.

Sándor nagyot húzott az átalagból, s aztán felköszönté a gazdát:

- Ó, te Berti, te! Adjon az Isten neked három fiat: az egyik legyen bíró, a másik legyen pap, a harmadik legyen hóhér. A bíró ítéljen el, a pap prédikáljon el, a hóhér akasszon fel, amiért megitattad velünk azt a sok rossz bort, s most adod fel a jót, mikor már beharangoztak.

Bertinek tetszett ez a felköszöntés.

- No, pásztorok, itt van a nyájatok - monda a diákoknak. Künn az udvaron nagyon hangzott már a számos gyülekezet ünnepélyes torokköszörülése. A diákok talpra ugrottak, körülkefélték a tógáikat, valahonnan kerítettek elő egy fekete táblás könyvet, azt Biróczy kezébe adták, kit is előrebocsátva, kiindulának a kastély tornácába; ahol számukra el volt készítve a pad. A tornác előtt pedig fel volt állítva két kecskelábra egy üres hombár, az volt a szószék, hátulról egy felfordított saraglya fokán lehetett bele felszállni.

Az udvar teletömve volt már a pusztai cselédnéppel: ki lócára, ki szekéroldalra, ki kútkámvára letelepedett, az asszonyfélék külön egy csoportban, ahogy illik, a gyerekek a hiuban fenn, miként valami karzaton.

Az öt diák megjelenésére nagy susogásra csendesült el az eddigi zsivaj. A diákok rázendíték a szép harmóniás éneket, melybe aztán lassankint a népség is belekapott, s felvitték aztán a melódiát olyan magasra, hogy az egeket hasogatta. Szinte megkönnyebbült a szívük szegényeknek, hogy egyszer valahára kiénekelhették magukat.

(Fogadni mernék, hogy az az úrféle nevetni fog e jeleneten. Pedig nagy dolog az, mikor a szegény ember egyszer valahára kiénekelheti magát szíve szerint; mikor két esztendeig nem hallott énekszót.)

Az ének után felkapaszkodott Biróczy a szószékbe, alig látszott ki a hombárbul, de tartott azért egy hosszú prédikációt a híveknek, és nem sült bele. Meg voltak vele elégedve.

Utána megint éneklés következett, s akkor jött a sor Csuka Ferire.

Ennek egy kicsit borízű volt a hangja, s erősen fogta két kezével a hombár szélét, mintha félne, hogy kiszalad alóla, de annál nagyobb volt az az érdeme, hogy rövid prédikációt tartott; mert amint beszédét három részre felosztaná, mindjárt azon kezdte, hogy "harmadszor". - No meg hogy a miatyánkban kétszer is elkönyörögte a mindennapi kenyeret; de hát az is jó szegény embernek, mert az sokat dolgozik.

Azután megint ének következett, s jött a sor Borcsayra.

Ez heves szónok volt: ugyancsak lelkére beszélt a híveknek; elmondott nekik egy prédikációt, melyet a szuperintendens szerzett a debreceni híveknek, szemükre vetve fényűzésüket, divat után kapkodásukat, felfuvalkodottságukat, hiú rangvágyukat, dobzódásukat; mindezen bűnökben ugyan a jámbor gödénylaki cselédek nem leledzettek, mert nem lehetett nekik, de hallgatták azért ájtatos szívvel, mert oly ékesen és tüzesen adta elő a diák az igéket, hogy keresztül is törte egyik deszkáját a hombár fenekének, úgyhogy az utána következőknek ugyan vigyázniok kellett, hogy keresztül ne essenek rajta. Végződött pedig a prédikáció e jeremiási jóslaton: "Ha meg nem javítjátok magatokat, nem találjátok meg Debrecent Debrecenben." Helyhez alkalmazva pedig ekként: "nem találjátok Gödénylakot Gödénylakon". Ami a hívekre nagy benyomást látszott tenni.

Hanem hát minden jó csak úgy jó, ha nem nagyon sok. A három prédikáció egy hújjában tökéletesen elég volt a gyülekezet lelki éhét és szomját kielégíteni; annyival inkább, mert delet haladván az idő, más egyéb éhség és szomjúság is kezdett közvéleménnyé válni; melynek hogy tolmácsa legyen: a harmadik prédikáció után felállt a lócárul Marci gulyás, s megtörülve lobogós ingujjával a homlokát, ily szókat emelt:

- Immáron, uram, bévettük a kívánatos jókat; megelégedtünk a prédikációval; talántán ideje volna, hogy járulnánk az Úr vacsorájához.

Csollán Berti rendreutasítá a felszólalót.

- Majd ha kántor lesz kend, akkor diktáljon kend a gyülekezetben, most pedig üljön le kend, és hallgasson kend. Délben nem vacsorál senki. Aztán még két légátus van hátra, aki teli van szent igével.

Marci hát csak megnyugodott és leült.

És azután jött a szószékbe Jenőy.

De ez már olyan szépen beszélt másfél óra hosszat, hogy az egész gyülekezet aludt rajta szép csendesen; a nap is sütött az orcájukra; csak úgy hajtogatták a fejeiket egymás vállára, s csak akkor riadtak új életre, mikor a kántus rákezdte "A Sionnak hegyét".

Hanem hát Sion hegye ide, Sion hegye oda, az embernek reggel hat órátul délután háromig étlen-szomjan kegyes mondásokat hallgatni csakugyan több az elégnél. A negyedik prédikáció után már az egész gyülekezet felállt, felcihelődött, hogy ők bizony mennek haza, ezóta minden leves elfutott, megkozmásodott, ökör, ló nem kapott se enni, se inni; az ember is rakásra hull az éhségtől. Ők mennek.

- Hova mennétek? - rivallt rájuk a földesúr. - Most jön még az igazi pap. Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.

És azzal kiemelkedett a szószékből (ezúttal helyes kiejtéssel: "szuszikból") Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja. Akinek, midőn mennydörgő hangját meghallák a hívek, akkor aztán csakugyan visszaültek a helyeikre. Ez már igazán pap; ennek van hangja hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig, s nem aludtak volna el mellette. Ó, be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani; hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva fakadt.

Mire elvégzé a prédikációját, bizony lemenőben volt már a nap.

Marci gulyás akkorát nyújtózott a két karjával, mint a csákós ökör két szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap onnan hátulról.

De pedig még hátravolt a szentvacsora-osztás. Barkó Pali már fungált e hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a szívük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben. Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után megtörlé a száját.

Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyet.

Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:

- Íme, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljöjjetek, s akkor a tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma.

De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta semmi cseléd, hogy rendezzen számára lelki vendégséget; inkább négy órát gyalogolt a szomszéd városig, ha meg akart gyónni. (Így nevezvén visszaélésképpen a nem gyónást.)

A bevégzett munka után ott várta a kegyes misszionáriusokat a pompás lakoma. Birkatokány és savanyú bor.

Csollán Berti megint egész éjjel nem hagyta őket lefeküdni. Mulassuk ki magunkat kedvünkre. Sorba fogta őket kártyázni! Most már nem pénzbe, a keserves lecke után, hanem játszottak "orronverőskét". (Tudniillik hogy a vesztesnek a nyertes minden kártyát egyenkint az orrához ütöget, míg a veres kétszem elő nem kerül a csomóból.) Mindenféle csalás és paklizás megengedtetik. Aki duplát veszt, egy keresztet húznak a hátára krétával.

Ez így ment másnap reggelig.

Reggel következett a juhtúró meg a szilvóriumnak keresztelt törkölypálinka. A túrónak a vénsége, a pálinkának a fiatalsága volt a hibája; hanem ezt nem nézték. Délig megint kártyáztak krétára. Akkor megjött a lucullusi birkatokány és a karcos, s arra délután megint folytatták az orronverőskét. A vacsora szintúgy végződött, mint előtte való nap. Birkatokány. Reggel megint ott virradtak meg a kártya mellett. Olyan volt már a kártya a sok kézben fogdosástul, hogy bicsakkal kellett az osztónak egymástul elválogatni, s sem egy diáknak a tógáján, sem Csollán Bertinek a dókáján nem volt egy árva folt sem, ami krétakereszttel fel ne lett volna dekorálva.

Mikor aztán megint jött a birkatokány délre, Biróczy megszólalt.

- Behehehe! Hallod-e, te Berti. Én már egészen birkává lettem magam is. S azon veszem észre, hogy ebéd után kérődzni kezdek. Azt hiszem, hogy nincs már annyi esett birka a pusztádon, amit el ne fogyasztottunk volna. Hanem hát a jóbul is sok, ami sok, eressz már bennünket odább.

- Ó, édes fiaim; nem eresztelek el anélkül, hogy amint megígértem, mindeniteket el ne lássam ajánlólevéllel meg egy kis útravalóval. De bizony nem eresztelek el anélkül, hogy megemlegessétek, hogy itt voltatok. Mindjárt írok szörnyen, csak egy kicsit felengesztelem egy kis vízzel a tintát a kalamárisban, mert biz az beleszáradt. Hanem azért még nem mentek el holnap ilyenkorig.

Amint Csollán Berti magukra hagyta a fiúkat, hogy leveleket írjon a számukra, azok összeszólalkoztak, megcsinálták a haditervet, hogy mint szökjenek meg tőle. Egyesével tünedezhetnek el csak. Sánta Biróczyt eresztik el legelöl, hogy egérutat kapjon.

Sok idő telt bele, míg Berti előkerült a levelekkel. Jó vastag papirosból gyomrozott okiratok voltak azok, olyan vastag betűkkel írva, hogy a tinta mind keresztülitta magát a túlsó oldalra, s olvasni lehetett volna kívülről is, ha a titulus megint nem fedezte volna a belső ákombákot.

- No, ez a te leveled Biróczy: szólván spectabilis ac perillustris dominus egregius Stephanus Korcza assessor úrnak Pesten. Ez egy igen derék fiskális, akinél ménkű jó dolgod lesz. Írtam neki, hogy fogadjon fel prókátorbojtárnak. - Ez meg a te direktorodnak szól, nesze, öcsém, Borcsay: "Bálvándy úrnak, kóbor komédiás direktornak. Ibi. Ubi." Ahol megkaphatod. Most Miskolcon tanyázik. Aztán hozzám is eljöjjetek a truppotokkal; itt a birkaszínben pompásan el lehet játszani "Kakambukifornihorgyeminomen" herceget. - Tégedet, Csuka Feri, a trombitáddal együtt jól berekommendáltalak a sógoromnál; nagyságos sátori és bakatori Sátory Lőrínc huszár főstrázsamester úrnál. Nagy betűkkel kellett neki írnom, mert iszonyú süket. Csak jó nagyot kiálts a fülébe, mikor vele beszélsz. - Neked, öcsém, Barkó Palkó, nem tudtam ajánlólevelet írni, mert van ugyan egy hetvenhetedik unokaöcsém Ázsiában; ott lakik mindjárt a túlsó széle felé; aki Uszubu dédapámtól maradt el odahaza; de nem tudom, hogy híják. Ha megleled, köszöntetem. Hanem ahelyett adok neked arra a hosszú útra, aminek nekivágsz, valamit, ami mindenütt jó ajánlólevél: ebben a bepecsételt csomagban száz darab lázsiás tallért. El ne felejtsd, mikor kiadod, hogy lázsija van.

És valósággal átadott Barkónak egy hosszú tekercset, melyben csakugyan pénz volt, és csakugyan az volt ráírva, hogy száz tallér.

Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berti.

Barkó Pali megerőltette a derekát egy halk megköszönésig. Ami nála nagy dolog volt.

- Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém, Jenőy. Ezt már fáinabb papirosra írtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet. De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagariapárfümöt. Így ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre. Mármost még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni. Tudom, hogy egy kis fehérneműcskétek volt benne; az a legszükségesebb. Hát adok mindeniknek a magaméból.

Azzal kihúzta az almáriomfiókot, és kinyalábolt egy halom inget, lábravalót, amik a legkitűnőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan szilárd mind, hogy holmi vékony pálcának az ütése meg nem érzik azon keresztül.

Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra: akármilyen. Ez a tréfa kárba veszett.

Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, amiknek előre eláruljuk a tartalmát.

Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiskálishoz, leendő principálisához, ez az ajánlat volt:

"Praesentibus recommendo tibi fidelem nostrum Alexandrum Biróczy: capitis bisonis, asotum trimodium, et venerabilis Gringenőrii asseclam diligentissimum."

Ezt még egy hirtelen az sem érti meg, aki diákul tud, úgyhogy háromszor kell lefordítani, míg az igazi tartalmára rájön az ember, aztán akkor kisül belőle, hogy:

"Ajánlom jelen soraimmal neked az én hívemet, Biróczy Sándort, a bivalfejűt, akinek a gyomra háromakós; tisztelendő Gringenőrnek legszorgalmasabb követőjét." (Gringenőr találta fel a kártyát.)

No, most ezzel az ajánlólevéllel mehet Biróczy a pesti tabularis fiscalis elé.

A Borcsay levelében nem annyira a tartalom a tréfa, mint a címzett: mivelhogy az a Bálvándy nem színházigázgató, hanem földesúr és báró; ámbátor nagy pártfogója a vándorszínészeknek. Ezzel sok kölcsönös kópésága szokott lenni Csollán Bertinek. Ezúttal Borcsay került neki kapóra.

A jámbor Csuka Feri ilyen tartalmú levelet vitt a huszár őrnagynak:

"Te vén labanc. Itt küldök neked egy diákot, aki úgy tudja fújni a Rákóczy-marsot, hogy még a te süket füled is megcsendül bele. Ajánlom testőrtrombitásnak."

Hogy mi volt a Jenőynek adott levélben, azt már nem áruljuk el, mert asszonynak szól.

Annyit minden ismerőse Bertinek tudott, hogy a férj és nő között válóper folyik. A szegény tapasztalatlan diák nem sejthette azt.

Majd meglássuk, mi lesz belőle.

De hát a Barkó Palinak adott tekercs? Abban már csak igazi pénz van. Érzik a nehézségén meg a fogásán is.

Igaz, hogy pénz, csakhogy nem lázsiás tallér; hanem régi kétgarasos; tudniillik nem az a "zicsedlinek" tisztelt "30 kr." feliratú s "6" krajcárra devalvált kétgarasos, hanem egy forgalmon kívül helyezett moneta, ami nem ér többé semmit.

Hanem azért mégis beutazta ezzel a pénzzel Barkó Pali Perzsiát, Tibetet, Kínát, Szibériát, s sok-sok esztendő múlva visszahozta azt szerencsésen, mikor már világhírű emberré lett; akkor visszaadta azt köszönettel Csollán Bertinek. Itt van, visszahoztam; sohasem nyitottam fel. Minden pecsét megvan most is rajta. Ez volt a szerencsémnek az alapja. Az a tudat, hogy száz tallér van a táskámban. Ez segített, bátorított, nagy merész gondolatok kivitelében lelki erőt adott. Köszönettel visszaadom azt most önnek. Adjon Isten ezerannyit!

Ki tudja, hátha a többi levél is haszonra fordul?



Kezdőlap Előre