Két hétre azután, hogy Iván hirdetményét a külföldi lapokba iktatá, éppen egy szombati nap reggelén jön hozzá Péter és jelenti, hogy két idegen úr érkezett ide, akik a tárnát meg akarnák nézni. Külföldiek lehetnek, mert egymás közt franciául beszélnek. Péter a franciákhoz is sejtett valamit, hajdani matrózéletéből.

- Mindjárt szolgálatjukra leszek - szólt Iván, ki éppen akkor valami zöldes nedvet csepegtetett le hegyes nemezsüvegen. - Csak addig öltöztessétek fel őket a szokott bányászgúnyákba. A tárna nem divattoaletthez való.

- Már az megtörtént, csak önre várnak.

- Megyek. Hát a te dolgod mennyiben van már? - kérdé Iván, midőn útnak indultak.

- A házassággal? Egészen rendben van. Holnap hirdetnek ki bennünket a templomban harmadszor.

- S mikor esküsztök?

- Hát most éppen advent van. Az alatt tiltja a pap a lakodalmaskodást, hanem vízkereszt után az első vasárnap átesünk rajta. Magamnak is jólesik az a kis haladék, mert hát egy kis pénzt is csak kell azalatt gyűjteni. Ha az ember házasodik, faedény, cserépedény, egy kis télire való zsiradék csak kell a házhoz.

- Hát te sohasem takarítottál meg eddig a keresményedből semmit?

- De igen, uram! Már egyszer volt százötven forintom egyrakáson. A szájamtól fogtam el. A dohányt tagadtam meg magamtól, hogy tízest tízesre rakva, összegyűjtsek ennyit. Akkor idehozta az ördög az újoncozó bizottmányt, s én az egész százötven forintomat a vizsgáló felcser markába nyomtam, azért, hogy adjon róla bizonyítványt, hogy fegyverképtelen vagyok, mert kancsalítok. Tudniillik, hogy tetszésem szerint tudok szemeimmel néhány percig erőszakosan kancsalítani. Ezért felmentettek az asszentálás alól. Ide ment a százötven forintom. Még az esküvés alatt is folyvást kancsalítnom kell; mert a pap csak úgy esket meg, mint fegyverképtelent. Ezt a rendeletet így adta ki az Isten a Horeb-hegyen.

- Jól van Péter. Majd egy kis pénzzel én is segíthetek rajtad.

- Köszönöm! De előlegezni nem szeretek; az olyan, mint mikor az ember délben megeszi a vacsoráravalót.

Eközben eljutottak odáig, ahol a két idegen úr várt rájok.

- Ah! Félix, te vagy az? - kiáltá Iván, az egyik úrban régi ismerősére találva, s szívélyesen megrázta kezét.

A régi ismerős, kit Iván Félixnek szólított, vele egykorú férfi lehetett; finom arcszíne, fekete bajusza, művészien felkunkorítva, franciás kecskeszakálla, villogó, tűzteli sötétkék szemei még az elegáns öltözet fölé öltött bányászgúnyában is elárulták a világfit; az egész szurtos burokzatból puszta fejtartásával kivált messziről az "úr!". Mikor megszólalt, meglepte az embert az, hogy csaknem gyermekhangja volt, oly lágy, mint egy asszonyé, s oly csengő, mint a vatikáni énekeseké.

Félix sietett régi barátjának segítségére jönni az első találkozás legnehezebb pontjában.

- Megbocsátasz, hogy nem szállottam hozzád. Te a munka embere vagy, én pedig üzlet embere. Te nem tartózkodol itt uraskodásból, én pedig nem utazom itt mulatságból. Aztán teleped vendéglője igen tisztességes. Íme, bemutatom neked útitársamat, Rauné Gusztáv bányamérnök urat.

Iván ugyan lekötelezve érezte magát e mellőzése által a vendégszeretet igénybevételének. Volt ugyan házában régi időkből fennhagyott ágynemű elég, amikben évek óta nem hált senki; talán némelyik kályhát a soha nem lakott szobákban be is lehetett volna fűteni; de mégis egész életrendszerét összezavarta volna, ha egyszer egy pár vendéget kellett volna ellátnia saját házánál. Erre a megeshető szerencsétlenségre nem is gondolt.

- Igaz - szólt egész nyíltsággal -, hogy biz az én házam nincs vendéglátásra berendezve, hanem a telep vendéglője is az enyém: legyek szerencsés benneteket ott is vendégeimül fogadhatni.

- Elfogadjuk az ajánlatot - szólt Félix könnyeden -, annyival inkább, minthogy úgyszólván saját érdekedben, saját hívásodra jöttünk ide! A napokban olvastam a zsurnalok hirdetményei közt egy felhívásodat, melyben tárnafelügyelőt keressz.

- Igen! - mondá Iván, s kétkedve tekinte az egyik úrról a másikra.

- No, én nem vállalkozom rá, mert nem értek hozzá - szólt Félix nevetve. - Hanem útitársam, Rauné úr, hajlandó volna veled megegyezni; ha vállalatodat tehetségeihez mértnek találandja. Rauné úr régi ismerősöm; a creuzoti tárna növendéke, igen alaposan képzett férfi.

Rauné úr kevés szavú ember volt, amire ezúttal annál több indoka lehetett, mivel hogy a két másik úr olyan nyelven társalgott, amit ő sohasem hallott életében. Alacsony, szikár alak, földszínű arccal, hegyes arcéllel, és ijesztő hosszúságra meghagyott kecskeszakállal.

- Én pedig igen köszönöm baráti érdekeltségedet irányomban - szólt Iván, s azután Rauné úrhoz fordult, s a legfolyékonyabb franciául adá tudtára, hogy örülni fog, ha tárnatelepe minden részleteit személyesen megmutogathatja neki.

Azzal lementek a tárnába együtt. Késő délig odalenn jártak. Két szakember tartott egymás fölött kölcsönös érettségi vizsgát. Rauné úr Iván fölött, s Iván Rauné úr fölött. Mind a kettő meggyőződött felőle, hogy a másik a maga tudományát alaposan érti. Némely intézkedésekre nézve különbségek támadtak a két férfi véleményei közt, s azokon elvitatkoztak sokáig, a régibb és újabb módszer előnyeit hasonlítgatva, hanem arról mind a kettő meggyőződött, hogy a másiknak e téren semmi újat nem mondhat.

Rauné úr tudományos képességéről leginkább tanúskodott az, hogy mielőtt Iván tárnájának átmetszeti térképét látta volna, hozzávetőleg meg bírta becsülni a réteg alakulásáról, mennyi köbtartalmat ígér ez a tárna, és meddig terjedhet ez a kőszéntelep, még az Iván tulajdonát képező birtokon túl. E tekintetben hozzávetései csaknem az aprólékokig találkoztak Iván kiszámításával.

Minőségre nézve pedig a kőszenet a jobbak közé sorozandónak találta.

Délre átmentek a vendéglőbe ebédelni, rövid időközt engedve egymásnak a kimosakodásra és átöltözködésre. A kőszénbányai séta nem igen tiszta mulatság.

Ebéd utánra volt halasztva a kőszénizzasztók meglátogatása s estére a vashámoré.

Mikor a vashámorból visszajöttek, a kocsi Iván háza előtt állt meg; Félix bekísérte őt lakába, míg Rauné úr felment a vendéglőbe.

Iván csodálatos rendetlenségű dolgozószobájába vezette régi ismerősét, s ott leülteté egy valahonnan nagy könyvcsomagok alól kiszabadított székre s biztatta, hogy gyújtson szivarra egy kémiai csodalámpánál.

- Te nagy tudománybúvár voltál teljes életedben Iván, az iskolában első voltál közöttünk, míg én csak dilettánskodtam melletted; már most hát mondd meg nekem őszintén, annyi tanulmány, szorgalom és fizikai fáradság mellett, mi tiszta jövedelmet hozhat neked ez az egész telep?

- Évenként tízezer forintot.

- Más szóval: a telep maga semmit. Magad vagy az igazgató, a felügyelő, a pénztárnok, a bányamérnök, a titkár, a könyvvezető és a speditőr. Tehát csak azt kapod, szűken, amit ezeknek fizetnél, ha magad nem volnál mindez egy személyben. Más szóval, a munkádat, a talentumodat, a tanulmányodat, a buzgalmadat megfizeti neked a saját tárnád úgy, mint ahogy a legszigorúbb idegen birtokos megfizetné; de mint realitás, mint százezreket képviselő érték, neked ez a tárna nem vet egy vörös batkát sem.

- Annak sem a tárna nem oka, sem magam. Hanem egyedül az a körülmény, hogy a "consumo" korlátoltsága mellett a produkciót nem lehet oktalanul kiterjeszteni.

- Én majd rávezetlek, hogy hol a hiba. Mai világban minden erő a konglomeráció után törekszik. A politikai világban nem létezhetnek többé az apró államok, kénytelenek nagyobb tömegekké olvadni össze, mert kis államgazdaságot kormányozni nem lehet. Az iparvilágban szintén nem létezhetnek többé az apró iparvállalatok, mert az újabb igények szerint a kisebbnek is olyan nagy a rezsije, mint a nagyobbnak. Egy száz lóerejű gőzgéphez éppen csak annyi felügyelet kell, mint egy négy lóerejűhöz, s a kis vállalatnak éppen annyi strazzával van dolga, annyi kontókönyvet kell ellátni, mint egy nagynak; s a leglukratívuszabb vállalkozásoknál a kis vállalatokat leszorítja az "üzleti tőke" hiánya miatt az azzal rendelkező nagyobb vállalat.

- Azért viszont a kis vállalatok nem veszélyeztetik olyan nagyon a csendes életben maradást.

- Dehogynem. A te tárnádnak például nem kell egyéb, minthogy egy szép napon a bécsi kereskedelmi miniszter írja alá egy angol vastermelőnek a folyamodványát a nyersvasbehozatal végett, s másnap kiolthatja katlanait a szomszéd hámor; te meg aztán elmehetsz a szenedet kosárszámra árulni a cigánykovácsoknak.

- Ezen is estem már át egyszer. A nyersvasunk kiállta a külföldivel a versenyt, s nem kellett kioltanunk a hámor katlanait, s nem kellett betemetnünk a tárnáinkat. Vasunk, szenünk kivívta magának azt a helyet, ahonnan nem lehetett azt elűzni.

- Eggyel több ok azon eszme foganatosítására, amely engem idehozott. Mert azt talán csak nem gondolod, hogy Rauné urat idekísérni jöttem csupán a Bonda-völgybe, hogy ő meg ne unja magát az úton. Idetalált volna ő magában is. Nekem egy nagyszerű tervem van veled. Én téged gazdag emberré akarlak tenni. Amiből természetesen magam is hasznot akarok húzni.

- Nos?

- Nem tudom, micsoda adomás könyvben olvastam a nemzetek különböző kifejezéseit a pénzszerzésre nézve. A magyar pénzt "keres", a német pénzt "érdemel" (Geld verdienen), a francia pénzt "nyer" (gagner d'argent), az amerikai pénzt "csinál" (to make money). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg; a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot, a könnyűvérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a nehézvérű jenki ül egyhelyben, s a körmét faragva csinálja a pénzt. Mert sok millió pénz hever még, ami csak csinálásra vár. Hol hever? Életrevaló, de élni nem tudó vállalatokban. Egy helyen a föld rejtett kincseiben, miknek kiaknázásához nincsen forgalmi tőke, más helyen halomra gyűlt tőkében, aminek felhasználásához nincs biztos vállalat; új találmányokban; az ipar és kereskedelem számára még meg nem hódított területekben; a közlekedési eszközök kiterjedésében; az emelkedő luxusban, az emberek bolondságaiban s a tudomány vívmányaiban és főleg a pénzféltő kis tőkepénzesek ládáiban. Mindezeket a heverő kincseket felszínre hozni, a stagnáló kapitálisnak gyors forgalmú csatornákat nyitni, a sok apró tőkét egy naggyá egyesíteni, az iparnak piacot, a piacnak árkeletet szerezni, a hitel által minden tényleges forintot két-három helyen szerepeltetni; ez az, amit mai nap pénzcsinálásnak nevezünk. Szép tudomány! Tisztességes tudomány. S úgy látszik, hogy eltartja az emberét.

Félix ez értekezés után azon önteltséggel dugá mellényzsebeibe két kezének ujja hegyeit, mely szerint bizonyos lehete afelől, hogy Iván barátja nagyon is jól fogja ismerni a Félix Kaulman firmát, mely dolgozik bankárügyekben Bécsben és Párizsban. Jó hangzású név, ha akarom francia, ha akarom német.

Iván ismerte azt. Félix hajdani iskolatársa volt: bankár fia. Apja üzletét örökölte. Sokat lehetett a nevet olvasni újabb vállalatok, üzletkötések alatt.

- De hát hogy akarsz az én bányámból sok pénzt csinálni?

- Nagyszerű tervem van vele.

- De hisz maga az egész tárna sem nagyszerű.

- Mert nem látod olyan magasról, mint én. Rajta taposol a gyémántokon, s mikor aranyat kérhetnél a földtől, megköszönöd, ha vasat ád. Ez a tárna teneked, mint mondád, tízezer forint hasznot hajt. Ez 200 ezer forintnyi tőkének a kamatja. Én tehát alakítok egy konzorciumot, mely ezt a te egész telepedet, ahogy áll, megveszi kétszázezer forintért.

- De nem válok meg semmi pénzért a tárnámtól. Ez nekem elementumom, mint a csíknak az iszap.

- Hiszen nem is válsz meg tőle. Dehogy válsz meg. Azután leszesz még csak hozzáláncolva egész kedved szerint. Ha futni akarnál, sem eresztenélek. A konzorcium egyelőre négymillió tőkével fog megalakulni, s nagyszerű établissement-t rendez be, mely egyfelől a poroszországi szén konkurenciáját megöli, másfelől az angol vasúti síneket és gépvasat leszorítja az osztrák piacról. Te ez établissement-nak főigazgatója maradsz tízezer forint évi fizetéssel, két percent tantièmet kapsz a tiszta haszonból, s szabadságodban álland a neked vételárban adandó összeg egy részét részvényekben al pari magadnak tartanod, s miután e vállalat biztos húsz percentet fog jövedelmezni, biztosítva vagy róla, hogy a mostani tízezer forint jövedelmed helyett 30 ezer forint évi biztos jövedelmed van, s tőkéd ötven százalékkal megnövekedik. Dolgod pedig éppen egy hatodrésznyi lesz, mint most.

Iván félbeszakítás nélkül hallgatta mindezt végig. Azután egész csendes vérrel azt felelé rá, hogy:

- Kedves Félix, ha én egy konzorciumnak, melynek négymilliója van, azt mondanám: add ide a pénzedet; én csinálok neked olyan iparágból, mely nekem csak tízezer forintot jövedelmezett, jövőre nyolcszázezer forint évi jövedelmet, akkor én legfeljebb semmirekellő volnék; hanem ha még ezenfelül azt is megtenném, hogy ennek a társulatnak a részvényeibe a magam pénzét is belekeverjem, már akkor éppen azzal kellene magamnak hízelkednem, hogy bolond vagyok.

Félix nagyot kacagott e szóra. Tréfás mondat volt az nagyon. Azután hajlós sétapálcáját nyaka mögé téve, s két kezét annak két végére felakasztva, magas fensőbbségi tudattal beszélt le Ivánhoz.

- Mert még nem hallgattad végig, amit mondani akarok. Hiszen nem csupán a te telepedről van itten szó. Tudod jól, hogy a te tárnád csak egy kis kiszögellése a Bonda-völgyi óriási szénrakványnak, s az mérföldnyi területben halad odább, folyvást erősebb rétegben messze el Bondavár alatt, egészen a szomszéd völgyteknőig. Én ezt az egész kőszénmedencét akarom megvétetni, aminek most még bagatell az ára, s amin milliókat lehet nyerni, tisztességes, okos, raisonabilis úton, anélkül, hogy valakitől lopnók a pénzt, anélkül, hogy valakit megcsalnának érte. Egy heverő kincset akarok felvenni a földből, ami itt van, megvan, kínálkozik; csak éppen a kincs súlyának megfelelő erőt követel.

- Ez más. Így értem a tervedet. S nem tagadom meg tőle, hogy az így jogosultan nagyszerű. De éppen azért, mert nagyszerű a terved, annak a hibái is óriásiak. Az igaz, hogy a kincs, amit az egész Bonda-völgy rejt magában, valami óriási. Legalább százmillió. Ki sem lehet számítani, mennyi. Hanem ahhoz nem lehet hozzányúlni, először, mert ez az egész bondavári uradalom, így, ahogy áll, nem eladó.

- Ah, dehogy!

- Elmondom, miért nem. Először is a birtok az öreg herceg Bondaváryé, ki jelenleg leggazdagabb úr az országban.

- Milyen gazdag úr valaki, azt mi jobban tudjuk.

- De legbüszkébb úr, annyi bizonyos, aki előtt nem mernék azzal az ajánlattal megjelenni, hogy családja ősi fészkét, nevének predikatumát képező birtokát adja el kőszénbányának.

- Óh, hó! Láttunk már büszkébb urakat is hasonló elhatározásokra jutni. Az olasz király koronás úr, mégis túladott Savoyán, ami nemzetségének előneve, s keresztjét címerében viseli.

- Én pedig ellenkezőleg láttam egy magyar családot, melynek hajdan oly kiterjedt birtoka volt, hogy a Dunától a Tiszáig folyvást saját jószágán utazhatott, s mely később mindezen birtokát elveszté, elpazarlá, de egyetlen egy folt földet, egy kerek nyárfaerdőt Bánkházán, semmi áron és semmi nyomorban nem bírtak megvenni tőlük, mert az képezte predikatumukat.

- No, ezen én fognék segíteni.

- Azután. Ha az öreg herceg hajlandó lenne is birtokát áruba bocsátani, nem tehetné azt, amíg leánytestvére, Bondaváry Theudelinda grófkisasszony él. Mivelhogy atyjuk e várat és uradalmat vitalitiumképp hagyományozta leányának, aki jelenleg valami ötvenyolc esztendős lehet, s még szándékozik valami harmincig elélni. Az pedig hozzá van nőve a várához, még soha egy napra tudtommal ki nem jött belőle. Az egész világot gyűlöli. Azt ugyan rá nem veszi semmi emberi hatalom, hogy Bondavárát átengedje akármi világboldogító konzorciumnak, ha mindjárt arról lenne is szó, hogy őalatta van az utolsó kőszén, s ha azt ide nem adja, megfagy a világ.

Félix nevetett rajta.

- Ennél nehezebben bevehető erősségeket is kapitulációra bírtam én már. Asszonyszíveken különösen nincs Bramah-závár.

- Jól van - szólt Iván. - Tehát tegyük fel, hogy sikerülend a herceget is, meg a grófnőt is rábírni, hogy a birtokot eladják; még akkor mindig nincsen nagyszerű établissement-od. Következnek a technikai akadályok. Mi a legfőbb szükséglet ily vállalatnál?

- A készpénz.

- Nem az. A kész ember.

- Ahol a pénz van, van ember.

- Ember és ember között nagy a különbség. Ez azon árucikk, amelyben a legnagyobbszerű csalódások lehetők. Nálunk először is hiányzik a közmunkás.

- Hozatunk Belgiumból, Franciaországból.

- Csakhogy amely munkás Belgiumban, Franciaországban vállalkozik arra, hogy hozzánk eljöjjön, először is nem azért jön, hogy kevesebb bért kapjon nálunk, mint ott, hanem megfordítva. Tehát ily forszírozva támasztott iparvállalatnál a legelső hiány az, hogy néhány percenttel többe kerül nála a munka, mint a fennállóknál. Szerintem minden iparvállalatnak a maga természetes útján kell kifejlődni. Erőnkhöz és a piachoz mérten kezdeni, a munkásokat magunknak nevelni, hozzánk édesgetni, összetanítani, lassan, de biztosan terjeszkedni, kicsinyben experimetnálni, a készre alkudni, s inkább szívósan kitartani, mint rohammal megindulni. Ez az én regulám.

- Múlt századbeli nézetek. Ily elvek mellett Amerika sohasem hagyta volna el Európát.

- A másik baj a külföldi munkásokkal az, hogy aki onnan hozzánk átjön, az többnyire a nyugtalan, helyhez nem kötött rész; a titkos társulatok szövetségese, mely amint beteszi ide a lábát, azonnal elrontja a mostani jószellemű munkásainkat is, s meghonosítja a grève-et.

- Nálatok soha sincs grève?

- Soha.

- Hogyan előzöd meg?

- Az az én titkom. Hosszú volna elmondani. Annyit bizonyosnak tartok, hogy egy erőszakolt gyártelep nálunk legelőször is a kézmunka drágaságával fog első akadályul találkozni. Második akadály egy hozzáértő technikai vezető hiánya.

- Azt biztosan kapunk külföldön.

- Meglehet. Én, magános ember, ha van mire és miből, bizton hiszem, hogy kapok; mert utánajárok, s kikeresem, megválasztom a legjobbat, s ha megkaptam a legjobbat, megfizetem, úgy, ahogy én értem, hogy megérdemli. Ez nem úgy megy nyerészkedésre alakult konzorciumoknál; ott először is szerepel a protekció. Az igazgatótanács tagjai a legtöbb részvénnyel bíró alapítók. Azok rendesen annyit értenek ahhoz az üzletághoz, amelynek kormányzatát viszik, mint a hajdú a harangöntéshez. Többnyire az elnök, az igazgató imponál. Azoknak van valami protezséjük, akinek alkalmazás kell, Az talán bádogos volt, annálfogva kell értenie a vasöntöde vezetéséhez. A legjobb esetben takarékossági szempontból indulnak ki, s tíz ajánlkozó közül kiválasztják a legjutányosabbat. Az első év azután magán viseli az experimentáció jellegeit. A feldolgozott nyersanyagnak fele kárba vész. Kisül, hogy senki sem ért ahhoz a munkához, amit magára vállalt. Rosszul teljesített kötelezettségek miatt kárpótlási pörök zúdulnak a jogfelügyelő gallérjába özönnel. Vége felé rájön az igazgató bizottmány, hogy ünnepnapokon, mikor a gépek pihennek, sokkal kevesebb a veszteség, mint munkanapokon, mikor dolgoznak. Végre nagy későre észreveszik, hogy a vállalatnak nagyobb a teste, mint az ereje, s nem bír mozogni. Van sok épület, gép, anyag, készlet, de nincs elég üzleti tőke. Új befizetés rendeltetik. Nem fizetnek. Vetik ezerével a részvényeket a piacra. Következik egy prioritási kölcsön a társulat ingatlanaira. Ez egy percre megállítja a bukást. Akad uzsorás, ki a százforintos prioritási papírért ád 60-at. Akkor az igazgató bizottmány iparkodik a saját csizmáit kimenteni a sárból, s ha szabadulhatott, nyakra-főre leköszön, magára hagyva a felügyelőt, hogy tegye amit akar. Az azután amíg a készletben tart, szórja potom árért, ami eladható, okosnak, bolondnak, hogy a munkásait fizethesse, hogy maga élhessen. Végre az is megszökik, s az üresen maradt nagyszerű établissement előtt megüti a címeres ember a dobot: "Ki vesz téglát?" Ez a története az én tudtomra minden erőltetett nagyszerű iparvállalatnak, ami nem a maga természetes kifejlődési stádiumain keresztül a korkívánalom és közszükséglet mellett nőtt naggyá.

Félix sokat nevetett Iván elbeszélése alatt.

- Igaz! Valóságosan így van! Mintha nyomtatásból olvasnád! Hanem hát éppen ezen baj elkerülése végett akarok e vállalat igazgatására egy olyan embert megnyerni, aki az egész üzletet az "F"-ből érti, tégedet.

- No ez a legveszedelmesebb csalódás. Én értem és ismerem a magam iparvállalata szűk feladatait ebben a kis keretben; de nem ismerem sem a nagy világpiacot, sem a magasabb üzleti követelményeket. Sok embert tett már az a káprázat tönkre, hogy jó kisgyáros, kiskereskedő létére nagygyárosnak, nagykereskedőnek hitte magát fölemelhetni; holott az két "ellentétes" talentum és tanulmány. Az egyiknek minden apró nyereséget meg kell ragadni, a másiknak észre sem szabad azokat venni. Az egyiknek csak bizonyosra szabad dolgozni, a másiknak feladata mindig nagyokat kockáztatni. Az egyiknek alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a másiknak a kerek világra spekulálni, hogy ha egy helyről kiszorult, más helyütt szorítson magának tért. Ehhez nekem nincs elég tanulmányom, ismeretem, hivatásom.

- Túl szerény vagy. Majd meggyőzlek az ellenkezőről.

- No de hát tegyük fel, hogy minden megterem úgy, ahogy képzeletedben létezik. A nagyszerű gyártelep itt áll, működik, jó anyagot szolgáltat, olcsón, eleget; most következik a legfőbb baj: a topográfiai akadályok. A Bonda-völgyi széntelep húsz mérföldnyire esik a legközelebbi vasútállomáshoz, huszonöt mérföldnyire a legközelebbi hajózható folyamhoz. Amíg idejöttél, láthattad, milyen utak vannak idáig. Van négy hónapja az esztendőnek, amikor éppen nem lehet semmi szállítmányt küldeni távolabb helyre, de a legkedvezőbb szakában is az esztendőnek, mire a nálunk előállított szén és vas tengelyen azt a pontot eléri, ahol a legelső piacot megtalálja, már akkor a magas fuvarbér által úgy megdrágult, hogy azzal a vassal, azzal a szénnel, amit Liverpoolból vagy Poroszországból hoztak, nem versenyezhet.

- Azt én mind tudom - szólt Félix, pálcikája kláris faragványával egyengetve fodorított bajuszát. - Hanem azon könnyen segít egy szárnyvasút a Bonda-völgyből a főemporiumig.

- Egy Bonda-völgyi vasút! - kiálta fel Iván elbámulva. - Tán csak nem gondolod, hogy a négymillió tőkével még húsz mérföldnyi vasutat is ki lehet építeni.

- Óh éppen nem! Az megint más vállalat feladata lenne.

- S te hiszed azt, hogy tisztán pusztán a Bonda-völgyi gyártelep kedvéért akad tőkepénzes, aki egy semmi kereskedelmi forgalommal nem biztató vas zsákútnak a kiépítésére vállalkozik?

- Hogyne vállalkoznék! - szólt Félix, pálcája klárisfejét szája elé téve, mintha kétfelé akarná vele osztani a szót. - Ha az állam megadja az útvonalra nézve az alkotmányos kamatbiztosítást.

(Azon időben a Reichsrath volt az alkotmány.)

Iván most még jobban felnyitá szemeit, s minden szót külön megnyomott.

- Az állam... adjon... ennek a... vasútvonalnak... kamatbiztosítást! De hisz az a legvilágosabb megrövidítése volna az államnak. Én nem képzelem annak a lehetőségét!

Félix meggondoltan felelt.

- Vannak kulcsok, melyek a magas urak hivatalszobáinak ajtaját megnyitják előttünk.

Többet nem engedett magának elmondani, sétabotja korallbunkójával mintegy visszatömve szájába a további felvilágosításokat.

Iván erre a szóra kihúzta asztalfiókját, s kivett belőle egy darab fekete kenyeret.

- Látod ezt? Akik ilyen fekete kenyérrel élnek, azok nem fognak az excellenciás urak előszobáiban alkalmatlankodni.

Félix kolerikus nevetéssel vetette hátra fejét, s szélmalmot csinált ujjai között pálcájával.

- No hát n'en parlons plus! Majd ráérsz későbben is hozzánk csatlakozni. Mert én, amit egyszer feltettem magamban, azt ki is viszem. Fogadom neked, hogy kihúzom a Bonda-völgyi uradalmat a herceg lába s a kegyes grófnő imazsámolya alól, hogy felépítem rajta a legnagyobbszerű gyártelepet, ami a birodalomban lehet, s hogy odatolom azt a világpiac közepébe mindenestől, amilyen igaz, hogy Kaulman Félix a nevem.

- No sok szerencsét az expedícióhoz, hanem én itthon maradok.

Rauné úr megérkezése megszakítá a beszélgetést.

A francia elmondá, hogy megismerte feladatát, Iván föltételeit elfogadja, s azonnal beállhat hivatásába.

Iván kezet nyújtott az alkura, a szerződést aláírák, s azután rögtön átadta neki a kézi pénztárt, s a munkások jegyzékét, kérte őt, hogy a ma esti bérfizetést végezze a vendéglő csarnokában, ahol állandó lakás lesz számára rendelve.

A vendéglő átellenben volt Iván lakával.

A munkáscsoportok szombat este ott gyülekeztek össze a két ház közötti téren. Iván az ablakhoz ment utánanézni, hogy milyen renddel fog menni az új felügyelő alatt a fizetés sora? Félix is odaállt mellé, s óraláncán csüggő kis miniatűr lornyonján keresztül szemügyre kezdé venni a munkásokat.

- Ah ça! - szólt egyszer, nyelvével csettentve -, az a kis cendrillon abban a piros rokolyában nem volna rossz bronzfigura! Ettől meg kell tanulnom, hogy hívják tótul azt, hogy "szeretsz-e engem?"

- Vigyázz vele - szólt Iván féltréfásan -, mert vőlegénye van, akinek a mellékneve "emberevő".

A kifizetés rendén ment. Szaffrán Péter kihozta a vendéglőből Evila hetibérét is, s azt át akarta neki adni. Evila visszaadta neki. S aztán jó kedvvel haladtak hazafelé. A lány elkezdett dalolni, s Péter vállára tette kezét.

- Teringettét! Milyen hang! - kiálta fel a bankár. Ha Párizsban volna, levágná vele Theresát!

Iván szivarra gyújtott, leült egy szegletbe és hallgatott.

Másnap vasárnap volt. Iván korán reggel elvezette Félixet és Rauné urat a gyártelepbe, hogy megmutogassa nekik a munkások lakását, amik egész kis falut képeztek már. Azt a falut Iván atyja alapította. Szegény, rongyos, burgonyán tengődő lakosok vidéke volt az. A kőszén uralma óta tisztes viseletű, jól élő nép növekedett rajta. Minden családos munkásnak külön házikója volt, s kis gyümölcskertje hozzá.

Mikor az előtt a ház előtt elmentek, amelyben Evila lakott, kénytelenek voltak mind a hárman betekinteni annak az udvarára. Először is azért, mert a háznak az ajtaja nyitva volt; másodszor pedig azért, mert annak az udvarán oly látványnak voltak tanúi, ami bármely arramenőt megállítana.

Szaffrán Péter verte Evilát.

A vőlegény rácsavarta bal kezére menyasszonyának hosszú, tömött fekete haját, s a jobb kezében egy kétrét fogott szíjat gyakorolt abban a foglalatosságban, hogy azzal a leány hátára, vállaira csattogó ütéseket osztogatott.

A fickónak az arca egészen megérdemelni látszott gazdájának "emberevő" gúnynevét; szemeinek fehére felül kilátszott, szempillái alul, szemöldei találkozót adtak egymásnak egy mély homlokránc tövében, arca sápadt volt a dühtől, szétnyílt ajkai összecsikorgatott fogait láttatták.

Minden ütésnél, amit tett a leányra, valami kurta morduló kérdést tett hozzá, mintha olyasmit mondana: "Ellenkezel még? Makacskodol még? Fogsz még velem dacolni?"

A leány pedig nem sírt, nem könyörgött, csak felemelt kötényét ajkaihoz szorítá két kezével, s mikor a brutális fickó nagyokat rántott a fején hajánál fogva, olyankor olyan szelíden nézett fel rá engesztelőleg azokkal a lélekteljes szemeivel! A Brontes nem értette a szemek beszédét.

- Ejh ni! - kiálta Félix. - A cendrillon és vőlegénye egy szerelmes pásztorórán.

- Az ám - felelt rá Iván egykedvűleg.

- De hát ne engedd annak a gazembernek, hogy azt a szép gyermeket úgy üsse.

Iván vállat vont.

- Joga van hozzá. Az övé. Menyasszonya. Ha beavatkozom, csak még jobban megveri. Aztán meg úgy látom, hogy ez alkalommal erősen fel van pálinkázva a fickó. Ilyenkor nem bírni vele.

- No, én majd megmutatom, hogy bírok vele - szólt Félix. - De azt nem nézhetem, hogy ezt a szép gyermeket üsse itt előttem.

- Nem jó lesz odamenned - inté őt Iván. - Ezek a föld alatti munkások nemigen tartják tekintélyben a selyemkabátos embereket.

- Majd meglássuk. Te csak annyit tégy meg, hogy mikor azt látod, hogy ennek a ciklopsznak a karját megfogom, kiáltsd rám e szót: "doktor úr!"

Azzal az útmagaslatról aláugorva, egész önbizalommal sietett be a kis ház udvarára az elegáns nagyvárosi úr.

Szaffrán Peti bizony fel sem vette a jövetelét, még jobban cibálta Evila haját.

- Hát te fickó! - kiálta rá Félix - miért vered ezt a lányt?

Szaffrán visszafelelt rá nagy pimaszul:

- Kinek mi gondja rá? Az én mátkám!

Csakugyan nagyon dűlt a szájából a pálinkabűz.

- Ah, te házasodni készülsz? - szólt Félix, odalépve egészen a herkulesi alak mellé, kinek alig ért a válláig. S vajon szabad már neked megnősülnöd? Nem vagy te még katonaköteles?

Ennél a szónál csakugyan leereszté a felemelt szíjat Szaffrán Peti, mintha tízmázsás pöröllyé lett volna kezében.

- Fegyverképtelen vagyok - dörmögé fogai közül. - Bizonyítványom van.

- Ah! Te fegyverképtelen? Te jeles verekedő! S ki volt az a derék becsületes orvos, ki neked erről bizonyítványt adott? Ilyen karokkal! Kérem!

S e szóval megtapintá a legény karjának kidülledt izmait.

"Doktor úr!" - hangzék e pillanatban Iván szava.

Amint e szót hallá, s amint Félix ujjainak motozását megérzé karjának izmain Péter, egyszerre lecsavarta kezéről Evila haját, s ijedten bocsátá azt el.

- No megállj, fiam - szólt Félix, vékony kis halhéj pálcáját megsuhogatva az orra előtt -, majd holnap reggel a felülvizsgálatnál megnézem, hogy micsoda nagy bajod van, amiért nem szolgálhatsz fegyver alatt. Azért vagyok itten!

Szaffrán Petinek egy percre az a mentő gondolata támadt, hogy elővegye rögtöni kancsalítását.

Félix kinevette vele.

- Jaj fiam, úgy én is tudok - s visszakancsalított a szeme közé. - Holnap majd megvizitállak.

Szaffrán Peti erre a szóra megfordult a sarkán, nekiiramodott az udvar ellenkező végének, keresztülvetette magát a kerítésen, s addig vissza sem pillantott, míg az erdőt el nem érte.

Iván bámult a csodálatos sikeren. Neki minden testi ereje s személyes bátorsága mellett nem ígérkezett jó kimenetel e fickó elleni beavatkozásnál, s amaz a másik, azzal a finom kényes alakkal két perc alatt keresztülveti a kerítésen a maga óriását, s elkergeti a világba.

Iván restellte a dolgot és szégyenlette magát. Látta, hogy Félix még jónak találja ott időzni, s a leánnyal szóváltásba elegyedni. Erre a jelenetre meg éppen nem akarta Iván a száját tátani.

- Jerünk odább - szólt Raunénak - majd utánunk talál Kaulman úr.

Azzal továbbmentek. Összevissza néztek minden meglátnivalót, hanem bizony Kaulman úr csak egy jó óra múlva találkozott velük össze, mikor már ők visszafelé jöttek. Azt mondta, hogy kereste őket, de nem bírt nyomukba találni.

Mikor Félix egyedül maradt a leánnyal a kis ház udvarán, az úri leereszkedés részvéthangján kérdé tőle:

- Mit vétettél annak az embernek, hogy úgy vert?

A leány hirtelen megtörölte kötényével szemeit, s azután mosolyogni törekedett. Olyan sajátságos volt a fájdalmon, a keserűségen keresztül ez a mosolygás. Visszafelé fordított drámai művészet.

- Óh uram, tréfa az egész. Csak tréfált velem.

- De köszönöm az ilyen tréfát. Nézd a nyakadon, ahogy átcsapott a szíj, milyen daganatfoltot hagyott.

Félix kis zsebfésűje tükrét tartá a leány elé. Az egészen elpirult, mikor meglátta magát benne. Talán az ütés foltja gerjeszté haragra.

- Hát lássa, uram - szólt a leány elkomolyodva -, ez az egész dolog. Nekem van egy kis öcsém, aki nyomorék. Egy apától, egy anyától valók vagyunk. Mikor az apánk meghalt, az anyánk férjhez ment egy másik emberhez. Az részeges volt. Mindig ütött, hajszolt bennünket. Egyszer azt a kisöcsémet, mikor még háromesztendős volt, haragjában ledobta az asztalról, ahova az anyám felülteté. Attól az eséstől kitörött a dereka. Nyomorék lett: a melle és háta meggörbült, a lábait nem bírja, s a lélegzete elfullad, mikor beszél. Mindennek a mostohám az oka. Azután, hogy e gyermek nyomorék lett, még jobban üldözte, kínozta. De sok verést kaptam helyette! Kivált miután az anyánk meghalt. De nem sokára a mostohánk is ittas fővel lebukott az aknába, s nyakát szegte. Azóta magunkra maradtunk. Amit én napszámmal keresek, abból megélünk mind a ketten. Most a Péternek el kellene engemet venni. Aztán a Péter ki nem állhatja azt a szegény kis nyomorékot. Azt mondja, miért nem megy koldulni? Ilyen két mankón járó csodaszörny sok szép pénzt összekoldulhatna a vásárokon, a templomajtókban. Ma is azon történt a civakodás. Eljött értem, hogy majd felkísér a templomba. Ma hirdetnek ki bennünket harmadszor. Én mondtam neki, hogy mindjárt készen leszek, csak egy kis burgonyapépet melegítek az öcsikémnek tejben. A gyerek ott ült a küszöbben és várta az ételét. "Mit? Ennek a békának még tejben burgonyát? - kiálta Péter. - Moslékot neki, abban hízik meg a tekenősbéka." Azzal odament hozzá, s megfogta a fülét és felhúzta a földről, hogy csak úgy ropogott bele a füle. A gyereknek pedig az a szokása, hogy nem sír, ha bántják, csak a szemeit forgatja, s a száját nyitja keserves könyörgésre, de hangtalanul. Én mondtam Péternek, hogy ne bántsa a gyereket, mert azt én nem szeretem. "Hát miért nem megy koldulni, a varangy? Miért nem ül ilyenkor a templomajtóban, miért nem megy faluzni tarisznyával? Soha fertelmesebb nyomorék két mankóval nem járt még házról házra, mint ez. Idehaza akar lebzselni? Ez a lidérc!"

A leánynak már ennél a szónál kicsordultak a könnyei.

- Hát mit tehet ő arról szegény, hogy olyan csúnya? Nem az Isten tette olyanná, hanem a mostohám. Én mondtam Péternek szép szóval, hogy annak a gyereknek hagyjon békét, az az én apámnak-anyámnak a fia; ha azt bántja, annyi mintha engem bántana. Inkább üssön engem. "Téged is megverlek - kiáltá aztán rám -, ha még egyet szólsz!" Azzal elkezdte a gyermeket fülénél fogva hurcolni kifelé az udvarra: "Gyere te víziborjú, gyere a templomajtóba, vagy megeszlek!" - s azzal olyan arcot meresztett rá, hogy a gyerek felordított ijedtében. Erre én elkeseredten odarohantam hozzá, kirántottam a gyereket a kezéből. "Ezt a gyereket nem szabad kendnek kínozni, vagy vége van közöttünk mindennek!" A gyerek aztán bebújt a kemencébe; Péter pedig megharagudott rám érte, hogy nem hagytam őt neki gyötörni, s megfogta a hajamat és jól megvert. Már most ez mindennap így lesz.

- De lányom - mond Félix -, nem lesz az így mindennap, mert legényednek még ki kell szolgálni a maga kapitulációját. Az nem megy, hogy ilyen izmos, erős fickó kihúzza magát a fegyver alól. Ha mindenki így tenne, ki az ördög védelmezné a császárt, meg az országot? Ezt nem lehet elengedni.

- Ön csakugyan doktor? - kérdezé a leány félig kétkedve.

- No, hogyne volnék az, ha mondom?

A leánynak egy gyenge örömsugár derítette fel az arcát.

- Akkor ön talán meg tudná mondani az én kisöcsémről, hogy meg lehetne-e azt gyógyítani, vagy sem?

- Hogyne tudnám megmondani. Hozd elő a kisöcsédet.

Evila bement a konyhába, s nagy kéréssel, engeszteléssel, kicsalogatta a nyomorékot a sütőkemencéből, ahova üldözője elől bebújt.

Csakugyan rendkívüli példánya volt egy kárbaveszett emberi anyagnak. Mintha a teremtés kifogyott volna már a kovászból, s az innen-onnan összekapart hulladékból gyúrt volna össze egy embervakarcsot. Egyik tagja sem szolgálta a másikat, s valamennyit nem kormányozta egy közös akarat.

Evila ölébe vette a félénk, nyavalygó szörnyeteget, és úgy biztatta, a pergamentbőrű vén gyermek pofáját csókolgatva, hogy ne féljen ettől az úrtól.

Félix orvosi komolysággal tapogatta össze a nyomorék tagjait, s azután egész nyegle tudákossággal mondá:

- Óh, ez a baj még kigyógyítható. Csakhogy sok időbe és ápolásba kerül. Van Bécsben egy olyan intézet: orthopédiai gyógyintézetnek hívják, ahol csupa ilyen nyomorékokból építenek derék szál legényeket.

- Igazán? - szólt a leány, megkapva Félix kezét. - Bevennék oda a Jánoskát? Hanem az sok pénzbe kerülne, ugye? Nem lehetne az úgy, hogy én odamennék abba az emberkiegyenesítő intézetbe szolgálni, aztán amiért én szolgálnék, azért gyógyítanák a Jánoskát?

- Dehogynem! - állítá Félix komoly arccal. - Kivált az én ajánlatom mellett, kinek ott nagy befolyásom van. Csak egy szavamba fog kerülni.

- Óh, tegye meg, az Isten is meg fogja áldani, tegye meg! - rebegé a leány, teljes szívéből elkezdve zokogni, s odaveté magát Félix lábaihoz térdre és kezeit elhalmozá csókjaival. - Én szolgálni fogok, dolgozom nekik éjjel-nappal. Még kutyát se tartsanak, mert kutya is leszek a háznál, csak a Jánoskát gyógyítsák ki, hogy ember legyen belőle, ne üljön a templom küszöbére koldulni. Messze van az a Bécs?

Félix elnevette magát.

- Csak nem gondolod, hogy gyalog viheted fel az öledben odáig az öcsédet? Ne legyen rá gondod. Ha egyszer valamire szavamat adtam, azt megtartom. Én a magam kocsiján járok itten. Elviszlek benneteket magammal, ha akarod.

- Óh! Én elülök a kocsis mellett s a Jánoska az ölemben.

- Jól van leányom - monda Félix kegyes pártfogói arccal -, én szeretek jót tenni a szegényekkel. Ha el vagy határozva az öcséd kedvéért feljönni Bécsbe, s ott őt kigyógyíttatni, most jó alkalmad van rá. Csak készen légy, hogy jókor hajnalban, mikor a postakürtöt hallod, felvehesselek benneteket. Azt a goromba legényt pedig verd ki a fejedből, mert az a jövő héten be lesz sorozva az árkász-kompániába, s négy évig onnan nem szabadul. Most pedig itt van valami kis pénz, szerezz az öcsédnek meleg takarót az útra, mert éjszaka hideg van, s én éjjel-nappal utazom.

A leány úgy elbámult a kapott összegen, hogy el is feledte azt megköszönni. Két darab tízes bankjegy volt az. Nagy pénz egy szegény leány kezében. Ez az úr nem tréfál! Ez rettenetes nagy úr! Ez igen jótékony úr! Csak akkor jutott eszébe, hogy meg is kellene köszönni az ajándékot, mikor már Félix messze járt az utcán. Oda nem illett már utánafutni.

Evila örült, mint egy gyermek (hiszen gyermek volt még); nevetve, csapongva játszotta körül kisöccsét, leülteté a lócára, maga elé térdelt, s átölelte nyomorék derekát.

- Elmegyünk, Jánoska szívem! Kocsin, Bécsbe. Hottó lovam, hottó! Négylovas gyorskocsin, csengős lovakon. Gyih te fakó, gyih te szellő! A Jánoska az ölembe. A Jánoska kap jó édes orvosságot, amitől keze, lába megerősödik, melle, háta kiegyenesedik; olyan legény lesz, mint a többi. Gyalog jövünk haza, teringettét! "Szekéren ment, gyalog jött!" Mankó nélkül!

Végtére is megnevetteté a kis szegény nyomorékot.

Azután átszaladt a boltoshoz, összevásárolt nála meleg zubbonyt, sipkát, téli botoskákat a gyermek számára, de felét sem tudta elkölteni a kapott pénznek. Gondolta: a többit majd visszaadja annak a jóltevő úrnak.

Azután elment a templomba. Ismerősei kérdezgették: "Miért ily egyedül, hát Péter hol maradt?" Evila azt felelte nekik, hogy még ma nem látta. Nem illett ugyan úrnapján, mise előtt, hazudni. De mikor van egy eset, amelyben hazudni kötelesség. Az asszonynak, a leánynak, kit a férje vagy a vőlegénye megvert, kötelessége elhazudni, hogy megverték.

Az Isten elengedi azt a hazugságot, s az emberek követelik.

Szaffrán Péter pedig a templomban sem jelent meg.

Evilának szégyenszemre egyedül kellett végighallgatnia, hogy harmadszor kihirdeti a pap a szószékről. Úgysem lesz már abból semmi.

Délután azonban nagyon elővette a búbánat, hogy hát már most ő végképpen itthagyja ezt a tájat, vőlegényét, ismerőit, minden megszokott tárgyat, s elmenjen messze világba, ahová innen madár sem jár!

Ez a búbánat azt a tanácsot adta neki estefelé, hogy nekiinduljon az erdőnek, Szaffrán Pétert felkeresni.

Sejtette, hogy hol fogja feltalálni.

Van az erdők mélyén egy hegykatlan fenekén egy rejtett kopanicsár, ahol rendesen katonaállításkor össze szoktak gyűlni az újoncozást kerülő legények, s hetekig eltanyáznak ott, míg a bizottság másfelé veszi az útját. Senki sem adja fel őket.

Evila vaktában bolyongott csalitokon, bozótokon keresztül, az éj is sötét volt, az erdő még sötétebb; oldalvást a hegyoldalban éhes farkasok vonítása felelgetett egymásnak. A leány remegett, de mégis el volt szánva, hogy vőlegényét felkeresi. Pedig tudta, hogy az megint meg fogja őt verni. Az útban egy dorongot lelt, azzal ütögette maga előtt a borókabozótot. "Hess te farkas!" - s nagyot dobbant a szíve, mikor valami futó állat felriadt előtte a zörejre. Mindig mélyebb, mindig sötétebb lett a völgy, mégsem riadt vissza. Utoljára meglátott a völgy sötétében egy magányos ablakvilágot. Az ott a kopanicsa.

Lelkendezve sietett a ház felé. Amint közelebb ért hozzá, megüté füleit a dudaszó s a rikongatás, ami belülről hangzott. Itten vígan vannak.

Odalopódzott csendesen a világló ablakhoz és benézett rajta.

Legények táncoltak odabenn néhány ismerős némberrel, akiket Evila mindig kerülni szokott mosdatlan szájuk miatt. A dudás fenn ült a siska padján, és fújta a láb alá valót.

Evila megismerte a legények között Szaffrán Pétert. Jó kedve volt, táncolt, s akkorákat ugrott, hogy megütötte öklével a gerendát. Egy leánnyal táncolt, akinek bécsi piros ronggyal volt kerek folt festve a két arcára.

Szaffrán Péter két izmos kezével derékon kapta a leányt, s feldobta a levegőbe, s aztán megint elkapta s megcsókolta az orcáját.

Ugyan mit tud azon a bécsi pirossal mázolt kerek piros folton csókolni?

Evila eltántorgott az ablaktól, s visszafordult erdőnek, bozótnak, ahol a csikaszok felelgetnek egymásra vonítva, s most már a botot sem vitte magával, hogy a bokorra ráüssön vele: "Hess te farkas!"

* * *

Estefelé még egyszer elment Kaulman Félix Ivánhoz.

- Barátom, még egyszer eljöttem, hogy felszólítsalak, akarsz-e azon vállalatban részt venni, amelyre felhívtalak?

- Ismétlem, hogy nem akarok.

- Tehát kereken és röviden visszautasítod?

- Nem szoktam meggyőződéseimet könnyen változtatni.

- Jó. Én teneked ajánlottam, en bon enfant a szövetséget és most ismét cavalièrement bejelentem, hogy miután velem tartani nem akarsz, én a tervemet létesíteni fogom nálad nélkül, mindig tártan hagyva az ajtót, ha kedvező siker esetére hozzá akarnál járulni. Addig is maradunk jó barátok. Te meg fogsz nekem azért bocsátani, ha azokat a gyémántokat, amiken te rajta taposol, én felszedem, s bűbájos titkaikat kitalálom.

- Teljesen felszabadítalak rá.

- Élni fogok e szabadsággal, s lesz idő, amidőn emlékeztetni foglak engedélyedre.

Iván összeráncolta homlokát, s hirtelen végiggondolt rajt magában: "Vajon mit vehetne el tőlem, ami az enyém? A tárnámat nem; ahhoz jogom van a bányatörvény szerint. A szomszéd földön való turzást? Tessék! Nekem elég a magamé."

- Sok szerencsét minden vállalatodhoz! A felügyelőért köszönet.

Ezzel elváltak egymástól.

Másnap korán hajnalban felébreszté Ivánt egy percre a postakürt szava, mely Félix elutazását jelenté.

Szerencsés utat kívánt neki, s aztán aludt tovább.

Reggel, mikor felöltözött s házából kiment, ott találta az ajtóban Szaffrán Pétert.

A munkás egészen ki volt kelve arcából. Egy átdőzsölt éj s gonosz indulatok nyomai látszottak meg minden vonásán. Szemei véresek voltak és haja szerteszét kuszálva.

- No, mi kell - kérdezé Iván kedvetlenül.

- Uram! - szólt a legény rekedt hangon - mi a neve annak az orvosnak, aki tegnap önnel járt?

- Mi bajod vele?

- Elszöktette magával Evilát! - ordíta fel magánkívül a legény, s kalapját lelökte fejéről, s hajába markolva, kitépett abból egy csomót s aztán összeszorított ökleivel az égre fenyegetődzött.

Ivánnak az első percben kegyetlenül jólesett ezt hallani.

- He eh! Úgy kell neked, veszett barom! Jólesik neked! Hát meg kellett verned a mátkádat, harmadik kihirdetés napján?

- Óh, uram! - csikorgott, ökleivel dörzsölve homlokát Péter - hiszen részeg voltam. Mit tudom én, mit csináltam? Aztán micsoda verés volt az? Egy rongyszíjjal? Hisz az megszokott dolog minálunk parasztoknál. A parasztasszony nem hiszi, hogy szereti az ura, amíg egyszer meg nem verte. Azért itthagyni engem! Megszökni egy úrral!

Iván vállat vont s odább akart menni, hanem a munkás megfogta kabátja szárnyát.

- Most mit tegyek én? Mit tegyek?

Iván keserű volt és bosszús.

Félrelökte maga elől Pétert, s elmondá neki röviden az utasítást.

- Eredj a pokolba! Keresd fel a csapszéket! Igyál meg még egy kupa vutkit! Aztán válassz magadnak másik mátkát a repedtsarkúak közül, amelyik örülni fog rajta, ha mindennap végigdöngeted!

Péter felvette kalapját a földről, s azután egészen higgadt hangon szólt:

- Nem én uram! Több pálinkát nem iszom ez életben soha! De egyszer még iszom. Egyetlen egyszer. Ráemlékezzék ön, amit mondok. Amikor megérzi ön rajtam még egyszer, hogy pálinkát ittam, vagy meglát a korcsmából kijönni, vagy meghallja, hogy ott voltam, aznap maradjon otthon a házában, mert azon napon nem tudhatja senki, miért, mi módon, és mi által hal meg!

Iván otthagyta a legényt, s visszament házába, bezárva maga után az ajtót.

Csak akkor vette észre, hogy mennyire fel van a kedélye dúlva ez esemény által.

Az első pillanatban jólesett apátiába fullasztott kedélyének ez a rázkódás, hogy tehát a nyomorult parasztnak, kit a leány nálánál többre becsült, mégsem jutott ez az irigyelt kincs, hogy kiejtette a kezéből, az ostoba, a nem becsült gyöngyöt; hanem azután egész zűrhangra kelt szívében minden gondolat annál a tudatnál, hogy az a gyöngy maga is értékét veszíté. A leány, kit erényesnek hitt, kinek hűségét bámulá, kinek naivságába beleszeretett, íme, elesik a legelső hízelgő szavára! El tudja utasítani az úri férjet, ki tisztességesen, mint hitvest kéri őt, s meg akarja vele osztani házát; mert ez az úri férj maga is munkás, komoly ember, s mert ez a ház egyszerű falusi hajlék; de elfut a másik úrral, ki délceg viselettel, felpiperézve jön elé, ki merészen hízelkedik, s nem ígér neki főkötőt, tisztességes nevet, de cifra házat, cifra ruhát!

Vadmadár a némber! S igaza van a mahomedánnak, ki nem ád neki lelket a földön, új életet a másvilágon.

Bondavár úrnője csakugyan volt ez idő szerint ötvennyolc esztendős, mint Iván állította. Nem véljük vele megsérteni, ha e más nőnél félénken tapogatható titkot népszámlálói indiszkrécióval kibeszéljük.

Theudelinda grófnő rég lemondott a világról. Tulajdonképpen sohasem is vette a világot birtokába.

Tizennégy éves koráig atyja, a herceg házánál növelteték, akkor anyja, a hercegnő, meghalt. A guvernántnő szép volt, a herceg öreg volt, a grófkisasszony (csak az elsőszülött viselheti a hercegi címet, a többi családtag csak gróf volt) nem maradhatott tovább az atyai háznál. Indikálva volt rá nézve, hogy egy időre kolostorba menjen.

Mielőtt azonban odament volna, eljegyezteték marquis de Calomirano egyetlen fiával, don Antonio di Padua márkival, aki akkor tizennyolc éves volt.

Az apák abban egyeztek meg, hogy mikor don Antonio di Padua huszonnégy éves lesz, akkor Theudelinda grófnő húszéves lesz, kijön a kolostorból, és együtt a szent házasság kötelékeivel összefűzetnek.

Theudelinda grófnő hat évig volt egy minden kifogáson felül álló kolostorban, akkor hazavitetett, hogy férjhez menjen.

De óh, borzalom! Mikor meglátta a vőlegényét, felsikoltott és elszaladt. Ez nem az, akivel őtet eljegyezték! Hisz ennek bajusza van. (Persze, huszártiszt volt.)

Hat év előtt még, amíg az atyai háznál volt, sohasem látott bajuszos férfit. A mágnások, a külföldi követek és úri vendégek, maguk az inasok és kocsisok, mind a füle gombjáig simára borotvált arcokkal jelentek meg a világ előtt; azontúl a kolostorban csak borotváltképű gyóntatóatyákat látott, s most egyszerre egy bajuszos ember állt előtte, azzal a pretenzióval, hogy őt nőül vegye.

Elviselhetetlen gondolat.

Hiszen bajuszt és szakállt csak egyedül a szentek viseltek és a próféták, ahogy az ájtatos képeken látható. De bajuszt magában, szakáll nélkül, nézze bár végig a kálváriai stációk minden képeit valaki, senkinél sem fog találni, egyes egyedül Pontius Pilátus hóhérlegényeinél. Azok vannak szóló-bajusszal festve minden ábráin a passiónak.

A szenteket még csak lehet ájtatosan tisztelni, azokkal a bajuszos és szakállas ábrázatokkal; de ugyan képzeljen magának valaki egy olyan sacrilegiumot, hogy ha egyszer egy festő arra a bizarr ötletre jönne, hogy urunk, megváltónk, a Jézus ábrázatjáról a szakállt elhagyja, azt pusztán bajusszal tüntetné fel! Mindenkinek, aki rátekintene, egyszerre torkán akadna az imádság. Theudelinda grófnő hallani sem akart többé a házasságról; ő Pontius Pilátus hóhérlegényének a felesége nem lesz. A jegygyűrűket visszacserélték, s az összeköttetésből nem lett semmi.

Igen természetes, hogy a világi mulatságokat is kerülte a grófnő, nem volt rávehető, hogy bálba, színházba járjon. Bűnös és frivol mulatságok helyei azok.

Hanem azért arra sem határozta el magát, hogy az apácafátyolt felvegye; sőt inkább nagyon is erős követelései voltak a világ iránt. Azt kívánta, hogy az egész világ alakuljon át olyanná, amilyenben ő tudná gyönyörűségét feltalálni. És követelte a káosztól, hogy teremtsen neki egy olyan ideált, amilyennek ő alkotá agyában a férfit; az legyen sima arcú, tiszta lelkű, csengő hangú, gyöngéd, engedelmes, hű, bornemissza, nem pipás, nem kártyás, nem veszekedő, érzelgő, szellemdús, türelmes, nyájas, szelíd, ábrándozó, otthonülő, ünnepmegtartó, kegyes, vallásos, szűz; azonkívül eszes, olvasott, mindent tudó, nagy hírű, magas rangú, köztiszteletű, címeket, érdemrendeket viselő, lojális, vitéz és gazdag; amely sok szép tulajdonság együtt és ilyen kvantumban, meglehet, hogy megvan valahol, csakhogy igen nehezen feltalálható.

Theudelinda grófnő a keresésben eltöltötte a legszebb idejét. És pedig mentül jobban múltak az évek, annál inkább követelő lett, s mentül magasabbra nőttek követelései, annál kevésbé talált azoknak keretébe illő arcképet.

Bátyjának, Gusztáv hercegnek volt rá egy észrevétele, mely a grófnő lelki helyzetét legjobban jellemzi.

"Az én Theudelinda nővéremnek bajosan fogunk addig férjet kapni, amíg valamiképpen az ökumeni koncílium el nem törli a cölibátust."

Nem is kaptak.

A grófnő túlment a harminc éven is, s mégsem talált ideáljára, s amellett abba a balhelyzetbe jött, hogy a világból követelt, de a világot úgy, amilyen az valóban, elfogadni nem akarta, s így sem a kolostori lemondás, sem a világi élvezet között nem választhatott.

Az öreg herceg meghalt, s végrendeletében Theudelinda grófnőnek hagyományozá bondavári uradalmát, az ősi kastéllyal együtt. A grófnő már több év óta oda menekült legörömestebb, sértett ábrándjai közül. Életfogytiglani használatra volt az neki hagyományozva, s testvérének, ki csak jogi birtokosa volt az uradalomnak, semmi beleszólása abba, hogy a grófnő mit tesz-vesz azon, amíg él.

Theudelinda grófnő bondavári magányában teljesen szabad kifejlődést engedett bajusz- és szakállgyűlöletének.

Ilynemű kinövések viselői láttávolába nem vetődhettek.

Később "a minori ad majus" a bajusz után az egész férfinem száműzetett udvarából. Nem tűrt maga körül mást, mint nőnemű cselédet. Szakácsa, kertésze, kuktája, fűtője mind leány volt; belső cselédei, szobalány, komorna, varrónő annál inkább. Mind leányok és nem asszonyok; férjhezmenésre nála senkinek sem volt szabad gondolni; aki ily tilos hajlamokat árult volna el valami fejkötő után, rögtön mehetett a háztól. Még kocsisa is fehércseléd volt, kivételképpen az özvegyi osztályból udvarképessé emeltetve. Ennek az egynek, szintén kivételképpen, meg volt engedve, minthogy női viseletben a hintóbakon ülni nem illik, a hosszú kocsisködmenhez férfikalapnak s még egy bizonyos öltözetfajnak viselése, melynek megnevezésére angol hölgy "shoking"-ot kiált és elájul; melyet a régi rómaiak nem viseltek, a skótok máig sem viselnek; mely pedig éppen történetünk éveiben jó Magyarországunkon fontos szerepet játszott, az levén az alkotmányhűség és alkura ingadozás shiboletje és látható jelvénye, hogy vajon ez elmondhatlan nevű öltözetnek szárait a csizmaszáron belül vagy a csizmaszáron kívül viseli-e valaki?

No tehát Örzsik asszonynak szabad volt ezt az állatot viselni, az egyedülit az egész kastélyban. Örzsik asszony bort is ihatott és pipázhatott is. Meg is tette.

Azonkívül volt azután még egy társalkodónője is a grófnőnek, Emerencia kisasszony, aki tökéletes kiegészítő része volt grófnőjének. A grófnő magas, szikár alak volt, finom vonásokkal, fehér arcszínnel, csaknem keresztüllátszó orral. Ajkai szokatlanul pirosak s tökéletes kézíj formára metszettek, valaha szépek lehettek. Sovány termete meghajolt és előregörnyedt; szempillái mindig lankatagok. Sok évi megszokott mórikálás miatt nem egy egész arc, hanem két fél arc, melynek mind a két fele más kifejezést és - nem udvariasság ugyan a fotográftól -, de más ráncokat is mutat. Hajfodrozata most is Karolina Pia menyegzője korából való, mellyel, ha kitart egy pár esztendeig, éppen megint belejön a divatba; ruházata szintén azon kor feszes divatja szerinti: krinolin, rikiki, bufándli, volán, vertügadin, nem tűretik el senkin. És ezután kezei finomak, átlátszóak, reszketegek: egy könyvet felvágni a papírvágó késsel képtelenek. Az egész alak túl ideges, érzékeny; minden kis zörejre felretten, görcsöket kap, rángásokba esik, és kitalálhatatlan ellenszenvekkel kínlódik bizonyos tárgyak, állatok, illatok, mozdulatok, ételek, tapintatok iránt; egy macska láttára elájul; ha testszínű virágot lát meg, felháborodik a vére; a puszta ezüstnek ízét érzi, azért kanalainak meg kell aranyozva lenni; ha valaki egyik lábát a másikra teszi, azt kikergeti maga elől; le nem ül az asztalhoz, ha kés, villa vagy kanál egymásnak keresztbe van fektetve, s ha valami bársonyfélét lát meg női környezetén, ideges rángásokat kap attól a gondolattól, hogy ha neki véletlenül hozzá kellene érni a kezével ehhez a borzasztó lágy és mégis ragadó, elektrikus és antipatétikus boszorkányszövethez!

Jó szerencse, hogy éjjel nem háborítja ideges rigolyáival környezetét, akkor be van zárkózva legbelső szobájába, s reggelig ki nem nyitja az ajtót, ha a ház égne is a feje fölött.

Emerencia kisasszony, kiről azt mondtuk, hogy tökéletes kiegészítő része grófnőjének, először is azért kiegészítő része, mert mindaz megvan nála, ami a grófnőnél nincs. Emerencia alacsony, gömbölyű, kövér, hízott, feszes arc, hanem szép fehérre festve, mint a grófnőé. Pisze orr, mely titokban kedveli a burnótot. Ruházata, hajbodrozata éppen olyan, mint a grófnőé, a feszes ruha az ő termetén nincs minden humorisztikus kifejezés nélkül. És azután éppen olyan ideges, mint a grófnő. Kezei éppen olyan erőtlenek egy könyvet felvágni; szemei éppen oly érzékenyek a világosság iránt, ellenszenvei éppen oly számosak, s idegei éppen oly készek mindennemű rángásokra és ájulásokra, mint a grófnőéi. Sőt e tekintetben még előnye is van fölötte, mert amint észreveszi, hogy most következik valami, amitől a grófnő meg fog ijedni, meg fog iszonyodni, ő az ijedésben és iszonyatban egy perccel meg tudja őt előzni; előbb elkezdi a reszketést, az ideges elmeredést, mint a grófnő, s legalább egy perccel tovább bírja a csuklást, mint a grófnő, s ha az elájul az egyik pamlagra, ő végigájul a másikon, s ott feküsznek egymással vizaví, s elvégre is a grófnőnek kell előbb magához térni.

Éjjel pedig rettenetes mély álma van Emerencia kisasszonynak; a grófnőtől harmadik szobában alszik, de oly mélyen, hogy Theudelinda ugyan minden csengettyűzsinórt letéphet anélkül, hogy Emerenciát az ajtajához csalja. Ez is egyik neme az ideges álomkórnak, mint Emerencia állítja.

Egyetlenegy férfinak volt bejárása a bondavári kastélyba.

De mit mondunk? Dehogy férfi! Nem masculinum. A dogma nyelvtana feltalálta a "neutrius generis" embereket. Ez a pap. Több és kevesebb, mint a férfiúnemen levő ember: lelkiatya. Testileg senkinek sem, lelkileg ezer embernek atyja.

Semmiféle emberszólást, csipkedést, gyanúsítást se várjon tőlem senki. Mahók plébános úr igen derék, tisztességes ember. Veszi a hivatását úgy, ahogy az van: misézik egész ájtatossággal, keresztel, kopulál, eltemet annak rendje szerint; éjjel is felkel, ha haldoklóhoz hívják, s nem szidja érte a sekrestyést, hogy minek költi ki az ágyból, mikor izzad? A húga, ki a házánál gazdasszonykodik, tíz esztendővel öregebb, mint ő, s minden gyanúsításon felül áll. Plébános úr nem ír a veszekedő hírlapokba polémiát; nem is olvassa azokat; kölcsön néha elkéri a tiszttartótól a "Pesti Naplót". Ha a kántora péterfilléreket gyűjtött, azokat ő, egy forint megtoldással a maga részéről, beküldi az "Idők Tanújá"-nak; hanem azért este csak mégis összeül tarokkozni a luteránus tiszteletessel, s a szkeptikus tiszttartóval. Sokat ád a jó pincére, a baromfiudvarra; nagy méhész és gyümölcsoltó. A politikában lojális és középpárti; ami falun annyit jelent, hogy megszavazzuk a dohánymonopóliumot, de magunk szűzdohányt szívunk; mert jó, mert van.

Az előrebocsátottakból sejtheti mindenki, hogy a tisztelendő úr ez egész történet folyamán keresztül senkit megbántani nem fog. És nekünk egyáltalán nem lenne utunkban soha, valamint hogy annyi ezer emberséges falusi plébános nem volt utunkban ez ideig; ha történetesen a bondavári kastélyba nem volna hivatalos mindennap tizenegy órára a grófnőhöz gyóntatásra, melynek végeztével ott marasztaltatik ebédre, s mindkét feladatának meg szokott felelni becsülettel. Meg is látszik az ég áldása domború termetén és kettős tokáján, s mindig életpiros arcszínén.

A tisztelendő úr pontos, hanem a grófnő nem az. A lelkiatya, amint üti a tizenegyet, ott kopogtat a társalgószoba ajtaján; de a vékony "herein"-t csak Emerencia kisasszony hangja fuvolázza elé, s a belépő üdvözlő mosolyára az ő mosolya felel vissza. Két egymásra sütő telehold!

- A grófnő még be van zárkózva szobájában - susogja Emerencia kisasszony, mintha félne, hogy a harmadik szobába is áthallatszik a hang.

Plébános úr kezének kenetteljes mozdulatával s fél szemölde felhúzásával int, hogy nem kell háborítani az igazak álmait.

S kivált az igazak toalettjét. Fenn van már ilyenkor a grófnő, de öltözködik. Egyedül öltözik, nem bocsát senkit magához közel, míg tökéletesen fel nincs hüvelyezve. Azért minden öltönye elölfűző.

Plébános úr az egyedüllét meglesetlen perceit felhasználva, tógája hátulsó zsebébe nyúl, s abból egy titkolva rejtegetett tárgyat kimarkol, s óvatosan széttekintve, ha nem nyit-e rájuk hirtelen valaki, azt a kisasszony kövér markába nyomja, mit a kisasszony éppen oly sietve dug el ruhája zsebébe, s miután biztos helyre rejté, hálateljes pukkedlivel fejezi ki néma köszönetét, melyre plébános úr éppen oly szótlanul válaszol udvarias kézmozdulattal, hogy minek a köszönet ily csekélységért. Mely után Emerencia kisasszony szemérmesen félrefordul, s a kapott titokteljes tárgyat óvatosan elővonva zsebéből, annak belsejébe tekint, egészen közelvíve azt orrához, s nagyot sóhajtva belőle, s a sóhaj szimatolása alatt gyönyörittasan emelve fel szemeit félig az égre, félig a papra, ki viszont maga részéről bal keze hüvelyk- és mutatóujjának hegyes összeszorításával igyekszik ugyanazon eszmét kifejezni: "Pompás! Igen pompás!" Elvégre a kisasszony jobb keze hüvelyk- és mutatóujját az említett titokteljes tárgyba belemártva, azokat onnan orrának majd egyik, majd másik nyílásához vándoroltatja, csendes extázissal szíván fel a mennyei illatú spanyol burnótot.

A plébános úr szokta ellátni a kisasszony burnótos szelencéjét igazi eredeti sárga spanyol burnóttal. Ez a plátói viszony létezik közöttük. Két szagló műszer vágya egy közös ábránd után.

A sárga tubák különben nem ábránd. Kapni azt eleget, fertályfontját bádogostól egy forint nyolcvanöt krajcárért a trafikában. Hja, de mi az a papok tubákjához képest? Az, ami a sartrőz a vutkihoz; ami a grand vin de Cliquot a "Preszburger mussirender"-hez. Ezt csak az érti, aki studírozza.

Honnan veszik a papok e minden aromát egyesítő tubákot? Hogyan készítik? Hol készítik et cetera! Ezek mind oly kérdések, miket liberális embernek firtatni nem illik, ha tudnánk is, denunciálni nem fognánk; annyi bizonyos, hogy bírnak vele; egy legközelebb meghalt püspök hagyatékában másfél mázsa találtatott e mennyei porból, s az volt a boldogabb, ki kaphatott belőle négy latjával egy aranyért. Ezt ismerve, senki sem fogja paradoxnak tartani Mahók plébános úr azon mondását, mellyel egy káplánját kifizette, ki megirigylé a jól élést tőle, hogy jól eszik, jól iszik, jó dohányt szí, s még az orrát is jó burnóttal tartja: "Bizony, fiam, csak még valamit tudnék, amit a fülembe is tömjek!"

E csendes "nez-à-nez"-t (vide: "tête-à-tête") megzavarta egy sajátszerű csengettyűpendülés, melyre a grófnőhöz vezető ajtón egy réztáblácska felnyílt, s annak elfordultával a túlsó felén levő tálcán megjelent egy üres teáscsésze.

Ez azt jelenté, hogy a grófnő megreggelizett.

Minden ajtaja a kastélynak úgy volt felszerelve, hogy azon kisebb-nagyobb táblácskák nyíltak ki. A táblák rézből voltak, s az ajtók keményfából, sarkaikon vas ütközőkkel. A grófnő hálószobájának ajtaja éppen vert vasból volt, belül paplanszőnyeggel bélelve. Férfi nem levén a háznál, a deffenzív rendszert kellett tökéletesíteni, netaláni erőszakos betörések ellen. E rendszert kiegészíté egy gépezet, mely a grófnő hálószobájában egy lábnyomásra az ajtaja előtti padlót egy perc alatt velencei sóhajhíddá alakítja, s a vakmerő látogatót valami kijárástalan sötét üregbe lecseppenti. Az alkovenből pedig egy villanytelegráf szolgál fel a tűztoronyba, mely egy ujjnak gyöngéd nyomására rögtön félreveri a harangot, hogy veszély estén a major és vadászlak férfi lakói rögtön segítségre siethessenek.

Emerencia szobájában is ilyen villanygép csengettyűje ad jelt, s az ajtón feltáruló forgfülke (tourniquet) jelvényezi, hogy ki hívatik?

A csésze azt jelenti, hogy a szobaleány jöjjön.

A könyv a társalkodónőt hívja.

Emerencia tehát előbb beküldé a szobaleányt. Az végezte dolgát. Azután következett a második csendítés a könyvvel, akkor bement a társalkodónő. Kis idő múlva az is visszajött, s ajtót nyitott a pap előtt, ezt súgva neki:

"Látásai voltak az éjjel. Sok mondanivalója van."

Kövessük a tisztelendő atyát a grófnő belső szobájába.

Ne tessék visszarettenni e gondolattól! Jelen lenni egy hölgy gyónása alatt! Azok, akik be merték járni velem a mamutkorszak kísértetes világát, ez ismeretlen régióba is követni fognak merni, előre meg levén afelől győződve, hogy ha produkálok is néha kísérteteket, azok igen dresszírozott kísértetek, s gondom van olvasóim idegeire, midőn őket rejtelmes helyekre vezetem. Elvégre mindent meg kell tudnunk!

Tehát miután a pap gondosan becsukta maga után az ajtót, odajárult a grófnő elé, s kezet szorított vele. A grófnő egy nagy karszékben ült, s nagyon bágyadtnak látszott. Intett a papnak, hogy üljön le az átellenben levő karszékbe.

- Ismét látta őket? - kérdé a lelkész.

- Ismét - felelt a grófnő suttogó hangon. - Éppen úgy kezdődött, mint máskor. Amint az éjfélt ütötte a vártoronyban, lenn a mélyben, mintha a kripták fenekéről jönne, megzendült a "de profundis". Kísértetes, borzadályos ének. Hallatszott a pontifikáló pap magánéneke; az antifona, a kórus. És azután közben hangos kacagás, kicsapongó kiáltozás, asszonyi vihogás, pohárcsörgés, vad gúnydanára fordított éneküvöltés. Azután ismét a csendes, áhítatos korálé. S az felváltva ment így tovább. Én karomba csíptem, hogy nem álmodom-e? Itt a csípés foltja, nem álmodtam. Felkeltem. Meg akartam felőle győződni, hogy ébren vagyok-e? Fogtam egy irónt és egy hangjegypapirost. És mikor egy világosan kivehető kádencia vagy akkord abból a kísértetes danából felhangzott hozzám, a papírra lekottáztam azt. Íme, itt van. Ön ért a hangjegyekhez.

A pap átfutotta a lejegyzett kísértetes akkordot és mindjárt ráismert: "Csicseri borsó, vad lencse! Fekete szemű menyecske!"

Ez bizony elég borzasztó nóta éjfél után a kripta fenekén.

- És sohasem hallotta a grófnő ezt a nótát azelőtt, parasztoktól, a mezőn?

A grófnő neheztelő méltósággal felelt:

- Hát járok én olyan helyekre, ahol a parasztok dalolnak?

Azután folytatá az elbeszélést:

- Íme, ez világos tanújele annak, hogy ébren voltam. Nem is lettem volna képes többé elaludni. Valami oly ellenállhatatlanul hívott, hogy menjek le magam is oda, ahol ezek a hangok hallatszanak. Felöltöztem. Bizonyosan tudom, a fűzöld gros de Naples ruhám vettem magamra, a pálma kasmírszegélyzettel. Nem hívtam magammal senkit: aludt mindenki a háznál. Csodálatos bátorság támadt szívemben; lementem egyedül a lépcsőkön a családi kriptáig. Amint az ajtóhoz értem, annak kettős szárnya rögtön kétfelé tárult előttem, s én ott találtam magamat ismét abban a társaságban, amelyben annyiszor voltam már elhunyt családtagjaink között. Minden emlékkő ki volt mozdulva helyéből, minden fülke üres. És azoknak lakói ott ültek mind a hosszú asztal körül, mely a kripta közepén áll. Ugyanazon öltözetekben, ahogy a címerteremben arany rámáikban festve láthatók, és mindenkit jellemzett elmúlt életének hivatása. Érsek nagybátyám teljes ornátusban a kripta oltára előtt pontifikált. Grandaïeulöm, a kancellár, az asztalfőn ült, s az ország pecsétjével nagy pergamenokmányokat pecsételt. Nagyonklim, a tábornagy, páncélban és allonge-parókával, parancsokat osztott, marsallbotját csípőjének támasztva. Ősanyám, Katharina, az udvarhölgy, ki hódító szépség volt, most is folyvást forgatta szemeit és semmi más nem mozdult arcán, csak e villogó, hódító szemek. És nagynéném, Clementina, az ursulita fejedelemasszony, psalmódiákat énekelt nagybátyámmal, mihez a kórust az elébb nevezettek képezték, közbe-közbe.

- De hát a kacaj, a viháncolás, a gúnydalok? - kérdezé a lelkész.

- Rátérek arra is. Az asztal alsó végén ültek további néhai rokonaim. Fiatalon meghalt ős-nièce-em Clarisse, ki halálra táncolta magát, és egy nagyöcsém, ki híres fuvolázó volt; azután Ottó nagybátyám, kinek szenvedélye volt a szerencsejáték, s ki most is kockákat zörgetett egy bádogkehelyben, s szitkozódott, mikor vakot vetett. Azután egy ős unokahúgom, ki menyasszonyfővel halt meg esküvője előtti éjszakán, s most is koszorús fővel ült ottan. És végre az asztal túlsó végén László nagybátyám, kinek arcképrámája üresen van hagyva címertermünkben; száműzetve a család köréből még a tizennyolcadik század elején.

- Akkor hogyan ismert rá a grófnő, hogy ő az? - E kérdéssel vélte megakaszthatni a vízió folyamát a lelkész.

- Majd megmondom - szólt a tudás nyugalmával Theudelinda. - László ősöm kivált a családból, lázadó lett, eretnek lett, anatéma alá esett és megnótáztatott. Elfogatott, elítéltetett és lefejeztetett. Azért nem is volt arca a többiek között, hanem arc helyett egy halálfőt viselt a fején. Erre a halálfőre pedig ráismertem ekként: László ősöm volt az első, ki az országba be merte hozni a pipázást, dacára a király peremtórius parancsának; amiért is suppliciumakor előbb a pipázók ellen hozott büntetés hajtatott végre rajta, keresztülszúratván az orrán a pipaszár. Most pedig, midőn ott ült a többiek között, ismét ott volt a csontfő fogai között a fatális nagy tajtékpipa, amiből füstölt rémségesen, hogy tele volt dohányfüsttel az egész kripta.

A pap meg volt felőle győződve, hogy ezt már csak álmodta a grófnő.

- A két őshúgom, az apáca és a menyasszony között volt egy üres szék; nekem oda kellett leülnöm. A menyasszony mindig divatról akart velem beszélni, s dicsérte toalettemet; különösen zöld gros des Naples ruhámat összetapogatá, magasztalva a kelmét. Olyan hideg sugárzott ki az ujjaiból, mikor hozzámért. Az asztal felső része zöld posztóval volt terítve, az alsó sárga selyem virágos abrosszal. Ide alant lakomáztak, vígan voltak, kacagtak, vidám kupletteket énekeltek, odafenn az antifóna zsolozsmáit mondták, s ez a kettő együtt olyan borzasztó volt nekem. Fácánok, császármadarak voltak a tálakban, épen meghagyott tollas fejekkel, gránátvillogású bor a kelyhekben. Engemet kínáltak étellel-itallal. Sem ételnek, sem italnak nem volt semmi íze. Egyszer őshúgom, a menyasszony, mint ifjú lánykák tréfásan tenni szoktak, odanyújt elém, két ujja közé fogva egy fácán mellcsont-sarkantyúját: "Törjük el, kedvesem, melyikünk megy hamarább férjhez?" Én megfogtam a sarkantyú másik ágát, húztam, húztam, s egyszer csak eltörött: nekem jutott a nagyobbik fele. A menyasszony őshúg kacagott: "Theudelinda megy elébb férjhez." Én pedig úgy pirultam. Ugyebár, az nem illik, az ősszellemeknek ilyen frivol tréfákat űzni?

A tisztelendő úr is úgy találta, hogy biz a megboldogultak más foglalkozást is kereshetnének a túlvilágon, mint férjetlenül maradt élő nőrokonaikkal fácánfantomok sarkantyúcsontját tördeltetni.

- De ami legjobban háborított, az László bátyám magaviselete volt. Egyre kiabált, kacagott, triviális dalokat üvöltött; káromkodott, gúnyolta a szenteket, a pápát, a szakramentumokat, a hölgyeknek pironkodni való élceket mondott, s orrlyukain keresztül fújta a dohányfüstöt felém. Én ráztam a zöld selyemruhám szárnyait, hogy a füst rájok ne ragadjon, de úgy éreztem, hogy az mégis keresztül járja azt. László ősbátyám rámfogta, hogy a nászjósló mellcsontot eldugtam ereklye gyanánt zöld ruhám zsebébe. Én égtem a szégyentől, mert igaz volt. De eltagadtam, azt mondtam, nem igaz. Arra ő elkezdett esküdni oly pogányul, hogy a boltozat reszketett bele, s verte az asztalt csontökleivel. Neveu-im befogták a száját, akkor a szemüregei beszéltek; megfékezhetetlen volt. Szidta a szenteket és a császárokat! Ekkor ősbátyám, az érsek, kiveté ellene kezét elátkozólag; grandaïeulöm, a kancellár megpecsételé az ítéletet, s ősbátyám a marsall, kivoná hosszú pallosát, s egy ülő helyéből leüté László bátyám csontkoponyáját. A fej odagördült lábamig, még akkor is foga között tartotta a pipát, s még akkor is fújta rám a füstöt. Arra elfutottam onnan.

A plébános látta, hogy itt egy hisztérikus álommal van dolga.

Csak az volt a különös, hogy ezt az álmot olyan sokszor újra látja a grófnő, s a kezdete mindig ugyanaz.

- Még mikor levetettem is a zöld ruhámat, éreztem rajta a keserű pipafüstöt.

- És hol van az a zöld ruha? Ha szabad ily tárgy után kérdezősködnöm.

A grófnő némi kényelmetlen feszengést árult el.

- Azt valóban nem tudom. Ruhatáram Emerencia kisasszony felügyelete alatt áll.

- De hát megengedi a grófnő e kérdést? - nem itt vetette le felöltönyét?

- Azt már nem tudom. Emerencia kisasszony azóta járt idebenn, talán tud felőle.

- Megengedi a grófnő, hogy behíjjam a kisasszonyt?

- Rögtön itt benn lesz. - A grófnő kettőt csendített a villanycsengettyűvel, s arra bejött a társalkodónő.

- Kisasszony - szólt hozzá a grófnő -, ön emlékezik a fűzöld gros de Naples zubbonyomra, a pálmaszegélyzettel.

- Igen. A bő felöltő, japáni szabással, melyet bojtos selyemzsinórral átkötve szokott viselni a grófnő.

- Éppen az - monda a grófnő. - S hol van ez az öltönyöm?

- A ruhatárba van eltéve, magam akasztottam fel, és pacsulit tettem az ujjaiba, hogy a molyok a kasmírszegélyzetet meg ne rágják.

- Mikor tette ön oda?

- A múlt nyáron.

A plébános kezdett mosolyogni. Most mindjárt meg lesz győzve a grófnő afelől, hogy álom volt, amit látott.

- S azóta nem volt rajtam ez a ruha?

- Egyszer sem, nem is viselhetné ilyen időben a grófnő, mert a nyitott japáni ujjak csak nyárra valók, mikor legmelegebb van.

- Lehetetlen!

- De hiszen meggyőződhetik felőle a grófnő - monda a plébános -, ha saját szemeivel megtekinti ruhatárát. Kinél áll a kulcsa?

- Emerencia kisasszonynál.

- Parancsolja a grófnő? - kérdé a kisasszony.

- Látni akarom - monda a grófnő, s felkelt helyéről és inte a lelkésznek, hogy menjen vele.

Emerencia kisasszony némi durcás szelességgel indult meg a kulcscsomaggal csörömpölve, s a mellékszobában egymás mellett álló nagy faragványú cifra ódon szekrények közül egyet felnyitva, annak szárnyait kitárá.

Legalább ötven selyemszoknya volt ott egymás hegyire-hátára akasztva. A grófnő soha semmi ruháját idegen kézre nem hagyta jutni. Profán emberi alak azokat meg ne szentségtelenítse.

E felaggatott öltönymúzeum tömegébe biztos tájismerettel benyúlva, előhúzá Emerencia valahonnan hátulról a kérdéses fűzöld ruha egyik lebernyegét, azokkal a kasmírpálmákkal a szélén.

- Itt van!

A pap már diadalmaskodott. De a grófnő, kinek túl érzékeny idegei minden iránt fogékonyabbak voltak, mint más vastagbőrű emberé, egyszerre elsápadt, megérzett valamit, reszketni kezdett.

- Vegye ön ki azt a ruhát onnan.

Emerencia nagy dér-dúrral leakasztá azt helyéről, mint aki meg nem foghatja, mi köze lehet a gyóntató papnak a japonikával?

A grófnő kikapta azt kezéből, s fejét félrefordítva, odatartá a pap elé.

- Szagolja ön!

A pap meg volt lepetve. Annak a selyemruhának valóban oly kapadohány szaga volt, mintha fél éjjel valami tarokk-klubban lett volna elfoglalva. Ezt érezte a grófnő már messziről.

- Nem pipafüstszag-e ez?

- De bizony az.

Most még egy jutott eszébe a grófnőnek. Belenyúlt a fűzöld selyem japonika zsebébe, s amit kivett belőle: az volt a kettétört fácánmell-sarkantyú.

- Hát ez?

A grófnő abban a pillanatban elájult és leroskadt egy karszékbe; Emerencia kisasszony nagyot sikoltott, s elájult a másik karszékbe; a tisztelendő úr pedig úgy megzavarodott, hogy egymásután három falszekrényajtóba nyitott be, míg rátalált az igazi szőnyegajtóra, mely a szomszéd szobába vezet, hogy a cselédséget fellármázza.

Itt valami természetfölötti boszorkányság van a dologban.

Mahók tisztelendő úr e dohányfüst járta szalüp rejtélyét nem tartotta egészen a természet rendes törvényei szerint megoldhatónak. Mind hivatalos állásánál, mind hajdankori nevelésénél fogva nagyon illett hozzá, hogy az ördögi működés jelenségeit komoly megfontolásra méltóknak tekintse.

Ebéd fölött nem szólt e tárgyról semmit Emerencia kisasszonynak. Csak ketten voltak az asztalnál. A grófnő szobájában maradt, mint szokta rendesen, ha görcsös rohamai voltak, s tiszta levesnél egyebet olyankor nem vett magához.

Ebéd után hívatta magához a szentatyát. Nyugágyán feküdt, s nagyon ki volt merülve.

- Már most meg van felőle győződve tisztelendő úr, ugyebár, hogy amit elmondtam, az nem álomlátás?

- Valóban, kell valami szokatlan dolognak lenni benne.

- Jó vagy rossz szellemek munkája-e ez? - kérdezé a grófnő, szemeit kenetteljesen emelve feltartott mutatóujja felé.

- Ezt csak a kipróbáltatás mutatná meg.

- Minő kipróbáltatást gondol tisztelendő úr?

- Az egyházi megtisztítás kipróbáltatását. Ha jó lelkek azok, akik sírjaikat ekként éjente elhagyják, a szelleműzés ájtatos mondatainak erejétől kell hogy visszatérjenek ítéletnapig tartó nyugodalmuk helyére.

- És ha nem térnek vissza? - kérdé a grófnő aggodalmasan.

- Akkor nem jó szellemek.

- Azaz: elkárhozottak! - szólt a grófnő csüggetegen. - Miről lehetne ezt megtudni?

Mahók tisztelendő úrban a bevett fogalmak küzdeni látszottak az egészséges ép kedéllyel. E kérdésre azt a bátor feleletet adta, hogy:

- A legközelebbi éjjel én fogok virrasztani a kastélyban.

- És ha hallani fogja ön azt a föld alatti éneket?

- Akkor leszállok magam a kriptába a szentelt vízzel, s eloszlatom a kísérteteket.

A grófnő arca felhevült.

- Én önnel fogok menni.

- Nem, grófnő. Nem ön fog velem jönni, hanem a sekrestyés.

- A sekrestyés! - kiálta fel a grófnő. - Egy férfi! Hogy jönne egy férfi e kastélyba?

- Kérem, hisz én is az vagyok! - szabódék a plébános. - A sekrestyésem éppen úgy egyházi személy, mint én magam. Nekem nélkülözhetetlen asszisztensem minden szent ceremóniánál; ő viszi előttem a lámpást, a szenteltvíztartót, a tömjénfüstölőt, a crucibulumot; az nekem minden szertartásnál nélkülözhetetlen emberem.

A grófnő nagy nehezen beleegyezett, hogy ma este, kivételképpen a sekrestyés is bejöhet a kastélyba; de csak a földszintre, az emeletre nem szabad feljönnie. Inkább a plébános úr is megígérte, hogy odalenn marad a növényházban, midőn éjszakára a lépcső rácsajtaja elzáratik.

Az egyezmény szerint este újra eljött Mahók tisztelendő úr a kastélyba, a sekrestyés kíséretében, ki egy negyven év körüli férfi volt, nyírott bajusszal és nagyon rezes pofával.

A plébános úr a vacsorát is odafenn költé el, melynél a grófnő is megjelent már, de nemigen evett semmit. A plébános úr is étvágyhiányról panaszkodott. Emerencia kisasszony is. Ez mind nagy dolog.

Vacsora után rögtön hálószobájába vonult a grófnő; a lelkész pedig lement a növényházba, ahol az alatt sekrestyése egy üveg bor és pecsenye mellett azon fáradozott, hogy a vaskályhában ki ne engedje aludni a tüzet.

A cselédségből senki sem volt beleavatva abba, amik történni fognak. A grófnő nagyon kérte a tisztelendő urat, hogy az ártatlan hajadoni szíveket el ne rémítse ama föld alatti jelenetek tudatásával, mikről azon nem is sejtenek semmit. Egy sem hallotta még közülük azt az éjszakai misemondást a kriptában, mert egy sem említette azt a grófnő előtt soha.

A tisztelendő úr tehát egyedül várta a történendőket sekrestyésével, s e várakozás hosszú időközét iparkodott valami régi könyv olvasgatásával megrövidíteni; erősen küzdve ólomnehézségű szempillái ellen, mik a rendes órában leragadni készültek. Attól tartott, hogy ha elalszik, mind azt fogja végigálmodni, amit a grófnő elbeszélt előtte, s amit még mindig félig-meddig hitt is, nem is.

Az olvasás pedig rendesen arra szolgál a derék úrnál, hogy az álom ágyvetője legyen. Egy kis appetitorium az alvás előtt.

Annálfogva abbahagyta azt, s diskurálni kezdett a sekrestyéssel.

A "belső ember" e várakozásteljes órákban miről beszélhetett volna egyébről, mint csupa merő kísértetes történetekről: a félkerékről, a fejetlen barátról, a Lucaszék látványairól, a valóságos prikulicsról, a Márce Záre boszorkányról, "táncos kovács" lidérchordta sok pénzéről s más efféle históriai dolgokról, miket részint saját szemeivel látott, részint ott volt, ahol a leghitelesebb személyek elbeszélték.

"Bolondság, hazugság!" - mondá mind valamennyire a tisztelendő úr; - hanem azért az ilyen éjfél előtt hallott mesékből "tamen aliquid haeret" valami megmarad.

Csak legalább pipázni lehetne! De ebben a kastélyban nem szabad. Megérzi azt a padlón keresztül a vár asszonya, mint a sárkány az emberbűzt.

A sekrestyés, miután látta, hogy minden igaz történetére az mondatik, hogy "hazugság", gondolta magában, hogy nem szól hát többet. Abból az lett, hogy mihelyt elhallgatott, elaludt. Olyan édesdeden tudott a széken ülve aludni, fejét a támlára hátra hajtva, a száját tátva, hogy tisztelendő úr megirigylé tőle.

De nem soká tarthatott irigykedése; mert a jó ember amint aludni kezdett, elkezdett horkolni is. S azt oly kísérteties akkordokban tudta adni, mindennemű variációiban a "bőrhúzásnak a fagyon" és a "kásafúvásnak", hogy tisztelendő úr kénytelen volt őt időközönként megintegetni, hogy ne horkoljon olyan csúnyául.

Végre ütötte a tizenkettőt a vártorony órája. Ekkor végleg felrázta álmából a sekrestyést a pap.

- Ne aludjék kend, nem azért hoztam kendet ide magammal, hogy itt nekem aludjék.

A sekrestyés álomittasan dörzsölé szemeit; a pap elővette burnótos szelencéjét, hogy az álmot elűzze szemeiről egy szippantással; de rögtön elmúlt mind a két férfiúról az álom. Egyszerre megüté füleiket a tizenkettedik óraütés elrezgő hangja után a föld alatti mise kísérteties zengése.

Az éjféli mély csenden keresztül világosan hallható volt a papi énekhang, amint azt a legbetanultabb áldozár a kegyes latin mondásokon végigzengeti, és azután a rázúduló kar, néha-néha valami orgonahanghoz hasonló zene, csakhogy annál sokkal élesebb; mintegy paródiája az orgonának, mintha az orgona az orrából énekelne.

Mahók plébános úrnak egész testi felszíne lúdbőrré borzadt e kísértő hangokra.

- Ah! hallja kend? - szólt a sekrestyéshez.

- Hogyne hallanám? Miséznek valahol.

- Itt alattunk.

- A kriptában.

- Mi lehet az?

- Az ördög.

- Minden jó lélek dicséri az urat! - rebegé a tisztelendő, háromszor vetve magára keresztet.

De úgy látszik, hogy a rossz lelkek is dicsérik.

Gyorsan meg lett cáfolva a sekrestyésnek e jámbor véleménye a rossz lelkek felől, mert a legünnepélyesebb antifóna hangjaiból egyszerre mintegy ördögi kardal rivallt fel a kriptából: "Gyere be rózsám, gyere be, csak magam vagyok idebe. Két cigánylegény hegedül, csak magam járom egyedül!" S a dal vége elvegyült a felsivító kacagás, ujjongás, asszonyi nyihorászás és férfiúi hahota pokoli hangzavarában.

A tisztelendő, ha az ájtatos szólónál csak reszketett, e fertelmes ensemble-ra egészen összeesett ijedtében. Meg volt zsibbadva minden tagja, a homlokát kiverte a hideg izzadság.

- Ez a pokolbeli sátán műve odalenn.

Éppen így beszélte azt el előtte a grófnő.

- Mihály! - monda fogvacogva - hallotta kend ezt Mihály?

- Hogyne hallottam volna? Süket volnék akkor. Gonosz lelkek szombatja van odalenn.

Ekkor csengettyűhang szólt közbe, a lárma elhallgatott s újra folytatta az éneklő hang a misét.

- Mit kellene tennünk? - szólt Mahók úr.

- Mit tennünk? Leszállni a kriptába s exorcizálni a gonosz lelkeket.

- Micsoda? Egyedül?

- Egyedül? - szólt Mihály hetvenkedve. - A seregek urának nevével. Aztán ketten vagyunk. Volnék csak én pap, volna csak énrajtam a stóla, meg a fejemen a négyszegletű sipka: egyedül lemennék közéjük a szenteltvíztartóval, s ha elkiáltanám magam: "Apage satanas!" elűzném magam elől a pokol minden légióit.

A tisztelendő úr restellte, hogy a sekrestyésnek több bátorsága van és erősebb hite a gonosszal megküzdeni, mint neki magának.

- Hiszen én mennék szívesen; de egyszerre úgy beleállt a lábaimba a köszvény, hogy nem vagyok képes a térdeimet meghajlítani.

- Márpedig az nagy szégyen lenne ránk nézve, ha mi most, hallván a kísértetek lármáját, nem mernénk közéjük lemenni.

- De ha nem bírom a lábaimat.

- Mondok valamit. Üljön fel a tisztelendő úr az én hátamra, vegye kezébe a szentségeket, majd én viszem a lámpást.

Ezen ajánlat elől nem lehetett kitérni.

A pap az Istennek ajánlotta lelkét, megkeményíté szívét, s elszánta magát, hogy megvívja hát az alvilági harcot a hit szent fegyvereivel.

- Ne költenénk fel még valakit a háznál? Mindenkit. És processióval mennénk ellenségeink ellen.

- Dejsz ez a sok félénk leánycseléd ki nem bújik a dunnája alól, ha azt mondjuk neki, hogy kísértetek járnak, ezért az egész kastélyért. A férficseléd meg nem jöhet be a majorból, mert minden ajtó be van zárva.

Mahók úrnak el kellett magát szánni, hogy segítő felével egyedül induljon meg a kemény ütközetbe.

- Jerünk tehát!

Mihály gazda leguggolt a pap előtt, s felvette nagybecsű terhét nyakába.

- De el ne ejtsen kend! - inté őt a lelkész úr, mikor már rajta ült, mint Anchises Aeneáson.

- Ne tessék félni. Nem roppant még meg az én derekam.

Azzal kezébe vette Mihály gazda a lámpást, a papnak kezébe adta a szent szertartási eszközöket, s megindult vele kifelé.

Az előtornácba érve, úgy érzé Mahók úr, hogy ott még hidegebb van, mint a növényházban volt. Azaz egy kis homályos szövétnek, amit Mihály mester tartott a kezében, nem világította meg a hosszú folyosót, csak éppen a legközelebb eső falakat, amik mellett elhaladtak, s amiken végig nagy elfeketült rámákban festett páncélos vitézek avult képei jöttek és tűntek el kétfelől: a bondavári hős vezérek hadnagyai és alvezérei, kik bandériumaikat vezették egykoron törökre, velencésre és kurucra. Azok is integettek a két lelki harcosnak, hogy csak menjenek, majd megtalálják őket együtt odalenn uraik széktámlája mögött.

A folyosó közepén következett a lejárat a kastély föld alatti részeibe. Az egy vasajtóval volt elzárva. Tisztelendő úrnak csak az ajtónál jutott eszébe, hogy hisz az ajtónak kulcsa is van, s azt ő a növényházban feledte. Tehát oda vissza kellett lovagolni. A növényház ajtajában Mihály gazda azon észrevételt kockáztatá, hogy egy valami kemény tárgy nagyon ütögeti az ő testi oldalbordáit, vajon nem a kérdéses kulcs az a tisztelendő úr reverendája zsebében? Mahók úr odanyúlt, s valóban úgy tapasztalá, hogy a keresett kulcs ott van nála. Tehát harmadszor is végig kellett tenni a vesszőfutást az őskori harcosok fenyegető arcképsorozata között a lépcsőgádorig.

A kulcs nyikorogva fordult el zárában, s a gádorba lépőket azonnal megüté valami nehéz, dohos szag, minő a ritkán szellőztetett föld alatti helyiségekben szokott lenni.

- Az ajtót hagyjuk magunk után nyitva - monda a plébános, gondolva a netaláni gyorsított visszatérés esélyeire.

Azzal megkezdődött az alászállás a lépcsőkön.

Tisztelendő úr minden lépcsőfoknál jobban kezdé észrevenni, hogy a paripája még jobban fél, mint maga; annálfogva még jobban megragadá baljával annak gallérját, s lábszáraival erősebben átszorítá a nyakát.

- Jajaj, tisztelendő atyám, ne szorítson a térdeivel, mert megfulladok!

Huh, mi volt ez? Egy fekete tárgy suhant el fejeik fölött.

Egy denevér! A kísértetek előpostája!

- Mindjárt odaérünk! - biztatá lovasát Mihály gazda, és fogai vacogtak bele.

Amíg a csigalépcsőn aláhaladtak, a föld alatti zaj kevésbé hallatszott, hanem amint a pincefolyosóra leértek, ismét előtört az teljes alvilági borzasztóságában.

A pincefolyosó hosszú volt, s egyik szárnya a lépcsőzettől balra a pincékhez vezetett, a másik a kriptákhoz. Átellenben a lépcsőlejárattal pedig volt egy keresztfolyosó, mely a szabadba kivezetett, nyolc lépcsőnyi felhágással egy áttört művű rácsajtóval záródva, melyen keresztül a folyosót szabadon járta a külső lég.

- Huh! Szinte elfútta a lámpásunkat a légvonat! - jegyzé meg a tisztelendő úr.

Légvonat? Jó lett volna, ha csak légvonat lett volna; de amint Mihály gazda három lépést tett előre a kriptaajtó felé, mindjárt kitűnt, hogy minő dolgok várnak ott reájuk.

A folyosó túlsó végén lobogott valami kékes láng, hasonlatos azokhoz a lángokhoz, amik szent György éjszakáján felvetik magukat a földből, ott, ahol a kincs van elásva, midőn "tisztul a pénz".

A kékes láng előtt pedig ott állt, vagy ült, vagy guggolt, vagy mit csinált egy törpe fehér alak. Alig volt három lábnyi magas; de nagy idomtalan feje volt.

Amint a törpe rém észrevette a közeledőket, egyszerre magasra lobogott fel a kékes láng, most már sápadt halotti fényt árasztva el az egész folyosón, s a fény mellett a törpe alak elkezdett lassanként felnyúlni, elébb hat láb, aztán nyolc láb, végre két öles magasra! Még hosszabb árnyékát a fellobogó szürke láng, mint fekete kígyót táncoltatá végig a folyosó márványpadlatán, míg az emelkedő fő kísértetes bikabömböléssel veré fel a boltozat visszhangját.

De Mihály gazdának sem kellett több. Megfordult terhével együtt, s elkezdett inalni visszafelé. Egy fatális magános lépcső volt a pincefolyosó közepett, amit nem vett észre, abban elbukott, jó, hogy el nem harapta a nyelvét, s végigesett a rajta ülővel együtt a kövezeten. Estében a lámpást is összetörte; az kialudt, sötétben maradtak, s azzal egymás hegyin-hátán iramodtak, ki merre látott. Azaz, hogy látni nem lehetett semmit, mert egyszerre pokoli sötét lett; hanem csak tapogatózni. A lépcsőfeljárást a világ minden tudományával sem bírták többé megtalálni, hanem ahelyett rábukkantak a keresztfolyosóra, melynek rácsajtaján keresztül a holdvilág sütött be nyájasan. Arra menekülnének. De azt az utat meg a rácsajtó zárja el! Hogyan, hogyan nem, a rácsajtót Mihály gazda csak felnyitotta, s azzal ki a szabadba!

A szuterin rácsajtaja a kertbe vezetett, a kertajtó ki a mezőre; így történt, hogy az ördögűző férfiak a legnagyobb sebességgel iramodának bogáncsos tarlókon, iglicés bozótokon keresztül. Nem fájt már a papnak a lába! De úgy kigyógyult a köszvényből, hogy versenyt bírt futni az ösztövér sekrestyéssel, s három másodperccel hamarább ágyában volt, mint a sekrestyés, kinek szavát nem bírta venni a felesége három nap.

Mahók úr nagy szorongások közt ment fel másnap a grófi várba.

Becsületes, egyszerű ember volt, ki inkább hitt az ördögökben, mint a rossz emberekben, s amit szemeivel látott, azt kételyével nem fürkészé egész a tilos homályok mélyéig. Hitte már világosan, hogy itt elkárhozott lelkek járnak, s éjféli lakomáikon csirkesarkantyúkat tördelnek: "Ki hamarább férjhez megy?"

A grófnőt azonban szokatlanul jó kedvében találta. Nyájas, izgékony volt, nevetett, exaltáltan fogadta az érkezőt; mely kedély túlcsapongások nem voltak meglepők Mahók úrra nézve; megszokta már, hogy a grófnőt egyik nap nagyon rosszkedvűnek, a másik nap túl kedélyesnek találja.

- Itt virrasztottam az éjjel - szólt a pap, egyenesen rátérve a dolog velejére.

- Óh, hála, ezer köszönet érte, tisztelendő atyám. Önnek puszta jelenléte száműzte a kastély rémeit. Ez éjjel nem volt semmi zaj odalenn.

- Nem volt semmi zaj odalenn? - kérdé bámultában felemelkedve székéről a lelkész. - Az éjjel nem hallott a grófnő semmit?

- Bibliai csend és árkádiai béke volt a háznál, fenn és alant.

- No márpedig én nem álmodtam, s hacsak kék foltok és könyökről lehorzsolt helyek kellenek, olyan tanúbizonyságaim nekem is vannak, nem számítva az élő sekrestyést, kit most is lel még bele a hideg, hogy soha olyan istencsúfoló pokoli lárma sehol nem hallatszott, mint az éjjel a kastély kriptájában, ahova én személyesen le is szálltam, s találkoztam magával a gonosszal, a küzdelemben gyarló sekrestyésem által megháboríttattam; s ezúttal csak azt jöttem a grófnőnek kijelenteni, hogy az én tudományomnak vége. Ez a kastély el van átkozva. S én a grófnőnek nem tanácsolhatok egyebet, minthogy minél előbb hagyja el ezt a helyet, költözzék a városba, hová nem fognak a rémek utánamenni.

A grófnő bal keze középujjának hegyét mellére nyomva, büszke felmagasztaltsággal szólt:

- Én elhagyjam e kastélyt azért, mert őseim szellemei éjente feltámadnak benne? Ah, akkor rosszul ismer ön engemet! Eggyel több erős ok, hogy ittmaradjak. Egy olyan házban, hol ősapáimmal, ős‑hölgyrokonaimmal találkozom, kik engem ismernek, megszólítanak, meglátogatni méltóztatnak, magukhoz meghívni kegyeskednek. Sőt inkább ez előttem a legfőbb ingere a bondavári lakásnak. Ez ősrémek jelenléte a pretium affectionis, mely e vár becsét megszázszorozza.

Mahók úrnak erre az a válasz lebegett nyelvén, hogy: "No, ha a grófnő ittmarad, akkor én nem maradok, keressen magának más gyóntatót!" Hanem erről más jutott eszébe. Ad vocem gyóntató!

- De mondja meg nekem a grófnő, hogy amíg ön oly benső összeköttetésben áll ama bizonyos rémekkel, hogyan lehet az, hogy a grófnő éppen a múlt éjjeli ördögszombat zajából semmit sem hallott?

E kérdésre a grófnő fehér arcán két kerek piros folt jelent meg, s szemeit zavarodottan süté le.

A pap pedig folyvást élesen szögezte tekintetével, nem lehetett előle menekülni. A hölgy lassan térdre roskadt előtte, s kezével mellére dobbantva, susogá:

- Pater, peccavi! Van egy dolog, amit önnek nem gyóntam meg soha. És ami oly régen nyomja lelkemet.

- Mi lehet az?

- Óh, félek!

- Ne félj, leányom! - szól a pap malaszttal -, Isten megbocsát.

- Azt elhiszem. De attól tartok, hogy ön, hogy ön kinevet.

- Ah! - A pap egészen hátrahőkölt székében erre a furcsa nyilatkozatra.

A grófnő felemelkedett térdéről, s írószekrényéhez sietett. Annak egy rejtekfiókját felnyitva, elővett egy albumot. Pompás kötés volt, elefántcsonttáblával és zománcolt aranykapcsokkal és foglalvánnyal.

- Tekintse ön végig ez albumot.

A pap kinyitá a kapcsokat, feltárta a táblát, s látott azután egy szokott fotográfgyűjteményt arcképekből, amilyet akárhányat látni a hölgybudoárok asztalain.

A lelkész ki nem bírta találni, mi bámulnivalója legyen neki mindezeken az arcképeken. Hiszen derék, híres emberek vannak ott, nagy államférfiak, zenészek, költők, színészek, akiket érdekes dolog megismerni; és egyetlen egy botránygerjesztő alak nincsen közöttük. Hanem azt az egy megjegyzést mégis tehette magában, hogy valamennyi arckép van az albumban, mind simára borotvált arc. Egynéhány ismerősre is talált közöttük, Liszt Ferenc, Lendvay, Reményi, Vadnay Károly, Szerdahelyi több külföldi celebritások között, kik sem bajuszt, sem szakállt nem viselnek.

És még egyet tapasztalt: azt, hogy némely lapon a betett kép helyett az üres foglalatba egy fekete fátyoldarab volt alkalmazva. Ez már kissé gondolkodóba ejtő körülmény.

- Ez bizony igen érdekes gyűjtemény! - szólt a pap, végigforgatva az albumot -, de hát mi jelentősége legyen mindennek voltaképpen?

- Gyónom - szólt a grófnő a lelkész fülébe súgva. - Ez az album az én bolondságaimnak és bűneimnek tárháza. Egy bécsi műárusnak rendelete van tőlem, valahol csak egy sima arcú férfi fényképe megjelen, azt nekem azonnal megküldeni. Én ezekben keresem az én ideálomat. Hosszú évek óta keresem. Néha azután azt hiszem, hogy megtaláltam. Egy megragadja lelkemet. Övé leszek. Azt elnevezem jegyesemnek. Elém helyezem és órákig elábrándozom felőle. Azt hiszem, hogy beszélek vele. Mondunk egymásnak csodaszép dolgokat, boldog hízelgéseket, s ez ámító képzelettől csaló boldogság mámora lepi el szívemet. Bolondság ez; de nekem valami azt súgja ezen felül, hogy bűn is. Nem voltam képes eddig elhatározni magamat, hogy meggyónjam-e ezt, mint bűnt, vagy elhallgassam, mint bolondságot? Mi az ön nézete, atyám?

Mahók úr meg volt akadva. A Biblia a Tízparancsolat magyarázatánál beszél ugyan valamit a "szemmel való vétkezésről", hanem a fotográfiákról egy szóval sem emlékezik. Ezt a zsinatnak kellene elhatározni.

- Mondjad leányom tovább! - A grófnő tovább gyónt.

- És midőn egy-egy ily kiválasztott arckép előtt sokáig ábrándozom, ezáltal kényszerítem azt, hogy megjelenjék előttem álmaimban. Mint égi tünemény szokott előttem az ábrándozott alak megjelenni, s járunk egymással karöltve, túlvilági fénytől elárasztott mezőkön, virányokon, hol minden falevél átlátszó árnyékot vet, s hol az ember fiatal és boldog.

A gyónó sírt.

- Nem vétek ez?

Mahók úr fellélegzett. Megtalálta már a ritka bűneset nevét.

- Sőt igenis. Ez varázslat.

De mi bűnhődést találjon ki erre?

- Én is úgy hiszem - sietett rámondani a grófnő -, s a bűbájos víziókért azzal szoktam vezekelni, hogy az álmomban megjelent arcképét a kandallóban elégetem, s helyét egy fátyoldarabbal borítom be.

Tehát innen azok az üres fülkék az albumban!

Mahók úr a penitencia nemét is igen jól választottnak találta. Égő áldozat! Az írásban ugyan "gödölye" van rendelve; de a fotográfia is megjárja. Theudelinda folytatá:

- E víziók alatt mély álmom szokott lenni; lelkem nem jár a földön többé, égben vagyok, semmi földi érzés nem köt ide; szellemmé váltam. Azért nem hallok semmi zajt, mely ide alant történik, bárminő legyen is az.

- Tehát ez éjjel is azért nem hallád e kísértetes zajt, mert ily álomélet másvilágában jártál.

- Confiteor - susogá a hölgy, arcát lehajtva.

"No ez szép kis kastély! - gondolá magában Mahók úr. - Az ősök haláluk után feljárnak misézni és dorbézolni, az unokájuk meg életében fellátogat a mennyországba. Utoljára is azt tehetik, amit jónak látnak, mert grófok. Szegény embernek ily extravaganciák nem jutnának eszébe. Hanem hát mit csináljon velük egy jámbor falusi pap, akinek a szűrös emberek csak hétköznapi vétkeket szoktak meggyónni. Ebben a komplikált ügyben nem bánta volna, ha erősebb zseni tesz helyette igazságot; mert a grófnőnek sem kísértő, sem elcsábító szellemeivel nem tud mit csinálni. Amazok már megkergették, emezeket pedig nem éri utol! Legjobb lesz ráhagyni a dolgot."

- Leányom. A vezeklés, melyet magadra mértél a varázslattal határos víziókért, igen helyes és jól sugalmazott. Elégetted-e már a legutóbb megjelent varázsalak fényképét is?

- Nem - felelte a grófnő.

- És miért nem? - kérdezé a pap szigorúan; kapva rajta, hogy mégiscsak találhatja valami vétekben a bűnbánót, ami érdemes az abszolúcióra.

- Lehetetlen azt a képet tűzbe vetni.

- És miért lehetetlen?

A grófnő válasz helyett az albumnak egy rejtekét nyitá fel, s megmutatá, ami a rejtek alatt volt.

- Ah! - kiálta fel a pap, az eléje tárt képet meglátva, melyre rögtön ráismert.

Ez Sámuel apát, egy névtelen, vagyis inkább soknevű rendnek főnöke.

- Bizományosomnak az a rendelet van adva - szólt a grófnő -, hogy mindenféle sima arcú deli férfi fényképét megküldje, ő tudtán kívül követte el a vétket, hogy egy felszentelt egyházi személyt is megküldött. A bűn az enyém.

- És álmodban ezzel is jártál karonfogva a paradicsomi tájakon?

- Mea culpa!... - nyögé a grófnő, mellére téve ökleit.

A papnak egy mentő gondolata támadt.

- Úgy az ég sugallta azt, hogy e képet is a tűzbe ne vesd, miként a többit; mert azáltal lelted meg lelki betegségednek orvosságát. E képnek hozzád tévedése a gondviselés munkája; mert íme a hiú világi ábrándok után meglelted azt az igazi ideált, akinek vezetése alatt e világon is üdvöt találhatsz, s kinek magasztos jelleme, felszentelt homloka távol űzi a földi érzelmek minden salakját szívedből, s a megtisztult kegyesség boldog régióiba, nem álomképpen többé, de valóban átvezetni képes, és aki elég lelki hatalommal bír várad mindennemű rémeit elűzni innen, legyenek azok kísértők avagy csábítók, mert mindnyájan egy helyről erednek.