XVIII. FEJEZET
Hideg zuhany!

Ugyancsak elővett a szívdobogás, mikor a végzetes expedícióra indultam.

Amíg a lakásomtól Erzsike szállásáig elmentem: ahány érdemekben gazdag veterán színésznő van a Nemzeti Színháznál, azt mind szemközt hozta rám a sors; az mind megállított, az mind megkérdezte, hogy hová megyek; az mind észrevette, hogy de ki vagyok csípve; az mind megfenyegetett, hogy „nono, szalmaözvegy!”

De az ördög is volt velem, hogy fel kellett frizíroztatni a hajamat.

Amint az Erzsike lakásának a kapuján be akarok surranni, ott meg a Sági Tóni ütközik belém. No, még ez kellett!

Közös jó ismerős a vármegyénkből. A világ harangja.

– Szervusz pajtás! De régen láttalak. Éppen most jövök az Erzsikétől. Szörnyű kifordított kedvében van a menyecske. Majd kidobott az ajtón. Bizonyosan valakire vár. Talán éppen terád vár?

Végem van! Holnap minden újságban benne lesz, hogy itt jártam. Mert „quod licet bovi: non licet Jovi”.

Ha visszafordulok még rosszabb.

Siettem fel a lépcsőkön. Erzsike a harmadik emeleten lakott. Nem volt „in natura” szállás. Az udvar felől, a folyosón kellett az ő ajtajáig végigmenni. Útközben lakott egy masamód, egy fiókzálogház tulajdonos, egy cselédszerző; annak mind az ablakban volt a feje.

Mikor a címzett ajtóhoz értem, éppen akkor rángatta ott a csengettyűfogantyút egy olyan fentebb leírt piros peluche-hajtókás tisztecske, aminők ellenében Klatopil Vencel szerint nekem kellett szolgálnom madárijesztőül.

A negyedrészben felnyitott ajtón egy mérges szakácsné pofa jelent meg, röviden elutasítva a látogatót.

– Nincs itthon a nagyságos asszony!

Csaknem letapostuk egymásnak a sarkantyúját, amint a szűk folyosón karamboloztunk.

S egy perc múlva ugyanaz a szakácsné-ábrázat, teljes nyájasságra gömbölyülve szólt énhozzám.

– Tessék csak besétálni, kérem alássan!

S egészen feltárta az ajtót.

Azt a képet kellett volna látni, amit a piros prémes csinált. Nem volt elég, hogy a szemével, szájával rám bámult; még a cvikkerét is feltette az orrára.

Ezzel nekem holnap duellumom lesz.

Én azonban elfoglaltam a pozíciót.

Erzsikének a lakásába a konyhán keresztül kellett menni; az volt egyúttal az előszoba is, ahol a felöltőt fel lehetett akasztani. A szakácsné volt az egyetlen cseléd, szobaleány, mindenes.

– Csak tessék besétálni a szalonba – unszolt a cseléd.

– De jelentsen be elébb. Itt a névjegyem.

– Nem vehetem el, kérem, mert csupa tészta mind a két kezem. (Valami vajassüteményhez való tésztát dagasztott.) Tessék hát ide a fogam közé dugni azt a vizitkártyát.

Azután úgy apportirozta be a névjegyemet a foga között. Egy perc múlva kijött.

– Be lehet már menni.

Én beléptem abba a szobába, amelyet a cseléd szalonnak nevezett.

Senki sem volt még ott. Körülnéztem.

Nem találtam azt az úri pompát, ami a szép hölgyet hajdan az anyai házban körülvette, de azért minden csinos volt és tiszta. Némely hölgynek megvan az az adománya, hogy a szegényes tárgyakból is tud harmonikus pompát csinálni. Sajátkezű hímzések, zenetámlány hangjegyekkel és hegedűvel, nyíló virágok, egy kalitka, egzotikus verebekkel, oláh katrincák, székely cseréptálak, korsók, egypár díszkötésű könyv, kiegészítik az egyszerűségben keresett elegáns hangulatot.

A szalonból nyílt egy szőnyegajtó a másik szobába, az valószínűleg a hálószoba.

Az ajtó néhány perc múlva megnyílt, s előlebbent a szépasszony.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kiléptekor a fejét oldalt fordítá s a szemöldeit összehúzta, mintha valakinek, aki odabent maradt, csöndes maradást intene. Az a pillanatnyi ajtónyílás azt is megengedte látnom; hogy az intő tekintet irányában van a lefüggönyzött mennyezetes nyoszolya.

Amint azonban az ajtót betéve maga mögött, felém fordult, egyszerre nyájas lett az arca a szép hölgynek. Odasietett elém, s kezét nyújtá.

– Nagyon szép öntől, hogy kérésemre eljött. Nem neheztel érte, hogy idefárasztottam?

Most még kedvesebb volt ez a nő, mint valaha.

A legegyszerűbb házi toalettben, a fején semmi dísz csak a fényes selyemhaj, egy varkocsban összefonva s tőben átkötve szalaggal.

Olyan volt, mint ezelőtt tíz évvel, mint egy tizenhat éves kisleány.

S az egész lénye mind a gyermekkorára emlékeztetett. Az az őszinte, ravaszság nélküli tekintet; azoknak a lelkében olvasni elegendő nyílt szemek; az az ártatlan száj!

Helyet mutatott, hogy hova üljek le. Elvette a kalapomat, ezüstfokosomat, s letette az asztalra.

– Hisz ön nálunk marad ma ebéden. Megmondtam a szakácsnénak, hogy ma az ön kedvenc ételét készítse.

– S tudná kegyed, hogy mi az,

– Hogyne? Babot disznófüllel. Ezt már csak minden tisztelője tudja országszerte.

Erre aztán nagyon kevély lettem. Nemzetem mégis csak elismer! Másnak babért, nekem babot.

– De már akkor itt maradok.

– Klatopil idejében nem főzhettem soha babot, mert ő azt állítja, hogy attól ostoba lesz az ember.

– Ellenkezőleg. Pythagoras bizonyítja, hogy a bab ugyanazon alkatrészeket tartalmazza, amiket az emberi agyvelő.

S miután a babnak a becsületét ekként helyreállítottuk, rátértem a tulajdonképpeni céljára az idejövetelemnek.

– Én kegyedet hivatlanul is meglátogattam volna mai nap.

– Volt valami oka rá, hogy eszébe jussak?

– Olaszországból kaptam egy levelet, melynek tartalma kegyedet nagyon érdekli.

Ennél a szónál olyan hidegen nézett rám; mint egy alabástromszobor.

– Engem érdekel?

– Úgy hiszem. E hó 20-án ütközet volt a Mincio mellett, amelyben a kegyed férje is kitüntette magát.

– Úgy? – mondá a hölgy gépiesen.

– („Úgy?” Furcsa! – Node tovább.)

– Sőt a küzdelem hevében meg is sebesült.

(No, már ennél a szónál szentül számítottam arra a drámai hatásra, hogy a gyöngéd feleség rémülten fog felugrani, elsápad, ájulásra kezd s a kezeit tördeli, míg végre zokogva tör ki ajkain az imádott férj neve: óh Vencelem! óh, Klatopilom!)

Az bizony még csak a fejét sem vetette hátra.

– Igen? – szólt egész hidegvérrel.

Mintha az csak olyan mindennapi dolog volna, hogy egy szeretett férj a csatában sebet kap.

Meg voltam botránkozva. Ilyen háládatlan közönséggel még nem találkozam soha.

Mármost hogyan folytassam tovább? – Én arra számítottam, hogy majd mikor már jól kisírta, kikiabálta magát a kétségbeesett hitves, akkor előállok neki a vigasztalással.

– Ámde megsebesülése annyira nem veszélyes, hogy a hadjáratot továbbfolytathatja vele.

– Elhiszem – veté oda félvállról az asszony.

No, de ez már alligátori érzéketlenség! Hát rinocérosz idegeink vannak? Ilyen fogadtatásra nem voltam készen. „Elhiszem!” Ez az egész?

Nohát ha gyöngéd érzelmeink ennyire be vannak kapszulázva, talán majd az örökké érzékenynek maradó indulat megmoccanik a drasztikus hatásra. A hiúság nem zsibbad el soha!

Előjöttem az öreg ágyúval.

– A főhadparancsnok Klatopil Vencelt, a csatatéren tanúsított hős magaviseleteért, ott a harcvonal előtt kinevezte kapitánnyá.

S a szépasszony még arra a szóra sem ugrott a nyakamba. De még hangot sem adott rá, hanem a szája két szegletét lefelé húzta.

Hát ez már micsoda?

Mikor egy főhadnagynénak azt mondják, hogy mától fogva „kapitányné” a címe, hogy aki csak találkozni fog vele az utcán, mindenki gratulálva fogja mondani: „Frau Rittmeisterin!” titkolt irigységgel a még főhadnagynői rangfokon elmaradt pályatársnők; hogy azonnal új látogatójegyeket nyomathat változott rangcímmel; ha még ez sem idézi elő azt a hatást, hogy a cseresznyeajkak egyszerre szétvonuljanak, a csillogó fogsort gyönyörre nyitva meg, s a hajnalderűs arc közepébe szerelemgödröcskéket ásva! Ahelyett az a csúnya, lefelé görbített, összeszorított száj! S aztán még tokát csinál hozzá! Nincs rútabb, mint mikor egy szépasszony tokát csinál. A kettős áll vénít!

Egész zavarba hozott. Mármost én ezt mivel mulattassam? Az időjárásról beszéljek?

– Szabad kegyednek gratulálnom? – mondék a keze után nyúlva.

De nemcsak hogy nem szorította meg a kezemet, ahogy illett volna, sőt ízetlenkedve vonta azt vissza, s félrefordította a fejét. Egyszerre világosság támadt a fejemben! Mérték nélküli önhittségem gyújtotta meg azt. Mit magasztalod te most itt a távol levő férjet, mikor te magad közel vagy? Hát azért híttak téged ma ide ebédre, hogy Klatopil Vencel hőstetteiről énekelj?

Közelebb húztam a széket a pamlaghoz, amelyen Erzsike ült, s a kezemmel a felfrizirozott hajamat borzoltam végig. Erzsike észrevette ezt a mozdulatot, s hirtelen felém fordította az arcát. Valami hamis mosolygás villant át egyszerre az arcán; olyan mosolygás, amelyből egy pillanat közén egy egész fejezetet olvas le az ember. Ez ám a sztenográfia.

– „Ah, uram, hát ezzel a gondolattal jöttünk ide? Felsütöttük a hajunkat? Felcicomáztuk magunkat ellenállhatatlannak?”

Ezer csúfolódó, halfarkú vízitündér fickándozott ezekben a tengerszemekben.

Ez a mosolygás megölt.

Észrevettem a visszás helyzetet. Én itt (szokásom ellenére) felcicomázva jelenek meg, akár csak egy „petit-maitre”, ő pedig, az asszony, legegyszerűbb házi öltözetben, perkál ruhában fogad el, minden pipere nélkül, s mosolyogva lövi ki ellenem a nagy költő mondását: „hiúság, a te neved – férfi!” De hát miért hítt akkor ide?

Mért kergette el az egyik látogatóját? mért tagadta el a másik előtt honlétét? ha nem az én kedvemért?

Ohó! Tertium „is” datur! Talán egy harmadikért, aki már elébb jött? Mikor kijött a budoárjából, valakinek inteni látszott a szemöldeivel.

Hirtelen rendbeszedtem magamat. Azt hiszem, hogy nagyon elpirultam a megszégyenüléstől, (ami jól meg volt érdemelve.)

Azt láttam, hogy a don Juan szerepében nem aratok sikert, a Tartuffe szerepére kezdtem vállalkozni. Játsszuk hát az erkölcsi bírót.

– Talán nem jó időben jöttem kegyedhez most?

– Sőt én kértem, hogy éppen most látogasson meg.

– Egy komoly ügyben?

– Rám nézve nagyon komoly.

– De hisz az is igen komoly ügy, amiről én beszéltem kegyednek.

– Úgy látszik.

– De kegyed olyan különös arccal fogadta.

– Elég komolyan hallgattam.

– De annak örvendetes része is volt.

A szép hölgy bosszúsan csettentett a nyelvével.

– Hát nem érdekli kegyedet Klatopilnak a hőstette, megsebesülése, kitüntetése, rangfelemelése?

– Nem! – vágta keresztül a szavamat határozottan. Huh, hogy lángoltak a szemei. Akár egy kigyulladt nafta tó.

– Nem? – ismételtem én elbámulva. – Kegyedet nem érdekli már a férjének sem jó, sem rossz balsorsa? Nem érez miatta sem hideget, sem meleget?

– Nem!

Megint „nem!”

– Hiszen a legnagyobb szeretetben váltak el, mikor neki el kellett a csatatérre mennie.

– Igaz.

– S annak még alig múlt egy hónapja.

– Csak huszonnyolc nap. Számláltam a napokat.

– S azalatt beállt a tél?

– Be.

Ekkor aztán elkezdett pajkosan nevetni. Felugrott a helyéről, s az öt ujjával ő is felborzolta a bodros hajamat.

– Hagyjuk ezt ebéd utánra. Majd akkor elmondok mindent. Most ne rontsuk el a jó ebédet vele. Ön most egészen el van szörnyedve fölöttem; s azt hiszi, hogy én önt most valami kelepcébe csaltam. Majd meglátja, hogy bohóság az egész, az az én komoly ügyem. Hagyjuk ezt a fekete kávé után.

Megint életre keltem. Szeszélyes az asszony! Az illik neki.

– Én azon voltam, hogy önnek jó ebédet adjak. Tartozom a revanssal, olyan régen volt, hogy együtt ebédeltünk. Legutoljára ön vendégelt meg engem. Tudja? ott a Pogányoltaron! Sohasem ettem jobb ízűen. Milyen pompás pirítós kenyér volt! Fáin sült szalonnával. Ma is a számban a jó paprikás íze. Ma én akarok önnek olyan vendégséget adni, amire visszaemlékezzék sokáig.

(No, ez már kellemesen biztató nyilatkozat! Valóságos macskafajta, hízelkedik, törleszkedik, azonban folyvást tartani kell tőle, hogy egyszercsak megkarmol.)

– No, jöjjön, segítsen felteríteni. A szakácsné nem ér most rá.

Nekem aztán segítenem kellett neki az asztalterítésnél. Ugyanaz a szalon volt az ebédlő is. A pamlag előtti asztalról elébb el kellett hordani a könyveket, porcelánvázákat, kínai csecsebecséket, azután felteríteni az abrosszal.

Kíváncsi voltam rá, hogy hány teríték lesz.

Csak kettő volt. Két tányér, két evőeszköz, két pohár. Hát az a harmadik, ott a hálószobában? – Vagy nem jól értelmeztem volna az arckifejezést?

Már azt kezdtem hinni, hogy az egész csupán idioszinkrázia volt.

Egyszer azonban egy félretolt szék zöreje hangzott át a budoárból.

Látszott a hölgy összerezzenésén, hogy az kellemetlen volt ránézve. Összeharapta az ajkait bosszúsan.

– Van valaki kegyednek a szobájában? – kérdezém én szigorú, bíráló hangon.

– Van! – felelé ő dacosan.

Kezdtem a neheztelést affektálni: „asszonyom!”

– Akarja ön megtudni, hogy ki van odabenn? – kiáltá ő ingerülten.

– Nem vagyok rá kíváncsi – mondám én –, s nézegettem a kalapom és a sétapálcám után.

– De én akarom, hogy tudja meg! – kiáltá ő utamat állva indulatosan s megragadva a kezemet, odavonszolt a hálószobája ajtajáig; azt hirtelen felszakítá és kitárta. A szobában egy szőke fiatal hölgy állt előttem, nagy, bámuló kék szemeit rám meresztve.

Erzsike bemutatta a hölgyet:

„– Klatopil Vencelné asszonyság Krakkóból.”

Azután félrehúzta az ágy függönyét. Ott pedig egy gyermekleányka feküdt, valami tizenegy éves.

– Ez pedig Klatopil Vencelnek a leánya. – Beteg. – Hagyjuk őket magukra.

Én úgy éreztem magamat, mintha valami mágikus hatalom egy perc lefolyása alatt körülkeringette volna velem hosszában a földtekét, a jégsaroktól az egyenlítőig és megint vissza.

Azt sem tudtam, hogyan kerültem megint vissza a másik szobába.

Még folyvást előttem állt annak az ijedten rám bámuló asszonynak és leánykának az arca.

A hátam mögött sírást hallottam.

Erzsike sírt. A pamlagra borult le arccal, így zokogott.

– Mennyire szerettem én ezt az embert! milyen igaznak, milyen tökéletesnek tartottam. Azt hittem, ez az eszményképe a férfinak. – Még most sem tudom őt vádolni. – Nem ő volt a hibás; egyedül én. – Az ő vétke egyedül az én bűnöm. – Eh! Bolondság. – Beszéljünk a helyzetről komolyan. – Ön már most megérti ugyebár, hogy miért kértem, hogy látogasson meg. – Tanácsára van szükségem.

Én oda ültem mellé.

Erzsike letörlé a könnyeit, s aztán egész higgadtan beszélt:

– Engem az egész világ balul ítél meg. Azt hiszik, könnyelmű vagyok. Pedig ha énnekem valami fáj, az azután hosszan elfáj. – Azóta, hogy „ő” eltávozott, én se társaságba nem megyek, se látogatásokat el nem fogadok. Ha a régi ismerősök közül látogat meg valaki, azt mondom, nagytakarítás van a háznál, nem lehet nálam leülni. A cselédemnek meg van hagyva, hogy ha látogató jön, – egy ember kivételével – mondja mindenkinek, hogy nem vagyok látható. Hogy ki az az egy kivétel? azt ön, ha akarja, kitalálhatja, ha nem találhatja ki, az sem baj. – Mikor „őneki” oly hirtelen útra kellett mennie, egészen érzékeny kedélyállapotban volt. – Meg akart esküdtetni, hogy nem leszek hozzá hűtelen, amíg ő távol lesz. Idehozta a feszületet elém. Látta, hogy kinevetem vele. Akkor aztán azon rimánkodott, hogy ha már megcsalom, legalább ne tegyem azt holmi jött-ment barázdabillegetővel, sőt egyenesen kijelölt a számomra egy kiváló férfiút, akire nem lenne féltékeny. Erre én azt mondtam neki komolyan, hogy amint én ismerem azt az embert, az képes arra, hogy szerelemből megöljön valakit, de hogy meglopjon valakit, arra nem.

(Nagyon veres lehetett az arcom ennél a szónál.)

– Ekkor aztán „ő” misztikus hangulatba csapott át; tudta, hogy ez hat rám a legjobban. Azt mondta: „ha te engem más férfiért megcsalsz, én abban az órában meghalok. Ott állok naponta-éjente, ahol a halált osztogatják. Amely percben egy csók elcsattanik a te ajkadról egy más férfi ajkán, abban a pillanatban roppanik nagyot az engemet kereső golyó az én szívemben”. – Irtózatos mondás! – Ez a szó aludnom nem hagyott, álmomból felriasztott. Ha idejött hozzám egyik-másik barátném látogatóba belejöttünk a csevegésbe, tréfáltunk, nevetgéltünk, egyszerre csak végigfutott az egész testemen valami hideg borzongás. Mikor én nevetek, ő talán akkor a lovak lábai alá taposva küzd a kínhalállal. – Minden jóízűen esett falat a torkomon akadt, ha arra gondoltam, ő most talán éhezik, szomjazik –, s mikor a szél rázta az ablakot, arra gondoltam, hogy most künn a viharban áll védtelenül, fázik. És én nem takarhatom be.

Egész álomjáróvá tett a fenyegetése. – Utóbb már a barátnéim elől is eltagadtam magamat. Egész kedélybeteg lettem. Azt hittem, hogy nekem nem szabad jókedvűnek lennem. Egy nap tízszer bementem ahhoz a feszülethez, amire ő meg akart esketni, s letérdeltem elé imádkozni, fogadásokat tettem, hogy védje meg, hozza épen vissza. Pedig kálvinista nő vagyok. De az a feszület az övé volt. – S ahhoz ő hű maradt azért, ha kitért is. Legszebb úton voltam a pietistaság felé. Kezdtem igen szépnek találni az erkölcsös életet. – Nagyon szerettem volna, ha ön hébe-hóba meglátogatott volna; – de csak azért, hogy megmutassam, hogy én is olyan erélyes vagyok, mint ön. Én magasztaltam volna ön előtt az ön nejét, ön pedig az én férjemet. Ez lett volna az én ambícióm.

Félbeszakította az ömlengést a szakácsnő.

– Bevihetem már a madámnak a becsináltat?

– Ha készen van, vigye be.

Aztán felém fordult, felvilágosítva a körülményekről.

– Ezeknek a számára külön kell főzetnem, mert ezek a mi magyaros ételeinktől halálos betegek lennének. Azért nem teríttettem az asztalhoz harmadiknak. Ami önnek kedvenc étele, az a németnek halál.

A szakácsné behozta a csirkebecsináltat.

Erzsike belekóstolt egy kanálkával, hogy nincs-e nagyon megsózva, nem tett-e bele a szakácsné petrezselymet. Mert az orvos, aki idejár a leánykát gyógyítani, homeopata; tiltva van minden fűszer az ételben. Aztán maga fölszeletelte a kisleány számára a zsemlyét; vizet töltött neki egy pohárkába, s azt a két tenyere közé fogva meglangyította egy kissé. Sőt egy égő parazsat is hozatott be; s ezt a pohár vízbe fojtotta, ahogy szokták gondos anyák a beteg gyermek számára a vizet megójtani. A leány anyjának pedig felnyittatott egy korsó pilseni sert, azt küldte be neki.

S csak azután, hogy azok megebédeltek, hozatta fel a mi ebédünket.

Addig nem is folytatta a félbeszakadt beszélgetést; a cseléd szüntelen keresztüljárt a szobán, az előtt nem szólhatott. Azután is, hogy az ebédhez hozzáültünk (mondhatom, hogy keserves ebéd volt!) valahányszor a szakácsné bejött az étellel, vagy tányért váltani, mindannyiszor félbeszakította a beszédfonalát, s háziasszonyi nyájasságra fordította a dolgot, mintha a kínálkozás magyaros szokását gyakorolná.

– Egy reggel, mikor éppen fésülködtem, bejön a cseléd jelenteni, hogy egy kopottas asszony van odakünn egy serdülő leánykával, akik a főhadnagy után tudakozódnak. – Én kimentem hozzájuk a konyhába. – Egy szőke kék szemű nőt láttam magam előtt, aki körülbelül velem egykorú lehet; annak a karjába kapaszkodott egy felnőtt, tíz-tizenegy évesnek látszó lyánka. Az asszonynak a kezében volt egy útitáska meg egy nagy vászonesernyő. Ruházata polgárias, minden divatszerű krinolin nélkül; fején egyszerű nemezkalap; éppen ilyen öltözete volt a leánynak is. Mind a kettőnek simára fésülve a haja a homlokáról hátrafelé.

A nő németül kívánt jó reggelt.

Én azt kérdeztem tőle, hogy kit keres?

A nő azt felelte: „a férjemet keresem, Klatopil Vencel urat”.

– „A főhadnagyot?”

– „Mikor engem elvett, csak alhadnagy volt.”

Én hirtelen megfogtam a kezét, s bevezettem mind a kettőt a konyhából a szobába. A cseléd szerencsére nem ért németül. Egész a hálószobámba vittem őket. Megkínáltam őket, hogy üljenek le.

– „Bizony jól esik – mondá a nő. – Mert nagy utat tettünk. Krakkóból jöttünk ide.”

– „Csak nem gyalog tán?”

– „De egészen gyalog. Vasútra nem telt.”

Rágondolni is szörnyeteg egy eszme! Krakkótól idáig, egy növendék leánkával együtt gyalog tenni meg az utat! Tud-e a képzelet ilyent teremteni?

– „Ön Klatopil Vencel hadnagynak a neje?” – kérdezém én az asszonytól.

– „Az vagyok. Ez pedig itt az ő leánya, Marianna.”

S állításának igazolásául előkereste az útitáskájából az esketési levelet, melyben a krakkói székesegyház anyakönyvének kivonata van rublikázva szépen: vőlegény Klatopil Vencel, hadnagy a** cheveaux legers-eknél; menyasszony Dunkircher Anna. Tanúk: Babolszky ezredes, Kolmarszky szatócs. Eskető pap Lubanszky Szaniszló plébános. Nap és év: 1846. február 16.

Azután előmutatta a leányának a keresztlevelét: Marianna. Született 1846. június 29-én. Törvényes szülött. Atyja: Klatopil Vencel, hadnagy; anyja: Dunkircher Anna. Keresztelő lelkész: Lubanszky Szaniszló. Keresztapák a fentebbi násznagyok.

Még egy házassági szerződés is volt az okiratai között. Be volt ez bizonyítva jól.

Erzsike egyszerre csak nagyot kacagott.

A szakácsné jött be, hozta a levesestálat.

– Hahaha! Tudja ön már Ollendorf szerint, hogy „miért sír a kapitány?”

– „Mert az angolnak nincs kenyere.”

– Nézze, Zsuzsi, elfelejtett a gyámatyámnak kenyeret adni. A gyűrkéjéből messen neki, azt szereti.

A cseléd mentette magát, hogy hiszen a leveshez még nem kell kenyér.

Pompás leves volt, tejfeles tojásos rizsleves, csirkeaprólékkal. Erzsike merített a tényáromra.

– Köszönöm, elég lesz.

Mikor aztán a cseléd kiment, folytattuk.

(Nincs is kellemesebb tête-à-tête a világon, mint amelyet a benyitogató cseléd tíz percenkint félbeszakít.)

– Most tudjuk már – mondám én –, hogy mi oka volt annak a rendkívüli tüneménynek, hogy egy boldog vőlegény az esküvője után keservesen zokogni kezd. Szegény fiúnak eszébe jutott az elhagyott régi felesége és a gyermeke.

– Azám. Hanem azért el ne hagyjuk hűlni a levest. Tetszik önnek parmezán is hozzá?

– Köszönöm. Anélkül jobb szeretem.

– Klatopil Vencel parmezánnal szerette.

Aztán hozzáláttunk a levesevéshez.

– Klatopil Vencel meg is duplázta mindig a rizslevest.

– Köszönöm. Én sohasem veszek egy ételből kétszer.

– Tudom. – És a legjobb falatot mindig a tányérján szokta ön hagyni.

– Hát ezt honnan tudja?

– Még leánykoromban figyeltem meg; mikor nálunk volt ön néha ebéden. – Azt tartják, hogy ez babona; a tányéron felejtett falat azt jelenti, hogy valami távollevő kedvesünk éhezik.

– Nem babona biz az; hanem egészségi szabály, akkor hagyni abba az evést, ivást, mikor legjobban esik. (Valóságos diaetetikai értekezést folytattunk, mint akiknek semmi egyéb kívánságuk nincs, mint késő vénséget élni és köszvénytől mentnek maradni.)

A levesben, mint említém, csirkeaprólék volt. Erzsike tányérjára került az a része a csirkének, amelyikben a „sarkantyúcsont” van.

Köztudomású, hogy bizalmas társaságokban, fiatal hajadon leányok között az a szokás, hogy mikor ilyen sarkantyúcsontra akad valamelyik, az a barátnéját felhívja csonttörésre. Az egyik az egyik végét fogja meg a sarkantyúcsontnak, a másik a másikat, s addig húzzák kétfelé, míg kettétörik. – Amelyiknek a sarkantyús rész jutott, az fog hamarább férjhez menni. Ez az ábrándos babona.

Erzsike nevetve mondá:

– Mikor az első ebédet megettük, ilyen sarkantyúcsont akadt a kezembe. Én odanyújtottam azt az Annának: „szakítsuk el: melyikünké marad a Klatopil?”

– Ah, önök egyszerre olyan jó barátnék lettek?

– Hát hogyne! Mikor kettőnknek vagy egy férjünk! Én természetesen itt marasztottam őket magamnál. Nem is tudom, hová lettek volna, ha én be nem fogadom. Már akkor egy krajcárnak sem voltak urai. Az egész úton csak kávét ettek. Több felöltőruhájuk nem volt, mint amit a testükön viseltek, s fehérneműt nem váltottak az egész úton. Nekem az első feladatom az volt, hogy kiöltöztessem őket. Az asszonynak jó volt az én ruhám, a leány számára a Kerepesi útról hozattam nekivalót. Ezt mindjárt ágyba is kellett fektetni, mert a feje fájt, és erős láza volt. Orvost hívattam, az adott neki valami orvosságot, amitől elaludt. Azóta ő alszik az anyjával együtt az én ágyamban, én magam meg a pamlagon. – Nem kell önnek ez a csirkemája?

– Köszönöm. Folytassa inkább.

– Mikor a szegény asszony látta, hogy jól fogadom, elérzékenyült, a nyakamba borult, aztán sírtunk egymás barátságáért mind a ketten, mint a záporeső. Tudtuk, hogy egyikünk a másiknak a halála. De melyik lesz? Aztán csak nagy hamar elmondtuk egymásnak a magunk történetét a közös férjjel, hogy kerültünk össze vele. – De furcsa színpadi jelenetet lehetne ebből csinálni.

Én kérdem: – „No te Anna, mondd csak, hogyan kerültél te ezzel a Klatopillal össze? s hogyan maradtál el tőle tizenhárom esztendeig?”

Anna felel: – „Furcsa históriája van ennek. Tudod Erzsi a krakkói köztársaságnak a történetét?”

Én: – „Soha hírét sem hallottam én szegénynek.”

Anna: – „Hát, tudod, ez egy nagy lengyel város, ahol hajdanában a lengyel királyokat koronázták, s ha meghaltak eltemették. Én odavaló vagyok. Az apám híres kesztyűs volt Krakkóban, akinek portékáit messzeföldre elhordták. A mi városunk volt az utolsó szabad lengyel köztársaság, mikor utoljára felosztották Lengyelországot. Huszonkét négyszög mérföld területe volt.”

– Kevesebb, mint Debrecennek – vetém én közbe.

Erzsike folytatá Anna beszédét.

– „Mikor én tízesztendős leány voltam, megint támadt valami lengyel forradalom; azt ismét leverték, osztrákok, poroszok, muszkák egyesült erővel, s akkor a krakkói köztársaság feletti ügyelést rábízták Ausztriára. A régi lengyel szokások, tanácskozások megmaradtak; hanem a várban állandó helyőrségül maradtak az osztrák katonák. Mikor én tizenhat esztendős lettem, meghalt az anyám, s akkor aztán nekem kellett a kesztyűsboltban helyt állanom. Itt ismerkedtem meg Klatopillal. Fiatal hadnagy volt; rendszeresen nálunk vásárolta a kesztyűit. Bár maradt volna a kesztyűknél! Ki veheti rossz néven egy tizenhat esztendős leánynak, hogyha hisz? Én is hittem. És őneki igazán jó szíve volt. Mikor látta, hogy nekem nincs más választásom, mint a szégyen és a halál között, akkor oda jött az atyámhoz és megkérte a kezemet. – Természetesen – hozzáadtak. – A lengyeleknél sohasem volt az szokásban, hogy ha egy leány katonatiszthez akar nőül menni, annak még elébb a katonai hatóságtól kelljen engedelmet kérni, keserves nagy összeget biztosítékul letenni; a pap összeadott bennünket minden kérdezősködés nélkül. – Alig voltunk egy hétig férj és feleség, mikor újra kitört a forradalom. A lengyel fölkelésnek Krakkó volt a központja. Eleinte nagy sikerrel harcoltak a lengyel fölkelők. Énnekem látnom kellett, hogy kergetik az utcán végig a lengyel kaszások az én férjemnek a lovascsapatját, akinek annyi ideje sem maradt, hogy tőlem búcsút vegyen.”

Én azt kérdeztem tőle: – „Te is lengyel vagy?”

Anna azt felelte: – „hogyne volnék! azért hogy német nevem van? – Nehéz napok következtek erre. Nekem leányom született. És énnekem mindennap kétszer kellett a templomba mennem. Egyszer azért imádkozni, hogy a hazám diadalmaskodjék, másszor meg azért, hogy a férjem visszatérjen. – Őrült kívánság! – Hisz arra maga az istenség is tehetetlen, hogy két egymással ellenkező imádságot beteljesítsen. Férjem visszatért Krakkóba, hanem a lengyel ügy elbukott. – A szabadságharcosok szétfutottak, a megszálló seregek visszatértek. Szomorú viszontlátás volt az! – Krakkó e bukás után megszűnt köztársaság lenni, s be lett kebelezve, mint egyszerű székváros az osztrák örökös tartományok kötelékébe. Az apám sírt, én pedig örültem, hogy visszakaptam a férjemet. De nemsokára megbűnhődtem a tilalmas örömért. A férjem tudatta velem, hogy nagy baj van. – Eddigelé az osztrák tisztek Krakkóban nem sokat kérdezték a tábornokaiktól, hogy szabad-e házasodniok.”

Én közbeszóltam: – „Ez a magyar–horvát határőrvidéken is így volt szokásban; a granicsártiszt házasodhatott kaució és engedély nélkül.”

Anna: – „De most, hogy Krakkó Ausztriához lett csatolva, az egész katonai törvény ki lett terjesztve miránk is, s most már a hadnagy feleségének hétezer forintot kell lefizetni biztosítékul.

Erre pedig az én apám képtelen volt. Rajtam kívül még hat leánya volt, s akkora összeget nem vonhatott el az üzletéből, amekkora a biztosítékhoz kellett.

Az a veszedelem fenyegetett bennünket, hogy ha a férjem felsőbbsége megtudja a házasságunkat, Klatopilt azonnal megfosztják a tiszti rangjától.

Az apám azt tanácsolta, hogy Klatopil tegye le önként a kardbojtját és lásson valami polgári állás után. De arra gondolni sem lehetett. Ki adott volna Krakkóban alkalmazást egy osztrák katonatisztnek, aki a lengyelek ellen fegyverrel harcolt?

Klatopil éppen azon időben lett főhadnaggyá előléptetve. Ez azt az örömteljes reményt lobbantá fel szíveinkben, hogy nagy gyorsan fog a rangfokozaton előrehaladni, s ha egyszer azután őrnagy lesz, akkor nem kell a házassági biztosítékot letenni többé; akkor nyilvánossá tehetjük, hogy férj és feleség vagyunk. Addig ne tudja más csak a rokonok és az ismerősök.

Ebben megnyugodtunk. Klatopilt nagyhamar áthelyezték az ezredével Magyarországba.

Amint aztán Magyarországon kitört a forradalom, én többé Klatopilról semmit sem tudtam meg. Hol jár, hová lett, él-e vagy meghalt? Semmi hírt sem vettem róla. Háború idején titokban tartják azt, hogy merre jár ez meg amaz az ezred. Egyszer olvastuk egy hadibulletinből, hogy az a dragonyosezred, amelynél a férjem szolgált, részt vett valahol a Bánságban egy ütközetben. Szegény apám ekkor rászánta magát, hogy leutazik személyesen a Bánságba, megkérdezni az ezredestől, hogy él-e még a férjem. Mikor odaért, éppen akkor temették nagy pompával az ezredest. Tífuszban halt meg. Ez volt a násznagyunk. Őneki volt egyedül tudomása a katonaságnál a mi házasságunk felől. Ez jól megőrizte a titkot, mert a násznagykodás a szabályellenes egybekelésnél neki is az állásába kerülhetett volna. Az alezredes pedig csak annyit tudott Klatopilról, hagy azt a századával detachirozták valami küldetésben, ahonnan nem tért vissza. Valószínű, hogy a magyar fölkelő seregek lekaszabolták a csapatjával együtt.

Én bízvást felvehettem a gyászruhát, el is viselhettem azt; a háború bevégeztéig semmi hírt nem hallottam a „férjemről.” Eddig szólt Anna, most én vettem át a szót:

– „Hogy semmi hírt nem hallottál róla, annak az oka az volt, hogy az egész hadjárat alatt körül volt zárva az ostromolt Temesvárban a századával együtt, s onnan hírmondó sem jöhetett ki egy esztendeig.”

– „De hát azután, hogy Temesvár fel lett szabadítva, mért nem tudósított? Legalább annyit írhatott volna, hogy él.”

– „Ennek az okát könnyű kitalálni. Őrá nézve az egész hadjárat meddő maradt dicsőség dolgában. Mint lovastiszt az ostromolt várban érdemeket nem szerezhetett. A hadjárat után is maradt főhadnagynak, a többi hadnagytársai mind előhaladtak a rangfokon. – Neki csak az elkeseredés maradt. A hátratett katonatiszt rosszabb a halottnál, annak a száján nem jöhet ki az a szó, hogy hála istennek élve maradtam!”

– „Dehát azután? Későbbi években. Három-négy esztendőn keresztül miért nem írt, bárcsak egy sort hozzám, hogy még él, és gondol reám – és gyermekére, akit úgy szeretett!”

– „Annak megint én tudom a legjobb okát. Egy könnyelmű bajtárs miatt adósságokba keveredett, lelketlen uzsorások kezébe jutott, akik folyvást mélyebben húzták bele a hínárba. Az ilyen zaklatott állapotban levő katonatisztnek bizony nem nagy kedve lehet még egy asszonyt és egy gyermeket is szorosabban fűzni magához. Most már nemcsak a biztosíték hiánya választotta el tőled, hanem az a csúf mocsár, aminek adósság a neve. Ezt nem tudta átgázolni. Ha rád gondolt és a gyermekére, az csak a kétségbeesését nevelte. Ha levelet írt volna hozzád, annak csak ez lehetett volna a tartalma: „mire ezeket a soraimat olvasod, már megszűntem élni”.

Anna kíváncsi volt rá, hogy vajon mennyire vihette Klatopil adósság dolgában.

Én aztán megmondtam neki a csinos kis összeget.

Hüh! Milyen hosszú képe lett egyszerre a barátnémnak! Azt kérdezé hüledezve, hogy most is megvan még ez a szörnyű nagy adósság.

Olyan bohókás volt ez a helyzet, hogy minden keserűségem mellett is el kellett magamat rajta nevetnem. Kinéztem az arcából a jámbor teremtésnek, hogy ha én ennek most azt felelem, hogy „bizony édes barátném, az adósság az egyedüli tárgy a földön, amit az idők foga meg nem emészt: Klatopil váltói még most is élnek” (igaz is, hogy megvannak; de az én fiókomban), hát akkor ez a szerencsétlen asszony képes azonnal kézen fogni a leányát s visszagyalogolni Krakkóba. – Hanemhát megszántam szegényt. Elmondtam neki a tiszta, puszta igazságot. – Négy esztendeig nem tudósítá őt a férje életben létéről, a hitelezői miatt; azontúl pedig énmiattam. Én megismerkedtem vele; nem tudtam, hogy nős; megszerettem, felajánlottam neki a kezemet. El kell ismernem, hogy ő vonakodott azt elfogadni. Mindenféle kifogásokat tett, csak azt az egyet nem, hogy már van felesége. Ez természetesen a legsikeresebb lett volna. De már akkor annyira szájáig ért a víz, hogy nem maradt egyéb választása, mint vagy főbe lőni magát, vagy kettős házasságot elkövetni. – Úgy látszik, hogy ezt az utóbbit tartotta kellemesebbnek.

Még Anna maga is elismeré, hogy okosabb eszme volt Klatopiltól ezt az utóbbit választani.

Nagyon áldott jó teremtés ez az asszony!

Én aztán teljesen megnyugtattam aziránt, hogy az esküvőnk előtt minden adósságát kifizettem a jó Klatopilnak. Meg is mutattam neki a chatouille-omban eltett váltókat, felvilágosítva felőle, hogy azok már el is évültek, s én nem fogom azokat Klatopil ellen beperelni a változott viszonyok után sem. – Amire a jó lélek hálakönnyek között borult a lábaimhoz, s a térdeimet csókolva biztosított felőle, hogy holta napjáig áldani fogja az emlékezetemet. S e megnyugtató biztosítás után egészen helyreállt a gyöngéd vonzalma az ő szeretett Klatopiljához.

Én megtetéztem a szívességeimet még annak a jelenetnek a leírásával is, amidőn Klatopil, mint vőlegény, az esküvőnk után keservesen sírva fakadt; bizonyosan az elhagyott neje és leánya miatt fakadtak e sűrű könnyei.

Ezáltal meg egészen elérzékenyítettem a szegény Annát.

– „Lássa ön, milyen jó szíve van szegény Klatopilnak!”

Akkor aztán egymásra licitáltunk, hogy melyikünk tud több jeles vonást felfedezni a Klatopil jellemében.

Végezetre elővettük a mi közös Klatopilunknak a fényképezett arcképét, és azt kölcsönösen kézről kézre adva, forró csókjainkkal vetekedve elhalmoztuk; míg végre megállapodtunk abban, hogy egyikünké se legyen az arckép; hanem adjuk azt a kis Mariannának.

(– No, hát jó volt-e a babcsuszpájsz disznófarkkal? – kérdezé tőlem az eközben tányért váltani bejött szakácsné.)

– Költői szavamra mondom, hogy még soha így el nem laktam disznófarkas babbal!

Azután következett valami baracklekváros tésztanemű. Én azt is szeretem.

Erzsike folytatá:

– Hát eddig volt az idill.

– Mi volt az? A disznófül?

– Most következik a próza. Én ezután a kellemetlen felfedezés után elmentem az ügyvédemhez, s elmondtam neki a dolgomat; kérve, hogy mit tanácsol helyzetemben. – Elébb kérdeztem meg az ügyvédet, aki száraz, prózai ember, nincs előtte más, mint a törvény; – csak azután akartam ön elé terjeszteni az ügyet, hogy legyen közöttünk bíró.

– Kik között?

– Köztem és az ügyvédem között; mert kettőnknek homlokegyenest ellenkező nézete van a jelen ügyben követendő eljárás tekintetében.

– Kegyednek is van valami nézete?

– Hogyne volna; de elébb hallgassa meg a törvények magyarázójáét. Elébb azonban koccintsunk egyet azoknak az egészségére, akik bennünket szeretnek.

S koccintottunk – nem mondtuk meg kiért.

– Hallgassa ön meg, hogy mi véleményt adott az ügyvédem. „Ez bizony nagy baj, de csupán Dunkircher Annára nézve az. Ha rendes, békességes időkben élnénk, akkor lehetne az a kimenetele az ügynek, hogy a katonai hatóság Klatopil Vencel főhadnagyot; amiért hatósági engedély nélkül házasodott, tiszti rangjáról való lemondásra kényszerítse. Ez esetben a Dunkircher Annával kötött házassága érvényben marad. Ellenben Klatopil úr, a később elkövetett bigámia vétségéért, az osztrák büntetőtörvények értelmében, kétesztendei börtönre nyer kellemetes kilátást. A jelen viszonyok között azonban, amidőn a lombardiai hadseregnek minden vitéz, betanult tisztjére nagy szüksége van, okvetlenül azt a választ fogja kapni a krakkói feleség, hogy az egész házassága törvénytelenül lett kötve, annálfogva „null und nichtig”. A plébánost, aki összeeskette őket, elküldik egy esztendőre valami kolostorba, fegyelmi büntetésből, Klatopil Vencel pedig marad főhadnagynak, sőt ha vitézül viselkedik, kapitánnyá is lesz. Kegyed pedig akként lesz főhadnagyné és kapitányné, mert az előbbi házasság érvénytelensége a kegyedét teljes jogerőre fogja emelni.”

Ezek voltak az ügyvéd szavai. Ugye jól megtartottam? Ismeri ön a katonai törvényeket?

– Őszintén megvallom, hogy azon számos tudományok között, amelyeket nem ismerek, ezek kiváló tért foglalnak el.

– Nohát én erre azt feleltem, hogy: – „Jól van! A törvények, a körülmények, a helyzetek azt indokolják, sőt okadatolják, hogy Dunkircher Anna legyen megfosztva hitvesi jogától; de hátha az emberi szív törvénye talál érvényre jutni?” – Elég jó kuriális stílusban fejeztem ki magamat?

Egy kicsit nevettem rajta.

– Az ügyvéd még jobban nevetett. – „Hogyan? – mondá. – Kegyed azt képzeli, hogy Klatopil Vencelnek majd megesik a szíve az elhagyott első feleségén? akinek szándékosan nem írt levelet, amíg írhatott volna, nehogy az valami bizonyítékkal bírjon aziránt, hogy Klatopil Vencel őt csakugyan megesküdt feleségének és nem egy elcsábított leánynak tartotta, akivel kötött házasságának érvénytelenségéről jól meg volt győződve? Hiszi azt kegyed, hogy Klatopil Vencel most, tizenhárom év múlva annyira elérzékenyül, hogy a csatatéren, a harc közepén elbocsáttatását fogja kérni; elfelejti a zászlójának, az uralkodójának adott esküjét; csak azért, hogy Dunkircher Anna számára megmenthesse a hitvesi főkötőt? Hiszi azt kegyed, hogy Klatopil Vencel otthagyja a legjobb reményekkel biztató karrierjét? becsukatja magát két esztendőre a fegyencházba, hogy onnan mint megbélyegzett koldus jöjjön elő; csak azért, hogy egy koldusnéval tovább élhessen törvényes összeköttetésben? És végül hiszi azt kegyed, hogy Klatopil Vencelnek úgy megzavarodhatik mind az öt érzéke, hogy ő egy ilyen szép, fiatal feleséget, mint kegyed, egy nemes gazdag hölgyet, aki őt kényelemben tartja, el fog taszítani magától, odadobni a világ csúfságának; azért, hogy visszakapjon egy elhervadt élettársat, akinek az arca megráncosodott: egy jámbor kesztyűsnek a leányát, akire nézve még csak nem is előny, hogy a jó hírű ,Dunkircher’ név helyett a ,Klatopil’-t ragaszthatja ki a cégtáblájára? – Nem! Asszonyom. Ilyen jószívű emberben én nem hiszek. Inkább elhiszem, hogy halfarkú tengeri szüzek vannak a világon.”

Nem szakítottam félbe az ügyvédet. Engedtem, hogy teljesen expektorálja magát. Mikor aztán egy kis pauzát tartott, akkor azt mondtam neki: „hiszen nem a Klatopil szívéről beszéltem én, hanem a magaméról”.

„A magáéról? – kérdé elcsodálkozva – hát az hogy keveredik ebbe a dologba?”

Nekem az az eszmém van a kínos ügy elintézésére, hogy én azt a biztosítékösszeget, melyet egybekelésünk alkalmával letettem, átruházom a Dunkircher Annára, akkor aztán ő részéről teljesítve lesz a föltétel, mely mellett a katonatiszt házassága megengedtetik; ő hadd legyen boldog az esküdt férjével. Én magam pedig majd el tudok valamerre tűnni az emberek közül. Nagy a világ!

Az ügyvéd erre megharagudott, azt mondta: – „Ha kegyed ezt megteszi, akkor rászolgál, hogy egyenesen elvigyék Döblingbe!”

– Nekem pedig ez komoly, elhatározott szándékom – ezzel, végzé Erzsike.

Én nem állhattam meg, hogy a kezére ne tegyem a kezemet. Mennyi igaz, nemes érzés alszik ebben a szívben! Ha lett volna ember, aki azokat fölébressze! Milyen derék asszony lett volna ebből a nőből, ha egy olyan férjre talált volna, aki a legközönségesebb értelemben vett „jó ember”, amilyen tíz férfi közül kilenc! – Miért kellett neki mindig, de mindig, azt a tizediket kihúzni a maga számára a sors urnájából?

Kitalálta, hogy mire gondolok e néma pillanat alatt. Azok a nagy, mély tűzű szemek lassankint megteltek könnyel. A gyémánttűz semmi a könny sugártüzéhez képest! Milyen szép volt e percben.

Az ajkai valami rebegéshez kezdtek. Alig tudta kimondani.

– Annak a másiknak gyermeke van.

S erre a szóra elkezdett görcsösen zokogni, egyik kezével az arcát eltakarva, másikkal az én kezemet szorítva erőszakosan. Kicsi híja, hogy én is együtt nem sírtam vele, úgy megesett rajta a szívem.

Aztán, hogy kisírta magát kedvére, nagyot sóhajtott, felszárítá a könnyeit.

– Most már tudja ön, hogy miért kérettem, hogy jöjjön ide? Legyen bíró ebben az ügyben. Melyiknek van igaza: az észnek vagy a szívnek? Azt kell-e tennem, amit az ügyvéd tanácsolt, vagy azt, amit én magam gondoltam ki?

Nehéz feladat!

– Lássuk: nem volna-e valami középút? – mondám én.

– Hátha rátalálnánk. – Én azt tanácsolom, hogy ne tegye kegyed sem azt, amit az ügyvéde tanácsolt; sem azt, amit maga kigondolt. Hanem várjon egy kis ideig. – Nagy háború indul meg; több, mint félmillió harcos áll egymással szemben. Annak egyötöd része nem fog a háború végén az övéihez hazatérni. Ezen országdöntő harcban vagy elesik az önök Klatopilja, vagy élve marad. Ha elesik, akkor meggyászolják mind a ketten. Az özvegyi fátyolon nem vesznek az asszonyok össze. – Ha pedig megéri Klatopil a háború végét, akkor ő, a vitéz, ambícióval teljes katona okvetlenül előbbre lép a rangfokozaton, a csatatér gyorsan növel! Lesz belőle őrnagy. Mint őrnagynak nem kell többé a házassági biztosítékot letennie. Akkor azután magához veheti a Dunkircher Annáját. Kegyednek pedig nem kell odaajándékoznia a biztosítási összeget, amire magának is nagy szüksége lehet.

– Köszönöm – szólt a hölgy. – Ez igazán olyan egyszerű, mint a Kolumbusz tojása. Tehát várni fogunk én is, Anna is, amíg a háború véget ér, s addig ezt a családot itt tartom magamnál.

– Még egyre figyelmeztetem. A várakozás ideje alatt kegyednek jó lesz valahová, valami kis városba félrevonulnia;^[1] ahol nincsenek ismerősei. Itt a fővárosban tarthatatlan hamis helyzetbe fog kegyed jutni. Az első feleség történetét nagy hamar megtudja a világ. – S a „szalmaözvegy” cím még elég jó cím; de a „szalmaasszony” már nem az. Kegyed költözzék mindenestől, holnap mindjárt falura, s vigye magával a vendégeit is.

– Azt fogom tenni.

Alig készültünk el, midőn kopogtatott az orvos.

Az orvos elől nem tagadhatja el magát, akinek a házánál beteg van.

Az orvos is jó ismerősöm volt. Nagy, kiterjedt praxissal bírt. Homeopatha volt. Bizonyos, hogy ez ma meg holnap, valahány páciensét meglátogatja, a nux vomica mellé mindannyinak beadja azt a legújabb hírt, hogy engem itt talált a szépasszonynál – poharazás közben: „thé complet!”.

Megvártam, míg a kis betegtől visszajő.

Megnyugtatott, hogy semmi baja sincs már, elhagyhatja az ágyat.

Erzsike kérdezé, hogy lehet-e a lyánykát falura kivinni.

– Sőt nagyon jót fog neki tenni.

Azután engemet fogott elő az én barátom, a doktor.

– Hát te hogy vagy?

– Köszönöm, nagyon jól.

– Nono! A szemedből látom, hogy nagy felhevüléseid, vértolulásaid vannak.

– Voltak, de már kigyógyultam belőlük.

– Remélem, homeopathiai úton.

– Tökéletesen homeopathice.

Az orvossal együtt én is eltávoztam.

Mikor kiléptem a kapun, megint belebotlottam Sági Tóniba.

– Corpo di Bacco! Te azóta mindig a szép menyecskénél ülsz?

– S te azóta mindig a kapuja előtt sétálsz?

Az átelleni ház ablaka tele volt kíváncsi asszonyfejekkel. Én aztán bérkocsiba vágtam magamat. Kihajtattam az indóházhoz, estére ott voltam Szegeden.

Ott is maradtam három napig, együtt jöttünk haza a nőmmel, a vendégjátékok bevégeztével.

S e három nap alatt mindennap érkezett két-három anonim levél Budapestről a feleségemhez, ilyenforma tartalommal:

– „Szegény barátném! Férjed egész napokat, éjeket ott tölt a régi ideáljánál, a főhadnagynénál. Mindnyájan osztjuk bánatodat. Az egész város tudja.”

Milyen nagyokat nevettünk e leveleken! Hej! ha keresztül nem jártam volna az eszükön a „drága barátnéknak”!

Ilyen furfangos fickó voltam én, amikor még a sasok ki nem tépték a hajamat.