ZENIT

Tehát holnap.

Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.

A rendelet ki lett adva az általános rohamra.

Május 21-én éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.

Mikor aztán az ellenfél azt hiendi, hogy ismét megnyert egy napot, hajnal három órakor az ágyújelszóra megindul az általános ostrom szuronnyal, lábtókkal; minden bástya, minden kapu ellen.

Legnehezebb küzdelem vár azokra, kiknek a rés omladványain kell felhatolniok; kik a nagy köröndre másznak fel lábtókon, s akik a Várkert falszegvényeire kapaszkodnak fel egymás vállain, ahova lábtókat nem vihetnek.

E három legveszélyesebb rohamra a legvitézebb, tűzben próbált zászlóaljakat válogatták, s felszólíták az egész hadsereg legbátrabbjait, kik akarnak önkéntesül csatlakozni az első rohanókhoz.

Nagy kitüntetés! Az első rohanók közt lehetni. Az ellenfél golyózáporát az utól jövőkrül felfoghatni; a szuronyok élét eltompíthatni; az árkokat testével betemethetni!

Ezer meg ezer önkéntes kérte magának e kitüntetést. Tüzérek, kiket nem fárasztott ki az elmúlt napok munkája, huszárok, kiket kifárasztott a hosszú veszteglés, könyörögtek vezéreiknek, hadd vehessenek részt az ostromban; még gúnyolt nemzetőrök, hazagondoló családapák, lenézett polgárkatonák is előretolakodtak, hogy a rohamoszlop élén lehessenek.

Nem volt már melegvérű, hidegvérű párt; nem volt különbség politikai vélemény szerint. Fehér toll és veres toll abban versenyzett, hogy melyik fog hamarább odafenn lenni a bástyafokon.

A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öccsét, Richárdot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.

A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt közöttük. Richárd nagyon örült, midőn bátyját meglátta. "Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést" - gondolá magában.

Annálfogva a legszívélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.

Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.

Ezúttal nemzetőri egyenruháját viselte. Ami magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szívesen néztek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy aki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.

- Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk - monda Ödön Richárdnak.

- Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.

- Jól jár az órád? - kérdé Ödön.

- Nem nézegetem én azt - felelt félvállról Richárd -; majd mikor az ágyúszó jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a tánc.

- Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt fél órával meg kell indulni az önkéntes csapatoknak, amik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt s a II-ik hadtestből a Várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyimhez igazítod, ami a főparancsnokság órája szerint jár.

- Hát jól van, öreg. Azt is megteszem.

Richárd még mindig tartott meg bátyjával szemközt valami hetykeséget, amit nem bírnak megtagadni olyan emberek, kik derék katonák voltak, más fakó polgárok ellenében, kiket tisztelnek, becsülnek, de akik nem szagoltak lőport. Ödön pedig szokott nyugalmával szólt hozzá:

- És mármost hallgasd meg, hogy mit mondok. Te énnekem néhány nap előtt egy szót mondtál, amit magamban sem akarok ismételni.

- Ah! S te oly haragtartó volnál, hogy még emlékeznél arra?

- Az egy olyan szó, amit egy Baradlaynak nem mondhat senki megtorlatlanul, még egy másik Baradlay sem. S ami, ha egyszer rá van fenve, le nem törülheti senki, csak saját maga.

- Tehát mit akarsz? Mi párharcot nem vívhatunk.

- Fogunk. A legkomolyabb párbajt, mely valaha férfiak között végbement. Egy olyan párbajt, mely éppen egymást megsértett testvéreknek való, akik egymást szeretik, de egymásnak meg nem bocsátanak. Te besoroztattad magad azon önkéntesek közé, kik szuronnyal kezükben fogják ostromolni a várkerti bástyákat. Én besoroztattam magamat azok közé, akik a köröndöt fogják lábtókon megrohanni. Mikor hallani fogod az ágyúlövést, akkor kezdődik kettőnk között a párbaj. Én a lábtón, te a kerten át. Barrière a sánc. Amelyikünk hamarább föllép a vár fokára, azé a lovagias elégtétel.

Richárd megrettenve ragadta meg bátyja kezét.

- Bátyám, te tréfálsz! Te meg akarsz engem ijeszteni! Hogy te, akinek a kisujjában több ész van, mint egy ilyen Haudegennek a fejében, mint magam, odamenj, és fejbe üttesd magadat egy ostoba cserepár puskaagyával, hogy együtt másszál a lábtón a honvédekkel, ahol még, ha meg akarna is valaki menteni, nem teheti, ahol azok, akik elöl mennek, a világos halálba mennek bele. Hogy te: családunk büszkesége, anyánk istápja, hazánk reménye, mindnyájunk szeme fénye; odavesd magadat a szuronyok közé; ah, ez egy kegyetlen büntetés tőled, amit számomra találtál ki. Nem kívánja senki ily próbáját a bátorságnak tőled. Nem neked való a harci munka. Durva férfiaknak való az, kik egyébre jók nem vagyunk. Te lelke vagy seregünknek, ne akarj keze-lába lenni. Mi tiszteljük az észt azért, ha hánytorgatjuk is nyers bátorságunkat. Egy elejtett, egy visszavont, egy meg nem gondolt szóért ne akarj ily bosszút állni azokon, akik szeretnek. Tégy velem, amit akarsz, ha sértve vagy. Küldj bele fejjel az ágyúba. Megyek, de téged nem viszlek magammal. Mondd, hogy csak meg akartál fenyíteni, és nem teszed azt.

Ödön szilárdul válaszolt:

- Amit megmondtam, megteszem. Te tedd, amit akarsz.

És indulni készült.

Richárd útját állta; nem akarta elbocsátani.

- Ödön! Bátyám! Az Istenre kérlek. Bocsáss meg! Gondolj anyánkra; gondolj nődre, gyermekeidre!

Ödön megindítatlanul tekinte rá, mint egy ércszobor.

- Gondolok erre a mi édesanyánkra, "itt" (a lábával a földre dobbantott), s védem nőm, gyermekeim "ott" (és felmutatott a bástyafokra).

Richárd félreállt útjából, s elfordítá fejét. Ily szókra nem volt ellenvetése.

Ödön indult.

Mikor Richárd menni látta bátyját, szemében könny volt, úgy tekinte rája, s két kezét feléje nyújtá.

Talán ily válságos pillanatban meg is ölelhetnék egymást a testvérek?

Ödön nem nyújtotta kezét. Párbaj előtt nem szoktak a felek kezet szorongatni.

- Majd ha odafenn találkozunk - monda öccsének. - Órádon a percet megnézni el ne felejtsd, amikor a várfalon lész.

E szóval vált el tőle.

Büszke volt, ha megtámadták, mint Azrael, még saját testvérével szemben is!

Három óra!

Kezdődik a nappal...

A tüzérek óráikkal kezükben állnak az ágyúk mellett. Mély, álomülte csend van. A Svábhegy ligeteiből aláhangzik a fülemüle éjjeli csattogása.

Mikor aztán az óramutató a perchez ér, egy pillanatban megdördül ötvenkilenc ágyú, s a dörgést folytatja egy óriási kiáltás körös-körül: "Éljen a haza!"

S azzal minden ponton kezdődik az ostrom.

A nap még nem világít; de világít a szörnyű reggelre ébresztett várvédők irtó tüzelése.

A svábhegyi főhaditanyáról látni, mint hömpölyög hangyabolyként a 34-ik honvédzászlóalj önkéntes csapatja fel a rés omladékain; a várfokról kartácszápor fogadja őket; vissza-, majd megint előrehömpölyögnek, felhatolnak a sáncra, szurony szurony ellen küzd már; az ellenfél visszaveri őket, s leszorítja a résről. Hanem a várvédők tisztjei halva maradtak ott.

A másik két zászlóalj, a 19-ik és 47-ik a lábtókon halad előre. Közéjük osztva az önkéntesek. A körönd ágyúiból, a tornyacsok ablakréseiből lövik őket. Hasztalan: a lábtók oda vannak már támasztva a falnak, s a megindult hadoszlop ellenállhatatlanul tolja fel magát a hágcsó fokain; az itt közeledőket nem lehet visszaűzni, ezeket csak meg lehet ölni.

Egyik lábtón halad fölfelé Baradlay Ödön. Jobbjában kivont kardja. Azon a lábtón első volt. Nem hagyta magát mástól megelőzni.

Azon a helyen a várfalat az olasz zászlóalj egy csapatja védi.

Jól védi.

Míg a honvédek a lábtókat a falaknak támaszták, sok bajtársuk holttestén kellett átlépniök, s mikor már fölfelé haladtak, sok jajkiáltás hangzott a légben, amint a lelőtt vitéz a magasból aláhullott. Sokszoros halál, odalenn saját társainak felfelé tartott szuronyai fogadják a leesőt.

Ödön haladt fölfelé, oly egykedvűen, mintha csak fogadásból haladna fel egy egyiptomi piramid fokain, ahol nem egyebet akarna bebizonyítani, mint azt, hogy nem szédül.

Amikor fölfelé tekintett, láthatá, hogy a hágcsó felső végénél a falon, félig rejtve a mellvédről, áll egy katona, lövésre készen tartva fegyverét.

Ez az ő "átellenese".

Amint Ödön a hágcsó közepén jár, egyszerre a lába alatt elkiáltja magát egy ismerős hang:

- Hohó! Patrónus uram! Én is itt vagyok!

A hangról Mausmannra ismer Ödön.

A vitéz tornász a hágcsón alulról kapaszkodik fölfelé, társainak hasmánt fordulva, s eléje kap Ödönnek. Megmutatja, hogy ő így is tud. Úgy mászik, mint egy macska, s nemsokára Ödön feje fölött a létra tetejére lódítja át magát, s onnan kiált Ödönre diadalmas kacajjal:

- Az nem járja, patrónus uram, hogy ön előttem menjen. Én kapitány vagyok, ön csak közlegény.

Ödön azonban ismét meg akarta előzni. Benne is föltámadt e bursikóz versenyzésre a vetélkedési ösztön. Amikor aztán az előrehaladt legionárius gyöngéden lenyomta Ödön vállát tenyerével.

- Patrónus uram, hagyjon engem elöl menni! Nekem senkim sincs az egész világon.

S ezzel a szóval három fokot átszökött a lábtón.

Ama katona ott a várfokon arcához fogta a puskát, s lefelé célzott.

Mausmann észrevette azt. Felkiáltott rá hetykén:

- Aztán jól célozz, makarónievő, mert még különben meglősz.

A következő percben eldördült az olasz fegyvere. Mausmannak mind a két keze elereszté a hágcsó fokát. Fejét hátrafordítva kiálta az utána jövő Ödönnek:

- Vigyázz! Aufg'schaut!

- Mi az?! - kiálta Ödön.

- Ami sohasem történt velem... Az, hogy meghalok.

Azzal hanyatt bukott Ödön fején keresztül.

Most azután Ödön megfeszített erővel haladt fölfelé.

A katona megtölté fegyverét.

Csak pár ölnyire volt még tőle Ödön.

A katona egyenesen fejének tartotta a puskát. Belenézhetett a cső üregébe.

Még egy öl. Akkor a katona lábhoz ereszti a fegyvert, keblébe nyúl, s a Szurony hegyére feltűz egy fehér zsebkendőt.

A vár túlsó oldalán, a Várkert felől, a 16-ik zászlóalj ostromolt.

A Grósz-féle ház falát törték keresztül, mely a Várkert falához fekszik, s e résen keresztül törtek fel a Várkertbe.

A budai királyi kertet százados fák árnyékolják be, utai ősrégi puszpángbokrokkal szegélyezve. Déli oldala enyhe lejtőt képez, keleti meredélyén három terasz emelkedik egymás fölé, miknek tömör oldalfalai szőlőlugassal, fügefaszőnyeggel vannak boldog időkben betakarva.

E napon hiányzott szőlőlugas és fügefasövény.

Az ostromlók egymás vállaira lépve kapaszkodtak fel, vagy szuronyaikat döfték a falak rovátkáiba, s társaik e vaslépcsőkön haladtak fölfelé.

A fák mellett, a díszcserjék között harcolt férfi férfi ellen. Az ostromlók elfoglalták a második terasz ajtaját is. Onnan felnyomultak a kőlépcsőn. A védők fölmenekültek a harmadik teraszra.

Mikor aztán a honvédek a harmadik teraszt akarták megostromolni, egyszerre szemközt jön rájuk a vároldali kígyóút felől egy új ellencsapat.

Az ellenfél legvitézebb harcosai voltak azok, a Vilmos-ezred négy szakasza.

Ezek a vízi védművektől jöttek, hol a paliszádokat már elfoglalták az ostromlók, s a védők feladva a vár alatti harcot, siettek fel a várba, a benyomult győzteseket végerőfeszítéssel kivetni onnan.

A Várkert teraszán összetalálkozott a két szemközt jövő csapat.

Az a tér, ahol összejöttek, a Várkertnek azon oldala, melyet két rézsútos fal zár el külön szakaszként; olyan az, mint egy négyszög-udvar, a hajdani fejedelmi oroszlánrekeszek mintájára, amikbe harcjátékok alkalmával összeeresztették a rostélyok fenevadait, oroszlánt, tigrist, párducot, bikát, szarvorrút, hogy küzdjenek, míg a szűk, menedéktelen négyszög-udvaron egyik a másikat föl nem emészti.

Egy ilyen oroszlánrekeszbe jutott bele a két ellenséges csapat. Csak akkor vették észre egymást, mikor az egyik innen, a másik amonnan beugrált a meredek falon, melynek nincs kapuja.

A cserjék közt alig harminclépésnyi távolban látták meg egymást.

- Adjátok meg magatokat! - kiálta a honvéd őrnagy.

- Tüzelj, szuronyt szegezz! - felelt rá az osztrák kapitány.

S egymásra lőtt a két csapat.

Az osztrákoktól elesett a lövésre a kapitány és a hadnagy, a magyaroknál sebet kapott az őrnagy és még egy tiszt.

Sem magyar, sem osztrák nem ügyelt arra, ki esett el. Richárd felkapta egy elbukó honvéd szuronyos fegyverét, s előrerohant a középúton.

Azon út oly keskeny, hogy szuronyküzdéshez csak egypár embernek ád helyet; alatta, fölötte csúszós fűvel benőtt meredély, melyen nem lehet megállni a harcot. Tehát azon a keskeny téren kell végigverekedni a két csapatnak, míg az utolsó harcos túléli a másikat.

És halálig kell verekedni, mint a rekeszbe zárt fenevadaknak, mert a falveremből menekülni nem lehet.

Richárd megvetette a lábát a puszpángbokrok között.

Kitűnő szuronyvívó volt. Azt tudta, hogy életét drágán fogja eladni.

De azért mégis meg fogják azt venni.

Ha ledöf tíz embert egymás után, a tizenegyedik csak elejti.

Az gondolatnak is szörnyeteg volna, egy embernek azt vállalni fel, hogy sorba egy egész hadcsapatát az ellenfélnek egyenkint leölje, s maga utolsónak maradjon.

Mikor ott szembeállt a közelgő ellenféllel, végigvillámlott Richárd lelkén: "Meg kell itt halni!" S e villámfénynél egy perc ezredrésze alatt elbúcsúzott mindattól, amivel lelke tele volt: a győzelmi örömtől, a szép menyasszonytól ott a zárdában s az alvó ellenféltől, kinek tett fogadását nem tudja beváltani.

Meg kell e helyütt halni bizonnyal.

Az első támadót letaszította szuronya az oldalmeredélyen.

A másikat visszalökte társai közé sebesülten.

A harmadik hirtelen visszahökkent, s szuronyával felmutatott a fejük fölötti teraszra.

A harmadik teraszon, mely fejük fölött uralgott, egy közeledő szuronysor villogása látszott meg.

Új csapat közelít az oroszlánketrechez.

Akit az a szuronysor meg fog támadni, veszve van.

De kié hát az a szuronysor?

A felkelő nap megfelelt rá.

Amint keleten egy felhőhasadék alul kilövellé sugarát, ama közeledő szuronysövény közül egy lobogó nemzetiszín zászlót világíta meg.

- Éljen a haza! - hangzott e pillanatban a harmadik teraszon.

Az újan érkező honvédcsapat keresztülugrált a mellvédeken, s a meredélyen alá, mint a hógörgeteg az ellenfélre, egy perc alatt összegomolyodott véle, s onnan lesodorták egymást egész az alsó kerítésig, ahol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve, elnyomva, megadta magát.

Az a búzavirágszín egyenruhás alak, ki mint mentőangyal repül alá a füves meredélyen Richárdhoz - Baradlay Ödön.

Ott aztán egymás karjába omlanak.

- Nagyon-nagyon haragszom rád! - szól indulatosan Richárd, s haragjában még jobban odaöleli testvérét.

Amiért aztán az az öröme van, hogy bátyját nevetni látja.

Ami oly ritka tünemény.

- Hogy kerültél ide?

- A váron keresztül.

- Benn vagyunk a várban?

- Minden ponton.

- A várparancsnok?

- Az elesett.

- Ah, ti minden babért letéptetek előlünk!

- Még van egy levele. Mentsétek meg a Lánchidat!

- Igaz. Bajtársak, a Lánchíd elé!

- Isten veled! Ma még találkozunk. Én sietek a Bécsi-kapuhoz, ott még van egy makacs ellencsapat, amit le kell fegyverezni. Ti zárjátok el az útját a Lánchídhoz.

Az a Lánchíd az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala; világcsoda, mit a rodoszi kolosszal egy sorban emlegetnek; most az forgott veszélyben.

A várparancsnok megmondá Budaváros kérelmi küldöttségének, hogy ha a vár elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók.

S e fenyegetés komolyan volt mondva.

A négy lat ólom, mely a várparancsnokot a fő őrhely előtt leteríté, meggátolá, hogy azt ő maga hajthassa végre.

De maradt végrendeletének teljesítője.

Alnoch ezredes volt az, a vízi védmű oltalmazója.

Az ott egész napfeljöttéig védte a paliszádokat.

Akkor megpillantá ő is a magyar trikolórt a várormokon.

Arra beszegezteté ágyúit.

Futó menekvők a várból hírül hozták neki, hogy a várparancsnok elesett.

Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a katasztrófát. Sietett a Lánchídhoz.

Néhány pillanattal elébb érkezett oda, mint a Várkert felől siető honvédek.

Előrefutott, katonáit maga mögött hagyva.

Az, aki legközelebb érte, Baradlay Richárd volt.

Futottak egymás nyomában sebesen, mint őz után a farkas. Mindkettő tudta, miért fut.

Alnoch hamarább ért a célhoz. Egy szekrény volt a budai hídoszlop közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna nyílása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant tömör oszlop összedöntésére volt szánva.

A tűzakna mellett állt egy sapeur, égő kanóccal kezében.

- Bajtárs! - kiálta Richárd az ezredesre.

- Nem vagyok az.

- Add meg magadat!

- Jer ide értem!

- Le vagytok már győzve.

- Én még nem.

- Biztosítom életedet, ha velem jössz.

- Én pedig biztosítom halálodat, ha közelebb jössz. Alattam a tűzakna.

Richárd nem szólt többet, hanem közelebb lépett hozzá.

Ekkor az ezredes a közelében álló sapeurhöz fordult.

- Gyújtsd fel a tűzaknát!

Az árkász a Dunába dobta a kanócot, s elfutott.

Richárd még egy lépést tett az ezredes felé.

Az kihúzta öve mellől pisztolyát, odatartá a tűzakna torkához, s ránézett a közeledőre.

A következő percben úgy tetszett Richárdnak, mintha a felkelő nap ezer cikcakkot szökellve szakadna le az égről, s az egész világegyetem az ő mellére zuhanna, egy vörös káosszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyonnyom egy pillanatban.

Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélegezni, s szemeit felnyitá, oda találta magát ékelve a Lánchíd-oszlop és a karzatfák közé; feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még mindig veres volt az egész világ, s orrán, száján szivárgott a vér.

Feltekintett a Lánchíd-oszlopra. Az sértetlenül állt. Hanem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab szén, kezek nélkül, fej nélkül, ismerhetlenül.

A híd mindkét oldalán tódulva rohantak elő a honvédek.

Richárd csodálkozott rajta, hogy nem hallja, mit kiáltanak.

Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolór lobogott. Pest minden utcáján az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!...




AZ ELDOBOTT LÉLEK

Budavár minden utcáján csorgott a vér a csatornákban....

Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szerteszét a halottak. Magyar, német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a Várkert bokrai közt, a György téren, a lovagiskola előtt, a fegyvertárnál, a főőrhelynél, a Dísz téren, a három kapunál, a József-bástyán, az Úri utcán, az Országház utcán, néhol halommal, mint a résnél, hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.

A királyi vár még egyre lángolt. Régibb romok csak füstölögnek már; omladékkal, szenes gerendákkal fedve az utcák; a házak oldalai bezúzva nehéz golyóktól, a tetők széttépve; minden ablak üvegtelen; a kövezet felszántva a bombáktól; szétszórt sánckosarak között, tönkrezúzott ágyúk mellett a levert tüzérek; az egész fölött egy lomha füstfelhő; lőpor és égő korom füstje.

E szomorú utcákon keresztül halad végig a dél óráiban Baradlay Richárd.

Egy frissítő hideg fürdő, egy katonás reggeli elfelejteté vele, hogy ma reggel annyi veszélyes játszmát játszott ki a halállal. Az utolsónál csoda volt megmenekülése. A Vezúvot akarta letakarni egy papírlappal kitörése előtt. A papírlap elégett, a keze nem. Az a múltkori láthatatlan selyemfátyol őrizte fejét, hogy a Lánchídoszlopon szét ne zúzzák. A tűzakna lefelé tört ki és oldalvást. Így maradhatott élve. Hanem a feje még most is zúg bele.

A legelső volt mégis, amire megemlékezett, a beteg nő a kórházban, ki Palvicz gyermekéhez utasíthatja.

Még egy pohár rosztopcsinnal leöntve kábulatát (ami ellen azt nagyon jónak tartotta), sietett fel a várba.

A hullákon, az ágyúkon, a cserepeken, a gerendákon kellett még keresztüllépdelnie, hogy eltaláljon arra a helyre, amit keres.

Egy tizenhét napig ostromlott városban pedig nem oly könnyű valakinek tájékozni magát. Némely jól ismert ház nincsen sehol. Eltűnt.

Azt tudta Richárd, hogy a kórházak fölé fekete zászló volt felvonva figyelmeztetésül. Civilizált ellenfél a fekete zászlóra nem lő.

Arról a gyászlobogóról rá lehetett találni a keresett házra.

Hanem abba a kórházba meg nem akarták beereszteni Richárdot.

Az őrül állított honvédek azt válaszolták neki, hogy oda mindenkinek meg van tiltva a belépés.

- Ki adta a rendeletet?

- A térparancsnok.

Ráment a térparancsnokra:

- Miért nem szabad a kórházba bemenni?

- Mert ott kiütött a kórházi üszög.

- De én nem bánom, ha a fekete halál vagy a keleti pestis ütött is ki; nekem be kell mennem.

- Elvisz az ördög.

- Dehogy visz. Ma bedugtam a lábamat a kéményén, mégsem kapott el. Nem félek én a levegőtől.

- De hát mi dolgod van abban a kórházban?

- Becsületbeli ügy.

- No, hát eredj! Hanem ha belehalsz, rám ne hagyd az árváidat.

Richárd visszament a kórházhoz a térparancsnok engedélyével.

A kórházban akkor éppen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra sebesült várparancsnoknál voltak.

Egy öreg betegápolónéval lehetett csak beszélni.

- Van itt egy Bajcsikné nevű asszonyság?

- Van.

- Merre van a nők osztálya?

- Itt.

- Vezessen hozzá!

A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz, fojtó légű szobákban, mikbe lépve Richárd arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna a pokol kéménye volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.

Az ápolónő egy függönyös ágyhoz vezette Richárdot, s annak a függönyét félrehúzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyírott hajjal, szederjes ábrázattal.

- Ez az.

- Alszik? - kérdé Richárd.

- Meghalt - felelé az ápolónő.

- Mikor?

- Ma reggel.

- És a cselédje?

- Az meghalt tegnap éjjel.

Richárd maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a másvilágba tűnt el előle.

Odahajolt a tífuszban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.

Kibetűzte az írást.

"A fél rézpénz - Monor - Kaszáné - 73."

Ezt akarta tudni.

Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy aranyat, s azzal sietett a halál e házából.

Mikor kilépett belőle, oly jólesett egyet lélegezhetni a friss levegőből, a lőporfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.

A Dísz téren Ödönnel találkozott. Az eléje sietett derült arccal.

- Hatlépésnyire tőlem! - kiálta eléje Richárd. - A tífuszkórházból jövök. Ma ne közelítsen hozzám, akit szeretek.

És elfutott előle.

Richárd bérkocsit keresett, és hajtatott Monorra.

Otthagyta Pestet friss diadalmámorával.

Legalább egymillió éljenkiáltást s egypár ezer csókot vesztett el vele.

Ment ahelyett fölkeresni a "meghalató intézetet".

Mi az a meghalató intézet?

Majd mindjárt megtudjuk.

Kínában, amint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet bilance-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös számú csecsemők egy meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, ott megáldatnak, beszenteltetnek, s aztán a "sárga folyóba" belehajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a bambusz közt sok gyík lakik, mik tátongó, százfogú fejeiket feltartják a vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vízen.

Ekkor azután a mandarin megköszöni a százkezű Visnunak, hogy ilyen sok hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei birodalomnak: "Íme, a differencia tisztelettel visszaküldetik."

És ezzel lekvitteltek egymással: a társadalom és a természet.

Nálunk a hasonló lekvittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt esztendő.

Ez itt sokkal rafinírtabb módon intéztetik el.

Ahelyett hogy kínai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a felesleges istenáldásnak: "Te kis síró-rívó portéka, aki senkinek sem kellesz, midőn megvagy; aki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy nem lenni. Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami más csillagzaton kellett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony, kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj isten hírével vissza! Szüless át egy másik csillagzatba, ahol privilégium nélkül lehet születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére, szállj fel az égbe, s mondd meg Visnunak, hogy itt is voltál" - ehelyett minálunk kitalálták a "dajkaságba adást".

Ez a "meghalató intézet".

Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják őket.

A Pest körül levő falvak mind tele vannak ilyen dajkaságokkal.

Erről a dologról nem vezet senki statisztikát.

Kerül-e valaha vissza "egy" azok közül, akiket odaküldtek? Nehéz volna rá megfelelni.

Amint Richárd belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan.

Minden érzéke meg volt támadva egyszerre.

Az a megnevezhetetlen bűz, ami egy mindig emberrel telt, soha nem szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miazma, penész, piszok együtt! A tífuszos kórház halálgőze nem éri azt utol.

Az a nyirok, mely egyszerre végigborzongatja az egészséges bőrt, s közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.

Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, amit minden pórus érez, mintha csupa íny volna mindenik.

S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító, bömbölő porontyokkal; akik közül legjobban van ellátva az, amelyik meztelen; akin nem lóg a gyalázatos rongy.

Hármával összezsúfolva egy vacokba, melyet használnak addig, míg egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok legtehetetlenebbike. Egy- és kétévesek többnyire.

A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyerek, kinek ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, amit markából fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van, és szalagos vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs van a szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.

A kályha padkáján nyavalyog egy kétéves fiúgyerek, kinek a két lába be van kötve; bizonyosan sebes.

Richárd eliszonyodva nézett körül ez odúban: melyiket képzelje e nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének. Egyik visszataszítóbb volt, mint a másik.

És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba került, míg az intézet tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, ahol fokhagymát ültetett. Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.

Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy meglevő bajt, amit nem ő talált fel.

Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richárdé. Ritka ugyan a férfilátogató e háznál, de mégis megesik.

- Ó, tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tisztaszobámba, ebbül a bűzös verembül.

- Bizony, hallja, Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odú: hanem azért maradjunk itten.

- Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolc forintért meg három forintért egy hónapra - nyelvelt vissza a némber.

- Hát csak annyit fizetnek? - kérdé elbámulva Richárd.

- Annyit bizony, édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi hercehurcám van. Holmi szegény cselédfélétül csak könnyebben megkapom azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor valami úri dámával van dolgom, az isten őrizz. Mert vannak ám itten úri gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben ("Mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér!") - hát ez egy jómódú kereskedőnének a kicsinye, akinek derék ura van, szép szállása van, kocsin jár, selyemmel söpri az utcát, hanem hát nem tudta tűrni a szoptatós dajkáknak a szekatúráját. Tudja, lelkem, egy szoptatós dajka nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy ez tizenkét forintot fizet; de tisztába is kell tartanom a kicsinyét, s minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.

- Hát ennek sem tart ön dajkát?

- Hja, az itt ki nem állná. Aztán mibül? Tizenkét forintbul?

- Hát mivel tartja?

- Ó, ez nagyon jól él. Még pépet is kap. S tejbe mártva a szopacsot.

- S mi van a szopacsban?

- Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja, lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek, piskótával nem tarthatom.

- Három forintot! S ki az a kegyetlen, aki három forintot ád egy gyermek havi élelmére?

- Jaj, édes lelkem, nagyságos úr; azt a magisztrátus adja; mikor egy olyan eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehívatja a dajkaságokat, s amelyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek tőlük; azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, aki a padkán ordít. "Majd befogod a szádat!" Kérem, nagyságos úr, tizennégy hónap óta nem láttam érte egy batkát.

- Mi baja annak a gyermeknek?

- Hát az égetni való rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem nekik, merthogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.

- S ön gyapotronggyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az irtóztatót szenvedhet alatta.

- Árt is az neki! Úgysem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástul már sérvet kapott. Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis, kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.

Richárd lelke megkönnyebbült. Ez nem Palvicz gyermeke.

- Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, akiért szintén régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek; a neve Károly, nyakába egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.

- Ó, bizony, édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.

- Melyik az ezek közül?

- Ó, az nincsen ezek között. Az odakinn van; az külön helyen van.

- Külön helyen? - Richárd kezdett jó véleménnyel lenni Kaszáné asszonyom felől.

- Majd mindjárt behozom. Tessék besétálni addig a tisztaszobába!

- De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom vinni.

- Magával vinni? Ó, az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz vele. A Károlyka nagyon beteg.

- Mi baja?

- Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon. Erre is úgy ragadt egy másikról, aki már a múlt héten belehalt.

- Hát mért nem gyógyítják?

- Próbáltuk mink azt mindenképpen; még porrá tört gálickövet is fújtam a szemébe; a sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a "nagysárfű" magtól meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.

E beszéd közben végigvezette Richárdot a sáros udvaron Kaszáné egész az istállóig, az istállóbul nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét odúban látott Richárd egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot heverni félmeztelenül, fájdalomtul lehunyt szemekkel. Az a gyermek, amint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: "Ó, adjanak egy kis vizet, meghalok szomjan."

- Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos helyre, hogy ne ártson a szemének a világosság.

- Menjen, és hozzon neki vizet!

- Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó vizet adni. Én sohasem hagyom inni a beteg gyereket, mert az annak rossz.

Most aztán Richárd olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony ijedtében.

- Hozzon neki rögtön vizet!

Kaszáné aztán hozott a kútról egy vászonkorsóval.

Richárd térdére emelte a gyermek fejét, és ajkához tartá a korsót.

A nyomorult teremtés félig kiitta azt.

Richárd a vízből a markába töltött, s gyöngéden megmosta vele a gyermek orcáját. Olyan jól látszott az annak esni.

Azután elővett egy fehér zsebkendőt, s beköté vele a gyermek fájós szemeit.

Akkor aztán felvette a szecska és fűrészpor közül, amiben feküdt, s betakargatá a köpenyébe.

"Csak félcipőcske van szegénykének a lábán."

Mikor kivitte a világosságra, és meglátta, minő állapotban van, eszébe jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az anyát, ki gyermekét hidegvérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó maga talált volna itt rá, talán megölte volna azt a némbert, aki a jegygyűrűjét hordta.

Richárd a hintóig vitte ölében a kisfiút.

Kaszáné egész odáig kísérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a tartáspénzt ki fizeti?

Mikor a gyermeket elhelyezte Richárd, kivette tárcáját, s egy csomó pénzt dobott az asszonynak.

- Jutalmul a jó gondviselésért.

Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richárd bevágta az útját.

- Hallja maga, Kaszáné, én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időben élünk, amikor megégetik a boszorkányokat; mert amikor magát égetnék, azt még magam is megnézném.

Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a "meghalató intézettől".

Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt; ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kék, zöld keresztecskék jeleznek. Ezek az apró, földbül kiálló keresztek: a jangcsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei. Csakhogy amit a kajmánok elvégeznek egy perc alatt, ahhoz amazoknak évek hosszú kínzásai kellenek.

Richárd egyenesen a gyermekkórházhoz hajtatott Pesten.

Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű adakozásából áll fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az adakozásokból lehúz egypár ezer forint jövedelmi adót, az emberek legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel, mint gyermek, mint szegény, mint beteg.

Hanem hát "az Astaroth éhezik". A büdzsé a gyermekpépbe is belezabál.

Richárd a legjobb helyet találta ki Palvicz Ottó gyermekének. Ott visszaadják azt az emberiségnek.

A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, amennyinek kamatjából a gyermeket tartani és nevelni lehet.

A városi tanácsnál bejegyeztette magát, mint a gyermek gondnokát. Palvicz Ottó alhatik nyugton a föld alatt.

Másnap nagyszerű ünnepélyek voltak Budapesten. A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel díszítették fel; s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok ünnepelt hőseit.

Richárd alig várta, hogy mindennek vége legyen.

A gyermekkórházba sietett.

Jobban van-e már a Károlyka?




EPHIALTÉSZ

"Én gyűlölöm a hazámat!"

Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?

Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?

Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?

Ismer a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind összeroskadtak alatta.

Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolan, s mint síró gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a bosszú.

Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom küszöbén hazáját megáldani.

Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.

A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harcol ellene. Béldi Pál meghal a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segéllyel fejedelme legyen.

És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: "Bocsáss meg hazámfiainak, atyám"; azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly isteni haraggal elátkozott!

Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az ember vagy ördög vagy isten, amíg lelke körül annak a földnek a porát viseli, amelyet gyűlölni akar.

Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.

Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.

Nem gyűlölte Ephialtész Hellászt, csak eladta.

Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint démonokat mutogassuk be őket.

Ephialtész nem volt démon. Bizonyosan mellőzte Pauszaniasz valami hivatalosztásnál, vagy tán egy theszbiai legyőzte az olimpi játékokban; tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét, vagy lehet, hogy Epikurosz követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a hitelezői szorongatták, s az arkhónok nem voltak pártfogói. És aztán Xerxés biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának Tesszália felett. Bizonyosan így volt.

Erre aztán Ephialtész azt monda, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz - csak jól akart belőle lakni.

Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is van.

Ezen echó, mit a Kárpátok bércei adnak vissza: az orosz himnusz.

A budapesti diadalhang ezt rivallja: "Éljen a világszabadság!" A Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: "A cár mindenható."

Háromezer-hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság bor és zeneszó mellett.

A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Kétoldalt sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli eleven zománca van minden tárgynak, s ahol a szivárvány átlátszó fénye takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszklila tavat. E mennyei bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva. Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve, s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyenes országutakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók és hámorpörölyök ütése hirdeti, hogy az indusztria él.

A nap mindig lejjebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a felhő mindig messzebb távozik, a táj egyre tágul, a látkörön már meglátszik az a vulkánidomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora terem.

Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett neki vetni a Nebo hegytetőről a Kánaánba.

Ez Magyarország!

A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.

Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei, orosz testőrlovagok, cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.

Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.

Az egyik Rideghváry Bence, a másik Tallérossy Zebulon.

A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek éppen úgy obligát tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a francia.

- Nézzétek - szól Rideghváry Bence, miután sorba elszámlálta a városok, a faluk neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. - Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!

"Hurrá!" - Magas kiáltás üdvözli szavait - "Éljen a cár"

S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz néphimnuszt.

Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz himnuszt. Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.

- Hát te nem énekelsz, Zebulon? - kérdi Rideghváry a mélázó öregúrtól.

- Hangom páva - felel a bús férfi.

A himnusz a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok cárjának lovasezredei; azok folytatják az aláhangzó himnuszt, azt a nemzeti dalt, amelynek aki szavait nem érti is, megértheti e hol riadozó, hol misztikus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból, hogy az a minden oroszok urainak dala, mely szól azon vakmerő népeknek, akik büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala az a sziklák mögül.

- Nézd! - szól Rideghváry, odavonva maga mellé Zebulont. - Négy lovasezred halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nyikolajevna, a másik Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidásezred, a negyedik a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az Olga Nyikolajevnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak fekete, a muzulmánnak pej. Még hátravannak a doni kozákok és a vosnesensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest. Nyolcvanezer ember.

És megszorítá Zebulon kezét.

- Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész nyomorúság.

És ragyogott bele az arca.

Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a meredélynek, mely százhúsz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.

És Tallérossy Zebulonnak, amint e meredélybe lenézett, az a szédületes gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná magával együtt oda a mélységbe?...

Úgy segéljen!

Csak az az öt leány ne volna odahaza!

A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem egyszínű, tűzvörös.

A völgy útjain még tovább hangzik a himnusz. Az orosz lovasok zene helyett énekszóval vonulnak be a városba.

Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett már ez az állapot. Addig csak szerette a mulatságot, amíg az ő kedves barátja és pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy férfiakkal megismerkedni, fontos küldetésekkel megtiszteltetni, nagy kitüntetésekben részesülni, a magas politikában tényleges szerepet vinni.

Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen, okosan.

Azt hitte, az orosz diplomácia majd közbeveti magát a harcoló felek közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jó tanácsot.

Legelőször is visszavetetik a debreceni vésztörvényeket. Azután legfeljebb a mostani minisztériumot leköszöntik, a főispánokat leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel elfogadtatnak kétszázmillió státusadósságot. Talán egypár nagy embernek útlevelet is adnak Amerikába.

Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten, akkor az egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.

Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló embereket; de hogy azt az egész mappát, amelyről őt Boksa Gergő et consortes lekergették, ezért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az el az utolsó körömfalatig, már az nem fért az ő érzékeny keblébe.

A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett át a fényes idegen urakkal, Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.

Útközben aztán sincerizálgatott vele.

- Hja, bizon ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene állhatni azok odabenn.

Rideghváry kérkedő gunyorral mondta:

- Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk Trójaiak! Megdűl Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)

- S mi lesz akkor legyőzöttekkel?

- Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!) - volt rá a válasz.

- De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi szót kiszalasztani a száján.)

- Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a gyógyíthatlan sebet.)

"Vigyen a tatár - gondolá magában Zebulon - a diák klasszikusaiddal, beszélj velem magyarul."

S aztán egyenesen föltette neki a kérdést:

- No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay Ödön; akit szerettük, becsültük, és az egész ország. Akinek atyja volt olyan jó barátunk, akinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk mindenütt védelmezni; aki ha tette, ami nekünk nem tetszette, nem tette haszonbul, hanem meggyőződésbül. Szép talentum, nagy ész; sok hasznát veheti még valaha ország. Lehet még trónusnak oszlopa. Nos?

Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auktor helyett német klasszikus mondatot:

- Mitgefangen, mitgehangen.

Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se.

Hanem mikor Rideghváry Bence aznap este az íróasztala fiókjában hagyott útlevélblankettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel hitelesítve, csak a név és személyleírás hiányzott belőle. Ily üres útleveleket tartottak készen titkos missziókban járó megbízottak számára. - Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?

Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.

Jártában-költében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában hált vele.

Mintha attul tartott volna, hogy elszökik tőle Zebulon.

Minő nagy barátság kötötte a kegyelmes urat ez ismerőséhez?

Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak nyelvén, amelyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a témát kellett neki feladni, ő azt igen szépen felcifrázta. Ennél a válságos expedíciónál olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a felháborodott népeket, amiknek falvain keresztülvonuland az orosz sereg, bölcs felvilágosításokkal rábírni, hogy a fegyveres vendégeket ne tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.

Ez volt Zebulon missziója.

Érezte ő annak szagát előre!

És sehogy sem vette a nyaka!

Nagyon célszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizony megszökött volna tőle már régen.

Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő nagyméltóságú protektorát. De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt is próbálta már, hogy összevész vele, s akkor brusquirozza a szakadást. Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették. Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban maradni.

A legutóbbi diskurzus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.

"Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtól, majd elszöktetlek én téged magamtól."

Egy terve volt Zebulonnak már régóta.

Ez a terv akkor szülemlett az agyában, amikor a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni, nyersen, éhomra. Csak azon módon harapta a kozák az uborkát, ahogy leszakította a kertből, mint valami kedves csemegét.

Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor ínyencei szeme láttára kifejtettek; disznótököt, tehénrépát összemetélve, veres liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. Ami magában még nem volt jó mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a világításra osztott egész csomag faggyúgyertyát a forró lébe belemártsa; amitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a bouillon pedig egészen jó lett.

Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is sok lett volna a pusztulás. Kétezer-száznyolc halottjuk volt, mielőtt egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.

Ez az egy árnyéka volt Rideghváry ragyogó pályájának.

A kolerátul félt. És benne kellett járnia.

És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajon a Szent Vladimir-rend megóvja-e az embert ettül a bajtul.

Annálfogva mindenféle prezervatívát hordott magával. Kámfort viselt zacskóban a mellén, sált kötött övül a derekára; a csizmájába kénvirágot hintett; a szobáját klórmésszel ragálytalanította; veres bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg ma kolerában. Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal temetkezni olyan városban, ahol ő megszállt.

Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.

Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba, és kért magának tartarus emeticust.

A gyógyszerész szabadkozni kezdett, de Zebulon letorkolta:

- Most nem parancsol doktor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot. Ha én mondom kell, hát kell!

A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák urak a hígított vitriolt az utolsó kupicáig kihörpölték a gyógyszertárban, mint valami delikáteszt; hátha ennek a kozákvezetőnek meg ezt kívánja a gyomra?

Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.

Azt Zebulon eldugta a flanelljaklija alá.

Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle két adagot.

Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját vitézsége. Zebulontul ez heroizmus volt!

Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának.

Terve tökéletesen sikerült.

A katasztrófa, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett, felriasztá mély álmábul Rideghváry urat.

Kiugrott az ágyábul a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a folyosóra.

Otthagyta minden ruháját, ami le volt vetve, s más öltözetet kért; ami irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.

Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen elaludt, és horkolt világos virradatig.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem jön valaki.

Az a valaki egy kis alacsony emberke volt, felgyűrt ingujjakkal, borzas, gubancos hajjal, papucsban, kék köténnyel. A körmeit díszítő sellakmaradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.

Zebulon csak úgy a fél szemének a pillája alól leste, hogy hát e mit akar. Nagyon álmos volt még.

A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához, s előhúzott mellköténye alól egy colstokot.

S amint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alul ki voltak dugva a lábai; a kis borzas elkezdte a colstokkal végigmérni. A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb. Onnan aztán nekiindult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk.

Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem amint a kis ember az orra körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két markával a borzas hajába, megcibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem amint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett, s hüledezve rebegé: "Jézus Mária, Szent Anna!", s a mellét verte a két tenyerével.

Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csípőjére tette, s úgy förmedt rá:

- Hát te akasztófa! Mit méregeted colstokkal termetemet?

- Jahahaj! Názáretbeli Jézus, ne hagyj! - rebegé a megriasztott emberke, s vacogott minden foga.

- De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko! - kiálta Zebulon talpra ugorva. - Mi bajod neked az én termetem hosszúságával?

Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy mellett a nádpálcát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.

- Kérem alásan, nekem az az excellenciás úr, aki innen elment, hagyta meg, hogy jöjjek ide; itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát is kifizette.

Zebulon most aztán restellni kezdte felgerjedését.

- Nono. Akkor jól van. Excellenciás baratom gondoskodta rólam. Nagy grácia. Rendelte nekem koporsót. Hanem hát nem élek vele. Ha kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk, mert kinevetik mind a kettőnket. Inkább nevessünk magunk.

A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.

- De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom, nem lesz-e valami bajom. Mikor azt hittem, hogy meg tetszett halni, aztán a hajamba tetszett kapni.

- No, hát ott egy palackban arak. Tessék egyet huzni belöle. Ugy ni. Mi a neve magának?

- Sztrupka Márton.

- No, jól van, Tamás gazda. Hát igyék még egyet; aztán itt van még egy forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem szentmihálylovat. Arra még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfba. Oda akarok evangelikus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.

Amint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus, egyszerre ki lett engesztelve; elmúlt minden félelme iránta; a forintot elvette, megköszönte, kezet csókolt.

- Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele az utat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három esztendeig voltam ott egyházfi.

Zebulon örült annak nagyon.

Minden pszichológiai és etnográfiai alaptétel ellenére volna, ha Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is "nostras".

És ezzel a salto mortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.

Ephialtész pedig vezette a "halhatatlan sereget" a Thermopülain át tovább...

És nem akadt Amphiktionja...




PERIHÉLIA

Akiknek még egy 1849-i magyar hírlap akad a kezébe (kevés volt, s ami volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely jelenti, hogy június 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar volt látható az égen.

Lesznek élő emberek, akik emlékezni is fognak rá. Valóban a legnagyobbszerű perihélia volt az, amit látni lehetett.

A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.

A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda, melyről a természettudósok köteteket írnának - más békés időkben.

Az 1849-i júniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az akkori melléknapot leírták volna.

Haj, akkor a "kettős napot" észre sem vettük; nekünk az éjszakánk volt kettős!

Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.

Pihent, rendezett, harcedzett hadsereg.

Kétségbe kellett esni.

Voltak forró képzelődésű emberek, akik azt hitték, hogy még lehet győzni.

"Voltak? - Voltunk!"

Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük félmilliót.

Minden ember, aki él, mozog, ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre érdemes, talpra! Minden eszközt, ami vasból van, aminek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán - egyszer kell meghalni. Csak nem akartok tán örökké élni, férfiak?

Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok prédikálták azt a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a hadverő Jehova áldását.

Erős vonást képez e rettenetes korszak illusztrációjában ez a "veres kereszt".

Feltűzte azt mellére a református és evangélikus éppen úgy, mint a katolikus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!

Nem látott a keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestációt.

Elenyészett ez iszonyú veszéllyel szemközt minden valláskülönbség, minden dogma.

Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres keresztes zászlót. Maga a protestáns pap. A kormány hirdette a keresztes hadjáratot, s a protestáns papok nem álltak elő, mint a konstantinápolyi schismaticusok, az ostrom alatt a "filioque" fölött civakodni, hanem utánozták Amiens-i Pétert. Sokan megkeserülték azt.

Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal, lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. Mi tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság, elkeseredés volt hozzá elég.

Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.

A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a bal partját ne tapodja ellenség.

Június huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a Tisza melléki rónát.

Forró nap volt, s a föld izzott, az ég sápadt.

Déltájon e sápadt égen csodatünemények tűntek fel.

A nap tányéra elmosódott, s tompa, szögletes küllőkkel vette magát körül.

Ennek a neve "koróna".

Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, körös-körül, a szérű belseje felé halványpiros, a külső oldala gyengén zöld, mint a szivárványé. - Ez a "hálósz".

S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő sápadt, szaggatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani, melyik az igazi, melyik a melléknap.

A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehhez hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a szívük, midőn előttük áll - egy században egyszer.

"A végveszedelem jele az égen!" - suttogák a babonások.

Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betűket nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.

Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint Nagy Konstantin tette a csata hevében, hozzákiáltani: "In hoc signo vinces!" (E jelben győzesz.)

Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót, s felállt a kunhalomra, és kalapját elveté magától.

Istennel akart beszélni.

"Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát jóslod-e vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak is van ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen - s kit kezed letöröl onnan ismét? Melyikünknek a napja az, amelyet le fogsz törülni a kettő közül? Ó, bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet, felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott, s megállt az Ajalon völgyében, míg híveid harca bevégződött; azt, mely elfeketült, és vért ontott kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült; a mi hazánknak napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonnyal azt tartod meg! Él az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti."

A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszat tartó buzdításban, erei fel voltak dagadva halántékain; arcán túlvilági megdicsőülés sugárzott.

A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.

"Ó, mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid, akkor, ó, uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön, amelyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, ahol ezen te zászlódat kezemből kiejtem."

S azzal kiejté kezéből a zászlót, végigesett a kunhalom ormán, és meghalt.

Az Úr szaván vette, és betölté kívánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál már ki volt mondva az ítélet: ötszáz kancsukaütés és deportáció Szibériába.

Az Úr megőrzé szolgáját, és magához vette.

Nem volt az csodatünemény, a patológia majd jól meg tudja azt magyarázni; szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől hajlandó az apoplexiára.

Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.

Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.

Az a kereszt - a kardmarkolat.

És az sem segített messze.

A júniusi perihélia két napjából nem a régi nap maradt az égen.

Ezt az asztronómusok sem vették észre - de mi tudjuk.




RÉGI JÓ BARÁTOK

Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt.

Baradlay Ödön a világosvári úrilak ablakából nézte a csillaghullást az égen.

Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag alá, miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?

Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás.

Ahány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni, "ki" volt az, "mi" volt az.

És azután elmélkedett felőle tovább.

Azon égő aszteroidok közül, melyek az égen végigrepülnek, tűzvonalat rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyullad a föld gőzkörének erős súrlásától, s aztán továbbrepül az égen. Van saját körpályája.

Vajon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely továbbfut az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni; hanem útjára megy, s ismét megjelen egy új találkozáskor.

Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását.

Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.

A magyar hadsereg e napon lerakta a fegyvert.

Ödön nem tartozott azok közé, akik önámítással ússzák meg a délibábot.

Tudta, hogy vége van mindennek. Csak az eszmének nincs.

Ez a generáció lejátszotta szerepét. De befejezte azt becsülettel. Az eszme fennmarad, és élni fog.

Azoknak pedig, akik érte küzdöttek, meg kell halni.

Meg kell halni azért, mert már semmit sem tehetnek érte egyebet, mint azt, hogy meghaljanak.

Ez volt a vége minden apostolnak.

A mártírkoszorú: az a korona.

A golgota: az az eszmének a koronázási dombja.

Ödön megírta a búcsúleveleket anyjához és nejéhez; tudatta velük, hogy balvégzetét nyugodtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes székeiken ülve és menekülésre nem gondolva.

Annyi veszteség jutott e napra, hogy egy ember elvesztén keseregni sem illik.

Majd megnőnek, akik most kicsinyek, s ismét nagy lesz a világ.

Ödön egész filozófiai nyugalommal állapodott meg ebben, s nem osztozott abban a tétova sietségben, amivel sok pályatársa kereste az utat a személyes menekülésre.

Ő még csak arról sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat: külföldi útlevélre.

Aztán nagyon tisztelte a "brahminokat" azért, hogy sohasem futnak.

Futás a "pária" dolga.

(Bizony pedig néha a "ksetriáé" is.)

Amint így találgatja magában a futó csillagok neveit, egy ismeretlen alak áll meg ablaka előtt, s felszól hozzá:

- Itt találom-e Baradlay Ödön urat?

- Én vagyok az. Hát ön kicsoda?

- Az én nevem Schneiderius Bálint evangélikus lelkész Pukkersdorfból. Egy levelet hoztam önnek.

- Jöjjön be hozzám.

- Nem mehetek. Sietős utam van. Itt rekedni nem akarok. Míg az orosz áll mögöttünk, addig szabad az út. Később nem lesz az. Itt a levél. Isten önnel.

A levelet átadta Ödönnek az ablakon át, s eltávozott.

Ödön asztalához ment a levéllel, hol gyertya égett.

A borítékon megismerte Tallérossy írását.

Felszakítá a levelet; abból egy cifra nyomtatvány hullott ki. A levél pedig így szólt:

Kedves barátom!

Sohasem elfeledem neked azt a sok jó szivességet, a mivel voltál hozám. Életemet is neked köszönhetem; mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De meg egy ilyen nagy hazafinak elveszésit nem tűrhetem nyugodt szivvel, mint te vagy. Bár többin is segithetnék. Azért küldöm neked egy angol utlevelet, kivel kimehetsz Angliába. Utlevél van vizálva, ellátva mindennel akkurátusan, benne személyleirásod hüségesen. Egy hajszál különbség nélkül; mert nem akartam, hogy fejed megszabadulásáért bajuszt vagy szakállt levágjad. Tudom magamrul, milyen rosszul esik az. Irj bele nevet, mi neked tetszik.

Ezt a levelemet pedig elégesd,

hajdani öreg barátod
Tudod már ki?

Következett egy utóirat.

Ha szöx, szökjél Lengyelország felé, ahol senki se nem ismer. A másik felé valaki rád ismerhetne; de muszka nem látott soha. Annak mondhatod, hogy te vagy Algernon Smith; hát mit tudja az?

Még egy másik utóirat is volt.

Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a mi szegény hazánkért.

Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéletesebben el volt az látva minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól megviseltnek lássék.

Ödön ledobta azt az asztalra. Szégyenlette magát e gondolattól.

Hogy ő meneküljön? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, akit addig legkevesebbre becsült; akit a legnevetségesebb embernek tartott; akit éppen nem kötelezett le maga iránt hálára soha? S most ennek köszönje az életét?

Aztán micsoda életet?

Hát érdemes még ez az élet arra, hogy azt az ember valakinek megköszönje?

De hasztalan keményítette meg szívét.

A lehetőség láttára elővették a kedély gyöngeségei. Csak a vas lehetetlenség képezte annak acélát. Most eszébe jutott, hogy vannak még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyerek.

Nem jó lenne-e még azokért élni?

Hát az a végső utóirat Zebulon levelében?

Zebulon nagy pszichológiai adományt árult el, mikor azt odaírta. Ez volt a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának?

Megjelentek lelke előtt azok az illúziók, amiket más optimistáknál kigúnyolt, kinevetett.

Hátha lehetséges volna azokbul valami?

Nagy volt a kísértés. Nem tudott neki ellenállani.

Még egyszer végignézte az útlevelet. A hátiratok között egy névre talál, melytől összeborzadt. Rideghváry neve volt az.

Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe súghassa gúnyos kárörömmel:

"Íme, az utolsó lépcső ama bizonyos magaslathoz!"

Fogta Zebulon levelét, s az anyjához és nejéhez írottakkal együtt a kandallóban elégette.

Azután behívta az inasát, s utasítá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra, s tudósítsa édesanyját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják tudósításait Jenőhöz címezve.

Aztán minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégette, hirtelen összecsomagolt egy kis málhát, ami legszükségesebb volt az útra. Az útlevelet kitölté Algernon Smith nevével, ahogy éppen Zebulon ötlete volt; azt tárcájába tette, kocsijába fogatott, s az éj sötétje alatt elhagyta Világost.

Jólesett, hogy sötét volt, nem látta az arcát senki pirulni. Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előretolt hadcsapat vezére megvizsgálta útlevelét; rendben találta, és láttamozta a maga részéről. Mehetett odább.

A második állomás, hol ismét elő kellett mutatnia útlevelét, Gyapjún volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigetnek, s úgy keresztül Galíciába.

Gyapjún az ezredparancsnok szállására vezették. Ödön hideg nyugalommal ment be a terembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az útlevelét.

Sokan voltak a teremben.

Mondták neki, hogy várjon, míg az ezredparancsnok a benyílóbul előjön.

Ödön közönyös arcot csinált a várakozáshoz.

Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a személyleírást, s azt mondta rá, hogy minden rendben van. Az ezredes úr rögtön láttamozni fogja.

Íme, jön már.

A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilallt keresztül. E villanyütésnek egyik pólusa az öröm, másik pólusa a rettenet volt.

Az eléje lépő orosz ezredes - Ramiroff Leonin.

Leonin marciális alakká izmosult a lefolyt évek alatt. Arcán az ifjúi könnyelműség helyett katonai szigor uralgott.

A segédtiszt mondá neki, hogy itt egy útlevél, melyet Mr. Algernon Smith kíván láttamoztatni. Az útlevél rendben van.

Leonin odaírta a nevét, s azután felvette az útlevelet, hogy Ödönnek átnyújtsa.

Ödön minden csepp vérét jegedni érzé ereiben, midőn szemei az éles, átható, vizsgáló tekintettel találkoztak.

Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban. S onnan kiálta rá durva, kemény hangon angolul:

- But you are not Mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay!

- Hogyan? - szólt angolul Leoninhoz. - Te elárulhatnál engemet?

- Én elfogatom önt!

- Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki elkísértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég alá, hogy saját életedet kockáztatva megszabadíts?...

- Akkor testőr hadnagy voltam - felelt Leonin fagyosan.

- És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? Beledobsz a legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes gúnykacajának?

- Most pedig testőr dzsidás ezredes vagyok.

Azzal kétfelé repeszté az útlevelet, s eldobta az asztal alá.

- Vigyétek el, s tegyétek őrizet alá!

A segédtiszt karon fogta Ödönt, s kivezette.

A ház minden szobája tele volt tisztekkel és azok szolgáival; a fogoly számára nem lehetett más helyiséget berendezni, mint a fakamrát, mely állt egy, az istállóhoz ragasztott deszkaszínből.

Ödönt oda zárták be, és ajtaja elé dzsidást állítottak őrül, karabéllyal.

Most azután Ödön érezte, hogy mit tesz "semmivé lenni".

A letiport, elgázolt ember, ki helyéből el nem hagyta magát riasztani, még mindig "valami". Corday Charlotte arca még elpirult a haragtól, midőn levágott fejét a hóhér arcul üté. Még a leütött fő is "valaki".

De a futó ember, ki kelepcébe esett, az a "senki" és a "semmi".

Ki hagyta magát ugratni abból a bűvkörbül, amelyben belül legalább egy ponton örökké sérthetlen maradt: az önbecsülés pontján. Most már azt is elveszté.

Most már még csak büszkén sem léphet a bakó elé, mert futott előle.

Futott, és most, mint az ostoba fürj, belefutott a tőrbe.

Ó, milyen iszonyú büntetés e megaláztatás egy pillanatnyi ellágyulásért! Mily megtorlása a gyávaságnak!

Elfogva lenni, bezáratni egy piszkos deszkabódéba, mint valami apró szökevénynek!

Ó, mily dicső magaslatnak tetszett e helyzetében az a szédítő emelvény, ahonnan elfutott. Csak oda juthatna még egyszer vissza! Csak ezt a megriadást kitörülhetné életéből!

Ó, mily fenségesnek tetszett előtte annak az ősz bajtársának az arca, ki e pillanatban nyílt homlokkal lép az őt kereső ellenfél elé; megmondja neki, hogy hívják, mit tett. Nem bánta meg! "Victrix causa diis placuit; sed victa Catoni" - s azzal nyújtja kezét a békó elé.

Ő pedig itt kussad egy szégyenletes ketrecben, rajtakapatva a mester megtagadásán.

Péter apostol is sírt, mikor a kakas másodikat szólt. Pedig "tu es petra"! S ő ingott meg legelébb.

És ami legsúlyosabban nehezült kedélyére: a megsemmisült hit emberben, Istenben! El kellett azt vesztenie ez utolsó találkozás után. A halálra kínzott mártír kezében marad egy selyemfonál, mely őt felvonja az égbe: a hit saját lelkének halhatatlanságában, a túlvilági igazságtételben, az örök istenségben. Ödön kezében e fonal szakadt ketté. Ha megtörténhetett az, hogy jó barát jó barátját ily hidegen, ily borzasztóan elárulhassa, akkor mindaz, amit lélekről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más, mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van - s az is csak az igazak számára.

Este volt már, s senki feléje sem jött Ödönnek; csak az őrt váltották fel minden három órában egyszer.

Az utasítást, mit az őrnek adott az őrvezető, hallhatá Ödön az ajtón keresztül. Értett oroszul.

"Ha szökni akar, lelövöd."

Este kilenc órakor zivatar támadt; akkor váltották fel ismét az őrt. Az eső szakadt, a villám kétszer lecsapott a városban; Ödön a villámlobogásnál láthatá a deszkahasadékon át, hogy az őr mozdulatlanul áll a fergetegben, arccal ketrecajtaja felé fordulva. Karabinja lövésre készen. A zápor csorog minden ruhája széléből; bokáig áll a sárban, s egyik lábát sem emeli fel. Ott fog állani, míg fel nem váltják.

A zivatar továbbhalad, a villám távolabb fénylik; azután koromsötét lesz. A toronyóra tizenegyet üt. Az istállóban horkolnak a lovászok; az istálló mögött hevenyészett szárnyék van felütve, ott a kozákok lovai kapálóznak. Ödön mindazt hallhatja jól.

Akkor úgy tetszik neki, mintha valaki nevén szólítaná suttogva, mint az álombeszéd hangja.

- Uram, Baradlay!

- Ki szólít?

- Én.

Az őr beszélt hozzá.

- Te is ismersz?

- Emlékezel, uram, az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én nem hagylak téged. A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből; a negyedik szál. Azon a résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon túl a puszta. Fuss, amerre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó nyomon jár. Engem ne félts. Én utánad lövök. Kötelességem; megteszem. Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. Még egy szót. Ha a lovamra felülsz, s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg térdeddel az oldalát, de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll, s mentül jobban ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd Ljubicának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: "Hurrá, Ljubica!" - nyargal.

Ödön újra életet érzett szívében.

Ha nem választotta a szabad ember halálát, nyílt homlokkal szemközt megállva, legalább választhatja a szabad fenevad halálát, agyonlövetve az üldözésben; legalább nem éri utol a patkány halála, megfojtatva a csapdában.

Sietett követni hajdani imsikje utasítását.

Ráakadt a deszkára, melyet csak egy fejetlen szeg tartott a többihez; azt kifeszítette, a résen keresztülfúrta magát. Azon át a hevenyészett szárnyékba jutott. A kozákok mind aludtak lovaik mellett, mély, narkotikus álmot. Rátalált a fehér farkú lóra, amellett nem aludt senki.

Ödön felült a lóra, s megfordítá.

Akkor megszorítá azt térdeivel, s fülébe súgta:

- Hurrá, Ljubica!

A ló vágtatott a kerten alá.

Az őr előugrott a vágtatás zajára, arcához kapta fegyverét; előbb eldörmögé magában: "Szent György oltalmazzon!" - s aztán utánalőtt.

A lövés zajára talpra ugrált minden alvó.

"Mi történt?"

"A fogoly elszökött."

"Utána!"

Lóra kaptak tízen-húszan; utánaeredtek üldözni. Utánalövöldöztek a fekete éjszakában. Egy-egy villámlobbanásnál látták is a lovas árnyékot a síkon végigrohanni, s nyargaltak utána.

A jó volhiniai mén utolérte a zivatart, s a zivatar jó útitárs; lassankint betakarva záporpalástjával a futót; elnyomta villámdörgéseivel az üldözők hajráordítását, a futó paripák robogását. Pártjára kelt a menekülőnek.

Nem fogták el.




NADÍR

Aki hozzákezd a futáshoz, azt megragadja a futás vágya.

Mint a forgószél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával tovább. Beleszeret a futásba.

A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlakatlan róna közepett.

Körös-körül csak puszta föld és puszta ég.

Az égen egyedül kóvályog egy pusztai sas; a síkon egyedül üget a magányos lovag.

Út nem látszik a pusztán. Kopár, egyforma sivatag az mindenfelé.

Csak nagy távolban látszik két, egymásnak fordult kútgém; együtt egy nagy "M" betűt képezve. Talán az is azt jelenti, hogy "Memento mori"?

Ödön a kútgémek felé irányzá a lovat. Az is szomjas volt, s gyorsabban ügetett.

A kúthoz érve Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubicát, s aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen magának valamit a pusztán.

Pedig az nagyon vendégszerettelen puszta volt.

A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét; össze volt az repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt marhanyomok bizonyítják, hanem a körül tengődő timpó nagyon megbánta, hogy hitt a tavaszi mocsárnak, s kihajtotta ezüstös leveleit. Odább szikes avar terül nagy messzeségre, amin nem tenyész más elaszott szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt, de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.

Útnak nyoma sincs, kerékvágás nem látszik.

Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára, s onnan bámulni a világba, míg Ljubica kipiheni magát, s azzal az illúzióval barangolja be az avart, hogy most legel. Nincs ott semmi.

Ödön e puszta közepett úgy érezte magát, hogy ő most egy porszem. Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik.

Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes porszeme, mely a szélben tovaröpül, érzi és tudja meghalását, és tovább él az egész halála után.

A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe felkapva, mint úszó sziget tűnik elő: zöld, árnyékos tengersziget. És az sem igaz. A természet is hazudik.

Mennyi minden nagyságnak vége lett egyszerre! Az is káprázat volt-e csak?

Az óriási küzdelem történelmi emlékű diadalaival. Volt és elenyészett.

Az lesz-e feladat, most mindazt eltagadni? Nem is volt!

Ödönt e gondolatnál elővette a vágy - lefutni a földrül. Nappal futni, álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.

Mély elborongásából a paripa nyerítése verte föl.

Széttekintett. A figyelmes kozák ló közeledő lovast vett észre a pusztán. Azt adta hírül. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha ajánlkoznék a továbbfutásra.

Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekülő, ki a sors kezét kerülgeti.

Az is a kútnak vette irányát. Az a puszták világítótornya.

Ezerlépésnyi távolságból már ki lehetett venni az alakról, hogy valami gerillacsapat elzüllöttje. Kerek kalapjáról messze virított a veres szalag.

Amint még közelebb jött ez alak, ráismert Ödön. Boksa Gergő volt.

Még örömöt is érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban.

Az utolsók közül való ugyan, akik iránt valami nemét a baráti indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e ez ily időben, amidőn a legjobb barát oly szívtelenül elárulá?

Üdvözlé a közeledőt.

No, de még az hogy megörült Ödönnek, mikor meglátta.

- Tyhűj! Főuram! Csakhogy itt találom! Áldja meg az isten; de jól tette, hogy odábbállt. Rossz világ van odakinn, túl a gyepen. Magam is csak alig bírtam megmenekülni.

Azzal leszállt a lováról, s megveregette az állat nyakát.

- Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harmincadjára nem jutok. Képzelje csak, főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de ezt a száz ökröt, ami a kezembe van, csak ne kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka Váradig a belényesi erdőn át. Lefejtem a dolmányomrul az aranypaszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat, s beállítok a muszkához, hogy van nekem száz ökröm; eladom, vegye meg. A bolond muszka ráállt, megalkudott; nem is drágállotta, ahogy tartottam neki; átvette az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjek vele Rideghváry úrhoz, az majd kifizeti.

- Rideghváry Nagyváradon van? - kérdé mohón Baradlay.

- Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért, hanem örültem, mikor a lovamra felkaphattam megint, s úgy elszeleltem onnan, hogy a poromba se értek. Coki pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram aprópénzzel.

Ödön keble nehéz tehertül könnyebbült meg.

Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen halálos ellenének a torkába fut bele. - Talán tudva tette azt Leonin? - Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? - Talán ő maga bízta meg az imsiket, hogy legyen segélyére a menekülésben? - Talán most volt éppen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy van. Muszkául volt, de nemesül volt.

Lehet, hogy nem úgy volt. De Ödön ragaszkodott e magyarázathoz, mert ez visszaadta hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az örök érzelmekben.

Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalizmus nyugalmát. Az embereknek missziójuk van. Vannak emberek, akiknek a sors azt parancsolja, hogy éljenek. Ki tudja, mire tartogatja őket?

- Én igen köszönöm önnek - szólt Boksához -, hogy tudatta velem, hol van Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, akit kerülök, akinek nem adom meg magamat soha.

- Hát?

- Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, akit legközelebb találok, annak megmondom, ki vagyok. Számoljunk: fizetek.

Boksa Gergőnek e nézet éppen nem nyerte meg tetszését.

- No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyű ember vagyok, de ezt nem írom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első fúriájában van, aki legelöl találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a sietség?

- Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszant, beállni pusztázó betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.

- Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy nem teszek; hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság, mint ön, aki ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig valahová, amíg nem invitálják.

- S addig lakjam a kukoricát, míg a meghívólevéllel rám akadnak?

- Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoricát. Van uraságodnak szép úri kastélya. Hazamegy, s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, amíg érte küldenek.

- Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely a nyakamat levágja, azáltal, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap; kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva, s azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva hurcoltassam el magamat, akiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem sem ítélhetne rám.

- Mikor látta ön legutoljára családját?

- Négy hónapja múlt már, hogy legutoljára voltam Nemesdombon.

- Tehát még a nagy csaták előtt.

- Azóta nem értem rá hazarándulhatni.

- Hát Körösszigeten mikor volt ön?

- Sohasem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám azalatt szerzett, míg én külföldön jártam, s amióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való nyár rám nézve nem volt.

- Jól van! Én egészen értem önt. Fel tudom fogni a csekély eszemmel, hogy ilyen kitűnő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek kapituláljon és milyen állapotban. Nem akarja magát úton, kutyafuttában elcsípetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel bekísértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyű eszével valamit, ami ide illik. Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon keresztül úgy, hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó ismerősöm házához, aki nem esik éppen útba. Ott ön megírja a levelet egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy íme, itt vár további rendelkezésre. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hátha nem híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje sietni a bajnak? Várja meg ön, míg helyébe jön, s addig se engedje kialudni a pipáját. Én, ha úr volnék, ezt tenném.

- Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon. Nem bánom, vigyen, amerre akar.

Ödön utánabámult az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végiggörgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről leszakad! Az egyik szél délnek hajtja, aztán a másik ül fel a hátára, s elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, dacos, tüskével fenyegető növény, amíg gyökerén áll.

Íme, két nap óta már a harmadik ember, aki őt helyéből kilódítja. Apró-cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most előre-hátra hajtják az avaron, mint szél az ördögbordát. Tallérossy, az imsik és Boksa.

Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak: azt látni, hogy a kicsiny emberek megmaradtak akkoráknak, amekkorák voltak.

Baradlay Ödön tudott valamit irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most is Boksa Gergő.

- Tehát kantározzuk fel a lovainkat, és aztán ballagjunk.

A délibáb különösen kérkedő volt a mai nap: pálmaerdőket mutogatott a láthatáron. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.

Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán barangolónak.

Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltűnt, s az egész déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.

A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, amint azt a víz árja kimosta; aszú, pirókfenyérrel szálankint beborostálva. Közte egy-egy szittyó, mely mikor virágzik is, olyan, mintha száraz volna.

Ahol aztán a víz kezdődik, ott kezdődik az élet.

Egy iszonyú puszta, mely tele van nekünk idegen élettel.

Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái, mint egy ördögvetés, hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem ereszt!

Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj.

Szív és fej legyen, ami e csendes országba be mer hatolni, hogy annak rejtekein keresztülgázoljon.

Boksa ismerte már azon keresztül a járást. Neki az otthona volt.

Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait. Ismerte minden semlyékét, hol a tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen lehet kikerülni a dágványokat, mikben feneketlen a sár, hol bírja meg az ingó bürü a lovat és lovast. Aki letéved róla az abajdóc lápba, elnyeli a süppedék; semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok, rákok megeszik. És aztán tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett, miknek emelkedett szérűjén legelőt találnak a lovak, nádgunyhót a lovasok.

- Nem kell félni, aki utánam jön!

Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, ahol senki sem parancsol. Ami nincs meghódítva soha. Ahol az orosz cár minden hadvezérének meg kell állni.

Ő pedig otthon él benne.

A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon kellett átúsztatniok. Nem volt út. A betyárt csak a gindár növényfajok, a vanyiga nyápic levelek vezették, merre van biztos feneke a víznek, és saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta e vadonat egyformaságban a bozóttömkeleg régi útjelölőit.

Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett ügyelnie lovára. Ismerte az már az utat maga is.

Olyankor aztán hátrahajolt, és tartotta beszéddel útitársát.

Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész kaleidoszkóp volt a fejében tarka ábrándokbul, miket egymás mellé fűzött.

"Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát. Fogja is! Azalatt újra egyet fordul a világ."

"Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy mindenkinek közbocsánat adassék."

"Több mint bizonyos, hogy az orosz cár kikötötte, hogy itt a győzelem után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák."

"Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak."

"Azután még sokan vannak, akik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a gerillaharcot."

"A fő-fő emberek kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hívják, mint Thököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz bejönni."

"A török háta mögött áll Anglia és Franciaország, azok meg fogják támadni az oroszt."

"A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt elfogadja."

"Ázsiában van még hét sátoralja magyar, kik otthon maradtak a régi hazában, azokért kiment az öreg Mészáros, és behozza őket. Minden sátoralja harmincezer harcost számlál."

És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa Baradlay Ödönnek.

Ödön nem szólt ellene, csak magában gondolá:

"Vajon engem is meg fog-e egykor lepni ez a szent őrjöngés?"

Bizony meg!

És nem volt egy ember, kivételnek sem, akit itt valami kis része e holdkóros látások hallucinációiból meg ne lepett volna.

Még az asztalíráshoz is folyamodtunk, s kérdeztük a kopogó szellemektől: mi lesz velünk?

Álmainkat magyaráztuk!

Kik? - Mind!

Csak az a különbség, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.

Egy halálos beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Ó, de soká gyógyult ki belőle!

Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez, mely pihenőt képezett ez emberlaktalan útban.

Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafabokrokkal bekerítve.

A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék gyékénnyel összekötözve.

- Itt megpihenjünk, uram - monda Boksa Gergő, leugorva lováról. - A lovakat kímélnünk kell.

A tért buja fű lepé, sárkereppel vegyes; a lovak jó tanyára találtak.

- Nem érez ön valamit? - kérdé Boksa.

- Semmit - felelt Ödön, nem értve a kérdést.

- Például éhséget.

- Azt soká el tudom tűrni.

- Majd mindjárt lássunk valami után. A víz nem szokott üres lenni.

Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürkőzött, s legázolt a vízbe a kerek tér aljában. Néhány pillanat múlva visszatért, tele volt a kalapja rákkal.

- Az "r" nélküli hónapban igen jók.

Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbe vájt katlan fölött; abba belehajigálta a rákjait, s tüzes taplós csóvával rájuk gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép pirosak voltak. Meg voltak sülve.

Kiszedte őket, s odateríté a fűre Ödön elé.

Azután maga ment jó példával elő a ráklakomában.

Ödön hozzá sem nyúlt; pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó.

Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek:

- Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig kell mennünk, míg arra a helyre találunk, ahová önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem evett; az úton ki fog dűlni. Azt már látom, hogy az útfélen kínálkozó csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek nyers csigával meg sulyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik Komádi. Én oda beballagok; ön pedig itt marad és megvár. Jól alhatik azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szúnyogokat elűzze. Úgysem aludt, tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemózsinával. Akkor aztán a szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?

Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás óta nem érzett magában akaratot.

Boksa tehát hevenyében felkantározott, s az északi irányban tovatűnt a nádbozót között.

Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét súlyát.

Kívül volt a világon.

Egyedül egy húszölnyi kerületű szigeten.

Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom száműzöttje, mely rossz hírével az emberlakta vidékről a magányba menekült.

Itt díszlik a gyilkos csomorika, a vérbogyójú álkekengi, a kék levelű mérges ádáz, a vízlakó békakorsócska, a kábító bűzű zizon, a maszlagos haramag, a fenyegető fekete zászpa, mint egy rablókbul és orgyilkosokból összevert világkerülő harám, mely titokban főzi a minden élő halálára összeesküdött terveit.

Körül pedig a vízi kietlen körül bezárt egyeteme.

A víz színén fenn úszó nimfeák kalap nagyságú bőrlevelei s tulipános virágai tanúskodnak róla, hogy ölnél mélyebb a vízfenék. A liliom sárga virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.

Milyen csodálatos börtön a természet őstanyája.

Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha az ólomtetők rekeszei alatt ülne.

S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják vagy elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével soha ki nem talál.

De hát mit félt ő a pusztaságtól ez órákban?

A puszta nemsokára megnépesült, a néma csend megelevenült, amint a nap lejjebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a bölömbika elkezdett búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt odúja előtt, vadkacsák, lilék hápogása vegyült a békamilliárdok kerepélő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csikasz éhvonítása. - És semmi harangszó. - Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek. Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. - Mintha egy ágyúszó hangzanék a távolból.

És ismét másik - és ismét másik.

Eszébe villantak vezetője agyrémei.

Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a fegyvert, s nem harcol többé. Ki ágyúz ott?

Talán a két szövetséges fél egymásra?

És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer felriadt önálmaitól. Hát már ennyire vagyunk?

Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben?

Magához tért.

A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A mocsár közepén hideg az est.

És Boksa mégsem jön elő.

Ha oda talált veszni? Hátha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű bosszút állhat érte. Csak itt kell felednie, akit idáig behozott, az ingovány közepén.

A nap leszállt már, s az ingovány túlsó oldalán, széles, nagy arcot meresztve jött fel a hold.

Amint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt látott meg benne. Valaki közeledik.

Illés próféta hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz.

Nemsokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős csatadalt fütyölt. - Csak a dal maradt fenn.

Ödön fenntartá a tüzet, hogy a közeledő könnyebben visszataláljon.

Boksa megterhelt iszákkal jött, általvetőjében duzzadt az egész expedícióhoz való élelmezés.

- Soká kerültem vissza - mentegeté magát már messziről, még le sem szállt a lóról. - De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!

Azzal leemelve lovárul az általvető iszákot, kinyitá annak száját, s leterített szűrére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret, sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldalából az iszáknak meg egy szőrgubát húzott elő, s azt Ödön vállára keríté.

- Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Mind ingyen van - szólt Boksa, és titkosan nevetett.

- Hogyan?

- Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen, tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.

Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé, s mindjárt bebizonyítá Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottbul, azáltal, hogy olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.

Hanem még evés közben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni. Aztán Ödönnek adta a kulacsot.

- No, mármost beszélhetek. Ej, de becsülöm az eszemet, hogy bementem Komádiba. Ejnye, de felsült ez a kis expedíció. Hát gondolja el, uram, amint belovagolok Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előremenni a városházáig. Akkor látom, mikor a piacra érek, hogy uccu mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő egyik házból is, másikból is, a városháza meg éppen főhadiszállás. Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az utam állva. No most, Gergő, aki hunder-bundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg téged.

- No, és mi lett?

- Hát, én szorítottam meg őket! Odakocogtam egyenesen a városház ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját, míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a generális. Nem tudom, generális volt-e. De rárontottam. Tudtam, hogy azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmiszereket szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalvánnyal: "Uram - mondom neki -, én ökröket adtam el nektek, itt az utalvány, fizess." A jámbor megijedt, majdhogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, amit követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár, menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz, hogy menjek én oly messze földre; azt sem tudom, merre van. Nekem is fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt, s aztán megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harminc percentet. Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven percentet meg kifizette. Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az ökreinket, amiket úgyis elfogtak volna, ők megkapták, amit vettek. A szegény generálisnak is maradt belőle harminc percent. Jólesik szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az isten áldja meg jártában-keltében!

S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.

Ödön úgy irigyelte ez embert, aki a legrettentőbb katasztrófában is megtalálja az átkozott humort.

- És most útra!

A telehold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt egész száraz tisztások voltak már, miken gyorsítani lehetett a haladást. A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt, szederindás, máholás haraszt.

Reggeltájon egy folyam partjához értek.

Itt egy ismerős halász gunyhójában pihent meg Boksa Gergő védencével; a halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdűlt a gyékényen, és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.

Mikor fölébredt, Boksa ott ült a gunyhóajtóban.

- Mennyi az idő? - kérdé tőle.

- Alkonyra jár.

- Olyan hosszan aludtam? Miért nem költött fel elébb?

- Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában, s a kisfiával beszélgetett.

E szóra Ödön nagyon elkomorult.

Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.

Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.

A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők, miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon vagy lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és égererdők, mik közt folyik a víz, úgyhogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái óriási koronáikkal összeborulnak; a folyam ága alattuk suhan el.

Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről híd vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.

- Helyben vagyunk, uram - mondta Boksa. - Itt lesz már annak az ismerősömnek a lakása, akihez önt vezetni ígértem.

- A neve?

- Majd ráismer ön.

- Nem leszek neki terhére?

- Bizonyosan nem.

Csendesen átdobogtak a hídon, s amint a hídfőnél kétfelé nyílik az őspagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át, engednek a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtul megvilágított kastély képe látszik; a falak repkénnyel, futórózsával bevonva, mely másodszor virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azúr tó, melynek tükrében a ház még egyszer előtűnik.

Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol lefestve.

A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye reszketett a tó habján.

A két lovag csendesen haladt a kastély elé a kavicsos úton.

A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.

És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt, s a kivilágított ablakon át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében - egy másik márványarcú hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kisfiút tart a térdén, s egy nagy fekete táblára betűket rajzol elé.

És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri. A szögletben egy nagy újfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja fejét, és fogait nevetésre vicsorítva siet az ajtó felé. Úgy tud nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a kicsike alszik.

Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üvegajtó felé tekintenek várakozó bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.

- Hol vagyok? - rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.

- Otthon!




A NEM MUTATOTT LEVÉL

Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fájdalmas boldogságot szerzett meg számára az, aki őt családjához hazahozta.

Az az élet egy mindennapos haldoklás volt.

Ödön, mint föltevé magában, rögtön hazaérkezte után tudatá levélben a teljhatalmú fővezérrel, hogy hol van; rendelkezzék vele. Itt be fogja várni parancsát.

És mármost addig az ideig örüljünk egymásnak!

Mikor minden csók egy búcsúvétel, mikor minden ölelés közé odatolakodik egy hideg árny, mely azt susogja: "Talán holnap?"

Aranka egy elkárhozott angyal kínjait szenvedi.

- Ne maradj itt! - suttogja férjének. - Eredj, menekülj! Rejtsd el magadat! Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod? Légy nekem megalázott, lény kicsiny, de maradj enyim! Fuss, amíg futhatsz! Becsületszavadat adtad nekik? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok, és leszek gyászoló özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve maradj. Ne hagyj iszonyú örökséget két gyermekedre! A vérkeresztelőbe ne füröszd meg két fiadat! Menjünk koldulni együtt. Végig a világon. Mi kell nekem egyéb, mint te és két gyermekem? Mi közöm énnekem a ti családi nagy nevetekhez? Dobd el nevedet! Én szeretni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz a hazám, ahol te fogsz lenni. Menjünk el Amerikába! Leszek ott melletted szolgáló, napszámos, cseléd. Vagy hát ölj meg engem elébb, és légy akkor római!

Ödön nem hajtott szavára. Bevárja sorsát.

Az ifjú nő izgalmát rettenetes volt naponkint látni. Minden ajtónyitásra fölrezzent, minden idegen hang az előszobában fölriasztá: nem férjét idézik-e már?

És éjszaka, mikor mindenki aludt, ő ébren számlálta az órákat, s végig-végigjárt a szobában az éji lámpával kezében, kérdezősködve mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt. Nem zörget-e valaki a kapun? Nem hallanak-e fegyvercsörgést odakívül?

Jenő minden éjjel találkozott e kísértő alakkal, amint fehér hálóköntösét összevonva keblén, tornácról tornácra suhant mereven fölnyílt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy holdkóros. Gyakran lecsillapítá aggodalmait, s biztatva rávette, hogy térjen hálószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem hallatszik semmi.

És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett a család az érkezett leveleknek. Kinek jött levele? Mi a tartalma? Érkezik-e válasz Ödön levelére?

Nap nap után múlt, és még nem jött semmi felelet.

Egy délután, midőn ismét megérkezett a körösszigeti kastélyba a posta, a hozott levelek közt volt egy, melyen a cím németül volt fölírva.

"Herrn Eugen von Baradlay."

Eugen = Jenő.

A levelet átadták Jenőnek.

Jenő felbontotta, elolvasta azt, és aztán keblébe tevé.

Az egész család jelen volt.

Anyja kérdezé tőle, honnan jött e levél, s mi van benne írva.

Jenő azt felelte rá:

- El kell innen mennem!

Anyja azt kérdezé:

- Hová és miért?

Jenő arra elszánta magát, és előállt vele.

- Én nem nézhetem ezt így tovább. A Baradlay-ház összeomlik, s rászakad családunk fejére. El van veszítve minden, és ti nem tudtok többé segíteni. Számítástok rosszul ütött ki. Erőfeszítéstek kárunkra vált. Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kínt tovább. Egyik bátyámról nem tudok semmit, másik bátyám napról napra várja befogatását. Anyámnak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel. Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek, nem tehettek többet magatokért semmit. Most következem én, majd én tenni fogok.

- Mit? - kérdezé anyja hidegen.

- Azt én tudom.

- De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet semmit, amire én azt nem mondom: "Jól van!"

- Majd megtudod azt, ha megtörtént.

- S ha akkor azt mondom rá: "Nem jól van?"

- Akkor már nem fogod azt megmásíthatni.

- Akkor előre tiltani fogom.

- Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel szabad.

- De fiú is vagy és testvér - szólt közbe Ödön.

Jenő bánatosan tekinte bátyjára.

- Azt majd megtudod később! - mondá halk sóhajjal.

Anyja megfogta Jenő kezét, s azt kérdé tőle:

- Te családunk megmentésére gondolsz?

- Gondolok és teszek.

- Kitaláljam gondolatodat?

- Nem hagyom azt.

- Én olvasok lelkedben. Hiszen csecsemőkorodtul fogva tanulmányoztalak. Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e percben arra gondolsz, hogy elhagyj bennünket, s visszatérj régi összeköttetéseidet megújítani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visszanyerni.

Jenő keserűen vágott közbe:

- És aztán bátyáim elkobzott vagyonát magamnak megszerezni, ugye?

Anyja megsajnálta e szóért.

- Nem, fiam. Én nem keményszívűséggel vádoltalak. Inkább azzal, hogy nagyon is szeretsz bennünket; hogy áldozatot akarsz hozni megmentésünkért, áldozatot, mely keserűbb magánál az elveszésnél.

- Talán keserű lesz, de majd hozzászokunk.

- Mihez?

- Én nem mondtam. Te tudod.

- Tudom! Te visszatérsz Plankenhorstékhoz!

Jenő bánatosan mosolygott.

- Ezt olvastad szívemben?

- Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető befolyásával megszabadítsd testvéreidet!

- Úgy hiszed?

- Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz, kit elátkozott hazád, kivel megver az Isten!

Aranka odaveté magát napa keblére.

- Anyám, ne mondd ezt róla, hátha szereti őt!

Ödön visszavezette nejét ülőhelyéhez.

- Ne szólj közbe, szerelmem. Tárgyakrul van szó, amiknek fogalma hiányzik a te angyaltiszta lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki közülünk mezítláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni vezekelve, azt mondanám: meglehet, egy királyon is megtörtént már ez; ha arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt visszaesküdje mindazt, amit eddig vallott, azt mondanám: meglehet, egy bölcsen is megtörtént már ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak meg azon az áron, hogy egy oly nőnek esküdjenek szerelmet, ki mindazon csapásnak; mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt, ki szította a gyűlöletet nemzet és nemzet között, ki árulkodó, kém és rágalmazó volt, ki lázította a polgárt a trón ellen, s bakónak adta a fellázítottat, ki pokoli tanácsokat forralt fúriakeblében, miket hogy meghallgattak, két ország fogja megsiratni, és soha ki nem gyógyul belőle: hogy ezt a menádot, mint menyasszonyt hozza be apái házába, azt nem teheti egy Baradlay. S ha teheti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem akar.

Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai voltak ezek.

Jenő nem szólt rá semmit, csak szomorúan mosolygott, és távozni készült.

Aranka oly szánalommal tekinte rá.

- Te is elítélsz-e? - suttogá hozzá Jenő távoztában.

- Tedd, amit szíved parancsol! - sóhajta az ifjú nő.

- Az égre! Azt teszem.

De anyja útját állta még. Letérdepelt előtte, úgy állta útját.

- Fiam! Könyörögve kérlek, ne menj! Érjen bennünket halál, nyomor, kínszenvedés. Viseljük tűrve, panasztalan. Hiszen tízezren haltak meg az eszméért. De lelkünket ne hagyjuk megölni. Hisz mi mindnyájan poklot szenvedünk, s nem hallasz bennünket Istent átkozni soha. Ne zárd el előlünk az utat az égbe!

- Anyám, kérlek, kelj fel!

- Nem; ha te elmégy, a porban a helyem. Te sújtasz oda.

- Te nem értesz engem. Nem is akarom, hogy érts.

- Hogyan? - szólt örömmel az anya. - Te nem arra gondolsz, amivel én vádoltalak?

- Nem felelek rá.

- Csak egy szót - szólt közbelépve Ödön. - Ha meg akarsz bennünket nyugtatni, mutasd meg, mi van azon levélben írva, amit most kaptál.

Jenő ijedten kapott kebléhez, mintha attól félne, hogy erővel veszik azt el tőle, s rejthetlen zavarral mondta:

- Azt nem fogjátok meglátni!

- Én akarom azt olvasni!

Most Jenő arca egyszerre kigyulladt.

- Baradlay Ödön! E levél Baradlay Eugennak szólt. Az én vagyok.

S elfordult tőle büszkén.

- Úgy anyánk jól talált! - monda Ödön.

Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak, és arca büszke volt.

- Tehát menj! Menj, ahová önfejed visz! Hagyj itt engemet kétségbeesve, könnyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt, de én nem azokat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradsz.

Jenő szelíd mosollyal tekinte e nehéz mondás után anyjára.

- Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó szavam: "Szeretlek." Isten veled!

És elsietett.

Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot, csak a kis unokaöcstől, ki odakinn játszott a füvön. Az nem bocsátotta el anélkül, hogy megcsókolja, s megkérdezze tőle: "Mikor jössz vissza, bátyám?"

Abban a levélben pedig ez volt írva belül:

Baradlay Eugen kormánybiztos úr.

Jelenjék ön meg azonnal a pesti hadbíróságnál, Újépület II-ik pavilon.

Aláírva a hadbíró

Nem történt egyéb tévedés, csak az, hogy az "Ödön" nevet hibásan fordították le németül "Eugen"-ra.

Ez már azon időkben egyszer megtörtént.




EGY EMBER, AKIT MÉG EDDIG NEM ISMERTÜNK

Baradlay Jenő megjelent pontosan a hívás szerint a hadbíró előtt az Újépület II-ig pavilonjában.

Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugen, és hogy Baradlay Eugen idézve van. A többi jött magátul.

Bezárták.

Ott azután várhatott, míg a sor reá kerül.

Nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt.

De hát lehetséges volt-e ily tévedés?

Minden lehetséges volt azon időben.

Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magánélet is fel volt dúlva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly vagy csatában elpusztult ne lett volna.

Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszant, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta férjét, új házasságra lépett, míg megtudta, hogy férje még él.

Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtul, félt a jövendőtül.

Rendes lakhelyétől messze szórva élt a nagyobb rész; idegen név alatt jártak-keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren.

Egy egész nemzet volt a vádlott!

S e százezernyi vádlott perében bíró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt.

Az Eumenidák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére: csak meleg legyen.

És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelemkönnye lenyomta volna a vér tengerét.

Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelyül állt a küzdésben, hanem aki legközelebb volt az elbukásban; nem az, aki legtöbbet tett, hanem aki egyet megsértett azok közül, akik bevádlói lettek.

Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténnyel, amit sohasem követett el, amin jelen sem volt, de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt.

Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, aki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Míg azt keresték, elmúlt a zivatar, s ő megszabadult.

Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána újból, és úgy ítélték el.

Megtörtént, hogy egy elítélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a bitóra szegezték; senki sem tudta, hogy ő ott van.

Megtörtént, hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg; a nem vádlott lett felhajhászva.

Százan meg százan, kik most boldog emberek, egy csodának, egy sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű növését.

A közvádlók és bírák közül sohasem látta egy is sem Baradlay Ödönt, sem Baradlay Jenőt, s akkor még nem volt fotográfia kölcsönbemutató intézete létrehozva a híres emberek számára.

A két név magyarbul németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, aki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül, melyik az Edmund, melyik az Eugen? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Mégpedig olyak, mikben nem is német, de magyar fordító tévesztette össze a két nevet.

És aztán a fő-fő vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy az egyik elárulja a másik kilétét.

Így történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kormánybiztos.

Miután eszerint rubrikája be volt töltve, otthon maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet, hiába kereste nevét a hivatalos lapban az edictalier idézettek között. Nem bolygatta senki.

Pár hét múlva rákerült a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat.

Szorgalmas, figyelmes életírói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezúttal a sírbolt fényét.

Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet lépcsőről lépcsőre.

- Ön Baradlay Eugen? - kérdezé a hadbíró.

- Én vagyok az!

- Nős, gyermekes?

- Van nőm és két fiam.

- Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél?

- Az voltam végig!

- Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje adminisztrátorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből?

- Ugyanaz vagyok!

- Ön a márciusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben, s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt.

- Nem tagadhatom.

- Ráemlékszik-e ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?

A hadbíró egy tárcából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, ami azokon van írva plajbásszal.

Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? Hisz Alfonsine írta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára tevé tárcáját, jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat - albuma számára.

És őrajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Az a valaki most itt áll.

Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. Az utolsó lépcsőfokon áll - Jenő.

Hidegvérrel nyújtá vissza az elolvasott sorokat.

- Igaz. Mindezeket én mondtam.

A bírák bólogattak fejeikkel: "Ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak »egy tanú« van ellene."

Folytattatott.

- Önnek egy testvére volt a gárdánál, később a huszároknál, azt egész csapatjával együtt ön bírta rá a hadsereg elhagyására.

(Ah! Ezt nem tudják, ki tette? Vagy tán szándékosan az egész család terhét mind egynek a vállaira halmozta össze valaki, hogy annál biztosabban elsüllyessze, s meg akarja hagyni az anyát, hogy fiait elsirassa?)

Jenő sietett felelni rá:

- Igen, én tettem azt.

Oly mohón válaszolt, hogy feltűnt a vallatónak.

- Önnek volt egy másik testvére is, Edmund vagy Jenő?

- Igen. Magyarul Jenő, németül Edmund.

- Nem megfordítva van? Eugen a Jenő, Edmund az Ödön? Efölött hallottam vitatkozni.

- Ezt mi jobban tudjuk. Úgy van, ahogy mondtam.

- Ezen testvére is eltűnt önnek Bécsből a másikkal egyidejűleg. Mi oka volt arra?

- Úgy hiszem az, hogy az udvari kancelláriával együtt az ő állomása is megszűnt, s így neki nem volt oka Bécsben miért lézengeni tovább.

- S hová lett önnek e legkisebb testvére?

- Az egész hadjárat alatt otthon volt; ügyelt a gazdaságra, nem vett részt semmi mozgalomban, festészettel, zenével foglalkozott, s tanította játszani kisfiamat. Most is otthon van.

- Ön azalatt egy szabadcsapatot alakított saját költségén.

- Igen. Kétszáz lovasból, háromszáz gyalogból állt az; a kápolnai ütközetben magam vezényeltem a lovasságot.

- Ön megelőzött. Nem volt ön jelen a debreceni országgyűlésen?

- Miután két helyen egyszerre nem lehettem.

- Ez igaz. Hanem ahelyett a hadseregnél működött ön mint kormánybiztos.

- Elejétől végig.

- A forrói csata után nagy buzgalommal segített a szétrobbant felkelő sereget összegyűjteni.

- Úgy volt.

- E hatáskörében ön nagy erélyt fejtett ki. Hogyan tudott ön két hét alatt három újonc zászlóaljat felruházni? Nem lenne szíves eziránt felvilágosítást adni?

Jenőnek szomorú szerencséje volt, hogy erről is pontosan értesülve kellett lennie.

- Megtudtam, hogy egy hajószállítmány posztó megy alá a horvát határőrök számára; azt elfogtam az útban. Ugyanazon barna posztót használtuk honvédeink atillájához is.

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.

A hadbíró próbára tette. Talán gyanúja volt.

Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.

- Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érckészletet elkobzott, s azt magának tartotta.

Most már a harag pírja lepte el az ifjú arcát. Indulatosan kiálta fel:

- Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!

E felindulás pecsételte meg halálát.

Ez bizonyítá, hogy ő az igazi. Így haragra gerjedni csak az képes, aki érezte a vádat, csak Baradlay Ödön maga.

Még azután sok apró részletet kérdeztek tőle. Meg tudott mindenre felelni. Ödönnek anyjához írt leveleiből ismerte bátyja szerepét.

Voltak olyan kérdések is, amik által más személyek lettek érintve; azokra megtagadott minden választ.

- Amit magam tettem, azt elmondom; másra nem fogok tanúskodni.

Tartania kellett tőle, hogy ha valakivel a többi vádlottak közül szembesítik, az rögtön elárulja kilétét. Azon kellett igyekezni, hogy röviden és gyorsan végezzenek vele.

Célt ért.

Olyan idő volt, amikor röviden végeztek és gyorsan.

Még egy utolsó vádpontot kellett meghallania.

- Ön a budai várostrom alatt a testvérével, Richárddal összezördült, s emiatt párbajt vívtak együtt.

- Mink? - riadt fel Jenő elsápadva. Erről a két testvér minden levele, miket anyjukhoz írtak, hallgatott mélyen.

- Igen. "Forradalmi párbajnak" hívják azt; a francia forradalom alatt volt az a divat, hogy ha két bajtárs összekapott, a vitát úgy egyenlítették ki, hogy mind a ketten az ostromlott várfal vagy a megrohant ellenség harcsora ellen vezették csapataikat; míg egyik győz vagy elesik. Ön ott is első volt a lábtón, s testvérét megelőzte. Igaz ez?

Jenő keble elszorult. Mi szörnyű háborgás lehetett az, mely ilyen hullámokat vetett! Hogy két ilyen testvér azt tehette? Ő még hinni sem képes azt, ki feküdt azalatt a tenger fenekén.

Mit feleljen erre? Talán nem is volt igaz?

- Egy Baradlay nem szokott dicsekedni!

Jó felelet volt.

Meg voltak vele elégedve.

- Mit tud ön felhozni védelmére?

Az ifjú büszkén felelt meg mindannyi helyett:

- Tetteinkben a védelem. Az utókor ítélni fog azok felett.

A hadbíró kikeresé könyvéből az esketési formát; a vészbírák felálltak, és utánamondták azt a vádlott jelenlétében.

Azután kivezették az előszobába.

A vészbíróság ülnökei voltak: egy ezredes, egy őrnagy, egy százados, egy főhadnagy, egy alhadnagy, egy őrmester, egy tizedes, egy szakaszvezető és egy közlegény.

Legelső e közlegény, aki szavazatát adja, és így fölfelé.

Egy óranegyed múlva visszahívták.

A hadbíró felolvasta előtte az ítéletet.

El voltak számlálva tettei, bevallva, rábizonyítva. Ki volt hagyva az, amit visszautasított. Maradt még elég.

És ezekért meg kell halni.

Fejével inte, hogy jól van.

Holnap reggel.

Nagyot fohászkodott.

Célt ért.

Csak azt kérte, hogy engedjék meg neki, hadd írjon levelet az utolsó éjszakán nejének, anyjának, testvérének.

Az meg lett engedve.

Megköszönte.

És olyan szelíden mosolygott végig bíráin. Egy könny nem ragyogott szemében.

Hanem a bírákéban igen.

Hiszen ők nem voltak okai annak, hogy az Eumenidák szomjaznak, hogy a Diráknak vér kell.




A TÚLVILÁGRÓL

Beálltak az őszi esős idők.

A Baradlay család visszaköltözött a körösszigeti nyári villából a nemesdombi kastélyba.

Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az államnak volt már joga hozzájuk. A harcos időknek semmi nyoma többé az úri lakban.

A melankólia élő képe e táj. Az udvar mindig tele sárga levelekkel, miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A kastély kétharmad része laktalan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom sincs az udvaron; vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem mutatkoznak.

Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jólesik a négy fal.

Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifjú úrnő atyjáért a gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kisgyermekre fekete ruhát adni, azt is megismertetni a búskomorsággal. A legkisebb is egész nap sír, valami baja van, amivel kisgyermekek vesződnek, s ami azoknak annyi kínt okoz.

És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.

Ilyenkor azután egyedüli jó barát a könyv, a hallgatva társalgó betű.

Mert vannak betűk, amik nem hallgatnak. Sorok, amikben jajkiáltás, égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok hangján dübörögnek.

Ilyen sorokat találni azon év őszi hónapjainak hírlapi hasábjain.

Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem veszítheti el.

És olyan halvány minden arc.

A kisfiú félve kérdezi egyszer anyjától:

- Megnémult-e az én atyám?

Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt búslakodó Giant, az újfundlandi, hirtelen felugrott helyéről, s dühös ugatással rohant az ajtónak.

A mellékteremben nehéz léptek hangzottak.

Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott, s az ajtóra ugrált. Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez éppen nem illett.

Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótul elvonszolni, s meg kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék.

Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég bejelentés nélkül. Olyan vendég volt az, aki nem szokta magát bejelenteni. Akinek joga van mindenüvé belépni, szentélybe vagy az úrnő hálószobájába; nappal vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak vagy imádkoznak, engedelmet nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.

Fején a rézhegyű sisak.

Azon rézhegyű sisak, amit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a magyarok; s úgy látszik, e bámulat akar megörökítve maradni az új csendőrök fövegeiben. Amiért is elnevezte őket a néphumor "muszkahagyás"-nak.

A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét, és száraz hangon szólt:

- Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam Pestről. Újépület. Második pavilon. Baradlay Edmund úrnak.

Tehát itt van!

Ödön egy gyertyát vett fel az asztalról.

- Én vagyok az. Szíveskedjék ön szobámba kísérni!

- Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.

Tehát mind a hárman? Tehát együtt!

E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két hölgy arcán. Csak egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis szopós gyermekére. Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe búvó kis unokája fejét.

Hát ezekből mi lesz akkor?

Kire marad a szopós gyermek, akinek az anyját befogják?

Bánja azt Themisz?

A csendőr elővette keblébe dugott piros bőrtárcájából a leveleket, s kiosztá azokat címeik szerint az illetőknek.

- Itt fogok várni az előszobában önök további rendelkezéséig.

Azzal ismét szalutált, sarkon fordult és kiment.

Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek címére, pecsétjére: ahogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb borzadállyal körülnézegetni, mielőtt felbontanak. A pecséten a hadbíróság körirata, a cím szabályos irodai kalligráfia, kétszer aláhúzva e szók: "ex offo".

Aranka bölcsőjébe fekteté ölében levő gyermekét. Azután ki-ki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépírászattal mindenikben egyformán ez van írva:

"Kötelességemnek tartom az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált s elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni."

Alatta olvashatatlan macskakaparás mint név.

A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.

Az Ödönhöz írt levél így szólt:

Kedves Edmund!

Én ma bevégzem azt, amiért éltem; meghalok elveimért.

Ne sújtson le ez eset; én felemelt fővel állok előtte.

Itt hagyom áldásomat, s magammal viszem hitemet.

Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe; arany boldogságot fog teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.

Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, amik most a mi fejünkre szakadtak.

A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, elébb vagy utóbb.

A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, amerre nem kell a hajót kormányozni.

Én sorsommal kibékülve halok meg.

Jó nőmet, két kis gyermekemet van kire hagyjam; egy oly jó testvér mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.

Törüld le Aranka könnyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem, s ha kérdik egykor a gyermekek hol vagyok, mondjad: szívedben vagyok!

Mondjad, otthon vagyok - anyám házánál vagyok - a haza sírjában vagyok.

Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat!

Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg örökké az Isten.

Testvéred, Eugen

A fiatal nő levelében pedig ez volt:

Kedves szeretett Arankám!

Lelkemben hangzik most is édes szavad: "Kövesd, amit szíved parancsol!" Követtem azt.

Bocsáss meg nekem azért, hogy meghalok.

Kívánom, hogy midőn értem sírsz, tőlem vigasztalva légy!

Kis gyermekeidet bánatos arcoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok félnek bánatos arcodtól, s korán elszoktatod vele gyönge szíveiket az örömtől.

Légy jó anyámhoz, testvéreimhez; ők gondot viselnek rátok.

A kis arcképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor eszedbe a múlt.

Nem kínozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked ne fájjon.

Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen - vajon megkapod-e?

Isten oltalmazzon örökké!

A síron túl is szerető

Eugenod

Az ifjú nő az ég felé emelte arcát, s ha szállnak szellemek a légen keresztül, e csókot éreznie kellett.

A túlvilágról jövő szerelemvallomás volt az; tiszta, éteri, csillagi szerelem, minő az angyaloké, a szellemeké, a testvérlelkeké.

Az anyjához írt levél pedig így szólt:

Kedves, imádott jó anyám!

Ami szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád: "Szeretlek!"

Tudod, hogy engedelmes, szófogadó fiad voltam mindig.

Aranka gyermekei koldulni nem fognak, ugyebár?

Mindent jól, bölcsen intéz el a sors.

Aki meghal, annak meghalni jó.

Neked erős szíved van, neked magas lelked van; nem szükség, hogy az én erőmből hagyjak rád valamit.

A Gracchusok anyjának is odatették megölt fiait az ölébe - és nem sírt.

Azokat, aki dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg! Te mondád.

Tehát ne sirass!

Légy keresztény, és mondjad: "Atyám, a te akaratod!"

És bocsáss meg halálomért mindenkinek.

Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a meghalást. Köszönöm neki!

Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is megbocsát mindenki ideát.

Egy óra múlva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét az leszek.

Anyám. Hívnak! Isten veled!

Szerető fiad
Eugen

Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három levelet egymás közt hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd szobában van az idegen ember, és mindent meghall!

Attól pedig meg kell kérdezni, hogy mire vár még.

De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud magának parancsolni most?

Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka odaomlott napa lábaihoz, s annak ölébe rejté zokogó arcát. A nagyobbik fiú, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kisöccse bölcsőjéhez, s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!

Leghamarább tudott keblének tengercsendet parancsolni az özvegy.

Letörülte könnyeit. Felállt.

- Egy percig ne sírjatok! Üljetek helyeiteken nyugodtan!

Példát mutatott, hogyan kell nyugodt arcot mutatni.

Azután az ajtóhoz ment, azt kinyitotta, és kiszólt:

- Uram, bejöhet már.

A csendőr belépett. A sisak a fején, bal keze a kardján.

- Van önnek még valami közlendője velünk?

- Van.

Azzal keblébe nyúlt, s egy kis, összehajtott csomagot vett elő.

- Ez.

Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyemmellény volt abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirág-füzérek voltak rajta és pensée-k. S a gyöngyvirág és pensée-hímzet között három lyuk, minőket golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről megtudták, "ki" küldte azt, s a három lyukról azt, hogy "honnan".

A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy percre levette fejéről a fövegét, amíg a csomagot kibontá a nő.

Baradlayné megkeményíté szívét. Még nem szabad! Szilárd ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle egy papírba göngyölt tekercset, s azt a csendőrnek adta. - Száz arany volt.

- Köszönöm - monda.

A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?), s ismét szalutált, és elhagyta a termeket.

Most már aztán "szabad"!




Hátra Kezdőlap Előre