X. FEJEZET
Ahol a világnak nincsen szája

Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, ahol a világnak nincsen szája.

Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy engem, ott ahol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár felrobbanásakor.

Volt egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, amelynek még a neve sem volt feljegyezve Karacs Ferenc térképén. Itt épített magának egy kis házat a Nemzeti Színház kitűnő komikusa és színpadi festője, Telepi, azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el. El is küldte oda, amint a muszkák bejöttek, a feleségét és fiát, Károlyt, aki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer „kiesik a világnak a feneke”, engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám – Tardona nem vett részt a forradalomban. – Itt történt az, hogy mikor a lelkész a katedrából kihirdette a kormány proklamációját, hogy „Jön a muszka! Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget” kurátor uram felkiáltott rá az első padból

„Nem való a, tiszteletes uram!”

Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görögdinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elöl ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.

A görögdinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tízes – a mi fejünk annyit sem ért.

Amilyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig, olyan hosszan mentünk szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos, tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a fej?

Csupán a szép két úrifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem parasztutazók vagyunk. Rákóczy valóságos kék mándlis kocsisnak volt öltözve.

Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett bennünket védelmébe, s keresztülvezetett soha szekértől nem járt ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, amíg kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy „Isten megáldjon”-nál.

A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitűnő kocsis volt, amíg a lovat hajtani kellett; hanem azt a részét a kocsistudománynak, ami a leszerszámozás után következik, éppen nem tanulta. Így történt aztán, hogy amint egy helységbe eljutottunk kánikulai rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott lovakat rögtön megitatni a kútnál s úgy kötni be az istállóba, aminek az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyulladást kapott, s egy óra alatt kimúlt. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidűlt ló helyébe a lógóst fogtuk be, amelyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán senki sem nézett bennünket többé „uraságnak”.

Még aztán Miskolcon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron. Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig haladtunk a sűrű erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dűlőút nem látszott sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a bal partján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe rakva.

Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, ahol a világnak nincsen szája.

Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szívesen látva a derék asszonyságtól; Rákóczyt meg az ekvipázst más házhoz kellett elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később én is őhozzá költöztem át.

Igazi mintaképe volt a „kurta nemes úrnak”, amilyennek kellene lenni most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is végzett, és amellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével. Saját kenyerét eszi, saját borát issza; szívesen látja a vendéget, s annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt, főz, fonásban elöl jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiú van; ami pénz kerül a házhoz, az a fiúk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes urasággal tarklit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A dolgozószobája asztalos- és kerékgyártóműhely; ha törik valami a szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is, s abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a francia hadjáratokról. Újságot nem járat; ha valami vers megtetszik neki, azt megtanulja könyv nélkül, s élőszóval propagálja. Senkivel nem perlekedik, s ahol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem aztán, mikor arról van szó, hogy „veszélyben a haza! áldozzunk a közügyért!” akkor leszedi a bekecséről az ezüstgombokat, s beküldi a haza oltárára.

Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt ennek a derék embernek köszönhetem.

Idáig hát eljutottunk.

Meg vagyok mentve. Nem vagyok halott, élek.

De hogyan élek? Éppen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával jótehetetlen.

Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy nagybirtokú grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele, hogy amint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról, s eközben egyiknek sem jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon, s meg ne mondja: „Colbert”. A grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem jó egy födél alatt hálni.

Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre, s kiváló állását a Nemzeti Színháznál újra elfoglalja, amíg én az apai örökségemet megkapom; akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis birtokot a Csányi Bénié mellett, s szántunk, vetünk a napok végéig.

Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság. Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.

Éppen az esküvőnknek az évfordulóján, ami egyúttal a nőmnek a nevenapja is, váltunk el egymástól. Éppen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás, aminőt nem kívánok senkinek; de amelyet, hogy végigéltem, nem adnám a világ minden gyönyöréért.

Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve.

Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, aki saját maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a fővárosig. – Ott gonosz idő jár, Haynau még a Nemzeti Színházat is lefoglalta a német színészek számára. (A német színház, a mostani Vigadó és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a hajdani konzervatív celebritás, Simontsits János, megprotestálta a teljhatalmú zsarnok intézkedését, s mikor az maga elé idézte, s alkudni kezdett a kemény nyakú táblabíróval, hogy tehát hány napot enged át a német múzsának a nemzeti színpadon való működésre; a jó Simontsits így felelt meg neki, a maga jó budai németségével: – „Wen i reden musz, so sag i: amol wen i reden darf, so sag i: kamol.” – S maradt a „kamol”-nál.

Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne írjak, mert tele a város kémekkel; ha ő ír nekem, azt Miskolcra fogja küldeni, az atyjához, „Benke Judit”-nak címezve.

Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánnyá lettem. Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, amik hozzám volt írva s ezen kezdődtek: „Kedves Jucim!” Még most is világítanak ezek abba a végtelen sötétségbe, amelyet az életemből kitörölt időnek nevezek.

Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, ami odakinn a világban történik.

Olyan rejtek volt ez, ahová látogató nem járt, s a bennelakók sem jártak sehova. Majd ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyílik a közlekedés Tardona és Miskolc között; akkor lehet beszállítani a városba a fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje.

Mindennap összevissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy „Hársas-forrás”. Csupa hársfák veszik körül. Rátértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.

Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya akvarell festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Telefestettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi papírra, ami egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek. Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben.


VisszaKezdőlapElőre