V. FEJEZET
Olympi harc

Ha Homernak elnézi a világ, hogy egy olyan hiábavalóságról hőskölteményt írt, mint a szép asszony köténye miatt támadt trójai háború, akkor ráadásul még ezt a mi olympi harcunkat is csak vegye be, mert ennek legalább olyan célja volt, amely megérdemelte a küzdelmet.

Gyönyörű kis társaság volt az, mely az „én időmben” a „közvélemény asztalát” délutánonként körülülte. Csupa fiatal írók. Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Obernyik, Lisznyai Kálmán, Degré Alajos; – néha, Pestre vetődtében, Tompa Mihály, aztán Irinyi József, a „Külföld” vezércikkírója, Emődy Dániel, a „Belföld” vezetője a „Pesti Hírlap”-nál, Királyi Pál, a „Jelenkor” főmunkatársa. No meg a groteszk humor képviselője, Lauka Guszti. Mindmegannyi „név”. De legismeretesebb valamennyi között Petőfié. – Az ő bevezetése mellett nekem is szorítottak helyet a „közvélemény asztalánál”. Így hítták a Pilvax kávéházban, a pénztár közelében levő hosszú asztalt.

– „Ez az igazi francia.” – E szóval mutatott be Petőfi az ifjú seregnek. – Ez volt a lehető legnagyobb magasztalás abban az időben. Franciaország felé volt fordulva minden szabadságvágyó nemzetnek az arca; onnan várták egy új korszak hajnalhasadását. Francia könyveket olvastunk, Lamartine Girondisták története, Tocqueville Democratiája volt a bibliánk. – Petőfi Bérangert imádta, én Hugo Victorban találtam eszményképemet. Pálffy Albert volt a Sue Jenőnk, Degré a Paul de Kockunk, Irinyi Józsi a Girardin Emilünk, Pákh Albert a Jules Janinunk. – S az iskola könnyen veszedelmessé válhatott volna az adeptusokra nézve, ha szerencsére hozzá nem járult volna az új, eddig még járatlan irány, az irodalom népiessége. – Ezideig az volt a magyar író feladata, hogy valami olyan stílusban írjon, amely a közélet nyelvétől dicséretesen különbözik. A mi csoportunk indította meg azt az eszmét, hogy a magyar írónak éppen azt a szófűzést, eszmejárást, szólásmódot kell érvényre juttatni a költészetben, amit a mindennapi életben használnak, sőt magát az eszményi szépet, a költészetet, a népéletből kell kifejleszteni.

Hatalmas előharcosa volt ez iránynak Szigligeti, ki „Szökött katoná”-jával a magyar népszínművet diadalmasan vezette be a színpadra. (Ő sem kapta meg a művével a 100 aranyas akadémiai jutalmat, valami „Kalandor” címűnek ítélték oda, a darab megbukott, a szerzője nevét elfeledtem.) Szigligeti azonban nem járt közénk, ő már akkor négygyermekes családapa volt, az újszülöttének én voltam a keresztapja, őnála laktam, valóságos második otthonom volt a családjánál.

Szintén a magunk táborához kell számítanom Czakó Zsigmondot, ki a modern drámát honosította meg a színpadon, szenzációs sikerrel; és végül Csengery Antalt, a „Pesti Hírlap” szerkesztőjét, ki maga nem írt ugyan szépirodalmi műveket, de magas műveltséggel és általános irodalomismerettel bírva, egész csoportunkra jótékony befolyást gyakorolt.

Biztatva, buzdítva, velünk tartott az öregek közül Vörösmarty és Bajza, de különösen Nagy Ignác, akire most is olyan édesdeden emlékezem vissza. Ő volt a „Budapesti rejtelmek” szerzője.

Testben megbénult már. Ritkán lehetett látni az utcán, neje által karon vezetve. Egész nap otthon ült az íróasztala mellett, és írta azokat az élethű rajzokat a budapesti kis világról, amelyek olyan derült kedélyről tanúskodnak. Akkor láttam először, amikor hozzám izent, hogy a „Hétköznapok”-ról akar velem beszélni. Megdöbbentő arc volt, sötétveres foltokkal, egész fel a túlmagas homlokáig, melynek fényes kopaszságát, simára kent fekete paróka szakította félbe. Hozzá egy elképzelhetetlen nagyságú veres orr,[1] de amelyen nem ért rá az ember elálmélkodni, annyira megigézte az a széjjelkancsalító szempár, melyek közül az egyenesen ránk néző egészen kőmerevnek látszott. – A hangja pedig hasonlított egy beteg gyermekéhez. És ezen visszataszító külső alatt élt a legnemesebb lélek, e béna testben a legerélyesebb jellem. Jóságosabb tekintet idegen arcról nem nézett rám soha, mint e hal-merev szemekből. S az a beteg hang hirdette nekem a legelső örömhírt. – Az ő ajánlatára elfogadja Hartleben az első regényemet kiadásra, s ád nekem érte háromszázhatvan ezüst forintokat. – Az akkor – és nekem – egy egész kapitális volt! – nem kellett többé az ügyvédi irodában körmölnöm naphosszant, hat forint havidíjért.

Még tovább is kiterjedt rám atyai gondossága. Beajánlott Frankenburghoz színházi bírálónak. Az „Életképek” szerkesztője éppen akkor megvált a színbírálójától (aki kegyetlenül bánt a művészekkel), s kapott az új munkatárson. Jutalmul ígértetett egy szabad zártszék és tíz forint hópénz. – Énnekem azonban az első héten már kitelt az esztendőm. Hogy jóvá tegyem azt a vétket, amit az elődöm elkövetett, én meg úgy feldicsértem valamennyi művészt, ahogy csak a lelkesedésem diktálta. És mondhatom, hogy szívem szerint írtam. Akkor láttam életemben először balettet. Szentül azt tartottam, hogy mély hálával tartozom annak a jeles hölgynek, aki termetének bájait ily szabadelvű nyíltsággal közszemlére bocsátja. No iszen lett nekem ezért mit hallgatnom Frankenburgtól. „Bájos szilfid! Az ám! Gólya!” Ez még hagyján. De a „Londoni koldusok”-ban meg Szilágyi Lillát magasztaltam fel Smike szerepében, azt írtam róla, hogy „szeretetreméltó csemete”. S fényes jövendőt jósoltam neki a művészi pályán.

– „Hagyd ott, ahol találtad! Hiszen nincs neki szíve!” – mondá a szerkesztő.

– „Hát majd lesz neki!” – feleltem rá.

„De belőled nem lesz kritikus.”

És így én Szilágyi Lilla miatt lemaradtam a kritikai pályáról, pedig nekem volt igazam, ő csakugyan híres művésznő lett: „Bulyovszkyné”. De már most áldom a sorsot, hogy így következett. Rettenetes gondolat! Ha én most valami hírhedett kritikus volnék!

Néhány nap múlva azonban új pályakör nyílt előttem; Királyi Pál felszólított, hogy nem állnék-e be a „Jelenkor”-hoz újdondásznak? (Pákh Albert csinálta e szót: hadd maradjon, amíg benne tart.) Fizetés harmincöt forint havonkint. Hogyne fogadtam volna el! Az újdonságírás nagyon háladatos feladat volt akkoriban. Hetenkint háromszor jelent meg a lap; manapság egy huszonnégy óra alatt több gyilkosság, önkivégzés és betörés történik, mint akkor egész esztendőben.

De volt is akkor tekintélye az újdonságírónak! Példával bizonyítom.

Mint már említém, Szigligetiéknél laktam. A nyáron együtt fogadtunk ki egy Síp utcai, újdonatúj házban egy szállást, s ott volt nekem egy szobám, a lépcsőre kijárattal. A mellettünk levő szállás még üres volt; Szigligetiék nyáron át a budai Városmajorban tanyáztak. Így én egyes-egyedül laktam az új ház egész első emeletén, ami nekem nagyon tetszett: háborítatlanul lehetett dolgoznom. – Ősszel aztán Szigligetiék bejöttek, a mellettünk levő szállásba is beköltözött az új lakó.

Mindjárt az első éjszaka elszörnyedve tudtam meg, hogy kivel kerültem egy födél alá. Az egy virágoskert tulajdonosnéja volt, összekötve tánciskolával. Minő délutánok! Minő éjszakák!

Ezt én nem állhattam ki sokáig; felszólítottam Szigligetit, hogy lépjen fel erélyesen a hatóságnál.

Szigligeti maga is osztotta felháborodásomat, s azonnal sietett a városkapitányhoz panaszt tenni.

– Uram! Az én szomszédságomban egy virágoskert tulajdonosa telepedett le.

– Azt hiszem, a virágnak is kell valahol nyílni.

– De azok egész éjjel táncolnak.

– Azzal pedig senkinek sem vétenek.

– De tánc után pihennek is.

– Az meg természetes dolog.

– De igen nagy lármával pihennek!

A városkapitány félvállról vette a dolgot, hogy ő ezen nem segíthet, bajos dolog beavatkozni, nem tartozik az ő hatásköréhez, et caetera.

Hanem amint végül azt mondá Szigligeti:

– Az én lakóm, a „Jelenkor újdondásza” egész éjeken át nem tud miattuk aludni – akkor egyszerre ugrott a székéről a városkapitány, futtatá a biztosait s másnapra át lett a virágoskert költöztetve – más melegágyba.

Ilyen hatalmasság volt akkoriban egy újdondász.

Ez volt a tábornak az artilleriája. S ilyenek voltunk hárman, akik puskáztunk: Petőfi a „Pesti Divatlap”-nál, Pákh Albert a „Pesti Hírlap”-nál, magam a „Jelenkor”-nál.

De hát mire való volt ez a tábor? Azt is elmondom.

Volt egy ellentábor. Az pedig állt a „pecsovics” lapok munkatársaiból. Ha nekünk voltak költőink, azoknak voltak kritikusaik. Irályban, eszmejárásban, etikában, politikai hitvallásban egyaránt ellentéte volt a „Gyülde” hada a mi „közvélemény asztalunk”-nak. Mi voltunk a radikálisok, a demokraták, a liberálisok, az újítók: azok voltak a konzervatívok, a feudálisok, a maradiak; mi a nép nyelvét használtuk költészetre, azok a szalonok nyelvét gorombáskodásra. Volt egy szépirodalmi lapjuk: a „Honderű”, annak a szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár. Ez volt a fővezére az ellentábornak. Egy zseniális bonviván, alakra furcsa; törpe és púpos, vállhoz nőtt fejjel, melynek hátrafelé hegyesült a tarkója; szatír kifejezésű arccal, térdig érő karokkal, és amellett a tökéletes gentleman hódító applombjával.

Volt egy látszólagos előnye fölöttünk: az, hogy a félvilágot beutazta, s a magas köröknek és a külföldnek kiváló celebritásairól, mint jó pajtásokról beszélhetett. Otthon volt a mágnási kaszinóban, a turfot ismerte, a főúri családokban létrejövendő házasságokat előre jelezni tudta, s a divatról igen szakavatott ismertetéseket közölt. Aztán elegáns szállást tartott; matinéket adott s azokon az arisztokrácia „arany fiatalságát” érintkezésbe hozta a művészi körök ünnepeltjeivel. És amellett maga körül gyűjté az írók közül azokat az érvényre jutni nem tudó féltehetségeket, akik kínnal faragják verseiket, reminiszcenciákból tengődnek, idegen fényből kölcsönzik a sugaracskáikat, bukott drámák írói, kritikusokká ecetesedve; irigyei mindennek, ami eredeti. Ezekhez még egy importált „didaszkália” író, egy „ffy” ragasztékkal megmagyarosított nevű indigena.

Az volt aztán a hadjárat! Mintha sejtette volna mindenki, hogy ez az előharc az ó és az új világ között, melynek csak az egyik fél megsemmisülésével lehet bevégződni.

Döntő csapás volt az ellenfélre Szigligeti vígjátéka, melynek főalakja egy paszkvillíró, akit Egressy Gábor maszkban, beszédmodorban, taglejtésben tökéletes Horváth Lazinak mutatott be. A darabnak roppant hatása volt: a közönség tombolt, s maga Horváth Lazi, a proszceniumpáholyban, a két hosszú karját kinyújtva tapsolt legjobban a jól talált képmásának. (Másnap betiltották a darabot.)

Végre oly elkeseredetté vált az írói harc, hogy Horváth Lazi kifogyott a műszavakból s a „Pesti Divatlap”-ot szerkesztőjével, íróival együtt e klasszikus címmel tisztelé meg, Adelung szerint: „ein Lumpengesindel von Gemeinheiten!”

Ezért aztán Vahot Imrének, mint szerkesztőnek, fegyveres elégtételt kellett kérni a „Honderű” szerkesztőjétől. Pisztolyra verekedtek, s mind a ketten igen bátran viselték magukat. Vahot lőtt először és nem talált, ekkor Horváth Lazi azt mondá: „te engem púposnak csúfolsz: – most én ellőhetném a lábadat, s aztán én csúfolhatnálak, hogy te sánta!” S ezzel kilőtte a levegőbe a pisztolyát.

Kevésbé simán folyott le az Irinyi József és Vida közötti párbaj, mely a szabadelvű és a konzervatív lapok polémiáit befejezte. Itt Irinyinek a golyója átfúrta Vidának a karját.

Hanem ezekkel a párbajokkal aztán vége volt az egész hadjáratnak. Ahogy a magánéletben el kell hallgatni annak a sérelmes ügynek, mely párbajjal el lett intézve; úgy a hírlapokban is félre kell tenni az odiosus témát. A szerkesztők kezet fogtak, kibékültek.

Ennek aztán az lett a következése, hogy Petőfi maga körül gyűjté a „közvélemény asztalának” matadorait s egy nyilatkozatot íratott velük alá, melyben kötelezik magukat mindannyian, hogy egyetlenegy akkor létező magyar lapba sem fognak egy betűt sem írni, hanem alapítanak egy saját orgánumot s abba dolgoznak. Tízen írtuk alá a pronunciamentot. Innen maradt fenn a „tízek társaságának” a neve.

Ez a sztrájk veszedelmesen hatott a belletristikus lapokra. A tíz legszorgalmasabb fiatal munkatárs absztinenciája leapasztá a közönséget. A vén írókkal nem lehetett őket pótolni; mert ezek csak ígérnek, de nem adnak, s aztán nagyon magasra tartják a szolgálatukat.

Ellenben mi tízek is tétlenségre voltunk kárhoztatva: mert a helytartótanács nem adott „koncessziót” új lapra. Ha annyi lap lenne, ki győzné cenzorral? Protekciónk nem volt.

Végre Frankenburg volt az a bölcs, aki megtalálta az „et capram et caulis” helyes megoldását. Azt mondta: „nektek lap kell, nekem munkatárs kell; hát itt van az én lapom, lépjetek bele”.

Az ajánlat el lett fogadva: a tízek (Obernyik kivételével, aki Vahothoz ment) átvették az „Életképek”-et, s a kiadó, Heckenast Gusztáv engem bízott meg a szerkesztőséggel. Frankenburgot felvitték Bécsbe, a magyar udvari kancelláriához.

Éppen huszonegy esztendős voltam, midőn önálló szerkesztővé lettem.

Ma is gyönyörrel veszem kezembe azt a három nagy kötetet, melyek a szerkesztésem alatti „Életképek” címet viselik. Minő kincstár.

Itt vannak Petőfi legszebb költeményei, itt az új irodalmi csillag (nem! nap!) Arany János művei, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Szász Károly, Lévay, Pálffy Albert, Lisznyai, Mentovich, Vasvári, Papp Gábor, Helfy Ignác, Lauka, Degré, Vajda János, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Dobsa, Roboz, Ludasi Mór, Bozzai, Samarjay, Kolmár, Bulyovszky Gyula, Szendrei Júlia, Pákh Albert, Sarolta, csupa ifjú tűz, túlömlő lelkesülés, igaz érzés, költészet; rajongás! Aztán magam is ott voltam. És mindannyiunk jelszava egy volt: „Fel a magasba!” „Excelsior!” Mellettünk a régi gárdának a java: Vörösmarty, Jósika, Frankenburg, Garay, Egressy Gábor, Bernát Gáspár, Antunovics, Adorján Boldizsár.

És még akkor mindaz fényes remény volt, ami most már csak borongó emlékezet. Maga a szabadság ritka drága gyémánt, akkor! ma már úttöltő kavics, amin rajta járunk.

…Tehát nem voltam már zérus! Voltam már valaki. És azon fölül még „valami” is voltam. Ez időközben letettem az ügyvédi vizsgát és voltam „okleveles köz- és váltóügyvéd”.

A diplomám nem volt ugyan „praeclarumos” csak „laudabiles”. A szóbeli rigorosumot fényesen kiálltam; hanem a „scripturistikánál” (de szép szittya-latin szó!) a magyar stílusom nem találtatott kielégítőnek.

És az ügyvédi diplomát kihirdettetni a megye gyűlésén, elég ünnepélyes ok volt a szülővárosom meglátogatására.

Most azután felemelt fővel léphetek a szép tündérleány ragyogó két tengerszeme elé!


[1] A Nagy Ignác és Petőfi közötti haragnak az volt az oka, hogy Petőfi egy verset írt, melyben az a mondat variáltatik:

„Komor, mogorva férfiú volt Orbán,
Ámbár vidám hajnal derült az orrán.”

S ezt Nagy Ignác magára vette.


VisszaKezdőlapElőre