Prometheus

Leáldozó nap bíborában
Fürdik a Kaukázus orma,
Nyugaton rózsás felhők fátyla
Hull a fölkélő csillagokra.
Susog, suttog az alvó tenger,
Szerelmesét szólítja lágyan,
Megreszket a virágok kelyhe
Szűzi, titkos szerelmi lázban.

S a bíboros hegy meredélyén
A rózsafelhők lágy ködében
Prometheus, titánok atyja
Kesereg egymagán, sötéten.
Fölkél a hold. Csókját lehinti
Az alvó tenger fölszinére
S e csók nyomán kikél a vízből
Az óceán ezer tündére.

Sörényes Neptun szép szülötti,
Az óceánidák dalolnak,
Prometheust körüljajongva
Hódolnak a nagy fájdalomnak!
És könnyeiknek gyöngyfüzérét
Elszórják a habtáncba búsan,
A sápadt hold felhőbe búvik,
És sírdogál az ég borúsan!

A végtelen gyász hallatára
A szirtek keselyűje ébred
És éktelen nagy vijjogása
Betölti félsszel a vidéket.
És szilaj, biztos szárnycsapással
A Kaukázus felé tartva,
Lecsap a csúcsra s a titánnak
Szívébe vág rettentő karma!

Prometheus, míg mély sebéből
Mint szökkenő ár, hull a vére,
Szomjas gyönyörrel hallgat egyre
A tündérlányok énekére!

Éjszaka

Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!

Az árnyak titkosan közelgnek,
Kétsége megnő a szívemnek,
Mint a homály, miként az éjjel,
Te űzd fényeddel szanaszéjjel!

Az égen csillagok lobognak
Visszfényei örök napodnak.
Szívemben is - mint csillag égen,
A te örök visszfényed égjen!

Sursum corda!

A hegyre tartok. Sápadt glóriában
Ködökkel küzdve, már kihúny a Nap,
Egyre gyorsabban suhannak az árnyak,
Az ösvény egyre magasabb.

S míg én előre tartok lankadatlan,
Csittulni kezd a távolok zaja,
Csak halk zsibongás zsong föl a magasba
És fönn az is - harmónia!

És idefönn az élet nem is élet,
Csak végtelen sejtésű nyugalom,
A csillagok némán álmodva égnek,
Sötéten szunnyad a falomb.

S belémerülve a fénybe, a ködbe,
Örök Pán muzsikáját figyelem,
Kihuny szívemben minden gyönge, törpe,
És föllobog a Végtelen!

Édesanyám

A Tisza partján él egy özvegyasszony;
Szeméből könnyet egyet se fakasszon
A nyomorúság, a gond és a bánat:
Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat!

A Tisza partján él egy özvegyasszony...
Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony,
Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat:
Holtig siratja édes jó apámat!

Strófák

Ó, álmaimnak tündérkirálynője,
Uralkodjál örökké lelkemen,
Engedd, hogy szívem álmát rólad szőjje,
Habár ez álom lenne szemfedője
És hervadása ez a szerelem!

Te csak ragyogj tündéri szépségedben,
Míg én a szürkeségbe olvadok,
Míg egyre szebben, egyre ékesebben,
A te örök bájadtól ihletetten,
Fényt szórnak rád e lángoló dalok.

Rostand

A Sasfiók olvasásakor

Nemes poéta! Büszke francia!
Én kis nemzetnek még kisebb fia
Ujjongó vággyal hadd köszöntelek.
Titkos gyönyörtől égve olvasám
Kedves poétám, édes franciám,
A gloárról írt költeményedet.

Mily páratlan hév! Elegancia.
Nem írhat így más, csak a francia,
S míly gyűlölettől átizzó velő,
Ha a cudar, a gyáva, hitszegő,
Szabadságot eltipró s remegő
Osztrák lakájok raja jő elő.

Ó ez a hang, e pátosz, e nemes,
Honnan e láva, kitörő, heves?
Talán lelkünkbe nyúltál, francia?
Onnan vevéd e szilaj hangnemet,
Az emléket, mely fáj és nem feled,
Melynek ki kell hamvából csapnia!

Nemes poéta! Hála, köszönet,
Hogy megérhettem ezt az örömet.
Mai költő nyíltan merészli ezt,
"Felségsértésre" persze nincs okod,
Te sértheted az osztrák zsarnokot,
Magyar ügyészség téged nem ijeszt!

Wagram, Marengó... nagyszerű nevek,
Az osztrák tőlük tán ma is remeg.
Nekünk is volt... Nagysalló, Isaszeg,
Kápolna és Komárom és a többi,
A történetnek könyveit betölti...
S az osztrák tőlük még ma is remeg!

S míg rátok, büszke francia sasok
Várnak napfényes, biztos magasok,
Ahol szabadság, nagyság szárnya csattog!
Addig miránk a - kétfejű sasok
Irigy, falánk csapatja agyarog
S tört láncunk helyett fityegnek rajtunk - csattok!

Ima

Nagy boldogság, nagy fájdalom
Ne látogasson engemet meg;
Szelíd borongást adj, Uram,
Szegény szivemnek!

Vakító napfény bántana,
Szilaj vihar tán összetépne,
Szűrődjön át csak lelkemen
Búm őszi fénye!

Nem várok több tavaszt, Uram,
De még az ősz rózsái nyílnak,
És bár leáldozott napom,
Van annyi csillag!

Magyar népem...

Learattál, édes magyar népem,
Ott az áldás csűröd közepében,
Osztrák finánc szemét veti rája,
- Szükség lesz még arra a kaszára!

Meleg idő jár most a magyarra,
Vihar lesz, ha Isten úgy akarja,
De belőle baja másnak támad,
- Tartsd csak készen, népem, a kaszádat!

Bécs felől jön a fekete felleg,
Bécsi rongy lesz, mire innen elmegy;
Aki küldi, mind halálra sárgul,
Hogyha kard lesz a magyar kaszábul!

Kihallgatás

Felséges királyom,
Magyar is, király is,
Hogyha néped az már,
Légy te is - lojális!

Hallgasd ki a népet,
Hallgass a szivére,
Mit akar, mit kíván,
Minden cseppnyi vére!

Magyar zászló alatt
Magyar baka lépjen,
Magyar mondhassa:
"Ferenc Jóska éljen!"

Éljen! S uralkodjék
A budai várban,
Diadalmas népén
Nagy Magyarországban!

Enyém az alkony

Enyém az alkony. Kihunyó sugára,
Téveteg, halovány árnya enyém.
A rózsaszínű pirkadás világát
Szegény elfáradt, meg nem értem én.

Enyém az alkony. Reám veti leplét
S nagy bánatommal egymagamra hagy.
...Úgy bánt a hajnalhasadás az égen,
A bíboros, a királyi arany!

Enyém az alkony! Hadd vesse világát
A támadó nap arra, aki kél,
Én álmodozzam csak elaluvóban
A lehunyó nap gyér tüzeinél!

Meghalni...

Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor mienk még mind a kikelet.
Mikor a rózsák legszebb kora van:
Meghalni, elmenni magányosan!

Meghalni milyen szomorú lehet,
Mikor a köd már küldi a telet,
Mikor az őszirózsa oda van:
Meghalni, elmenni magányosan!

Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong,
Szomorúak voltunk vagy boldogok,
Későn, korán, - keserű bárhogyan:
Meghalni, elmenni magányosan!

Dér

Éveknek súlya nem mindig teher,
Sok ember lassan mindent kihever.

Deres hajával gyakran béke jár,
Nincs szenvedélye, csak emléke már.

A sír felé szép, nyugalmas az ut,
Az élet úgyis szomorú s hazug.

*

De vannak, ó de vannak ám sokan,
Akikben még vágy, álom is fogan.

A testük ifjú, ám lelkük beteg,
Húsz kurta évvel immár öregek.

S nem lakomáztak mámorok torán,
Nem tékozoltak el mindent korán.

Csak... Szívüket kora dér lepte meg,
Tavasz van és a lelkük didereg.

Szeretnének szeretni, élni hej!
S valami súgja, hogy már menni kell!

Credo

A sors kevély. A sors goromba.
Ó emberek, álljunk a sorba,
S ha végzetünk vak és kegyetlen:
Tegyünk mi a hatalma ellen.

Ha sebet üt, adjunk írt rája.
Ha zsarnok a világ királya,
Koldusai, legyünk mi jobbak,
Részvevőbbek, irgalmazóbbak.

Legyen e földön szent szövetség,
Melyből a gazságot kivessék.
Az ember, aki gyönge, téved,
Legyen erős! Jobb, mint a Végzet!

Áldás a fenyőkre

Mikor a tavasszal ibolyák fakadtak,
Ti maradtatok csak búsnak, hallgatagnak,
Madár szólt, virág nyílt mindenféle ágon,
Ti állottatok csak árván a világon.

De lám, itt a tél is! Madár, virág, hol van?
Ti maradtatok csak örök virulóan.
Áldjon meg az Isten, ti jó fák, hű lelkek,
Néma hirdetői örök Szerelemnek.

Költők

Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.

Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik - verset tudnak írni!

Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.

És én úgy őrzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És - végtelen nagy szerelemmel.

(Rousseauként...)

Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
Disztichonos versben írom e szép sorokat.
Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
Nemzetem és a világ mestereit tanulom.
Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
Lelkem vára aként épül a csend közepett.
Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
És a barátságból, lengenek ím körülem.
Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják
S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.
Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.
Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
Természet s lángész szemlélete érleli bennem
Azt a magot, melyből még aratand a hazám.
Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője
Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?
Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

Szüzek

A klastrom udvarán, gesztenyefák alatt,
Melyek gyümölcsüket rég földre hullaták
És lombjukon zizeg az őszi sárgaság,
Halad sötéten a novicius csapat.

Egyik sem érezi az élet illatát,
Hogy itt szeretni szép és itt örülni jó.
Borong az arcokon a meditáció,
Égő szemük távol, ködös világba lát.

Leszáll a barna éj. Palástját ráveti
Az udvarra, ahol elszáradt levelek
Csöndes léptek nyomán halkulva csörgenek,

Az udvarra, amely mély gyásszal van teli,
Hol a sötét csapat utólszor áthalad
A sápadt, dérütött, haldokló fák alatt.

Kovácsnóta!

Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat,
Szikrázzon az acél, sziporkázzon a vas,
Hulljon a salak, a selejtes, avas.
Minden, ami érces, legyen új, más,
Támadjon az éjben szikra, csillaghullás.
Bár fájjon a munka, feltörjön a kar,
Csak az él, aki akar!

Lelkem kovácsa: akarat,
Verjed szablyává a vasat!
Isten kardjává legyen az acél
S örök sarkcsillag előtte a cél.
Villogjon a vészben, világviharban,
S ha csorbává lesz a világuralmam,
Nem baj, acél az a kard:
Meghalhat, ki akart!