II
A szerencsétlenség mint iparüzlet
Egy, esztendő múlva készen állt az új kastély a túlsó faluvégen.
Hamar felépült, látszik, hogy építője könnyen bánik a pénzzel.
Másik őszön bele is költözött Ankerschmidt lovag családja, egy katonás tartású öregúr, két kisasszonyával.
Gazdatiszteiket, cselédeiket mind más országból hozták; Garanvölgyi tiszteinek ennélfogva is nagyon kevés érintkezésük lett volna velük; ilyformán a régi földesúr élhetett nyugodtan, anélkül, hogy valaki szomszédját emlegette volna előtte.
Volt Garanvölgyinek egy régi kasznárja, ki azalatt, míg az ifjabbakat elhordta jobbra-balra a vihar, megmaradt a maga helyén. Nagyon köpcös volt már arra, hogy a dicsőséget keresse. Hanem azért ő is volt felkelő sereg egy ízben Kassa alatt; szerencsésen az elsők között volt, akik onnan visszaérkeztek; még a puskáját is meghozta, és azt a szorongattatás napjaiban is megtartá dugaszban.
Kampós úr igen ügyes gazda volt, értette a tudományát gyökeresen, bár erről sohasem szokott beszélni. Ő csak nagy dolgokról szokott beszélni. Politikáról. Akit elfoghatott, azt tartotta is effélével untig.
Ha földesura a passzív ellenállás embere volt, ő éppen az ellenkezővel tartott. Ha földesura nem dohányzott, azért, mert a monopólium bejött: ő ellenkezőleg megmutatta, hogy csak azért is szűzdohányt fog színi! Hol tett szert rá, az az ő titka. Ő passzussal sohasem jár, pedig mindenüvé elmegy, s a fináncoktól meg nem ijed. Ha valahol rászedheti őket, azt nagy virtusnak tartja. A mezőn összeáll a munkásokkal, s beszél velük az ország dolgairól. Neki nem kell az, ami az újságokban van. Ő különb híreket tud. Járnak hajcsárok keresztül a falun, Szerbiából, Oláhországból; társzekeresek Lengyelországból; azokat ő kikérdezi; megtud tőlük mindent, ami Európában történik, amit az újságok nem közölhetnek; s távol legyen, hogy kétségbe volna esve; sőt inkább olyan bizonyos afelől, hogy ami el nem következett tavasszal, elkövetkezik ősszel, mint az egy halálról. Azzal szokta rendesen végezni, hogy: "Nono, eszem én még szőlőt lágy kenyérrel!"
Akik be vannak avatva e misztikus mondatba, tudni fogják micsoda rettenetes állítás az a magyar embertől, hogy még valaha szőlőt akar enni lágy kenyérrel!
Kampós úr amellett tökéletesen híve volt földesurának. Úgy rábízhatta Garanvölgyi zilált gazdaságát, mintha egy kormányszék vizsgálná át számadásait. Ha valaki megcsalta Garanvölgyit, ő addig nem nyugodott, amíg a csalót vissza nem csalta. Ha Icig kiszedte a mustra búzából a konkolyt, s átvételkor olyat követelt, ő meg azt tette, hogy máskor Icignek befagyott vizes palackba adta a spirituszpróbát, s rászedte egypár fokkal. Az ilyenért aztán rendesen nagyon meg szokta őt dorgálni Ádám úr.
Rettenetes, hová erkölcstelenedik a magyar nép a nyomás alatt! Ez az őszinte, nyíltszívű faj tanul csalni, visszacsalni, hazudni, hamisan esküdni.
- Inculpata tutela - (vétlen védelem) - mondá ilyenkor Kampós.
Csakis avégett nézte át Ádám úr a számadásokat, hogy ilyenféle represszáliák elő ne forduljanak benne.
Pedig furcsa tételek vannak egy ilyen magyar tiszt számadásában.
Ott van például egy rubrika, amely így szól: "Szegénylegények számára" kiadattak:
Kenyér, szalonna, bor, pálinka, szűr, csizma, kalap; ritkábban pénz, de annál gyakrabban egy-egy süldő malac.
Hogy nevetnének ezen a külföld ökonómusai, ha megtudnák! A betyárokat étellel tartani! Ahelyett, hogy feljelentenék őket a kerületi biztosnak.
No, de hagyjuk; hiszen nem akarom én ezt most megmagyarázni.
Tehát, amint e rubrikát átfutná Garanvölgyi, talál egyszerre ilyeneket benne:
"Sándornak egy átalag ménesit..."
"Sándornak egy pár szarvasbőr topánykát..."
"Item: a Sándornak egy flanell alsóinget..."
"Detto: Sándor repetáló órájának kiigazításáért 3 Ft."
"Ismét: a Sándornak bizonyos célokra 10 Ft."
Garanvölgyi úr azt minden kérdezősködés nélkül is jól sejtette, hogy a rubrikátus miféle osztályához tartozik a szegénylegényeknek. Jámbor bujdosó, aki fátumát kerülgeti, s úgy húzza a napokat, ma itt, holnap amott. Ahol ráismernek, megugrik. Elég siralom. Nagy kérdés, hogy nem jobb-e annál bekocogtatni a hadbíróhoz, s azt mondani: "Megjöttem, uram, mivel tartozom? Fizetek."
Hanem hát azt mégis orrolta a dologban, hogy akárki legyen is e nagyon szánalomra méltó ember, de már ilyen állapotban mégis egy kissé alább hangolhatná az igényeit.
- Hiszen én nem mondom, hogy ne adjanak neki bort, de már éppen ménesit.
- Hagyja el azt a tekintetes úr - szabódék a kurta férfiú, ki nagyon kényelmetlenül érzé magát e faggatásra.
- Aztán szarvasbőr topány? Én magam sem viseltem azt soha, kivált falun.
- Fájt szegénynek nagyon a lába más csizmában.
- Aztán repetáló órát igazíttatni!
- Hiszen azt is én ajándékoztam neki.
- Még az is hozzá? Meg aztán bizonyos célokra? Mi a patvar célokra adott neki 10 forintot?
- Kérem alássan, tekintetes úr, ne tessék azt oly nagyon keresni. Hiszen azt mondanám, hogy inkább a magaméból adom meg, ha nem tudnám, hogy a tekintetes úr nagyon megbánná, ha majd egyszer tudtára esnék, hogy ki volt az, akinek ezt felpanaszolta.
Garanvölgyit nem tette kíváncsivá a titok, legfeljebb azt jegyezte meg rá:
- Önt már megint bolonddá tette valaki.
- No, már kérem alássan, ezúttal nem. Csak azt ne tessék mondani. Amiről én egyszer meggyőződtem, az nem ámítás.
- Ugyan hagyja el! Nem odaadta-e az új köpönyegét is a minap valakinek, aki azt állította, hogy ő Bem hadsegéde, aztán egy hét múlva ráismert Egerben, mint pincérre.
- No, akkor az egyszer megtörtént, az igaz. De most az egyszer kétségtelen vagyok, hogy ő az!
- Kicsoda?
- No, ha megmondom, a tekintetes úr egyszerre fel fog ugrani az asztal mellől, s kérni fog, hogy vezessem rögtön hozzá.
Ádám úr fejét rázta.
- Minek nevezi magát?
A derék kis zömök ember egy ideig tétovázott: elárulja-e a nagy titkot; már a nyelve hegyén is volt, de megint visszanyomta; azután az orrának került, azt csavarta; utoljára a szemeibe tódult, ott jelent meg két nagy könnycsepp képében, amiket, midőn kurta kezei bötykével eltörült, megindult hangon rebegé a vallomást.
- Ő az, ő az, a mi felejthetetlen Petőfi Sándorunk...
Ádám úr nagyot ütött öklével az asztalra, s azután mélyen sóhajtott.
A sóhajtás a költő emlékezetének szólt, az ütés pedig annak, ki e bálványozott nevet bitorolja.
- Ismerte ön valaha Petőfit? - kérdé szomorúan a kasznártól.
- Hogyne ismertem volna, hiszen minden versét könyv nélkül tudom.
- De mint élő embert látta-e?
- Látni nem láttam, de olyan elevenen tudom őt képzelni magamban.
- Arcképét sem látta?
- Nem értenek ahhoz a piktorok.
- Hasonlít-e ehhez? - kérdé Garanvölgyi, egy albumot nyitva ki, melyben a költő arcképe látható volt.
- Jaj, kérem alássan, elváltoztatta ám most az ábrázatját, hogy rá ne ismerjenek.
- De hát kérem, mi oka van önnek úgy elhinni az ugyanazonságot?
- Hát mikor, kérem alássan, mindenre tud verset mondani. Mindennap megír az huszonöt verset is, de az egyik szebb a másiknál.
- Szeretnék egy ilyen költeményt látni.
- Akár százat, egyszeribe; csak egy kis vártatást kérek. Azzal a buzgó honfi előhúzva zsebéből egy tollkést, elkezdé bekecse bélését azzal felfejtegetni: oda bevarrva viselte a becses, de féltett költeményeket.
- Mutassa ön. Az írást messziről látom, hogy nem Petőfié.
- Hja, mert elváltoztatta ám azt is, hogy nyomára ne jöjjenek róla.
Garanvölgyi átvevé a mindenféle dirib-darab papírra írt versezeteket, s elkezdé azokat olvasni.
Persze, hogy a legrettenetesebb fűzfapoézis volt az, amilyen csak valaha szerkesztők kemencéjét bemelegítni segített.
Ádám úr most már nem a csaláson, hanem kasznárja ügyetlenségén kezdett bosszankodni.
- Ugyan, édes barátom - szólt rátéve tenyerét a papírokra, miket Kampós áhítva várt már vissza, hogy újra keblébe varrhassa. - Ismeri ön azt az adomát, mikor az egyszeri ember sötétben a felesége által készített gombócok helyett megette a napos kis macskafiúkat?
- Ismerem - viszonza a kurta nyakú férfiú, nem bírva elképzelni, miféle vonatkozás lehet ez adomában a jelen esetre.
- S valószínűnek találja ön, hogy valakinek oly tompa ínylése legyen, hogy a macskakölyköket meg ne tudja különböztetni a szalonnás gombóctól, amíg enné?
- Nem biz én.
- Én már igen. Tessék - a macskafiúk. - S azzal átnyújtá neki a pszeudoklasszikusokat.
Kampós uram olyan képet csinált, mint aki fizetni akar, s a bankójára azt mondják, hogy "hamis".
Nehéz az embernek azt elhinni, hogy ami eddig az ő meggyőződésében ezüstöt képviselt, az ezentúl csak fidibusz. Eszerint arról mind le kellene mondani, amit a "nagy bujdosótól eddigelő titokban kitudott". Eszerint a Bem apóvali titkos levelezés sem lenne igaz. Eszerint azt a vigasztalást is szegre lehetne akasztani, hogy vannak még Ázsiában szkítamagyarok, hét nemzetséggel: csak a hidat építik a Boszporuszon, hogy átjöjjenek. Ez pedig több lemondás, mint amennyit egy embertől villásreggelire kívánni lehet.
- De mikor, kérem alássan, oly elevenen elő tudta adni minden viszontagságait, hogy szabadult ki a csatából, hogy menekült tovább, hogy szinte maga előtt látja az ember, mikor beszél. Mikor a segesvári csata után egy egész szotnya kozák fogta üldözőbe, ő nekivetette a hátát egy fának, szembeállt velök; hetet levágott közülök; mikor a nyolcadikat kettéhasította, annak a nyeregkápájában kettétörött a kardja. Akkor halottnak tettette magát, s nem bántották a kozákok. Hanem azután jöttek a csata után a szászok a halottakat eltemetni. Ő hirtelen lehúzta az egyik holt kozákról a bundát, azt magára vette, arra meg feladta az atilláját, s ugyan jól járt vele, mert amint a szászok megvizsgálták az atillát, megtalálták benne a tárcáját, abban volt százhúszezer forint amerikai bankóban, meg egy csatadal. A bankót elégették, a versről megtudták, hogy az Petőfié, s a kozáknak levágták a fejét az övé helyett. Őtet meg azután eltemették; de minthogy legfelül esett, éjszaka kivájta magát a föld alól, s az erdőn keresztül elmenekült. Másnap már hallotta, hogy üldözik. Akkor egy patakot talált, mely egy barlangba beömlik. Abba belement; három nap bolyongott a sötétben a föld alatt, mindenütt a patak folyása által vezettetve, míg negyednapra ismét kivezette őtet a patak a föld túlsó oldalára, éppen Magyarországba.
- Már azt gondoltam: Amerikába.
- No, látom, hogy semmit sem tetszik elhinni, hát nem mondom tovább. Pedig érzékeny dolog ám az, mikor valaki Bihartól Borsodig úgy eljön, hogy nem eszik útközben egyebet, mint fenyőmagot.
- Kivált a Nagykunságon keresztül, ahol fenyő sincs. Hanem hát jól van no. Hiszek én már "mindent", csak parancsoljanak velem. Minthogy azonban a jeles költő nekem személyesen is igen jó ismerősöm volt, nem említette, hogy óhajtana velem találkozni?
- Kérem alássan. Mindennap emlegeti a tekintetes urat. De azt mondja: "Nem akarok találkozni öreg barátommal, nehogy kompromittálni találjam."
- A nemes lélek!
- Kérem alássan. Ne tessék iróniázni. Ő többet tud, mint mi. (Itt óvatosan széttekinte a szobában Kampós, mi kurta nyakának nagy önfeláldozásába került, ha nem hallgatózik-e valaki, s azután száját félig eltakarva tenyerével, odahajolt Ádám úr füléhez.) A napokban tudtomra adá, hogy ez a Ritter csak azért költözött ide a faluba, hogy megtudja, mit beszél a tekintetes úr, s ezért bizonyos helyekről tízezer pengőt húz évenkint.
Ádám úr elmosolyodott e rémhírre.
- Bizony, édes barátom, higgye el, hogy azok a bizonyos helyek annak a megtudásáért, amit én beszélek, nem kockáztatnak tíz piculát sem. Hanem hát, ha olyan jól emlékezik rám az ön rejtélyes védence, szíveskedjék tőle megkérdezni ezt: emlékszik-e még rá, hol és mikor találkoztunk mi Bécsben, mely vendégfogadóban, s micsoda szóval váltunk el egymástól.
- No, ezt ebben a nyomban megtudom tőle.
Azzal alig várhatta Kampós úr, hogy a számadásokat visszakaphassa, sietett haza, futott a titkos rejthelyre, hol bujdosóját táplálni szokta.
Hogy mi helyen volt a titkos mentsvár, azt jelenleg még felfedeznem a legsötétebb árulás, a legocsmányabb denunciáció volna. Ezt a titkát Kampós úrnak ne kutassuk.
Elég az hozzá, hogy a becsületes buzgó honfi két óra múlva kipirult arccal, s fáradságtól elfulladt kebellel, mint ki messziről jött, vagy tán inkább nagy kerülőt tett, toppant be ismét Ádám úrhoz.
Az már el is felejtette az egész esetet. Azt gondolta, valami ég a tanyán.
- Beszéltem vele! - lihegé a köpcös úr. - Tőle jövök. - Igenis. Emlékezik a bécsi találkozásra. Engedelmet kérek.
- Vagy úgy? Törülje le elébb az izzadságot a homlokáról, hiszen csorog az üstökéről.
- Köszönöm alássan: nem vagyok éhes. (Azt sem tudta, mire felel, csak a "fő" gonddal volt tele a feje.) Tehát igenis, 1848. szeptember 27-én voltak együtt Bécsben az "Arany báránynál" Petőfi és tekintetes Garanvölgyi Ádám úr. Amidőn e szavakkal váltak el egymástól...
Itt megállt nagy lélegzetet venni a hőkeblű férfi; s nehogy egy szót megmásítson a tradícióból, elővevé tárcáját bekecse zsebéből. Annak egy rejtekosztályát nagy furfanggal kifeszíté, abba volt sajátságos titkos írással holmi jegyezve, melynek az volt a kulcsa, hogy a magánhangzók l, 2, 3 stb. számokkal voltak helyettesítve, amit nagyon nehéz kitalálni. E rejtett írásból még egyszer meggyőzve magát a kérdéses mondat valódiságáról, óvatos tekintettel lépett Ádám úrhoz közel, sarkát annak sarkához szorítva, s míg ujjával a titkos sorra mutatott, eleven, fürge szemeivel feltekinte Ádám úr komoly, jó tekintetű arcára, vizsgálva rajta a mondat hatását.
- Ez utolsó szavak voltak: "A csaták mezején látni fogjuk egymást!"
Kampós semmi kevesebbet nem várt, mint hogy Ádám úr e szavak hallatára le fog roskadni a háta mögött álló karosszékbe, s reszkető ajkakkal fogja rebegni: "Ez ő!" De mily nagy volt bámulása, amint e várt katasztrófa helyett Garanvölgyi hidegvérrel kivette tárcáját, kihúzott belőle tíz darab ezüsttel, arannyal cifrázott öt forintos reichsschatzscheint, s azt mondá nagy maláciával:
- Jól van, édes Kampós, hát csak rúgtasson még egyszer vissza ahhoz az érdemes "armer rájzenderhez", s mondja meg neki, hogy Petőfi írásban hagyta, hogy soha Bécs városába nem fog menni, hacsak zászló után nem: én pedig tudtommal soha még csak útban sem voltam Bécs felé. Ezt a keveset adja neki úti költségül.
Kampós uram úgy érzé, mintha jobb lába alatt emelkednék a föld, bal lába alatt pedig lefelé süllyedne, úgyhogy bekecse zsinórjába volt kénytelen fogózni, nehogy súlyegyenét elveszítse. Hát mégis csalóval volna dolga? Rettenetes tudat ez egy olyan becsületes emberre nézve, ki mindenkit oly őszinte, buzgó, utolsóingodaadó hazafinak képzel, mint saját maga!
Maga sem vette észre, hogyan történt, hanem annyi bizonyos, hogy mikor ismét fölemelte a fejét, hogy Ádám urat még bővebb magyarázatok adására kérje föl, hát akkor látta, hogy már a kukoricaföldek mellett jár; amíg a kastélyból odáig eljutott, addig nem eszmélt a makrokozmosz tárgyaira. Csak itt a csendes kukoricaliget susogásai között kezdett magához téregetni, s jól mérlegre vetvén a hallottakat, miután azt, amit Ádám úr mondott, az utolsó hangnyomatig szentnek és igaznak nem tartani, örök kárhozatra méltó bűnnek tartotta volna; eszerint akkor annak a másiknak kellett irtóztató nagyokat tágítani az igazságtól. Eszerint őtet az az ember hallatlanul bolonddá tartotta! Ő minden éjjel, mikor már aludt minden lélek a háznál, vette az ételes kosarat, vitte a sötétben végig út nélküli mezőkön ki a szőlők közé; ott is nagy kerülőt tett, hogy hátulról osonhasson be a kolnába, hol védencét rejtve tartá; ő annak a kedvéért mindennap eltartlizott négy-öt forintot keserves keresményéből; ő felruházta, még órát is ajándékozott neki, hogy tudhassa, mennyi az idő; de mindezt nem sajnálta tőle, hanem panaszosan felhányta neki magában azokat a keserves illúziókat, amiket oly bőven pazarolt rá. Hogy féltette! Mennyit aggódott miatta, mennyi álmát elrabolta! Nem volt sem étele, sem itala, mindig róla törődött. Azután azok a szép csalóka álmok, amikkel telebeszélte fejét; fényes, dicső, boldog jövő napjairól a magyarnak! Hát a magyarnak boldogabb jövője már mind hazugság?! Ezt nem tudta sehogy elnyögni. No de hiszen, majd meg is mondja neki, csak kerüljenek össze! Az ő jámbor hazafi lelkével ilyen csúfot űzni!
Nem is került most a gyetőnek, hanem egyenesen nekivágott, amerre a kolnának visz az út, s felnyitva annak ajtaját, ott ment be, haragjában még mélyebben húzva le a kalapját, ha eszébe jutott, hogy ő eddig mindannyiszor olyan együgyű volt, hogy egy lábtón mászott fel a háztetőre, ott bújt be a padláslyukon, úgy látogatta védencét. Csak legalább ezt ne tette volna!
No de iszen, lesz is annak most ne mulass! Majd milyen szépen meg lesz lepetve, ha meglátja, hogy eddigi bálványozója első lépésre is, hogy lép eléje föltett kalappal.
Egypár üres hordót, mik a látszatos lakálytalanság kedvéért voltak a folyosóra hengergetve, félrehárítván útjából, haragtól bugyborékoló kedéllyel lépett Kampós uram a "csendillá" ajtajába, s minden kockáztatás nélkül belépett rajta.
Készen várták.
A nevezetes férfiú, kit addig is, míg igazi nevét valamikor kitudhatnók, kénytelenek vagyunk "teljes című Szerencsétlen úrnak" címezni, előre érezve a sáfrányillatot, hogy ebből a tudakozódásból aligha valami "subscus" nem lesz; akként vala felkészülve, hogy szükség esetében azonnal csatakészen találtassék: tudniillik, hogy mindazokat, amik a szobában rendelkezésre állanak, órát, fésűt, evőeszközt, törülközőket biztos helyre menekített; mindennemű ruháját felölté, a legfelső volt egy divatszerű zsemlyeszín télikabát, melynek oldalzsebéből piros selyemkendő szeglete virított elő.
A nagy férfiú elég tekintélyes alak volt arra, hogy gyönge szívű embereknek imponáljon. Magas, egyenes, daliás termete, szénfekete bajusza, mint két paragrafusfark felkunkorítva, körszakálla sima állát felbodorítva sövényzi körül, arca piros, jól táplált; fekete haja homlokközépen szétválasztva, mint Hunyadi János képén látszik. Olyan jó őszinte, nyílt magyar arca van, hogy bizony akárkit is elszédítene első tekintetre.
Nem is megrovásul jegyzem fel Kampós úrnak, hogy amint ő ismét testi alakjában maga előtt látta, elfeledkezett föltett szándékáról, s olyan szépen lekapta a kalapját a fejéről, mintha éppen csak feledékenységből maradt volna az fenn.
- Nos, uram, mi jó hozta önt ismét vissza hozzánk? - szólítá őt meg a tisztelt boldogtalan, oly kegyteljes leereszkedéssel, minővel egy princ fogadja az üdvözlő város küldöttségét.
Kampós úr, igazán mondom, nagy zavarban volt. Ha ezt a teljes, szívből jövő érchangot hallotta, lehetetlen volt elhinnie, hogy ez hazudás is lehessen; ha pedig a szemeibe talált nézni, akkor meg éppen közel volt hozzá, hogy kezet csókoljon neki, s bocsánatot kérjen tőle, mielőtt megmondta volna neki; amivel meg akarja sérteni.
- Uram. Én százszor engedelmet kérek. Bocsánatot kérek. Most jövök a tekintetes úrtól, Garanvölgyi úrtól. Ne tessék megneheztelni; de bizonyára a tekintetes úr azt mondá, hogy ő nem emlékezik, mintha valaha személyére nézve Bécsben jelen lett volna; eszerint...
A tisztelt boldogtalan egy lépést tett hátra, kinyújtott baljával csendet intett, és megindult hangon közbeszólt:
- Ne mondja ön tovább! Elengedem.
Kampós úr elrémült, s legjobbnak találá engesztelésül a markában tartott pénzecskét kibontogatni.
A nagy férfiú összefonta karjait mellén, s fejét keserűen rázva, mély, bánatos hangon ily szemrehányást intéze hozzá:
- Értelek, ember! Ez hát a magyar barátság! Ez a nagy nevek nimbusza! Szégyen és gyalázat. Nemtelen kelepcét vetni egy üldözött honfi elé, hogy abban megejtsék. Ravasz jezsuitafogással szavakat kérdezni tőle, mikért "pereátot" kiálthassanak rá. Ismerlek benneteket. Ti, kik gyáván kivontátok magatokat a veszélyből, nehogy egy ilyen üldözött honfi közelléte nyomorult élteteket veszélybe döntse, keresitek az alkalmat, hogy tőle megmenekülhessetek. Szégyen a népre, mely ily fiakat nevez nagyjainak! Árulás, hitszegés minden nyomon! Titkainkat kémekre bízzuk, fejünket orgyilkos kezébe hajtjuk le, üdvösségünkkel ördögök játszanak. De reszkessetek. El fog jönni a fizetés napja, és az rettenetes nap lesz. Akkor megemlékezzetek róla, hogy az üldözött honfitól megsajnáltátok a falat kenyért, s kaput zártatok előtte. Reszkessetek! Reszkessetek!
Kampós úr úgyis tetőtől talpig reszketés volt már. Úgy gondolá, hogy e szörnyű fenyegetés ellenében semmi sem lesz olyan jó védelem, mint azt az ötven pengőt általadni.
- Hiszen kérem alássan, itten küld a tekintetes úr ötven pengőt.
- Hahaha! - kiálta fel a nagy férfiú elkapva hevesen a feléje nyújtott aranyos bankókat, oly dühös mozdulattal, hogy Kampós úr nem kevesebbet várt tőle, mint azt, hogy menten rongyokká fogja azokat tépni. - Ötven pengőt - kiálta elkeserülten a bujdosó; égre emelve a tíz darab reichsschatzscheint. - Látod-e ezt, hazám? Nekem, ki tízszer áldozám érted életemet; ki véremmel öntöztem végig határidat, most ötven pengő a jutalmam. Óh szegény elhagyatott hazám!
Kampós úr de bizony el volt érzékenyülve, már a zsebkendőjét kezdte keresni a hátulsó zsebében, mely mozdulatát a nagy férfiú félre találván magyarázni, hirtelen rajta dobbant, s mellbe ragadá.
- Valld meg, hitszegő, hogy száz forintot küldtek számomra, s te ötvenet eldugtál belőle!
De már ez olyan szó volt, amiért Kampós úr is meg tudott haragudni.
- No, de hallja az úr, azt nekem ne mondja; ha nekem nem hisz, jöjjön velem a tekintetes úrhoz, beszéljen vele maga. Engem ne gyanúsítson. Nézze!
A nagy bujdosó magas büszkeséggel tekinte végig a kurta férfiún, s büszke önérzet hangján tromfolt le rá.
- Megvetlek benneteket uraddal és rongy alamizsnátokkal együtt! - s azzal a rongy alamizsnát jobb- és balkeze közé ragadván, hevesen - zsebébe dugta.
És még egyszer végigtekintve megvetően a kis számtartó köpcös alakján, méltóságteljes léptekkel elhagyá a szobát.
Azonban minden keserve mellett is bírt annyi lélekjelenléttel, hogy az asztalon levő két kalap közül a jobbikat vigye el; mely történetesen Kampós uramé volt, ott hagyván annak emlékül saját ócska kalábriaiját.
A folyosó ajtajánál még megállt, s észrevevén, hogy a jámbor férfiú szemei most is utána merengenek, még egyszer visszafordult, s tenyerét homlokára téve, hörgé:
- Nagy a világ, végtül végig bujdosom!
És elrohant.
Kampós uram úgy érzé magát, mint egy gonosztevő. Hátha mégis "ő" volt. Milyen méltósággal beszélt! Hogy fel volt indulva. Ez mégis aligha valaki nem volt. Ha valami szerencsétlenség éri, sohasem fog lelkiismeretével kibékülhetni.
El is vitte magával emlékül az elüldözöttnek ott hagyott ócska fövegét, s eltette a szekrénybe otthon.
De az a mondás: "Nagy a világ, végtül végig bujdosom."
Hisz ezt a nagy verset csakugyan a nagy költő írta.
A nagy bujdosó azonban még abban az órában - nem bujdosott ugyan a világ túlsó végére, hanem igenis a falu túlsó végén levő kastélyig, ahol Ritter von Ankerschmidtnél úgy jelenteté be magát, mint egyik tagját a sárosi szabadcsapatnak, mely a kormány által eléggé nem jutalmaztatott, s a megye népessége által üldöztetésnek kitéve, kénytelen más megyékbe elvándorolni, jutalmat és méltánylatot keresve.
"Ezúttali" neve volt Marczián Richárd. Nem olyan fényes, mint amilyenből legközelebb kiugrasztották, de köznapi használatra jó - míg el nem szakad.
Ankerschmidt lovag, mint vértes őrnagy több évig lakta Magyarországot;
tanulta ismerni annak alföldi városait, s akkor igen jól érezte magát
itten.
Következtek azután olyan évek, amikben egykori ismerőseit, köztük
fegyvertársait is, mint ellenségeket látta maga előtt. Ez is
bevégződött.
Sebei, miket a hajdani jóakaróival tett vitában kapott a harcmezőn,
okot adtak neki, hogy a további szolgálat alól fölmentesse magát, s
a magányéletbe vonuljon vissza.
Neje bécsi bankár leánya volt, kinek halála után mintegy félmilliót
kapott.
Az akkori pénzviszonyok meggondolása, amik a mostaniaknál semmivel
sem voltak jobbak, odavezette a hadastyánt, hogy legjobb lesz a pénzt
valami elpusztulhatlan birtokba fektetni. Magyarország akkor új
Amerika volt, ahol Ritter von Ehrenfels nyomán talán ingyen is
lehetett földhöz jutni, de kész fizetésért bizonyosan igen szép
jószágokat lehete megszerezni. - Az országban egyszerre hetvenmillió
bankjegy vált hamuvá vagy ereklyévé; sok ember el volt adósodva, igen
sok megrigázva (dérangée); kevés konkurrens, sok eladó. Kétségtelenül
igen jutányosan lehetett akkor igen szép birtokrészekhez jutni.
A lovag nem is az az ember volt, akit aprólékos akadályok
elriasztottak volna. Határozott jellem, szokva küzdelemhez és
parancsoláshoz, bízott az új rendezés vaskeménységében, s nem
kevésbé saját hadvezéri taktikájában.
Családi ügyésze, dr. Grisák, kit alkalmas birtokvásárlással
megbízott, igen szerencsés vételt tett számára a Pajtaynétól
megszerzett vitalitiummal. Kétezer hold legjobb termőföldet
megkapott százhatvanezer forintért, ami bagatell volt érte. Többi
pénzét használhatta beruházásokra. E vétel módjairól bizony nem
igen sokat tudott meg a lovag, csak később fedezte fel az ócska
kastéllyali servitust, s miután azon nem lehetett segíteni,
megnyugodott benne, s eléje építkezett.
Meg is lehetett Ankerschmidt gazdaságát nézni, mert ez ritkította
párját a vidéken; volt neki gőzmalma, cséplő-, arató-, darálógépei;
minden gazdasági épülete cseréppel fedezve; pálinkafőzője, hizlalói,
pompás mürzburgi tehenészete, yorkshire-i sertései, egyiptomi
múmia-búzája, cukorcirokja, gyönyörű répa-, repcevetései; s hogy
mindenből meglegyen a java, a jószágfelügyelőtől kezdve az utolsó
szolgalegényig mindennemű gazdaszemélyzete a munkás, józan cseh népből
telt ki. Elővigyázati rendszabályai is kielégítők voltak; minden
kívül járó cselédje: vadász, erdőkerülő, kondás, finom drótcsövű
duplapuskákkal volt ellátva, a kastély tornyában lármaharang,
aminek hangjára strategice össze kellett bizonyos ponton vonulni
az őrseregnek, s netaláni vakmerő támadásokat erélyesen vissza
utasítani; minden ól, pajta, csűr el volt látva messziről meglátható
fényes címereivel a trieszti "azienda assicuratrice"-nek, még
az asztagokon is láthatók voltak azok póznákra szegezve, hogy
a gyújtogatóknak elvegyék a kedvét. Éjjel pedig kürtös őrjárók
cirkáltak a kastély körül, távol tartva attól minden veszedelmet.
Így aztán csak lehetett nyugodtan élni Magyarországon "is".
A túlsó faluvégen levő másik kastélyról csak annyi tudomása volt
a lovagnak, hogy abban valami mogorva kuruc táblabíró lakik, aki
valamely, a lovag által fel nem fogható, törvénykezési szubtilitás
miatt sógorasszonyára neheztelvén, e haragját a vevőre is kiterjeszti;
meg más egyébért is haragszik, amit ismét nem ért más, mint a
miniszterek odalenn, meg a képviselők idelenn; de akivel össze nem
zördülni nagyon könnyű, miután sehova sem jár és útban nincsen.
A lovag még 48 előtt özvegyen maradt, két leányát akkor nevelőben
hagyta; azután, hogy jószágbirtokossá lett, egy bécsi nevelőnő
felügyelete alatt elhozta őket magával Magyarországra.
A leányok nagyobbika már akkor bálba járni való volt, a kisebbik
pedig még abban a korban, amikor még nincs officiose megengedve a
regényolvasás.
Hermine kisasszony magas, büszke szépség volt, vonásaiban sokat
hasonlított atyjához; annak a keselyűorra, csakhogy nőies finom
metszéssel; annak az erős szemöldei; csakhogy nem oly kegyetlenül
összeráncolva; annak a kék szemei, csakhogy némi ábrándos mélasággal
fátyolozva, s annak a gödrös álla, csakhogy őnála a természettől
simán, nem a borotvától, mint az öregúré, ki még aztán hosszú bajuszt
is viselt, amit 48-ban kezdett ereszteni, az ideig a tisztikar simára
borotvált ajkkal jellemezvén magát, s azután meg igen eredeti divat
lévén a bajusz tekintélyét azzal is növelni, hogy a kiborotvált
szakállból egy csomót folytatásul hozzá adnektáltak.
A másik kisasszony, Eliz, inkább hasonlított anyjához, akit mi
nem ismertünk. Kicsiny, gömbölyű, eleven termet, szénfekete göndör
haj, villogó szemek, minden pillanatban készek sírásra és nevetésre;
piciny száj, melynek beszélni vagy dalolni kell mindig, és amellett
a legháladatosabb kedély, mely rossz benyomást hamar felejt, a jót
sokáig tartogatja.
Éppen ebéd ideje volt, midőn egy tisztelt bujdosót bejelentének a
Ritternél.
A család az asztalnál ült, az inas azt mondá, hogy egy szerencsétlen
úrforma ember kíván bebocsáttatni.
- Ha szerencsétlen, jöjjön be, ebédeljen velünk - mondá a lovag,
kinek szigorú arca, katonás tekintete erős ellentétben állt
kedélyhangulatával.
- Én átadom neki a helyemet - szólt fürgén felszökve Eliz.
- De Eliz, mit gondol? - utasítá őt rendre Natalie kisasszony, a
nevelőnő, egy szörnyű bölcs, tudományos és szenzitív, de amellett
nagyon sovány delnő. - Ön maradjon helyén. Georg fog terítéket
tenni az asztal végére.
A szerencsétlen úr belépett. - Megállásában, előlépésében volt
valami az üldözött világfájdalomból. Szemeinek csendes lehunyása,
az összeharapott ajk tanúsítá, mily benső küzdelmébe kerül emberek
jószívűségéhez folyamodnia. Midőn a lovag elé lép, midőn meghajtja
magát a társaság előtt, nem bír egy szomorú sóhajt visszatartani
keblében, s hangja tompa, hangja fulladt, midőn e szókat kell
rebegnie:
- Uram, én egy üldözött szerencsétlen vagyok.
- Tudom, tudom - szólt a lovag, kurtán végét szakítva az
önbemutatásnak. - Foglaljon helyet. Éppen jókor jött, még a
levesnél vagyunk.
A bujdosó olyan hosszú, reszketeg fohásszal ült le a mutatott
helyre, mintha siralomházi lakomához ülne, s gondja volt rá oly
érdekes arcot csinálni, aminőt csinálhat valaki, mikor idegen nők
pillantásait sejti.
- Lovag úr - szólt a boldogtalan, miután leveses kanalát megmeríté -,
azon nemes leereszkedés, mellyel ön egy üldözöttet fogad, önnek
díszére válik; nem vesztegette ön azt érdemtelenre. Én is ön oldalán
harcoltam.
- Úgy? Az nagyon szép. De egyék ön, mert elhűl a levese.
- Köszönöm. (Következett egypár kanál leves, közbe egy kis pátosz.)
Szolgáltam igenis. (Két kanál leves.) Véremmel, életemmel. (Három
kanál leves.) Harcoltam az igaz ügyért, utolsó leheletemig. (Még
egynéhány kanál leves.) Nem féltem a haláltól, nem rokonaim
üldözésétől. (Megint kanál leves.) Feláldoztam mindenemet. Végre
életemet is. (Most már csakugyan meg kellett pihenni a boldogtalannak,
miután sem feláldozni, sem felkanalazni való nem maradt előtte.)
- Micsoda ezrednél szolgált ön? - kérdé a lovag gyanús orrhordozással.
- Nem kényszerítve harcoltam, uram; ez legnagyobb büszkeségem.
Szabadcsapatnál voltam.
- Miféle szabadcsapatnál?
- A Szirmaynál.
- No azok engemet egyszer szépen cserbenhagytak. Bagázsiát fedezni
voltak rendelve, s egy huszárcsapat közeledtére mind láthatatlanná
lett; én szinte két tűz közé szorultam miattok K... alatt. Ön is ott
lehetett akkor! Mert más esetre nem emlékezem, hogy a testemhez közel
lett volna ez érdemes testület.
- Ott voltam - kiálta a boldogtalan, a körülhordott marhahúsból egy
döféssel két szeletet szúrva keresztül. Egyedül maradtam ott, míg
társaim elpártoltak. Küzdöttem a túlnyomó ellenséggel, mint Horatius
Cocles, egyedül egy fahídon, mely a mély Hernádon átvezetett; míg
végre az ellenfél ágyúkat hozatott, s egy fáradt tizenkét fontos
mellbe találva, eszméletlenül döntött le az árokba.
- Teringettét! Ilyen merész dolgokat ne mondjon ön! - kiálta közbe
a lovag, türelme fogytán. - Tizenkét fontos fáradt golyó. Akit ez
megtalál, az holt ember.
- Nagyon fáradt volt már - magyarázá a jövevény.
- Akármilyen fáradt! Mikor a földön gurul is, még mikor mászik is,
megöl egy embert, aki útjában áll. Egy tizenkét fontos golyó! Ördög
lelke! Az igen nagy úr! Miért nem vesz abból a májas gombócból a hús
mellé?
A hős csakugyan jónak látta artilleriai tanulmányait a májgombócokkal
folytatni, amikből öt-hat által találtatva sem esett el. Az így támadt
néhány percnyi hallgatás egyúttal jellegezheté csendes neheztelését
önfeláldozásának tagadólagos fogadtatása miatt.
Csak amint az utolsó falatot meghengergeté a paradicsommártásban,
akkor látta jónak felsóhajtani.
- És emiatt kell nekem száműzve bujdosnom tulajdon hazámban.
- Hogyan? - kérdé a tábornok. - Hiszen a kormány, mint tudom,
méltányos volt az érdemesekkel. Nem kapott ön hivatalt?
- Elüldöztek belőle. Mindenütt orgyilkosok fenyegettek. Bujdosnom
kellett.
- Nem volt önnek édesanyja? - kérdé érzékeny hanglejtéssel Natalie
kisasszony.
- Azt megölték ellenem való bosszúból.
- Szörnyűség! Hát testvérei voltak-e?
- Azokat is mind megölték. Két szép húgom. Oly virulók, oly szépek,
mint a két kisasszony itt. Azok is halva, megölve. - És itt a bujdosó
jól dresszírozott szemeiből két könnycsepp hullott alá a kotlettre,
megette úgy, még citromot is facsart rá.
- Szegény ifjú! - sóhajtott csendesen missz Natalie.
A lovag nem volt ilyen nagyon meghatva. Valami más irányba téríté át
a beszédet.
- S miért hagyta ön el Garanvölgyi úr pártfogását?
De már ez a kérdés csakugyan úgy meglepé a szerencsétlent, hogy az
éppen szájába dugott falatot rágatlanul nyelte le.
- Hogyan méltóztatik? - kérdé elbámulva.
- Hogy én hogyan tudom önnek ottlétét? Igen egyszerűen: ott vadásztam
a hegyek között, s megláttam önt, amint a kolna tornácán ült. Vadászom
aztán megmagyarázta, hogy ön kicsoda; hanem az úgy adta elő, hogy ön
valami menekült honvéd vagy kormánybiztos a magyar táborból, s ezt én
valószínűbbnek is tartottam.
- És - méltóságod - mégis - megtűrheté?
- Azt érti ön, hogy tudtam és nem adtam föl?
- Nemes szívre mutat.
- Uram! - kiálta fel indulatosan a lovag, kit a jövevény elismerő
szemmeregetése már bosszantani kezdett. - Én medve voltam, ki
marakodtam magamhoz hasonló medvékkel, de vizsla sohasem, ki a
vadász számára foglyokat fürkész.
E kifakadásból szondírozhatá a jövevény a lovag kedélyét, hogy ott
igen sok rétegen kell keresztülfúrni, amíg az ember az eleven vízérre
talál.
Tehát odább ásott.
- Garanvölgyi valóban azt hivé, hogy én a forradalmi párthoz tartozom,
s azért rejtegetett magánál.
- No ez természetes. Mindenki ragaszkodik azokhoz, akikkel egyetért.
- Óh, de én nem értek vele egyet - iparkodék magát purifikálni a
jövevény. - Ezért is hagytam őt el. Az egy igen veszedelmes ember.
Mind ő maga, mind számtartója, Kampós, örökösen konspirációkon törik
a fejöket. Engemet is felszólítottak, hogy vegyek benne részt; rám
bízták legveszedelmesebb titkaikat, hol vannak fegyvereik elásva,
kikkel korrespondálnak külföldön... mikor szándékoznak...
Ankerschmidt lovag hevesen ugrott fel helyéről.
- Uram, ne folytassa tovább. Amit ön beszél, azt nekem nem szabad
hallanom. Ezt a témát ne hozza többet elő. Az én házamnál nem szabad
denunciációnak hallatni magát!
A "praesumtiv" Marczián Richárd jónak látta ez erélyes riposztozásra
hátravonulni. Hiszen nem akart ő e helyen árulkodni. Nem is azért
beszélt itt, sőt éppen azért mert ily nyílt lenni. Egyébiránt
"lojális" érzületét nyilvánossá tenni nem mulaszthatá el stb.
A gouvernante igyekezett azután a társalgásnak szelídebb jellemet
kölcsönözni. Áttért a beszéd színművekre és táncvigalmakra. Beszéltek
a Prófétáról és Fidesről. Ebéd végeztével Richárd elárulá zeneképességét,
s zongorához ült; eljátszotta a Radetzky-indulót, a Próféta nyitányát,
Lucia magándalait; míg egyszer Eliz kisasszony azon kívánságát
nyilvánítá, hogy szeretné tudni, milyen lehet egy csárdás. Arra
a jövevény megneheztelt és felállt, olyant nem szokott játszani.
A gouvernante megdorgálta a kisasszonyt: "quelle idée", az pedig
trillázva szökdelt át a szomszéd szobába.
Azután Hermine kisasszony ült le a zongorához, s különféle
"rêverie"-ket bocsátott közre, kitűnően nem ragaszkodva semmi
ütenyhez; kísérte azt a jövevény obligát ájuldozással.
Később a hölgyek saját termeikbe vonultak; a lovag pedig átvezette
vendégét a pipázószobába.
Itt alighogy magukra maradtak, Ankerschmidt saját és vendége szájába
egy-egy szivart dugva, kordiális egyenességgel rátevé két kezét annak
két vállára, s így szólt hozzá katonás őszinte hangon:
- Hallja ön! Én kitaláltam, hogy ön kicsoda. Ön egy üldözött, menekvő
forradalmár, ki a haditörvényszékek vaskarjait kerülgeti, s minden
egyéb, amit ön beszél, csak ezt maszkírozni való tréfa. Legyen ön
bizalommal hozzám. Én bírok egy kis befolyással itt-amott, ha akarja
ön, eszközlök ki számára amnesztiát; vagy, ha jobban tetszik,
útlevelet külföldre.
Marczián Richárd keblére tevé kezét, s égre emelt szivarral esküvék,
hogy ő nem alakoskodik, ő igazat mondott. Ő lojális érzelmeinek
áldozata, s honfitársai üldözése elől menekül.
- No - jó - szólt a háziúr. - Akkor hát maradjon ön itt, ameddig
tetszik. A vendégszoba fűtve van; a folyosón balra fekszik 11. sz.
alatt. Amikor akarja, félrevonulhat.
És azontúl nem szólt bele, akármit beszélt előtte Marczián; kényelembe
tevé magát az egyik bőrpamlagon, s a bujdosó nemsokára azon vevé
észre, hogy Ankerschmidt lovag, amikor ő legjobban magyarázná előtte
a bányavárosi hadjáratot, javában horkol, és elejti szájából a kialudt
szivart.
Ekkor aztán a szivarládából vagy öt-hat darabot oldalzsebébe nyomva,
ő is idején levőnek látá új szállása után nézni, amit minden
kérdezősködés nélkül meg is talált; addig azonban, amíg a folyosón
a 11. számig végighaladt, még a közbeeső ajtók kulcslyukain is
benézegetett; az embernek jó, ha többet is lát. Evégett lábhegyen
is szokott járni, mint a macska.
Látott is valamit. A 10. számban, mely szintén valami vendégszoba
lehetett, de ezúttal fűtve nem volt, ami látnivaló a hideg
kandallóról, ott ült egy asztal mellett Eliz kisasszony, és írt
nagy sebtén valami levelet. Gyakran lehelt a körmeire, mert meg
voltak gémberedve.
Innen Richárd szép csendesen benyitott a 11-be. (A kastélyban minden
szoba számozva volt.) Ott fel volt szítva a tűz a kandallóban, az ágy
tisztán felvetve, a vendég kényelméről gondoskodva.
Azon gondolkozott, hogy vajon mi lehet az, amit Eliz kisasszony oly
féltve ír a hideg vendégszobában. Jó az embernek mindent megtudni.
Nemsokára nyikorgott az ajtó; Richárd kinézett a kulcslyukon, s egy
kis ökölnyi gyerkőcöt látott belépni a 10. számba.
A tacskó alig volt több hatévesnél, s olyan furcsa volt a magas
kalapos, harisnyás egyenruhában. Ez a kisasszonyok "leib"-gárdistája.
Asztalnál ő szolgált fel nekik.
Vajon hova küldik?
A kis fickó néhány perc múlva visszajött, s egy levelet látszott
kalapjába dugdosni. Együtt jött vele Eliz kisasszony, s susogva mondá:
- Az angolkerten keresztül menj.
Richárd mindent jól látott és hallott.
Amint Eliz eltűnt a folyosón, Richárd kijött szobájából; sietve
lehaladt a kastély lépcsőjén; az angolkertben utolérte Gyuszit, a
kis cseh inast, s visszahívta.
- Megállj, Gyuszi. A kisasszony utánad küldött, hogy azt a levelet,
ami a kalapodban van, add ide, valamit akar még beleírni; majd én
mindjárt visszahozom; addig hajolj le itt a fűbe, hogy valaki észre
ne vegyen, s várj, míg visszajövök.
A kis talpacs gömbölyűre nyitott szájjal bámult a nagy, tekintélyes
úrra, s lehetetlennek tartá, hogy amit ilyen úr mond, az még másképp
is lehessen, mint ahogy mondják, s annálfogva minden vonakodás nélkül
ki is szolgáltatá neki a kért levelet, amit az gondosan keblébe
rejtett, még egyszer ráparancsolva a kis kölyökre, hogy jól elrejtse
magát, míg ismét híni fogják.
Azzal sietett vissza ismét a vendégszobába. Az ajtót magára zárta, s
a levelet elővette.
Valakinek a lepecsételt levelét elolvasni, ami a technikai nehézségeket
illeti, annyi, mint semmi. Én valóban nem értem, minek szokták a
leveleket lepecsételni, miután azt mindenki tudja, aki akarja, hogyan
szokták a leveleket legkisebb észrevehető nyom nélkül felnyitni.
Aki még nem tudná, hát tanulja meg, hogy a levéltitok szentségének a
magány-becsületérzésen kívül semmi garanciája nincs.
Amint Richárd biztosítva érzé magát a meglepetéstől, elővett egyet
azon kenyérgalacsinok közül, amiket rossz szokású vendégek ebéd közben
ujjaik közt a morzsalékból össze szoktak gyúrni, s ami aztán olyan
idomítható gyurmát képez, mint a viasz.
Egy ilyen kenyérgalacsint rányomott a levél pecsétjére, mely ekként
a pecsét címerének lenyomatát a leghívebb mintában felvevé. E
pecsétmintát aztán a meleg kandalló párkányára tette.
Akkor a pecsételt levelet a kandalló tüze elé tartá, amitől azon a
spanyolviasz szelíden felolvadt, s a boríték szegletei felváltak.
Mármost birtokában volt a levélnek.
Sietve átolvasá annak tartalmát, mely németül volt írva.
"Jólszületett Garanvölgyi úrnak. Uram! Sietek önt tudósítani, hogy ön
nagy veszélyben forog. Egy gonosz lelkű áruló, kit ön saját keblén
táplált, felfedezte, hogy ön összeesküvést tervez kasznárjával Kampós
úrral együtt; hogy hol vannak fegyverei, titkos levelezései; siessen
ön magát megmenteni. Még most olyan helyen mondta ezt el az áruló,
ahol ezt ön ellen nem fogják felhasználni; de majd máskor olyanok
előtt találja elárulni, akik önt kérdőre veszik. Azért rejtse ön
el jobban és semmisítse meg, ami féltenivalója van. Higgyen nekem.
Isten önnel. Egy ismeretlen."
Ah! Nézze meg az ember a kis galambot, miben töri a fejét!
No de jól van. Ez nem árt semmit. Hadd tudja meg az öreg kuruc, hogy
leskelődnek utána. Ez annál jobban fogja ingerelni.
Azalatt a kenyértészta-lenyomat csontkeménnyé szilárdult a kandallón,
a tűznél meglágyított pecsétet újra le lehetett vele nyomtatni, oly
tökéletesen, mintha soha fel sem lett volna bontva a levél. Két perc
múlva a kis talpacs ismét útban volt a levéllel, s ezúttal szaladt,
helyrepótolni a mulasztást.
Annyit világosan felfogott Richárd úr, hogy itt a megkezdett szereppel
rózsákat aratni nem lehet. Ez a család nagyon sok hajlammal bír érzelgő
magasztosságra. A hadastyán restelli üldözni hajdani ellenfeleit békés
úton, a kisasszonyok pedig nagyon elégiákus hangulatban vannak. Itt
fordítani kell a köpönyegen. Hiába, nem mind arany az, ami - sárga.
Nem is sokáig késett határozatával. Hajfürteit, nyakkendőjét egy fali
tükörből rendbeigazítva, szakállát állán kissé kétfelé szoktatva,
hogy arcának némi négyszögletűséget kölcsönözzön, magában hirtelen
végigfutotta szerepét, s erősnek érezve magát, felkészülten rontott
át a delnők szobájába, délutáni látogatásra.
Csendesen lépett be, óvatosan körültekintett, halkan tette be maga
után az ajtót; nyelve hegyét ajkai közé csíptette, mintha azzal
jelvényezné, hogy tartózkodnia kell a vigyázatlan beszédtől, s azzal,
amint látta, hogy a három hölgyön kívül, kik egy lábszőnyeg hímzésén
dolgoznak, senki sincs jelen a szobában, hirtelen odament hozzájuk,
s sietséges gyorsasággal, mohón elkezde beszélni; suttogva, de nagy
színpadi erővel.
- Tisztelt úrnőim, bocsássanak meg nekem, hogy oly nyomorult szerepet
játszottam önök előtt néhány órával ezelőtt. Érzem, hogy önök megvetnek
engem, és e megvetés megöl. Arcom pirulása minden percben elárulhatta
önök előtt, hogy nem mondok igazat. Nem viselhetem e piruló arcot önök
előtt tovább. Inkább haljak meg.
E szavaknál elszántan térdre roskadt a bujdosó, s egy kezével missz
Natalie, másikkal a Hermine kezét ragadta meg, azokat felváltva
szorítá ajkaihoz, s azután zokogva mondá:
- Igen, én nem vagyok az, aminek kiadtam magamat; lengyel menekült
vagyok én; Prága védelmezőinek egyike; nem Csehország kapitáléjának,
hanem Varsó elővárosának, a szerencsétlen Varsóénak, nevem Brazeszky
Bogumil gróf. Magam egy ulánusezredet állítottam, s vezettem a
csatába. Három kastélyom volt és tizenkét falum. Az mind elveszett;
de mi e veszteség mind az elveszett hazához!
És itt könnyes arcát tenyereibe temeté Brazeszky Bogumil, - vagy
kicsoda, s ujjai közül vizsgálá a hölgyek arcán tett hatást.
Az kedvezőnek volt nevezhető.
Ennélfogva a bujdosó, most már Bogumil lévén, idején találta széttárni
keblét s elszánt hangon így riadozni fel:
- Én most önök kezébe tettem éltemet, úrnőim. Csak egy szavuk, fejem
legördül, hatalmukban vagyok.
Missz Natalie sietett a lovagot biztosítani, hogy e háznál bizonyára
senki sem fogja e hatalomnak hasznát venni. Keljen fel és törülje le
könnyeit, nehogy a cselédek észrevegyenek valamit, és legyen arról
meggyőződve, hogy bár ezelőtt egynehány esztendővel a háziúr maga
is aprította a feltámadt lengyeleket Halicsban, hanem azért a házába
menekültet, akárki legyen is, úgy fogja védeni, mint bármely
ó-kordovai mór kalifa spanyol vendégét. Csak arra vigyázzon, hogy
a fővadász előtt ne találjon lengyel szót kiejteni, mert az tud
lengyelül.
- Őrizkedni fogok - mondá Bogumil, amit annyival könnyebben
megígérhetett, minthogy ő maga egy szót sem tudott lengyelül.
És azután letörülte könnyeit, s áldani kezdte fönnhangon a sorsot,
mely őt ily védangyalok körébe vezette.
Hanem a védangyalok közt volt egy ártékony angyal is rá nézve.
Eliz kisasszony, ki hamis fejecskéjét gyakran rázogatta az
elmúlt tragédiai jelenet alatt, s mosolyogva folytatá hímzése
keresztöltéseit, egy hallgatási perc szünete alatt alkalmat vett
magának e kérdéssel interpellálni a bujdosót:
- De hát a lengyel harcos miért árulkodik a magyarra?
- Ugyan Eliz! - kiálta egyszerre missz Natalie és Hermine az ifjú
oppozíció-tagra. - Hogy lehet oly gyöngédtelen?!
Bogumil tehette volna azt, amit "más", hogy a majoritás ily fényes
bizalmi nyilatkozata után fölöslegesnek tartson minden további
önigazolást; de ő meg akarta mutatni, hogy nála a "kék könyv"
rendben van, s azt minden percben leteheti a ház asztalára.
- Csak bevágtam az útját az árulónak. Megtudtam, hogy saját nyomorú
életének megmentéséért engemet akar feláldozni, s ha nála maradok,
elárul; mert tessék elhinni, ezek a régi csökönös táblabírák minden
rosszra képesek. Ezért megelőztem őt, hogy ha gonosz szándékú
árulkodásával föl akar lépni, önmaga essék a kelepcébe.
Eliz vállat vonított, s valami olyan csettenést hallatott
nyelvecskéjével, mint mikor az ember azt akarja valakivel tudatni,
hogy "óh be otromba óriási nagy hazugságot akarsz te most énvelem
elhitetni", anélkül, hogy tulajdonképpen egy mondott szót ejtene
ki ajkán.
Missz Natalie baziliszk villámokat lövellt a kétkedőre, Bogumil
észrevehette, hogy itt Eliz kisasszonyra nagyszerű dorgálás várakozik.
Nem akarta az üdvös tanítást meggátolni. A visszafojtott fájdalom
érzetével vevé kalapját, s szemhunyó lemondással rebegé: hogy
igen idején látja egyelőre visszavonulni; sőt ha azon meggyőződésre
jutand, hogy jelenléte bárkire nézve is a háznál kellemetlenné lett,
kötelességének ismerendi, semmivé lenni, elpárologni.
Azzal kihátrált a szobából, s mindjárt futott le az angolkertbe, a
visszatérendő Gyuszit elfogni.
A hátramaradtak közt rögtön kitört a "jegyzékháború".
- Eliz kisasszony, ön egy neveletlen gyermek! - tört ki legelébb is
missz Natalie.
- Ugyan miért? - kérdé a kis rebellis, bátran fölemelve dacos fejét.
- Illik-e vendéget megsérteni?
- Illik-e házigazdára árulkodni?
- Azt ön nem képes megítélni. Azt a törvényes férfiak "vétlen
védelemnek" híják.
- No, mi kis leánykák meg a nevelőben "csúnya árulkodásnak" szoktuk
nevezni. És az olyant kivexáltuk magunk közül.
- Azt elhiszem; arra ön nagyon képes, valakit vexálni, bosszantani.
Annak fényes próbáit adja mindennap; de én jobb szeretném, ha a
francia leckéit tanulná meg azalatt.
- Én meg jobb szeretném, ha éppen semmi francia leckét sem kellene
tanulnom.
- Óh igen, ön szeretne nem tanulni semmit, hanem csak felnőni úgy,
mint egy kis hamupepejke. Ez minden kis leánynak az ideálja.
Aschenbrödelnek lenni, aztán gyémántos ruhákba öltöztetni.
- Miért nem tanítanak arra, amit szeretnék tanulni? Miért nem adnak
magyar nyelvtant? Azt tanulnám.
Missz Natalie-nak minden haraszgombolyag kiesett e szóra az öléből, s
szétgurult valamennyi szék alá.
- Hallatlan ez!
- De ugyan már mi volna benne hallatlan? Engem sohasem visznek
Franciaországba, a franciákat sem hozzák ide soha; de magyarokkal
mindennap jövök össze, s aztán olyan furcsa, hogy nem tudok velük
beszélni. Azok olyan szépen köszönnek nekem az utcán, s én még csak
el sem tudom fogadni; annyit sem tudok nekik visszamondani adjon az
Isten hát nekik is egyszer egy "jó napot". Aztán odalenn a kertben
a parasztleánykák, mikor gyomlálnak, olyan szép dalokat énekelnek.
Úgy szeretném tudni, hogy miről dalolnak, mert az valami nagyon szép,
valami nagyon bús lehet; aztán a dallam megragad a fejemben, egész nap
azt dúdolom magamban, s a verset nem tudom hozzá. Pedig olyan szép.
S azzal elkezdé dúdolni szöveg nélkül a "Télen nyáron pusztán az én
lakásom" valóban gyönyörű dallamát.
- Eliz kisasszony! - parancsolá magas tekintéllyel a missz. - Keljen
ön fel a hímzéstől, s menjen tanulni a grammaire-t!
Eliz rögtön letett tűt és ollót, elővette a grammaire-t; leült egy
ablakba, s az elmés nyelvtani gyakorlatot az "il" használata fölött
elkezdé ugyanazon "Télen nyáron" melódiájára dúdolni:
"Il fait froid. Quelle heure est-il? Il est midi!"
- Eliz! - rikolta magánkívül missz Natalie. - Most már elég! Most már
teljes a mérték! Menjen ön ki rögtön a terembe, egy óráig büntetésül
a zongoránál fog ülni, s folyvást "skálát" fog játszani.
A kis gonosztevő felállt, s gonoszul mosolyogva fordítá hátra
megalázhatlan fejét.
- A tisztelt haditörvényszék elítélhet; de azért a bujdosót nem tartom
derék embernek!
A gonosz lélek! Tudta, hogy ezért büntetik; tudta, hogy ez fog fájni
legjobban.
S aztán mit tett? Talán meghunyászkodott az ítélet kimondása után?
Dehogy. Tessék csak elképzelni! Leült a zongorához, s egy óráig
folyvást verte rajta - nem a parancsolt hanglépcsőt -, hanem magát azt
a veszedelmes, betiltott, konfiskált dallamot: "Télen nyáron pusztán
az én lakásom."
Missz Natalie görcsöket kapott. Talán el is ájul, ha Hermine nem
vigasztalja. Ne ügyeljen a rossz, maliciózus gyermekre; majd
megmondjuk a papának.
- Ah Hermine! - zokogá missz Natalie, a nagyobbik kisasszony nyakába
borulva. - Ha ön nem volna, el kellene hagynom e házat!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Dacára a híves tavaszelői alkonyatnak, a bujdosó megállta a lest az
angolkert hátulsó ajtajánál, mely a kertek alá vezetett, tudva, hogy
Gyuszinak azon az úton kell visszajönni.
Egy kicsit késett a fickó, mert útközben sok veréb volt az
akáckerítéseken, azokat kellett neki hajigálni; Bogumil figyelemmel
kísérte e kötelességmulasztást már messziről, s midőn a fiú a
kertajtóhoz ért, hirtelen eléje dobbant, mint a szakállas farkas,
aki a kis gyerekeket megeszi.
- Hát te mért nem sietsz jobban?
Gyuszi ijedten kapta le magas tetejű kalapját, mely éppen olyan nagy
volt, mint ő maga, mintha azt fejezné ki vele: hogy hiszen itt az
üstököm, cibáld meg, de ne kérdezz.
Bogumil meg is tépázta. Ilyen alkalmat a cselédnép rendben tartására
nem lehet elmulasztani.
- Hát mit izentek vissza, te csavargó?
A kis talpacs elébb fölfelé törülte az orrát, azután messzire
felágaskodva szemöldökeivel, elkezdé mondani, ahogy az úton
kicsinálta szépen.
- Tiszteli a nagyságos úr a nagyságos urat alázatosan, csókolja a
kezeiket, azt izeni, hogy "nix tájcs".
- Mit izent, te semmirevaló? - kérdezé Bogumil, jobbról balról pofon
legyintve a gyereket.
- Azt izeni, hogy visszaküldte a levelet - bömbölt a poronty, kiejtve
kalapjából a levelet.
- Hah! Visszaküldi? - kiálta homlokon ütve magát Bogumil.
- Az ám, azt izente, hogy nem tud németül - piszegé Gyuszi, nagyon
örülve rajta, hogy már egyszer magát kezdi ütni az a nagy úr, nem
őtet.
- Hallatlan! Add fel azt a levelet! Csak nem várod hogy én hajoljak
le érte, pimasz. És most takarodjál; ne merj felőle senkinek beszélni,
hogy hol voltál, mert nyársba húzlak.
Azzal zsebredugva a visszaküldött levelet, rohant fel Ankerschmidt
lovaghoz.
Egyenesen be a szobájába, mint aki legjáratosabb ottan. A lovag még
délutáni álmát aludta, csak a nagy lármára riadt fel, amit Bogumil
már az ajtóban elkezdett.
- Hallatlan! Égrekiáltó ez!
- No! Mi szabadult el? - kiálta a lovag, felszökve a pamlagról.
- Uram, lovag úr, ez túlmegy minden mértéken. Ez a szemtelenség, ez
az impertinencia.
- No, no, mi az?
- Tessék elképzelni. Az a hetyke, faragatlan táblabíró micsoda
kihívó sérelmet követett el méltóságodon, méltóságod házán, címerén,
családján, méltóságod fényes nagy nevén. Hah! Ez valami hallatlan.
Én bámulni kezdek ezen embernek a bátorságán!
- No de hát mi az? Magyarázza meg ön.
- Tessék, elmondom. Most találkozom véletlenül méltóságod egyik hű
apródjával, a kis Gyuszival. Feltűnt előttem a dühtől kilelt arc,
melyben az ifjúság dacára a nemes szenvedély ereje lángolt. Kérdem
tőle, mi történt vele. "Gondolja el ön! - szólt a derék ifjú. - Egy
levelet vittem a kastélyból abba a másik házba a kurta nemeshez,
s az nem fogadta el az általunk küldött levelet, olvasatlanul
visszaküldte."
- Levelet? Innen? Tőlünk? - kérdé a lovag elbámulva. - Micsoda levél
lehet az?
- Íme itt van. Kezembe adta az apród, hogy hozzam ide.
Ankerschmidt átvevé a levelet, s összevont homlokkal nézte rajta a
címiratot, tompán dörmögve:
- Ez Eliz írása.
Bogumil úgy tett, mint aki ezt nem sejtette.
- Tehát annyival nagyobb a sérelem! Egy nő irányában gorombaság.
Garanvölgyi azt izente, hogy nem fogadja el, mert nem tud németül.
- Az ördögbe! De hát mit írhat az én leányom Garanvölgyinek? -
Dörgött, morgott a hadastyán, a levelet hol pecsétes, hol címzetes
oldalán nézegetve.
- Kérem alássan, azt meg lehet tudni - szólt Bogumil nagy készséggel.
- Micsoda? - kiálta Ankerschmidt, félrekapva a levelet. - Csak nem
képzeli ön, hogy én egy levelet fel fogok törni, ami nem nekem szól?
A kalandor kissé le volt forrázva ezzel.
- Nem úgy értettem, kérem alássan, hanem hogy talán a kisasszony
maga...
- Ejh! Ön nem ismeri a kisasszonyt, az nem fogja megmondani. Nekem
Garanvölgyivel van dolgom.
- Igaz, igaz! - erősíté Bogumil e nézetet, addig ütve a vasat,
míg tüzes; - ez szörnyű megbántás, azt izenni vissza, hogy nem
tud németül.
- És énnekem, a mennykőbe is, meg kell tudnom, mi van ebben a
levélben, amit az én leányom ír egy olyan ellenséges táborba.
- Valódi árulás. Ne híjam ide missz Natalie-t?
- Ne. Maradjon. Majd megtudom én attól, akinek szól a levél.
- Hiszen a kisasszony maga is...
- Mondtam már egyszer, hogy az nem. Ha ő nem akarja e levél tartalmát
nekem megmondani, én nem tudom őt kényszeríteni, mert én gyermeket
meg nem ütök; de amattól megtudom, mert az férfi, s ha meg nem mondja,
megverekszik velem.
- Dicső! Dicső! Valóban kilátszik a nemes ember és a katona! Minden
íz egy lovag, minden íz egy hős. Engedje meg méltóságod, hogy én
rohanhassak a vén poltronhoz, és számadásra vonhassam e gyáva
megbántásért.
- Micsoda? Én helyettem!
- Nem. Mint kartellvivő. Engedje méltóságod, hogy ez ügyben segédje
legyek.
- Köszönöm. Magam fogok odamenni - szólt a lovag mogorván, s indult
kardját felkötni.
- De tanúk nélkül? Az veszedelmes. Hátha valami inzultust tesznek?
- Ketten leszünk! - szólt a hadastyán, kardjára ütve. - Kérem önt,
most menjen fel szobájába, s ne szóljon efelől senkinek.
Bogumil hajlongott és elhátrált, a folyosón végig haladva kezeit
dörzsölé, s polkalépésben kapkodva lábait szobájáig, egy kicsit
fütyülve is csendesen mellé. A két öreget összeveszítenie már szépen
sikerült. - Jobb lett volna ugyan, ha őt küldik kihívó segédnek,
de így is bizonyos a siker. A táblabíró égető, maró választóvíz
szatírája, a hadastyán puskapor természete, ha ez a kettő összeakad,
kétségtelen az explózió!
Ezek jól összekerültek.
A hadastyán kardja végigcsörtetett a lépcsőkön, a kalandor polkalépésben
szökdelt végig a vendégszobában, kedélyesen fütyörészve mellé.
III
A vén katona és családja
"-t mindenütt "
"-nek olvasta, úgy kell neki, miért nem
írják "f"-fel.
