Korponayné nem utazott egyedül.

Magával vitte Krisztinát is, Blumevitz fiatal feleségét.

Azzal is el tudta hitetni, hogy nagy szüksége van a Bécsbe utazásra. Az atyjának, a Rákóczihoz még most is hű, a kibujdosott Fabricziusnak a vagyonát lefoglalták, sietni kell vele, hogy az öregnek amnesztiát nyerjenek, míg valahol el nem fogatja valamelyik császári hadvezér, s úgy nem tesz vele, mint a kézsmárki polgármesterrel, Krayval tett Heister, hogy amíg a kért kegyelem leérkezett a számára, addig hamarosan leüttette a fejét.

Tehát ketten utaztak együtt, Juliánna a fiáért, Krisztina az apjáért sietett könyörögni.

Bizony igaz érzés volt ez mind a kettőnél. Csodálatos világ az asszonyi szív, hogy abban annyiféle provincia elfér, s amint a glóbus fordul, hol az egyiket világítja meg a nap, hol a másikat.

Mind a két asszony otthagyta a szerelmét, még Krisztina sem írt levelet a nyugtalankodó férjének. Tudta, hogy annak semmi örömet sem csinálna vele, ha azzal a hírrel lepné meg, hogy most Bécsbe utazott.

Bécs félelmes város volt akkor. Aki csak tehette, menekült belőle. Az egész útvonalon csupa szemközt jövő hintókkal találkoztak az asszonyok, amik tömve voltak asszonynéppel, gyermekekkel. Bécsben a himlő pusztít!

Oda ilyenkor csak az megy, aki Istent akar kísérteni.

Válogathattak a megérkezettek a bécsi vendéglőkben: üres volt az mind.

Rögtön a kocsiról leszállás után, sietett Korponayné a feladatát megkezdeni.

Gyalog ment ki: a gyaloghintók átkozott hírben állottak most; nem lehetett tudni, melyikben szállítottak egy órával elébb himlőbeteget. Krisztinát is magával hurcolta.

A savojai herceg palotáját sietett felkeresni. Nem használt semmit az elutasítás, betörtek hozzá erőszakkal. A herceg galant ember volt, megbocsátott a szép asszonyoknak az erőszakoskodásért.

Amint egyszer aztán Juliánna odaszoríthatta az ablak közé a zcntai hőst; az addig onnan ugyan meg nem menekült, míg az ő egész causáját és a Fabriczius leányáét apróra meg nem értette.

A hercegnek nem volt kellemetlen a cerníroztatás, tűrte az approche-okat, csupán azt a kérdést bátorkodott a szép fiskálishoz intézni, hogy:

- Én nem vonom kétségbe, hogy kegyelmeteknek egészen igazságos az ügye, csak azt nem értem, miként jutok én ahhoz a szerencséhez, hogy kegyelmetek éppen énhozzám fordulnak ezzel az egész információval, aki nem vagyok kormányférfi, hanem szimpla hadvezér, aki államügyekbe, adminisztrációba, udvari intrikába soha nem avatkoztam, a magyar ügyekhez pedig éppen semmi közöm. Miért nem fordul kegyelmed inkább Illésházy kancellárhoz, aki kegyelmednek hazafia, s a magyar ügyeknek éppen hivatott elintézője?

Óh, szegény herceg! milyen embuscade-ba hagyta magát csalatni ezzel a kirohanással: hiszen a megszálló fél éppen ide akarta őt hozni, a maga contre-escarpe-jai közé.

Juliánna azokból a Lőcsén felnyitogatott levelekből bőséges tudomással bírt afelől, hogy a magyarokkal való kibékülést még nagy áldozatok árán is, éppen ez a hős hadvezér sürgeti legjobban az udvarnál; az ő levele volt az éppen, mely Pálffy Jánost az Isten szerelmére kéri, hogy siessen azonnal megkötni a békét Károlyi Sándorral, mert a király nagy beteg, ha meg talál halni, más államférfiak kerülnek a hatalomra, akik a magyarok erőszakos leverését kívánják, s akkor ismét vérbe, lángba borul az ország!

Ő keresztüllátott a hercegen. De ezt nem árulta el előtte.

- Megvallom őszintén - szólt asszonyi színjátszásának művészi szerénységével - nekem a saját honfitársaimhoz: a Bécsben lakó főurakhoz nem lehet bizodalmam. Azoknak ellenkezők az érdekeik, mint a békés kiegyezés. A hű Esterházyak, a császárpárti Andrássyak azt szeretik, ha a rebellis Esterházyak, a Rákóczi-párti Andrássyak maradnának számkivetve, elítélve, hogy azoknak a birtokai reájuk szállnának. Illésházy valamennyi rákócziánus főnök javait mind a maga számára szeretné commassálni. Azok a trón előtt, nekünk megkegyelmezetteknek, természetes pörlekedő ellenfeleink, nemhogy pártfogóink volnának.

Eugén herceg egészen meg volt lepetve ennek az asszonynak az éles esze által. Hisz ez úgy beszél, mint egy államférfi, mint a legtapasztaltabb diplomata. (Könnyű volt neki, mikor mindezt a felnyitogatott levelekből tudta.)

A hős hadvezető kezdte észrevenni, hogy most mindjárt el lesz vágva a visszavonulási útja.

- Hát ebben lehet valami. Azonban mégis mi oka van kegyelmeteknek asszonyaim azt képzelni, hogy én tehetek ebben a dologban valamit?

Hogy elfogták aztán ekkor mindenestül!

- Serenissime! Hogyne fordulnának kegyelmességed felé minden országból a szerencsétlenek szemei? Kegyelmed szabadította föl vitézlő jobbjával egész országunkat a rabiga alól. Kegyelmed nem akarhat miránk a balkezével más rabigát tenni. Kegyelmed tudja, hogy mi az a háború, learatta annak minden babérjait, de azt is legjobban tudja, hogy mibe kerül a harci dicsőség, s milyen nyomor marad a diadalmak után hátra. Kegyelmednek annyi része volt már a dicsőségből, hogy nem vágyódhatik apró hadi kalandok után. Az igazi békének csak az igazi hős lehet az apostola. Kegyelmed minket nem azért szabadított meg, hogy elveszítsen. Kegyelmed idegen mi köztünk, éppen azért igazságos bíránk.

És ez valóban így volt.

Savojai Jenő azt hallotta magáról elmondatni, ami szívének legmélyebb titka volt: hogy ő, az idegen, ezt a megérthetetlen magyar fajt, melyet annyiszor látott maga mellett és maga ellen küzdeni, jobban érti, mint az maga magát, jobban szereti azt, mint a saját nagyjai.

Meg volt fogva egészen. Engednie kellett ennek az asszonynak, hogy kitűzze a zászlaját tartózkodása várára.

- Nem tagadom - szólt meghatottan a herceg -, hogy szívem szerint jóindulattal vagyok kegyelmetek iránt, ahol lehet, ahol kezem ügyébe esik, kész vagyok segíteni azokon, akik Magyarországról hozzám folyamodnak pártfogásért, de mit tehetek a kegyelmetek ügyében? Nem látok semmi stratagémát, amivel hozzákezdjek.

- Óh, énnekem van egy tervem, csak ebben segítsen elő serenissime, én azután helytállok mindnyájunkért.

- Tehát egész kész haditerv? Adja elő kegyelmed. Hol akarja elkezdeni?

- Nekem be kell jutnom a királyhoz.

- A királyhoz! - kiálta elszörnyedve Jenő herceg. - Talán nem tudná kegyelmed, hogy a király minő betegségben szenved?

- Tudom. A variolákban.

- Akkor talán nem ismeri kegyelmed azt a borzasztó vészt, amitől minden tizedik ember, ha megszabadul, de az is, aki megmenekült ebből a halál keselyűivel folytatott tusából, úgy szétmarcangolva kerül vissza onnan, hogy minden ember rámutat: íme, ez már a másvilágról került vissza, ahol az Isten képét ottfeledte az arcáról.

- Jól tudom azt.

- Hát azt nem tudja-e, hogy elég egy ilyen betegnek az ajtaján benyitni, elég annak egy öltönydarabjához hozzáérni, hogy azok a dögvész keselyűi rögtön belevágják a körmeiket? hogy a királyon ez a vész a legnagyobb mértékben kitört? hogy az ajtaján be nem mer lépni senki: - se a legmagasabb családtagok, se a legközelebb álló kormányférfiak - még a cselédjei sem; előszobák, audienciatermek olyan üresek, mintha ki volna halva a császári várlak, maguk az orvosok is csak aromatikus kendőkkel kötözve be orrukat, szájukat, közelítenek a nagy beteg kínfekhelyéhez, a végszentségeket hozó pap tömjénnel füstölteti magát körül, és senki a fölséges úr fekhelye körül nem mer helyt maradni, egyedül az önfeláldozó parabolána apácák.

- No, hát ilyen parabolána akarok én lenni, hogy odamehessek a királyhoz.

- Mit akar ön?

- Ápolni a királyt, amikor delíriumban van, s ha egyszer magához tér (pedig úgy tudom, hogy a halál előtti órákban teljes eszméletét visszanyeri a haldokló), akkor elmondom neki, hogy szerencsétlen anya vagyok, ki a gyermekéért még ilyen irtóztató úton is kész volt a trón zsámolyáig elhatolni; megmutatom neki az írást, melyről csak az ő neve hiányzik, hogy üdvözültté tegyen egy elkárhozottat; kezébe adom a tollat, s azt mondom neki: Uram! egy kézvonásod megnyitja énelőttem is, de teelőtted is a mennyországot, mert minden harangszó és misemondás nem töri be oly erőszakkal az egek kapuját, mint egy anyának a hálaimája. S a király meg fog engemet érteni. És akkor nem lesz közöttünk semmi közbenjáró, csak egyedül a halál angyala. Az azután, nem bánom, hadd jöjjön értem, ha egyszer a fiam boldogságát a kezemben tartom. Vigyen el magával, akár örök bírám elé, oda tárom eléje szívemet: "Nézz bele! Te látsz azon keresztül. Amit vétettem, szeretetből vétettem. Ítélj felettem!" Vagy húzza le a mirigy mérges körme arcomról ezt a sokat szidalmazott szépséget, azzal sem törődöm: a himlő ragyái nem lesznek azon a legszégyenlendőbb foltok! Engedd, óh uram, hogy a királyhoz mehessek!

Jenő herceg meg volt rendülve az elemszerű kitörésétől az asszonyi indulatnak. Csaknem hihetetlen, hogy az érzések legszelídebbike, az anyai szeretet, ily vad szenvedéllyé fajulhasson el. Ki ismerne rá a "madonná"-ra, ha egyszer csak felkapná magasra a fejét, amit eddig a kebléhez simuló gyermekére hajtott le szelíden. S azt kiáltaná fel az égre: "Nem adom oda! Nem hagyom keresztre feszíteni!"

Jenő herceg azt mondta: "Jól van, asszonyom!"

Azzal sajátkezűleg két levelet írt: az egyiket a parabolána apácák fejedelemasszonyához, a másikat Wratislaw osztrák kancellárhoz. Ez is a kibékülés híve volt, aki azt magával Rákóczival is megkísérté, még I. József trónra jutásakor, az érsekújvári nevezetes találkozásnál, de sikertelenül. Juliánna a titkos levelekből megértette, hogy Wratislawban is legjobb pártolójára fog találni.

Akkor Jenő herceg a saját hintaját fogatta be a számára, hogy gyorsan eljárhasson a dolgában.

Mikor elváltak, megszorítá Juliánna kezét. Könny ragyogott a szemében.

- Szívem szerint kívánok önnek legjobb, sikert, asszonyom. Ön egy hősnő!

Szerelmes menyasszony nem sietett nagyobb örömmel a lakodalmára, mint Juliánna az ajánló leveleivel a rettenetes halállal adott találkozóra.

Krisztina reszketve követte.

- Te nem jössz oda velem, kicsikém - mondá neki Juliánna. - Nem! Te nem való vagy az ilyen csatába. Te félsz. A halál harapós kutyái azt, aki megszalad előlük, megmarják. De én rájuk kiáltok: "Juhozz, Kormos!", s elkotródnak. Engem ne félts! Ha felfordítottam Lőcsét, felfordítom én még Bécset is! Megmutatom én azt, hogy még két villámsugárt is csomóra kötök, s nem égetem meg vele a kezemet. Te csak maradj veszteg a vendéglődben, míg a diadallal a kezemben érted jövök. Én elhozom a te apád amnesztia levelét is, ha Isten megsegít!

És volt gyémántkemény szíve megtenni mindazt, amit agyában kifőzött.

A parabolána apácák köntösében behatolt a halálkínt szenvedő király fekhelyéig. Ott virrasztott rettenetes éjszakákat keresztül. Keblébe dugva tartá az iratokat, amiktől gyermekének sorsa és Fabriczius élete függött. Az bálványa, ez ellensége volt; de megígérte Krisztinának, hogy apját megmenti, s amit asszony asszonynak ígér, azt megtartja.

Csak órákra engedte magát felváltani, s akkor is a haldokló melletti szobában heveredett le, rövid álomra, meghagyva a helyettesítő apácának, hogy amint a szenvedő király magához tér, világosan beszél, őt híja be.

Maga is mindent elkövetett, hogy a király betegségében a kedvező válságot előidézze.

Ő újítá meg a fekélyektől elcsúfított arcon a hűsítő borítékokat, ő adta be neki arany kanálkával az orvosi kotyvalékot, amit gyógyszernek neveztek.

Az orvosi tudomány tehetetlen volt.

Az egész fakultás bölcsessége sem bírta itt marasztani ezt az egy életet, akire annyi népnek szüksége volt!

A király folyvást hagymázban volt, iszonyú látványokkal harcolt, kínzott agyának rémei végtől végig betöltötték a nyitva hagyott ajtajú termeket, s kiszálltak az ablakon, ahogy a beteg rémkiáltásai szárnyra kelték őket. Futott e szobákból minden élő lélek, s még a kapu előtt őrt álló granátosnak is tetőtől talpig reszketett minden íze, mikor ezeket a hangokat hallotta; csak Juliánna maradt meg a helyén rendületlenül, s számlálta a beteg üterén, mikor kezd az érverés csillapodni?

Egyszer aztán megjött az óra, amikor az ér lüktetése halkabb lesz. Itt a forduló válság.

A király föleszmélt, lázálmai megszűntek. Szomjat érzett. Juliánna odatartá égő ajkaihoz a kristálypoharat a mandulatejjel.

- Ki van itt? - kérdé a haldokló király.

- Isten szolgálója - monda Juliánna.

- Add kezembe a feszületet!

Juliánna előhozta a kis elefántcsont feszületet, mely mindig a király ágya előtti asztalon állt, s odatette azt a kezébe.

Most már egészen eszméleténél volt a király, most lehetett vele beszélni.

De annak mással volt beszéde mostan.

Imádkozni kezdett.

- "Mi atyánk, ki vagy a mennyekben."

Juliánna utána rebegte az Úr imáját.

- "Ámen!" - sóhajtá a király.

- "Ámen!" - rebegé utána az ápoló hölgy.

A király a két összetett kezében tartott feszületet szájához emelte, s Jézus képmását erősen szorítá ajkai fölé.

- "Fölséges királyom!" - rebegé Juliánna.

Már akkor az nem volt többé király; maga is ott állott az ő királya előtt, a csillagok fölött.

Juliánna egy holt emberhez beszélt.

Egy pillanatra elzsibbasztá a rémület Juliánna minden idegeit.

A halál jelent meg előtte.

Az az oroszlánfejű angyal, akinek az arcát nem látta ember, mégis tudja róla, hogy ez az oroszlán az állatok királya, az embert is odaértve.

Ha egy gyermeket ragad is el magával, akkor is borzalom az ő láthatatlan arcába tekinteni, a nem hallott lépteit neszelni, hát még mikor egy királyért jön el, hogy elvigye innen!

Egy lehelete elég, hogy akit a holt király mellett talál, azt magával ragadja.

De csak egy pillanatig tartott az asszonynál ez a lélekzsibbasztó dermenet, a másik pillanatban már megint úr volt a lomha idegek fölött a megfékezhetetlen csodalény, a lélek, ez az örök ellenfele annak az öldöklő nemtőnek. Csak a sártömeg reszket előtte, ez az arisztokrata izomhalmaz, ami fél visszaváltozni azzá, ami volt, paraszt porrá. A lélek tusára kel vele! A királyi démonnal a demagóg lélek!

"Juhozz, Kormos!"

A másik pillanatban már megszületett az agyában valami új terv; talán elébb is gondolkozott már rajta, a hosszú rémséges éjszakákon, amíg a haldokló király delíriumának hangjai tarták ébren az éjt.

Ha egy csata elveszett, készülni kell a másikhoz.

Betakarta a halott arcát a kámforos borékkal, s kiment a mellékszobában alvó apácához, akinek fel kelle őt váltani. Azt felkölté, s ezt súgta a fülébe:

- A király elaludt, csendesen szunnyad. Ne engedj, testvér, senkit hozzája bemenni, amíg nem hallod a neszt, hogy fölébredt. Az orvosok ha jönnek, mondd nekik, hogy a király csendesen alszik, magához tért; inni kért, imádkozott, úgy aludt el.

Ezzel a kegyes hazugsággal nyerni remélt hat órai időt.

Lesietett a svájci lépcsőn keresztül a várudvarra, s onnan ki az utcára.

Vehette észre, hogy az utcán járó közönség hogy oldalog el mellőle, s igyekszik át a túlsó gyalogjáróra, amint a parabolánák köntösét meglátja rajta. Minden ember tudja, hogy ezek ápolják a himlőbetegeket. Mikor hazaért a vendéglőbe a Veres Háztetőhöz, be sem eresztették, hanem amint megmondta, hogy ő ide szállt vendég: egyenesen a fürdőszobába vitték, ott le kellett vetnie az öltönyeit, magának egy kámforos ecettel telített fürdőbe beleülni, úgy hozatták le a szállásán hagyott ruháit, hogy oda felmehessen. S ez nagyon helyesen történt így, mert a rettegett apácaköntösben máshová sem nyerhetett volna bebocsáttatást.

- Készülj rögtön az útra - mondá Krisztinának -, fogass be, s hajts a kocsival a karinthi kapu elé; ott várj reám, míg megérkezem. Csomagolj össze sok ennivalót az útra: mert hosszú utunk lesz, s a körmünk közül kell élnünk! Egyebet most ne kérdj!

Azzal sietett Wratislawhoz.

A kancellártól kapott passe partout mellett rögtön bebocsátották az államférfihoz, ki az ő jövetelére kituszkolt az ajtón egypár excellenciást és durchlauchtot, akik nála voltak; olyan nevezetes személy volt előtte ez az asszony.

- Nos, ifjasszony! Mi hír a császárról? - kérdé tőle, midőn egyedül maradtak.

- Meghalt.

A kancelláron észrevehető volt az összerezzenés.

- Tudja már valaki?

- Rajtam kívül még senki sem. A virrasztó apácának azt mondtam, hogy a király alszik, ne hagyjon hozzá senkit bemenni, még az orvosokat sem. Ezzel öt-hat órai időt remélek nyerni.

- S mit nyer az ifjasszony ezzel az időhaladékkal?

- Megelőzhetem a futárt, akit a király halálhírével Szathmárra fognak küldeni.

- Ah! - Az államférfi érezni kezdé azt a meleget, ami ennek az asszonynak a szemeiből kisugárzik.

- Ön Szathmárra akart innen futni! Gyorsabban, mint maga a staféta?

- Kegyelmességed érteni fogja, hogy miért. A király halva van: ő nem szentesíthet többé semmit, sem azokat a nagy országos szerződéseket, sem az apró emberek kegyleveleit, amik tőle várták valósulásokat. De van még egy ember, aki a király személyét képviseli: Pálffy nádor a király teljhatalmazottja. Amit ő szentesít, mielőtt a király halálhírével együtt a teljhatalmat megszüntető parancsot megkapja, az szent marad. Kegyelmeteknek még öt-hat órájuk van, hogy két ország béke és háború kérdését befejezzék. Bízza rám: én odasietek vele, s megelőzöm az ellenfelei küldöncét.

- Egy asszony akar versenyezni egy férfival?

- Ah mit! Ha férfi is az, csak ember!

(Nem egészítette ki a mondást: "Én nem asszony vagyok, hanem démon.")

Ahelyett természetes magyarázatul tevé hozzá:

- A futárt csak a kötelessége fogja siettetni, de engemet a kétségbeesés, a fiam boldogsága, az anyaszeretet lángdühe korbácsol a futásban.

Wratislaw rábólintott a fejével.

- Hát az ifjasszony sietni fog Pálffyhoz, hogy a királyi kegylevelet ővele írassa alá.

- Ahogy a többi magyar urakét is, a kuruc fővezérekét. Mind, mind őnála vannak. Csak egy intő szóra van szükség kegyelmességedtől, és minden tökéletessé válik.

A kancellár kezdte hinni, hogy az asszonyi akarat az első nagyhatalom a földön.

- Hát lássuk, hogy kezd az ifjasszony hozzá?

- Legelőször is azonnal útra indulok, a hintóm már itt áll a karinthi kapu előtt; az első állomáson hat lovat fogatok eléje, s a gänserndorfi postának valamennyi lovát felfogadom a szomszéd helységekbe küldve. Onnan túl azután vágtatva sietek, éjjelt nappallá téve, keresztül a Szepességen, s minden postaállomásnál magammal viszek minden rendelkezés alatt levő fogatot.

- Ez az ifjasszonynak sok pénzébe fog kerülni. Engedje meg, hogy én is járulhassak hozzá.

Azzal a kancellár a szekrényéből kivett öt darab tekercset. Ezer arany volt azokban.

- Ezzel segíthet magán az út közben. Tehát csak tegyen úgy, ahogy mondta. Foglaljon le minden lovat az állomásokon: ne engedjen magának pihenést. Ha szerencsésen megérkezik Szathmárra Pálffyhoz, mutassa meg neki a tőlem kapott passe partout, s aztán mondja el neki élőszóval, amit megtudott, és azt is, hogy egy másik futár jön a nyomában a visszahívó rendelettel. De hátha az a futár utol találja az ifjasszonyt érni valahol az Ecsedi-láp feneketlen utain?

- Az annak lesz baj, nem nekem!

Ehhez a mondáshoz olyan ördöngös fenyegető arcot tudott mutatni az asszony, hogy a kancellár hinni kezdett abban a fogadásában: "Én még a kettészakadt villámsugárt is csomóra fogom kötni!"

A villámsugár pedig ugyan ketté volt szakadva!

- Nincs veszteni való pillanat: én búcsúzom kegyelmességedtől - a viszontlátásig.

- Ne siessen még, ifjasszony. Egy kérdés még függőben van. Hátha Illésházyék a hírmondójukat nem azon az útvonalon futtatják végig, amelyen kegyelmed elindul?

- Adná a magasságos ég, hogy azt tennék. Vajha a bölcs tanácsuraknak az az áldott spuriusuk jönne, hogy a mappát vegyék a kezükbe s cirkalommal mérjék ki, melyik a rövidebb útvonal, s azon eresztenék el a stafétájukat. Mert azt mondja a magyar példabeszéd, hogy "Arra közelebb; erre hamarább". A hosszabb út a Vág mellékén vezet végig, Liptón, Szepesen át Lőcséig, onnan le Kassára. Tokajnál átvisz a Tiszán; onnan a Nyírségnek, Nyíregyházának, Nagy-Károlyig. Az egész Felső-Magyarországon mindenütt csinált kőutak vannak, a Nyírben tavasszal még barátságos a homok, csak a Szamos közelében, az Ecsedi-lápon keresztül lesz keserves az utazás. Aztán ezek itt mind meghódolt vidékek, vendégszerető nemesi lakházakkal. De a rövidebb út, Pesten, Szolnokon át egész Debrecenig, a Hajdúságon keresztül, az most csak annak való, akit halálért küldenek. Ha ott nem vész a sárban, bizonyosan agyonverik a hajdúk. A Tiszán túl nagyobb bátorságot ád az asszonyköntös, mint a császári uniformis. Engem nem bántanak se a hajdúk, se a betyárok, ha közéjük tévedek, eléneklem a nótájukat, iszom a kulacsukból, s még ők fognak a pusztákon, nádasokon keresztül elvezetni.

- No hát, Isten segítse az ifjasszonyt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Arra nem jól számított Korponayné, hogy a király halálát öt-hat óráig nem fogják megtudni. Az orvost nem lehetett a király fekhelyétől visszatartani, s az mindjárt megtudta, hogy az az álom az örökkévalóság álma. Hanem más körülmény jött a segítségére az előresiető asszonynak. Az özvegy császárné, Eleonóra, midőn az országnagyok, a császár halálhírére, odasiettek hozzá, hivatalos állásaikat rendelkezésére bocsátani, midőn Wratislaw is letette a kezébe az ország pecsétjét - nem fogadta el a leköszönésöket, hanem arra kérte az urakat, hogy ki-ki maradjon meg a helyén, míg a trónörökös, Károly megérkezik, s a kormányzat iránt intézkedik. Károly akkor Spanyolországban volt. Előbb őt kellett tudósítani bátyja váratlan haláláról, aki után ő következett a trónra. - Csak ennek az elintézése után lehetett arra gondolni, hogy Pálffy nádort is értesítsék a király kimúltáról, s teljhatalma megszűntéről.

Hanem ekkor a békét ellenző főurak éppen a túlbuzgóságukkal rontottak a stratagémájukon; ők azt akarták, hogy Pálffyt rögtön hívja vissza az anyakirálynő, s szakítson félbe minden alkudozást a magyar fölkelés vezéreivel. Efölött aztán hosszú vita támadt, melyben Wratislaw és Savojai Jenő herceg is részt vettek. A hős vezér talán valamennyi csatája előtt nem tartott annyi beszédet, mint most a szóharcban. Az mind Korponayné javára vált. Végre Eleonóra császárné azzal vágta ketté a vitatkozást, hogy Pállfynak csupán az iránt kell dekrétumot küldeni, hogy függessze fel a békekötést a trónörökös hazaérkeztéig. Ezt a határozatot Illésházynak, mint magyar korlátnoknak kellett elkészíteni, s az özvegy királyné aláírásával elláttatni.

Amíg ez mind rendbe jött, azalatt szépen beesteledett úgy, hogy a dekrétumot vivő megbízott csak az angelus harangszó után ülhetett a csézájába.

A megbízott futárt Andernach Willibald lovagnak hítták, kapitány volt a veres sisakos furirezrednél: bátor és ügyes fiatalember.

Andernach lovagot már az első állomáson meglepte, hogy a postaházból minden lovat elvittek előle, s minden hatalmaskodása mellett is egypár órai késedelembe került, amíg a városban magánosoktól drágán megfizetett fogatot kerítettek a számára.

Azt a barátságot azonban még nem tette meg Korponaynénak, hogy más utat válasszon Szolnok és Debrecen felé, hanem haladt mindenütt a nyomában a biztos útvonalon.

Tudott segíteni magán. Ha postaháznál nem kapott lovakat, kiállt az útszélre, s a legelső utazót feltartóztatta, felvont pisztollyal a kezében, kifogatta a lovait annak a hintójából, a saját kocsija elé köttette. A császári stafétának ehhez kegyetlen privilégiuma volt.

Ilyenformán minden pénzvesztegetés, borravalóosztás és szép szóval könyörgés mellett is alig volt több megnyert egérútja Andernach lovag előtt Korponaynénak, mikor Lőcsére megérkeztek, mint mikor Bécsből kiindultak.

Andernach lovag útközben csak annyit tudott felfedezni, hogy előtte "egy" asszonyság utazik (a másik nem mutatta magát), aki az összes istállókészletet elviszi előle, s annak is felsőbb rendelete van, amit érvényesít. Hanem még arra nem jött rá, hogy ez neki versenytársa.

Mikor Juliánna Lőcsére megérkezett, egyenesen Alauda háza elé hajtatott, valamit írt egy cédulára s azt felküldte a kocsissal a bíróhoz. Korponayné ki sem nézett a hintó ablakán, hanem odavárta Alauda uramat; az beült hozzájuk a hintóba, s ott maradt addig, míg a friss lovakat befogták a hintóba, akkor kiszállt onnan, s sietett a városházára.

Már innen kezdve nem ért semmit az a fogás, hogy a postalovakat mind kiárendálják; mert Lőcsén elkezdődött a császári seregek pivotja, s azok mindenütt el vannak látva elégséges vonó állattal; a császári staféta könnyen segít magán: rekvirálja a poggyászszekerek fogatait.

Tehát itt valami más kellett kigondolni.

Korponayné és Blumevitzné déli harangszókor hagyták el Lőcsét anélkül, hogy Alaudán kívül valaki látta volna őket; hat lóval vágtattak tovább. Hat órát kongta, mikor az ókapun berobogott Andernach lovag csézája. Az sem sokat időzött a városban; amint a friss fogat gyeplűben, hámban állt, tovább indult. Hanem a kaput, amin bejött, zárva találta maga előtt.

Azt gondolta, hogy ha nagyon kiabál, hát mindjárt kinyitják.

Mondták aztán neki, hogy senki sem süket itt: soha se rontsa a tüdejét; a kapukon nem szabad kimenni egy teremtett léleknek sem holnap reggelig. A bíró parancsolta így.

- Mit nekem a bíró! - pattogott Andernach lovag. - Hol van az a bíró? Hadd beszélek a fejével!

Az biz a városházán volt a kis tanácsszobában földszint.

- Melyik itt a bíró? Az úr az? Hogy meri az úr a város kapuját bezáratni előttem, aki a császár stafétája vagyok?

- Azt akárki mondhatná - szólt Alauda uram. - Hol az írás?

Az írás kéznél volt: Illésházy kancellár nyílt parancsa minden útbaeső elöljárókhoz, hogy a stafétát vivő futárt elősegítsék, feltartóztatni ne próbálják.

Alauda uram elővette a szemüvegét, megnézte közelrül is, távolrul is az írást, azután nagyító üvegét hozatta ki a kancelláriából, azon keresztül vizsgálta meg az iraton levő pecsétet nagy figyelemmel.

- Nos! Eléggé megtanulta már kegyelmed, hogy mi van abban a levélben? - kiálta rá nyersen a lovag, erősen bosszankodva, hogy a filiszter még őt bírálgatni meri.

- Még nem eléggé - szólt Alauda, s a kiterjesztett írást az ablak felé tartá, hogy a víznyomatot tanulmánya tárgyává tehesse. - De ebből hiányzik a személyleírás.

- Úgy? No hát azzal is szolgálok. Itt a bécsi rendőrfőnök passe partout-ja. Tessék kielégíteni a kíváncsiságát.

Alauda uram leült az asztalhoz, s annak a fiókjából egy összegyűrt cédulát vett elő, s aztán a két iratot úgy olvasta össze, hogy hol az egyikbe, hol a másikba tekintett.

- Üm, ühm! - dünnyögött a bíró. - Ez bizony egészen összecsappan. Hallja csak, lovag úr! Ma reggel kaptam ezt a titkos jelentést legmegbízhatóbb kútforrásból: "E napokban fog Lőcsén keresztülutazni Péter cárnak egy titkos megbízottja, Rákóczi izenetével, akinek feladata a Szepességet insurgáltatni."

Következik a személy leírása.

"Fej: alul keskeny, felül széles.
Arca: sovány.
Szemek: szürkék.
Száj: többnyire nyitva.
Fogak: nagyok.
Szemöldök: láthatatlan.
Haj: szőke. Allonge-parókát visel.
Bajusz, szakáll: kenderszín.
Termete: magas.
Különös ismertető jelei: egyik lába golyólövéstől merev."

- No az én vagyok.

- Ez az úr, valósággal. Itt ebben a másikban is így van leírva. Beszél: magyarul, németül, tótul, franciául - az egyik leírás szerint. A másik leírásban hozzá van téve még: oroszul és lengyelül, az idegen nyelveket lengyel kiejtéssel.

- Vesszek el, ha csak a csizmám talpa is tud lengyelül csikorogni!

- Beszéd! Beszéd! - Azt majd mindjárt kitudjuk. Mondja az úr utánam ezt a frázist: "Weine nicht mein lieber Löwe."

- Mi a mendergetett mennykőnek?

- Csak mondja utánam az úr. Majd abból megtudjuk, hogy miféle nemzet.

Andernach lovag hát elmondta azt az öt szót.

- Ott van ni! - kiálta fel diadalmasan Alauda uram. - Minden szóban elárulja magát a lengyel akcentus: "Vájnye nyicht majn lyiber lyőve."

- De ezer szakkerment! Én nem ejtem úgy ki, hogy "vájnye nyicht majn lyiber lyőve!" Én becsületesen ejtem azt ki, ahogy mi Stájerországban szoktuk, odavaló vagyok! Sohase beszéltem lengyelül.

- Nem használ semmit. Az úr gyanús személy. Más császári staféta rendesen föl szokott jönni a városházára, mikor Lőcsére érkezik, s itt átadja a szathmári stafétának a paksamétáit; az úr csak úgy suttyomban akart keresztülosonni a városon. Nekem a titkos feljelentés következtében kötelességem az urat átadni a hadbíróságnak, hogy ejtse meg a vizsgálatot.

- Ezer milliom ördög! Ez ellen én protestálok! Nekem sürgetős küldetésem van a magas kancelláriától. Minden óra egy világot ér fel most.

- Majd tessék az úrnak a hadbíróságnál előadni a kifogásait. Nekem kötelességem az ország békességét megőrizni, s a gyanús személyeket in flagranti deteneálni. Tessék az úrnak a drabantok által a platzkommendáns úr kvártélyára vezettetni magát.

Andernach lovagnak még a fogai is csattogtak dühében.

- Figyelmeztetem az urat, hogy amikor engem letartóztat, a fejével játszik!

- Az nekem szokásom - felelt Alauda, elpusztíthatatlan humorral. - Mikor kuglizunk, le szoktam srófolni a koponyámat, egyet gurítok vele, s mikor visszajön, megint visszasrófolom a helyérc.

- Ön átkozott élces, uram!

- Arra nekünk privilégiumunk van, lőcseieknek, Lengyel László királytól kaptuk.

- Majd én körülmetélem a kendtek privilégiumát.

- Akkor meg éppen pogányok leszünk.

- No hát ha meg kell lenni a benevolisatiónak, hát csak végezze az úr hamarosan, mert az én időm drága!

Hamar bizony!

- Tessék addig odakünn az őrszobában pipára gyújtani, amíg a comitivát megírom - mondá Alauda uram, s leült az íróasztalhoz, és beledugta pennáját a nagy ólomkalamárisba.

Aztán csak hamarosan!

De bizony azt tapasztalá Andernach lovag, hogy az egész utazásában a leghosszabb stációt a lőcsei bíró kalamárisától a névaláírásáig való távolság képezi.

.ló sötét este lett, amire Alauda uram a raportot elkészítette a katonai parancsnokhoz; az pedig ilyenkor már a Heinrich-házban ült, és bankot adott.

Már aztán csak kövesse meg magát Andernach lovag, ha abban az illúzióban él, hogy egy bankadó, olyankor, mikor nagy vesztés után a szerencse egyszerre megfordul, s kezdi regressirozni magát, akárki fia stafétájának a kedvéért otthagyja a székét és megretiráljon - az ütközet derekán!

Belleville lovag bizony el sem olvasta addig Alauda értesítését, amíg a bankját szét nem robbantották.

Akkor meg aztán elképzelhető, hogy milyen mérges volt. Végignézte a raportot. Gyanús embert fogtak. - Muszka kém; Rákóczi küldötte. Kedve lett volna rögtön főbe lövetni első fúriájában.

- Be kell csukni! Várjon a gézengúz!

Aztán mégis azt gondolta ki bosszújában, hogy azokat a tiszt urakat, akik legnagyobb szerencsében voltak, válogassa ki a zöld asztal mellől, hogy megalakítsa belőlük a hadi törvényszéket, hogy azoknak is elrontsa a mulatságát. Azok könyörögtek, hogy csak "még egy osztást!"

Éjfél is itt volt már, mire fixumfertig ott ült a haditörvényszék, melynek minden tagja nagyon áhítozott vissza ahhoz a másik zöld asztalhoz, ahonnan elzavarták.

Andernach lovag reszketett már a dühtől, mikor az élet-halál felett bíráskodó tribunál elé bevezették. Nem is tett lakatot a szájára; hanem teljes májából lehordta az egész lőcsei hivatalos apparátust, mely a császári stafétákat kémek helyett elfogdossa.

Amint Andernach lovag a maga igazoló "docé"-it előmutatta, azok között a királyné által aláírt dekrétum ötpecsétes csomagját is, melyre kívül ez volt keresztbe írva: "Cito! Cito! citissime! Ibi: ubi!", hát akkor Belleville ezredes mindjárt átlátta, hogy Alauda uram itten nagy subscust ejtett; Andernach lovag valóban császári stafétavivő és nem orosz emissarius; aztán nincs is a kiejtésében semmi lengyeles; de meg a logikával is tökéletesen ellenkezik, hogy ha valaki kémnek jön be Lőcsére, itt körül se tekintsen, senkivel szót ne váltson, hanem sarkon fordulva, rögtön tovább hajtasson. Hisz ezt nem kellett volna galléron ragadni!

Ekkor aztán Alaudára lett dühös Belleville. Annak tulajdonította, hogy a landsknechtnél szerencsétlenségbe került: az az átkozott raport elfoglalta a figyelmét; szeleskedett, mikor a contenantiáját meg kellett volna őriznie.

- Ez impertinencia. Ez hivatali visszaélés! - harsogott az ezredes. - Kegyelmednek, kapitány úr eklatáns elégtételt kell kapnia. Hol van az a bíró? Ide kell citálni, meg kell neki ünnepélyesen követni a lovag urat. Satisfactiót kell adni, fényeset, mikor egy civilista egy katonatisztet így compromittál; a porte-épée becsületét fenn kell tartani a "digák" előtt.

Ezt valóban Andernach lovagnak is minden porcikája megkívánta. Tisztelet, becsület az államügyeknek: de a magánbecsület, s különösen a katonatiszti becsület még azoktól is megkívánja, hogy álljanak félre, és várjanak sorukra, míg teljes elégtétel fog adatni.

- Híják ide a bírót!

A bíró pedig éjfél után két órakor már nincs ezen a világon, hanem a boldog álomvilág paradicsomkertjében osztja a parancsolatokat az instantiát hozó angyalkáknak; a kapuja is be van zárva. Amíg azt a kaput nagy dörömbözésre kinyitják; amíg a kapussal meg a belső drabanttal megértetik, hogy nem arról van szó, hogy tűz volna a városban, vagy az ellenség betört volna a "mészáros toronyba"; hanem hogy a colonellus úr parancsolja a bíró úrnak, hogy azonnal keljen fel, és menjen fel hozzá: idő telik abba. Ez megint egy kis jegyzékváltásra adott alkalmat. Alauda úr mint főbíró és mint minden álmából felvert ember, haragos volt, s azt izente vissza az ezredesnek, hogy az ő lakása éppen annyi lépés az ezredeséhez, mint az ezredesé őhozzá. Hanem ezt a geometriai axiomát megcáfolta az a hajdú, aki kettőt lépett egy helyett, mikor másodszor is visszaloholt a bíróhoz azzal a kategorikus parancsolattal, hogy ha rögtön nem siet fel a haditörvényszék elé bíró uram, katonapikétet fognak érte küldeni, s muskéták között vitetik fel.

Ezzel mégiscsak kapacitálni hagyta magát Alauda, s felöltözve teljes hivatalos parádéba, lámpásvivő drabantjai kíséretében átvonult a főparancsnoki szállásra.

Ott aztán megkapta, ami dukált, a főparancsnok lehordta érdeme szerint; a többi tiszt urak secundáltak neki.

Alauda úr egész prosopopeiával nekifohászkodott a maga mentsége előadásának, s elfoglalt állását kellő világításba helyezé. Előszedegetett tarisznyaszámra igazoló leveleket, melyekben őt a hamu alatt lappangó tűzre, a kiűzött kurucok titkos összeesküvésére figyelmeztetik, s ezekkel kapcsolatban a csalhatatlan bizonyítékait az orosz beavatkozásnak; mikor már két óra hosszat beszélt és magyarázott, Andernach lovag az Isten szerelmére is kérte, hogy hagyja már abba: elhiszi neki, hogy kötelessége szerint cselekedett, nem kíván több bizonyítékot; inkább ő kér bocsánatot Alauda uramtól; csak eressze már az útjára!

De bíz azt Alauda uram aztán el nem hagyta vetetni magától, hogy a hivatalos buzgalmában elkövetett sértésért megkövető ünnepélyes bocsánatkéréssel ne szolgáltasson teljes elégtételt egy ok nélkül megsértett lovag úrnak; s tette ezt a megkövetést az elokvenciának oly tetézett mértékével, az ornata syntaxisnak és a poétai hasonlatoknak, nem különben a klasszikusoktól szedett citátumoknak oly conglomerálásával, hogy annak éppen a hajnali harangszó vetette végét.

- Phüh! - fújt nagyot Andernach lovag, aki jobban ki volt fáradva a hallgatásban, mint Alauda uram a beszélésben, az óráját előrántva a zsebéből; - én ugyan teljes satisfactiót kaptam; de teljes tizenegy órát elvesztettem az úti időmből.

No, hogy teljes tizenkét óra legyen belőle: még arról is gondoskodott Alauda uram.

A bocsánatkérés után ugyanis kezet szorítván egymással az akaratán kívül sértő és a sértett fél, a barátságos hangulatnak kelle felváltani a törvényszéki szigor tenorát.

- De mármost el nem bocsátom ám kegyelmed addig, amíg a kibékülés poharát együtt meg nem isszuk. Úgysem früstükölt még a kapitány úr.

De bizony nem is vacsorált a lovag. A természet is követelte a magáét. Belleville és tiszttársai is körülfogták, hogy de bizony, ha már ennyit késett, még egy kis félórai ráadás nem a világ; a kocsija úgysincs befogva, a lovakat bekötötték az istállóba; amíg azokat előhozzák, addig egy kvaterkára nem árt lemenni a lőcsei híres városházpincébe.

Ha pedig egyszer már odalenn van az ember, tiszta vétek volna, ha sorba nem kóstolná az apostolok neveit viselő hírhedett hordókat. Mire Andernach lovag előkerült a városháza pincéjéből már jó világos volt.

Alauda uramnak sikerült éppen tizenkét órai haladékot kiszédelegni Korponayné számára a versenytársa felett.

És Andernach lovag még mindig nem tudta, hogy honnan fázik.

Pedig mindennapra volt gondoskodva a számára valami új meg új meglepetésről.

Sirokánál a mély hegyi utat a falu végi vendéglő előtt egészen elzárva találta fenyőszálakat szállító pemákoktól, akik miatt nem tudott a hintajával odább hatolni. A pemákok minden áron annak az asszonyságnak az urát akarták benne feltalálni, aki egy nappal előbb ezeket a fenyőket megvásárolta tőlük s elrendelte, hogy a sirokai szoros útnál várjanak az utána jövő férjére, aki azokat ki fogja fizetni; adott rá nekik felpénzt öt aranyat; de a pemákok még tízet követeltek, s nem akarták odább ereszteni a lovagot, amíg a fenyőiket át nem veszi. Utoljára is, hogy bíró elé ne vigyék, kifizette a fenyők árát, s csak úgy tudott megszabadulni.

Eperjesnél egy egész sereg mindenféle falusi ember várta egész csődülettel, akik között valaki elterjesztette azt a hírt, hogy ő az a császári biztos, aki azért járja be a vidéket, hogy a hadjárat alatt okozott pusztításokat összeírja és kifizesse; körülfogták a kocsiját, telerakták instantiákkal, s majd hogy széjjel nem szedték a keserves rimánkodásaikkal, s ez a mulatság tartott rá nézve egész Kassáig, megújulva minden faluban, ahol csak lovat váltani megállt.

Itt már kezdett olyasmit sejteni, hogy őelőtte aligha nem fut valaki, mint az ichneumon a krokodil előtt, aki fellármázza a világot.

Kassa alá érve pedig az a nagy tisztesség érte, hogy az egész katolikus népség a papsággal és a templomi zászlókkal az élén kijött eléje és elállta az útját. Kapott egy üdvözlő szónoklatot az egyik paptól, egy historico-theologico archaeologiai értekezést a másodiktól, hosszúakat, természetesen, s mikor aztán a türelméből kihozva, rájuk rivallt, hogy mi a kék csodát akarnak tőle, akkor sült ki, hogy a kassai székesegyházat féltik tőle, amit csak most kaptak vissza a protestánsoktól; az a híre, hogy a békekötéskor ezt ismét vissza akarják adni azoknak, hát az ellen jöttek protestálni, minthogy az őrá van bízva. De bizonyára be sem eresztik Kassára, ha ezt a dekrétumot hozza magával. Andernach lovagnak ünnepélyes esküt kellett letenni a kapun kívül, hogy semmi ilyen dekrétumot nem hoz magával. Akkor azután processzióval kísérték végig a városon - lépésben, kantárszáron vezetve a lovait kétfelől.

Most már mégis kezdett élni a gyanúperrel, hogy az ő útjában talán nem is egészen maguktól teremnek ezek a válogatott galibák.

Annyit már kitudott, hogy Bécstől elkezdve az egész úton végig egy skarlátszínű hintó járt előtte, amiben egy asszonyság utazik, aki bőséges borravalókat osztogat, s ahol megszáll, ilyen cifra híreket terjeszt az utána jövőről.

Amint Kassán alul Németinél a Hernádon át kanyarodik az út, ott már kezdődik az áldott búzatermő fekete föld; nagyon jó föld az, csak utazásra rossz - tavaszi időben; itt már kezdődik az előnye a könnyű csézának a nehéz úti hintó felett. - Mikor Andernach lovag Tokaj alá megérkezett, ott ismét meg kellett pihennie, mert az innenső parton nem talált semmiféle járművet; dereglyék, csónakok, halászladikok mind a túlsó oldalon voltak; a repülő hídnak a kompja is ott vesztegelt a rakamazi révben. Azt mondták, hogy elszakadt a vontató kötele. Alkalmasint újat készítenek helyette, mert napestig sem jön vissza a hídlás; a tokaji révben már egymás hátán van a sok szekér, ami át szeretne menni a Tiszán.

Egy-egy súgva elejtett szóbul azt veszi ki Andernach lovag, hogy egy császári hadtest érkezését várják Tokaj alá, mely átkelendő a Tiszán, azért van odaát minden vízi jármű. Hát ezt ugyan ki híresztelhette el?

Egy vigasztalása azonban volt a kényszerített pihenés alatt: az, hogy a rakamazi révfogadó kapuja előtt ott látta vesztegelni azt a bizonyos skarlátszínű hintót, amely őt előtte futtában üldözi (ami valóságos ellenmondás az összeállításban).

"Aha! Annak bizonyosan valami porcikája eltörött; kovácsok forgolódnak körülötte; azt tatarozzák. Most már majd csak megtudjuk, hogy ki ül benne, s mit visz olyan nagy sietve?"

Végre hát a repülő híd kötele is elkészült, a hídlás átvádolt az innenső partra. Andernach lovag, hivatalos tekintélyének egész erőhatalmát felhasználva, szerencsésen kieszközölte, hogy az ő csézáját is begurítsák a kompba; így aztán Neptun segítségével valahogy csak átjutott a kívánt révpartra.

Amint a három lovát befogták a csézája elé, egyenesen a révfogadóhoz hajtatott, ahol a veres hintó állt kinn a szabadban. Két kovácslegény kalapált rajta kegyetlenül.

- Héj atyafiak! - szólt Andernach lovag, elővéve a magyar nyelvtudományát. - Kinek a hintaja ez?

A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az egyik a kérdezőnek vissza:

- "Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga."

A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi az, ha a szarkacsergést kivesszük belőle, hogy "Eb kérdi, kutya bánja!"

Bement a vendéglőbe, s előzaklatta a fogadóst.

- Ki annak a hintónak a gazdája odakinn?

Az sokáig nem akarta megérteni, hogy miről van szó? Elébb beszélt neki egy lengyel úrról, aki borokat vásárolni megy Nyírbe(!), azután egy gazdag zsidó kereskedő jutott neki az eszébe, aki sertéseket vásárol, majd meg egy matyó fuvaros, aki sót szállított Pestre, s most visszatéret diákokat visz Debrecenbe. Míg egyszer aztán egyenesen azzal a kérdéssel szorítá a falhoz a lovag, hogy "Hát az az asszonyság, aki ezen a veres hintón jött?"

- Úgy? Az a veres hintó. Hát annak bizony eltörött a hátulsó rugója, aztán meg a ferhécének elveszett a muttedlije; a kerékagya puskájának megtágult az egzergaziája...

- Nem bánom én, akármi történt a hintóval, de hol van az asszonyság, aki rajta utazott? Azt nekem látnom kell.

- Hát akkor csak vegye elő az úr a perspektíváját, ha van, s úgy nézzen utána, mert az még tegnap elutazott a frajjával együtt.

- A hintaja nélkül?

- Hát ki a bolond indulna neki hintóval a Nyírnek, földárja idején, mikor ekhós szekéren jár minden okos ember.

Ezzel Andernach Lovag is okosabb lett. Az őt megelőző rejtélyes útitárs megrovott előéletű piros hintaját otthagyta a parton, hogy az utána érkezővel elhitesse ottrekedését; bizonyosan ő híresztelte el a császári ármádia közeledését is, s fogadni lehet rá, hogy a repülőhíd bajának is ő volt a mestere. Az alatt pedig maga felült egy könnyű, ekhós tetejű szekérre, s jól elhajtatott előre.

Most már kétségtelen volt Andernach lovag előtt, hogy az a valaki az ő általa vitt dekrétum megérkeztét akarja megelőzni. Andernach lovag is elővette hát egész férfiúi erélyét, s hozzáfogott a komoly versenyhez az asszonyi furfang ellenében.

Ő is otthagyta a rakamazi révfogadóban a csézáját, hátas lovat rekvirált, nyereg és lószerszám készen volt nála minden eshetőségre, az okiratait a nyeregkápába tette, kulaccsal, úti elemozsinával ellátta magát két napra, s akkor aztán nekiindult lóháton versenyt futtatni az előrekapott asszonnyal.

Az út csakugyan elképzelhetetlen rossz volt a Nyírségen keresztül, a földárja tengerré változtatta az egész síkságot, amiből nagy távol Tisza-Eszlár tornya meredt elő. Azután feltünedeztek a sík láthatáron a többi tornyok (egyedüli útmutatók) Nyíregyháza, Nagy-Kálló, Nyír-Bátor, végtére Nagy-Károly. Ha az ember néhol szárazföldre talált, ahol nem tolta a tengely a sarat, ott az utasok leszálltak pihenni, s gyalog jártában igyekezett ki-ki egymáshoz illeszteni megint a szekérdöcögéstől szétrázott porcikáit.

Még mindig nem érte utol Korponaynét a kancellár futárja. A patkót soha nem ismert szabolcsi lovak meg a bőséges borravalók csodákat míveltek. Éjjel-nappal szakadatlan tartott az utazás, még ha szakadt is a zápor.

Nagy-Károlytól aztán határozottan keletnek fordul az út s kezdődik egy messze terjedő szikes avar.

Gyönyörű, lefesteni való kép! A föld olyan fehér, mintha hóval volna borítva; ujjnyi vastagon takarja a szikpor, amiben zegzugos vonalakat rajzolnak a vízi gázlók meg a rókák sétanyomai; egy-egy kajla nyír ereszti búnak a virgácstermő ágait valami emeltebb bucka tetején, hanem a messze rónaság tele van hintve apróbb-nagyobb tömpölyökkel, s azoknak a partjain díszlik aztán a buzogányos nád, az élesmosó sás s a zsurlók és páfrányok mindenféle nemzetsége. Az alkonyodó ég lángvörös, s annak a visszfényétől a pocséták országa bíborpiros színben ragyog vissza, melyből a vízinövények dárdalevelei feketén meredeznek elő.

Juliánna is egészen szépnek találta ezt a látványt, egy tárgynak a kivételével. A hátrahagyott kanyargó úton fel-feltűnt előtte, amint egy hepehupás halomra felkapott, egy magányos lovagnak az alakja; nem lehetett már közöttük nagyobb a különbség egy magyar félmértföldnél.

Kitalálta, hogy ez az ő embere!

Volt dolga a boros kulacsnak, hogy a kocsis kedve el ne aludjék valahogy.

Az északi láthatáron látszott közeledni valami rejtélyes sötétség, amit még az alkony bíborfénye sem volt képes megszelídíteni: az az Ecsedi-láp. Kelet felől mered föl hegyesen Domahida kakasvégű tornya.

- Csak odáig elérjünk még éjszaka előtt! Hajtson bácsi, hajtson! - biztatja a vén hajdúfuvarost Korponayné szívreható szóval.

- Odáig eljutunk, gyémántom! Hanem hogy aztán a vármegye gátján hogy gázol kegyelmed keresztül ezzel a szekérrel, azt én meg nem mondom.

A nap egészen lenyugodott, mérges sugárküllőket lövellve végig a háromfelé vágott égen; már a Kaszáscsillag is ragyogott, s az ég még mindig sávokra volt osztva, az egyik kék volt, a másik opálsárga. Egyszerre aztán rögtön beállt a sötétség, a láthatár eltűnt, csak a fekete vonal a fehér szikföldön mutatta, hogy merre van az út.

Juliánna gyakran tekintgetett hátra a szekér bőrernyője alul. A vén hajdú kitalálta, mit néz?

- Az "ipse" is oda igyekszik, ugye? - kérdé fogai közé szorítva a makrapipát.

A hallgatást feleletnek vette.

- Német? - kérdé aztán kisvártatva.

Megint olyan választ kapott.

- No hát majd segítünk az "ipsén", csak azon a hídon túl legyünk la!

Az Ecsedi-lápnak egyik lefolyása fölé építtetett a vármegye egy dobogóhidat, ami jó magas ívre volt alkotva, hogy a vízáradás el ne vigye.

Mikor Korponayné szekere túljutott a hídon, azt mondá a vén hajdúkocsis:

- No nagyasszonyom: mármost hagyjuk abba az imádkozást s tegyünk magunk valamit. Ha tud segíteni, hát csinálhatunk egy kis tréfát.

Juliánna leszállt a szekérről s visszament a kocsissal a dobogóhídra.

Az bizony tiszta kriminalitás volt, amit az öreg tréfának nevezett; de azért csak megtették. Négy padlógerendát kiemeltek szépen három lépésnyi közökben a híd közepéből, s azokat a mellvéd mellé rakták. A sötétben utánok jövő lovasnak valamelyik résbe bele kell botlani, s akkor a lova menthetetlenül kitöri a lábát.

Olyan egyszerű ez, mint a Kolumbus tojása.

Akkor aztán felültek megint a szekérre, s nagy lelkinyugalommal csörtettek a sötétségben arrafelé, ahonnan egy kivilágított ablak vezérfénye pislogott eléjük.

Az a vármegye gátja előtti fogadónak az ablaka.

A fogadós egyúttal bérlője is a vármegyének, aki vámot szed az utasoktól, amiért az Ecsedi-lápon át szabad nekik menni szekérrel. Az a hír van felőle, hogy őnála előfogatokat is lehet kapni, mely hírnek a valósága azonban egészen a körülményektől függ.

Korponayné megérkeztekor például egészen ellenkező körülmények voltak napirenden.

A hosszú, nagy istállóban egyetlen egy ló sem volt található. Az okát is megmondták. Tavaly nem lehetett szénát takarítani a sok esőzés miatt: a boglyák, kupacok most is ott úsznak a vízben, fenékig elrohadva; a szüleség mind az utolsó szalmaszálig elfogyott a télen, a lovakat, ökröket mind ki kellett csapni a fűre: azok legalábbis két óra járásnyira vannak kinn a karámnál. Idehaza nincs más, csak a bivalyok: azok megeszik még a siskát is, csak legyen. De nem is viszi ám át a szekeret most semmi más négylábú állat a vármegye gátján, csak a bivaly.

Szép kilátás! Bivaly vontatta szekérrel ragadni el a verseny pálmáját.

Korponayné megkísértette a vén hajdúkocsist lekenyerezni, hogy ha a lovai kipihenik magukat, vigye őt tovább Szathmárig.

- Nem ettem bolondgombát - dohogott az öreg. - Hogy a lovaimmal nekivágjak a vármegye gátjának, hiszen mind az öt lovamnak a bőrét hoznám haza a hátamon.

Nem is volt tovább beszélgetésre bírható. Vette a bundáját, békóba tette a lovait, s kicsapta a fűre, maga ott rakott tüzet csereklyéből, s lefeküdt melléje.

- Hát így is majd megélünk - mondá Korponayné. - Be kell hát fogni azokat a bivalyokat szaporán a szekerembe. Hány van itthon? Nyolc? Tehát mind a nyolcat!

- Még az éjjel tetszik? - kérdé a kocsmáros.

- Hát természetesen.

Azután elővette az írószerszámját Korponayné, s hirtelenében néhány sort írt egy darabka papírra, azt összehajtotta, lepecsételte, s címezte Pálffy János nádornak.

Azután suttogva szólt Krisztinához:

- Fogd ezt a levelet, kicsikém; aztán ülj fel a szekérbe, ne félj semmitől. Amint megérkezel Szathmárra, siess vele a nádorhoz, és add át neki.

Krisztina csak elhűlt erre a megbízásra.

- Nos! Csak nem bánt talán a félsz? Hiszen hajtottál te már ennél merészebb megbízást is végre. Emlékezzél csak a lőcsei föld alatti útra. Gondold, hogy most is úgy üldöznek mind a kettőnket.

- Nem magamért vagyok megijedve. De mi lesz veled? Te itt akarsz maradni?

- Itt bizony. Mármost akarom, hogy az az utánunk vágtató úr utolérjen. Kerüljünk hát egy födél alá! Azért válunk mi most ketté. Te előremégy, én hátramaradok.

A vendéglős komolyan hozzálátott a bivalyok befogatásához az utazó szekérbe. Úgy látszik, nem új dolog az ilyen éjszakai gyors utazás ezen a tájon. Fáklyavivő béresek is vannak készen, akik majd elöl mennek gyalog, s megvilágítják az utat az Ecsedi-lápon keresztül.

Azalatt Korponayné szétnézett a tágas ebédlőben, aminek az egyik szegletét a bormérő söntés foglalta el, a másikat meg egy nagy kandallóforma tűzhely, amelyen tőzeggel tüzeltek.

A vedlett falakon üvegtelen rámákban képek voltak felaggatva: Rákóczi, Thököly, Bocskai István, rikító színekkel kifestett rézmetszetek; egy arckép fejjel aláfelé lógott le a szegről: ez volt Ocskay Lászlóé, az árulóé. (Andrássy István szerencséjére nem került oda.)

De legnagyobb tisztességben részesült az a kép, mely a benyíló ajtajára volt felszegezve: az volt Pintye Gregor képmása, a hírhedett rablóvezéré. Ez volt a legtarkább színekkel kipingálva; amint félmázsás buzogányát a feje fölé emelve tartja az egyik kezében, a másikban pedig azt a húsz fontos láncos golyóbist, mivel az üldözőit szokta meghajigálni.

A talitarka kép alá gyönyörűséges szép versek voltak írva, amik a nép ajkán örökké élő hőst, a nagybányai barlanglakó vitézt megéneklik.

Korponayné tisztában volt már egészen magával.

Mikor a korcsmáros lépteit közeledni hallá, odaállt Rákóczi arcképe elé, s a szemét törülgette.

- Szegény urunk! - sóhajta nagyot a csaplár hallatára.

- Szegény urunk! - dörmögé oda a vén csaplár: - miért volna ő szegény? Nem múlt még el a diószegi vásár. Lesz még szőlő, lágy kenyér! Annyit a kerék fel, ahányat alá!

- Hiszen csak az én írásomat kaphatnák meg a magyar urak odaát, hamarább, mint a bécsi staféta ideér, tudom, hogy lenne még egyszer országos dáridó - mormogá fogai közül az asszony.

- Hát talán az ifjasszonyka izenetet hoz a mi urunktól? Ugyan mondja meg, mi van benne? Énnekem megmondhatja. Igazhitű hajdúember vagyok, ha kettéfűrészelnek, sem veszik ki belőlem.

- Nem is kell azt titokban tartani, de bár egy akkora trombitám volna, hogy az egész hajdúságnak egyszerre elkiálthatnám vele, hogy nem kell hinni a németnek. Vége van már a hatalmának. A francia háború megint kitört, a császár kénytelen minden hadait kihívni Magyarországból, s amint az meglesz, jön Lengyelország felől a muszka a segítségünkre, csak minket le ne vegyenek addig lábunkról.

- De szeretem az ilyen szókat hallani. Eszem a lelkét az ifjasszonynak. Hát ezt írta meg a levélben? Na, ha azt tudom, magam megyek a szekérrel, s úgy elviszem azt a másik ifjasszonykát, hogy a lába sem éri a földet Szathmár-Németiig. De hát lelkem, maga mért akar itt maradni?

- Hát azt is megmondom. Azért, mert itt jön a nyomunkban a császár hírmondója, aki azt hozza a pecsétes levélben, hogy meg kell kötni a békét a kurucokkal minden áron, akármibe kerül; ígérni kell nekik mindent, csak hogy tegyék le a fegyvert. Azok le is teszik, ha biztatást nem kapnak.

- De hát azt megkapják; már arról felelek. Azt a kurírt meg úgy lesomodorintjuk itt a nádasban, hogy a kutya sem ugat többet felőle.

- Azt nem jó lenne tenni, mert magunknak csinálnánk bajt vele. Inkább hadd járja meg a bolondját. Én teszem őtet meg. Van-e kegyelmednek valami szolgálója, akinek a ruhája rám illenék?

- De van bizony egy menyecske leányom; annak a gúnyáját mintha csak a termetére szabták volna az ifjasszonynak. Gyere elő, Tercsa! Add rá az ünneplő ruhádat erre az úri asszonyságra.

Mire a szekér előállt a nyolcbivalyos fogattal, Juliánna is ki volt öltözve kackiás, hajdú menyecskének; a sárga haja bekötve tarka szélű, piros keszkenővel, patkós piros csizma a lábán, kétszél kötény a csipejére kötve.

Mindjárt hozzá is látott a tésztagyúráshoz, úgy illett a kezébe a sodrófa, mintha mindig azt forgatta volna. Olyan hamar megteremtette a Terka segítségével a vacsorát, a paprikás csirkét meg a túrós csipedettet, hogy kívánni sem lehetett gyorsabban. Csak azon serénykedett, hogy a Krisztina vacsoráljon meg hevenyén, aztán induljon Isten hírével. A pincetokot az aszúborokkal hagyják itten.

A csaplár meggyújtatta a fáklyákat, s maga ment el vezetőnek egy darabon a szekérrel, megmutatni a dűlőutat, amerre a veszedelmes kátyút ki lehet kerülni mindjárt a kezdetén a vármegye gátjának.

Korponayné ott maradt a csárdában, s vígan dalolva mosogatta el a tányérokat a vacsora után: az a másik menyecske alig jutott tőle valami dologhoz.

Hát amikor már éppen a tüzet betakarni készülnének, nagy topogás támad odakinn a tornácon; valaki azzal a hangosan nyilvánított véleménnyel közeledik az ajtó felé, hogy ezt a világot az ördög teremtette.

Juliánna veszi az asztalon álló drótozott lámpást, s az ajtón kaparászónak eléje világít.

Ő az, a várva várt. Senki más, mint Andernach lovag. Siralmas egy alak. Ha a fülén túl volna valamije, még az is sáros volna. Csak úgy fújtat elpilledve a nagy fáradtságtól. A hosszú, egyenes kardját mankónak használja; az egyik vállán cepeli a nyerget, a másikon a zsabrákot meg a kantárt.

- Ördög teremtette pogány országotok. Azt hittem, sohasem jutok el idáig. Hol van a korcsmáros? Adjatok valamit innom, kiszakad a gégém!

Juliánna szaladt a söntésbe, s hirtelen előhozott a szomorú vendégnek egy korsó sört.

- Hát a lova hol van? - kérdi tőle nagy gondoskodással.

- Hol hát? Ott van a pokolban, az átkozott lyukas hidatokon. Beleesett a hézagba, kitörött a lába. Magam cepelem egy mértföldről a hátamon a nyerget, hogy az isten nyila...

- No, no, lovag uram, minek az a káromkodás. Hát hiszen megesik az más emberen is, nem kell azért mindjárt úgy ungorkodni.

- Te meg ne trécselj! Hol van a gazdád?

- Kérem! Én vagyok a korcsmárosné.

- No hát, tekintetes korcsmárosné, hallja kend! Hol van az ura?

- Az bizony elment annak a nagyságos asszonynak a szekerét elvezetni a vármegye gátjáig, aki még az éjjel tovább akart utazni Szathmár-Németibe.

- Nagyságos asszony, ugye? Minden lovat magával vitt?

- Nem vitt biz az, lelkem. Nem járják lovas hintóval ilyenkor az Ecsedi-lápot. Nyolc bivalyt fogtak a szekerébe, úgy vontatják.

- Bivalyfogattal? Akkor frissen nekem egy hátaslovat ide!

- Ejnye no! Hát még csak vacsorálni sem akar nálunk?

- Lesz szalonna, kenyér; elköltöm az úton. Rögtön akarok továbbindulni.

- Abból pedig semmi sem lesz, édes lelkem, mert egy ló sincs a háznál. Mind kinn vannak a karámnál.

- No hát ki kell futtatni egy szolgalegényt a karámhoz, hogy hozzon be nekem egy lovat; nem bánom, ha táltos lesz is.

- Az ám, galambom, nyalka kurír, de egy teremtett férfilélek sincs a háznál, mind elment, ki bivalyt hajtani, ki fáklyát vinni a nagyságos asszonnyal; magunk vagyunk ketten idehaza a Tercsával; meg az öreg Dorka nénő! De bizony mi egyikünk se kódorgunk ilyen sötétben ki a pusztára. Már csak meg kell kegyelmednek várni, míg az uram, a kocsmáros hazakerül a gát mellől; nem soká tart az, régen elment. Addig bizony el is készíthetem a jó paprikás csirkét.

- No hát csak szaporán.

- Gyere, Tercsa, a lámpással. Segíts csirkét fogni a félszerben.

Andernach lovag ezalatt, amíg a két menyecske a csirkét vadászta, ríkatta, kopasztotta, ráért az unalmát űzni, s ahogy tudta, végignézegette a falra aggatott képeket, leszótagolta a kés hegyével felkarcolt mondatokat a falról; végignézegette a korcsmáros albumát, már ti. azt a hosszú keresztlábú asztalt, amibe a vendégek belefaragták a neveiket, utoljára megakadt a figyelme a benyíló ajtajára szegezett piktúrán, Pintye Gregor képmásán.

Végigolvasgatta az egy szál faggyúgyertyánál azokat a szép verseket, amik a népies Herakles tizenkét facinusát (jelent hőstettet is, meg gonosztettet is) elzengedezik. Egyik hihetetlenebb, mint a másik, s mind igaz történet.

- Du verfluchter Kerl! - dörmögé Andernach lovag, a csudálkozás és bámulat önkénytelen támadó kifejezésével.

S aztán amíg egymagában volt, s hangosan fütyörészve járta végig a hosszú ivószobát, minden fordulónál megállt a rablóhős képe előtt fejcsóválva: "De jó, hogy már meg vagy lőve!"

Az asszonyok nemsokára előkerültek a kopasztott csirkével. Egy görbehátú vén banya, akit Juliánna Dorka nénőnek szólongatott, egy nyaláb tőzegpogácsát hozott utánuk, új tűz élesztésére.

- Aztán hallja, kend, vén anyó! - kiálta a visszacammogó öreg után Andernach lovag. - Odakinn van a tornácon a nyergem, zsabrákom, lószerszámom, csupa sár mind - tisztogassa meg kend.

A vén banya bizonyosan süket volt - nem felelt rá semmit.

A sörös kancsó ezalatt kiürült, a lovag bort akart inni, elmondva a példabeszédet: "Sörre bor - mindenkor: borra ser - sohasem".

- Átkozott rossz vinkó! - mondá rá, mikor megkóstolta.

- Hát biz a nyíri máslás ilyen! - tréfált vele Tercsa.

Ezalatt meg Juliánna a tűzhelyhez látott, s nemsokára kellemes, zsírba hányt hagyma illata tölté be az ivószobát, ami messziről is behívja a vendéget.

- Szereti a galuskát is a paprikás csirkéhez? - kérdé Juliánna a lovagtól.

Szeretett az most mindent, mert agyonéhes volt. De aközben az is szemet szúrt nála, hogy ej de szép gömbölyű karjai vannak ennek a korcsmárosnénak!

Egyszer csak hangzott aztán a nagy kutyaugatás odakünn. A komondorok mind elmentek a gazdával, azért jöhetett be a lovag olyan észrevétlenül; most megint jöttek vele vissza, mint az avantgarda előrerohanva.

- Itt az uram! - mondá Juliánna a lovagnak.

Az nagyon meg volt lepve, mikor a betoppanót megpillantá. Ejnye, ugyan hogy kerülhetett egy ilyen rücskös pofájú, bibircsókos orrú vén salabakterhez egy ilyen csinos menyecske feleségül?

Juliánna szóhoz sem hagyta jutni az öreget.

- Ennek a kurír úrnak egy hátasló kell a ménesről! - kiáltá eléje vágva, s azért félbe sem hagyta a galuskaszaggatást.

- Most? Éjszaka! Hát aztán ki legyen az a ló, aki azt a lovat elhozza?

- Kelmed maga! - igazgatá az asszony. - Ennek az úrnak nagyon kell, megfizet érte.

- Ötven aranyat adok egy lóért, innen Szathmárig, ott visszakapja kend - sietett az ígérettel Andernach lovag.

Ötven arany! Az nagyon szép pénz.

Az öreg kuruc hajdú minden szilárd elvei bomlásnak indultak az ilyen nagy ígéret előtt. Aztán a Juliánna is odavágott neki a beszédes szemével, hogy csak menjen.

- "Másnak" száz aranyért se tenném meg! De hát ha a császár parancsolja! (Hát a mi urunk mit szól ehhez?)

Azzal csak vette megint a hosszú nyelű fokosát, nyakába veté a karikást, s kettőt a komondorok közül magával szólítva, kiindult a pusztára.

Juliánna aztán szépen felterítette a veres csíkos abroszt az asztal végére, cintányért, kalázlit, sótartót rendén odakészített, s még egyszer megforgatva a paprikás csirkét a galuskákkal együtt a tejfeles levében, odaállította azt bográcsostól a lovag elébe.

- No most lelkem, kurírocskám, vacsoráljon meg kegyelmed egész ápitussal; elég ideje van rá. Megtart két óráig az uramnak kicammogni a pusztára; amíg ott egy lovat elfognak, amíg azzal előkerülnek, lesz másik két óra, bízvást lefekhetik kegyelmed addig a paplanos ágyba, jól fog esni a fáradt testének.

Andernach lovagnak valami villámlott az agyába, talán ennek a menyecskének a hamis két szeme sugára? A gazda vén toprongyos, a menyecske fiatal, tűzrőlpattant Éva leánya: lehet ebből kellemetes kaland. Az elkésés úgyis megvan, a helyrepótlás úgyis meglesz, lóháton a bivalyfogatot megelőzni, ha hat órai előnyben van is, nem lesz nagy mesterség. Amit Isten adott, azt el kell fogadni.

- No hát gyönyörűséges szép korcsmárosné, ide nekem a legjobb borából! Arannyal fizetem.

- Hej én is "számlálatlan adom, számlálatlan veszem!" - dalolt csapodár negéddel a szépséges szép asszony, s hozott neki abból a borából, ami a pincetokban volt: az igazi tokajiból; azzal traktálta meg. Ízlett a lovagnak! Mind a vacsora, mind a bor, mind a szép asszony enyelgése, aki odaült mellé a padra, s nem haragudott érte, ha a lovagnak a keze a csipeje körül tévedt.

Andernach lovagnak pedig kezdett a feje egyre nehezebb lenni. Vajon aközé a megivott ser, bor közé nem tévedt-e egypár a doktor Cornides cynoglossum labdacsaiból?

Száz fortélya van az asszonynak!

Hogy megdalolt, mikor a paplanos ágyat megvetette a lovag számára:

"Nem fekszem én nyoszolyára,
Mert elalszom éjszakára",
        "Ne félj, majd felköltlek jókor;
        Éjfél után egy órakor."

Nagyon tetszett a lovagnak ez a nóta!

Ennél szebb idillt már a poéták sem tudnának kigondolni.

Nemsokára horkolt a lovag a tarka dunnák közé eltemetve, de Juliánna nem dalolgatott az ő édes álmai felett. Hanem más egyebet végzett a kurír uram tarsolya körül, amihez még az ajtót is bezárta, hogy a Tercsa se lássa. Egyszer aztán lódobogást hallott közeledni. Kisietett a kisajtóba.

Két lovas volt kivehető a felkelő hold világánál; erősen ügetve jöttek. Nagyon is hamar megjárta a csaplár az utat, mintha igazán fiatal felesége volna otthon.

A másik lovas egy fiatal csikóslegény volt.

- Itt vagyunk la - dörmögé az öreg, a lórul leszállva. - Hol van az a kurír?

- Alszik az most, mint a bunda. Hadd horkoljon. Én viszem el azt a lovat.

- Hogyan?

- Hát úgy, hogy felülök rá.

- De hát az én ötven aranyam?

- Én adok kendnek a lováért százat.

- Isten áldja meg a mi urunkat! Tudtam én, hogy nem szolgálja az én lovam a császárt soha. Azért is hoztam kettőt. Az egyiken megy a fiam, útmutatónak.

Juliánna egy oldalpillantást vetett a fiatal lovasra. Igazi, eredeti betyár alak volt, csigákban leomló, fekete hajjal, karikára pödört bajusszal, lobogó ingujjakkal, tulipános szűrrel, rézgombos rájthuzlival, hosszú nyelű rézfokos a jobb kezében, darutoll a süvege mellett.

- Hát csak szaporán hozza ki a nyerget meg a kantárt, ott van az ambituson, aztán fel kell szerszámozni a lovamat.

- De hisz az a nyereg meg a kantár azé a kuríré odabenn.

- Hát, bánom is én akárkié! Nekem szükségem van rá; ott veszem, ahol kapom.

A csaplár a tenyerébe csapott.

- De szeretem, hogy egy hiten vagyunk!

Az ő tízparancsolatjában is így volt az megírva.

A fiatal legény még jobban pödörgette a bajuszát; neki is az volt a nótája: "Isten adta, nem vettem, szép szerivel szereztem."

Az öreg bement a tornácba, kihozta a nyerget, lószerszámot, felszerelte vele a bojtorjános rémondát.

- Ez se hitte volna, hogy ilyen uraság éri.

Ezen aztán mind a hárman nevettek.

- Hiszen ha még csak a nyergét emelném el a jámbornak! - dörmögé bizalmaskodva az úrhölgy a csaplár fülébe.

Az elértette, hogy miről van szó.

- Hát máris megvan! Teremtuccse derék asszony! Kezet csókolnék neki, ha a hitem nem tiltaná, hogy valakinek kezet csókoljak. Hát csak előre "hopp hírével". Szép holdvilág süt.

Juliánna egy szökéssel fenn termett a lovon; férfi módra ülve meg a nyerget. Nem tesz semmit, hogy a piros csizmaszáron fölül a hófehér lábikrákból is kivillog egy tenyérnyi. Annak baj az, aki meglátja.

Egész jártas férfi módra szedte a bal markába a kantárt, megtapogatta a nyeregkápákat: ott vannak-e a pisztolyok; a kulacsot megtöltötte a maradék aszúval, a kengyelszíjat rövidebbre húzatta, s aztán onnan a magas lóhátrul adta oda a százaranyas tekercset a csaplárnak az elvitt lóért. Az még csak a süvegét sem billentette meg köszönet fejében; hanem ahelyett nagylelkűen átengedé a merész lovagnőnek a saját karikás ostorát, megtanítva rá, hogy az nem a lovat ütögetni való, hanem csak sebes vágtatás közben kell kiereszteni, s nagyokat kongatni vele; ha például a komondorok a pusztán vagy a csikasz farkasok a berekben üldözőbe vennék: "Aztán, te kölyök, úgy vigyázz ám rá, mint a két szemed fényére."

Juliánna a fiatal lovashoz fordult most.

- Hát fiacskám, nem tudnál-e az Ecsedi-lápon keresztül egy rövidebb utat, amin a vármegye gátját el lehetne kerülni?

- Dehogynem!

A két férfi jelentésteljes összekacsintást váltott.

- Hát a "gyíh te lopott, tolvaj hajt!" útja? - dörmögé az öreg, rábólintva a fejével, mintha helyeslését adná rá, hogy "ennek" szabad azt felfedezni.

- Tíz arany borravalót kapsz érte - mondá Juliánna.

A legény kétfelé törülte a pörge bajszát.

- Jobb szeretném, ha kilenc aranyat kapnék, meg egy csókot.

- Ejha, fiacskám, hisz így te eltékozlod még az apád mentéjét is, ha egy aranyat adsz egy csókért. No hát vedd szaporán. A kilenc aranyat majd megkapod, ha odaát leszünk.

S onnan a lóhátról megadta a betyárnak a kért csókot, nagyot is nevetett hozzá, mint aki jó vásárt csinált vele.

Arra aztán a legény szilaj jókedvében neki is indult a vágtatásnak, csak úgy duzzadt a lobogós ingujja, mint két fehér vitorla. Juliánna biztos kézzel fékezve a keményszájú lovat, robogott utána; nemsokára eltakarta mind a két alakot a parti rekettye bozótja.

Az a rejtett út, amit csak a beavatottak ismertek, folyvást bozóton, nádason vezetett keresztül, s neve gyaníttatja, hogy ezen szokták egyik vármegyéből a másikba áthajtani azt a lovat, azt a marhát, ami gazdát cserélt - az első gazdája akarata nélkül.

Éjfél után volt az idő, szép holdvilág sütött, nagy csend ülte meg a mocsárvilágot, csak a bölömbika-madár mély hangja búgott a zsombékból; a fiait szoptató farkas vonított néha a berekben, s a mocsár fülemüléje, a nádiveréb patvarkodott rikongatásaival az éjszakában. A nádas még nem nőtt ki magasra, tavaszi idő volt, a tukorca (a friss nádhajtás) még most hegyesedett ki, a télen levágott nád nagy kúpokba rakva ágaskodott a dombos helyeken: egy-egy sáncforma földtúráson búslakodott egy félig kiégett, félig kizöldült törzsű, reves fűzfa.

A gyepes út folyvást cuppogott a lovak lába alatt, a fű gyökere mind a vizet éri. Néhol ingadozik a talaj, s az előre baktató csikóslegény figyelmezteti az utána jövő amazont, hogy maradjon hátra: - bürü következik; így hiják azt a nádgyökerekből, zsombékból, szederinda szövevényből századon át összetömörült pallót, mely mintha ruggyantából volna, lóbálódik a rajta járó teher alatt; alatta mély mocsárvíz, fölötte zöld moha, mellette fehérlő lófejek, ökörkoponyák, állatok maradványai, amik valamikor ott vesztek a dágványban.

- Nem kell semmit félni! - dörmög hátrafordulva a csikós.

Nem is fél ez az asszony semmitől sem; még tőled sem, fiacskám!

A Göncöl szekere már egészen felfelé fordult a saroglyájával, a Fiastyúk magasan járt az égbolton, a mocsárvilág ébredezni kezdett, közel volt a hajnal. Vadkacsa hápogott, kócsag sikoltozott, daru, gém durrogott a sáserdő mélyén, a hold körül szivárványos udvar szérűje ívellett, kísértetes világot terjengetve az emberlaktalan világ fölött. Egyszerre csak egy széles víztükör állta el az utat.

- Itten van a Kraszna! - mondá a vezető legény, megfordítva a lovát a rekettyés parton, melyen túl a nymphaea széles bőrleveleivel s az urticularia apró, sárga virágaival bekerített víztükör kezdődött.

Az innenső parton volt egy hátahoporjás halom, azon épült egy nádkunyhó, befuttatva földi tökkel és alkekengivel; körülötte nyíltak a nadálytők és gólyahírek, egymásra hullatva rózsaszín és aranysárga tavaszvirágaikat. A kunyhó háta mögötti lapályon egy csoport tüneményes láng táncolt; lidércfény, bolygótűz: a mocsárvilág rejtélyes meteorja.

Az egész part mentét a tavaszi nyárbokor, vadánis és gyökönkc friss hajtásai lepik, éjszakai kipárolgásukkal valami édesen kábító illatot terjesztve szét a légben.

- Itt meg kell pihennünk - mondá a csikós Juliánnának.

- Miért? Ki van elfáradva? - kérdé Juliánna.

- Előttünk a Kraszna.

- No hát legyen mentül előbb a hátunk mögött.

- Nehéz ám éjszaka a gázlót eltalálnunk.

- Ha el nem találjuk, majd keresztülúsztatunk rajta.

A csikós szemei úgy villogtak, jobban mint a lidérctűz, jobban, mint a "Pásztorcsillag": odaléptetett Juliánna mellé.

- Mondok, hogy szép asszony! Szeretném én az én díjamat előre: azt a kilenc aranyat, de fölváltva: egyszerre, kilenc tüzes csókra fölváltva!

Juliánna csendesen nyugodtan húzta elő a nyeregkápából azt az egyik pisztolyt, s odairányozva a legény villogó szemének, azt mondá neki nagy szelíden:

- Kapsz, fiacskám, csókot; de tüzeset pedig, ebben a nyomban, hogy sohase kívánsz többet, ha még egyszer hátra mered fordítani a pofádat hozzám. - Most fordulj és vezess!

- Az ördög látott ilyen asszonyt! - dörmögé a csikós. - Azt gondoltam, hogy fenékig tejfel.

Azzal meggondolta magát, az arany mégis jobb, mint az ólom. Bosszújában elővette a pipáját, kicsiholt, rágyújtott.

- No, hát tessék utánam sétálni.

S csak azért is a legmélyebb víznek vezette az útitársnéját.

Az nem törődött azzal, hogy a ló szügyéig ér a hullám, csak a pisztolyokat őrizte a felázástól.

Mikor a szétterült, lomha Kraszna vízén keresztülgázoltak, már virradni kezdett. A mocsárvilág egyszerre fölzendült. Mikor a sík rónán szétlövellt a fellegbontó napsugár, a madárkiáltástól, békabrekegéstől még a szathmári harangszót sem lehetett hallani.

A mocsár véget ért; Szathmár-Németi tornyai ott meredtek már a keleti láthatáron.

Juliánna nagyot sóhajtott a derült égre, célnál volt már.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Andernach lovagot is felkölté mély álmából a nagy lúdgágogás.

- Hu, mi a mennykő! - kiálta, kikecmelegve a sok tarka dunna, vánkos közül. - Én ugyan elalvám.

S kezdte homályosan tájékozni magát, hogy mint került ide, s mik történtek vele tegnap óta.

Legelső dolga volt az útitáskáját megvizsgálni, nem hiányzik-e belőle valami? Nagy megnyugvására mindent rendben talált: az ötpecsétes levél ott volt sértetlenül.

- Héj, korcsmáros gazda!

- Mi baj, kurér uram?

- Miért nem költött fel hamarább az úr?

- Költöttem; de ha nem ébredt.

- Átkozott máslása! Hogy elaludtam tőle!

- Máslás! Nyíri máslás? Tisztelem a torkának a garatját, ha a karcosunkat is máslásként öntögette fel rá.

- Hát van-e már ló a számomra?

- Hogyne volna? Éjfél óta itt áll a sövényhez kötve.

- Akkor csak siessünk!

Andernach lovag hirtelen összeszedte az úti holmiját, s sietett ki a kisajtóba, ahol a lóval várt reá a gazda.

- No, hát frissen a kantárt meg a nyerget!

- Miféle kantárt, miféle nyerget?

- Hát a magamét, amit idehoztam.

- Hol van hát?

- Odatettem le a tornácba.

- A tornácba? Akkor azt a kantárt, nyerget úgy híják már, hogy "szervusz neked!" Régen lába kelt már annak! Máskor, ha az úr az Ecsedi-láp szélén reggel is akar még beszélni a nyergével, tegye a feje alá este, úgy aludjék rajta. Ellopunk itt mindent, ami le nincs szegezve.

- Jól van! Köszönöm a tanácsot, majd máskor úgy teszek; hanem mármost teremtsen kend nekem frissen más szerszámot.

ˇ- Elébb gondolkoznom kell, hogy hol vegyem? A kurucok mind elvitték a háborúba.

- No hiszen majd visszaadják nemsokára!

A csapláros kerített aztán a lovag számára valahonnan a padlásról valami pókhálós szerszámot, ami aligha a tatárfutásból nem maradt hátra: a nyeregnek két nagy bolond szarva volt elöl-hátul, a kengyelvasat meg valami fapapucs pótolta.

De azért még a lovag tartozott köszönettel, hogy ötven aranyért ráadásba még lószerszámot is kapott.

Nem bánta már, akármilyen volt a paripa és a készség, csakhogy egyszer megindulhatott alatta.

A soha embert nem hordozott csikó ugyan kipróbálta eleinte a lovasát, ha nem dobhatná-e le a hátáról, karikába forgott vele, hanem azután, mikor látta, hogy emberére akadt, csak kötélnek állt, lesunyta a két fülét, s ment, amerre hajtották. Egy darabig a kocsmáros maga is segített a lovagnak elindulni, egy hosszú fűzfarúddal hátul biztatva a kanit.

A kani különben nem volt rossz ló; ha belemelegedett, úgy vitte a lovasát, mint a táltos; s tudta már, hogy ott legjobb a járás, ahol a legnagyobb a sár.

Délfelé Andernach lovag utolérte a vármegye gátján az ekhós szekeret.

A sárbul készült töltés fenékig volt ázva; a bivalyosoknak minden száz lépésnyire stációt kellett tartani, s bicsakkal lefaragni a kerekekről a sarat, ami minden küllőt egymáshoz tapasztott. Akkor aztán hozzáfogtak újra a bivalyok mozgásba hozatalához. Ostor nem használt ott semmit, csak a vasvilla.

Még akkor éppen csak a Kraszna hídjánál voltak. Az éppen fele útja lehet Szathmár-Németinek.

Andernach lovag tehát mégiscsak diadalmaskodott a bécsi versenyfuttatóján: - egy egész lóhosszával - meg a maga hosszával.

Mikor az ekhós szekér előtt elment, kíváncsian bekukkantott az ernyő alá. Látta, hogy egy asszonyság ül odabent. - Ez az a bizonyos. Az arcát nem láthatta; mert le volt fátyolozva.

- Karsamadiener, madám! - kiáltott oda neki gúnyos udvariassággal. - Szerencsés utat kívánok,

Meg is verte nyomban az Isten, mert amint a kocsit kikerülte, úgy belesüppedt a lova a sárba, hogy nem tudott belőle kivergődni; utoljára is le kellett szállnia a hátáról, s úgy vontatni ki a kantárjánál fogva; a bivalyosok segítettek neki rúddal kiemelni a kanit.

De hát azért mégiscsak ő ért be hamarább Szathmár-Németibe, mint az ekhós szekér.

Szathmár-Németi akkoriban még kerített vár volt, híres a sokáig kiállt ostromáról Rákóczi ellenében; azután is nagy hadszálló hely, püspöki város, s mindamellett két kálvinista templom fenntartója. Andernach lovag már a város kapujában őrt álló tisztnek elmondá, hogy kinek a küldötte, s hogy haladéktalanul a nádorhoz vezessék.

Pállfy a Károlyi-kastélyban volt szállva, fényes kíséretével együtt. Andernach lovag azon módon sárosan, mosdatlanul bevezetteté magát a magyar főurak és diplomaták legfinomabbikához, aki őt elfogadó termében várta.

A nádornál császári tisztek és kuruc főtisztek vegyest voltak jelen; egypár asszonyság is volt látható, hátrább húzódva, akik valószínűleg valamelyik főúrhoz tartoztak, bécsi divat szerint öltözve.

Andernach lovag, minden gavallérsága mellett sem törődött most az asszonyok szemügyelésével, hanem egyenesen a nádorhoz sietett, s a magával hozott ötpecsétes levelet kivette a tarsolyából.

"Illustrissime Domine, Comes Palatine! Kancellár őexcellenciája megbízásából van szerencsém ezen stafétát átszolgáltatni. Andernach lovag a nevem."

A nádor átvette a levelet, ollót kért az asztaláról, azzal felmetszette a pecséteket, s kivette a levél tartalmát.

Minden ember feszülten leste a nádor arcán a hatást. Mit fog megtudni? Csak Andernach volt bizonyos a maga dolgáról. Ő tudta, mit adott át a nádornak. A visszahívatásáról szóló dekrétumot: - a császár halálának rémhírét. Ez lesújtó hatású lesz.

És Pálffy nádor, amint kibontotta az összehajtott papirost, először elámult, szeme-szája nyitva maradt, aztán meg elkezdett hahotával kacagni.

Szegény főúr! - mondá magában Andernach lovag -, a nagy csapás elvette az eszét: megtébolyodott!

Hanem aztán a többi urak is, akik a nádor háta mögött álltak, s beleláthattak a széttárt ívpapirosba, szintén mind elkezdtek ki csendesen, ki hangosan nevetni; a szerényebbek a markukba fojtották a kiprüsszenő jókedvet.

Andernach lovag csak bámult, mint egy álomjáró.

- Hát mit jelentsen ez, lovag úr? - kérdé a nádor, a szétbontott ívet a tartalmas oldalával a sürgönyhozó felé fordítva.

Az a dekrétum - Pintye Gregornak az arcképe volt, a hozzá írt versekkel együtt, ahogy az a domahidai csárda ajtajára fel volt valaha szegezve.

Andernach lovagnak az ajkait ez önkénytelen visszatérő szavak hagyták el e látványra:

- Dur ver - fluchter - Kerl!

Andernach lovag Illésházy magyarországi korlátnoknak a legbizalmasabb embere volt, tehát nemcsak azt tudta jól, hogy mit tartalmaz az általa nagy sietséggel küldött levél, hanem arról is értesülve volt, hogy ennek minő fordulatot kell okozni a két ország történetében. A háborút folytatni fogják, ami most már nem végződhetik másként, mint a kurucok teljes leveretésével. Az egész kuruc hadsereg nem tesz már többet tizenháromezer lovasnál, a gyalogság a várakba bezárva vagy kapituláció alatt, a maradvánnyal könnyű lesz elbánni. S akkor aztán prédára esik mindene a legyőzöttnek: ("vae victis!") ingóbingója, még a hazája is. A hívek meglépesednek!

Nagyon szépen ki volt ez a terv főzve.

Magának Andernach lovagnak is kilátása volt bizonyosan valami bitang dominiumocskára vagy talán egy egész mezővárosra, olyanformára, mint Hódmezővásárhely vagy Szarvas, vagy legalábbis egy olyan falura, mint Békés-Csaba (akkor még falu volt, tízezer lakossal).

És mindezeket a szép légvárakat, légkastélyokat, légfalvakat ellopta a "du verfluchter" Pintye Gregor.

Életében sokat rabolt ez a hírhedett haramiavezér, de még ekkora zsákmánylást nem követett el, mint most. Aztán ezúttal is úgy tett, mint hajdanában, hogy mikor egy kereskedőkaravánt kifosztott, az elrablott posztót kiosztotta a szegényparasztok között, rőf hiányában egyik fától a másikig mérve a sing hosszát.

Andernach lovag sorba bámult a nevető arcokon. No, ilyen nyíltnak nem képzelte ezt a társaságot, minden embernek beleláthatott a szájába, úgy kacagtak körülötte. Talán nem kacagnának, ha megmondaná nekik, hogy ami abban a levélborítékban volt, az a császár halálhíre! - De hátha éppen azért kacagnak, mert tudják már, és fel vannak rá szabadítva, hogy mégse tudják? Itt a talány!

Nem előzhette-e őt meg mégis valaki? Az a bivalyos szekéren hátrahagyott hölgy csakugyan egy személy-e azzal, aki Bécstől Domahidáig ővele versenyt futtatott?

Egyszerre megakadt a szeme egy arcon a társaságban, melyre nem ragadt el a nevetés.

Több hölgy is volt jelen a teremben (a nádor kíséretéhez tartozó főurak nejei talán vagy olyan hölgyek, akiket a nádor közbenjárásra használt föl a királypártiak s a kurucok között) nemzeti viseletben vagy divat szerint öltözve. Azok között volt egy magas, karcsú alak, széles abroncsszoknyában, bouffantsokkal, szalüppel, toronymagas frizurával, a haja fehérre beporozva, az arca etikettszabály szerint kifestve, s a szokásos szépséglegyecskékkel ellátva, szemöldei és szempillái feketék (lehet, hogy kínai tustól azok), könyökig meztelen karjai, a recés kesztyűn villogó alabástromfehérek, s kezének ujjai, amiket a félkesztyű fedetlen hágy, azzal az előkelő finomsággal bírnak, ami ritka adomány; szép arc, termet, mindennapi jelenet, de egy szép kéz tünemény.

S ez az egy nő nem nevet Andernach lovag tréfás helyzetén. Mikor Pintye Gregor képmása kézről kézre jár, ő is átveszi azt azokkal a visszahajló végű, rózsaszínbe játszó ujjaival, s azt kérdi a mellette álló dámától hideg ábrázattal:

- Qu'est que cela? C'est drôle!

- Pokolra szekerezzek - dörmögé Andernach lovag -, ha ez a hölgy nekem a múlt este paprikás csirkét nem készített. Ezek a rózsaszínű, hátrahajló ujjak! Nagyon megnéztem őket, mikor a galuskát szaggatta a főzőkanállal.

A márványarcú hölgy azonban őt figyelmére sem méltatta; úgy látszik, neki volt valami komoly oka, hogy részt ne vegyen az általános derültségben. Instans nő volt! Kiderült abból, hogy amint a kacajvihar egy kissé lecsillapodott, elegáns lengéssel odalebbent a nádor elé, szép kiejtésű franciasággal ajánlva még egyszer az ügyét őmagassága kegyelmébe.

A nádor kezet nyújtott a folyamodó hölgynek, s igen meleg hangon biztosítá őt kérelmének teljesítése felől. Számolhat a leghatározottabb pártfogására. - És azután egész a terem ajtajáig kísérte őt, s méltóságos asszonynak címezte.

- Azért mégis ketten együtt törtük mi el tegnap a paprikás csirkének a sarkantyúját - gondolá Andernach lovag. - Furfangos tréfa biz ez - mondá aztán a nádorhoz fordulva. - Bizonyosan tudom, hogy hol tették meg rajtam ezt az elcsempészését a hozott levélnek, engedjen meg magasságod pár napi haladékot nekem, hogy utánajárhassak, s az elcserélt iratot visszakeríthessem.

A nádor egész jóakaratú komolysággal biztosítá a lovagot, hogy türelmesen fogja várni az elveszett levél előtüntetését.

Andernach lovag sietett búcsút venni. Künn a várakozó teremben megkérdezte a nádor kamarásától, hogy ki volt az a szép hölgy, aki éppen most eltávozott.

Megmondták neki a nevét és állását: "Korponay Jánosné, született Garamszeghi Ghéczy Juliánna, kuruc főstrázsamester hitvese".

Most azután még jobban meg volt confundálva a lovag.

Ha ez a kuruc alvezér asszonya, akkor mit keresett volna Bécsben? S ha nem onnan jött, hogyan tudhatott volna valamit arról, hogy ő mit hoz Bécsből magával?

A legegyenesebb mód lett volna erre a kérdésre választ kapni, ha felkeresi Korponaynét, és kiveszi belőle ezt a titkot. Csak éppen újra kellene equipálnia magát, mert ilyen sárosan, szurtosan, mint staféta, prezentálhatja magát valaki a nádornál, de nem tehet látogatást egy elegáns úrhölgynél. - Görög bolt van Szathmáron elég, ahol kész öltözeteket árulnak. (Bizonyosan Korponayné is onnan kölcsönözte a divatöltönyét.) Hanem ezalatt elszalaszt valami más sakkfigurát, ez a bivalyos szekéren utazó hölgy.

Ez okvetlenül azonos azzal a rejtélyes személlyel, aki Bécstől elkezdve, az egész úton őelőtte futott, akadályokat rakva mindenütt az ő útján keresztül. Ezzel neki találkoznia kell, mielőtt Szathmár-Németibe érkezhetnék, még az úton.

Sietett új lovat vásárolni, s amint az nyereg alatt volt, felkapott rá, s visszaügetett azon az úton, amit nemrég megtett.

Az ekhós szekeret csakugyan megtalálta még az Ecsedi-láp szélén. A nap forrón sütött, a bivalyokat csípte a légy, belefeküdtek a pocsolyába, csak az orruk látszott ki belőle; semmi ösztökélés ki nem bírta őket onnan mozdítani.

Az ekhós szekér kinn állt a parton, a zsombikok között, ahová ezt a béresek kivontatták, amíg a bivalyoknak méltóztatik a fürdést megelégelni, s a hivatalos órát újra megtartani. Az úrhölgy ott ült az ernyő alatt, körös-körül tocsogó sömlyék volt, csak úgy ugráltak a ló lábai elől a békák mindenfelé, amint Andernach lovag odaléptetett hozzá.

A lovag azt gondolta, hogy no most mégiscsak a kezében tartja egy fonalát annak a gubancnak, amibe belekeveredett. Belékötött a menekülésre képtelen hölgybe.

- Legalázatosabb szolgája, asszonyom! Nem Korponayné asszonysághoz van szerencsém?

A lovag nagyon csalafinta akart lenni, azt gondolta, hogy erre a névre majd valamiképpen reflektálni fog a delnő.

Csakhogy Krisztina már akkor kijárta Juliánnának az iskoláját, be volt tanítva minden eshetőségre.

Aki csak hazudni tud, az nem tud hazudni, de aki az igazsággal tudja keverni a hazugságot, aztán hol alatta, hol mellette elsurranni, ez bírja az igazi tudományt.

- Nem, kapitány úr! - felelt Krisztina, a fátyolát hátravetve, hogy az arca még őszintébb legyen. - Én Blumevitz császári királyi ezredes felesége vagyok.

- Tisztelem, úrasszonyom. Én pedig Andernach lovag cs. kir. kapitány vagyok, én Korponay Jánosné asszonyságot keresem, akinek igen fontos izenetet kellene átadnom.

- Hát csak keresse, kapitány úr.

A lovag nem tágított:

- Ezer bocsánat, úrasszonyom! Nem asszonyságod volt az, aki Bécstől kezdve folyvást előttem utazott, egész a Tiszáig, egy karmazsinpiros hintón?

- De én voltam az.

- Ugyan örülök, hogy van szerencsém megismerkedhetni asszonyságoddal. Nem mondhatná meg nekem, miért igyekezett engem olyan halálos sietséggel megelőzni?

- Őszintén megmondom, kapitány úr. Én azért mentem fel Bécsbe, hogy őfelségénél szerencsétlen atyámért könyörögjek, aki fej- és vagyonvesztésre van ítélve, talán nevéről ismeri kegyelmed, Fabriczius lőcsei főbíró. Kegyelmet kértem a számára. Rémületemre azt a hírt kellett meghallanom, hogy a császár hirtelen meghalt. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy lesiessek Pálffy bánhoz, aki a felség teljhatalmazottja, s tőle kérjem az atyám számára a kegyelmet, akinek ezt megadni egész addig hatalma van, amíg vissza nem hívják. Ezért akartam a kapitány urat megelőzni, mert azt hittem, hogy kegyelmed hozza Pálffy bánnak a visszahívó dekrétumot. Sajnos, hogy mégis megelőzött kegyelmed, s ezzel szegény atyámnak az ügye veszve van.

Krisztina szemében két könnycsepp ragyogott. A könny egészen igaz volt, hanem az alapjául szolgáló indok nem volt az. S Andernach lovagot megcsalták a könnyek.

- Ne keseregjen, úrasszonyom. Semmi sincs elvesztve a kegyelmed részéről. Mehet egész csendességgel a bivalyfogatán Szathmárig, én nem hoztam Pálffy bánnak semmiféle visszahívó dekrétumot. Hanem elhoztam neki a Pintye Gregor figuráját.

Krisztina arcán az az őszinte, tudatlan elbámulás látszott e név hallatára, ami kétségtelenné tette, hogy ő sem a névről, sem annak a viselőjéről nem tud semmit. Azután pedig rögtön az eltitkolhatatlan öröm ragyogása látszott rajta; egész hévvel kérdezé: "Hát nem hozta kegyelmed a visszahívó dekrétumot?"

- Nem ám.

- Menjünk, emberek, menjünk! - kiálta Krisztina a heverő hadnak.

Sem ember, sem bivaly nem akart mozdulni.

Azzal Andernach lovag udvariasan üdvözölte a hölgyet, s megfordította a lovát - a vármegye gátja felé.

Újra meg kellett tennie az utat azon az elátkozott sártöltésen keresztül.

Megint este lett, mire a domahidai csárdához elvergődött.

Ezúttal bevezette a lovát a pitvarba, s odakötötte a kantárját az ajtókilincshez.

A fogadására természetesen nem jött elő senki.

A fogadósnak dolga volt odabent, dohányt vágott a hosszú asztalon egy kettétört fringiával, s tudomást sem igen vett a belépő vendégről.

- Jó napot, korcsmáros! - köszönte be a lovag.

- Ha jó, edd meg! - dörmögé a bajusza közül a vendéglős.

- Megint itt vagyok ám.

- Bánja a ménkü.

- Hát nem ismer tán kend?

- Ismeri a ménkü.

- Én vagyok az a vendég, aki tegnap itt hált!

- Vendég? Ezer vendég hál én nálam naponta, mit tudom én, melyik a kesely, melyik a fakó?

- De arra csak emlékezhetnék kend, hogy én vettem kendtől tegnap egy rémonda lovat ötven aranyért.

Már erre a szóra csak kinézett a korcsmáros onnan a süveg karimája alól a félszemével.

- Hát talán visszahozta az úr a lovat, hogy most meg én vegyem meg?

- Hoztam a gutát. Eladtam én azt még Szathmárban.

- A lócsiszárnak?

- Dehogy a lócsiszárnak, cserzővargának.

- No az jól járt vele, mert több volt azon a bőr, mint más lovon.

- Nem azért jöttem én vissza, hanem a kend feleségével szeretnék beszélni.

- Az én feleségemmel? Ha csak ez a kívánsága az úrnak, hát az megtörténhetik iziben. Hej Dorka, te! Gyere csak be! A kapitány úr akar veled enyelegni.

Erre a hívásra csak beállít a terembe az a vén banya, aki egészen hozzá illő párja volt a korcsmárosnak.

- Tessék vele diskurálni. Akár magukra hagyom.

- Mi a csoda ez? Hát ez a kend felesége?

- Fájdalom, hogy az! Még pedig ötvenhárom esztendő óta.

- De hiszen nem az volt a tegnapi, hanem egy szép, fiatal, karcsú termetű, kökényszemű, sáfrányhajú menyecske volt, aki itt danolt, sütött-főzött, nekem tokaji bort töltögetett.

Erre a szóra a korcsmáros azzal felelt, hogy öklébe szorította a dohányvágó félkardot, s megfenyegette vele a vénasszonyt, olyan haragos pofával, amiből kirítt a félelem, s mérgesen dörmögé:

- Heh! Te fertelmes gonosz csont! Már megint gonoszban törted a fejedet! No megállj! Feladlak a törvényszéknek, csak bekerüljek Szathmárba!

- De nem erről a vén banyáról beszélek én! - szólt türelmét vesztve Andernach -, hisz ezzel csak annyi dolgom volt, hogy neki adtam oda a nyergemet meg a kantáromat, hogy tisztogassa meg.

- Ahun van ni! - kiálta fel erre méltatlankodva a fogadós, s ledobta az asztalra a félkardot. - Kegyelmed maga hát akkor a hibás! Minek az ilyen asszonynak nyerget meg kantárt adni a kezébe? Micsoda rettenetes nagy hiba volt ez már!

Aközben forogtak a szemei, hányta magára a keresztet, s dörmögött olyasmit, hogy "Tüske a talpad alá!"

Andernach lovag nem értette a dolgot.

- No, hát mi lesz már?

- Ni, hogy keresztbe állnak már a szemei! - dörmögé a korcsmáros, s úgy reszketett, majd a hideg rázta.,

Az igaz, hogy a vénasszony csúnyául tudott kancsalítani, az ember sohasem tudta, hogy melyik szemével néz rá?

- Hát hallja az úr - suttogá a korcsmáros -, megmondom az igazat, de adjon rá parolát, hogy nem mondja odább, egy teremtett léleknek sem.

- No, parolát adok rá.

Andernach lovag odanyújtá a kezét a vendéglősnek, az a mutatóujjával elébb egy karikát rajzolt a tenyerébe, s azután belecsapott csattanósan. Ezt úgy hívják, hogy "karikás parola", ez a rajzolt kör képviseli a L. S.-t (Locus Sigilli).

- Mármost hát megmondom igazán. Ez az én feleségem boszorkány, valóságos céhbeli boszorkány, azoknak is a kapitánya. Ha ennek este, gyertyagyújtat után kantár meg nyereg akad a kezébe, akinek azt a nyakába veti, a hátára dobja, abból repülő ló lesz egyszeribe, de hogyha embert vagy kutyát, disznót nem kap, amin legörömestebb nyargal, hát akár egy üres hordót is felkantároz, az is elrepül vele, csak azt mondja: hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok! Egy fütty alatt ott terem a Szent-Gellért hegyen, elhozza magával a bűbájos írt, amivel aztán ha bekente magát, egyszerre átváltozik csodálatos szép tündérré, az ember azt hinné, hogy farsangi új menyecske. Kegyelmed is így botlott rajta keresztül, köszönje a szenteknek, hogy meg nem ütötte benne a bokáját, szép szerével megszabadult.

- Dehogy szabadultam! Inkább nagyon is rajta vesztettem. Elbolondított a danolásával, leitatott a máslással!

- Danolással? A bizony, hollókárogással! Máslással? De bizony nyíri karcossal! Nem alszik el ettűl ember. Halottnak beadják, felébred tőle, olyan savanyú. Boszorkányság volt az. A csonka hegyről hozta, ahol a boszorkányok pincéje van.

- Bánom is én, akárhonnan hozta! Hanem az én tarisznyámból kilopta a levelet, amit Bécsből hoztam. Egy drága írást, amire nagy szükség van Szathmáron.

- Micsoda?! - kiálta fel a korcsmáros, kétfelé törülve a bajuszát. - Azt mondja az úr, hogy meglopták? Az én házamban? Tudja meg az úr, hogy én nemesember vagyok. Bocskai nemese! Engem ne merjen dehonesztálni. Az én házamnál soha egy gombostűt el nem loptak.

(Gombostűt az igaz, hogy nem.)

- Hát a lószerszámom! - kiáltá mérgesen a lovag.

- Azt sem lopták el! Minek adta az úr a boszorkány kezébe? Dorka te, Dorka! Becsüld meg magad! Szépen kérlek. A Herkópáter nevére! Hozd vissza a lovag úrnak a készségét. Ne bolondozz!

A vén banya bebújt a kályhalyukba, ott kaparászott, csörömpölt, s aztán csak előbújt megint, az eltűnt nyerget és kantárt hozva nyalábban. Odadobta a padra.

A lovag bámulva ismert rá az elveszett holmijára. A pisztolyai is ott voltak a nyeregkápában, csak az egyikén volt a kakas felhúzva.

(Ezt bizonyosan visszaküldte Korponayné a vezető legény által, aki a mocsári úton került előre.)

- Ez hát megkerült volna - dörmögé a lovag -, mármost bárcsak a levelem is előkerülne, adnék érte kemény száz tallérokat, aki visszaadná!

- Száz tallér! A császár levele volt? - kérdé a korcsmáros. - (A száz tallér megint nagyot rendített a pártállásán.) Milyen volt az a levél?

- Öt pecsét volt rajta a császári sassal, de hisz a boríték nem is veszett el, a pecsétek is mind rajta maradtak, hanem a belét vették ki, s mást tettek helyébe.

- No ez már boszorkányság volt! - mondta fogvacogással a korcsmáros. - Ehhez tudnak a boszorkányok. Még a gyereket is kicserélik, mikor a bábaasszony keresztelni viszi, a maguk porontyát odaváltják a selyemtakaró alá, az úrfit meg eladják a cigányoknak. Hova tetted, te gonosz csont, a császár levelét? Add elő mindjárt, vagy négyfelé hasítlak!

(Ellenben a kályháig retirált féltében a gazda.)

- Nem láttam semmit... - dörmögé a vén banya, leülve a rokka mellé, s rákezdve a csepűfonást.

- Valld meg mindjárt, hogy mit dugtál a levél helyébe, vagy ciherre teszlek, hamuvá égetlek!

- Nem tettem semmit! - motyogá az anyóka, térdéig görbítve a lesunyt fejét.

- Dehogynem! - allegált a lovag. - Azt az átkozott zsivány figuráját tette a helyébe, azt húzta ki a borítékból a Pálffy bán, mikor felvágta a pecsétet rajta.

- Micsoda zsiványét? - kérdé meghőkölve a vendéglős.

- No, hát azét a híres rablóét, a Pintye Gregorét, ami ide volt a benyíló ajtajára szegezve.

(A benyíló ajtaja akkor éppen befelé volt tárva.)

- Azt a verses képet innen az ajtóról? - kérdé a gazda.

- Hát persze, hogy azt az ebszülöttét!

Most már még a süvegét is lekapta a fejéről a gazda, úgy hányta magára a keresztet.

- Szent Habakuk, ne hagyj magamra! - s aztán lábhegyen settenkedve lopódzott a benyílóig, a befelé tárt ajtót kihúzta, s odamutatott, babonás borzalommal. - Nézze a lovag úr, hiszen most is itt van.

Az biz oda volt kiszegezve most is, az a bizonyos Pintye Gregor, azokkal a szép versekkel, amiket valami falusi poéta esztergált.

A lovag bámulatában leült a padra, rámeresztett szemekkel.

- Du verfluchter Kerl!

(Persze, hogy ez is azon az úton került vissza, amin a lószerszám, a lovagot megelőzve.)

Most már csakugyan szentül hitte, hogy boszorkányság van a dologban.

- Mármost hát köttesse be kend a lovamat az istállóba, éjszakára mégiscsak itt kell maradnom ebben a boszorkányos hajlékban. Szólítsa a menyecske leányát.

- Tercsa te, jer elő! Készíts jó vacsorát.

Még az a halovány reménysége volt a lovagnak, hogy talán ettől a menyecskétől tudhat ki valamit, hogy ki volt az a tegnapi "cifra asszony", akivel ő olyan jól mulatott volna, ha el nem aludt volna; hanem a Tercsa, ha a fejét lefűrészelik, sem emlékezik másra, mint az "édes szülémre", az pedig tegnap sem volt se szebb, se fiatalabb, mint ma.

- Így van ám az - magyarázá a gazda tudós jártassággal -, hogy ezek a gonosz boszorkányok úgy tudják magukat elváltoztatni, hogy csak az látja őket bűbájos cifra asszonynak, akinek a szemeit megbabonázták, a többi meg mind csak ilyen toprongyos vén csoroszlyát lát maga előtt, la.

Ehhez aztán a Tercsa is tódított, amennyit csak tudott, s a vacsoránál úgy jól tartották Andernach lovagot paprikás bürgével meg boszorkányhistóriákkal, hogy annak a szája égett, a háta meg fázott.

A vén Dorka pedig hallgatta mindezt csendesen, s mekegtette egyformán a kecskerokkát; a fekete kandúr ott dorombolt mellette a kályhapadkán.

Mikor aztán lefektették a lovagot a dunnaverembe, s rácsukták a benyíló ajtaját, akkor összefogóztak mind a hárman: a gazda, meg a leánya, meg a vén Dorka, s úgy táncolták hármasban a kalamajkát.

Andernach lovag komolyan elhihette a boszorkányhistóriát, mert ő jó nevelésben részesült a vorarlbergi minoriták kolostorában, de ezek itt cudar, hitetlen eretnekek, akik nem hisznek semmit, még boszorkányokat sem.

Másnap reggelig ráért a lovag álmodni róla, hogy mit tegyen mármost, merrefelé fordítsa a lova fejét? Elég diplomáciai jártassága volt felfoghatni a fatális helyzetet, amit a dekrétum elvesztésével okozott. Hazamenni Bécsbe s megint visszatérni, kétheti időveszteség. Azalatt Pálffy és Károlyi azt tehetik, amit akarnak. A bivalyos szekér is megérkezett ezóta, s Blumevitzné tudatta az urakkal, hogy a császár meghalt. Hivatalos tudomást azonban erről Pálffy nem kénytelen venni, s az időhaladék az ő szövetségese.

Már kora hajnalban sietett nyergeltetni a lovag, azzal a szándékkal, hogy mégis visszatér Szathmárba, és élőszóval mondja meg a bánnak, hogy az uralkodó egy hét óta nincs az élők között.

Amint azonban a vármegye gátjáig jutott, ott nagy népcsődület állította meg; száz meg száz szekér, tízszer annyi paraszt, egy egész ezred granicsár. A szekerek meg voltak rakva rőzsekötegekkel, nádkévékkel. Lárma, kiabálás volt elég. Lovas szerezsánok segítettek a zűrzavart szaporítani.

Andernach lovag nem bírt közöttük előrehatolni.

Nagy nehezen akadt egy granicsár őrnagyra, aki tudott németül. Attól megtudta, hogy nem szabad neki a vármegye gátján keresztülmenni. A bán parancsolta, hogy két nap alatt az egész gát, amilyen hosszú, járhatóvá legyen téve, mert az egész császári hadseregnek, ami a Kraszna túlsó oldalán áll, át kell rajta jönni Nagy-Károlyba. Addig pedig senkit a gátra ráereszteni nem szabad.

Ennek az intézkedésnek az okát aztán könnyű volt Andernach lovagnak, a politikai helyzettel való ismeretsége mellett, kihüvelyezni.

A királyi teljhatalmazott, Pálffy bán és Rákóczi meghatalmazott fővezére, Károlyi Sándor, addig az alkudozások alatt a seregeikkel együtt farkasszemet néztek egymással, ha az alkudozás félbeszakad, a verekedésre azonnal készek. Ha Pálffy most a Kraszna jobb partjára átvonul a seregével, egész Nagy-Károlyig; ez azt jelenti, hogy a két meghatalmazott már megkötötte és aláírta a békét, s most már csak a befejezési parádéja következik a hosszú háborúnak. - A kurucok kevély népek: nem akarják letenni a fegyvert a csatarendben álló ellenség tábora előtt. - Ezért küldi át a seregét az Ecsedi-láp túlsó oldalára a bán.

De még egyéb oka is volt annak, amit Andernach nem tudhatott.

Rákóczi Ferenc odakinn Lengyelországban éppen olyan gyorsan értesült I. József haláláról, s ő is azonnal gyorsfutárt indított Károlyihoz, azzal a paranccsal, hogy a fővezér rögtön szakítsa félbe az alkudozásokat, s készüljön a had folytatására. Ha nincs király, nincs kivel egyezkedni.

A fejedelem futárja Korponay János volt.

Ápril 17-én halt meg József király.

Betegségének súlyos fordulata előtt az özvegy császárnénak és a miniszterének megküldé írásban azon végóhajtását: hogy ha ő meghal is, Magyarországot kibékítsék; a nemzettel és Rákóczival igazságos békét kössenek, Wratislaw és Savojai Eugen csak az uralkodó végakaratát teljesítsék annak halála után. A becsület az ő részükön volt. A fondorkodás a Bécsben lakó magyar főuraktól származott. Ezúttal a becsületes emberek csaltak. Szabad volt nekik: kötelességük volt.

Ápril 24-én érkezett meg Korponay Jánosné a bán főhadiszállására a király halálhírével és a visszahívó dekrétummal. Nem lett az elsikkasztva; eljutott oda, ahova küldve volt. Juliánna átadta azt Pálffy bánnak. Abból megértheté a főúr, hogy felhatalmazása vissza lett vonva; helyette Cusani tábornok lett kinevezve a császári hadseregek vezérévé; őt magát Bécsbe hívják: a békealkudozásnak vége.

Pálffy bán a zsebébe dugta a visszahívó parancsot, s rögtön futtatá a megbízottját a kuruc táborba Károlyi Sándorhoz, azzal az izenettel, hogy ő kész aláírni azt a békeokmányt, amit együtt szerkesztettek. Károlyi jöjjön a seregével Szathmárra; ő a császári sereggel Nagy-Károlyig fog előle visszahúzódni.

Azt is tudatta Károlyival, hogy mit kapott Bécsből.

A két fővezér átlátta, hogy itt egy napot sem szabad elveszteni.

Éppen ezen módon dugta el a tarsolyába Károlyi Sándor a fejedelemnek ápril 19-én Kukizovból kelt levelét, melyben Rákóczi a békekötés halogatására ösztönzi, s Huszra hívja össze az országgyűlést. Még akkor nem tudhatta a király halálát.

Ápril 27-én érkezett meg Korponay János Rákóczinak azzal a levelével, amit már a király halálhírének vétele után írt. Nagy kerülőt kellett tennie a máramarosi hegyi utakon keresztül.

Szathmárra utasították.

Már akkor sem a császári, sem a nemzeti hadsereg nem volt ott. Egy nap alatt úgy megrakták a vármegye gátját rőzsével, náddal, hogy ágyútelep, lovasság, poggyászszekér mind átkelhetett rajta. Az Ecsedi-láp túlsó oldalán álltak már.

Korponay János az elhagyott főhadiszálláson, a szathmári Károlyi-palotában, csak egy csapat kuruc muskétást talált még. Régi jó ismerősök voltak, a lőcsei önkéntesek, akik a város feladásakor vele együtt törtek keresztül az ostromzárló császári harcvonalon, utolsó hívei Rákóczi Ferencnek. A parancsnokuk az ősz Fabriczius volt.

Amint meglátták egymást, összeölelkeztek.

- Mit hoztál, fiam? - kérdé Fabriczius a kuruc vitéztől.

- A fejedelem parancsát s a király halálhírét.

- Elkéstél vele, fiam. A vezérek ma írták alá a békekötést. Nincs már fejedelem.

Korponaynak egyszerre megeredt a szeméből a könny.

Sírt, mint egy gyermek.

Azután dühöngeni kezdett: "Hogy történhetett ez meg?"

- Három nap alatt összeboronálták a dolgot. Éjjel-nappal tanácskoztak, lélegzethez jönni sem engedtek senkit. Most már odaát vannak: holnap utoljára lövik ki az ágyúkat, puskákat, salve gyanánt az eltemetett dicsőségre.

- Ki sugallhatta ezt nekik?

- Hát ki? Az, aki a király halálhírét Bécsből hamarabb meghozta, mint te.

- Hamarább, mint én?

- Három nappal hamarább, mint te.

- Hisz én éjjel, nappal, hóban, zivatarban vágtattam; három lovat agyonhajtottam.

- De az repült!

- Akkor ördög volt, ha engem meg tudott előzni!

- Jól mondod. A feleséged volt.

Korponay a fogait csikorgatta dühében.

- Ha én egyszer még azt az asszonyt a tőrömnek a hegyével elérhetném!

A mocsár túlsó oldalán meg Andernach lovag dühöngött ellene.

-Ha én egyszer még annak az asszonynak, aki nekem paprikás csirkét főzött, a selyemkendőjét a nyakán a markomba kaphatnám.

Szegény asszony! De nagyon készülnek ellene!

Május első napja volt, amidőn Nagy-Károlyban, a gróf Károlyi-palota termében, nyitott ajtóknál felolvasták azt a korszakalapító okmányt, melynek szathmári békeszerződés a neve. A cím a kurucoknak tett engedmény volt, az ő főhadiszállásuk volt Szathmár-Németi, a császáriaké Nagy-Károly.

"Mi I. József, Isten kegyelméből stb. stb." Kezdődik az okmány.

I. József már akkor a díszravatalon feküdt, bebalzsamozva, a lobogó viaszgyertyák vetették rá sárga világukat. De bizonyára az ő akarata volt az: hogy kizöldüljön a fű a kiontott vér helyén egész országszerte.

Azt a tizennégy napot, ami alatt egy koronás halottnak ott kell feküdni, országai címereivel felpompázott ravatalán, jól felhasználta a halott: kibékítette az országait. Amit elkezdett élve, bevégezte holtan.

Nagy esemény volt ez: millió és millió embernek öröme, ugyanannyinak keserűsége, a legtöbbnek együtt keverve mind a kettő. A napok megszűntek fényesek lenni, de az éjszakák sem olyan sötétek: nincs remény, de rettegés sincs. Nincs győztes, de nincs legyőzött sem.

S hogy senki se maradjon az országban, aki az 1711-iki május 1-jét meg ne emlegesse, maga a felséges természet, a szent geodémon is megörökítette azt a maga hozzájárulásával. A május első reggelére virradó éjszakán olyan általános fagyot eresztett az országra, hogy a Kárpátoktól a Velebitig minden növény gyümölcse virágjában elromlott. Az idén nem lesz se búza, se bor. Siessen minden ember haza, alászántani a leforrázott vetést, s tönkölyt, tatárkát, tengerit vetni, amíg lehet.

A felkelő nap előtt dértől megőszült rónák terülnek el; a zúzmarától csillogó lombok lankadtan csüggnek alá a gyümölcsfákról. - Éppen ilyen lankadtan csüggnek a zászlónyeleken a lobogók a "pro libertate" aranyfakó betűivel.

Tizenháromezer kuruc vitéz áll ezredekre sorakozva a majthényi rónának egy négyszögű terén; utolsó maradványa annak a hadseregnek, mely tizenkét éven át egy darab világtörténetet csinált.

Ma írják meg az utolsó lapját ennek a történetnek, s aztán porzót hintenek rá.

Nincs fegyverlerakásról szó; ez nem kapituláció, ez szabad akaratú békekötés. A tizenháromezer kuruc vitézt nem fogja körül ellenséges tábor, nincsenek ágyúütegek ellene fordítva, a király személyesítője, Pálffy bán csupán egy escadron savojai dragonyostól, mint díszkísérettől követve jön ki Nagy-Károlyból a sereg elé, s ott szemben jön reá egy, az ő díszkíséretét számra meghaladó fényes lovagcsapat: Károlyi Sándor vezér, a kuruc tisztekkel.

Sokszor összecsengett ezeknek a kardja amazokéival, nem fog csattogni többé.

Ezek azok a kuruc tisztek, akik még tegnap letették a hűségi esküt, a szathmári gyűlésteremben Pálffy titkára, Pulay János előtt; akik eddigi rangjukban most már a királyi zászlók alatt fognak szolgálni.

Károlyi bemutatja őket név szerint Pálffy bánnak, s akkor ő maga is a szabad ég alatt, fedetlen fővel leteszi a hűségi esküt Pálffy bán kezébe.

Akkor aztán felolvassák a hadirendben álló kuruc sereg előtt a békekötés levelét.

Közbocsánatot kap minden ember, a kicsinytől a legnagyobbig. Maga, Rákóczi Ferenc is visszakapja birtokait, túszul tartott gyermekeit; csak a fejedelmi címét veszti.

Visszaadják mindenkinek az elkobzott vagyonát, megerősítenek kit-kit a fejedelem által adományozottakban; az özvegyeket, árvákat üldözni nem engedik, senkit a múltakért kérdőre nem vonnak.

Helyreállítják az ország szabadságát, a vallásszabadságot; az elvett templomokat visszaadják.

Összehívják az országgyűlést, s ami sérelme van a nemzetnek, ott azt mind megorvosolják.

És végtére nem kívánják a kuruc seregtől, hogy fegyverét lerakva, kard nélkül az oldalán világ csúfjára oszoljon szerteszét; mindenki megtartja az ősi kardját, a magyar viselet kiegészítő alkatrészét, csak a karabinokat rakják le; azokat sem kapitulációképpen, hanem tisztességes árban, minden lőfegyverért kap a tulajdonosa hat rénes forintot; ami árnak igen tisztességes.

Az átadás előtt ezredszámra lövik ki vezényszóra a karabinokat, végső tisztességül, mint a temetésnél, s azután lerakják szép sorban egymás mellé.

Igazi festői látvány, minőt soha a világ egy rakáson nem fog találni többé, ez a kuruc sereg. Mindenik ezrednek más az egyenruhája: zöld, piros, kék, narancsszínű dolmányok, más-más színű nadrágokkal és csizmákkal, amikből csak a zöld szín hiányzik (ez megbélyegző volt); a kalpagok, kucsmák, csákók és sisakok formája is annyifelé változik; a dolmány zsinórzata fehér vagy fekete. Az ezredek nagy zászlói, a kornéták, majd bíborpirosak, majd fehérek, majd zöldek, rajtok az ország címere, a Rákóczi-címer vagy a Boldogságos Szűz, s az aranyhímzésű szavak: pro libertate; azután minden ezrednél a századoknak külön lobogóik, amiknek csíkjai azon ezredek egyenruháinak színeit képviselik: arra valók, hogy a harci zűrzavarban a szétrobbant vitézek odataláljanak megint a saját zászlóikhoz. Ennek a szép tudománynak mind vége van most már. A tárogatók utolsó takarodót fújnak.

A vezérek eskületétele után leszállnak a zászlótartók lovaikról, s leütik a földbe a zászlónyeleket; a zászlók mögött következik a sorba lerakott karabinok rendje, olyan az, mint egy lekaszált gabonarend, középett a nagy kereszttel, a kornétával, körülrakva a tábori rézdoboktól, azok sem jelzik már többé a riadót.

A két csoport, a kuruc tisztikar s a császári lovas kíséret egybevegyül, egy csoporttá gomolyodik, s megindul Nagy-Károly felé, s ezzel ki van adva a nagy jelszó: "Mehet ki-ki, amerre lát!"

A nemzeti hadsereg a szélrózsára van bízva. Az ezredek csapatokra bomlanak, megszűnt a parancsszó, a fegyelem; nincs tiszt; nincs közlegény többé; az a kérdés, ki, mely vidékre tart? A Szathmár felé fordulóknak keserves a dolga. Az Ecsedi-láp gázlóin nem lehet most áthatolni, mert ott ujjnyi vastag jég fagyott a vízre, ami a ló alatt beszakad s a lábait összemetéli, csak a vármegye útján kell végighatolni, ahol a feltúrt sár göröngyei csonttá vannak fagyva. Van nagy káromkodás!

S aztán a lovas csapatok után egy másik tábor kezd hozzá a kibontakozáshoz, a szekerek tábora. Ezer meg ezer kocsi, hintó, szekér, tele menekült néppel, asszony, gyermek, öreg ember, aki a visszavonuló kuruc sereggel együtt futott, minden mértföldnél növekedve, mint a lavina, bomladozik most már szerteszéjjel s keresi az utat, melyen hazájába visszatérhet.

A szekértömeg közt poroszkál előre, meg-megakadva a torlaszban az ekhós szekér is, mely a két asszonyt viszi, Juliánnát és Krisztinát.

Ők még Majthényban ebédeltek meg, a gazdag mezővárosban, melyet itt a hajdúvilág közepén csupa német gazdák laknak, híres gyümölcstermesztők. Innen keltek útra alkonyatfelé, mikor már a szétoszló nemzeti sereg lovasai, akik a keleti országrész felé laktak, elvonultak az úton; - addig a Majthénynál álló szekértábor nem indulhatott meg.

Akkor pedig, mihelyt szabad lett az út, ugyan indulni kellett; mert Majthény már ki volt élve.

Ötezer szekér egy rakáson! Egész tábor!

Annak futni kellett saját maga elől egy várossal odább. S amint azt megszállták, megint hamar odább, az éhínség elől, míg a tenger apródonkint szét nem oszlik apró folyamaiba.

Korponayné ugyan jól ellátta magát élelmiszerekkel, az ismeretes közmondás szerint: "Télen kenyeredet, nyáron meg ruhádat el ne hagyd"; mert a vendégszeretet egy egész tábor megérkezésekor még Magyarországon sem gyakorolható.

Eddig a két asszony nem sokat gondolt éhséggel, szomjúsággal. Bámulatos az, hogy ebben a tekintetben mennyit képesek az asszonyok kiállni. Azután a gond, az aggodalom nagyon jó asztalnok és pohárnok, úgy jól tudja tartani az embert, hogy nincs olyan vendéglős. Hanem most már ennek a gyomorterhelőnek mind vége van. El lett érve a cél, megkapták, amiért fáradtak, van nagy öröm, s az öröm étvágyat csinál.

Hát hiszen erről gondoskodva van; hanem fennmarad egy másik baj: a takarmánykérdés. Az utazóknak lovaik is vannak. Szénának, zabnak s egyéb abrakféléknek híre sincsen. Azon is segített a véletlen. Itt a sok elfagyott őszi vetés. A szép tábla rozsvetések most már nem valók egyébre, mint lekaszálni, fölétetni. - Az egész út mentében aratnak, kaszálnak, mint derék nyárban. Szomorú aratás: nem köt kévét senki!

Az út mellett, Majthényon túl, egy nagy rozstábla szélében kaszál egy pőrére vetkőzött, nagy szál férfi. Kettő vagy három a tábla túlsó oldalán heverész a levágott rend végében, mint aki napi munkáját végezte már; ez az egy még vágja erősen az embervállig érő vetést. Mögöttük egy egész tarló látszik már, amelyiket a ledöntött gabona hosszú sorban takar.

S ahol a levágott rozs megszűnik, kezdődik egy másik tarló. Egy nagy, négyszögű parlag mezőt végtül végig betakarnak az egymás mellé lerakott karabélyok, amiket a kuruc sereg ottan hagyott. Miként egy lekaszált tarló! A hajdani dicsőség tarlója. Ez is a múlt éjszaka fagyott le. A sorba lerakott fegyversor mintha csak a folytatását mímelné a kárba ment rozs kaszált rendének. Hát azok a póznák ott a közepén minden sornak micsodák, azokkal a fecskefarkban végződő rongyokkal? - Madárijesztők! - Valamikor zászlók voltak, amik repültek a szélben, mikor diadalra robogtak, körülöttük a felrúgott dobok, üres edények!

Ez az a híres majthényi síkság, amin ezóta olyan nagyot nőttek a fák. A tizennyolcadik évtized járja már, hogy ott terül e földdarab körülárkolva, egy darab senki földje. Senki sem nevezi magáénak, ingyen sem kell, nincs gazdája. Fák, bokrok, összevissza nőnek a területén sűrű bozóttá, soha azokat emberkéz nem irtja, nem hordanak belőle tüzelőnek valót: még egy ostornyelet sem vágnak a gesztjéből. Minden vadnak biztos menedéke, oda vadász nem megy: ez a majthényi puszta, ahol a nemzeti sereg a fegyvereit a földre lerakta.

A nap le volt már alkonyodva, de az ég csupa arany volt még; az alkonyfényben a két tarló között állt mereven az a férfi, az a nagy szál ember, s a kaszáját fente. Háttal állt a nyugati égnek, arca és alakja feketének tűnt fel, mintha vasból volna.

Korponayné megállíttatá a szekerét, s a kocsisának azt mondá, hogy jó lenne ezt az embert megszólítani: talán adna jó pénzért abból a most lekaszált rozsból a kiéhült lovak számára egy jó kötélre valót.

- Hej atyafi! - kiálta a kocsis onnan az ülésből.

A kaszás ember rá sem ügyelt, mintha nem hallotta volna. "Tán nem tud magyarul? Sváb lesz az istenadta."

Ekkor Juliánna maga hajolt ki a kocsiernyő alól, s odakiáltott a kaszásra csengő, hízelgő hangjával.

- Ugyan édes jó barátom, nem lenne szíves idefáradni egy szóra?

A megszólított férfi erre vállára vetette a kaszáját, s átugorva az út melletti árkon, odasietett a szekérhez, s ott megállt, és a szeme közé nézett a szép asszonynak.

Az a rémülettől eldermedve veté magát a kocsi hátsó ülésébe vissza, ahol barátnéja, a másik instansnő aludt csendesdeden. Ennek a kaszás embernek az arca olyan ismerős volt! Mintha Fabriczius volna, a lőcsei bíró.

Hogy néz rá mereven!

Vagy tán csak álom ez? Hallucináció. Érzékek káprázata.

Úgy tetszik, mintha beszélne. Mintha azt mondaná, kaszájával arra a nagy, négyszögű pusztára mutatva, a sorba rakott fegyverekkel, a rongyos zászlókkal:

"Hát hogy tetszik az aratás? A te vetésed ez! Nézd csak! Ez a te dominiumod! Amíg a világ világ lesz: el nem veszíted ezt. Ami rajta terem, száz meg száz éveken át, örökké, mindig a tied lesz. Nézd, milyen nagy uraságod van."

Juliánna reszketve húzta magát a kocsi mélyébe, arcát eltakarva e félelmes tekintet elől; de hallania kellett, amit ez ember mondott, akárhogy elburkolta előle a fejét. Az az ember őt megátkozta.

- Verjen meg az Isten a magad kezével! Ott bűnhődjél meg, ahová legjobban sietsz. Mikor olyan magasra hágtál, amennyire vágytál, onnan legyen meg a lebukásod. Az öljön meg, akit legjobban szeretsz. Azért halj meg, akit elárultál.

Juliánna menteni akarta magát; de nem jött szó a nyelvére, barátnéját hítta védelmére, mutassa fel az atyjának a megszerzett amnesztialevelet; hisz őérte is fáradtak, neki is megszerezték a bocsánatot, visszakapja a vagyonát, nem ütik le a fejét, mint leütötték a kézsmárki bíróét! - De Krisztinát nem tudta fölébreszteni, az olyan mélyen aludt.

Az átokmondás után nagyot kacagott a kaszás férfi, s az a kacaj még rettenetesebb volt a mondott szavaknál is. Juliánna nagyot sikoltott, s a mellette ülő Krisztinára vetette magát.

- No, mi baj, kedveském? - kérdé ez fölébredve.

- Nem láttad őt? - kérdé Juliánna.

- Kit?

- Azt az embert, aki idejött a szekerünkhöz. Az apád volt az, Fabriczius!

- Nem, kedvesem, én szundikáltam.

Juliánna félve húzta széjjel a kocsiernyő bőrkárpitját, kikémlelve a nyíláson: előtte terült el a majthényi róna, a hosszú rakott rendek, a karabélysorok, a letűzött zászlókkal, odább meg más dűlt rendek, a learatott fagyverte rozs. Az árokparton állt egy magas szál férfi, fedetlen fővel, s egykedvűen köszörülte a fenőkővel a kaszáját.

Juliánna egész testében reszketett, - talán az esteli hideg harmat miatt?