Fényes Samu Bátyámnak szeretettel
Ott alszunk a száraz fában, villogó, bő szénrakásban, ifjú asszony keze kelt,
Sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog, úgy szalad,
Pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab húsok főnek
Fölöttünk a tarka cinfedő alatt.
A mezőkön, legelőkön fölnyúlunk a fellegekbe, fürge, karcsú
karjainkból kicsordul a vér,
Végigcsorog tagjainkon, sötét és kövér,
Mint a barna föld, amelynek méhében sok jó zsir erjed
S fölolvadva,
Sercedezve
Elvegyül vele.
Szép fiatal emberek tele
Ereiben elnyújtózunk, izmaikba fákat vetünk, erős, hajlós ágakat, melyek
Őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak, bőrükből meg
bomlik, forr a lé
S roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé.
Szeretnek is nagyon minket, ledobják a ruhát, inget s égigérő nagy halomba
ha gyülekezünk,
Futós szabad pusztaságot lepnek el a fiuk, lányok, szép szivükbe fényesség
suhan,
Kéz a kézben
Úgy táncolnak körül lassudan,
Piros lángokat nevetnek, szépen, tisztán öregednek, öregen pedig
Töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba csókkal fektetik.