XII. FEJEZET
Találkozás a „pogányoltár”-on

A nőm beteg volt; és én azt meg sem tudtam álmodni! Hátha meghalt volna? Anélkül, hogy egy utolsó szót válthatott volna velem!

Hogy ő engem meg akar szabadítani. De mi módon? Azt nem szabad előre tudnom. Senkinek sem szabad tudni. Miért titkolják előlem?

Ah, az a sárga szemű szörny gonosz kalauza a képzeletnek! Egy hírhedett művésznőnek könnyen akadnak pártfogói! Talán hatalmas urak, akik életet és halált osztogatnak? Örök sötétség, ne vedd el az eszem világát!

Ha énnekem ilyen áron kellene visszakerülnöm a világba! Ez a kedélyállapot tűrhetetlenné kezdett válni.

Némelykor erőt vett rajtam a vágy: kitörni innen az erdőből, bezörgetni a legközelebbi hadparancsnoknak az ajtaján s megmondani a nevemet: „én vagyok az a hírhedett lázadó: elhoztam a fejemet, fizetek!”

Az adott szavam visszatartott. Becsületszó volt.

Ah, a becsületszót, még ha a feleségének adta is az ember, akkor is meg kell tartani!

Megígértem, hogy nem megyek ki sehová.

„Sehová?” De hiszen az erdő is „sehon”. És az Örvény-kő teteje, az a legsehonnább része a világnak, oda nem járnak emberek. – Oda csak szabad lesz elmennem.

Az első nem jól sikerült képét a nagy panorámának a nőmnek küldtem; megkísérlem másodszor is.

Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmosbotomat; a jó, kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre; felballagok rajzolni a „Pogányoltár”-ra.

Az urak „Pogányoltár”-nak, a parasztok Örvény-kőnek híjják azt a csúcsot.

– De sokáig ne maradjon – mondá Csányiné. – Hátha azalatt megérkezik a kedveskéje.

Az én kedveském? Gondol is az arra, hogy engem itt felkeressen! Csak biztatnak vele, mint a beteg gyermeket azzal, hogy ha meggyógyul, majd kap hintalovat.

Éppen hetedik hete volt az a nap, hogy eltávozott mellőlem. Milyen véghetetlen idő!

Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot megcsípte a dér; teleszedtem vele a táskámat; ma dús lakomám lesz. Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás ínyencfalat!

Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a Pogányoltárra.

Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! – Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látóhatárig, amelyből hóbércek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai. – Hű képe a valónak. – Nincs – semmi sincs már!

Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd, s dérrel festi meg az erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok. Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra, s bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam egy krumpucfenyő fára, s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába, elnézegettem a vándor hangyákat, amik a maguk rendes útját követve, keresztülmászkáltak rajtam, nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt az útjukba hegyláncnak.

Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet.

A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült; a fejem ott pihent a nagy, zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám.

Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem messziről:

„Nézd, ott a hegytetőn
      Egy bátor férfi néz felénk,
Fegyverén tartja jobb kezét
      Őrzi eszközét…”

Férfihang volt. Olyan ismerősnek tetszett.

Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, aki szintén ismer engem.

De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az Örvény-kő magaslatára csak egy ösvény vezet; akár Tardonáról, akár Mályinkáról jön valaki ide, s az én dalnokom azon jött fölfelé.

A dal folytatása közelebbről hangzott.

„Nézd ott a kalpagján
      Egy vérszín toll lobogva leng
Sötét palást függ a nyakán,
      Vad szeme ránk mereng.”

Most még egy női hang is hallatszott.

Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen.

Tehát ketten is vannak.

Amint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a sziklapárkány mögül az alakja is.

„Reszkess! Féljed a vakmerőt!
Inkább nevezd te így őt
      Diavolo, Diavolo, Diavolo!”

De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi alakot meglátott a földön elnyúlva maga előtt, amint ő maga a sziklára egészen fölhágott.

Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, amint báránybőr süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre emelkedém előtte.

Én hamarább ráismertem, mint ő énrám.

– Szervusz Bálványosi! Hát te hol jársz itten, ahol a madár sem jár?

Ekkor aztán nála is örömre változott az ijedelem.

– Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk.

Ezalatt a kísérő útitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a párkányra.

Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem-szám tátva maradjon.

Az a női alak Erzsike volt: – a tengerszemű szépség.

Hát „ez” hogy jön ide?

Hogy jönnek ezek ketten „együtt” ide?

Hogy jönnek ezek „ide” mind a ketten?

Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A hegymászástól kipirult arc nem lehetett pirosabbá az én láttomra; a keble sem piheghetett jobban. Hanem az arcán volt valami visszás kifejezés: amit az ijedtség mosolyának lehet venni.

Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arcomon, s igazi histrio-humorral fordult a kísérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e szavakkal:

– Az öreganyám.

Erre az élcre a hölgy elnevette magát.

És énbennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak ezzel a szóval:

– Akkor jer keblemre, fiacskám! én vagyok a te öregapád!

Beértem ezzel a mondással:

– Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk.

Az én barátomnak az arca azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak instrukcióba lett volna neki zárjel közé írva a szerepében (egyszerre komor arcot ölt).

– Azonban, édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat, hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, amíg a régi, szőke hajam ki nem nől. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas díj van kitűzve. Egy szó – és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz senkinek felőlem.

– Ez a fogadás kölcsönbe megy – feleltem rá. – Én éppen olyan komolyan követelem tőled, hogy te se szólj senkinek énfelőlem, mert én is bujdoklóban vagyok itten.

Erre a szóra az én dupla minőségű emberem elkezdett kacagni. A legszabályszerűbb színpadi kacagás volt az, a kezét a hasára téve, a hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített hangon.

– Pruhühü, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is bujdokolsz a német elől. No, ez derék!

Én elförmedve kérdezém, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való.

– Hogy te bujdokolsz? A császáriak elől bujdokolsz? – És te? Hát nem tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi magát, hogy a te „Esti Lap”-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál Debrecenben a „békepárt”-nak az orgánuma. Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese.

Ez meg már éppen dühbe hozott.

– Láttad te valaha az „Esti Lap”-omat?

– Látni nem láttam, de miközöttünk katonák között általános volt a közvélemény, hogy te vagy az, aki a császáriakkal együtt trafikálsz.

Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a barátom gallérján.

– Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök híresztelték, mint maga! Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, akik hetvenkedtek.

– Jó, jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Óh, dehogy – sietett a véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a „nagyanyjának” a rendreutasításától.

– Hogy nem voltam az, aminek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy most itt vagyok veled együtt a „Pogányoltár”-on, s újból kérlek, hogy senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál.

Erre megint Erzsike vette fel a szót.

– No efelől aztán én állok jót. Majd én ott leszek a tisztelt úr mellett, s ha a szája el talál járni, majd ott lesz az én tenyerem, ami betapassza.

Bálint úr nevetett.

– Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem.

Én erre nagyon kritikus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle, hogy kíváncsi vagyok rá, miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás tenyerei által naponkint felképeltetni.

– A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dobpörgés és ágyúk dörgése mellett.

No ez elég jogcím.

Erzsikének a szemei felém voltak emelve, mintha ehhez a rövid történethez még nagyon sokat tudnának beszélni. Bálint barátom jónak látta elragadtatásba hangolni magát.

– Barátom! Micsoda asszony ez! Egy heroina! Egy Jeanne d’Arc. A csodák, a hőstettek láncolata az, mely bennünket egymáshoz kötött. Nem hitvestárs, több annál: fegyvertárs volt ő nekem! Majd elbeszélem én teneked azt mind egyszer.

– Csak megérjük…

– Mit? Megérjük? Hát te kicsinyhitű vagy? Ám én szembeszállok a sötét rémekkel. Én indítom meg a lavinát, mely a világot ki fogja vetni sarkaiból!

Ráhagytam, hogy csak indítsa meg, s magam ahhoz fogtam, hogy az erdőből száraz targallyat hordjak össze egy rakásra. Bálint azalatt deklamált a fellegeknek.

– Minő látvány! Egy tenger az egész ország! Mi egyedül állunk, mint a teremtésben segédkező demiurgusok a semmiség fölött. Ami a buta népnek a fejét nyomja, arra mi lábunkkal taposunk.

– Van már színtársulatod? – kérdezém én tőle, leszállítva őt a – szuffiták közül.

– Színtársulat? Igaz, hogy abban járok. Brutusnak a bohócot kell játszani, míg napja eljő. De majd, ha üt a megtorlás órája, mintegy ember, úgy fogunk felállni, eltiport szabadságunkat visszavívni.

– Az én furkósbotommal ugye?

– Óh, ne gondold azt – szólt Bálint barátom büszke lenézéssel. – Nincs titkom előtted. – Egy amerikai szabadsághős talált fel most egy fegyvert, mely a polgár kezében a szoldateszka fölött ellenállhatatlan előnyt fog nyújtani. Angol neve van: „revolver”. Nálam már van egy belőle. Óceánon túli összeköttetéseimnél fogva sikerült megszereznem. Nézzed.

Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgópisztolyt, aminőt még én akkor csakugyan nem láttam. A „Colt”-féle revolver volt az; öt lövésre készítve. Ezt még előlről kellett tölteni, s evégett a töltény hengerét kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a golyót töltővesszővel és kalapáccsal a csőbe beverni – majd a töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat fölrakni az ellenség ezalatt pauzálhatott, és nézhette, hogy mi lesz ebből?

Bálint barátom szörnyen bízott a csodafegyverében.

– Láthatod, hogy én minden eshetőségre készen vagyok. Hitemre! Drágán adom el az életemet. Neked megmondhatom, te nem fogsz elárulni. Itt a „Pogányoltár” alatt van egy barlang, amelynek létezéséről csak a beavatottak tudnak. Azt választottam én ki magamnak rejtekhelyül. Mikor megindult a hajsza ellenem, egész dandár zsandár rukkol ki, hogy elfogjon, én beveszem magam ebbe a barlangba, ott van eltéve számomra élelmiszer és pálinka egész hétre való; tombolhatnak aztán körülöttem!

Minden kifordított kedvem dacára nevetnem kellett ezen a bölcs elővigyázaton.

Bálint barátom pedig annál tüzesebben magyarázta.

– Barátom! Ahhoz a barlanghoz csak egy keskeny meredek út vezet. Medvék taposhatták, amikor még itt a Bükkben tanyáztak. Ha engem ottan ostrom alá próbálnának venni, egy tábor ellen megvédeném magamat ezzel a revolverrel!

Én ezalatt szépen kicsiholtam, s hozzáfogtam, hogy a tüzes taplóval lángra szítsam a száraz harasztot.

Bálint barátom ijedten kapta meg a kezemet.

– Mit akarsz, barátom?

– Tüzet rakok, barátom!

– Minek az, barátom?

– Szalonnát pirítok nála, barátom.

– Meglátják odalenn, hogy itt mi tüzelünk.

– Ugyan, hogy látnák meg, mikor olyan sűrű a köd odaalant?

Igazat adott, s engedte, hogy meggyújtsam a targallyrakást, ami azután egyszerre vígan kezdett el ropogni.

Bálint barátom ezalatt kiállt az Örvény-kő párkányára, strázsálni a ködöt, s időnként értesített a terep változatairól; már szakadozni kezd, már felszáll; mindjárt meglátszanak a házak.

Én azalatt a tűznél pirítottam a kenyérszeletet, s utána a fanyársra tűzött szalonnadarabot; a lecsepegő zsírt nagy szakértelemmel juttatva a kenyérre.

Erzsike is kedvet kapott tőlem.

– Adja ide maga is a táskából a kenyeret, szalonnát – mondá Bálintnak.

– De hátha szükségem talál rá lenni „majd”?

– Nekem már „most” van rá szükségem.

S azzal odament hozzá, s elkezdett a táskájában kotorászni.

– Ugyan, hogy lehet ön ilyen prózai teremtés! – feddé Bálint a hölgyet. – Ily ünnepélyes pillanatban! Ily dicső látvány előtt! Nézze ezt a fölséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre fölemelkedik, mint a színpadi kurtina. Az óriási teátrum bűvösen tűnik ki a függő fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak odaalant. Most új hegylánc emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból volnának.

– Adja ide a szalonnát!

– A szívemet, a véremet, teérted! De a szalonnát ne kérd most! Nézd, még mindig a föld emelkedik elénk; csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hámorból hangzik át a pörölygépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását hallanók. Hát a te szíved nem dobog-e jobban e felséges helyen?

– Dobog, dobog! Nagyon sebesen dobog. De majd azután nézzük azt a pompás tüneményt.

– De mikor egy ilyen pillanat fölér egy világgal!

A természeti tünemény valóban rendkívül szép volt; amint az egész ködfelleg gyorsan fölemelkedett a hegyekről, s amely arányban eltakarta az eddig derült kék eget felettünk, annyiban tárta fel az egyre kibontakozó hegyhátán-hegy panorámát a lábunk alatt; a nap sugárküllői széles fénysávokban lövelltek alá a felhőszakadékból. Ha Bálint barátom hamis pátosza nem zavarta volna, ez csakugyan magasztos jelenet lett volna.

– Nem! Nem! Ezt nem lehet állva nézni! Itt térdre kell borulnunk. Itt istenek járnak!

Bálint barátom térdre bocsátkozék, s hogy Erzsike nem akarta a példáját követni, átfonta a karjaival, úgy szorítá magához.

Az pedig szabadulni akart ez ízetlen ömledezések elől.

– Maga éppen úgy tesz, mint az egyszeri professzor, aki olajlámpát tartott a hold felé, hogy a vendégei jobban lássák.

– „Elsbeth!” – sóhajta fel keservesen a szeladon (az „Erzsikét” persze nem lehet sóhajtva ejteni). – Emlékezzél vissza azon ünnepélyes pillanatra, amidőn így szóltunk egymáshoz „milyen jó volna e percben meghalnunk együtt!” – Nem a mi közös barátunk (itt rám nézett) írta-e e gyémánt mondatot: „Egy jó halál többet ér egy rossz életnél.” Jer, szentesítsük e mondatot! Egymást átkarolva, szív szíven dobogva! Egy szédület, egy szökés innen e kőszálról, s aztán egy kéjes repülés, melynek vége a csillagok között van.

– Menjen! Ne bomoljon! Nekem semmi kedvem sincs az égbe felugrani.

– De én magammal viszlek oda; mint egy valkűrt! Te, barátom, megörökíted a végkatasztrófánkat egy hősballadában!

S azzal karjára emelte a hölgyet, s a meredély párkányára lépett vele.

– Imádkoztál-e ma, Desdemona?

Erzsike restelkedő tekintetet indított felém. Én úgy tettem, mintha észre sem venném. Mi közöm énnekem a ti gyöngéd szcénátokhoz? Én szalonnát pirítok.

– Hiszed-e, hogy képes vagyok veled együtt meghalni e pillanatban? – rivalgott Bálványi Bálint vadul, a szemére lecsúszott parókával.

Ekkor a hölgy hozzám szólt könyörgő hangon:

– Ugyan, édes Móric…

„Édes Móric?” Nohát mégiscsak segítek rajtad. Ahogy már egyszer tettem. A költők kezei hosszúk.

– Bálint barátom – mondám, fel sem kelve guggoló helyzetemből, onnan a parázsrakás mellől. – Látod azt a két puskás embert ott a hegyi úton felfelé jönni?

– Ké-két-pu-hus-ka-hás? – monda a hős –, a dörgő basszbaritonból egyszerre vékony fisztula hangba térve át. – Hol vannak?

S azzal egyszerre elment a kedve minden meghalástól. Rögtön letette az öléből az áldozatát.

Én mutattam neki a szalonnatartó nyársammal, hogy ott jönnek, ni!

Ő is meglátta őket.

– Bar-rátom! Az-zok zsan-zsandárok.

– Meglehet, hogy zsan-zsandárok, mert ketten vannak.

– Oltsd el gyorsan azt a tüzet!

– Ha tehetném, se tenném meg. S ha megtenném, sem érne semmit. Ezóta megláthatták.

– Mondtam, hogy ne csinálj itt tüzet!

Erre aztán Erzsike támadt őrá:

– De a maga komédiázása hozta őket a nyakunkra. Mit deklamált itt a hegy tetején? Azok azt hiszik most, hogy itt embert ölnek.

– Egyenesen erre felé tartanak! – suttogá hüledezve Bálint barátom. – Ha megkapnak, veszve vagyok.

Én biztatni kezdtem:

– Hát hiszen mi is ketten vagyunk. Az én ólmosommal, meg a te revolvereddel majd csak megvédjük magunkat.

– Bar-rátom! Nekik puskájuk van, ami négyszáz lépésre hord, a revolver pedig nem hord csak harmincra, s akkor sem talál a célba. Ezt mi nem reszkírozhatjuk meg. Egészen más, ha én a sötét barlangban vagyok, ők meg kinn a világoson, én látom őket, de ők nem látnak engem.

– Hát el akarsz bújni a barlangba?

– Óh, nem az életemért, hanem a hazámért, melynek a sorsát a keblemen viselem. A csizmám talpa tele van titkos megbízatásokkal Angliából és Törökországból. Nekem nem szabad könnyelműen kockára tennem mindent.

– No, hát csak bújtasd el magadat.

Most aztán Erzsike szólt közbe:

– De hát aztán énvelem mi lesz? Én nem mászhatok le négykézláb a maga medvebarlangjába.

– Azt nem is engedném meg. – Hisz itt van a mi közös barátunk. Ő itt fog maradni. Ugye te nem futsz el innen? Hiszen tégedet nem ismernek ők. A te arcképed még nem jelent meg sehol. De az enyém már közkézen forog. Minden utcaszegleten ott lobog a személyleírásom. Ha ide jönnek, mondd azt, hogy te voltál az, aki azt a szcénát csináltad. Mondd, hogy ő a te feleséged.

– Azt nem mondom.

– Hát tégy akármit, nem bánom. És terád bízom.

– Jól van, jól van! – zsémbelt az Erzsike – de hát aztán? Ha maga ott marad az odúban, a mi jó barátunk is hazamegy, én mit csináljak itt magamban egyedül a kőszikla tetején? Én magamban soha haza nem találok az erdőn keresztül.

Az én barátom olyan olcsó nagylelkűséggel mondá ekkor e nemeskeblű kínálatot:

– Kedves barátom! vidd haza őt magaddal.

Ez volna a furcsa drámai fordulat.

– Nem! Nemeskeblű barátom. Az nem úgy lesz. Te csak tedd el magadat az utókor számára. Majd mi ketten hát itt maradunk. Két eset közül az egyiknek kell bekövetkeznie. Ha az a két puskás férfiú itt talál engem, amint az albumomban tájképet rajzolok, vagy elhiszi, hogy jámbor piktor vagyok; azt már tudják, hogy Telepi. Károly itt jár és rajzolgat, elhiszik, hogy én vagyok az, Erzsike meg a – húgom; – vagy pedig nem hiszik el, s akkor bekísérnek mind a kettőnket Miskolcra. Az utóbbi esetben nem kell magadat a visszatéréssel fárasztanod. Ha azonban néhány óra múlva a barlangból előjössz, s azt látod, hogy én még mindig a sziklapárkányon ülök s a rajzomat folytatom, akkor tudhatod, hogy a fegyveres invázió továbbvonult, s akkor aztán visszajöhetsz Elsbeth nagysámhoz. Akkor aztán – áldásom reátok! – Megyünk, ahonnan jöttünk – keletnek, nyugatnak.

Ebben megnyugodott.

– De aztán el ne áruljatok! – dörmögé, rémkedő tekintetet vetve reánk. – Még, ha kínpadra vonnának, se mondjátok meg, hogy hol vagyok.

Hitemre fogadtam, hogy még a spanyolcsizmával sem veszi ki belőlem a titkot semmi hatalom.

Erre aztán ő szépen négykézláb elmászott a sziklatetőn a lépcsős ösvényig, s eltűnt a bokrok között.

– Ejnye! Csak már a szalonnát s kenyeret ne vitte volna el magával – évelődött a hátramaradt hölgy.

– Majd megosztom én kegyeddel az enyémet; kettőnknek is elég lesz.

S azzal fogtam a görbe bicsakomat, a kenyérszeletet kétfelé vágtam, a szalonnát falatokra aprítottam; sót, paprikát hintettem rá.

Aztán meg még valamit. Egy gerezd fokhagymával kellően bedörzsölgettem a pirított kenyér két oldalát. – Ez is napkeleti „virágnyelv!”

Egyébiránt – mit tesz az? Őneki az a férfi az ideálja, aki a fokhagymaevés után nem mossa ki a száját.

Tehát egyedül voltunk – a Pogányoltár tetején – hamvadozó parázshalom mellett, egymás mellé letelepedve, s osztoztunk egy darab kenyéren és szalonnán – az én hajdani ideálommal.

Nem is olyan nagyon „hajdani”. Hiszen még alig múlt három éve, hogy a sárgarigók beledanoltak a mi kihallgatatlan beszélgetésünkbe.

Erősen zavarta az idilli hangulatot az a konkrét körülmény, hogy az én eszményképemben e három év alatt már a harmadik remeke a teremtésnek találta fel az álmában kivett oldalbordáját. Először egy divat-lyon, azután egy pusztai Antinous; most meg egy színpadi Othello.

De még ennél is csillapítóbban hatott a kedélyhangulatra az a kellemetlen feszültség, amit két fegyveres alaknak a felénk közeledése okozott, akik az erdei útnak a vigályos részén, majd itt, majd amott bukkantak elő, folyvást közelebb a Pogányoltárhoz. Azok kétségtelenül idetartanak.

– Jó lesz nekem addig rajzolni valamit az albumba, amíg ideérnek. Hadd lássák, hogy mi dolgom van itt.

Azzal kiültem a meredély párkányára, az albumot a térdemre téve, s elkezdtem a vázlatot nagyjából körvonalazni. A hölgy odaült szorosan mellém, s elnézte, hogyan nézegetek, hol a hegyekre, hol a papírosra – csak az ő szép szemeibe nem.

Még egy szót sem váltottunk egymással – egyenesen. Egyszer aztán mégiscsak megrestelltem a hallgatást, s anélkül, hogy a rajzolásomból fölnéznék, így szóltam hozzá:

– Én biz azt gondoltam, hogy kegyetek már azóta Gyuricza Péterestül az egész világot telecsinálták sajttal és túróval.

Ekkor aztán megkapta mind a két kezével a rajzoló kezemet úgy, hogy abba kellett hagynom a munkát, s szomorú hangon mondá:

– Ön engem végtelenül megvet most, ugye? De ha én elmondom önnek, hogy micsoda rettenetes csapásokon mentem én azóta keresztül, hogy legutoljára láttuk egymást, hát akkor irgalommal lesz hozzám.

Azt mondtam neki, hogy csak beszéljen, én hallgatom, most nagyon ráérek.

– Mikor legutoljára találkoztam önnel – emlékszik rá? mikor úgy becsapta az orrom előtt az ajtót – pedig hát, Istenem, én csak jót akartam. Nem gondoltam, hogy úgy megharagítom vele; – hát akkor mindjárt utánaláttam, hogy visszatérjek haza, a Gyuricza Péter karámjához. Ej, de megbántam, hogy olyan rosszul kezdtem önnél a beszédet. Hiszen más okom is volt odamenni. Mikor a fiskálisaim elvállalták a peremet, az a szőke igen praktikus ember volt, megkínált egy kis pénzzel, amit majd visszafizethetek neki, ha a peremet megnyertem. Én azonban a büszkét játszottam s visszautasítottam a kínált pénzt. Pedig hát voltaképpen már akkor nem volt több három húszasomnál, amit a vaj árából félre tudtam dugni. Ez pedig gőzhajóra nem elég. Öntől nem restelltem volna kérni. Csak egypár forint kellett volna. De miután kidobott a szobájából, elmaradt a kérés.

– Nagyon sajnálom, hogy ezt nem találtam ki.

– Én még jobban sajnáltam. Kénytelen voltam aztán ebben a szorult helyzetben egy Bécsbe menő tyúkász szekerére felkérezkedni, aki két húszasért felvett a csirkés kosarai közé; útközben még maradt egynéhány garasom a megszálló korcsmákban megfizetni a zsuppnak az árát, amin háltam. Harmadnapra szerencsésen elértünk Új-Szőnyre. Odáig elfogyott az utolsó darab kenyér és sajt a kosaramból. A csapszék előtt egy sánta, béna koldus szólított meg az Isten nevében; csak egy kétkrajcárosom volt még. Egy krajcárt visszakértem belőle a koldustól, mert tudtam, hogy a hídon vámot kell fizetnem. Lássa ön, ez az, ön hibája. A pesti XII pont közé már a hídvám eltörlését is felvehette volna.

Ej, de mérges voltam! A fél rajzomat ki kellett gumilasztikuznom. Erzsike meg nevetett – a maga nyomorúságán is meg az enyimen is.

Azután folytatá:

– Már most innen gyalog hazáig. A Duna-soron végigmehettem anélkül, hogy a városba be kellett volna térnem, s onnan aztán ki a külső sánckapun. Egy ismerőssel sem találkoztam. Ellenben nagy csoport nemzetőröket láttam, kék atilladolmányosan nagy sietve vonulni a vár felé, dobszó mellett. Nagy dologban lehettek, hogy meg sem látták a szép asszonyt.

– Azután csak haladtam szép csendesen az ismerős úton. Magamban elgondoltam, mint a mesebeli tojásáruló asszony, hogy mit fogok én majd kezdeni, ha a vagyonomat a kezemhez kapom. Elviszem magammal a Gyuriczát jó messze, Erdélybe, ott veszek neki egy birtokot, ahol sok marhát lehet tenyészteni, magam megtanulok szőni, mint azok a pakulárasszonyok; az uram a saját szövöttesemet fogja viselni, a szobámat felcifrázom hímzett törülközőkkel, körülaggatom mázas korsókkal, a tálason sorban lesznek a cintányérok. Lesz egy szilvásunk, annak a termését én kifőzöm pálinkának; méheket tartok és méhsert csinálok, mézeskalácsot sütök, azt a Péter nagyon szereti, ha vásárkor hozzájuthat. – Ezalatt észre sem vettem, hogy már egész közel jutottam a gulyástanyához. – Dél felé járt az idő, a kémény füstölt. – Bizonyosan a kis szolgáló főzi az ebédet, az én utasításom szerint. Hogy meg lesz majd lepetve a Péter, ha én viszem ki utána a fazekat a karámhoz! – Amint a konyhába beléptem – ott senkit sem találtam a tűzhelynél. – Egyenesen benyitottam a szobába: – Hát mit látok? – Az én Gyuricza Péterem ott ül az asztal mellett – a feleségével, s szép kedveskén ebédelnek egy tálból.

(– Ahán! – dörmögtem én közbe. Költői igazságszolgáltatás, ezt magam sem gondolhattam volna ki jobban.)

– Én egyszerre kéket-zöldet láttam magam körül. A torkom összeszorult; egy szót nem voltam képes kiejteni. De annál jobban fel volt vágva a nyelve a kis menyecskének. Amint engem meglátott, felpattant a helyéből, félrecsapva a fejkötőjét a fején, a két csípőjére tette a két kezét s nekem támadt:

– „Ejha! Drága nagyságos asszony! Hát húshagyó kedd van ma talán, hogy maskarában járunk? Tán elvesztett itt valamit, azért jött? Bizonyosan a zsali ruháját? Szép nagyságos asszony, mondhatom! Nincs magának elég derék ura odahaza? A szegény parasztgulyást kell elbolondítani? – Hát ha már nem elégszik meg a maga hites férjével, akivel a fejét beköttette, nem tud magának válogatni a magához való gavallérok közül? Az én tarka vánkosomra kívánkozik ez a kofputztzos fejecskéje? Szégyellje magát.”

Én meg voltam dermedve. Ez a szembeszálló fúriaarc elvette minden erőmet. Kétségbeestemben a Péterre néztem.

Az mind ezalatt ott ült az asztalra tehenkedve, s nyelte a túrós dödöllét.

– „Hát igazság ez, Péter – rebegtem hozzá könyörögve. – Hát kend engedi ezt velem tenni?”

Erre ő az asztalra ütött az öklével egy nagyot, s rákiáltott az asszonyra.

– „Asszony! Te hallgass! Ne járjon a nyelved! Ülj le az asztalhoz és zabálj! Majd én beszélek!”

A menyecske szót fogadott nagy dér-durral; de amég az ura beszélt is, folyvást közbeejtegetett ilyen szókat: „Még az én ruhám is felszedte! Nem loptam én azt! – A szép cicruhámat! – Hogy összecafatolta! Mintha a kispiaci korcsmákban hentergett volna benne!”

A Péter pedig beszélt bölcsen:

– „Nagyságos asszonyom! Engedelmet kérek. Én tudom, mi a tisztesség. Katona is voltam. Becsületet tudok. Ami nem összevaló, az nem összevaló. Lovat meg ökröt nem fognak össze. – A parasztnak parasztasszony való, az úrnak asszonyság való. – Ugye hogy soha, egy kisujjal sem bántottam a nagyságos asszonyt? Pedig, de sokszor elrontotta a vajat! Kukorica, krumpli mind kapálatlan maradt. A disznók nem esznek, mert elvásott a foguk; mert nyers kukoricát kaptak. Már ez mégsem lehetség. Hát majd, mikor a tehenek ellenek, ki lesz ottan? – Hát aztán a kemencét ki tapasztja ki? Az ujjas mándlimat kirágták az egerek, most is foltozatlan. Aztán már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy „te Jutka!” – Ez már úgy tudja a kötelességét, mint a parancsolat. – Ha ráverek meg sem nyikkan! – Pedig hát azt megkívánja a derekam, különben a csömör áll a hátamba: – Azt is ki tudja kenni.”

(Én eldobtam a kezemből albumot, plajbászt, s hanyattvetettem magamat, úgy kacagtam. Lehetetlen volt ezen nem nevetni. Erzsike maga is azt tette.)

– Hát hiszen most már én is kacagok ezen nagyot, de abban a helyzetben, mintha korbáccsal vertek volna rám, úgy esett ez a beszéd. Végre én is dühbe jöttem, rárivalltam Péterre.

– „Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a feleségét, akit őmiatta elcsapott?”

– „Óh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én igaz lelkű ember vagyok. Nekem Bagotay úr őnagysága ajándékozott tíz darab tinót; de meg nem vesztegetett.”

A szívem elfacsarodott erre a szóra.

– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a világot, amelyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, úri kényelmemet. Én komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek; dolgozom, nélkülözök, nyomorgok, s ha egyszer megkapom a vagyonomat, azt mind nekiadom, úrrá teszem, az ő saját ízlése szerint! – s azalatt ez a csivasz bitang elcserél engem tíz tinóért.

Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által megszabott díja a házasságtörésnek, mellyel az ki van egyenlítve. Werbőczi mondja: „raptor solvat decem juvencos”. (A nőrabló fizessen tíz tinót.)

Erzsike tovább mesélt:

Még aztán a Péter patriárkális tanácsokkal kezdett szolgálni.

– „Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz. Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kisujjammal is, mikor visszajöttél? A nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy vesszük, mintha birkoztunk volna, s egyszer az egyikünk csapta volna földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik pofonra, ahogy gavalléros!”

(– Ne nevettessen már, mert nem tudok rajzolni – könyörögtem Erzsikének.)

– Hát mi a gutát talál ezen nevetnivalót? Én még most is sírhatnám mérgemben.

– Hát hisz éppen az a nevetnivaló.

Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, ami még bosszantóbb volt.

– „Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos urat. Jaj, de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!” (De ilyen adta, ezt sokszor elfelejtetted! – kiálta közbe a Péter.)

Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat, s vessem le a Jutka köntöseit, amiket most jogtalanul kuszpitolok.

Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; ami a másé, az a másé; elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük.

Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; „gyerünk ezzel a benyílóba”, átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból az otthagyott úri ruháimat, s aztán segített átöltözködnöm. Ezalatt olyan barátságos, olyan szelíd lett, úgy beletalálta magát a parasztnyájasságba, a cselédhízelgésbe:

– „Jaj, milyen szép karcsú termet! de kár volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár volna ezeket a batyucepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép lábacskái pöccedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden úriasszony mindjárt azt cselekedné, hogy amint az urát rajtakapja valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal. Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha gavallér. Grófnékat is láttam én már, akiknek az ura kikapó volt. – Hát mit kívánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládéskók már csak a legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem, nagyságos asszonykám, a drága jó nagyságos úrhoz; majd meglátja, milyen szívesen fogja látni!”

Azt mondtam rá, hogy én őhozzá vissza többé nem mehetek. Sírtam szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sírok.

– „Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis vakációt. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos úrra, s az egész idő alatt el volt bújva a tiszttartóéknál.”

– Hát a virágárulás a piacon? Meg a séta a vízen keresztül?

– Arra is azt mondjuk, hogy mindaz csak truccból történt. Már hogy is merné ilyen csivasz paraszt, mint az én emberem, egy ilyen drága kincsre vetni a szemeit? Bolondnak mondják az ilyen dolgot; az, aki elhiszi, Megreperáljuk ezt gyönyörűségesen.

– Válóperünk is foly már.

– No, afelül meg már éppen ne fájjon a feje a nagyságos asszonynak. Visszavonta már az instantiáját a nagyságos úr. Bizony Isten. De higgye el nekem, hogy visszavonta. Azt mondta a nagyságos úr, hogy igen nagy zavarban van. Hogy a dézsmát, meg az úrbért elvesztette; alig kap pénzt. Az urak ott Pesten meghozták a morgatoriumot – vagy mi a frányát? – hogy a régi adósságot nem kell megfizetni; de már most meg új adósságot nem lehet csinálni. Ha elválik a nagyságos asszonytól, a százezer forintot vissza kell fizetni, s akkor ő dob alá kerül. A’ bizony.

Most kezdett már előttem világosodni. Ez a fecsegő asszony kiszalajtotta a száján a titkot, hogy miért kellett az én idillemnek bevégződni. Hisz ez a tiszta kétszerkettő! Visszavesznek engem, mint a diákot a vakáció után az iskolába. Azért sem megyek vissza!

Mikor fel voltam öltöztetve a régi ruháimba, a gulyásné felnyitotta a benyíló ajtaját, s kibocsátott a nagy szobába.

A gulyás már akkor egész parádéba tette magát; felvette az ünneplő mándliját, felhúzta az új csizmáit; úgy állt előttem, a kalapját a két kezében tartva. Alázatos volt, mint egy cseléd. Megcsókolta a kezemet, s én csak most vettem észre, hogy milyen nagyon szúr a borostás álla. Mikor megszólalt, olyan hangon beszélt, mint ahogy az égett emberek szoktak sápítozni, mikor megállnak a konyhaajtóban koledálni:

– „Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom: engedelmet kérek, ha valamivel megbántottam volna, nem akaratommal történt. Bocsássa meg kegyesen a hibámat, sohasem cselekszem többet. Hogy most az egyszer úgy megestem…”

Nem tudtam, hogy mérgelődjem-e vagy nevessek.

Ő érzékenyedett el, s a lobogós inge ujjával törölgette a szemeit. Ő adta a bűnbánó Magdolnát.

Az ajtó mögé volt támasztva egy hosszú fűzfapálca, azt ő kezébe vette. Csak néztem, hogy mi lesz azzal a bottal, tán nekem akarja adni a zarándokoláshoz.

– „Engedje meg, drága jó nagyságos asszony, hogy én kísérhessem haza a kastélyig. Valami baja ne történjék. Rossz emberek vannak. A kutyák megugatják, a bika is megkergetheti.”

– De én nem akarok a kastélyba menni – mondám neki.

Erre tátva maradt a szája:

– „Ah! Hát hová?”

– Az az én gondom. Alá is út, fel is út. Megyek, amerre a szél fúj.

Ekkor összeszedte a bölcsességét. Olyan kenetteljes hangon prédikációzott, mint egy ótestamentomi patriárka

– „Neé tegye azt, drága jó nagyságos asszony! Neé szomorítsa meg azt a mi kedves, jó nagyságos urunkat. Nincs annál jobb ember a világon. – Engedje meg, hogy hazakísérhessem. – Csak messziről, húsz lépésről –.”

Én türelmetlenül toporzékoltam, kiabáltam, hogy menjen az ajtóból, eresszen utamra.

Ekkor a Péter kirukkolt a színével:

– „Nagyságos asszonyom. Már ennek meg kell lenni. Énnekem a jó nagyságos úr, mikor azt a tíz tinót adta, hogy a feleségemet visszafogadjam a házhoz, azt mondta, hogy: – No, Gyuricza Péter! ha még az én asszonyomat is hazahozod a kastélyba, nem sajnálok tőled még tíz rúgott borjút.”

(Erdők, sziklák visszhangzottak a kacagásomtól; nem bírtam visszatartani.)

De már erre bennem is felforrt a méreg! Tudja? Ha engem dühbe hoznak, akkor én oroszlán vagyok. Kikaptam a pálcát a Gyuricza Péter kezéből: – „Nesze, bitang, pimasz! Nesze, a tíz rúgott borjú!” – Nem tudom, tíz volt-e? Nem számláltam. S a nagy mahomed ember hátatfordítva szaladt előlem a szobában az asztal körül, mint a rajtschulban, s ordított, mint a víziló, míg a bot össze nem törött a hátán. A felesége meg dehogy interveniált volna; felállt a padkára, onnan nézte nagy gyönyörködéssel, hogy egyszer valahára akad valaki, aki az ő tirannusát jól elnáspángolja.

Csak úgy el ne lettem volna fáradva az úttól!

Akkor kezdtem el magamhoz téregetni, mikor már künn voltam a mezőn s a szél kifújta a fejemből a hőséget. Ez az idill hát szépen be lett fejezve; de mi kezdődik el most?

Hogy a Bagotay Mukihoz vissza nem megyek, az az egy bizonyos.

De hát hová?

Előttem volt a szép Duna. A töltött út mindenütt mellette visz el. Oda-oda támaszkodtam egy vén fűzfához, s elnéztem a nagy élő vizet. Egy-egy hal nagyot cuppantott benne, amint felugrott a levegőbe. A víztől nem félnék, hanem a halaktól félek. Nem tudtam magamat elölni. Azt szerettem volna, ha igaz lett volna, mivel gyermekkorunkban ijesztgettek bennünket, ha a vízbe kihajolva néztünk a partról: „Vigyázz! Hátad mögött leskelődik egy ördög, az beletaszít”. – Dehát nem taszított bele. Nem tud már az ördög semmit. Nem állja ki a konkurrenciát az ember fiaival. Dehát aztán valósággal érdemes két ilyen emberért, mint a Bagotay Muki, meg a Gyuricza Péter öngyilkossá lenni? Kinevettetni a halálban!

Azt gondoltam, hogy hazamegyek az anyámhoz.

Ő csak nem dobhat ki a házából. Nem bánom, büntessen meg, megalázom, megtöröm magamat, elviselem a haragját. Ő mégis anyám, egyetlen gyermeke vagyok, kell, hogy szeressen egy kicsit. Másnál úgysem kereshetek se irgalmat, se szerelmet. – Mikor magam is gyűlölöm magamat!

Ezzel a gondolattal indultam a város felé.

Rekkenő meleg volt, erős déli szél fújt, olyan száraz, forró, mintha fűtött kemencéből jönne, a homokfelhő egészen eltakarta a vidéket, s mikor egy forgószél előkapott, a fűzfához kellett menekülnöm, hogy le ne sodorjon a töltésről. Nem tudom, minő szakasza volt a napnak. Nekem, tudom, hogy délelőtt volt; még aznap nem ettem. A Gyuriczáék elfelejtettek megkínálni a „nyögvenyelővel”, pedig elfogadtam volna. A szomjúság ellen egypárszor lementem a Dunához, s ittam a tenyeremből. Az útfélen találtam egy virágot, amit úgy hínak, hogy papsajt. Megkóstoltam, de nagyon rossz volt. Sietnem kellett, akármilyen fáradt voltam is, hogy mentül hamarább elérjem a várost. Jó lett volna már egy darab kenyér is, amilyent pénteken a koldusoknak osztogatnak otthon.

Amint így sietek a város felé, egyszercsak valami sötétség keletkezik előttem az égen, s amint feltekintek, rémülve látom, hogy a városban tűz támadt, annak a fekete füstje gomolyog fel a porfelleges égbe.

A forró számum a város felé vitte a fekete füstöt. Szent Isten! Az egész város porrá fog égni!

Én elkezdtem most már futni. Elfeledtem, hogy fáradt vagyok, éhes vagyok; a rémület új erőt adott. – És mentől közelebb értem a városhoz, a füst annál magasabbra gomolygott. Most már nem volt fekete, hanem veres; milliom sziporka kavargott fölfelé, s egész háztető darabok repültek lángolva közötte; ahol egy cserépfedeles ház gyulladt ki, ott, mint a tűzijáték röppentyűi, pattogtak a tüzes cserepek szerteszéjjel. Egy egész utca állt már lángban, amint a városba megérkeztem. Ordítozó embercsoportok, vágtató szekerek, jajgató asszonynép, elgázolt gyermekek s közöttük bömbölő tehenek, ökrök, amik vadultan igyekeztek a tűzfény láttára a sötét istállókba visszamenekülni; mind összevissza rohant, ész nélkül, előre, hátra. Én egy mellékutcába betértem, hogy el ne gázoljanak; azon keresztül, gondoltam, hogy eljutok a mi házunkig. Mindenütt jajgató emberekkel találkoztam, akik házaikból a féltett holmijaikat igyekeztek az utcára kihordani. Oltásra senki sem gondolt. A zsarátnok úgy hullott, mint a zápor. – Amint az anyám házához elértem, már akkor az is egészen lángokban állt. Az volt a legmagasabb ház az utcában. Egy csoport honvéd igyekezett a tüzet oltani; mások behatoltak a házba, s az ablakokon keresztül hajigálták ki a bútorokat. Egy aranyrámás képet láttam kirepülni; az a szegény jó apám arcképe volt. Óh, de szeretett az engem; ha ő meg nem halt volna, nem volnék én az, ami vagyok! Csupa idegen arcok voltak. Hiába kérdeztem tőlük, hogy hol az anyám. Meg sem hallották! – Egyszer aztán odajött egy plégalléros, valami őrnagy, s rájuk rivallt a tűzoltó honvédekre:

– „Mit oltogatjátok itt a tüzet? Érdemes rá! Itt tanyázott az az ezredes, aki felgyújtotta a várost! Menjetek a kórházat oltalmazni! Hadd égjen ez az átkozott fészek!” – Nem tudtam, hogy eszemen vagyok-e, vagy megőrültem. Miért átkozzák a mi házunkat? A honvédek egy ezredesnek a nevét kiabálták, aki sokszor járt a mi estélyeinkre. Még, ha felismernek, engem is a tűzbe dobnak. Egyik nehéz szekér a másik után hajtott keresztül a szegény apám arcképén. Még azt sem tudtam megmenteni. Zsibbadt kábulatomból egy iszonyú ordítás rázott fel; ezernyi-ezer ember sikoltása: – „Jézus Mária, a Szent András ég!” Már az egyik tornya annak a gyönyörű nagy székesegyháznak kigyulladt, a másikban még kongtak a félrevert harangok. A néptömeg magával sodort, minden ember a templomot sietett megmenteni. Már késő volt! A második torony is kigyulladt, a harangok elnémultak, a templom tetőzete is égett. A szép templomi zászlókat, amiket az úrnapi processiókon a céhek férfiai szoktak nagy pompával körülhordani, félig elégve hordták ki a hulló üszkök közül. Olyan iszonyú volt a hőség, hogy nem lehetett a piacon megmaradni. – „Oda az egész város! – kiabálták az emberek – fussunk a szigetre.” – S azzal tódult az emberáradat a szűk utcákon keresztül a Duna-part felé. – Én arra gondoltam, hogy nekünk ott van egy nyári lakunk (boldog emlék!) tán az anyámat is megtalálom ottan, lehet, hogy ő is oda menekült, s mentem én is az emberárral. Mire a szigeti dobogóhídhoz értünk, már nem lehetett a megtorlott tömegtől előrehatolni. „Miért jönnek vissza?” – „Azért, mert a dobogóhíd is ég!” Rettenetes látvány volt! Az egész Duna-sor lángban állt már, s a szigetre vezető hídon harapódzott odább a tűz; a Duna füstölgött a beléhullott gerendáktól; gabonás hajók, malmok, lángolva úsztak alá s csapódtak a jégtörőkbe. A vámszedő háznál egy csoport nemzetőr tartotta vissza a népet, hogy az égő hídra ne rohanjon. Azok beszélték el, hogy mi történt. Még a tűznél is nagyobb veszedelem. Egy császári ezred akart szép csendben bevonulni a várba. Már Tatán voltak. A polgárok megtudták, s kiszedték előlük a hajóhidat. Most azok bosszúból, hogy a hadicsel nem sikerült, felgyújtották a várost. – Milyen átkozódás volt az! – Folyvást azt az egy nevet hallottam emlegettetni. – Azét, a főtisztét, aki az anyámat nőül akarta venni, – ha a forradalom közbe nem jön.

(Én nem tudtam folytatni a rajzolást; a köd nem a tájékon feküdt már, hanem az én szememen.)

Az asszony folytatá a rémlátással teljes történetet:

– Ekkor a vár fokáról három ágyúlövés dördült el. Lehet, hogy csak jeladás volt, amit tűzvész idején szoktak tenni a csapatok consignálására. Hanem ez ágyúlövésekre az egész néptömeg eddigi rémülete még nagyobb rémületté idomult át: – „Az ellenség ostromolja a várost!” Erre az az egész sokaság, mely eddig a Duna-partot ellepte, egyszerre visszatódult az égő városba, keresztül a lángoló utcákon, az égő gerendákon. – „A Vágdunára, a Vágdunára!” – kiabálta mindenki. Arrafelé még van szabadulás. Azt csodálom, hogy össze nem gázoltak. – Rémültömben egy hajóslegénynek a karjába kapaszkodtam, s a becsületes ember, akit soha életemben nem láttam, tűrte, hogy belécsimpajkózom, még biztatott, hogy csak jól fogjam meg, el ne maradjak tőle, s aztán úgy vonszolt magával az egymás hátán tóduló sokaságon keresztül.

(Az elbeszélőnek pihenőt kellett tartani; úgy elfojtotta a keblét e rémjelenet előadása: az arcán a veríték gyöngyözött. Idő vártatva bírta csak folytatni):

Soha ezt a napot én el nem felejtem. Egyik rémület a másikat irtotta ki a szívből. A félrevert harangok kongása máskor idegreszkettető hang; és volt olyan óra, amikor vigasztaló szózatnak tetszett az égből, még egy toronyban kongtak a harangok, a kálvinisták tornyában. A többi templomtorony mind égett már, ez az egy még megvolt. A szél ellenkező irányban fújt, a tűz azon városrész felé nem terjedt. Mindenki a kálvinista torony irányában tartott. – A vár közelébe eső utcákat a nemzetőri hadcsapatok elzárták a futó népség elől; az egyetlen utca, amelyen a Vág felé menekülni lehetett, a Szombati utca volt. Fele annak is lángban állt, de ahol a Nagy Mihály utca elválasztja, attól kezdve épen maradt. – Az önök háza volt a legszélső épület, melyen túl nem terjedt a tűz. De az átelleni szegletház, a vendégfogadó földig égett. – Óh, ez a kedves ismerős ház! – Azokkal a hűs folyosókkal, azokkal a veres márványoszlopokkal, amiknek a keresztvasán annyiszor produkálta ön előttem az akrobatai gyakorlatait! – Az a gondolatom támadt, hogy e nagy szorongatásomban odamenekülök. – Valamikor szívesen láttak ottan! A kedvemért még új befőttes üveget is bontottak fel. – Igaz, hogy sokat vétettem ennek a háznak! – Szememre is hányta az az öregasszony. Kinevettem az ő fiát! – Ezzel a kacagással kikergettem a világba! – Dehát a nagy szerencsétlenség idején a haragot elfelejtik. Odamenekülök az ön anyjához. Ezt gondoltam, amint a házukat megláttam. – Hát ezt a jelenetet megint nem fogom sohasem elfelejteni. – Ott állt a jó öreg asszonyság a házajtóban, abban a barna ruhában, abban a fodros főkötőben, amiben ön lefestette az arcképét, s a futó emberek közül, akinek az arcát megismerte, azt megállította, s azt kérdezte tőle: „nem látták-e az én fiamat?”, s hogy ezt mondták, hogy: „nem láttuk!” a kezeit tördelte, keservesen zokogva: „Óh, szent atyám, én istenem! miért nincs itt az én fiam?”

(Jaj! Mi esett a szemembe?)

Az asszony folytatá:

– Mikor az ön anyjának ezt a szavát hallottam, megint új rémület fogott el. Nem jutott eszembe, hogy önnek még egy bátyja is van, aki városi közgyám, s annak most a városházán kell helyt állni, s amíg a tető ég a feje fölött, az árvák vagyonát megoltalmazni. – Nem mertem az utcának azon oldalán végigmenni; áttértem a másik oldalára. – Hátha engemet is megragad s éntőlem is azt kérdezi: „hová tetted a fiamat? Ha ezek a te átkozott színváltozó szemeid nem volnának, most itt volna ő mellettem, nem volnék magamra hagyva!” – Nem mertem, nem mertem a színe elé kerülni – inkább a saját anyámnak a haragos arcát viselem el, mint az ön anyjának a könnybelábadt tekintetét. – Eltakartam az arcomat, s úgy futottam el mellette.

Nem bírta továbbmondani. Odafektette az arcát az ölembe, úgy zokogott. – Ez igaz volt…

(Haj, haj! Amit egy nevetés szele elfúj, azt egy könnyözön sem hozza vissza többé!)