A KOZMOSZ ÉNEKE

 

      Szonettkoszorú

      A melegszivű Költőnek,
      a nagyszivű Embernek,
      JUHÁSZ GYULÁNAK
      aki örök Atyám és Bátyám,
      nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével:

      Lelked valami különös csoda:
      Meleg szivárvány őszi éjszakában.
      Ilyet még ember nem látott soha:
      Elszomorodott megenyhülés.

      S mint ifjú fiatal menyasszonyát
      Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,
      Bus negyven évedet szivünkön át
      Már az Örökélet öleli.

      Ujjongva hozom örök Koszorúm
      - Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta -
      És méltó: vedd: Én túl a vak borún,
      Bátyám, Krisztusig emelkedem!

1

Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak álma, vágya, gondja van.

És, jaj, nem élhet senki gondtalan!
S az erős is forog, de mint a henger,
Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer
Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!

S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,
Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.
S csak néhány bús lakója sír e merszen.

Csak néhány gondolat őrül bele,
Hogy mért virít, bár marja Űr szele,
Kerengő bolygó friss humussza, lelkem.

2

Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A Szépség fái súgnak át a berken.

Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta-Érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.

3

Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nő a téli berken,

Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben
Karácsonyokra nem diszitne fel
Igy minden ágat, hajnalon ha kel
Komoly nap is, ragyogva fényesebben.

Ilyenkor két gonosz titán-gyerek
- Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk -
Csinál a hóbul élő, furcsa bábut

És hógolyóz, mig messzi munka van,
Hol tört Robot izzadtan ténfereg,
Dübörgő gépváros zugó agyam.

4

Dübörgő gépváros zugó agyam:
Hangja, mit roppant barlang-viszhang adhat
Mély orgonára, és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
(A épitők téglát téglára raknak,
Molnárok szijja suhogón suhan.)

S mind robotol, minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megunják ezt a munkát,
lzzadt ölükben őrület fogan -

S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan.

5

Szétkujtorognak részeg-boldogan,
Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,
A gondolatok és az ízes lombok
Alól örök tavaszba száll, rohan

Lelkük, mint ha a nap sugáriban
Fölébredő baba kacag s a boldog,
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
Öröm csattog. De addig munka van.

Csak halk éjfélutáni éjszakán,
Mint szunnyadó kedvest meleg leány,
Cirógatja gyötört szivük az álom.

S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,
A kertben, úgy csókolnak elheverten
A holdas fények rajta, mint ha kertben.

6

A holdas fények rajta, mint ha kertben
Nyugodt rögökre bő eső ölel
Jó áldást és a föld lomhán lehel
Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,

Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,
Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:
Erőt vagy vak mámort ugy hintnek el
A holdas fények emberbolygó-lelken.

Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,
Örök az Asszony, örök a varázsa.
S szerelme sokszor lidércként ragyog

S szépsége, fénye, hideg és balog.
Pedig kigyúl a vére, ha estenden
Világbogárkák szárnya csókra rebben.

7

Világbogárkák szárnya csókra rebben;
Az elefánt nagy vére mennydörög;
A vadgalamb turbékol és sürög;
Az Ember szebben csókol s véresebben.

A nagy, elomló asszony-test esetten
Vonagló vággyá őrjít, mint örök
Földéhes izzadt gazdát a rögök
Fekete zsírja, kapzsi révületben.

Az orditás a torkom elrepessze:
Én - jaj - tudom, ez lesz az Ember veszte.
Egyszer hiába búg illatozó est -

A Gyermek ködbe pusztul kóboran.
Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest,
Sötét hitem, szent hömpölygő folyam.

8

Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
Mélyében földet, iszapot keverget,
De szűzre mos minden fekélyes lelket
Hideg hulláma s mormol komolyan

És hangja mint bus apaszó, olyan:
- Gyertek fürödni hozzám, gyertek,
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!
S kirúgott, éhes kutyaként rohan.

De nyáron új erőt dajkál a földnek,
Komor télen rajt jégtáblák törődnek
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.

Mely fényét róla híven visszakapja,
Fölötte a magyarság bolygó napja.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.

9

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este
Örökké kínzó nagy kérdés körül
És mint a rab, ki börtönén belül
Falat tapint őrülten - hátha gyenge.

Ó mért nem lendülhet a végtelenbe
Külömb, szebb Nap felé, amely hevül
S ölelő sugárt szálló-mederül
Melegen ont, megértően izenve.

Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg,
Szebb útra innen semmi el nem indít
S napunk hideg, mint rideg őszi este.

Tán fénye nem is volt soha meleg!
Szeretetemtül csak hevülne meg:
Amint kihűl, lehull az éjbe esve.

10

Amint kihűl, lehull az éjbe esve -
Ó szűkösen, de addig birja ki
Napom, amíg még Isten is - aki,
Mint vőlegény menyasszonyára lesve,

Kiváncsian kandít kitárt szivembe,
(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani
S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) -
Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre

Minden napok Egy-Nappá égnek össze,
Hogy minden bolygót melegen fürössze
Betelt életben lángjuk, mely lobog

Ujulva. - Isten, szörnyü álmodó,
Kiolvad szívünkből a téli hó,
Mint feledésbe hulló verssorok.

11

Mint feledésbe hulló verssorok,
Nagy bánatok is feledésbe hullnak,
Beteg ölébe megvacogó Multnak
S szépségük vissza is csak úgy ragyog,

Mint déli tájra messzi havasok.
Koldús-fekély nem bűzlik testvér-úrnak,
Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak,
S meleg szép szóvá büszke kardvasok.

Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét:
Szerető szívhez lesz Világbékesség.
Az éhendöglődő szellem röpülhet

Új-izmú sasként Titok-csúcs fele:
Miért az Én? és végtelen fele,
Ha bolygók és világok mind kihülnek.

12

Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Minden atóm az Ősbe visszahull,
Minden lélek az Úrba szabadúl,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.

Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.

Minden világ a Mérhetetlen része,
Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.

Minek? károgják és én nem tudom.
S tovább kereng bolygóm a bús uton,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.

13

Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek
(Mert az Igazság: Élet és az Út,
Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg
Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg

Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek
Táltossa torkából nekivadúlt
Jeges lihegések s a meglapúlt
Vándor bőrén maróra keserülnek)

Az apró bolygó éppen annyit ér
Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,
Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.

Velem az is, ki csakis halni él,
Egyenlő;
ám hogy választott vagyok,
Komor bolygóm a legszebben lobog.

14

Komor bolygóm a legszebben lobog,
Mert nem zugat fényt senki szabadabban
A süketség éjébe s éhes rabban
Sültek szaga meg illatos borok

Se mankózzák úgy vágyát, mint robot
Után ha lángom rácsán át beharsan
Fásult szivébe, mint hol észak-sark van
Felbukkan bús, de tiszta napkorong...

A Békesség-Noé szivembe jöjjön -
Nagy tisztulás-özön zug bennem és
Bár keserűségvulkán dübörögjön,

Lávás szitokkal födve a vetést,
Nekem van szörnyü s lesz szép igazam.
Külön világot alkotok magam.

Mesterszonett

Külön világot alkotok magam.
Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgő gépváros zugó agyam.

Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.

S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.

Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.

1923. jan. - máj.


ALKOHOL

 

A rózsakötőjü nap csak nékem integet,
De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam
S nem is harcolhatok érte,
Mert az alkohol
Kopjás fiatal gerincemet
A nyomoruság abroncsává görbíti már
Lomha lángu poklos katlanában.

Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám
A kérges, jó becsületű kéz
Nyugodtan heverész
Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.

Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!

Engem a legforróbb május is csak
Subás nyárral ültet vacsorához
S az íze is kevés.

S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete
Békült szóval intne: Fiam imádkozz!
A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta
Az elfásult mámor hója, jege,
Ijedten zuhan ott a kétségbeesés
Vasalt szánkója
Ismeretlen üregek borzalma fele.

Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többet nem packázik énvelem!

De akarásom leölt hizóként haldokol
És agyam szúvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.

1923. máj. 24.


MŰTEREM

 

A műterem kopott, öreg falán
Reám nevet száz ismeretlen ember.
Ez gyermek itt, az már nincs is talán,
Ez pocsolya, az kristálylelkű tenger.

Reám nevetnek bágyadtan, vigan
S az én arcomat mosolyogják össze.
Ez engem álmodik álmaiban,
Az engem átkoz, hogy szivét fürössze.

S én nem vagyok és nincsen más, csak ők,
A szomorúak és a nevetők
Az arcomat hogy összemosolyogják.

Mint szivemben a dolgok képei
Búsan és vígan összenevetik
Az Énnálam is erősebbnek arcát.

1923. máj. 24.


AZ ŐRÜLT HAJÓTÖRÖTT

 

Hahó, te gálya,
Rohanj, mint égő üstökös az éjbe,
Győzelmesen rohanj
A nagy Igazság szűk kikötőjébe,
Hejh! ott daloljon ágyúim száz
Keserű keselyűje békességet,
A hideg ég s a lángoló pokol
Hogy dögvészes borrá langyuljon át,
Hejh ujszülött, hejh, aki haldokol
S te is, te girhes, pókhasú világ,
Ihattok, mint a szomjas kút esőben,
Ezer cigány lesz, mind a gonosz lelkek,
Lakodalom a dicső Pusztulással
És Isten koronája lesz a serleg!
Szeretnétek, heh, tudni, mi lehet még?
Éjfélt Hungária lehányja leplét
S mi víg hajnalba átmulatozunk -

Haha, szép ám a másvilági hajnal!
S ott istenpálinkát iszik mindenki
Egy-egy szívvel, de rugjatok még itt be,
Hisz pálinkáspohártok oly kicsinyke!
Dagadj vitorla, mint dagad a lelkem!
Hát hulljon szét a föld, ha ráfutunk,
De kikötünk az ősi telken!

(Hahó! - rikolt a zord sziklák fölött
S utolsó rongyát vitorlának tűzi
A víg magyar, őrült hajótörött.)

1923. máj. [?]


VILÁG MEGOKOLT ÚTÁLATA

 

Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság,
Kenyér-anyót veri az alkohol.

Elvonult a szép lélek-magasság
S ifjú apácaszívként haldokol.

Don Quijottként girhes koronánkon
Okos Panzákkal harcolunk s bután.

Nincsen illat sehol a világon,
Hullák rothadnak Volgán és Dunán.

Ó az Ember!! - hagyja karosulni
Az eszmét a butaság szöllején.

S mint ki vágy Krisztus sebébe nyúlni,
Ugy undorodok magamtól is én.

Aromaként öleli itt minden
Magába át a gyűlölet-ködöt.

Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya planétát köpött!

1923. jún. 2.


EL INNEN

 

Hol a tiszta szavak nem dadognak,
El innen, végre, a magasba, föl!

El se mondom majd a csillagoknak,
Hogy a teremtő ember öldököl.

Teremtő ember? hát a teremtésük,
Vélték-e valamikor, hogy mi az?

Igaz életre való szelidségük
Csörömpölő páncélon rongy viasz.

Áldd meg, te Krisztus, a mi fegyverünket!
Az ének száll és kúszik a mise.

S a megdühödt vak látnivélőt büntet,
Pedig még fényt nem látott senki se.

Ó, él a fény, a tavaszi, ha itten
Fénynek is hiszik az őszi ködöt!

Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya planétát köpött.

1923. jún. [?]


HARC A BÉKESSÉGÉRT

 

Gondom földörögő tankja alatt a föld,
Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
            Ágyúzó keserűség
      Marja puhára göröngye szíkjét.

Hörcsöghad bolya, hol vétve terem kalász:
Lőárkon nyomorúl gazda barázda helytt
            S kóborgó ebek osztják
      Pénze kidőlt igahúzó barmát.

Jóság légyen e föld, lassu eső ha reng
Új istent kereső bujdokolás egén!
            Jusson végre igazság
      Bő kenyeréhez a munka s eszme!

Kell, termő ez a föld: hullt bele sok derék,
Megforgatni ölét ésszel akarta mind
            S éhen dőlt bele mind: itt
      Száz akarat bomol őserővé.

Lelkem, gépvezető, hajdan időn kapás,
Föl ne hányd sorodat: nagy proletári sor!
            Gyűlölség-zuzatóban
      Áldd a vető s arató munkáját.

Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg
Rút végzetje után szép hivatása: mint
            Békesség deli gépe
      Vonja az emberi szív ekéjét.

1923. jún. 12.


JUHÁSZ GYULÁRÓL VALÓ NÓTA

 

Hát huszonötév rút robotja kellett
Szép, szűz szándékok postakocsiján,
Hogy egy ital bor légyen áldomása?
Hát ezért szédült nagy, szerény szive,
Kürtjét fujván a tündöklő bakon?
Az értetlenség és a félreértés,
Magyar, dacos, konok-sörényű mének
Nagy bánatának szelid gyeplején,
Hogy végre mégiscsak falunkba értek.

Magyarország, duhaj legények falva,
Ó, itt nem is vár senki levelet,
Nem tud olvasni senki itt igét,
Csak néhány ember nem írástudatlan.
Itt több a csaplár, mint a néptanító,
Ki fölolvassa a szerelmes szókat.
S az igehozót fitymálja a törpe,
Pedig nagyobb, mint száz Napóleon!

Huszonötéves málhás kocsijáról
Mindenkinek jár távoli csomag
S egy égi izenet, amit hozott,
Ahonnan jött, az örök szeretetből
S hová már vissza is tér nemsokára,
Csak huszonötév robotja után
Megissza ezt a hitvány áldomást.

1923. jún. 16.


URAM!

 

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.

1923. júl. 28.


(Ó SZŐKE CSÓKOK PARTJA...)

 

Ó szőke csókok partja, konok leány!
Meddig vonaglik még szomorú habom
Forrongó fergetegje elcsitulva?

Árbócom átok: gályahitem sülyedt
Nagy roncsa hullván pattog a szárazon:
Erős hajó parton silányka hulla.

Hát minden érces, nagy hitet összetör
A balga Asszony? - Harc ez, az ár s a part
Bús harca s hozzá holdfény-mámor járul.

De úr a tenger, mig csak e csúf világ
Almája érett áporodásba nem
Pondrósodik le Isten ős fájárul.

És így megy, így ez: százezer év után
Most is hiában bukkan ez ének itt
Szűzen, de szűzen: termőföld-ruhátlan.

Mert ártörő a nóta, ha sorsos és
Száz ringó csókom feccsen az égbe szét
Kibukkant ének színes zátonyában.

1923. júl. 29.


RÖG A RÖGHÖZ

 

Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap
a távol falujába ballagott.

Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,
a hamvas, égi templomablakot.

Fészkében ring a száz cikázó fecske,
szívemben minden mámoros szavad.

Reszket - mint ujjunk - mind a levelecske
és röghöz szorul a rög és tapad.

Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
minket a gyönge, friss vetés szeret.

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,
bennünk a föld barázdát rejteget.

Az est sötét báránya ballagóba,
feketébb hulló selyemgyapja már.

És szőke hajad mintha mező volna,
mit teljesen betölt a holdsugár.

1923. aug. / 1934


MEGFÁRADT EMBER

 

A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

1923. aug.


TANÍTÁSOK

 

1

Lesznek, akik majd kinevetnek.
Ti ne hallgassatok azokra.

Olyanok ők, mint a cserepes
Urasági kastély gyermekei:
Nevetik a durvaorrú parasztot,
Mikor trágyás szekerén elindul,
Hogy kenyérré kovászolja a földet.

És lesznek, akik elszörnyülködvén
Ilyesféléket beszélnek egymásnak:
Miket össze nem fecseg ez az ember!
Hisz ez bolond, zárjuk el hamar,
Lázas hitét lehűti majd a magányosság.

Erre pedig csak azt mondhatom,
Az én akarásom nem bolondság,
Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek
Még csak csirázó búzaszemeknek.
Az én hitem a földnek melegsége
És miként a föld szétosztja melegét
Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,
Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.

Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre
És meg ne vessétek őket:
Mindannyian és egyformán
Testvéreim vagytok.

2

Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát a rosszat?

Néha ugy vagytok a rosszal,
Mint az ópiumot szívó a pipájával.
Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,
Aztán pedig irtózik önnönmagától is.
Mert miért isztok pálinkát tej helyett?
Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.

Ti jók vagytok mindannyian,
Hisz mindnyájan örültök a jónak
S fontoljátok meg amit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal.

3

Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.

Ha kegyetlenek vagytok,
Fiaitok is kegyetlenek lesznek.
Ha valamely bokron tövis terem,
Sarjadékán is tövis terem.
S elszaporodván tövestül kitépi
És kemencére veti a gazda.
Igy szakajtja ki kövér földjéből
Az ártatlanul kegyetleneket,
Már csak szüléjük miatt is
S tűzre, háborúba veti: az idő.

Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.

Az irgalmasok irgalmasságra várnak,
Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,
Hogy ne legyen szükségtek irgalomra
S ne legyen miért irgalmazni nektek.

4

Most a jövendő férfiakról szólok.

Ők lesznek az erő és szelidség,
Szétszakgatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is teríttetnek
És megterítik a szívüket is.
Az Isten szerető öccsei ők.

Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.

5

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg verítékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
Azután meg táblákba öntik
S erős karjuk fogyó erejével
Egészen simára hengerelik.
És amikor megvirrad a nap,
A városokba meg a tanyai viskókba
Elviszik vele a világosságot.

Néha napszámosnak hívjátok őket,
Néha pedig költőnek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
Ők maguk is átlátszóvá lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belőletek épülő jövendőn.

6

Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.

Néhányatoknak mégis fáj a járás
S fájnak a földes, iszapos tavak,
Hol a verítéket és az út porát
Le kell mosni a fáradt tagokról.
Irtóznak tőlük s tisztaságra vágynak
S tán alázattal fürödnének mindig
Kristályvérében a megváltóknak,
De nékik az élet iszapos gödör,
Boldogtalanság öblögeti őket
Míg patyolat-fehérré facsarodnak,
Mint a mosott ruha jó anyám kezében.

Reszketnek a vizek iszapjától
És mégis, mégis, tisztátalanul
Semmi kedvük sincsen továbbmenni.

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.

Nézzetek apró unokáitokra:
Boldog örömmel élik a fogócskát
És nézzetek ősz nagyapáitokra:
Boldog örömmel ballagnak ők is,
Miként azok a katonák,
Kik akár vesztett, akár nyert csaták után,
Békességet áhító szivekkel
Fáradtan, de fütyörészve hazafele mennek.

7

A tegnapiak és atyáitok
A jajok lúgjával próbáltak mosakodni
S íme, tinéktek nem kell kutakat ásni
És nem szükséges,
Hogy telesírjátok a kiapadt tavakat,
Csak gyertek velem
És el ne maradjatok tőlem,
Az én számról friss források fakadnak,
Merítsétek bele véres értelmeteket,
Hányjátok el fegyvereiteket,
Mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,
Még a múzeumokból is vessétek ki azokat,
Nehogy ők, akikből én előrejöttem,
Titeket vessenek ki majd magukból,
Mint a fegyverek fegyvereit,
Mert hogyha már muszáj választani,
Inkább testvéreink közül hulljon el egy,
Mint két idegen felebarát.

8

A koldusszegénynek krajcárt adtok,
Noha ti is igazságot kértek
S nem vagytok különbek a gyilkosoknál,
A sikkasztóknál, akik lányra pazarolnak,
Mégis felakasztjátok, becsukjátok őket.
Vagy hová lett a békesség a földről?
És kik pazarolták ölebekre
A felebaráti szeretetet?

Bizony, mindezek a dolgok
Meglátszanak az idő könyvében.

Ó, jaj azoknak, akik
Nem másszák meg a magasságokat
S úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,
Mert az anyák teje könnyekké változott,
Testvéreink elhulltak úgy,
Mint jégzivatarban a gyümölcsök,
Amelyeket senki, senki, senki
Kosarába többé nem szed össze.

9

Isten országát hirdetem néktek.

Szelid lehelete megsimogat minket
És a börtönöket elsodorja.
Fölméri örökeddigi szenvedésünk,
Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.
Hiába hullott veritékünkkel,
Könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal
Televénnyé forgatja majd,
Hogy víg erdők és komoly akadémiák
Hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.

Megbékélt nyáját a fegyvereknek
Nyugodt szavával gyárakba tereli,
Az irigy gépek szerelemmel magasztalják
S arató kezeit
Alázattal nyalogatják a búzaföldek.

Isten országát hirdetem néktek,
Aki eljön hozzánk: a földre,
Aki nagyobb ünnep nálunk,
Mert mindnyájunk ünnepe.

Készüljünk rája illendőképpen:
Igazi lelketek, melyet elzártatok,
Hogy be ne szennyeződjék a robotban,
Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.
Foltozzák be a nem-törődömséget
És kössék maguk elé az asszonyok
Legtisztább anyaságukat,
Illatosítsák meg homlokukat
És szakállukat a férfiak
Ősi testvériségükkel, jószándékaikkal,
A gyerekek kezében virágok legyenek
És gondatlanságot adjatok nékik.
Bölcs szivekkel örvendezzetek
És siessetek, siessetek,

Mert alighogy méltón fölkészültünk,
Akit elűztek a hadnagyok,
Nyugodtan biztosan észrevétlenül
Isten országa hazatalál.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -

13

Mikor raktok parazsakat
Már-máron látó szemetekbe,
Hogy ne csak lássanak,
Világítsanak is!
Szurkos fáklyát gyujtanak szemükben
Immár a hátulgombolós négerek is
S bennünk még sötétben alusznak a galambok.
Denevér-szárnyon röpködjenek?
Mert eljönnek a kormos fütyülő fickók
És darabos piros kiáltással behajítják
A földszintes mult apró ablakait.

14

Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.
De én, aki a füvek beszédjét
S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,
Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
Por és Istenpor vagyunk.

Visszahullván
A por a porral elkeveredik,
Visszahullván
Igy keveredik el Istennel a lélek.

Ki szagolta meg közületek az égi virágokat?
Ki állna nyugodtan robogó vonat előtt?
Lám, az örökké-könyörgők se
S mégis eltemetik a lelkük elevenen.
Le kéne vágni szemhéjukat, mert mindig lecsukják,
S akadna-e közülük is,
Aki élő izmait elásná?

1923 ősze


A SZÁMOKRÓL

 

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

1923 ősze [?]


(A LOVAK...)

 

A lovak kihaló fajából való
Húsz évszázad döglött ki alattunk.
S de jó a fáradt embernek az ágy.
Szálláscsinálónk megbolondult,
Komám, itt más már nem marad,
A mában bérelünk szobát.

Mivelhogy hát sokat szaladtunk,
Azt hittük, hogy sokat haladtunk.
Ótától-ótáig lerongyolódott
Lábunkról már a lábbeli,
Vargát ugyan találhatsz eleget,
Foltnak valót is éppen eleget,
De ezt a világot kinőttük mi már,
Nagyobb kell, jobb kell: bennünk s a tetőn
A szélkakas ősz szele kornyikál.

Ez az ősz nem ért el volna minket
Ha el nem hagytuk volna az eszünket,
De visszamenni s ugy újra előre?
Nyárson sütöttük valaha a csókot
S most köhögés ellen szopogassunk
Csóknak csúfolt cukros kis izét?

1923 ősze [?]


FÉRFISZÓVAL

 

1

Erdő vagy, ifju lombos, ezredéves,
Mely éjenként vad titkokat susog,
Ott leskődnek lapulva terebélyes
Nyugodt kéjekhez szörnyű gyilkosok,

A gyilkosok, kik mosolyodnak kését
Riadt szivemben forgatják vadúl,
Míg más tájon a szerelem s a szépség
Vígan dúdolva bölcsőket gyalul.

A szőkeséged kora hajnalég
És űzöm egyre, loholó bolondmód,
Kiben az őrület tallója ég.
Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót.

Mint izzó létra, végtelent hatolt át
Vágya, de rajta szédül és hebeg,
Ki futván, égnek viszi a lajtorját
És el nem éri soha az eget.

Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:
A végtelen, mélységes földeket
Álmodják csiraszagu istenségek.
Szeretném asszonyként ölelni meg,

Ha forró, szomjas záporok után
Nagy roppant teste gőzöl és liheg még -
Ölelj meg, ó, most benned is talán
Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!

1923. dec. 5.

2

Énektestű és ismeretlen
Ő, az igazi kedves mindig.
Szivünk ormán él s minket is
Szelíd erővel odaindít.

Hogy meredekjén bátorítson,
Szerelme mély mezőkre tárul,
Ilyenkor egy-egy üstökösláng
Lelkünkbe hull a homlokárul.

Mosolya vízcsepptiszta tenger
S az ő szomoru mosolyába
Beléömlik minden más asszony
Tisztító, éhes kacagása.

Szelíd keze csak símogat majd,
Szeméből kibuggyan a kláris.
Zenélő, örök sebeinkből
Kihajtanak még violák is!

1924 nyara


KIÁLTUNK ISTENHEZ

 

Isten!
Kiáltunk hozzád:
Légy a mi érző, meleg bőrünk,
Mert megnyúztak bennünket,
A fájdalomtól már semmit se látunk
És hiába, hiába tapogatózunk,
Nem érezzük meg a dolgokat,
Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.

Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk,
Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,
Hogy fáradságnál hősebb a karunk
S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.
Szavunk gyapjúja megpörkölődik
És keserű füstként hordozza a szél,
Mert nem takarózik senki sem bele.
Mindenkiből kicsurog a lelkünk,
Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.
Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,
Hogy legalább a fiaké legyen,
Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,
Itt a garasok fénye maradandóbb.
S nem fogad az asztalához senki,
Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,
Az égen sem nap - aranytallér ragyog,
A mezőkön kutyatej sem érik.
Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,
Hogy a fájás leperegjen rólunk,
Mint a ludak tolláról a víz,
Hogy végre egyszer megfaraghassuk már
A márványszobrot és a deszkalócát -
Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon
S a vizeken már delelnek a felhők,
Eztán már az árnyak sokasodnak,
Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk,
Meghálni lecsukódó szemeid alá.

1923. dec. 13.


(LEGALÁBB 20 FOK HIDEG VAN...)

 

Legalább 20 fok hideg van
A vén hóhányó jeget izzad
Az ég olyan mint a megfagyott vér
A jégpályáról most jön el a banda
A korcsolyázók sose fáznak
A farkasok már régen kipusztultak
Helyettük is ordít most egy rikkancs
Mindkét öklét szájába venné
S szeretne összébbhúzni magán egy télikabátot
Meleg ételt is enne
De mindezt csak jövőre kap majd
A tüdőbetegek otthonában

Nem adom senkire gummiköpönyegem
Ostobaság is volna
Nem ér semmit és én meghülnék
A lányok is fáznak a sarkon
Nekem csak meleg kellene
Hideg van és beszélek a szélnek
Tán megenyhül leheletemtől
S nem borotválja bőrebbig a fagy
A vak koldus meg a gyerek arcát

Jó most ahol nem vágtak ablakot
Fa nélkül is befűl az emberektől
De hova teszik majd a muskátlikat

Aki magyar az nem fázik
De a hidegben mindenki ember
Aki fázik melegedni akar

Minket nem éget halálra a láng
Csak a hideg sorvaszthat össze
Hiszen magunk is tüzek vagyunk
Ne hamvadjunk széjjel hát hiába
Melegítsük az éghetetlen embert
Gyujtsuk fel a fagyott századok
Esztendőktől jégcsapos hodályát

1923. dec.


FÖLDMADÁR

 

Egyszerű volt és természetes
Hogy megtanuljon szebben énekelni
Városokat tett a nyelve alá,
Okosabb volt a dologkerülőnél,
Karom helyett jóság nőtt a lábán
S ha csak egyet lendült is a szárnya,
Megrengette a levegő-vizeket,
Ismeretlen dolgok bukkantak elé
És harmatos-zöld fejére tapadtak.
Nappal fényporban fürdött,
Boldog volt és jó bizalommal,
Komolyan összeszedte a gondolatokat,
Hogy fészket rakjon saját hóna alatt.

De egyszer aranyból kívánta a búzát
Telhetetlenül száz feje nőtt
S ezer szeme közül egyik se látott,
Csak a másikat nézte,
Hogy belegázoljon csőrével.
Azóta nem röpül tovább,
De a veríték zuhog róla,
Dolgos ujjai közt most nádasok nőnek
És egészen bolondul tollakat,
Meg népeket szaggat ki magából.

Ó, hintsünk tiszta búzát szemei közé!
Fáradt már szegény és kimerült,
Hadd legyen egyszerű ismét és természetes
Álljatok szárnyaira, hadd ragyogjanak megint,
Egyetlen feje lesz és nem értelem nélkül,
Ha összecsókolózik mind a száz,
Gyujtsuk meg a szemében magunkat,
Lásson ismét és kedve legyen szállni,
Megmerevült erein illanjunk szét villamosan
És saserejű szelíd galambként fog röpködni majd
Isten békességes homloka körül.

1923. dec. 23.


KARÁCSONY

 

Legalább húsz fok hideg van
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.

1923. dec.


[TÖREDÉKEK]

 

Kis Asszonyom ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,
A végtelenbe megmaradsz velem
Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.

1923. jan. vége

*

Rossz vágy járatja jaj velem bolondját,
Két asszony s egy se s fáj az agyvelőm.
Sűrű olajnak fájhat így midőn
Hengerben lassan, lassan összenyomják.

1923. jan. vége

*

Szép, ártatlan, fehér galambot öltem:
Szivem, fogadd be ifjuságomat.

Rongyos, fakult hitem vadul sikálja,
De szűzre mossa ismét a harag.

1923. márc. eleje

*

Boruljatok csak össze bennem,
Bús Ember, bús Magyar
Mert Egy vagytok ti mindaketten.

Istentelen bú sarkvidékén
Bús Ember, bús Magyar,
Boruljatok csak össze békén.

A fájdalmak nagy, éhes kedve
Ugyis megmar, miként
Veszett fókát nagy, szörnyü medve.

S fájásotok csak egy nagy fájás.

1923. máj. eleje

*

Mint tenger alól felrobajló vulkán
Úgy szökken már vágyam feléd, hogy szörnyű
És forró szikláin neked, a messzi,
Vidám vincellérnek szent, csókkaros
És lángoló csudaszőlő teremjen.

1923. nov. 6.

*

Jaj azoknak, akik az isten
Kinőtt cipőit fényesitik

Akik elrongyolt lobogóval
Szívükkel, dobott önmagukkal
Fényesitik,
Jaj azoknak, akik az isten
Kinőtt cipőit fényesitik

Lehet foltozni minden világot

1923 ősze