Nappal mint földet vad homok,
közöny lep, izzó és konok
a szolga emberekkel szemben
elepedt kedvem, elapadt nedvem,
elszáradt ég tüze lobog,
a gyűlölet, sívó szivemben.
Köröskörül vastőrökül
voltak a rozsdás, éles, durva
csillagok a lelkembe szúrva
s mint önvérébe a vad terül,
reszkettem az éjben kinyúlva.
*
Száz éjszakán
ezer magány
millió fájdalommal
szelt át meg át
az éjszakát
Köröskörül
vastőrökül
voltak lelkembe törve
a csillagok
és vérszagok
virágoztak az űrbe.
*
Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz már
s mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka
venne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve,
ugy nevet itt a derűs ég
*
Éltem, így érdemeltem én meg,
hogy társul vegyenek a vének,
kikben a haragvó remények
jó bölcseséggé változának.
Dolgos derű és könnyü kellem
szorongást eloszlató szellem
serkent engem a semmi ellen:
ha szólok, sokan szólnak hozzám.
Bimbózó és kinyilt világgal,
mint kisgyerek virágos ággal
........................................
Szendereg szivemben a vétek,
melyet szivesen büntetnétek,
ám én kilépek elibétek
*
Minden s mindenki szeret engem -
ember lettem a szerelemben.
Flóra, Flóra, mosolyog róla,
hogy engem ő váltott valóra.
Ember vagyok és olyan boldog,
mint, ha vannak, az örök dolgok.
*
S az én apám, az én anyám
hajtson ki a zápor után
mit kis gyerekünk bömböl
mint nyugalom, mint dús növény
jó szó, kövér fű, televény
szivemből és a földből.
*
Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket
mert én nehéz vagyok már
s elviszi könnyü szerelem,
hisz hogy én legyek hűtelen
ahhoz nehéz a szívem.
Fényszóróként kutatja
mint öntudatos űrt, a lelkemet
hogy valóban imádjalak
a telhetetlen űr alatt
és mégse csalj meg engem.
*
Átizzadt fekvő helyeden
fölülve, halkan, betegen
- emlékszel? - azt mondtad nekem,
hogy ne hozzak virágot.
*
Ki tudom, még sokáig élek,
köszönöm neked, hogy remélek
magamnak békés elmulást,
neked szép, csendes búsulást.
*
Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod
majd árnyék leszek s te szorongva félsz:
óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.
*
Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
ki fogná föl szivével énekem,
ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem
*
Ha lényed erős, derítő levegőjét
nem szivja szivem közeledbe merülten,
mint vércse, reám lecsap a lebegő ég
s fuldoklik a lelkem az űrben.
*
Mint a Tejút a vonuló
egek táguló
boltozatán
s mint a valóság heveny láz után
ugy ragyog és világit
lelkemben, mely világot áhit
az emberi fölszabadulás.
A mindenség oly tisztán és üdén
csillog, mint harmatcsepp a menny levelén.
*
Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent.
*
A kínhoz kötnek kemény kötelek,
be vagyok fonva minden oldalon
és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom.
És szenvedek, de nem lesz kegyelem,
ha megszabadít, aki egy velem, -
amazon lesz minden fájdalom.
*
Te öngyilkos, micsoda példát
adtál nekünk, kik szeretünk!
Megnehezited szerepünk.
Hát más nem éppen annyit élt át,
mást nem roskaszt-e annyi vélt vád
................................................
................................................
................................................
Kinek a szeme omló könnyü,
elmenni annak ilyen könnyü?
Mért bántsz? Én nem bántottalak!
Versed csengése mért pereg?
Ugy tettél, mint a kisgyerek
ki becsöngetett s elszaladt.
*
Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon egeken -
ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már,
költő én vagyok!
*
Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika;
de nem tudomány.
1937 tavasza-nyara