XXIV. FEJEZET

Azok a kis ágyúk

Amint a tavaszi napok hosszabbodtak, úgy fogyott percenként Zsófiának az életereje.

Óhajtotta azt, amitől rettegett: férje hazatértét.

Mi fog történni akkor? Minő lesz a találkozás a bátya és az öcs között? De hát még a férj és feleség között!

Azt is megtudta már a nő (a cselédek mindent kibeszélnek), hogy Miklós megírta a bátyjának a választ a levélre, s abban szemére hányta neje iránti hűtlen, csapodár életét, s tudatta vele, hogy ő erről Zsófiát értesíté, maga Korponay János levele által. Azért csak maradjon ott a lőcsei szép asszonynál, mert idehaza semmi jó sem vár rá.

Ezalatt a vár megtelt fegyelmetlen mezei hadakkal. A zabolátlan fegyveres kurucnép lármája mindennap behatolt Zsófia szobájába. Termek, tornácok tele voltak már mindenünnen összecsődült hajdúsággal. Egész éjjel hallhatá a danáikat, mosdatlan szájú szátyárkodásaikat.

A szobáját nem hagyta el többé. Nem volt már annyi ereje, hogy az ágyból fölkeljen. Az egész étele csak kóstolgatás volt. Csak a lelki erő tartotta még életben; orvost messze földről nem lehetett kapni, olyan orvost pedig, aki az ő baján segítsen, sehol a világon. Az akkori idők rende szerint minden háziasszony maga volt a háznép gyógyítója, a patika az ő konyhájához tartozott. Vastag kötet könyvek voltak a háziasszonyok rendelkezésére, hogyan, mivel gyógyítsák a csodálatos nevezetű bajokat. Fő-fő tudomány volt a betegségek signaturáit a gyógyfüvek signaturáival összeegyeztetni. Ami növénynek kőmagja van, az jó a kőbetegség ellen; a birsalma leve, minthogy a gyümölcse bolyhos, meggyógyítja a kopaszságot; a süketséget meggyógyítják a csigák, mert a csigahéj a fülre tartva zúg; a dió hasonlít az emberi koponyához, azért az abból készült quinta essentia meggyógyítja a fejfájást; a nyilallások ellen segít a bogáncs, mivelhogy tövises a levele; a veres cékla, mivel veres, elállítja a vérzéseket; az antimonium, mivelhogy az aranyat megtisztítja, tehát a beleket is megtisztítja. Az irámszarvas, mivelhogy a hátulsó lába patájával szokta a fülét megvakarni, mégis állva tud maradni, annálfogva, ha valaki az irámkörömmel a fülét dörzsöli, a nehéz nyavalyától megszabadul. A rókának a tüdeje meggyógyítja a tüdőbajokat, s a szarvasmarhák szívéből készült eszencia igazi gyógyszere a szívfájdalomnak. Ez volt az akkori orvosi tudomány.

Nem csoda, ha Zsófia nem folyamodott a szarvas szívéből készült eszenciához. Az ő halálos baját nem gyógyították meg sem az aqua vitaek, sem az aurum potabilek, sem az oleum philosophicumok, sem a spiritus ardentis saturni, sem a balsamum coeleste, sem a balneum Mariae, minden theriacok, julepek és vincetoxiconok, amikkel tele volt az ősi almárium. Nem az ő baja ellen voltak azok feltalálva. De talán még ma sem tudják az orvosok, mi ennek a bajnak az orvossága.

Ha tudták volna, sem segített volna semmi rajta. Nem akart meggyógyulni.

Egy este, mikor a gyermekeit imádkoztatta Zsófia, az ágya mellett térdepeltetve, nem kerülte ki az éles figyelmét, hogy a Ferkó fiú, mikor az ima végén ezt kell mondani:

"Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát édesapámnak, anyámnak", az "apám" szót elhagyja a fogai közt elmorzsolt mondásból.

- Te nem imádkoztál az apádért! - szólt hozzá félig kérdező hangon.

- Nem! - felel a fiú dacosan.

- Miért nem?

- Megtiltotta Miklós bátyám.

- Megtiltotta, hogy az apádért imádkozzál? Miért?

- Azért, mert hazaáruló lett.

Zsófia arcra fordult az ágyában, és sírt keservesen.

Ez volt a kegyelemdöfés a szívének.

A kisebbik fiú rátámadt a bátyjára.

- Miért ríkattad meg az anyámat?

- Ejh! Te gyerek vagy! Nem értesz ahhoz.

S ment dacosan lefeküdni.

A kisebbik ott maradt az anyja mellett, és kérlelte:

- Ne sírj, anyám! Hát hisz az Isten "egy" gyereknek az imádságát is meghallja: majd én inkább a bátyám helyett is elmondom.

Az a másik fiú pedig térdre emelkedett az ágyában, összekulcsolta a kezeit, s hőségtől lihegő szóval rebegé:

"Tartsd meg Isten a mi hazánkat, az édest; pusztítsd el minden ellenségeit, most és örök időkre! Amen."

- Óh, te rettenetes hazaszeretet! - zokogá a kínzott asszony.

Másnap csak egyedül jött be az esteli órában a kisebbik fiú az anyja szobájába. A Ferkó inkább akar a nagybácsinál hálni. A Józsi aztán magában nem is akart a maga nyoszolyájába feküdni, hanem odakérezkedett az anyja mellé.

Zsófia nagyon odavolt már a testi-lelki gyötrelemtől, meg sem szólalt, az imádságot sem mondta el a kisfia előtt, az maga dönögte azt el, kétszer is elmondva az apáért, anyáért szóló imát, egyszer a bátyja helyett. Zsófia szótlanul feküdt, mint egy halott, s nem viszonozta a gyermek hízelkedő gyügyögéseit.

Egyszer aztán a nyakába borult a kisfiú s keserves zokogással kiáltá:

- Anyácskám! Ne halj meg!

Zsófia hirtelen fölnyitá a szemeit e szóra, s rábámult nagy, sötét szemeivel a gyermekre. A halálos beteg szemei messze látnak.

Megérté egy szóból, hogy azok odakünn sokszor mondogatják már egymás közt: "De jó járna, ha meghalna!"

Ha nem érné meg az ura hazajövetelét.

Magához ölelte a gyermekét s megcsókolgatá szelíden.

- Ha ti jók lesztek, akkor nem megyek el - suttogá a fülébe.

- Én nem eresztelek el! Beléd kapaszkodom. Nem hagylak elmenni.

Most aztán Zsófia kezdte el a gyermeket becézni.

Hogy elmulassza róla a sírást, a reszketést, az kérdezte tőle:

- Hát mit játszottatok, mit tanultatok ma egész nap?

- Célba lövöldöztünk a kis ágyúnkkal. Aki célba talált, narancsot kapott Miklós bácsitól.

- No és te hány narancsot kaptál?

- Egyet sem. Mind a Ferkó kapta.

- Hát te olyan ügyetlenke lettél?

- Készakarva nem céloztam jól.

- De hát miért?

- Hogy lássák, milyen rosszul lövök.

- Kik?

- Hát akik ott néztek bennünket, a hadnagyok meg Miklós bátya.

- S te azt akartad, hogy azok azt lássák, milyen rosszul lősz te? Hát miért akartad te azt?

A gyermek odahúzta magához az anyja fejét, hogy a fülébe sugdoshasson.

- Én hallottam, hogy mit beszéltek a hadnagyok! Úgy mondták, hogy mi is halljuk. Tudod már, hogy apánk megjött?

A nő szíve nagyot dobbant.

- Kitől tudnám? Madár sem hozhat nekem hírt atyátok felől.

- Hát én megmondom. Itt van már Szomolnokon, csak a hegy választ el tőle.

- Hát elkerülte a stracenói kelepcét?

- El ám! Hej, hogy szitkozódtak a hadnagyok!

- Engem szidtak érte? Megmondhatod. Nem haragszom érte.

- Óh, dehogy téged szidtak. A kassai kapitányt szidták. Arról beszéltek, hogy a szomolnoki úton nem kerülhetett volna apám Krasznahorka alá, ha a kassai út fel nem szabadult volna. Bizonyosan a kassai kapitány is hazaáruló már. Feladta a várost a császárnak. Haragudtak, rossz kedvük volt.

Itt aztán elhallgatott a fiú; nem akart tovább beszélni.

Zsófia azzal az éleslátással, ami az életvilágosság utolsó lobogványával jár együtt, kezdé magában a gyermek zila beszédének összefüggését keresni. - Rátalált. - Azt vélte, hogy kitalálta a rejtélyt. - Rémséges ötlet volt! Nem akart helyet adni e szörnyeszmének a szívében. Nem akarta, hogy róla álmodjék.

- De hát azért, hogy a hadnagy urak haragudtak, miért kellett teneked rosszul lőnöd a célba, kisfiacskám?

A gyermek, aki már eldugta a fejét a takaró alá, ismét előbújt, s az anyja kezét a szívéhez szorítá.

- Apám levelet írt Miklós bácsinak Szomolnokról. Miklós bácsi fölolvasta azt a hadnagyok előtt úgy, hogy mi is hallottuk. Apánk írja, hogy ő itt van egész hadsereggel Szomolnokon. Van faltörő ágyúja is elég. De ő nem fog úgy jönni Krasznahorkára, mint ellenség; hanem mint a családjának apja. Egyedül, egymagában, egy hintón ülve fog a kapun behajtatni; s majd meglátja, és a szemébe néz, kinek lesz bátorsága őt akár golyóval, akár rossz szóval fogadni?

- S mit mondott erre Miklós? - kérdezé heves szívdobogások közt Zsófia.

A gyermek nagy lélegzetet vett.

- Hát ekkor azt mondá Miklós bácsi: "No, hát csak hadd jöjjön a hazaáruló! Egyedül, egymagában. Én sem állítok vele hadsereget szembe. Hanem odaállítom a várkapu elé a saját két fiát ezzel a két kis ágyúval, s a saját gyermekeivel lövöldöztetem meg."

- Jézus Mária, irgalmazz! - sikolta fel a nő kétségbeesetten, s oly erőszakosan szorítá kebléhez a kisfiát, hogy szinte megfojtotta az ölelésével.

A dervisgenerális képes beváltani a fenyegetőzését.

Hát a gyermekek?

Hisz a gyermekkedélyt legkönnyebb a fanatizmus lángjával felgyújtani. A természethazudtoló indulatok ragálya a gyermekszíveket lepi meg legkönnyebben.

Ez a kisebbik még visszaborzad tőle, de a nagyobbiknak a vérét áthatotta ez a szent miazma: halálos rajongás a hazáért, mely megtagadja az apát, az anyát, a testvért, s felgyújtja az ősi házat.

A kisebbik még csak azt teszi, hogy rosszul lő, de a nagyobbik már jól fog a célba lőni. Azt mondják neki, az a célpont, a hazaáruló szíve. Oda fog célozni. Ha mindjárt az apja is az!

Zsófia reszketett a láztól.

- Látod, megbetegítettelek azzal, amit mondtam! - rebegé a gyermek.

- Nem. Nem. Jól tetted azt. Nem fogok én reszketni. Mindjárt vége lesz annak. Csak te ölelj meg, majd attól elmúlik.

S az anya és a gyermek szíve addig dobogott egymáson, míg elcsendesítették egymást.

- Hát ha azt akarod, hogy meg ne haljak, itt maradjak: légy te nekem jó kisfiam - suttogá Zsófia.

- Az leszek, anyácskám. Bizony az leszek.

- Szállj le csendesen, hozd ide az írószereimet az ágyhoz.

A gyermek kereste az írószereket. Toll, tinta lett volna, de papír nem volt sehol. Azt elvitette Miklós egyszer, mikor Zsófia aludt, a cselédjével, hogy levelet ne írhasson.

- Hozd ide az imádságos könyvemet - suttogá Zsófia.

Abból még kitelt egy levélnek való papiros.

A táblán belől volt egy üres lap. Nem is egészen üres. Az egyik oldalára e sorok voltak írva: "Az én szeretett mátkámnak, Serédy Zsófiának, ajánlom szívemből ezt az imádságos könyvet. Andrássy István. Anno 1697." (Csak 14 esztendeje! - De nagy idő!)

Ennek a lapnak a túlsó oldalára lehet még írni egy levelet, s aztán kiszakítani az imakönyvből, s szélnek ereszteni!

De hogyan szélnek ereszteni? Ki viszi azt innen oda, ahova szól?

Nagyon reszketett már a keze a levélírónak, s a szemei kápráztak, úgy táncolt előttük minden betű. Pedig apró betűket kellett írni, hogy ráférjen a papírra minden elmondanivaló. Ő maga, elhomályosult szemeivel el sem tudta olvasni, amit leírt: a kisfiúnak kellett azt elszótagolni előtte. Aztán még mindig jutott valami eszébe.

Az Isten irgalmára kérte Andrássy Istvánt, hagyjon fel azzal a szándékával, hogy Krasznahorkára jöjjön most. Ne engedje megtörténni a világon a legrettenetesebbet. Várjon a jobb időkre. Majd elmúlik a harag.

Végre kihullott a kezéből a toll, nem látott a szemeivel többé. Halálos ájulás kerülgette az agyát.

Arra tért magához, mikor a kisfia a királynévízzel locsolgatta az arcát. Emlékezett rá a gyermek, hogy azt így tették máskor is.

- Hol van a levél? - kérdé a gyermektől.

- Eldugtam már - a süvegem bélésébe - súgá a kis Józsi fiú.

- Hát te tudod, hogy mit akarok vele?

- Elküldeni apának.

- Megígéred nekem, hogy azt megteszed?

A gyermek csak a szempilláival intett.

- Tudsz valami hűséges embert, akire rá lehet azt bízni.

- Azt a cigányt, aki apámnak a levelét hozta Lőcsérül. Az szokott velem játszani mindig.

- Húzd ki a fiókomat, ott találsz egy szarvasbőr erszényt, amiben arany áll. Végy ki belőle tíz aranyat. Azt add majd a levélvivőnek. Vigyázz, hogy meg ne találják nálad!

- Óh, tudom én azt, hogy rejtem el: vannak nekem tolvajpolturáim.

- Mik azok, kisfiam?

- Hát te még nem tudod? Akkor, látod, én többet tudok, mint te. Vannak ilyen vastag polturák, amiket kétfelé lehet srófolni, belül üresek, hogy egy arany elfér bennük. Arról ismerni meg őket, hogy az írás, meg a fej a két oldalon egymás ellenébe van fordítva. Ezeket nekem egy vak koldus hordta össze, akinek mindig egy dénárt adtam érte cserébe. Ő az ujja hegyével ráismert a tolvaj-polturára. Azt mondta, az ilyeneket azért készítették, hogy a kolduló barátok elrejtsék benne az aranyaikat, a tolvaj ne lásson náluk mást, mint rézpénzt. Most ezekbe jó lesz nekem az aranyakat elrejteni.

Zsófia hálát emelt az Istenhez, hogy fiának nemcsak jó szívet adott, hanem éveit meghaladó észt is.

Azután tudott nyugodtan aludni.

Korán reggel felkölté a kisfiát, s kiküldte, hogy keresse fel azt a cigányt, akitől a levelet el fogja küldeni.

Az izgalom új erőt adott az idegeinek. Fel tudott kelni, felöltöztette magát a frajjával, s odavezetteté az ablakzsámolyhoz, ahonnan ki lehetett látni a szomolnoki hegyek felé vezető útra.

Könnyebbnek érezte magát. Délfelé még azt is kérdezte a frajjától, nincsen-e még ebéd ideje?

Kiszámítá, hogy a déli harangszó után, amikor az őröket felváltják a kapuban, s a fahordó szekereket üresen kieresztik, akkor mehet ki azokkal együtt az ő levélvivője is.

Azért várta olyan nehezen a déli harangszót.

Az elkongott már, de a szokott szekérzörgés még nem következett be.

Ahelyett gyors léptek dobaját hallotta közeledni a lépcsőn fölfelé, melynek gádorát csak egy fal választá el a szobájától, s egyúttal Miklós száraz, rekedt hangú kiáltozását.

Az ajtaját hevesen felszakították, s betoppant rajta a dervisgenerális egyik kezében a kis Józsit hurcolva karjánál fogva, a másikban Zsófia levelét tartva.

A gyermek rémült tekintettel nézett fel az erőszakos ember arcába.

- Tetten kaptalak most! - hörgé indulatosan Miklós.

Zsófiának az indulat annyi erőt adott, hogy föl tudott emelkedni helyéről, s parancsoló mozdulattal nyújtá ki karját.

- Bocsásd el a gyermekemet! - kiálta, s még piros is lett az arca egy pillanatra. A szeretet lángja volt az rajta.

Miklós odalódítá anyjához a fiút, s aztán a kinyújtott tenyerébe fektetett levélre csapott az öklével.

- Micsoda ez? - rikácsolá.

- Mindenekelőtt tanuld magadat tisztességes ember módjára viselni egy asszony szobájában!

- Úgy? Elfeledtem, hogy szépen be kell kocogtatni elébb, s szerencsés jó reggelt kívánni. Majd máskor úgy teszek. Most nagyon sietős dolgom volt. Röptében kaptam nyakon az árulást. Ha az édes apámfia tette volna ezt, főbe lövetném érte!

- Tedd azt az én fiammal is! Legalább együtt jön velem! Inkább kövess el te rajta testvérgyilkosságot, mint hogy az én gyermekemet lázítsd fel apagyilkosságra, istentelen!

Zsófia úgy állt ott az ablakban, mint egy szellem, mint egy földöntúli tünemény. Egy dúvadnak is meg kellett juhászodni tekintetétől.

Miklós éppen úgy, magában morogva fordítá félre a fejét, mint azok a vadállatok, amik nem bírják kiállani a szelídítő szemsugárzatát.

- Miért keltél föl az ágyadból? - zsémbelt, alábbhangolva a haragos támadást. - Mit erőlteted magadat? Mit állsz az ablakba, mikor olyan nehéz beteg vagy? Tán jelt akarsz adni annak az embernek, mikor közeledik: hogy fusson innen!

- Hogy ide siessen!

- Nem hiszed, hogy én beváltom azt, amivel megfenyegettem?

- Hogy te beváltod, hiszem, de hogy én meg fogom akadályozni, azt fogadom. Hiába zársz el. Ott fogok lenni. Ha élek, élve, ha halok, halva. Ott a fiam mellett, amikor ez égrekiáltó szörnyűséget el készül követni, s megragadom a kezét. Meglátod!

Mint egy látomány, mint egy éjféli kísértő lélek közelített e szavaknál az a légben lebegni látszó alak Miklós felé, nagy ragyogó szemeiből bűvöletet árasztva, ajkairól úgy hangzott a beszéd, mint egy túlvilági szózat.

- Esztelen asszony! - dörmögé Miklós, a fejét lesütve, s nem várta, míg hozzá közel ér, s az a kinyújtott kéz megérinti; megfordult és elhagyta a szobát.

Zsófia kimerülten rogyott az ágyára. A cseléd levetkőzteté, betakargatta.

- Ne félj, anyácskám - suttogá a gyermek, mikor a cseléd kifordult -, majd elviszem én azt a levelet magam az apámnak. Éjjel kötelet fonok lepedőkből, s leereszkedem az ablakból; elfutok Szomolnokig.

- Óh! a farkasok összetépnének!

- Nem félek én úgy a farkasoktól, mint Miklós bátyámtól.

- Hát aztán kim maradna nekem, ha te itthagynál? Sohasem látnál engem többet.

Erre a szóra a gyermek megbánta, amit előbb mondott.

- Nem hagylak el anyám! De te se hagyj itt engem!

- Nem fiacskám. Bizony nem hagylak itt.

Ezzel aztán meg voltak nyugtatva mind a ketten; összeölelkeztek, együtt sírtak.

A nő pedig érezte már, hogy jön közelebb az ég! Hangzik valami, amit nem a füldob, hanem a szív hall meg. Látszik valami, amit eddig nem létezett érzékek ismernek meg. Jön az a tudás, amit nem tanultunk...

Közeledik az a dicsőséges világ, aminek leírásához hiányzik minden szó, amit át nem ölel emberi gondolat.

És ő megígérte, megfogadta, hogy még azért a szentséges szent boldog túlvilágért sem hagyja itt ezt a ködök és árnyak világát, ezt az éjszakától körüljárt földet, ezt a felhőkbe takart földet, ezt a vérrel megáztatott földet, amelynek kerekségén a jajkiáltás egy percig el nem hallgat soha! Megígérte, hogy itt marad, megvédeni azokat, akiket oly nagyon szeret.

A gyóntatópapjáért küldött, s fölvette a halotti szentségeket.

Megkísérlé azután a cselédje által magához hívatni a nagyobbik fiát. Hasztalan volt. Miklós nem bocsátá a cselédet a gyermekhez. Annak most dolga van.

A frajj pedig mondá neki, hogy a bárónő haldoklik.

- Ejh! Nem adják azt olyan könnyen! - torkolá le Miklós. - Hisz az elébb még kivert a szobájából!

Azután a gyóntatóját kérte fel Zsófia, hogy beszéljen a lelkére Miklósnak, bocsássa hozzá a Ferenc fiát. Bizony halála óráján való kívánsága ez.

A prépost fel is kereste Miklóst, s elmondá neki, hogy egy haldokló kívánságát közli most vele.

- Fungum! - ordíta rá a dervisgenerális. - Non facias mihi sculptile: verba sacerdotis sunt pura mendacia. Fui quandocumque ipse unus ex illis.

Ezzel aztán nem lehetett tovább folytatni a beszédet.

Az anyjánál maradt kisebbik fiú a sok sírástól elálmosodott, korán le kívánt feküdni.

Az anyja megcsókolgatta az orcáját, mikor lefektette.

- De aztán itt ne hagyj azalatt, amíg alszom - köté ki a gyermek.

- Aludjál csak. Én virrasztok.

Azzal a gyermek álomnak ereszté a fejét.

Pedig bizony itt hagyta őt az anyja azalatt, amíg aludt.

Reggel korán a lélekharang megcsendült a toronyban.

A dervisgenerális ébren volt, nem tudott aludni, jól hallotta.

- Ejh, hátha a harang is hazudik! Hisz annak a kötele is egyházfi kezében van!

Mégis bizonyosat akart tudni. Kiment az udvarra. Az úri lakosztály lépcsőajtajánál szemben találkozott a préposttal.

- Quid novi? - kérdé tőle.

- Consummatum est - felelt a prépost, s ment fel a templomlépcsőkön, rendeleteket adni.

Miklós a Zsófia szobaajtajában találta a jajveszéklő cselédet.

- Meghalt az áldott jó asszonyunk!

Az ajtó félig nyitva maradt. Miklós a küszöbön megállva lesett be a szobába.

A szürkület fénye sápadt világot derengetett az ablak zöld üvegkarikáin keresztül.

A kiszenvedett mártír ott feküdt csendesen az ágyán. Mellette a kisfia. Mind a ketten aludtak.

Vajon melyiknek az álma volt mélyebb?

A fiúcska még arra sem ébredt föl, mikor a nőcselédek kiemelték az ágyból és átvitték a saját nyoszolyájába. Ott folytatta az alvást.

Hátha az a másik alvó többet tudott erről a világról?

- Jól járt, szegény ángyom - dörmögé Miklós, messziről nézve a márványfehér arcra, melynek a halál felséges nyugalma királyi tekintetet adott.

Megölte őt az eltitkolt bánat. Mert eltagadta a szíve fájását, belehalt.

Nem hinné az ember, hogy ilyen semmitől is meg lehet halni!

Miklós elhagyta a halott szobáját. Mélyen el volt keseredve miatta.

Milyen asszony volt! Csupa szeretetből alkotva! Mint a tűz a meleget, úgy árasztotta maga körül a boldogságot. S ezt a tüzet oltotta ki az, aki legjobban melegedett nála. Engesztelhetetlen haraggal gondolt a bátyjára. Neki, a hajdani szerzetesnek, az asszonyok felől csak a gyóntatószékből volt tudomása, ahol azok az esendő dolgaikat vallják meg, a titok szent zára alatt.

Hideg flegmával ítélt az egész nemről.

Ez az egy emelkedett ki az egész fajzatból, mint egy szent: ez egyesíté magában az asszonyok minden drága jóságait. És ezt az eszményképét a nőnek, fel tudta cserélni az, akit minden földi és égi láncok hozzá kötöttek, azzal a másik asszonnyal, aki nemének minden kárhozatos csábját éreztetni született - férfiak romlására. Ezt itt hagyta hervadni magában, hogy amazzal örömeit megossza. Tán ebben az órában is azt költögeti mámoros álmából, gyöngéd csókjaival, mikor ezt itten már fel nem költi senki. S ez a mártírnő el tudta titkolni a fájdalmat, ami halála volt; még az utolsó világánál is földi eszméletének a hűtelen férj megszabadításában pazarlá el végső erejét.

Ide ne hozza most rossz végzete István bátyját! Mert bizony be fog rajta teljesülni a testvér fenyegetése!

Miklós felment a szobájába, mely a főkapu fölött volt. Ugyanaz a szoba, amelyben Gyöngyösi rágta a pennáját, mikor Charicleát írta. Az összefutó csúcsívek magas boltozatot képeznek, melynek keleti oldalán két széles, nagy ablak nyílik, csak egy karcsú oszlop által egymástól elválasztva. Ez ablakból nagy messzeségig ellátni. A tölgyerdős hegyek közül a falvak fehér házikói, karcsú toronytetői kandikálnak elő.

A szoba két fülkéjében két egyszerű hárságy volt, medvebőrökkel leterítve; az egyiken aludt Ferenc, a nagyobbik fiú.

Az éjjel sokáig fenn tivornyáztak a kuruc hadnagy urak a dervisgenerálissal együtt. A fogadott böjt ideje letelt, elkezdődött megint a borivás, s a fiú is ott velük végighallgatta az épületes beszédeiket, még bort is ivott. Most aztán aluszik erősen.

Miklós nyugtalanul járta keresztbe-hosszába a szobáját. Annak a padlata úgy van alkotva, hogy az alatta levő boltozat meghajlik, mikor az ember végigmegy rajta. Szív kell hozzá, megszokni ez ingadozó talajon való járást, pedig hát ez csak az építész mesterkedése, nem más.

Minden tudomány arra való, hogy ámítsanak vele.

Egyszerre dobpörgés riasztá fel hallgatag tusakodásából. Eszébe jutott, hogy mára rendelte a várőrség fölötti szemle megtartását.

Ezen nem változtat a közbejött gyászeset.

A gyermek mélyen aludt. Miklós rátakarta a cifra pokrócot, amit az lerugdalt magáról, s aztán felkötötte a kardját, feltette a hegyes végű rézsisakot a fejére, s lesietett a csapatjaihoz.

Azok már fel voltak állítva a hadnagyaik által a várudvaron. Csupa lövészek. Lovasságra itt nem volt szükség. Külön a kálvinista, külön a pápista barkók, palócok, s mindkettőtől elkülönítve a mohamedán hitű tatárok és arnótok.

Mikor a dervisgenerális megjelent a csapatok előtt, azok egyszerre mindkét kézre kapott puskáikkal tisztelegtek előtte. Ekkor megkondult a vár öregharangja. Ezúttal az volt a szava, hogy "mortuos plango".

S erre a harangszóra egyszerre azt látja Miklós, hogy csapatjai mind mozgásba jönnek, amit ő nem vezényelt, a pápista csapatok térdre ereszkednek, a kálvinisták lábhoz bocsátják a fegyvert, s a kezeiket összekulcsolják a mellükön, a mohamedhivők pedig arcra borulnak "Allah akbár!" mormogással.

A hosszú folyóson, mely az úri lakosztályból a templomba vezet, most viszik végig a koporsót, a felöltöztetett halottal.

Ez ám hatalmasabb parancsoló, mint a generális!

Miklós karjait összefonva a mellén nézi kemény tekintetű arccal, amint elviszik előtte a halottat. Fekete selyemruhába van öltöztetve; ajkai, szemei lezárva, két keze, összetéve a keblén, s egymáshoz foglalva a körüle csavart olvasóval.

Mindenki imádkozik - amíg a harangkongás tart.

Csak ő nem: a szerzetes.

Ott áll valamennyi között, egyenesen, felemelt fővel, még a sisakját sem veszi le.

Most van igazán istentagadó kedvében. - Hát ez a mennyei igazság? Hát van mit keresni odafenn a levegőég párázatai közt?

"Patientia = barát tánc", mormogja mikor a pap elmegy előtte.

A koporsót kísérik a siránkozó cselédek; a kis Jóska fiút vezeti az egyik kézen fogva.

- Hol a Ferkó bátyám? - kérdezi a gyermek, széttekintve a sokaság között. - Mért nem híják ide a bátyámat?

A gyászmenet a koporsóval együtt átvonul a folyóson a templomba; a harangszó elhallgat.

A katonák ismét összeszedik magukat, s kezükbe kapják a fegyvert.

Miklós bosszankodik rájuk. Mind egyforma bigott ez valamennyi. Csak abban különböznek, hogy az egyik zölden eszi meg a szénát, a másik szárazon.

Kedve volna kikergetni valamennyit a várbul.

Most meg a várnagy jön oda hozzá, s megszólítja.

- Kegyelmes uram!

- Hát neked mi bajod?

- A templom tornyára fel kellene húzni a zászlót.

- Hát vak vagy? Ott lobog; nem látod?

A szél lobogtatta a toronyablakban a kitűzött veres zászlót; a szabadságharcosok zászlóját.

- Másikat gondoltam. A feketét kellene felhúzni.

- Fekete zászlót ostromolt várban csak a lazarétum fölé szoktak kitűzni, hogy ha embersége van az ellennek, oda ne lövöldözzön. A toronyban ez a zászló marad. Hallottad?

Miklós nem akarta, hogy a bátyja megtudja a felesége halálát. Még a fekete zászló se sejtesse azt vele.

Bosszantotta, hogy így olvadoznak ezek a kemény emberek; azért, mert egy asszony meghalt.

Amint a toronyablakból lobogó zászlóhoz feltekintett, a toronyőr alakját látta az ablakban megjelenni, aki hosszú tülkét előretolva, nagyot tutult rajta.

- Mit jelentesz? - kiálta fel rá.

- Négylovas hintó közelít a szomolnoki úton.

- Ez ő lesz! - dörmögé magában Miklós, s maga is felsietett a toronyba.

Az őr jól látott. Úri fogat volt, négy paripával, ami vágtatva közelített a völgy felől.

A felvert por miatt a kocsiban ülő alakokat még nem lehetett kivenni: hanem a hintó narancssárga színe messze virított: erről ráismerni.

Ő jön! Egyedül, ahogy megizente.

Miklós otthagyta a csapatjait, lábhoz eresztett fegyverrel, s felsietett a szobájába.

Ferenc még akkor is aludt.

Felrángatta a fiút álmából, nagynehezen lelket vert belé.

Annak még nem ment ki az éjjeli mámor a fejéből; panaszkodott, hogy olyan nehéz a feje, mint egy hombár.

- Patkót kell ütni a macska lábára - mondá Miklós.

- Hogyan?

- Hát mikor az embert kínozza a tegnapi bortól a macska: hegyibe kell önteni egy korty reggeli pálinkát, attól elmúlik.

A fiú elhitte, s magába hagyta diktálni a kupica lengyel alamáziát.

Attól aztán egyszerre kigyulladt az arca, a két szeme égett és keresztbe állt.

- No, ugorj bele a saruidba hamar; aztán gyere, legény, mutasd meg, hogy mit tud egy igazi Andrássy, akinek még nem vált az ereiben az ősi vér káposztalévé.

A gyermek felöltözött, s aztán követte nagybátyját az udvarra.

- Hova megyünk? - kérdé ottan, széttekintve.

- Most megyünk az examenre. Majd meglássuk, hogy felel a legény a kérdésre?

- Micsoda kérdésre?

- Bizony nem is arra ám, hogy "hányat tojik a pityer?"

- Dejsz arra tudom a feleletet! Hol többet, hol kevesebbet.

- Habes eminentiam! Hát most majd azt mutasd meg az examinatoroknak, hogy a kis ágyúddal hogy tudsz igazi célba lőni? Nem látsz-e kettőt ilyenkor?

- Bizony nem látok én!

- No azt majd mindjárt megpattintsuk. Húzasd ki a kerekes ágyúdat.

- Aztán hová?

- Csak oda a várkapuba.

A kis ágyút odavontatták a kapu előtti emelkedett lonkára, ahová egyenesen vezetett fel az út az erdőből.

Egy széles bükkerdő terült el a várhegy lábánál, azon kellett keresztüljönni bármely égsark felől érkezőnek.

- Hát a Jóska gyerek nem jön versenyt lőni? - kérdé a Ferkó Miklóstól.

- Nem lő az többet. Mert az elmegy kispapnak Nagyszombatba, püspök lesz belőle. Te vagy csak az igazi Andrássy ivadék. Katonának való. Amilyen a nagyapád volt, aki a császári vezért, Salm uramat úgy elverte Krasznahorka alól, hogy még a parókája is lemaradt a fejéről.

Ezzel megnevetteté a gyermeket.

- Te fogod majd, édes öcsém, letisztítani az Andrássy névről azt a makulát, ami rajta esett! - biztatá őt tovább Miklós. - Ha ma jól lősz a célba, rögtön kinevezlek kapitánynak a fejedelem hadseregében.

- Kapitánynak? Teringettét! Én is két sastollat kapok a süvegem mellé?

- Nagy lesz a híred az egész hazában!

A hadnagyok is odagyűltek mind a kapu elé, azok is mind tüzelték a fiút tehetségük szerint.

- Csak az anyám nézné az ablakból, mikor célba lövök. Hadd mondjam meg neki!

- Csak te maradj itt most. Mindjárt jön a sorod.

A visszhangzó erdő előre jelenté a közeledő kocsi zörgését.

Nemsokára kibukkant az a fák sűrűjéből, s amint az erdő szélében felkanyarodott a meredek domboldalra, már jól lehetett ráismerni a benne ülőre.

Ő volt az: Andrássy István tábornok. Egyedül magában.

Alig volt háromszáz lépés a távolság a hintó és a várkapu előtti lonka között. Ő is felismerheté azokat, akik ottan állnak. Az öccsét a fehér barátcsuhában, s az elsőszülöttét. Szép meggyszín kamuka dolmány volt rajta, aranygombokkal, szedrázsia világoskék nadrág és sárga sarkantyús csizma. Bizony szép fiú volt! Olyan régen nem látta az apja. Hogy megnőtt azóta!

Amint a lonkán állók megpillanták Andrássy Istvánt, az elkeseredett düh ordításával kiáltának fel egyszerre: "Ott jön az áruló! Aki eladta hazáját! A nemzet Júdása! Harminc ezüstpénzért a mi megváltónkat, a fejedelmünket! Átok a fejére! Halálra vele! Pokolra vele!"

A fanatizmus lángja a gyermek lelkét is őrjöngésbe hozta. Azt hitte, hőstettet követ el, ha az apját, akiről azt mondják, hogy hazaáruló lett, maga ítéli el.

- No, hát most célozz jól! - mondá neki Miklós.

Ferenc letérdelt az ágyú elé és célzott.

A hintó jó célpont volt, azzal a messzevirító narancsszín csónakával.

- Fogd a vasrudat!

A hosszú vasrudat a kezébe nyomták a fiúnak. A vas tüzes vége megérinté az ágyúcska lőserpenyőjét, a lövés elpukkant, de az ágyúcső az elsütés közben félremozdult, s a nyolc latos vasgolyó csak a hintó hátulsó faládáját érte, szerteszét szórva annak a tépett szilánkjait.

Erre a lövésre az apa elborultan takarta el arcát palástjába. Egy ilyen látványtól meg kell tébolyodni! "Hajts vissza!" - kiáltá a kocsisának, mire a hintó megfordult.

- Lásd, rosszul céloztál! - kiálta pokoli örömtől sugárzó tekintettel Miklós. - No most tölts újra! Lőj jobban, míg el nem fut előled.

De a gyermek nem tette azt, amit mondott neki.

Mint a holt föld, olyan sárga lett az arca. Az egyik kezét szívére nyomta, a másikkal a fülét tapasztá be; a szája nyitva volt, mint a fuldoklóé.

- No mi lelt?

- Az anyám! - hebegé a fiú.

- Mit akarsz vele?

- Nem hallottátok? Ahogy a fülembe kiáltott! Mikor lőttem, megkapta a szívemet a kezével.

- Az ágyúlövés cseng a füledben, kölykem! Rázz egyet rajta. Lőj utána még egyszer, amíg eléred.

- Nem lövök! Átkozott legyen a szerszámod! Nem lövök többet az apámra! - Ah, hogy szorítja most is a szívemet! Ki akarja tépni! - Eresszetek az anyámhoz! Anyám! Anyám! Ereszd el a szívem! Ne szorítsd oly nagyon!

S azzal fuldokolva futott a fiú a várba fel; egyszer térdre is esett, alig bírt fölkelni.

- Görcsöt kapott a gyerek - biztatá a hadnagyokat Miklós, akik szintén visszasiettek a várba, amint azt látták, hogy Andrássy István megfordult, s az erdőben eltűnt. - Egy kis kólika az egész a gyereknél. Nem szokta még meg a gyomra az erős papramorgót.

A lépcsőhöz érve már összerogyott a gyermek, s nem bírt odább menni, úgy elfojtá az a szívszorítás.

Ott jött rá szemközt a prépost a templomajtó felől.

- Az anyámhoz, az anyámhoz akarok menni - rebegé a fiú, a pap kezébe kapaszkodva. - Ő fogja a szívemet. Odahúz magához.

- Jól mondod, fiam! - szólt a pap, ki maga is reszketett a meghatottságtól. - Ő hívogat magához bizonnyal.

- Eh mit! - kiálta nyers hatalmaskodással Miklós. - Nem hókuszpókusz kell ennek, hanem meleg lábvíz, mustárral.

- Jöjjön csak oda kegyelmed - monda a pap -, és lásson egy csodát, amihez foghatót ember még nem látott.

S azzal a fiút félig karjain emelve felvitte a templomhoz vezető lépcsőkön. Miklós és a hadnagyok utána fanyalogtak.

Amint a gyermek meglátta a templom közepén felállított ravatalt, sikoltva rohant oda az anyjához.

- Anyám, anyám! Ne szoríts úgy ezzel a kezeddel!

A többiek rémülten álltak meg a templom előterében.

A halottnak a jobb keze fel volt emelve félig magasra, mint aki véd, aki visszatart. Az olvasó, mely a két kezét összefoglalva tartá, el volt szakítva, fehér és kék gyöngyszemei elszórva a halotti köntösön. És az ajkai, amik az imént még csukva voltak, most mintha kiáltásra volnának felnyílva fájdalmasan, míg félig fölemelt szempillái alól a szemszivárványok halotti fénye világlott elő.

Maga a hitetlen ember is összeborzadt. Hisz őneki mondá az a nő: - "Meggátolom az istentelenséget... ott leszek, ha élek, élve, ha halok, halva... de megragadom a fiamnak a kezét!"

Megígérte s beváltotta.

Hát van olyan rettenetes szerelem a világon, ami még a halált is túléli? Van olyan szörnyű akarat, mely legyőzi az örök természet változhatatlan törvényeit? Mely mozdulatra bírja a földdé vált emberi alakot?

Ott van! Meg lehet tapintani.

És a gyermeknek, amint a könnyei megeredtek anyjára borultan: egyszerre elmúlt az a kínzó fájdalom a szívéről.

Akkor aztán a másik testvérével összeölelkezve, megcsókolták egymást.

- Eh! Nincsenek csodák! - dörmögé Miklós, erőszakot téve megingatott hitetlenségén. - Le kell zárni a halott ajkait és szemeit újra, s a karját visszahajtani.

- Ne bántsátok az anyámat! Ne nyúljatok hozzá! - kiáltá a kisebbik fiú. - Nem látjátok, hogy él? Hiszen reánk néz!

Nem is mert senki hozzányúlni.

Végre maga Miklós lépett oda a koporsóhoz, azzal a szándékkal, hogy visszahajtja a halott karját kebléhez.

Csakhogy arra emberi erő nem képes. A halottak erős emberek.

Fel kellett vele hagynia.

A két fiú ezalatt valamit suttogott egymással.

- Így pedig a felemelt kéz miatt nem lehet a koporsófödelet rátenni - okoskodék Miklós hidegvért tettetve.

Ekkor a két fiú, egymás kezét fogva, odalépett eléje, s a nagyobbik így szólt:

- Hallod-e, te barát! (Te barát!) Neked a mi anyánk koporsója mellett semmi dolgod. Mi az öcsémmel összebeszéltünk, hogy egyikünk itt fog mindig mellette virrasztani; s mi nem engedjük meg, hogy őt eltemessék, míg apánk haza nem jön.

- Hiszen nem halt meg! - szólt utána az öccse. - Nekem megígérte, hogy velünk marad; nem hágy el soha. Nézzétek, hogyan mosolyog?

S valamennyien, akik odanéztek, azt hitték (tán a könnyeik prizmáin keresztül), hogy az arc valóban mosolyog.

Tizenhét napig minden reggel beharangoztak a temetésre. Minden délelőtt feljöttek a papok a környékből a megholt úrnő végtisztesség tételére. Minden este hazamentek azonmódon.

A halott folyvást nézett és mosolygott.

(Még most is azt teszi!)

A dervisgenerális mindennap hosszabb időn át állt ott a nyitott koporsó előtt, hátát az oltárnak támasztva, s nézte azt az örökké változatlan képet; maga is oly mozdulatlan alak, mint az.

A tizennyolcadik napon ezt írta levélben Andrássy Istvánnak.

"Édes bátyám.

A feleséged meghalt ezelőtt tizennyolc napokkal. - Azóta folyvást a koporsóban fekszik, a templom közepén. Rád vár, addig nem akar elmúlni. Siess haza. Én ma elbocsátom a hadakat a várból, s az éjjel megyek vissza a kolostoromba, s felkötöm a cingulumot. Isten irgalmazzon a mi szegény bűnös lelkeinknek.

Frater Nicolaus."

*

Többet nem tudni Andrássy Miklósról. Arcképe, a krasznahorkai várban, ájtatosan tartja két kezében az evangéliumot. Itt végezte a dervisgenerális.





XXV. FEJEZET

Nagy a dínomdánom

Andrássy István eleinte nagyon tragice fogta fel a dolgot, hogy a saját fiával ágyúztattak rá, mikor a várába akart hazatérni. Hanem aztán később kiheverte az elkeseredését, s iparkodott azt egyszerűen megérthető okokkal kimagyarázni maga előtt.

Miklós öccse válaszából megértette, hogy az ő ismeretsége Korponaynéval már Krasznahorkán is jól el van híresztelve; nemcsak a feleség van róla felvilágosítva, de még a fiúk is danolják már a szépasszony nótáját! Elképzelé, mennyire haragusznak rá emiatt! Vannak nők, akik a hűtlen férjet képesek halálnak vetni.

Amíg Lőcsén volt, mindennap kapott levelet Zsófiától. Soha egyet sem bontott fel közülök. Odarakta őket mind egymásra. Elképzelé, hogy mi lehet azokban? Keserű szemrehányások. Átkozódásai egy felháborodott kedélynek, aki teljes igazságában van. S minek olvasson végig az ember kellemetlen vádakat, amiknek azonfelül még igazuk is van? Úgy tett velük, mintha kezéhez sem jutottak volna.

Hogy a stracenói völgyben ellene készített kelepcébe bele nem gázolt, annak megint más oka volt, mint a felesége óvó figyelmeztetése, amit el sem olvasott.

Szathmáron nagyban folytak már a békealkudozások Pálffy bán és Károlyi Sándor között a császári és fejedelmi párt részéről s ezeknek a folyamatára fegyverszünet volt kötve.

Andrássy Istvánnak, aki a saját átpártolt csapatján kívül még a Blumevitz dragonyosait is vezényelte, az a feladata volt, hogy a gömöri várakat, szépszerével, behódítsa. Murányvár kapitányának csak izennie kellett; az egész Poprádig küldé eléje a kapitulációt.

Annak az embereitől hallotta meg, hogy a karsznahorkaiak miben törik a fejüket. A dervisgenerális a stracenói hegyi útban szándékozik a bátyja számára egy olyan exodust rögtönözni, amilyennel Róbert Károlyt eresztette el Bazerád a Havasalföldről. Ez a hely valóságos egérfogó.

Andrássy Istvánnak azonban utasítása volt a fővezérségtől, hogy mindenféle fegyveres összeütközést kerüljön a kurucokkal, amivel a fegyverszünetet megsértené. Ezért került más útnak.

Szabad volt már a járás mindenfelé. Kapitulált a hatalmas Kassa és a híres Egervár is. Rákóczi kapitányai egymás után rakták le a fegyvert, nyitogatták meg a várkapukat. A nemzet ki volt fáradva, s a király kegyelmet kínált.

Ezért nem jött Andrássy István Szomolnoknál idább fegyveres hadával. Ha akarta volna sem volt szabad ostrommal támadnia meg a saját várát.

Egyedül akarta azt visszafoglalni.

Bízott személyes megjelenésének varázsában, melynek férfi sem bírt ellenállni soha, hát még asszony! Majd meghódolnak a körülsáncolt szívek, csak egyszer az ő szemeinek tüze ostromolja őket.

Hogy aztán másképp ütött ki a dolog, az először elbúsította, azután csak elmérgesítette.

Az a látvány, amikor a saját kisfia lő rá a kis ágyújával, s hogy a lövés komoly volt, arról tanúskodott a szétzúzott hintóláda, ez az első pillanatban végtelen fájdalommal tölté el atyai szívét; hanem aztán, hogy tovább gondolkozott rajta, emlékezetébe került mindenféle hasonló történet. Felfordult világ van! Erények és bűnök egymással boszorkánytáncot járnak; ma az egyik kezén van a fehér kesztyű, holnap a másikén. Az emberi észjárás ki van forgatva a sarkaiból. A rajongás leigázza az érzést. Íme Ocskay Lászlót is nem a saját testvére, Sándor szúrta-e meg dákossal az érsekújvári csatában? Miklós, a dervisgenerális elég hóbortos, hogy hasonlót tegyen. Inni is bőven szokott. Aztán micsoda könnyű mesterség egy éretlen eszű gyermeket fellovalni, hogy eszköze legyen egy ilyen fanatikus tüntetésnek! Az egyik részeg, bolond, a másik éretlen kölyök. Majd kijózanodnak, majd megbánják!

Hanem az asszony számára nem talált mentséget.

Hogy ő nem bírta a fiát ettől a csúf, vakmerő tettől visszatartóztatni! Hogy nagyobb volt a gyűlölete a férj hűtlensége miatt, mint az emlékezete az egykori boldog szerelemre!

Hiszen ha még lélek van a szívében egy anyának, meg kell neki ragadnia a fia kezét, amidőn az ezt ily istentelenségre kinyújtja!

(Nem volt már lélek a szívében, mégis megragadta.)

De ezt Andrássy István még csak nem is sejté. Még a toronyból sem hirdeté a fekete zászló, hogy halott van a várban.

Senkire sem haragudott olyan nagyon, mint az asszonyára.

Ezzel az indulattal a szívében tért vissza Szomolnokra a csapatjához.

Blumevitznek nem mondta el, hogy mi történt vele Krasznahorka alatt; csak annyit tudatott vele, hogy az öccse védelmi állást foglalt el a várban, s visszautasította a meghódolást. A fegyverszünet alatt úgysem lehet a vár ellen semmit kezdeni, azért csak feküdjék itt veszteg Blumevitz mint helyettes parancsnok, amíg ő felsiet Löffelholtz táborszernagyhoz, bővebb információkat venni.

Blumevitz azt mondta rá mosolyogva, hogy "jól van", s köszöntette általa a feleségét (a Blumevitzét).

Andrássy bosszúsan csettentett a nyelvével. Pedig biz az találó tréfa volt.

Tudja azt Blumevitz jól, hogy nem Löffelholtz tábornokot siet felkeresni Andrássy István, hanem Lőcsére szalad vissza.

Ott hagyta a szép menyecskét.

Aztán még az a nevezetes dolog is történt, hogy a kapitulált Lőcse katonai parancsnokává a császári fővezér éppen azt a Belleville lovagot nevezte ki, aki olyan jó szolgálatokat tett a város ostrománál.

S ez most természetesen ugyanazon házban lakik, melyben nemrég Andrássy István lakott, Juliánna pedig maradt a Thurzó-házban.

És Andrássy István Belleville lovagot éppen annak a kecskének tartotta, akire nem jó bízni a kertészkedést.

Vajon nem fecsegett-e ki valamit ez a Blumevitz annak az átjárónak a titkáról, ahonnan egyszer a fehér asszony elélebbent a négycsövű pisztollyal őt megriasztani?

És vajon meg van-e még töltve az a négycsövű pisztoly?

Ezzel a mardosó féreggel vágtatott vissza Lőcsére.

Az egyik asszonyra haragudott, a másikra féltékeny volt. Utoljára úgy összezavarta a gondolatait, hogy azt sem tudta, melyikre dühösködjék jobban.

Még aznap késő este megérkezett Lőcsére, lóhalálában. Tíz mértföldet vágtatott egyhuzamban.

Legelső dolga volt felszaladni a hajdani lakására, melyben most Belleville regnál.

Andrássynak elég finom érzéke volt beletalálni magát a változott helyzetbe. Eddig ő tábornoka volt a colonellusnak, s lóhátról beszélhetett hozzá; de most egy olyan átpártolt kuruc generális, mint ő, nagyon hasonlít a leskártolt kártyához, míg a megvásárolt mérnökkari főtiszt most is ér valamit. Aztán ő csak "menesztetett"; de az "ment", s ez sokat változtat az eddigi helyzeten.

- Főparancsnok úr! - így szólítá tegnapelőtti alattvalóját. - Sürgős ügyeim visszahoztak Lőcsére. Szállást kérek.

- Tábornok úr! - mondá Belleville. - De mi az ördögöt tituláljuk mi egymást? Legyünk, mint állapotunkhoz illik, frère et cochon.

- Nem bánom. Hát én leszek a "frère" - szólt Andrássy nevetve. Belleville szekundált neki. Mindig jó fiú volt.

- Hát én biz azt mondanám, hogy "hozott Isten!" Ámbár én nem is sejtem, minő sürgetős ügyeid vannak Lőcsén, s meddig tart azoknak rendbehozatala? Felajánlanám a saját szállásomat: maradj itt mindjárt ebben a hajdani szobádban, ahol a télen át tanyáztál. Hanem hát őszintén meg kell mondanom, hogy ennek a szobának van egy bizonyos maleficiuma.

- Maleficiuma? - szólt a tábornok, összeráncolva a szemöldökét, mint aki haragudni szeretne.

Hanem Belleville még egyre nevetett.

- Az ám - szólt, odalépve ahhoz a nevezetes fali táblához, s rákoppantva az ujja bütykével.

A tábornok arca haragra pirult.

- Fecsegett volna előtted Blumevitz? (Ezt kérdezé. Azt meg sem akarta engedni még gondolatban sem, hogy a szép asszony maga árulta volna ezt el.)

- Dehogy Blumevitz! - kacagott Belleville.

- Hát kicsoda? - kérdé a kuruc vezér, s már főtt a feje mindenféle rossz indulattól.

- Nézz csak ide - mondá Belleville lovag, s félretolta az elmozdítható táblát.

Az átjáró fülke be volt falazva.

Andrássynak a keble egészen megkönnyebbült.

- Biz ezt berakták téglával azon a szent napon, amelyen én ide beszállásoltam magamat, s ahogy a csupasz téglák bizonyítják, a túlsó oldalról intézték a befalazást.

Ekkor aztán levetette magát a kerevetre, s a két térdét a két keze közé fogta, úgy nevetett.

Andrássy csak a bajuszát kunkorgatta a három ujja között, s szeretett volna olyasmit mondani Belleville lovagnak, hogy "ugyan mit kacagsz most?", de tartott tőle, hogy az még jobban fog akkor kacagni.

Egészben véve nagyon meg kellett elégedve lennie ezzel a felfedezéssel. A befalazott rejtek arra mutat, hogy őt nem árulta el az asszony.

- Hát ezért nem találom nagylelkűségnek részemről, hogy ezt a kedves emlékű szobácskát részedre beszálló kvártélyul felajánljam. Hanem tudok a számodra ennél valami jobbat. Itt a szomszéd házban van Fabricziusnak az üresen hagyott szállása, azt elfoglalhatod.

- Kinek az engedelmével?

- Hát az enyémmel. No, csak ne nézz rám olyan nagy szemekkel. Egészen jogos alappal bírok a rendelkezésre. A perduellióba esett Fabriczius házát lefoglalta a fiscus; az most már az állam tulajdona. S "l'état c'est moi". Így adok én neked kvártélyt a Thurzó-házban. No, hát meg vagy velem elégedve?

Andrássy nem hálálkodott ezért a nagy barátságért, valami ironikus vonás vegyült a francia bonhomiájába, amit az ő éles megfigyelő szemének észre kellett venni.

- No hát csak foglald el a Thurzó-ház hátsó lakosztályát. Úgy mehetsz oda, mintha otthon volnál.

Hiszen máskor is ment már ő abba a házba, úgy mintha otthonába menne, de hogy ilyenféle jogon a (a fiscus jogán) tekintse azt magáénak: ahhoz a gondolathoz elébb szokni kellett.

Hátha ennek a szállásnak is van valami maleficiuma?

Persze hogy volt.

Az udvart léhűtő cselédnéppel találta már tele Andrássy. Ott volt megint valamennyi elzüllesztett kenyérpusztító egész a kengyelfutóig: nem kellett már a magisztrátus engedelmével méretni a számukra a berbécshúst. Azok már mind ismerték a tábornokot. (Sok borravalója bánta.) Mindenki kezet csókolt neki, akit csak útban talált.

Alig rendezkedett el Fabriczius szobáiban, öltönyt váltott, s a Korponayné szállásának lépcsőjére kerülve, sietett látogatást tenni.

Ott is minden ember kézcsókkal fogadta.

A palotás inastól kérdezé a tábornok, itthon van-e az "asszony"?

Az inas azt felelte rá, hogy csak tessék besétálni: odabenn van mind a két báróné.

- Két báróné? - szólt megakadva Andrássy. - De hát ki az egyik s ki a másik?

- No hát a nagyságos Korponay óbesterné az egyik.

(Vagy úgy? Juliánna asszony magára veszi a fia számára impetrált titulust, nagyon természetesnek találva, hogy egy bárónak az anyja nem lehet más, mint báróné.)

- De hát a másik?

- Az meg méltóságos Löffelholtz generálisné asszonyság.

- Hát az is itt lakik?

- Igenis. Egy szállást tartanak.

Itt van a maleficium!

Egy asszony helyett kettő van a kalitban.

No, még ez nem volna magában valami nagy veszedelem. A minnelovagok törvénye volt: "Nem számlálni az ellenséget!" Még ha asszony is. S Andrássy ebben a tekintetben is diadalhoz szokott hős volt.

Hanem aztán, mikor az ellenség arcvonalát meglátta, mégis csak vert embernek érezte magát.

A szobában, amelybe benyitott, nem is ketten voltak, hanem hárman: Korponaynén és Löffelholtznén kívül még Blumevitznek a felesége is: a ketterhäuschen ártatlan galambja.

Löffelholtzné tökéletes másodlata volt asszonyi kiadásban az apjának. Zrínyi Ilona hűtelen titkárát, Absolont pedig úgy ismeri az egész világ, mint akihez hasonló rút férfit még pénzért sem látni. Jobb arról nem beszélni. Hogy Löffelholtz hogy tudott beleszeretni, az megoldhatatlan kérdés.

És mindamellett, hogy ennyire nem volt szép, mégis nagyon erényes és vakbuzgó volt a tábornokné. Egy lutheránából convertált pápista úrnő! Tudjuk, hogy mi az?

Éppen most is mind a hárman egy templomi zászló hímzésével foglalkoznak, mely a jezsuiták számára készül. (Itt vannak már! Megkapták a tőlük elvett templomot.)

Andrássyt megismerteté Korponayné a tábornoknéval, aki ámbár született magyar asszony volt, de azért mégsem volt rábírható, hogy valami hozzá intézett magyar megszólítást megértsen.

- Was sagt er, mein Kind? - kérdezé Krisztinához fordulva, mikor Andrássy azt kérdezé, hogy mi lesz ez a szép munka, amin most dolgoznak.

Andrássy aztán csak azért is franciára forgatta a társalgási nyelvet, amit megérteni már a bon tonhoz tartozott, de azért arra is csak németül felelt Absolon leánya. Következetes volt a nagy hűségben.

Tartott azután előadást a hozzá intézett kérdésre per longum et latum, olyan bőbeszédűséggel, hogy senki tőle szóhoz nem juthatott; s ez alkalommal egy egész valláspolitikai programot fejtett ki, amiben a hitetlen Andrássynak nagyon kevés gyönyörűsége telt.

És ezalatt még egy csak pillantást sem válthatott Juliánnával. Úgy őrizte azt Löffelholtzné, mint a baziliszk. Nemcsak a saját erényét, hanem még a körülötte levő asszonyokét is meg tudta védelmezni. Még a viseletük is olyan volt, ami az ostrommal dacoló kerített várakra emlékeztet. A legújabb bécsi divat: az a minden asszonyi alakot laposra szorító halhéjpáncél; fültakaró keményített fodrokkal, az áll alatt átszorítva; minden asszony olyan benne, mint egy szalmafonatú rozsolisos palack.

A homlokról egyenesen felhúzott hajtorony, behintve hajporral. Hollófürt, aranyhullám nincs többé: az csak frázis. Szürke lett minden asszony.

Még az sem volna nagy baj: de amellett a rettenetes garde des dames-nak az a stratagémája van, hogy minden kérdésre, amit az ellenség (egy férfi) a többi hölgyekhez intéz: ő maga válaszol. Azoknak nincs szavuk.

Andrássy még csak nem is közelíthetett Juliánnához, a nagy hímzőráma miatt, mely a fél szobát elfoglalta. Különben Juliánna is úgy tett, mintha rá sem ügyelne, egészen Krisztinával volt elfoglalva; annak rajzolta a hímzeni való cifrákat a selyemre fehér plajbásszal, s gyügyögtetve oktatta, mint anya a gyermekét. Így ketten egymás mellett az ártatlanság és szelídség festeni való mintaképei voltak.

Egyszer aztán megszólalt a jezsuiták templomában a harang. Misére kell menni! A hölgyek felálltak: Löffelholtzné alkalmat nyújtott Andrássynak a hölgyek iránti udvariasságát, párosulva az áhítatossággal, kifejezni: "Nem kíván-e bennünket a templomba kísérni?", de Andrássy megköszönte a gráciát, azt mondta, sok dolga van.

A tábornokné aztán meginvitálta estére, egy csésze tejeskávéra, s barátságos beszélgetésre, amit sokkal örömestebb elfogadott.

- Kicsiny, de válogatott társaság szokott nálunk összegyűlni esténkint. Itt lesz Alauda főbíró úr, a fiával együtt; azután a házban lakó dr. Cornides.

- Hát Belleville lovag nem jön el? - kérdé odavetőleg Andrássy.

Amiért aztán szépen kikapott.

- Mit gondol méltóságod? Egy olyan könnyű erkölcsi fogalmakról hírhedett férfi, mint Belleville lovag? Soha - egy báró Löffelholtz tábornokné háza küszöbén belül!

Tartott aztán Andrássynak egy olyan prédikációt az istentelen nőcsábító férfiakról, akik a pokol útjára rózsákat hintenek az asszonyok elé; valóságos verbunkos hadnagyai Belzebúbnak! - hogy még a háta is borsózott bele a tábornoknak.

Ugyan áldotta a sorsot, mikor ebből az áhítatos farkasveremből kiszabadulhatott.

Így nehéz lesz összekötni az elszakadt fonalat.

No, majd talán estére, ha többen lesznek együtt, könnyebb lesz szót váltani Juliánnával; a többi aztán majd következik egymásból.

Ha az akarja (pedig hát az iránt kétsége sem lehet), lehetetlen, hogy módot ne találjon megszabadulni alkalmatlan felügyelőjétől. Hisz nincs hozzávarrva. Mehet, ahová neki tetszik. Csak arra legyen egy pillanatnyi alkalom, hogy egymással megegyezzenek, merre lehet innen elmenni? és hová? és mi módon? Természetesen, a külső decorum teljes megőrzése mellett, amire most sokkal több szüksége volt Juliánnának, mint valaha. Neki a legjobb referenciákkal kellett bírnia Bécsben, hogy tervei sikerüljenek. Be kellett bizonyítania, hogy érdemes mindarra, amit a fiának kér.

A kávéestélyen Andrássy volt az utolsó a megjelenésben, a többi urak már ott voltak, az asszonyságaikkal együtt. Nagy társaság volt, az egész elfogadóterem tele volt velük. Egy hosszú asztalt ültek körül és "Hammer und Glocke"-t játszottak, cinderlingben; ami igen kegyes és ártatlan mulatság. Amellett kávét és kuglupfot élveztek.

Löffelholtzné kérdezé Andrássytól, hogy szereti-e a "Hammer und Glockét?" Amire azt felelte neki Andrássy, hogy "ez az én szenvedélyem!" Arra aztán neki is helyet adtak az asztalnál. Azért jó játék ez, hogy annyi ember vehet benne részt, ahány csak az ablaktól a kályhasutig elfér a szobában.

De hát a kurucgenerális még ebben az istenfélő emberek számára feltalált játékban is tudott olyan revolúciót előidézni, mely minden társadalmi rendet felforgatott. A "Schimmelt", meg a "Haust" úgy fellicitálta, hogy senki sem bírt vele konkurrálni, s ezzel a hazardírozással hol nagyokat hagyott nyerni a brodsitzer gregarius játszónépnek, hol meg az utolsó obolusát is elnyerte az egész társaságnak. Akkor aztán Wencezlauz revánsot akart venni, még jobban fellicitálta a "Haust", rajta maradt; de az első tourban kivetették a kockán a kasszát, s az ő háza a nyakán veszett. És ezáltal tökéletesen bankrottá lett. Szétnézett a papa után, hogy a virtuális örökségére nem előlegezhetne-e tőle egynéhány kurta forintot, hanem Alauda úrnak az a circumspectus szokása volt, hogy mikor a fiát veszteni látta, hirtelen eltűnt a szobából; tudva, hogy ennek az lesz a következése, hogy tőle kér kölcsön.

Ez a körülmény kényszeríté Wencezlauzt egy időre felhagyni az önálló üzlettel, s bibickedésre adni a fejét.

- Nem! Ezt a hazard játékot nem nézhetem tovább! - szólt igaz keresztyéni elszörnyedés hangján Löffelholtzné, s felállt a helyéről, átadva a székét a helyettesül behívott Blumevitznénak, ki eddigelé a konyhára és a szervírozásra ügyelt fel. Az kezdte el a maga csengő, leányos hangjával árulni a fehér lovat meg a házat, ki ad többet érte?

No, ez most kedvező alkalom Juliánnával egypár szót váltani! - gondolá Andrássy, s odafordult a háta mögött égbenyúló Wencezlauzhoz.

- No öcsém, nem folytatnád helyettem a játékot? Itt hagyom mind a pénzt; veszítsd el, te értesz hozzá.

De nagyon tetszett ez az indítvány Wencezlauznak, sőt az egész társaságnak. Egy ilyen nagy úr, aki csak úgy dobálózik a pénzzel, nem való játszótársnak az ilyen kedélyes társaságba, aki mulatni akar a maga krajcárjaiért.

De amint Andrássy az asztal egyik oldalán felkelt a székéről, Juliánna is egyszerre elhagyta a helyét s ugyanazon ajtó felé sietett, amelyen Löffelholtzné eltávozott.

Andrássy csodálkozva nézett utána, amíg az asszony az ajtóhoz nem ért, s ott hirtelen visszafordulva, a mutató ujja hegyét az ajka elé tette, s a szemével jelentésteljesen intett.

Ezt már megértette. Sietett ő is utána. A társaságot hagyta osztozni a prédán.

Amint benyitott a harmadik szobába, kicsinyben múlt, hogy valami váratlan meglepetés nem érte. Az ajtóban álló hölgyet csaknem megölelte, pedig az nagy hiba lett volna; mert az Löffelholtzné volt, aki őt ott várta. A szoba ugyanis sötét volt; csak egy asztalon égett valami lámpás, ernyővel letakarva, mely éppen csak az előtte ülő alakra vetett világot, az pedig a sánta doktor volt.

- Jöjjön csak méltóságod - suttogá az eddigitől egészen elütő, bizalmas hangon Löffelholtzné. - Más mulatság van itt, mint cinderlingre kockázni. Üljön le, kérem, oda a doktor mellé, s segítsen neki.

Andrássy csak akkor kezdte a félhomályban levő alakokat felismergetni. Az egyik volt Alauda, a másik Juliánna.

Az asztalon mindenféle felnyitott levelek voltak.

Amint Andrássy leült a doktor mellé, a tábornokné csendesen betolta az ajtózár reteszét, hogy senki se jöhessen utánuk.

A doktor nagy hirtelen informálta Andrássyt az asztalon heverő levelek mivoltáról.

Egy része azoknak Bécsből jő, más része Szathmárból. A postaút Bécsnek a Szepességen keresztül visz, másfelé most járatlanok és nem biztosak az utak. A két futár itt Lőcsén várja be egymást, s azután a bécsi futár átveszi a szathmári leveleket, a szathmári a bécsieket, amivel fele út meg van takarítva.

A levelek addig a város archívumában vannak letéve. Annak az őrizője pedig Alauda úr.

Alauda úr aztán úgy őrzi meg az államtitkokkal terhes leveleket, hogy idehozza őket a köpenyege alatt Löffelholtznéhoz. A beavatott doktor a maga ezermesteri tudományával fel tudja nyitni a levelek borítékait, a pecséteket ismét helyrepótolni s nyelvészeti ismeretei azoknak a tartalmát is segítenek lehüvelyezni, s így a két asszonyság mindent megtud, ami ez idő szerint Bécsben és Szathmárban történik, vagy csak négy fal között is kimondatik. Sőt ami kimondatlan gondolat ember agyában meg is szülemlik.

De hát mi szüksége van ennek a két úrhölgynek ezekre a titkokra?

Erről mindjárt felvilágosítást nyert Andrássy, amint a most felbontott levelek tartalmát megismeré.

A békekötés alkudozásai folytak Bécs és Szathmár között. Mint a telített ércvíznek csak egy beléhulló mákszemnyi kavics kellett, hogy kristállyá alakuljon egyszerre.

Nagyban és általánosságban mindenik fél óhajtotta már a békét, hanem a részletekben volt a sok akadály. Azokban annyi személyes érdek, ellenszenv, ambíció, gyanakodás, alattomos furfang dolgozott egymáson keresztül-kasul, hogy a legélesebb eszű diplomatát is kétségbeejtette.

Legtöbb baj volt ezzel a három szóval: enyém, tiéd, övé.

Ennek a három szónak a fogalma úgy összevissza volt zavarva, hogy ahány ember, annyiféleképpen értette.

Micsoda birtokok kiknek adassanak vissza, kiktől vétessenek el?

A kuruc főnemeseknek csak azokat a jószágaikat biztosítsa-e a békekötés, amiknek birtokában vannak? vagy azokat is visszakapják-e, amiket már elvettek tőlük, s régen másnak adtak? vagy éppen még arra is igényt tarthassanak, amiket Rákóczi fejedelem vett el a királypártiaktól, s aztán a maga híveinek adományozott? Némely birtoknak három gazdája is akadt, aki igényt tartott hozzá. Egy sereg felköltött reménység követelte kézzelfogható valósággá alakítását. Ezer egymásba ütköző érdek, vágy, aspiráció dolgozott nyíltan és titokban álutakon, kerülőkön; ígéretek, kínálatok és fenyegetőzések alakjában.

Ezek mind ott játszották el a szerepeiket, azon a kisasztalka színpadján, a lőcsei Thurzó-házban. Komédiának is mulatságos volt összeolvasni a bécsi és szathmári bonyodalmakat. Látni magát a tüzet, ami a boszorkányüstöt forralja.

De ezeknek az uraknak és asszonyságoknak nem éppen a mulatság volt céljuk ezzel a kíváncsisággal. Ők maguk is érdekelve voltak mindabban, ami Bécs és Szathmár között történik. Amit elvben elhatároznak itt vagy amott, az rájuk nézve birtok és hatalom kérdése. Voltak nekik hű kovácsaik itt is, amott is, akik ütötték a vasat, amíg tüzes. Löffelholtzék nemegyszer lettek említve e levelekben. Keresték, hogy hol tegyék meg őket földesuraknak.

Ez nem volt olyan könnyű feladat, mert amint egyik vagy másik Rákóczi-párti úrnak a birtokát odaígérték Bécsben, már jött Szathmárból Pálffytól az ellentmondás, hogy az Istenért, azt ne bántsák, hisz az titokban a legnagyobb híve a kibékülésnek a kuruc táborban. Erre viszont a bécsi udvartól jött a replika, hogy aki a hűségét manifestálni akarja, térjen meg azonnal. Pálffy megint visszaírt nekik, hogy amihez nem értenek, ugyan ne szóljanak hozzá.

Egy helyütt Andrássy Istvánról is volt szó. Példaképpen említék, hogy milyen okosan tette, hogy idejekorán megtért a király hűségére, most lám az ő birtokait nem háborgatja senki, kezében van a király kegyelmi diplomája. Köszönje a jó angyalának, aki azt neki súgta.

(Jó angyalának! Mások meg az ördögének nevezték azt a tanácsadóját! Ilyen zavar volt a fogalmak világában akkor.)

Egyik nagyhatalmú főúr odavetőleg említi, hogy még Andrássy nem volt Bécsben, a legmagasabb helyen, megköszönni az élvezett kegyelmet. Mentségére szolgál azonban a táborban levő elfoglaltatása.

(Az összetalálkozó szempillantások mondtak erre valamit.)

Most már nem találta Andrássy olyan unalmasnak a Löffelholtzék kávéestélyeit, de ezentúl első volt a megjelenésben.

A mindennap érkező levelekből azt is meg lehetett tudni, hogy hanyatlik rohamosan Rákóczi ügye lefelé. Mindennap elpártol tőle az utolsó hívek csoportjábul nehány ismeretes név, s siet a "majthényi síkra". (Itt rakta le a fegyvert az utolsó tizennégyezer kuruc.) - Lám, milyen jó volt az első elpártolók között lenni! - mondák ilyenkor az Andrássyra vetődő tekintetek; utoljára mikor végképp elhagyja az országot Rákóczi, már csak igen kevés kísérő neve említtetik, azok között Korponay.

Ennek a helye bizony "vacat!". Juliánnával azonban még mindig nem beszélhetett Andrássy; a kedélyvilág sem arra való volt. Juliánnának az arcáról látszott, hogy most nem őróla gondolkozik - nem a szerelemről.

Egy este a felbontott bécsi levelek egyikében különös jó hír volt Korponaynéra nézve. Az alkudozó nádornak megküldték azt a lajstromot, melyben a fejedelem által donációt nyerteknek a nevei foglaltatnak, akik később a királynak olyan nagy szolgálatokat tettek, hogy érdemeseknek találtattak e donációkban való legfelsőbb megerősíttetésre. S ezek között volt Korponayné fiának a neve is. Intra parenthesim megjegyeztetett: "Nem az apjának, hanem az anyjának az érdemeiért". Az illető adománylevelek, a rangosztási diplomákkal együtt, már mind ki vannak állítva, minden hivatalon keresztülmentek, jelenben már ő felsége kabinetirodájában feküsznek, s csak a legfelsőbb névaláírásra várnak.

Erre a hírre rögtön visszatért Juliánna arcára a rég nem látott jókedv. Mintha egy nehéz varázstól szabadult volna meg, mely tiltotta neki eddig, hogy élvezze az élet örömeit.

Tehát a fia megkapja a nagy birtokot és a főrangot hozzá, ami egész életének nyugtalan ábrándja volt.

Most azután őneki is megjött az adakozó kedve. Lehetett volna tőle kémi akármit - bárkinek. Volt azonban egy ember, akinek kérni sem kellett: eléje hozta.

- Mit szólsz hozzá, kedves barátném? - fordult Löffelholznéhoz. - Nem volna-e nekem célszerű magamnak felmenni minél előbb Bécsbe, őfelsége kegyelmét elfogadni és megköszönni?

- Nehezen várod, míg helyedbe jön, ugye? Én magam is azt tenném, hogy felmennék.

- Úgy lesz! Holnapután azonnal indulok. De nem, nem! - szólt a kalendáriumot előkapva. - Akkor Boldogasszony napja van. Ünnepnap nem indulok. Hanem az után való nap.

Erről a szóról "ünnepnap", aztán olyan ügyesen belecsavarta a beszédet a vallásos discussio sodrába, hogy egyszer csak azt vette észre az egész társaság, hogy benne vannak a reformáció fölötti vitában, s azon disputálnak, hogy ki volt nagyobb, Luther-e vagy Kálvin?

Utoljára Juliánna odafordult Andrássyhoz, ezzel a kérdéssel:

- Ugyan tábornok úr, most nem jut eszembe, mi volt a neve annak a cseh papnak, aki legelőször kezdte a reformációt, akit aztán a konstanci zsinaton megégettek?

- Husz! Husz! - kiálták egyszerre a jelenlévők mind.

- Igen! "Husz" volt. Hogy nem jutott eszembe! Pedig olyan ismeretes név! Eszembe juthatott volna a jó Husz apórul, a poprádi vendéglősről, mert hisz holnapután annál fogok éjszakára megszállni. Tehát Husz...

Itt aztán elkezdte Huszt magasztalni, de nem a poprádi korcsmárost, hanem a mártírt, s védelmezte azt, mint hajdan Giskra, a túlnyomó többség ellen.

Csak Andrássy nem szólt bele a vitába. Ő tudta azt jól, hogy mégiscsak Husz apórul, a poprádi korcsmárosról van itt voltaképpen szó; s az egész akadémiai vita csak azért volt kezdve, hogy ővele tudassák, hol fog harmadnap este a szép asszony megszállni? - Amanti pauca!





XXVI. FEJEZET

A levelek tragédiája

A mi hősünknek nem kellett több kémszemlészet, hogy a haditervét megállapítsa. Ismerte már a terepet egészen.

Megkerülni az ellenség hadállását, és lesbe állni: ez kipróbált kuruc taktika volt.

Andrássy is nagyon jól ismerte a Husz apó vendéglőjét Poprádon. Emberemlékezet óta mindig Husz apó volt annak a vendéglőse, öregapa nélkül sohasem volt a ház; ha egy meghalt, már akkor a fia is öregapó volt. Ennek a korcsmának már nemessége volt. Bátran folyamodhatott volna az aranygyapjas rendért, mert ki tudott mutatni tizennyolc őst. És azok mind híresek voltak a jó boraikról, a kitűnő konyhájukról, a puritán becsületességükről, és a szuverén gorombaságukról. Szepességi úr, még ha Felkáról Farkasfalvára utazott is, meg nem állhatá, hogy ebédre vagy vacsorára ott ne maradjon Poprádon Husz apónál. S ha kinek nagyon sietős volt a dolga, legalább egy itatásra is megállt a poprádi vendéglő előtt, s megtölteté az átalagát igazi hegyaljai máslással, amilyet messze földön nem kapni.

Tehát Andrássynak az volt a haditerve, hogy ő nem szól senkinek, hanem felül egy háromlovas szánkóra, s egyedül, minden szolgakíséret nélkül előre elvágtat Poprádra, egy nappal hamarább, mint Juliánna; ott megrendeli a szállást, a vacsorát, s az utóbb érkezőt már készre várja.

Elég finom érzéke volt annak a felfogására, hogy ezúttal nagyon kímélni kell Juliánna jó hírét, mert az most Bécsbe megy, ahol most a legszigorúbb erkölcsi nézetek uralkodnak, s a legkisebb botrány annak minden eddig kivívott sikerét kockáztatná. Tudniillik, hogy titokban mindent szabad az embereknek kicserélni, ami azért adatott kinek-kinek, hogy mást tegyen vele boldoggá, hanem a nyilvánosság előtt még csak a kesztyűtlen kéznek az odanyújtása is bűnjelnek számíttatik be.

Ő tehát előtte való nap úgy tett, ahogy tervezé. A Bástya utcán át távozott el: nem a saját hintaján, hanem egy iramszarvasbőrös szánon (még a Szepességen hó volt), jól behúzva magát a farkasbőr bundájába, s az asztrakán süvegébe, hogy csak a szemei látszottak ki belőle.

Az öregkapunál azonban megállította a strázsa.

Az őrmester előjött a kapuszobából, s meg akarta tudni, hogy kinek hívják azt, aki a városból kimenni szándékozik.

Ezt a tábornok jó jelnek vette, hogy a katona nem ismert rá; pedig nemrég alattvalója volt, ő tudta annak a nevét. A Czelder Orbán német hajdúi közt szolgált, akik a minapi betörésnél álpártoltak.

"Szentkirályi István, katonatiszt."

A strázsamester megbiztatta, hogy csak várjon, míg ő visszajön.

Kis idő múlva aztán visszatért, s azt mondta, hogy kegyeskedjék a tisztelt pasasér úr felsétálni a kapitány úrhoz, aki látni akarja.

Andrássy nagyon mérgesen ugrott ki a bundájából, össze adtateremtettézve a németjét, s kénytelen-kelletlen felment a toronyban lakó kapitányhoz.

Akkor volt aztán a meglepetése tökéletes, mikor azt maga előtt látta. A kis Serédy volt az a kapitány, az ő távoli sógora.

Nagyon bosszús volt rá, hogy minek hívatta fel!

- Hát miért nem tette oda a nevéhez urambátyám, hogy Csíkszentkirályi? Akkor tudtam volna, hogy ki az, de így nem találtam ilyen nevet sem a jelenlevők schematismusában, sem a passusregestrumban, hát kételkednem kellett. Mivelhogy a városunkon mostanság annyi szélhámos, kém és félkézkalmár jár keresztül...

- De minthogy én egyik sem vagyok, hát nyittasd ki a kaput, s eressz utamra.

- Hát hiszen eresztem. Adja ide a salva guardiáját.

- Micsoda?

- Hát, hogy vidimáljam.

- Miféle salva guardiát?

- No, a platzkommendánstul valót. Hát nem adott urambátyámnak Belleville ilyet? Nem is kéne talán? Hja, urambátyám, ne gondolja, hogy most is a régi Magyarországban vagyunk. Most rendezett államban élünk. Utazni csak salva guardia mellett lehet.

- De hisz nem utazom én az óperenciákra, hanem csak ide a szomszédba.

- És ha nyulat lőni megy is ki urambátyám a kapun, ahhoz is pecsétes levél kell, azért csak ne sajnáljon visszafáradni Belleville ezredes úrhoz; most még otthon találja, és vegyen tőle egy pazsurát, mert az én katonáim addig, amíg azt a kétfejű sast meg nem látják, ki nem eresztik a kapun.

Andrássy szervuszt sem mondott a kis sógorának, mérgesen vágta be maga után az ajtót, s pokolra kívánta ezt az egész ostoba intézkedést, mely minden légyottnak elveszi az alapját, a kellő titoktartást.

De hát kénytelen volt Belleville-hez visszafáradni. Azt csakugyan otthon találta, s elmondta neki, hogy mi hozta ide.

Az az irónia még mindig ott volt Belleville barátságos mosolygásában.

A tábornok igyekezett lehető legközönyösebb arcot csinálni az előadásához.

- Minthogy nálatok most az a rend, hogy a városból kimenőnek salva guardiát kell előmutatni, kérlek, adass nekem egyet. Itt vár a szánkóm. Sietek.

- Készséggel: azonnal! Mit parancsolsz a salva guardiába fölvétetni?

- Én? a salva guardiába?

- No igen. A marschroutát illetőleg.

- De hát ahhoz mi köze valakinek, hogy én hova és meddig utazom? Teringettét! Kapom magam, idejövök az egész dandárommal, s kiteszem a szűrötöket innen!

Belleville nagyon nevetett.

- Hiszen nem arra való ez a kérdés, hahaha, mintha valaki korlátozni akarna a szabad járás-kelésedben, hanem csupán arra való, hahaha, hogy minden stációra, ahol lovat akarsz váltani, előre izenhessek stafétával, hogy ott készen várjanak a postaháznál az előfogatok. Hahaha!

- Hahaha?

Ez is olyan bolond dolog, amin az egyik ember nevet, a másik meg bosszankodik.

- Ejh, énnekem nincs szükségem a ti gondoskodástokra, ha én kihúzom a szarvasbőr erszényemet, s megcsördítem benne a tallérokat, hát az nekem nagyobb készséggel előteremti az előfogatokat, mint a cs. kir. platzkommando avisója.

- Pedig, hidd el, hogy jól tennéd, ha elfogadnád. Éppen most akarom útnak indítani a lovas stafétát utasításokkal a postamesterekhez, egy másik magas utazó kellő ellátása végett, egy füst alatt részedre is meg lehetne tenni a rendelkezést. A szép istenasszony indul holnap Bécsbe.

Andrássy erre a szóra rákvörös lett. Hanem aztán csak jónak látta mosolygós arcot csinálni a bosszantáshoz.

- No én nem akarok olyan messze utazni.

- No, hát csak a legelső stációig, ugyebár? Elég lesz, ha Poprádig fog szólni a salva guardia? Husz apónál lesz egy kis dínomdánom?

Andrássy közel volt hozzá, hogy ezt mondja: no, hát nem megyek sehová! Itt maradok!

Hanem a francia hirtelen lefegyverzé a bosszúságát. Cordialisan megszorítá a kezét, s azt súgta a fülébe:

- Tudod, hogy én mindig hűséges cimbora voltam. Eztán is én tartom a létrát.

Andrássy vállat vont, mint aki érti is, nem is, miről van szó.

Belleville kiment az irodájába, utasítást adni a mentslevél kiállítására. Mikor visszajött, azt mondá:

- De mármost ne menj azon a háromlovas szánkón, mert az utazásod elvesztvén az inkognitóját itt Lőcsén, ezzel csak bajt okoznál; hanem fogasd a hintódba a négy almásszürkét, s indulj ki csengőkkel. Hiszen te nagyúr vagy, generális vagy, mi köze a filiszterségnek azt találgatni, hogy te merre utazol? Az intrika közöttünk marad. Tudod te azt, hogy ki az a Belleville? Egyszer már a nyakamat is kockáztattam a gavalléri titoktartásért.

Erre Andrássynak is jól kellett emlékezni, hisz ő volt az egyik elnöke annak a vészbíróságnak, ahol Belleville lába majd spanyolcsizmát fogott.

Tehát a lovag felől egészen meg lehetett nyugodva.

A minnelovagok törvénye szerint, egyik vetélytárs a másikat tartozik elősegíteni a közös ellenség (az asszony) elleni haditervben.

Andrássy tehát, amíg az irkafirkát elkészíték, még onnan az ezredesi lakból leküldött egy ordináncot, hogy menessze haza a szánkóját, ellenben keresse fel a korcsmában a parádés kocsisát, hogy fogja be a négy szürkét a hintóba, s aztán hajtson ide a platzkommando elé.

Mikor aztán Belleville aláírta, meg is pecsételte a salva guardiát, azt mondá Andrássynak:

- És mármost csak egyet mondok még neked, mélyen tisztelt barátom.

- Hallgatom.

- Az egész intrika a legszebben van elintézve. Te ma elmégy Poprádra. Holnap utánad megy a szép menyecske. Hanem egy veszedelemre figyelmeztetlek, amitől a fejedet megóvni nem áll hatalmamban.

- Mi az? Talán kuruc bandák ólálkodnak, hogy utamat állják?

- Azok ellen tudnék tenni. Aztán van is azoknak eszükben ilyesmit tenni! Ha utadat állnák, legfeljebb azért tennék, hogy kegyes pártfogásodat kikérjék. Más veszély az.

- Csak nem esznek meg tán a farkasok?

- Nem. Kegyelmes uram, drága barátom. Nem ezt hívom én veszedelemnek. Hanem amitől óvlak, ez az: "Vigyázz magadra, nehogy ez a szoknyás ördög neked is a ketterhäuschen kulcsait nyomja a markodba, a hálószobáé helyett!"

De már erre Andrássy volt az, aki felkacagott. Vele nem történnek ilyen tévedések!

A hintó előjárt, jöttek jelenteni. A két egymást megértett minnelovag megölelte egymást, s azzal Andrássy a diadal előérzetét ragyogó orcával távozott el onnan, s az őrség tisztelgése mellett ült fel a hintajába, nagy ostorpattogással indulva az útnak.

Ez alkalommal a strázsa nem állt az útjába az ókapunál, hanem "kverauz"-t kiáltott torkaszakadtából, a kaput nyitották nagy sietve, a csapóhíd csörömpölve hullott le, s a kirukkolt kapuőrség fegyverrel tisztelgett az elvágtatónak. Serédy öcsém vidimatiójára sem volt semmi szükség.

Szentkirályi Istvánt, azt megfogják, kivallatják, hanem Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István generális előtt glédába állnak és prezentálnak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ezen napnak az estéjén Andrássy nélkül tartották meg a Thurzó-házban a szokott felolvasásokat.

Minden ember tudta, hogy a tábornok elutazott valamerre. Minden ember nagyot hunyított rá, s gondolt hozzá valamit.

Az, ami útközben történik, nem tartozik az erkölcsbíróságra.

Juliánna alig bírja rejteni az izgatottságát, egyszer-egyszer azon vette észre magát, hogy dalolni kezd, hirtelen a szájára ütött, "Uram, bocsásd bűnömet! Jobb volna bizony, ha imádkoznám".

Ezúttal Bécsből csak egy levél érkezett, az Pálffy nádornak szólt, attól a bizonyos anonymustól, aki a császárhoz igen közel állott.

Ez a levél titkos chiffre-ékkel volt írva, aminek a kulcsát azonban Löffelholtzék szintén meg tudták szerezni a barátaik által.

Kíváncsian lesték a doktor arcmozdulatait, amíg a titkosírást megfejtegeté. Az pedig tökéletes doktori arc volt, aminek a beteg előtt nem szabad elárulni a diagnózis alatt, hogy mi véleménye van a baja felől, megél-e, vagy meghal?

Mikor az egész levéllel készen volt, akkor egyet hemgetett.

- Hm! Egy kis baj van.

- Mit? Mi az? - kérdék megrettenve az asszonyok és Alauda.

- De igazán komoly baj. Igen, nagy baj! A császár megbetegedett...

- Az Isten szerelméért! - kiálta fel Juliánna: kezeit egymásba csapva.

- Ez a levél is azon kezdődik. "Az Isten szerelméért! Végezzék be kegyelmességtek a békekötést rögtön, minden áron. A császár veszélyesen megbetegedett. Orvosai a legrosszabbtól félnek. Ha be talál következni a katasztrófa, az egész egyezkedés porrá omlik. A trónörökös tanácsosai mind a háborúpárthoz tartoznak. Tudassa kegyelmességed azt a hírt Károlyival. Ne skrupulizáljanak most. Kössék meg a békét, amint ezt a levelet megkapják. Még most mindent tehet kegyelmed a császár plenipotentiájával. De ha a császár meg talál halni, amit ne adjon Isten, a plenipotentia erejét veszti. Kegyelmességed helyébe egy német tábornagyot fognak küldeni a rákócziánusokra, aki föltétlen megadást fog követelni, s senkinek sem ád meg semmit az eddig tett ígéretekből. Summum periculum in mora."

E levél hallatára Juliánna elájult, alig tudták életre hozni. Ezúttal komolyan szükség volt az orvos életserkentő szereire.

Mikor aztán magához tért, akkor rögtön útra akart kelni, hogy ő megy Bécsbe.

- De ugyan minek? A császárt úgysem gyógyítja meg.

- Beszélni akarok vele. Eléje kell jutnom, ha az egeket ostromlom is meg!

Nagy nehezen tudták rávenni, hogy legyen türelemmel, várja be a holnap reggelt. Éjjel nem tanácsos utazni, s ami legfőbb akadály, a relais-k mindenütt későbbre vannak a számára rendelve, azokra úgyis várakoznia kellene minden állomáson félnapig, jobb, ha azt az időt itthon tölti, nyugodalmasan ágyban fekve.

Alig várhatta, hogy megvirradjon. Útra kelt. Löffelholtzné, mikor a kávénál megjelent, már csak az üres csészéket találta az asztalon, kettőt pedig, mert Korponayné Krisztinát is magával vitte.

- Csodálatos nagy barátság! - szörnyűködék a tábornokné. - Ez a fiatal menyecske jobban szereti barátnéját, mint a férjét. Ezt hagyja egyedül utazni a táborba, pedig már nincs háború, s amazt elkíséri Bécsbe, ahol a himlő pusztít. Mit fog mondani Blumevitz, ha ezt megtudja? Minek bízta a feleségét erre a bolondos asszonyra? Nem érti az ember az ő dolgaikat.

A kegyes úrhölgy nem mulasztá el imádkozni barátnéja utazásának szerencsés kimeneteleért.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Andrássy István gyors erdélyi lovaival késő délután érkezett meg a poprádi vendéglő elé. A hintót lépésben húzták a lovak; az úr, a vadász és a hajdú pedig gyalog jöttek mellette.

A vén Husz nagyapó kinn ült a tornác alatt és pipázott.

Andrássy nagy sietve ment fel a tornác lépcsőin. Husz apó még csak a bagósüvegét sem emelte meg, nemhogy maga emelkedett volna ki a karos lócájábul.

- Beste lélek karaffia! - szitkozódék a betoppanó vendég, jónapkívánás helyett.

- Az én titulusom ez? - kérdé Husz apó, a pipát a szája egyik szegletéből a másikba igazítva.

- Dehogy a kendé! Ezt a karóba húzni való kocsist szidom. A gazember nem nézett utána a hintónak. Útközben kellene észrevennem, hogy mind a négy keréktalpon lóg az abroncs! Jó, hogy a kocsi össze nem tört az úton. Van-e itt valami kovács, aki ért a hintóvasaláshoz?

Ekkora sértés Poprádnak!

- Van! - felelt Husz apó, még mélyebbre nyomva a süvegét a szemöldökére. - Annyi kovács van, mint Lőcsén főbíró, s egy sincs megbolondulva. Olyan kovács, aki az óráját is megcsinálja az úrnak, ha romlott.

- No hát szaporán! El kell vontatni a hintót a kovácshoz, húzza fel a síneket hamar, egy, kettő, három! Két óra alatt minden készen legyen, hadd utazzam odább!

- Te Náci gyerek! - kiálta Husz apó, s aztán egyet füttyentett a két ujján keresztül. - Miért nem szaladsz, mikor hílak, te tacskó?

Pedig sietett az eléggé a túlsó lépcsőn fel a tornácra.

Ez volt a legöregebb fia Husz apónak. Lehetett már a tacskó valami ötvenhat éves. Már messziről lehúzta a süvegét, úgy jött az apja elé, s megállt előtte katonásan.

- Eredj, kölyök, hordd fel a kegyelmes úrnak a bagázsiáját a hintóból a zöld szobába, fűts be a kandallóba, tedd fel a bográcsot. Anyádnak mondd meg, hogy készüljön vacsorához. A vendég úr itt hál, itt marad két napig.

- Ördög mennykőt maradok! - toporzékolt Andrássy.

- No, no, nem kell ördögöt emlegetni - torkolá le Husz apó. - Nagy úr az; ne kössünk bele. Azt csak minden okos ember tudja, hogy négy keréksínt levenni, megnádalni, újra felhúzni, nem egy miatyánk alatt esik meg. A poprádi kovács nem szent Péter apostol, aki a ló lábát levágta, s úgy verte fel rá a patkót. Áldhatja a nagyságos úr a szenteket, ha holnap estig visszakapja a hintaját.

(Hiszen maga is így számította azt ki Andrássy.)

Hanem azért csak tovább játszotta a bosszús utazót, akinek nagy dolgai múlnak a késedelem miatt.

- Ezer milliom mennykő!

- No, no. Geduld bringt Rosen - biztatá őt csendesen Husz apó, s megtöltve újra a pipáját, Andrássyt is megkínálta a dohányzacskójával, hogy tegyen hasonlóul.

- Nem vagyok pipás! Töröm a lencséteket! Most itt rostokoljak, mint a kecske a kútban! Hogy verje agyon az ember az időt ebben az átkozott fészekben? Mi van itt valami mulatságra való?

- Van medve - felelt nagy flegmával a vendéglős.

- Hol volna?

- Arra ni, a vigályosban! - mutatá Husz apó a papucsa orrával az irányt. - Lehet rá vadászni.

- Csak olyan poprádi medve lesz az.

- Mit? poprádi medve? - tüzelt az öregúr. - Vannak ott akkora medvék, mint az úr maga. Ha meglátja, tudom, hogy elfelejti, hogy mi az "ursus"-nak a genitivusa!

- No, azt már szeretném látni!

Husz apó most sziszegve füttyentett, ahogy a galamboknak szoktak a csalogatók, s a legvékonyabb hangon kiáltott.

- Te, Hánzi gyerek!

A Hánzi gyerek volt a legfiatalabb az egyenes utódai között, körülbelül egyidejű a tábornokkal.

- Vedd csak a puskádat, vezesd ezt a vendég urat az erdőbe, mutass neki medvét.

Andrássynak tetszett ez a mulatság. Eszébe jutott, hogy Juliánna sokszor emlegette, milyen kíváncsi volna megízlelni, milyen lehet a medvetalp kocsonyája. Most egészen alkalmi szerencse volna, ha valami bolond mackó a szép asszony kedvéért idehozná a mancsait.

Ő is vállára kapta a dupla puskáját, csizmaszára mellé dugta a török kését, s aztán a fiatal Husz Hanzi vezetése mellett nekiindult az erdőnek, egyedül.

Rég ideje már, hogy a vadászat nemes mulatságát nem gyakorolta, a hosszú ostromzár alatt nem volt rá alkalma. S Szent Hubertus különösen kedvezett a mai cserkészetének. Egy szembejövő anyamedvét volt szerencséje, egy lövéssel homlokon találva, leteríteni; a tavalyi bocsok egyikét meg Hanzi durrantotta le. A tábornok az elejtett medvének csak a mancsait hozta el magával, de Hanzi a nyakába vette a maga tropheumát, s hazáig cipelte.

Husz apó azzal dicsérte meg a hazatérő vadászt, hogy "No ugye, hát van Poprádon medve?"

A mancsokat odaadták az asszonynak, készítse el őket holnapra fainul borssal és babérral, meg szerecsendióval, medvetalpkocsonyának. Talán több vendég is érkezik még hozzá.

Husz apó nagy tapasztalású férfiú volt! Nem először történik az Poprádon, hogy a hintós uraságnak elvész az útközben a hintajáról egy sróf, amiért kénytelen ott maradni, s aztán nemsokára érkezik egy másik hintóval egy asszonyság, aki megtalálta az elveszett srófot. Akkor aztán mehetnének odább, hanem ott maradnak. Nem először fordul ez így. Azért van az a zöld szoba úgy berendezve, hogy abból egy másik szoba nyílik, amelyiknek az ajtaján erős tolózár van. Becsukták-e vagy nyitva felejtették? Gyónják meg a papnak!

A vadászat fáradalmai után jókor álomnak hajtá a fejét a tábornok.

Bizony nem feküdt a vetett dunnás ágyba, hanem a mellékszobácskában volt egy hárságy, arra heveredett le a bundájába takaródzva, s nem kellett neki ringatás; nem is álmodott semmit, pedig reggel Husz anyó megkérdezte tőle: ha álmodott volna valamit, abból megjövendölte volna neki, hogy szerencse éri-e ma, vagy szerencsétlenség?

Reggel sokáig is el talált aludni, mert ködösre fordult az idő, mikor fölneszelt, s kinézett az ablakon, a fák csupa ezüstből voltak a zúzmarától. "Gergely" utoljára rázta meg a szakállát.

Az ilyen ónos idő még vadászatra sem való, az ember igazán nem tehet egyebet, mint hogy a tornácba kiül, Husz apóval "langepuffot" játszani, meg a fiataloknak a vadászkalandjait hallgatja, s hozzá szürcsöli az anyóka által erjesztett méhsert a forgácsfánk mellé, aminek a neve "borkorcsolya" volna, de azért "sörszánkának" is beválik.

Andrássy úgy számított az idővel, hogy Juliánnától hallá.

A szép asszony azt vetette oda (a Hussus és Hyeronimus felől folytatott értekezésben), hogy ő Poprádon Husz apónál fogja tölteni a Boldogasszony napja utáni éjszakát. Ilyenformán alkonyatra kell neki megérkeznie, mert különben nem volna elfogadható ürügy a gyorsutazóra nézve, hogy miért maradjon meg éjszakára egy közbeeső állomáson, holott Liptó-Szent-Miklósig is eljuthat még.

Annál nagyobb volt a meglepetése, amint déltájon a köd felszakadozván, s a vidék egyszerre kitárulván, a legkisebb Husz-ivadék azzal a hírrel lepte meg a poharazókat, hogy a kakas-lomnici út felől négylovas hintó jön vágtatva Poprád felé. A hintó karmazsinpiros.

Ilyen színű hintaja az egész ismeretes világban csak Juliánnának volt. A rikító színeket csak excentrikus emberek szeretik az utazóhintajaikon.

Bizonyos volt felőle, hogy Juliánna az, aki érkezik.

Ugyancsak siet a találkozóra a menyecske!

Felkelt az asztal mellől, s lesietett a vendéglő kapujába, hogy ő lehessen az első, aki az érkezőt fogadja, s őt a hintóból leemeli.

A karmazsinpiros hintó vágtatva jött a négy paripával a kakas-lomnici kanyarodón alá, a postakocsis a nyeregből vezetett, s a városba érve, hatalmasan fújta a trombitát, hogy a szemközt jövőket kitérésre ösztönözze.

A hintó bőrfüggönyei le voltak húzva, s azokon csak egy kerek üvegablakcsa volt; ólomkarikába foglalva, amin keresztül a bennülők kitekinthettek. Kívülről nem lehetett a hintóba belátni.

A bakon azonban felismerte Andrássy Juliánna belső inasát és a szobaleányát már messziről.

Egész bizalmassággal közelített a kapuból a hintó felé.

Ez azonban, nagy bámulatára, nem hogy megállt volna a vendéglő előtt, vagy hogy behajtott volna annak az udvarára, sőt inkább itt kezdett el a postakocsis leghatalmasabban trombitálni, s mikor azt elvégezte, fogta a hosszú ostort, s nagy pattogatással ösztönzé a gyeplűst meg az ostorhegyest a sebesebb vágtatásra. A hintó elrobogott Andrássy mellett, anélkül, hogy a bőrfüggöny meg is mozdult volna.

Andrássy csak nézett utána egy darabig, amíg beláthatta az utcán. Eleinte azt hívé, tán Juliánnának is az az ötlete támadt, hogy a hintaját, kigondolt ürügy alatt a kovácsnál hagyja, akinek a műhelye éppen ide látszik, a rigósárga hintó most is ott áll a műhely előtt, s vár a keréktalpvasalásra.

Azonban a karmazsinpiros hintó a kovács előtt sem állt meg, hanem gördült tovább.

- Mi ebben a tréfa? - kérdezé magában a tábornok. Egy percre eszébe jutott Belleville-nek az a fatális figyelmeztetése: "vigyázz magadra, nehogy az a szoknyás démon neked is a ketterhäuschen kulcsát nyomja a markodba a hálószobájáé helyett!", hanem ennek sehogy sem akart helyet engedni. Nagyon el volt kényeztetve az asszonyok által, őt még nem csalta meg egy is.

Hogy őt még csak meg sem látták volna, az útfélen állva!

Ez lehetetlenség!

Addig kereste, míg talált ki valami magyarázatot.

Juliánna eszesen óvatos. Ki akarja játszani a mendemondát. Bizonyosan a város túlsó végén fekvő postamesteri házhoz hajtatott. Ott természetesen meg kell pihennie, míg az új előfogatot előkerítik a számára, a magyarországi postáknál pedig az a jelmondás, hogy "gyorsaság - nem boszorkányság!" Annak, aki érti a dolgát, nem kell ide sok magyarázat.

Kezébe vette az ezüstfejű fokosát, s nekiindult gyalog a város túlsó végén levő postaházat felkeresni.

Semmi kétsége sem volt aziránt, hogy Juliánna ott fogja őt bevárni.

"Óvatosság a bölcsesség anyja!"

Mire azonban a postaházig ért, már akkor nem volt ott a hintó. Egy csoport veréb osztozott az elhullatott abrakon a kapu előtt, s egy háziszolga cepelte be az abrakos jászolkákat a kapun.

- Nem volt itt egy karmazsin színű hintó az imént? - kérdé a főúr a szolgától.

Az felelt neki valamit szepesi nyelven, amitől nem lett okosabb.

- Lélekadta pemákja! - dörmögé Andrássy, s bement a postamesterhez.

Az pedig már valóságos felső-ausztriai német volt, száraz és goromba, most importálták ide.

- Nem volt itt az imént egy asszonyság, egy karmazsin piros hintóval?

- Asszonyság? Mit tudom én, hogy asszonyság-e vagy uraság? Látok én keresztül a kocsibőrön?

- Jól van. Nem álltak itt meg, lovakat váltani?

- Nem. Itt csak egy abrakot adtak a lovaiknak. A relais a következő állomáson van megrendelve.

- Nem hagyott itt nekem egy levelet az, aki a kocsin utazott?

- Nekem! Nekem! Ki az a nekem? Tartozom én tudni, hogy kinek híják az urat?

- Igaza van. A nevem báró Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István tábornok.

- Várjunk csak! Alighanem lesz - szólt a postamester; s bürokratai pedántériával húzta elő a littera "C" alá sorozott csomagot, egyenkint hajigálva az asztalra az abba sorozott leveleket, s folyvást mondogatva magában: "Csiki" "Csiki". Itten van egy "Csíki"et caetera, István generalis. Már a tizedik postastáció van rajta. Ugyan keresték vele az urat "ibi ubi". Kassa, Eger, Tokaj, Eperjes, Lőcse. No most megvan. Hogyan mondta csak?

"Csíkszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István."

- Richtig! Úgy van! - Hohó! Elébb kérem a négy garast!

- Micsoda négy garast?

- Hát a portó. Micsoda négy garast? Azt gondolja az úr, most is a régi Magyarországban élünk? Most rendezett államban élünk. Nem hordja a cigánypostás a levelet ingyen, hanem fizetni kell érte az aerariumnak négy garast.

S addig meg sem hagyta nézni a levelet, amíg a tábornok elő nem keresett neki egy máriást a tarsolyából.

Akkor aztán megkapta a levelet.

Meg sem nézte jól, csak eldugta a dolmányában, s akkor vette elő, mikor már künn volt az utcán.

Nagy bosszankodására az öccsének, a dervisgenerálisnak a kezekörmekaparását ismerte fel a levélborítékon.

No iszen elképzelte, hogy mi van a levélben belül! Szitkozódás, piszkolódás, hetvenkedés.

Arra sem tartotta érdemesnek, hogy feltörje rajta a pecsétet. El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett ezzel az asszonnyal, hogy az őt itthagyja a faképnél?

Félelem-e az tőle vagy túlságos óvatosság? Vagy talán - hűtelenség?

Nem talált sehogy megnyugvást. Visszabandukolt a Husz apó vendéglőjébe. Az a homályos képzelődése volt, hogy a csalfa asszony őt csak meg akarta bosszantani. Üres hintó volt az, amit előrebocsátott. Ő maga ezután érkezik az irámszarvas szánján. Talán azóta már ott is van a Husz apó vendéglőjében? Összebeszélt mindenkivel, hogy titkolják el a megérkeztét. Aztán majd mikor ő nagy bosszúsan és kedvtelenül végignyitogat az üres szobákon, a zöld szobából a kis benyílóba: egyszer csak az ajtó mögül a nyakába ugrik, s azt mondja: "No, ugye-e megijesztettelek?"

Szokásuk ez a szép asszonyoknak, elébb megkínozni jól a rájuk várakozót, azután kárpótolni a megkínzásért.

Hanem ezúttal ez a képzelődése nem teljesült.

Husz apó vendéglőjében nem várt rá a szép tündér.

Ki nem tudta találni, mi történhetett vele?

Már arra a gondolatra vetemedett, hogy utána fog vágtatni lóháton a piros hintónak, valahol csak utoléri. Hanem aztán a jobbik esze csak azt mondta neki, hogy annyira mégse tegye ki se a maga nevét, se azét az asszonyét a mendemondának. Hátha mégis levélben fogja értesíteni arról, hogy miért másította meg a szándékát.

Erről a szóról "levél", eszébe jutott az öccsének az epistolája.

Most előveheti és elolvashatja. Hisz az egyik méreg éppen arra jó, hogy a másik méregnek a hatását elveszi.

Feltörte hát, és elolvasta.

Az volt az utolsó levele Miklósnak, amiben a krasznahorkai csodaeseményekről tudósítja a bátyját.

A levél végén utóiratul volt nehány sor a nagyobb fiútól.

"Kedves édesapám. Jöjjön haza kegyelmed! Azóta én halálbeteg vagyok!"

Andrássy István mint a gutaütött rogyott össze egy álló helyében e levél olvasta után.

Idő telt bele, míg magához tudott térni e szédítő csapástól.

Akkor aztán újra elővette az öccse levelét, s végigtanulta annak a sorait.

Elgondolta, hogy az a nő, akit ő annyira elkárhoztatott, már azon a napon, amelyen ő Krasznahorka alá megérkezett, halva volt. Nem tarthatta vissza a fia kezét.

S ugyanaz a kéz most az írja neki: "Jöjj haza, halálomon vagyok." És a nő, aki már hetek óta halva van, még most is vár reá, s nem engedi magát eltemettetni.

Az élő kedves íme cserben hagyta, hanem a holt kedves, az még most is hű hozzá.

Nem volt maradása tovább.

Úti iszákjából előkeresé azokat az egy csomagba kötözött leveleket, amiket sajnált elolvasni, még csak felbontani is, azt hitte, szemrehányásokkal vannak azok tele, most eltevé őket a tarsolyába.

Azután a puskáját a vállára vetve, kiment a tornácra. Kifizette Husz apónak a vendéglői tartozását, s szót sem szólva tovább, a kovácshoz sietett, ahol a hintaját tatarozták. Az mondta, hogy hagyják abba: hogy minden jól van úgy, ahogy van. A keréksínek eltartnak így is hazáig. A kocsis fogja be a lovakat azonnal. Ő maga nem vár reá, hanem elindul gyalog Hrunó felé, a kocsi menjen utána.

Hrunó a Hernádon túl fekszik, ami a gömöri utat átszeli. Ez az út vezet a Fekete-hegy szorosai felé, ahol a félelmes stracenói sziklakapu van, s a rossz hírű dobsinai barlang: kóbor martalócok menedéke. Ezt az utat erős kíséret nélkül nem szokták járni.

És Andrássy István elindult ezen az úton egyes-egyedül, gyalog, nem várva be, míg a hintaja elé a lovakat befogják, s a zúzmarától ropogó gyepen végighaladva egyenkint tördelé fel a hetek előtt hozzá írt leveleket, s olvasá azoknak a tartalmát.

Mily megmérhetetlen mélysége a szerelemnek, mily végeláthatatlan magassága a megbocsátásnak volt ezekben a sorokban. Angyali jóság, semmi egyéb!

Hogy óvta őt a védangyala az őt fenyegető veszélyektől! Hogy kérte, könyörgött vigyázzon magára! És semmi bűnét nem vetette a szemére!

Most tudta csak meg, hogy mi volt az, amit elveszített.

Egyszer csak azt vette észre, hogy a Hernád partján áll, messze eltérve a rendes úttól. Jó szerencse, hogy a hintaja ott állt meg a Hernád hídján, különben gyalog ment volna haza Krasznahorkára. Lett volna oka e búcsújárásra.




Hátra Kezdőlap Előre