III. FEJEZET
Az én mesterségem és az én gunyhóm

A festés alatt később lehetett már beszélgetni is. Sőt ez szükséges is az arcképezett jellemének tanulmányozása végett; és azért is, hogy az „ülő” ne érezze olyan nagyon kényszerhelyzetének kellemetlen voltát.

– Olvasta már, Erzsi kisasszony, Petőfi költeményeit?

– Óh, a mi házunknál nem szokás olvasni.

– Miért nem?

– Azért, mert aki hozzánk jár, egy sem hoz ide könyvet.

– Hát valami lapot nem járatnak?

– De igen: a „Journal des demoiselles”-t, hanem az nagyon unalmas.

– Valami magyar lapot inkább. Talán a „Pesti Divatlap”-ot.

– Majd megmondom a mamának, hogy rendelje meg. Ön is írt bele valamit?

– Igen.

– Mit?

– Egy mocsári szigetnek a leírását.

– Járt ön ott valaha, azon a mocsári szigeten?

– Nem. Csak úgy képzeletből írtam le.

– Mire való az?

– Az egy részlet a készülőben levő regényemből.

– Ah, ön regényt is ír? Minket mind bele fog írni?

– Dehogy! A regényírás nem abból áll, hogy az ember azt, amit maga körül látott és hallott, lemásolja.

– Szeretném tudni, hogy ön hogy kezd hozzá.

– Legelőször is kigondolom egy történetnek a végét. – A végén kezdi?

– Igen. Azután megalkotom ennek a történetnek az alakjait. Akkor ezeknek az alakoknak az egymáshoz való viszonyából kiokoskodom, hogy minek kellett aközben lefolyni, amíg a történet katasztrófája bekövetkezett.

– Eszerint abból semmi sem igaz?

– Azaz, hogy nem „való”; de igaznak kell lenni.

– Ezt nem értem. Aztán minek tölti ön azzal az időt, hogy regényt ír? Meg fog jelenni.

– Minden bizonnyal.

– Az igaz, önnek könnyű. Van egy gazdag nagynénje Ógyallán, ha ennek egy szót szól, hát kinyomatja a könyvét. Szokta tenni, ha neki ajánlják?

– De én nem szólok a gazdag nagynénémnek.

– Hát maga fogja kinyomatni a munkáját Weinmüller Fáninál? No hallja, ez nem jó gondolat. Én ismertem már egy írót, aki a könyvét maga adta ki, aztán faluról falura járt vele, minden háznál rádisputált a compossesorokra egy példányt. Ez göröngyös pálya.

– De az én regényem nem olyan lesz, amit a szerző maga hord el házról-házra, hanem amiért a kiadó fizetni fog tiszteletdíjt.

Ezért aztán a szemem közé nevetett.

Nevetnivaló is volt az, hogy valaki előálljon azzal a szóval, hogy „én most írtam valamit, amiből egy szó sem igaz; de azért követelem, hogy ezt elolvassák és fizessenek érte”.

– Azt gondolja, Erzsi kisasszony, hogy Petőfi költeményeit nem díjazzák? A „Szerelem gyöngyei”-ért kétszáz forintot kapott.

– Mik azok a „Szerelem gyöngyei” ?

– Gyönyörű költemények egy szép leányhoz.

– S megkapta azt a leányt?

– Bizony nem.

– No, ez derék. Tehát valaki udvarol egy hölgynek, ezt versbe szedi, végül kosarat kap, s akkor előáll ezzel a kosárral, hogy töltsék meg huszasokkal.

Még aznap elküldtem neki Petőfi „Szerelem gyöngyei”-t és „Cipruslomb”-jait.

Csak harmadnap folytattam a festést. Rögtön azon kezdtem, hogy vette-e kezébe a „Szerelem gyöngyei”-t.

– Oh, igen; virágokat szárítok benne.

– De a „Cipruslombok”-ba csak belenézett?

– Nem szeretem az ilyen dolgokat; mindjárt elpityeredem rajta, s aztán vörös lesz az orrom.

Tovább aztán nem folytattam ezt a témát.

Erzsi kisasszony ellenben sietett megédesíteni az okozott elfanyalítást azzal a kellemes hírrel, hogy az én ajánlatom folytán, a mama csakugyan praenumeráltatott a „Pesti Divatlap”-ra, mégpedig egész félévre.

Még ott voltam, amikor a posta elhozta a megrendelt lapot. Akkor minden lapot borítékba zárva kellett szétküldeni a postán. A levélbélyeg még nem volt feltalálva: a posta maga lehúzta előre az előfizetési díjból a maga illetményét.

Minthogy az előfizetés elkésve küldetett, tehát egyszerre négyheti szám volt a borítékba téve.

Az ünnepélyes felbontás után a család összes hölgyei, természetesen mind azt vették szemle alá, hogy vannak-e a lapban képek. Különösen divatképek. Hisz azért „Divatlap!” Egy divatkép csakugyan volt. A derék, hazafias érzelmű Vahot Imre vaskövetkezetességgel törekedett a divatot nemzetiessé tenni. „No, aki azt felvenné, pénzért mutogathatná magát!” Ez volt rá a hölgyek egyhangú véleménye.

A második számnak a képmelléklete volt Egressy Gábor, mint III. Richárd az álomjelenetben, kísértetektől körülvéve – Kiss Bálint hazánkfiától.

A nagyságos asszony azt kérdezte tőlem, hogy merre van ennek a képnek fejtül, merre lábtul? – Magam sem tudtam elképzelni, hogy került III. Richárdnak a feje a térde közé.

A harmadik szám mellékletével már meg voltak elégedve. Ez volt Laborfalvi Róza mint Gertrúd királyné, Barabástól. Művészi becsű rajz. Ez már érdekelte a hölgytársaságot.

– Azt mondják, hogy olyan csodaszép szemei vannak, aminőkhöz hasonló nincsen – mondá Erzsi kisasszony.

Erre logikai következetesség lett volna részemről azonnal egy hízelgő bókkal ellenvéleményt mondani; de egyszerre, mintha rögtön valami megszorította volna a torkomat, hogy ki ne jöjjön rajta az udvariasság szava.

– „Még sohasem láttam” – felelém.

A negyedik számból végre egy fiatal, nyúlánk, borzas fejű alak kőnyomatú képe került elő, mely alá e név volt írva: „Petőfi Sándor”. Barabás legjobb rajza. Ez az egyetlen igazi, hű arcképe a halhatatlannak. Ilyennek ismerték őt mindazok, akik vele együtt éltek; ez a távolba néző szem, ez a jóslatra nyíló száj; két keze hátratéve, mintha rejtegetne bennük valamit. Ez a képe azt látszik mondani: „én leszek Petőfi”, a többi képei már mind azt mondják: „én vagyok Petőfi”.

Ennek a képnek nagy hatása volt a hölgyek véleményére. Egy kőnyomatú arckép megjelenése hírlap mellett, abban a korszakban nagy esemény volt. Akkoriban még nem voltak jótékony krajcár-lapok, amiknek címlapján megjelenhetésre elég jog, ha valaki egy vénasszonyt fejbe üt baltával; ez idő szerint még csak a nagyon nevezetes hazafiak részesültek e dicsőségben, a fotográfia sem volt még feltalálva, s alig emlékezem rá, hogy egyéb arcképet láttunk volna berámázva, mint Wesselényi Miklósét, Balogh Jánossal karöltve. A 836-i országgyűlés követeinek a képei ugyan szintén megjelentek egy közös lapon, de az nagy ritkaság volt. Mind valamennyi arcélben; mind valamennyi hasonlított egymáshoz.

Tehát az valódi szenzációt keltő esemény volt, hogy Petőfi arcképe megjelent a „Divatlap” mellett. Akkor ez mégis több, mint egy országkerülő! Hisz ez nevezetes férfiú!

Ekkor aztán a társalkodónő vállalkozott rá, hogy mégis elolvassa majd az általam odaküldött verseskönyveket. Erzsike azonban arra volt kíváncsi, hogy mit találhatna tőlem a lap szépirodalmi részében. – Csakugyan ráakadt. A regényemből kiadott mutatványnak ez volt a címe: „Az ingovány oáza”.

No, ezt mindjárt el fogom olvasni.

Időt engedtem neki rá, csak napok múlva látogattam meg újra.

De bizony elolvasta. Azzal fogadott.

– Mostmár kíváncsi vagyok rá, hogy mi volt ennek a történetnek az eleje s mi lesz a vége. Ön már tudja?

– Hogy az… angyalba – ne tudnám!

– Csak a címét nem értem. Hol van itt az „oiseau” ?

Én aztán megmagyaráztam neki, hogy az „oáz” nem valami repülő állat; hanem egy sivatagba rejtőzött virány.

– Hát mért nem írja ön, hogy „sziget”?

Ebben ugyan igaza van.

– Apropó „sziget”. Önt sokszor látom a szigeti filagóriánk verandájáról a kertünk előtt végigsétálni; de még csak felénk sem néz; pedig elég nagy lármával vagyunk.

– Az meglehet. Olyankor nagyon el vagyok merülve. – Mibe merülve?

– A regényemen dolgozom.

– Dolgozik? Járva?

– Úgy szoktam. Elébb a fejemben kidolgozom az egész jelenetet a legapróbb részletekig; s mikor leülök azt leírni, az már csak gépies betűvetés.

– Eszerint, mikor ön azon a hosszú sétányon végigvágtat sebes léptekkel, olyankor sem lát, sem hall?

– De igen: látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót. Azokhoz hozzákötöm a gondolataimat, mint a pókfonalat; – hallok is – sárgarigófüttyöt, cinegecsevegést, távol hajókról jövő tülkölést, szúnyograj zümmögését; – az nekem mind súg, mesél valamit, a döngő darázs kölcsönadja a szárnyát a képzeletemnek; – hanem ha egy emberarccal találkozom, az kiver a gondolataimból, s egy „szervusz” szó szétfújja az egész fata morganámat; amíg azután újra vissza nem fordulok, s a feltalált nádkunyhóról, fatörzsről, bércsevirágról össze nem szedem a hozzákötött pókfonalaimat, s a magány lakóinak ismerős hangjai újra elém nem idézik az elfutott eszméket; akkor aztán beveszem magamat a mi kertünk kis fagunyhójába, s ott senkitől nem háborgatva, leírom azt a képet, ami a lelkem előtt áll.

És Erzsike, várakozásom ellenére, nem nevetett ki ezért az elucubratióért. Sőt inkább nagyon elkomolyodott. Hasonlított a szemei kifejezése ahhoz, amit az arcképen eltaláltam.

– És ez önnek gyönyörűséget okoz? – suttogá. – Olyanforma, mintha az ember álmodnék, aztán ráparancsolhatna, hogy szépet álmodjék.

– „Bagotay Muki úr!” – jelenté az inas.

Én aztán vettem a kalapomat. Ki nem állhattam ezt az embert. Ez már mindent élvezett, amiről nekem még csak a képzeletem mesélt.

…Most már megvallhatom őszintén. – Én nagyon szerettem magamat. Most már elmondhatom: – nincs vetélytársam. – Úgy szerettem mindig az egyedüllétet. Úgy el tudtam beszélgetni mindig magam magammal. – Kerestük egymást. – Mindig volt mit beszélnünk egymással. – Hitet, reményt, bizodalmat kölcsönöztünk egymásnak. Az Én az Énnek. Néha meg is hasonlottunk egymással. Valami elhibázott dolog. – Mindig én voltam a hibás; ez a húsból, csontból álló Én; ez az éhező, élvhajhász, hiú önhitt Én; az a másik volt az igazságában. Kibékített magammal. Az volt a tanácsadóm, a mulattatóm, a szükségben megsegítőm; – az ítélő bírám!

Az a kis fagunyhó ott a Duna-szigeti gyümölcsöskertben, (nem tudom, megvan-e még?) az volt az én legdrágább palotám, amiben valaha tanyáztam. Ott írtam meg az első regényemet.

Biz, ahhoz sok kritika hozzáfér. Hogy is értene ahhoz egy ifjonc kedély, aki még se embert, se világot nem ismer. De én azért azt az első munkámat mégis úgy szeretem, mint ahogy szereti minden ember az elsőszülöttét, habár testi-lelki hibáktól el van is torzítva.

Mintha most is előttem állnának még azok a nagy terebély reine claude-fák, érettségtől repedező gyümölcsökkel rakva, amik a kis gunyhót eltakarták; távolabb egy almafa, vérpiros gyümölccsel, meg egy másik tafota fehérrel, aztán egy harmadik, paszomántos almákkal; a nyitott gunyhóajtóból a begyepesedett útra lehetett látni, melyet kétfelől szőlőlugas szegélyezett. Amint a vigályos lombok között átszűrődött a meleg nyári verőfény, úgy tetszett, mintha zöld aranyból volna minden árnyék. Nagy távolból hallatszott a Dunán át az „angol kert”-ben muzsikáló katonai zenekar hangicsálása, a közelben a sárgarigó fütyült, meg egy-egy béka ümmögött az öntözőárokban. Én a regényemnek legnehezebb részét írtam: a szerelmet. – Minden ismeretlen világok között ez a legkitalálhatatlanabb. Képzeletből le lehet írni a mocsárvilágot; de nem a szerelmet. Ha szív ki nem találja, fej meg nem tanulja.

Egyszer csak az aranyos-zöld félárnyékot valami világosság deríti fel. – Ő áll ott a gunyhóm ajtaja előtt; fehér ruha volt rajta; kék szalagra kötött szalmakalapja a karjára akasztva, a felbontott haja hosszan leeresztve. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy képzeletem álomképe elevenült meg. – Csengő nevetése azonban azt bizonyítá, hogy valóban élő alak.

– Erzsi kisasszony! Hogy jön kegyed ide?

– Hát csak így. A szép puha fűben sétálva.

– Egyedül?

– Hát persze, hogy egyedül. Kit kellett volna még magammal hoznom? Mással csak nem kísértetem magamat a szomszédba.

A kertjeink, az igaz, hogy csak egypár száz lépésnyire voltak egymáshoz, ugyanazon hosszú középút mentében, mely az egész szigetet végigszelte.

– Hát nem lát talán szívesen? – kérdé a gunyhómba belépve.

Nekem a fejem is szédelgett.

– Óh, inkább nagyon örülök a szerencsének, Erzsi kisasszony… Mindjárt szedek önnek a mi hercegszilvánkból. (Olyan még nem volt senki másnak.)

Ez jó cím lett volna a gunyhóból kijutásra.

– Nem jöttem én önnek a hercegszilvájáért; megloptam én azt már, mielőtt ön megkóstolta volna. Én most azért jöttem ide, hogy meglássam, hogyan csinálják hát azt a regényt.

Mutattam neki, hogy itt van a papiros, itt van a toll, ezt az ember a kezébe fogja, s aztán megy magától a papiroson.

– Hát aztán nem néz semmi könyvbe?

– Láthatja, hogy semmi segédszerrel sem vagyok ellátva.

– No hát üljön le; majd én mellé ülök, s nézem, hogyan ír.

Azzal nem várva a beleegyezésemet, odaült a hárspamlagom végére, engemet is abba a kényszerhelyzetbe hozva, hogy az asztal mellé leüljek. (A gunyhó olyan szűk volt, hogy az asztal az ajtótól az ablakig ért.)

– De én ebben a pillanatban egy szót sem tudok leírni.

– Azért, mert én itt vagyok?

– Természetesen.

– Akkor hát olvassa el nekem azt, amit éppen most írt.

– De ez hosszú.

– Annál jobb, tovább itt maradok.

– Nem fogják kegyedet otthon nélkülözni?

– Tudják, hogyha elvesztem, megkerülök.

A hiúság a férfinak a szarva, aminél fogva bizton meg lehet fogni. Nekem hízelgett az, hogy felolvashatom valakinek azt, amit írtam. Más vidékeiben az országnak már akkor is zajos sikereim voltak a felolvasásaimmal; csak a szülővárosomban nem hallott megszólalni soha senki. „Nemo profeta in patria.”

És Erzsike nagyon háládatos közönség volt. Lehetett látni az arcán a hatást, az érdeklődést. Odatámasztá a tenyerébe az arcát, úgy figyelt, a haját félresimította, hogy jobban hallhasson; ahol valami megdöbbentő jelenet volt, látszott, hogy fél: a szemei és az ajkai felnyíltak. Nem dicsekedésből mondom, csak mint igazoló körülményt, hogy igen sok hatással tudtam deklamálni. – Hanem egy helynél elkezdett a szavam akadozni.

– No, mi az? Nem tudja olvasni az írását?

– Igen – de mégsem, talán abbahagyjuk már.

– Miért? Most jön a legérdekesebb.

– Ezt kegyednek nem akarom elolvasni.

– Micsoda? Hát írhat ön olyan dolgot, amit egy leánynak nem szabad megtudni?

– Nem, nem. Akárki elolvashatja, csak én nem kegyed előtt.

A leány felkacagott, de nevetésében volt valami keserűség.

– Óh, énmiattam ne aggódjék ön. Olvastunk mi a nevelőintézetben olyan dolgokat, aminőkről ön nem is álmodott. Egyebeket közt az a régi szövetség volt közöttünk, hogy minden leány, aki férjhez megy, az intézetbeli barátnéinak írni fog egy levelet a nászéje után. Egész gyűjtemény volt már belőle.

– És ön is megígérte, hogy e gyűjteményt szaporítani fogja? – kérdezém én, ifjúi kedélyem egész felháborodásával.

A leánynak észre kellett venni arcomon az indulatot, mert a szemeit lesüté, s halkan rebegte:

– Attól függ, hogy kié leszek?

Aztán megint dévajul felkacagott.

– Előttem fel lehet olvasni az ön szerelmes jelenetét.

Határozottabban szóltam.

– „Nekem” nem lehet azt felolvasnom kegyed előtt.

Elértette, s nagyot nézett rám.

– Ön fél attól, hogy vallomásnak fogom venni? Talán attól is, hogy ki fogom érte nevetni?

– Nem! Ön nem fog engem kinevetni!

– Akkor mitől fél?

– Nem félek, csak várok.

– Mire vár?

– Arra, hogy számot tegyek a világban. Én most egy zérus vagyok.

– Aki férfi, az sohasem zérus.

– Nézze ön, ez a kis deszkabódé most az én egész birtokom; ez a halom papír az egész jussom a világhoz; de van a lelkemben valami erős láng, aminek a nevét meg nem mondhatom. Ez a láng elég arra, hogy valaki trónkövetelő legyen; de nem elég arra, hogy leánykérő legyen.

– Azt tudja ön, hogy én gazdag vagyok.

– Én még gazdagabb vagyok, mert én egy darab kenyérrel dúsan lakomázom s a szalmaágyon édesen alszom.

– No, hát nekem az is tetszik: A száraz kenyér meg a szalmaágy. Ön engem nem ismer. Belőlem csinálhat valaki ördögöt, ha mindjárt templomot épít is a számomra, s odatesz oltárkép helyett, és imádkozni jár hozzám. De tehet angyallá, akit igazán szeretek. S én is tudnék boldog lenni – akárhol: a pásztor gunyhójában, a vándorkomédiás ponyvasátorában, a katona bivouactüzénél, az iskolamester vedlett falú vályogviskójában, és álmodnám az üdvösségről a szalmaágyon!

S ezzel végigvetette magát az én takarótlan hárságyamon, két karját a feje fölé csapva.

Óh, mi észvesztő szép volt ekkor!

Áldás volt-e, vagy verés a sorsintéző hatalomtól rajtam, hogy én a lelkemmel is láttam, nemcsak a szememmel?

Más szerencsés halandó el nem szalasztotta volna megrabolatlanul e kedvező pillanatát a paradicsomvesztő mámornak. Senki sem volt ott rajtunk kívül, sem távol, sem közel, csak mi ketten: Ádám és Éva.

Ez a leány abban a néhány szóban az egész jövő életsorsát elmondta előttem – és én egy villámlobbanásnyi világnál, egy pillanat alatt láttam őt mindazokban a helyzetekben.

Odaültem a lábához a hárságyra, odanéztem a szemeibe. Azokban a félig lehunyt szemekben leskelődött a fenevadak legszilajabbika, mely több embert széjjeltép, összemarcangol, mint Kelet-India minden királytigrisei.

Csendesen beszéltem hozza:

– Akit én szeretek, az nekem nem rabnőm, hanem királynőm lesz. Én boldogságomat nem lopom, de kivívom. – Én annak, aki az én lelkemet megérti – ahogy a gazdagok gyöngyökkel, gyémántokkal árasztják el kedveseiket – én annak a feje körül glóriát fogok köríteni. – Az én hölgyemet tisztelni kell az egész világnak, – de legelöl nekem.

Szavaim alatt a félig lecsukott szempillák felnyíltak; valami csoda-átváltozáson ment át az a szempár. A lángszomjú szörnyeteg elveszett a tengerszem vizében. Két ragyogó könnycsepp eltemette. A leány elkezdett hevesen zokogni, azután felugrott, átölelt mind a két karjával, megcsókolt és elfutott.

– Én, mint az álmodó, néztem utána, míg a szőlőlevelek, a bokrok eltakarták eltűnő alakját.

A sárgarigó fülembe kiabálta: „bolond fiú! bolond fiú!” És énnekem akkor mindjárt eszembe jutott annak a legénynek az adomája, akinek a gyóntatópapja egy marék szénát szab ki – elfogyasztásra – vezeklésül a be nem fejezett vétkezésért.

És most is, mikor megállok az előtt a nagy bolond könyvtár előtt, mely csupa saját munkáimmal van tele, azon gondolkozom, hogy nem jobb lett volna-e mindennek kigondolatlan maradni. Ahelyett, hogy annyit írtam az egész világnak, nem jobb lett volna-e, ha csak magamnak írtam volna annyit, amennyi egy bibliának belső táblájára elfér.

Manapság egy egész utcám van szülővárosomban, amelyet nevemről kereszteltek el; nem jobb volna-e, ha ahelyett egy gunyhóm lenne ottan?

Sic fata tulere!

Nem! Én akartam így! S ha még egyszer visszatérhetnék az életem útkezdetére, megint újra azokba a lábnyomokba lépnék bele, amiket már egyszer hátrahagytam.