VIII. FEJEZET
A Gyuricza Péter felesége

A márciusi napok után elköltöztem Petőfitől más szállásra. Annyira felvittem a dolgomat, hogy magam tarthattam már saját bútoraimmal ellátott kétszobás garzonlakást. – Ez tulajdonképpen csak az én beköltözésemmel lett garzonlakás; mert előttem egy öregecske hölgy lakott benne, aki cselédszerzéssel foglalkozott. Ismerte mindenki a „mámit”. Ott lakott a Hatvani utcában, a Nemzeti Kaszinó palotája és a most épült Vas-ház közötti kétemeletes házban; udvarra.

Én nagyon meg voltam elégedve a lakásommal, mely az én életföladatomnak egészen megfelelt; csak az az egy hátránya volt, hogy az a sok odaszokott szakácsné, szobalány, pesztonka egyre rám nyitogatta az ajtót, azt gondolva, hogy én fogok nekik helyet szerezni. Sokszor kivertek a munkámból. – Azután még gyanúba is keverhette az embert az a sok vászoncseléd, aki az ajtómra járt. – Az átelleni szállás korridórjáról éppen oda lehetett látni az én ajtómra. S azon a szálláson Laborfalvi Róza lakott. Restelltem volna, ha valami rosszat gondolna felőlem.

Nem voltam már világfájdalmas, sőt privátfájdalmas sem.

Ismét belejöttem az arcképfestésbe. Egy karcsú, magas hölgy, fehér atlasz ruhában, nagy fekete szemekkel, vállig omló szénfekete angolos hajfürtökkel volt készülőben a támlányomon; az utolsó ecsetvonásokat tettem rajta, az eredetinek nem kellett modellt állni. (Ez a kép ma is megvan nálam.)

Egyszer csak kopogtatnak az ajtómon.

– „Szabad!”

Kinyitják, belép rajta egy kackiás parasztmenyecske.

Ihol van ni! Már megint egy dajka, aki helyet keres.

– Nincs semmi! Nem lakik itt a cupringerné! – mondám én mérgesen, az arcképemmel levén elfoglalva; s aztán, hogy az alkalmatlankodó mégsem vonult vissza, elég nyersen rivalltam rá: „no hát csak Isten hírével odább, húgám”.

Erre a parasztmenyecske elnevette magát.

Mintha én ezt a nevető hangot már hallottam volna valaha. Odafordultam, ránéztem; és mentül tovább néztem, annál jobban elámultam.

Ez az Erzsike volt.

Delipiros viganó volt rajta, sárgazöld virágokkal, afölött sötétkék damisz két szél kötény, fekete selyem pruszlik, puffatag ujjakkal. Azon fölül a derekán átkötött pálmavirágos cickendő, a fején tarajos főkötő, kikeményített cérnacsipkékkel fodrozva; a karjára öltve hozott egy füles födeles kosarat.

Az arca barnapiros volt a napsütéstől, s valami dévaj ördögöcske incselkedett a nevető vonásaiban. – Nem akartam hinni a két szememnek.

– Hát nem ismer rám? – szólalt meg nevetésre hajló hangon. – Én vagyok az Erzsike!

Láttam ám, hogy az, de el nem tudtam gondolni, hogy mi oka lehet rá, ebben a maskarában járni végig fényes nappal Budapest utcáin, és éppen nálam látogatást tenni.

– Bagotayné asszonyság? – hebegém zavarodottan.

– Óh, nem vagyok már Bagotay Mukiné, hanem Gyuricza Péterné.

– Mi a világ csodája? Gyuriczáné? A gulyásné?

Bámulatom olyan őszinte volt, hogy Erzsike nevetve csapta össze a kezeit.

– Hát maga ezt nem tudja? Hát nem írták meg hazulról?

– Rég nem kaptam onnan levelet.

– De hisz ez olyan hét vármegyére szóló botrány, amilyen nem volt a városunkban a „francia futás” óta. Ön pedig lapszerkesztő!

– Az én lapom nem foglalkozik családi ügyekkel.

Erzsike arca úgy égett, a két tenyerét végigsimogatta rajta; azt hitte tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló színét.

– Úgy kimelegedtem ezen a meredek lépcsőn.

A lépcsőre fogta rá az arca lángolását.

Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene ültetni nálam a látogatót. Megkínáltam pamlaggal.

– Óh nem! Oda nem! Az úriasszonynak való! Jó lesz nekem itt is – mondá, s azzal leült a ládámra; a karján hozott kosarat letette maga mellé. – El vagyok ám fáradva igazán; Vácig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig gyalog.

– Hiszen gőzhajó jár.

– De az „uram” nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm.

Azzal feltakarta a füleskosár födelét, megmutatta, hogy mi van benne; egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva; valószínűleg sajt és fokhagymás kolbász.

– Ennek még visszatérőben is el kell tartani.

Bennem ez a cinizmus visszás érzést költött.

– De mármost mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, amit most kegyed játszik, vagy mi.

– Óh, nem! Dehogy! Bizony, ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem maskarának. Én most valóságos parasztasszony vagyok. Az is akarok maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve, s amiért ide jöttem önhöz: – nem hogy kiírjon valahogy az újságba, hanem tanácsot adjon.

– Én adjak „kegyednek” tanácsot?

– Hát kitől kérjek mástól? Az egész világ elítél, eltaszít. Pedig senkinek sem vétettem, még gondolatban sem. Egyedül ön az, akit megbántottam – keservesen. Tehát önnél kell keresnem védelmet.

Ilyen ám az asszonyok logikája!

Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támaszkodva. Spekuláció volt tőlem, hogy ne láthasson arra az arcképre amit festek. – Hát, hogy az elején kezdjem – folytatá a hölgy hosszú szempilláit lesütve – odáig tudja ön hogy én férjhez mentem; megültük a fényes lakodalmat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondolom, le is írták az újságban. Hogyne! Mikor a város leggazdagabb, híres, szép leánya esküszik meg a gavallérok ideáljával. Az egyik visz százezer forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános irigykedés. A férfiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a vőlegényt, s kénytelenek mind azt mondani magukban: „egymáshoz illő pár!” Ah, csak ez az egy gyönyörűség maradt meg belőle a szívemben, mikor a templomból kilépve szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: „ugye, irigykedtek rám?”

Erzsike folytatá:

– A templomból egyenesen hajtottunk a férjem kastélyába; megszámláltam, harminckét hintó kísért bennünket odáig. Következett a fényes lakzi. Én aznap négyszer öltöztem át. Ötödször aztán hímzett pongyolába, mikor a nyoszolyóasszonyok a menyasszonyi szobámba kísértek. Remekül volt berendezve, bécsi tapecéros fáradt vele. Egész éjjel nem tudtam alunni. A bőgő meg a klarinét hangja fölhangzott hozzám a lakomateremből, meg a férfisereg danája, rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszlani a társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a cigányok bőszült zenéjével. Akkor került elő a férjem. Csupa szánalom volt ránézni. Engem kedves „nénikéjének” nevezett, s saját maga után tudakozódott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra, s olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kacagnom kellett rajta. – No, de azt mondtam magamban, ez már így szokás, mikor valaki búcsút vesz a legénységtől. Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őrült dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eh, mit emlegetem ezt?

Azzal megigazítá a főkötőjére kötött kendőt s tovább beszélt:

– Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban sokat kellett sírnom, mert vánkosom nedves volt, ahol az arcom feküdt. Az én ideálom már akkor nem hevert a pamlagon, hanem a szőnyegen, szétnyúlva, mint egy béka. Nagy munkámba került, amíg életre bírtam ráncigálni. Még nagyobb tudomány volt, megértetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk, s minő összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán mindenáron azt követelte tőlem, hogy bújjak be vele együtt a kanapé alá, s hogy erre nem álltam rá, elkezdett keservesen sírni, s a pisztolyát követelte tőlem, hogy ő lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat; megmosdattam az arcát s egypárszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordított, mint a mosdatott gyerek, de aztán szerencsésen magához tért s fel engedte magát szedni a földről! Egy korsó vizet kiivott s attól kinyíltak a szemei. De azok is oly kicsinyek voltak ma, mint a pucoké, s először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak.

És e beszéd közben el-elnevette magát az Erzsike.

– De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az öltönyei összedúlva, piszkolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy kicsit zsémbeltem is vele: – „Szép állapot, mondhatom.” Amire ő azzal felelt, hogy de hát a cimborák! a Nusi, az a Lenci, meg a Blikus! hogyan lettek elkészítve! Elhullottak, ő maradt a győztes! S aközben akkorát ásított, hogy kérnem kellett, hogy ne nyeljen le. Utoljára leültettem egy székre, hogy a haját rendbehozzam. Eközben meg folyvást jajgatott és káromkodott, hogy őneki minden hajaszála úgy fáj, mintha ördögök húzogatnák vasfogóval.

Megint közbenevetett a hölgy.

– Ez önnek mind új dolog ugye? Ilyet nem látott soha? Hát azért lesz az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli dolgokat. Különben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma folytatása, korhelylevesen kezdve. Már itt a főkötővel a fejemen elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegyzéseket kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének valami olyan bókot mondani, amitől az jobban elpiruljon. Valamennyinek olyan borízű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind eltávoztak már, sorban búcsút véve tőlem. Kiki megsiratott; ez is szokás. Magam maradtam asszony a társaságban. Örültem, mikor megszökhettem közülök. – Gondolom, hogy azok is epekedve várták az eltűnésemet; folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem tudtam aludni. Megfájdult a fejem. Megismertem először életemben a migrént, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, amiről addig azt hittem, hogy csak kényeskedés, képzelődés. Olyan jólesett volna, ha valaki a homlokomra tette volna a hűsítő kezét. Talán egy vigasztaló szó enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá, izentem is neki. Felém sem jött. Egyszer aztán, mikor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom, valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög szabadult el. – Nem az, csak a férjem érkezett meg, de magával hozta az egész részeg cimboraságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő, gúnykacagó, kéjkiváncsi, torz pofáknak s azok között az én ábrándomat, dőre szatír-vigyorgással az arcán. Elszörnyedve ugrottam ki az ágyamból, takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába, bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dörömbözött sokáig. Én azzal fenyegetőztem, hogy ha erőszakkal betör, én kiugrom az ablakon. Erre aztán nagynehezen elvonszolták onnan a cimborái, akikben hellyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. – Akkor aztán következett egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem követett el öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhettem abból a neszből, ami a fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hirdette a működésüket az ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat pöröllyel az üllőn. – Csak reggel felé került elé az én „uram”, mikor már én fel voltam öltözve. – Ezúttal józan volt; sőt annál is több: rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi arcvonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyú szurokban volt; társai pedig „cudar drukkerek”. Ráhagyták tizenegy tarokkal a kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, tous les trois-val, két blanc királlyal megbukta a szólót, négy skart volt ellene. Aztán meg ötödik vételre csináltak ellene harminchármat, kontra, rekontrával. Nekem szörnyűködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez volt az én menyegzőm!

Erzsike a két tenyerébe temette az arcát. Talán nevetett? Talán sírt? Nem tudtam kivenni.

Egyszer aztán csak azt kérdezte tőlem:

– Szokott ön is kártyázni?

– Szoktam, de rézpénzben.

– Az mindegy! Önnek mégsem kellene arra vesztegetni az időt.

– Hiszen csak azt az időmet fordítom rá, amivel nem tudok mit kezdeni, mikor belefáradtam a munkába s a gondolataimat el akarom pihentetni. Erre jó a kártya.

– Akkor kár, hogy a leányoknak is nem tanítják a nevelőben a kártya tudományát, mint ahogy tanítják nekik térképről a városok ismeretét meg az állattani albumból az egzotikus virágok és állatok sajátságait; akkor legalább képes volna megérteni a férjhez ment új menyecske, hogy miért szükséges neki a hozományból annyit meg annyit áldozatul hozni olyan mitológiai istenségeknek, minő a „skiz”, meg a „pagát”?

– Ez is napirendre került? – kérdezém.

– Természetesen. Az én „uram” nemcsak a repce meg a gyapjú árát hagyta „elúszni”, de még „lovagias tartozásban” is maradt, amit egy huszonnégy óra alatt ki kell fizetni minden gentlemannek. Hát nem halogathatta az őszinte leleplezést. Aztán meg Párizsba is készültünk nászutazásra, s azt sem járják meg pénz nélkül. – Ezek igen prózai jelenetek voltak, nem fárasztom önt a megismertetésükkel. – Ez különben nem is fájt; én a pénzzel nem törődtem soha. – Keserű utóízt hagyott csupán az, hogy a hitvesi gyöngédséget nekem kellett pénzzel megfizetnem. Valahányszor egy hízelgő szót, egy édelgő ölelést kaptam, mindig azt számítgattam, vajon, mi lesz ennek az ára. S mondhatom, hogy a számításom sohasem csalt; legfeljebb az összeg nagyságára nézve; az túlment a várakozásomon rendesen.

Én nem szóltam közbe, csak álltam és néztem rá, a két kezemmel az asztalra támaszkodva. Ez feszélyezte a nőt.

– Miért nem gyújt ön szivarra? Miattam lehet.

– Emlékezhetnék rá kegyed, hogy mindig gúnyolódott velem, amiért nem szivarozom.

– Igaz, hogy ez a férfinak jól áll; a szivar, a pipa olyan bizalmassá teszi az arcot. Mikor valaki így néz ki az emberre, fejébe dugott pipa nélkül, olyan, mintha bíró volna, aki ítéletet mond, vagy pap, aki gyóntat. Higgye el ön, hogy az egyik ok, amiért önhöz hűtelen lettem, az, hogy nem szivarozott. – No, de meg is kaptam aztán a jutalmamat érte.

– A Muki egész nap fújta a havannát.

– Az még csak a havannát, de a Gyuricza kapadohányt szí és bagót is rág.

Muszáj volt nagyot kacagnom. Mivel nem nyerik meg az asszonyok kegyét! Nem! Bagót nem rágok, ha mindjárt maga Melpomene istennő köti is hozzá a kegyosztását!

– Nem untatom önt a párizsi mulatságainkkal. Ott úgy láttam, hogy a rendes szokáshoz tartozik, hogy a férj és a nő külön keresik az élvezeteket. Az én férjem nem tett mást, mint amit a többi nős férfiak tesznek. A hajnalban hazatérő férjtől megkérdezni, hogy hol járt, nem is jó ízlés már. Egyébiránt elmondta azt a Muki maga is, s egész őszinteséggel megismertette velem a nyilvános mulatóhelyek és a petit souper-k gyönyöreit; egyszer el is vitt ilyen mulatságba magával. Többször nem kívánkoztam oda. Belenyugodtam, hogy ennek így kell lenni. – Megismerkedtem rangomhoz illő nőkkel, akiktől megtudtam, hogy minden méregnek van antidotuma. Ha vannak Párizsban „kaméliás hölgyek”, vannak „kaméliás urak” is; csakhogy én ezt a fajtáját az emberi középlénynek rendkívül undorítónak találtam.

– Örültem mikor a szezon végeztével visszakerültünk megint falura; s a sok zajos mulatság, kacérkodás, hivalkodás és unatkozás után ismét egyedül lehettem, s az árokpartról teleszedhettem a szalmakalapomat nefelejccsel, mint hajdan a szigeten; emlékezik ön rá, mikor önt meglátogattam a gunyhójában? Oda is eljöttek a sárgarigók. Tudja, azok a sárgarigók, akik önnel, szoktak beszélni. Önnek azt mondták: „bohó fiú, bohó fiú!” nekem pedig azt kiabálták, hogy: „mi hát a jó?”

– Az én férjem, a jószágára visszakerülve, egészen átalakult; mintha kicserélték volna. A nyalka dandyből tüzes mezei gazda lett. Korán kelt, egész nap lóháton volt; egyik pusztájáról a másikra látogatott; a kalapja mellett árpakalászokat hozott haza. Odahaza előttem csak a birkanyíratásról beszélt, meg a szarvasmarhák nyavalyáiról. Volt neki ménese, gulyája, s erre az utóbbira különös büszke látszott lenni. Néha engem is körülhordott könnyű neutischánkán az egész birtokában. Szép uradalom volt! Egy nap be nem lehetett járni az egészet. A gulyáját is megmutatta. Azt mondta, hogy ehhez fogható nincs az egész országban. Törzsgulya! Nem értettem hozzá. Azt láttam, hogy nagyon nagy szarvaik vannak az ökröknek.

– Hanem a gulyásnak az alakja igazán meglepett. Valóságos ősember; amilyennek képzeljük azokat az ősmagyarokat, akik Ázsiából idevándoroltak. Barnapiros arca ragyog az egészségtől, sűrű fekete haja a két vállát veri, hájtól fényes tekercsekben, s aztán az a napba néző tekintet, délceg magatartás, tulipántos szűr a félvállára vetve, fehér gyolcsruháját lobogtatja a szél, s mikor felemeli a karját, hogy a süvegét leemelje, végigcsúszik rajta a lobogós ingujj; olyan kar az, mint a bronzból öntött atlétaszobroké. Megszólítám: „Péter! hát igaz az, hogy kenddel szokott birkózni az én uram?”

A megszólított Hercules lesüté a szemét restelkedve, s azt felelé:

– „Igaz.” – „De, hogy még földhöz is tudja kendet ütni az uram a birkózásban?” – Erre a kérdésre a Gyuricza Péter egyik válláról a másikra vetve a szűrét s a bajuszát kétfelé törülve, azt mondá: – „Hát mikor földhöz tud ütni a nagyságos úr, olyankor mindig öt forintot kapok.” – Ez hát a titka az akrobatai diadaloknak. – Azután a gulyás majortanyájára hajtattunk, mely, jó messze esik a karámtól, ahol a tulkok delelnek. – Ott ízletes ozsonna várt ránk, melyet a gulyás felesége készített számunkra. Tűzről pattant, kackiás menyecske, hamis tolvajszemű, sugár szemöldökű; csupa élet és frisseség. Igazi pusztai virágszál. Azon vettem észre, hogy sokat nézegetek a tükörbe, összehasonlítást téve a magam arca és az övé között. Ozsonna után körüljártuk a majorságot, a gulyásné kalauzolt mindenféle ólba. Nekem egy tövis ment a lábamba a cipőmön keresztül. A gulyásné leguggolt, és kivette a tövist. – „Nem érzi már a tövist?” – kérdezé tőlem, felpillantva tüzes parázs két szemével. – „A lábamban nem érzem.”

Erzsike itt pihenőt tartott, a homlokát simogatva a két tenyerével, mintha rendezni akarná az emlékeit.

– Valami tövist vittem magammal. Kezdett nekem gyanús lenni az uramnak a nagy gazdálkodási buzgalma. Ez a serénység nincs az ő természetében. – Egy reggel ismét lóra kapott, s magával szólítva az agarait, azt mondá, ne várjam haza az ebédre, csak este jön vissza. Engem valami ösztön nem hagyott nyugodnom. Kimentem a kertbe, onnan végig az árokparton a tarlóra, s aztán nekiindultam gyalog a pusztának, keresztül a répaföldeken és a kukoricákon. Senki sem látott meg. A faluban delet harangoztak már, mikor kijutottam a majorházhoz. A tarlón megláttam a két agarat, amint magukban hajtottak egy nyulat. – „Ejh, de felcsapni való vadász az, aki az agarait a maguk kényére engedi nyulászni!” Füttyentettem nekik, arra visszatértek; rám ismertek, körülugráltak. – „Hol van a gazdátok?” – A kutya megérti, amit hozzá szólnak. Az én két agaram elkezdett csaholva előreszaladni, a fejét hátra-hátravetve, mintha integetne, hogy menjek utánuk, majd ők helybe vezetnek. Egyenesen a tanyára vezettek. Bizonyosan azt hitték, hogy igen okos dolgot cselekszenek. Amikor a konyhaajtón betoppantam, a kis szolgáló „Jézus Máriát!” kiáltott, s kiejté kezéből a fatálat, amiben valami tésztát kevert nagy főzőkanállal. S amint én a szobaajtó felé mentem, elállta az utamat: – „Ne tessék most bemenni!” – Én adtam neki egy pofont jobbról is, balról is, azzal belöktem a kamrába, s rázártam az ajtót. – Azután benyitottam a szobába. No, ott nem volt senki. Hanem a benyíló ajtaja be volt zárva, ami a parasztháznál mindig tárva szokott állni. – Az asztalon megláttam az uramnak a kalapját, meg a karikásostorát. – Nem csaptam lármát. A gulyásnénak a gúnyája oda volt rakva a lócára. Én a magam ruháit levetettem s felvettem az övéit rendre. Ahogy most látja ön rajtam.

Felállt, és körülfordult előttem, hogy jobban meglássam.

– Azután kimentem a konyhába, felvettem a fatálat a földről, amit a szolgáló kiejtett a kezéből ijedtében. Szalonnás gombóc készült benne. Én hozzáfogtam a gombócok kiszakajtásához. Szépen kigömbölygettem belőle tizenkettőt, kifőztem, jó hagymás levet habartam rá, aztán beletöltöttem a mázos fazékba, meg is kóstoltam a levét, hogy nincs e nagyon elsózva. Akkor aztán bekötöttem a fazekat a szakajtókendőbe, s elindultam vele a karám felé. Még valami jutott eszembe. Azt az asztalon heverő lovagkorbácsot is bedugtam a kendőm alá, s magammal vittem.

A karám meglehetősen messze van a tanyától; bizony jó későre kerültem ki a nagy legelőre. A gulyás türelmetlenül várt már, felkapaszkodva a „látófára”; s mikor megpillantá a tarka ruhát, a delipiros kendőt, elkezdett kiabálni: – „Gyere csak, gyere! ilyen-olyan adta! Majd lesz dolga veled a keresetlen fának! Most kell hoznod az én ebédemet? Mikor elharangozták már a delet a faluban! Már megint a nagyságos uraddal enyelegtél, tudom! De csak egyszer rajtakapjalak; tudom, hogy kicserzem a bőrödet a karikással!” Mikor aztán odaértem eléje, a kendőt feltolva a fejemről, akkor csak tátva maradt a szája: – „Nini! a nagyságos asszony!” – „Az ám, Péter, én főztem meg, én is hoztam ki az ebédet; a feleséged nem jöhet, ott tanul franciául az én urammal. El is hoztam magammal az uramnak a karikását; ott találtam a te asztalodon. Mármost megverhetsz vele, akit akarsz; akár engem, akár a feleségedet.”

Itten elhallgatott.

Engedte, hogy találjam ki magamtól a többit.

Én elszomorodva rebegém:

– Szegény asszony!

Arra ő felkacagott.

– De ne sajnálkozzék ön énrajtam. Én tökéletes boldog vagyok. Nem engem vert meg a Gyuricza a korbáccsal. Most én vagyok az „asszony” a gulyástanyán!

S ezt egész büszkeséggel mondá.

Aztán elkezdett valódi rajongással beszélni az új ideáljáról. Amilyennek Isten teremté az embert. Csupa erő és igazság. Semmi nevelés, hazugság, gyöngeség.

Mikor éjszakára hazatér a „gazda”, odajön a tűzhelyhez rágyújtani a pipára. Aztán fenékig üríti az „írós” kancsót. Bor csak vasárnaponként járja. Aztán azt kérdi, hogy: „van-e jó cibereleves, galambom?” Van bizony, mégpedig füstölt szalonnával meg daragombóccal. Ha készen van, kitálalják, nekiülnek. Egy közös nagy tálból esznek cinkanállal. Nem kell ott kínálás. Vizet maga hoz az asszony a kútról. Felét maga üríti ki a gazda, aztán odaadja az asszonynak: „igyál te is!” – Ha nem becsülné az asszonyt, azt kívánná, hogy elébb igyék az a kancsóból, nehogy megrontsa az urát.

S aztán nem sokat vesződnek a csillagvizsgálással, s a világ ezer bajával sem törődnek. Nyitott ajtóknál alusznak, a négy komondor elég jól megőrzi a házat.

Reggel három órakor már felkel az Erzsike. Kimegy az istállóba a teheneket megfejni; mire pitymallik, már készen kell lenni. A kis fejős-szék most az ő trónusa. A habzó friss tejet aztán köcsögökbe önti, a szolgálóval együtt leviszi a pincébe. Mire a csordás tülköl, már ki kell hajtani a teheneket; azok másutt legelnek, mint a törzsgulya. Azalatt a gazda elkölti a maga reggelijét: paprikás szalonnát zöld hagymával, jó papramorgóval, úgy indul ki az akolból kieresztett gulya után. Csak azért pattogat olyan nagyokat az ostorával, mert tudja, hogy ott áll a „valaki” a kisajtóban, aki utánanéz. Akkor azután hozzá kell fogni az aludttej lefölözéséhez, a tejfelt megköpülni, a vajat megköveszteni. Ha ez megvan, hozzálátni a kenyérdagasztáshoz, a szolgálóval befűttetni a kemencét; azalatt kiszakasztani a tésztát, a parazsat kihúzni a szénvonóval, a kemence fenekét kiparáholni a nedves peméttel; azután a sütőlapáttal bevetni a kenyeret; (előbb azonban kisütni a lángost, mert azt a „lelkem” nagyon szereti); végre körültapasztani a „tévőt” agyaggal, úgy halmozni eléje a kihúzott parazsat s pontban eltalálni, mikor kell a kemence száját újra kibontani s a kenyereket kiszedni. Ez idő alatt a tűzhelyen el lehetett készíteni a füstölt szalonnával megteremtettézett „fordított kását”, azt azon fazekastól kivinni szaporán a karámhoz, hogy mire a déli harangszó hallik, már ott legyen az étel a leterített bundán. Ebéd után aztán a nagy vadkörtefa árnyékában egyet szunnyadni a gyepen, a kötényét az arcára terítve; – majdan hazatérve, elővenni a tilolt kendert s hozzáfogni a gerebenyezéshez, hogy mire a gazda megjön, asszony, cseléd, mind a guzsaly mellett üljön, együtt dalolva az idei nótát: „Lyányok fonják a lenszöszt. Beszélgetnek egymás közt. Jaj anyám, a fonás! Nehéz a várakozás”. Amíg aztán a malacok hazajönnek nagy röfögve estefelé, s követelik a moslékot.

– Csupa gyönyörűség az ilyen élet!

Én kétkedve vonogattam a vállamat.

– Meg fogja ezt kegyed unni.

– Megunni? Hát nem emlékezik ön rá, mikor ott a kis deszkagunyhóban azt mondtam önnek, hogy ez az élet az én eszményképem? Nádaskunyhó és szalmaágy. Ön akkor nekem hírről, dicsőségről beszélt… Tulokbőgés, kolomphang, ostordurrogás az én örömem. Már akkor is az volt. – S hogy időközben megtanultam ismerni a nagy világot, az nem változtatott meg. Undorral teltem el minden iránt, ami palotákban van. Azok a félférfiak, azok az ünnepnapi férjek, azok a nappal becsületes emberek, azok a ceremóniázó bűnös nők, azok az etikett-tartó, erkölcsbíráló mintaképek, akik mindennap végigvétkezik a tízparancsolatot, akik versenyeznek a balettfiguránsnőkkel (csakhogy ezek titokban szemérmetesebbek). Hát én mind valamennyivel torkig laktam. Tetszik nekem az egész ember: egész bűn. Inkább az olyan férfi, aki nem mossa ki a száját, ha fokhagymát evett, mint aki az orgiából tér haza s azt hazudja, hogy konferencián volt. Megutáltam a parfümöket, s vágyom a bűz után. Nincs se Felix Rachelnek, se Viardot Garcia asszonynak oly pompás szalonja, mely túltegyen egy tehénistállón; s a híres „Hamilton-ágy”, amelyben száz arany egy éjszakai alvás, nyomorúság ahhoz a friss szénából vetett ágyhoz, amelyen én alszom. Higgye el ön, hogy én tökéletes boldog vagyok.

– Elhiszek én már mindent, csak egy körülményt nem tudok megérteni. Hogyan lehet az, hogy kegyednek ezt a boldog idilljét nem háborgatja meg semmi? Hát az az ember, akit ez a kegyed boldogsága olyan átkozott közelről érdekel, nincs már a világon? Bagotay Muki létezik még valahol?

– Úgy gondolom, hogy létezik.

– Nos és ha létezik, nem folyik-e már többé vér az ereiben, hanem savó? Belenyugszik-e, hogy a száz ökrének a szarvait ezentúl mind ő viselje? A hatalmas, gazdag földesúr, megyei tisztviselő azon fölül az ön parasztideáljának a gazdája. Ezer villám! Ha én vagyok a helyében!

Erzsike gúnyos mosollyal tette össze a kezeit a térdei fölött.

– Nos, ha ön volna a Mukica helyében, hát mit tenne?

– Hát bizony nem hívom párbajra a Gyuricza Pétert, hanem arra az egy napra felfüggesztem a demokrácia elveit a szegre, s összeszedem a hajdúimat, béreseimet, rajtahajtok a gulyáson, s úgy eldöngettetem, ahogy csak illik, s kidobatom az egész hivatalból; más gulyást fogadok, az asszonyomat pedig odakötöm a lovam nyeregkápájához, s úgy hurcolom haza a kastélyomba! Ha én vagyok a Bagotay Muki feleségének a férje!

Csakugyan tűzbe jöttem. – Csak azután vettem észre magamat, hogy hát „Mi nekem Hecuba?” Miért bántom én a Gyuricza Pétert?

Erzsike pedig szíve szerint nevetett.

– Hahaha! Csakugyan azt tette volna velem? A ló mellé köt, s korbáccsal ver hazáig? Akkor hát sajnálom, hogy mégis nem önt választottam. Milyen derék dolog volna, ha eldicsekedhetném vele, hogy viselem a testemen az „ön” ütéseinek a nyomát. – Ugyan mondja ön: ütött ön már meg valaha valakit, aki önt vissza nem üthette?

El kellett hallgatnom.

– Hagyja ön ezt! Ön nem tudna olyan jó Bagotay Muki lenni, mint amilyen Bagotay Muki volna ő maga, ha lehetne.

– Hiszen megpróbálta ő azt, aminek a receptjét ön most kiadta. Másnap mindjárt odaküldte az ispánját, azzal a szóbeli izenettel a Gyuricza Péterhez, hogy rögtön takarodjék ki a jószágából, engem pedig az ispán vigyen haza brevi manu. Az ispán addig hencegett, erőszakoskodott, amíg én jól pofon nem felejtettem; erre aztán a Gyuricza Péter is vérszemet kapott, nyakon kapta az ispánt s úgy kidobta a házból, mint egy tacskókutyát!

Másnap aztán már erősebb rendszabályokhoz folyamodott a sértett férji becsület. Most már hat vármegyei pandúr jelent meg a tanyán kardostól, puskástól. Mi a Péterrel együtt künn voltunk a karámnál. Oda jöttek utánunk. Azonban a Péter sem volt rest; hirtelen összekurjantotta a bojtárjait, négyen voltak, furkósbotra kaptak, a négy komondor is az ő pártjukon volt; ne is álmodja az a hat pandúr, hogy elbánjon velük. A pandúrkáplár fenyegetőzött, hogy ha ellenállnak, lövetni fog. Én aztán odaugrottam a Péter elé s azt mondtam neki: „no, hát ide lövess!” Utoljára a nagy lármára, kutyaugatásra maga a rideg marha is megvadult; egyszer csak kirúgtat a seregből a nagy vén bika s nekirohan a gazdáját szorongató pandúroknak. Azok aztán futottak hatan hétfelé; az volt a boldogabb, akinek a csákója ott nem maradt.

– Hisz ez már valóságos hősköltemény.

– Az ám! De még nincs vége. E második roham visszaverése után a Muki egész komoly hadjáratot szervezett. Egy este, a kémül kiküldött szolgáló rémülve jött a tanyára, hogy a nagyságos úr kiadta a rendeletet, hogy másnap valamennyi jobbágya jöjjön fel a kastélyudvarra, dorongokkal, cséplőkkel, vasvillákkal felfegyverkezve; a hajdúinak, vadászainak puskákat osztott ki éles töltésekkel; holnap jön a nagy haddelhadd. Jó lenne elszöknünk idején. Csak azért sem szöktünk!

– Hát aztán mi lett a vége?

– Nagyon furcsa vége lett ennek. – Mikor már legnagyobb volta veszedelem, akkor küldött a jó sors egy szabadítót, egy jó barátot, ahogy szokás a jó drámákban, aki hatalmas kézzel közbenyúlt, és elfordította a fejünkről azt a csapást.

– S ki volt az a jó barát?

– Hát ugyan ki lett volna más, mint ennek a szép szőke szakállnak a viselője? – S ezzel gonosz mosolygással cirógatá meg az államat.

– Én? Hisz sohasem voltam én önöknek a tájékán sem.

– Hja, a költőknek is hosszú kezeik vannak. – Hát éppen akkor, amidőn a Muki a parasztjait fegyverbe öltöztette, kiáltotta ön ki itt Pesten a szabadságot. Repült a hír szerteszét az országban; kiütött a forradalom. Pozsonyban már azt beszélték, hogy Petőfi és ön ott állanak a Rákoson, negyvenezer parasztnak az élén, s kezdik az új Dózsa-háborút. A Mukica jobbágyai is feltódultak a kastély udvarára, de nem azért ám, hogy vele brachiumra menjenek, hanem, hogy követeljék a szabadságukat: „Nem robotolunk többet, nem adunk dézsmát, nincs füstpénz!” – Kiütött a szabadság. Erre a Mukica úgy megijedt, hogy a kastély hátulsó ajtaján szökött meg a komornyikjának a ruhájában, s az országból is kifutott. Azóta hírét sem hallani. – Hát így fordította el az ön hatalmas keze a nagy veszedelmet a mi árva fejünkről. Ittunk is aztán nagyot az egészségére.

Erre a sikerre csakugyan nem számítottam.

– Nohát – mondám – Bagotay Nepomuk János úrral elkészültünk volna ideig-óráig (mert hisz egyszer az is észreveszi majd, hogy Magyarországon nincs Dózsa-háború, s visszatér újult erővel); de mit szól mindezekhez a nagyságos mama?

– Rátértem volna én erre, ha ön nem kérdezi is. Hiszen éppen ez hozott ide önhöz. Egy szép este, mikor a kukoricaföldről hazatértem, a kötényem teleszedve paszullyal, ott találok a tanyánk ajtajára kiszegezve valami hivatalos írást. A jurátus, aki hozta, nagy örömére, senkit sem talált otthon, s az ajtóra szegezte az idézést. Abból tudtam meg, hogy a Muki válópert indít ellenem, házasságtörés alapján. Ki van tűzve a terminus, amikor bevett szokás szerint, meg kell jelennünk, itt meg itt, a papnál, a kibékítés megkísérlése végett. Hat hét múlva még egyszer megkísérli a pap a szépséges kiegyeztetést, akkor aztán, ha nem sikerül, kimondja, hogy „Vigyen benneteket az ördög!” S megyünk a bíróhoz.

(Most már kezdtem sejteni, hogy minek köszönöm ezt a látogatást. Szerettem volna bevágni az útját azzal a szóval, hogy „Nem vagyok ám én prókátor, azért, hogy diplomám van hozzá.” Dehát csak hagytam beszélni.)

– Én rögtön levettem az ajtóról a hivatalos írást, s a kis szolgálótól beküldtem a városba, az anyámhoz. Magyarázat végett azonban levelet is írtam hozzá, ami nem ment minden akadály nélkül, mivel hogy a Gyuricza Péter tanyája sehogy sincs ellátva irodával. Előbb tintát kellett csinálnom cigánymeggyből, aztán tollat faragnom bicsakkal. Papiros helyett szép sima kukoricafoszlányokat használtam.

– Mint az egyiptomiak a papiruszt.

– Hát ha a fáraók leányainak jó volt a papirusz, miért ne lett volna nekem jó a kukoricahártya? Megírtam a mamának mindent, ami történt. Eljárásomat teljesen igazoltam. Ha egy csepp méltányossága van, el kell ismernie, hogy olyan igazam van, mint a nap. A Muki elvette a Gyuriczának a feleségét, én a „talio” törvényénél fogva „szemet szemért”, elvettem a Gyuriczát. Ő megindította a válópert ellenem, a Gyuricza megindítja a válópert a felesége ellen. Egyenlő jogalapon állnak mind a ketten. Én azután, amint a kettős elválás végbemegy, azonnal megesküszöm törvényesen, az én választottammal, s leszek, amint már eddig is vagyok, Gyuricza Péterné. Még önre is hivatkoztam a levelemben.

– Énrám?

– Igen. Felhoztam, hogy nincsen többé különbség parasztok és nemesemberek között; lám, ön is elhagyta „Március 15-e” óta a nevéből a kiváltságos ipszilont, s most szimpla „i”-vel írja a nevét. Márpedig ön „dicső hazafi”. És így a Gyuricza Péteren sincs mit szégyenleni. Akit én azonban nem hagyok meg gulyásnak, hanem, amint a mama megküldi az örökségemet (amit még a Muki el nem költött), azonnal veszek a Gyuriczának egy pusztát, s ott leszünk önálló birkások.

Most már kezdett ez a dolog mulattatni.

Elképzelhettem azt a hogarthi csoportozatot, mikor az a hölgytrió a kukoricaháncsra írott levelet végigsyllabázta.

– No, és mi volt erre a válasz?

– Azt ön olyan könnyen kitalálhatja, mintha előtte volna. Azt felelte a mama, hogy megtagad minden rokoni összeköttetést velem; nem kapok tőle egy krajcárt sem, s többet be ne merjek lépni a házába, aki ilyen szégyenbe döntöttem az egész családot.

– Volt erről tudomása Péternek?

– Meg kellett neki mondanom, mert a mama a levél vivőjét, az én szolgálómat is agyonijesztgette: hogyha még egyszer be mer jönni a városba, elfogatja, kikötteti a pellengérhez (pedig nincs is), és megkorbácsoltatja; úgy hogy a pila nem volt többé semmi ígérettel és pofonveréssel rávehető, hogy még egyszer bemenjen a városba. Ezt a Péternek is megmondta. Inkább itt hagyja veszni a bérét. – Pedig hát hetivásár napján be kellett vinni a városba a túrót meg a vajat. – Mit tegyek most? – Azt teszem, hogy beviszem magam a városba a túrót meg a vajat.

– Kegyed? Hogyan?

– Hát bizony nem üveges hintóban. A város mindössze két órajárás a tanyához, toronyirányában. A parasztasszonyok úgy szokták, hogy megraknak egy vékát az eladó árucikkekből, azt felteszik a fejükre. Van olyan posztószélből csinált koszorú, amit alá tesznek hogy nem nyomja a fejet, s megkönnyíti az egyensúlyozást.

– S kegyed is úgy tett?

– No, hát persze! Értem sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért. S tulajdonképpen az a hetivásárra járás a parasztasszonyoknak olyan jó mulatság, mint mikor az úrhölgyek a promenad-concertbe mennek. Csak egy kis baj volt vele. Az, hogy az idén a belvizek mind kiáradtak, s valamennyi kaszáló, legelő ami a tanyánk és a város közt elterült, mind egy sík tengerré változott át, s nekünk azon kellett keresztülvádolnunk.

– Hogyan? A vízáradáson keresztül?

– Hiszen nem igen ért a víz térden felül, csak néhol, az erek mentén kellett egész magasan felakaszkodni; az ember azalatt a csizmáit felakasztotta a véka fülére. Úgy járják ott az utat az asszonyok mind.

– S kegyed is nekivágott ennek az útnak?

– Óh, de hányszor! Lehetett volna ugyan a töltésre is kimenni, de akkor be kellett volna térni a faluba, négy órai kerülővel, s a töltésen térdig érő sár van; – a laposon pedig igen kellemetes a járás, a puha pázsit nem szúrja az embernek a talpát, s piócák sincsenek.

– Nem látta önt meg valaki?

– Aki akart. Hát mit bántam! Nekem jólesett a vízben a sétálás. Mintha csak a trouvillei fürdőben mulattam volna. Ott még annyi öltözet sem volt rajtam. A városhoz érve aztán rendbe hoztam a ruháimat, felhúztam a csizmámat, s mentem vajt és túrót árulni egyenesen az anyám háza elé. Az igen jó állás. Szegletház, két utcára, egy piacra szolgál.

– S nem ismerte önt fel valaki?

– Dehogynem! Minden ember rám ismert. Még a helypénzszedő biztos is. El is engedte a helypénzt, mivel hogy „városbeli” vagyok. A hajdani gavallérjaim odajöttek, mind megvették a vajamat; utoljára csipetenkint árultam a túrót: még úgy is kelete volt. Soha a Gyuricza Péter annyi pénzt nem látott vajból meg túróból, mint amennyit én ez alkalommal hazavittem neki.

– Hát a nagyságos mama?

– Az, szegény nem tehetett egyebet, mint hogy valamennyi ablakán lezáratta a salugádereket, fényes nappal. Én aztán a vaj árából bevásároltam az otthon szükséges kősót és dohányt, beleraktam a vékába, s azt megint a fejemre téve, visszatértem az árvizen keresztül azon az úton, amelyen jöttem.

– S ezt többször is megtette kegyed?

– Ahányszor hetivásár volt. Néha esős idő is volt; olyankor a parasztasszony a felsőruháját a fejére szokta borítani; ez az esernyő. Azt is csak meg kellett szoknom. Volt egypár pajkos városi ismerősöm, aki megtette egyszer azt a tréfát, hogy ladikot hozatott a Dunáról az árvízre, s mikor én megindultam a gázoló útra, utánam evezett. Az sem nekem volt baj, hanem nekik. – Utoljára még pórul is jártak vele, mert a többi parasztmenyecskék, akik velem együtt jöttek, rájuk förmedtek, mint a siserahad. Kicsavarták a kezükből az evezőt, s úgy hagyták ott őket a víz közepén, összevissza locsolva.

– De már csak kiszáradt az a víz azóta? – kérdezém én haragosan.

– Ejh, de mérgesen kiált rám! Ki hát! Most már száraz lábbal járjuk, csak az ereknél kell még levetni a cipőt. De, édes istenkém, mennyit eltrécselek én itt, s mégsem jutok az elevenjére. Mert hát azért jöttem én most kegyelmedhez, édes, kedves fiskális úr, hogy minekutána a békéltetésre sem én nem jelentem meg a papnál, sem a régebbik uram, annálfogva most már bíró elé kéne menni; aztán meg az anyámasszonyt is meg kellene admoneálni, hogy azt a kis jussocskámat adná ki, hát nem vállalná-e el az ügyemet, megszolgálnám szépen.

Megmondám neki, hogy nem gyakorlom az ügyvédséget. Válóperekről még csak fogalmam sincs. Ezt nem tanítják az iskolában.

Ekkor aztán komoly hangon beszélt. Elmondta, hogy nem is várta tőlem, hogy én vállaljam el az ügyét, hanem azért keresett fel, mivel úgy értesült, hogy az én jurátuskorombeli principálisaim igen tekintélyes ügyvédek: azokra szeretné bízni a kettős perét. De attól tartott, hogy ebben az öltözetben el sem fogadják, hitelt sem adnak a beszédének, azért arra a szívességre kért, hogy írjak mellette egy ajánlólevelet a „Molnár és Verchovszky” ügyvédi cégnek, barátságból – vagy akármi árért.

– No, ezt megtehetem – ingyen.

A levélírás végett le kellett ülnöm az íróasztalomhoz.

– Szabad belekukucskálnom a levélbe, hogy mit ír felőlem?

– Tessék.

Nem is vehettem tőle rossz néven ezt a kíváncsiságot.

– Majd én segítek – mondá aztán naiv enyelgéssel, s odaállt a hátam mögé.

Hanem mondhatom, hogy ugyan furcsa módja volt az írnisegítésnek. Egészen odadőlt fölém – úgy, hogy az ajkának a forró leheletét éreztem az arcomon s a szívének a dobogását a vállamon.

El is rontottam az első levélpapirost, a tavalyi dátumot jegyezve feljül. Azután meg nem jutott eszembe a kliensemnek a neve s egészen más szavak jöttek ki a tollamból, mint amikre gondoltam; majd meg a legegyszerűbb szórakást is eltévesztettem, s írtam olyan stílusban, mint egy conjugista diák. Végre ki nem tudtam keveredni egy megkezdett, hosszú frázisnak a hínárjából. – Mikor az ember két szív dobogására kénytelen hallgatni!

Ugyanazon az íróasztalon volt az említett arckép is. – Nem volt rá időm, hogy azt eltegyem a fiókomba. De hát minek is rejtettem volna el? Tartozom én „őelőtte” titkolódzni?

Az íróasztalommal szemben volt a falitükör.

Egyszer, amint egy engedetlen szót keresve, felemeltem az írásból a fejemet, meglátom a hátam mögött álló nőt benne. Ah, minő arc volt az!

Nem a levelembe nézett, hanem arra az arcképre. A szemei lefelé forgatva, feljül kilátszó fehéreikkel; a nagy sűrű pillák, mint a sas szárnyai csapkodtak gyorsan alá. Az ajkai szét voltak húzva, s összeszorított két fogsor villogott elő közülök. A szemöldökei vonaglottak, mint a kígyók. Fújt arra a képre, mint egy macska.

Ezt én a tükörből láttam. S annak a tükörnek az a sajátsága volt, hogy zöldet mutatott. Ettől a bűvszínezéstől úgy tűnt fel a hátam mögött álló szépasszony, mint az ezeregyéji iblisz, aki a szeretői vérét kiszívja s a holtakat táncolni viszi.

Bevégeztem a volt principálisaimhoz írt levelet.

Aztán felszárítottam itatóspapírral. A porzót gyűlöltem mindig; úgy voltam vele, mint Széchenyi István, aki, ha porzós levelet kapott, elébb odaadta az inasának, hogy vigye ki és kefélje le.

Mielőtt azonban összehajtottam volna a levelet, hátrafordultam, s odanyújtottam azt neki.

– Tessék elolvasni.

Már akkor a fenyegető rémkép nem volt sehol. Az iblisz átváltozott kackiás menyecskévé.

– Hát hogy tudja ön, hogy nem olvastam még ezt a levelet? – kérdezé csodálkozva.

– Megsúgta azt nekem a kisujjam.

Erre aztán elnevette magát, s eltolta magától a levelet.

– Bizony nem olvasom el én. Tudom, hogy ön a legjobbat írta rólam.

Én aztán összehajtottam a levelet, lepecsételtem, ráírtam a címet: „Molnár József és Verchovszky Sándor ügyvéd uraknak”, s odaadtam a kezébe.

Csak ott állt meg az íróasztalom előtt, a kezébe adott levelet körös-körül forgatva a kezében, mind a négy szegletnél fogva, s folyvást azt az arcképet nézte; az arca egészen komoly lett. Mélán lesütött szemeiben valami áruló fény tanúskodott az eltitkolt könnycseppről.

Aztán nagyot sóhajtott.

– Eh! ostobaság! – Azzal bedugta a levelemet a nagykendője alá, s őszinte, meleg hangon rebegé:

– Igen szépen köszönöm.

Majd ismét féltréfával, félkomolyan azt mondá:

– De ugyebár, nem fogja kiírni az újságba azt az én történetemet?

Biztosítám felőle, hogy az nekem nem szokásom.

– Se regénybe, se novellába nem írja le az én bolond históriámat. Csak addig ne, amíg én élek.

– Soha! Legyen felőle nyugodt.

– Nem! Ne mondja, hogy soha. Csak addig ne, míg életben vagyok. De, ha meghalok, akárhol vesszek is el; meg fogja ön kapni a levelemet, amit halálom óráján írok önhöz, hogy most már elbeszélhet ön mindent, amit felőlem tud.

– Édes barátném. A halál sokkal inkább fel van írva az én homlokomra, mint az önére.

Összeborzadt! Kétszer is! Azután karjára ölté az úti elemózsiás kosarat és búcsút vett.

Én ki akartam kísérni az előszoba ajtóig, de visszatartóztatott:

– Maradjon csak! Még megláthatná valaki, hogy egy parasztmenyecskét kísérget.

Mikor magamra maradtam s végiggondoltam ezen a jeleneten úgy tetszett, mintha a fülembe csendülne a sárgarigó csúfolódó szava:

– „Bolond fiú!”

Íme másodszor is elszalasztok egy istenek által különös gráciaképpen osztogatott alkalmat a paradicsom meglopására.

Hiszen nem vagyok én szent! Nem akarok azzá lenni. Igazi húsból és vérből alkotott Ádám fia vagyok. Nem is kötelez semmiféle fogadalom az aszkétai életre.

És aztán „vagyok én is Gyuricza Péter!”

Csak még egyszer visszajönne az a szépasszony képébe öltözött kísértet, majd megtudná, hogy nem én vagyok a bibliai József.

Egész nap nem hagyták el a képzeletemet ezek a forró hallucinációk.

Az íróasztalom fiókjában ott volt az arcképe, melyet egykor vitézi tornában foglaltam el a vőlegénytől, s melyet ő maga adott át, hogy igazítsam ki.

El-elmentem az íróasztalomig, hogy azt a képet elővegyem, még egyszer a szemébe nézzek. – Hanem az a másik arckép ott feküdt az asztalomon, s nem engedte.

Legjobb elmenni hazulról. Az egész napot a városban kóborolva töltöttem. Talán összetalálkoztam vele valahol az utcán. Késő este vetett haza.

Egyedül voltam. Az inasom csak reggel járt be hozzám. Alig gyújtottam meg a lámpásomat, amidőn kopogtatást hallok az ajtómon. Az előszoba ajtaját bizonyosan nyitva feledtem, idáig jöhetett a látogató.

Ki tör rám ilyen késő órában? Szabad!

A vér mind fejembe szaladt, amint az ajtó kinyílt.

Ő jött vissza.

Tehát ismét itt van.

De nem jött beljebb, csak az ajtó kilincsét fogta, mintha félne tőlem.

– Nem szép tőlem – rebegé reszketős hangon –, hogy ily késő időben jövök ide. Háromszor voltam itt, de sohasem találtam önt. Pedig el kell mondanom önnek azt, amit hallottam. Ne haragudjék érte.

Kértem, hogy jöjjön beljebb, s megfogtam a kezét. A szívem lázasan dobogott.

– Igen jól fogadtak az ügyvéd urak, mindkettő otthon volt. Elfogadták az ügyemet, megbíztattak, hogy a pernek kedvezően kell a részemre eldőlni, s ők fogják a perköltségeket előlegezni. Igen derék gentleman emberek. – Azután szó volt önről. Kérdezték, hogy mennyiben vagyunk ismerősök. Én elmondtam annyit, amennyit lehetett, s végeztem azzal, hogy önben ismerem egyetlen önzés nélküli jó barátomat. – És akkor az egyik ügyvéd, az a magas termetű, száraz alak, azt mondá: (de teljes jósággal) „No, ha kedves kegyed előtt az a mi fiatal barátunk, akkor, kérem, mondja ön meg neki, hogy az az út, amelyen ő most olyan rohanva halad, egyenesen az akasztófához vezet:” – Erre a másik, a szőke, piros arcú azt tevé hozzá: „vagy pedig az öngyilkossághoz”. – Ezt kellett önnek megmondanom.

E szavak után hátralépett az ajtóból.

Más emberre jeges zuhanyként hatottak volna az ilyen szavak, engem tűzlángba borított ez az izenet. Volt egy ideálom, amit jobban imádtam, mint a kedvesemet, ifjúkori ideálom: a szabadság elve. Ha a szeretőmet bántja valaki, azért vért ontok, de az elveimet még a szeretőm se bántsa, mert azért a saját véremet is kiontom.

– Legyen úgy! – kiálték indulatosan. – Ahhoz önnek semmi köze! – S azzal becsaptam előtte az ajtót. Minden ízem reszketett a haragtól.

Az akasztófával ijesztgetnek engem, vagy a Catók öngyilkos tőrével! Nem ijedek meg!

     

Szegény principálisaim! Fél év múlva ők is rohantak ugyanazon az én utamon, melynek a végén ezek a rémek leskelődnek. Nekem csak a hajam maradt e rémek kezében, de nekik a fejük. Mind a kettőjökön betelt a prófécia.

– E naptól kezdve már haragudtam a tengerszemű hölgyre.


VisszaKezdőlapElőre