Verseim elébe

 

Mélységes tengerfenéken
Fölbúgnak a harangok,
Tompa, tétova hangok
Mélységes tengerfenéken.

Lelkemnek árva mélyén
Fölbúgnak a harangok,
Múltamból tétova hangok
Lelkemnek árva mélyén.

Viharos óceánnak
Nagy lelke harsog a mélyben,
Nagy lelke búg a nagy éjben
Viharos óceánnak.

Csak kongjatok harangok.
Panaszod szálljon a szélbe
Múltak hajótörése!
Csak kongjatok harangok!

Lesz egyszer ünnepem itt fenn,
Megnyílnak a mélységek,
Garmada kincse vak mélynek
Vakítani fog itt fenn.

Hallgatja a jövendő
Múltam harangkongását,
Lelkemnek zokogását
Hallgatja a jövendő!


Új melódiák

 

Az alkonyat volt mindig a világom.
Nem rőt tüzével a tetőkön égve,
Csak ha nagy árnya jár az árva tájon.

Az alkonyat: a csönd, a bú, a béke.
Az alkonyat: a vigasz és a balzsam.
Az enyhe árny kegyetlen naptűzésre.

Rózsás szegélyű felhők a magasban
És itt lenn nagy, kitárt kelyhű virágok.
S szellő és béke száll suhanva, halkan.

...És én a végső alkonyatra várok,
Mikor az én napom száll már a mélybe
S lelkem tárul ki, mint ama virágok!

S az én szívemre száll majd esti béke,
Az én tüzem huny, én színem fakul,
És csillagom suhan a semmiségbe.

Csönd lesz. Az örök, végtelen azúr
Onnan tekint e szürkülő vidékre,
Hol én leszek már. Hol nem alkonyul!


Ők

 

Az ifjúságból, múltak májusából
Ragyognak szőke, barna lányfejek.
Tavaszi mámor, rózsaszínű mámor
Száll szívemre, mely szürke és beteg.

Múltak arany ködében épen, szépen
Mosolyognak az édes lányfejek,
Szerettem őket, megdaloltam őket
És - nem csókoltam egyiket se meg!


Építőmester éneke

 

Aranypalotát építeni légbe
És elefántcsonttornyokat emelni:
Ez volt a lelkem minden gyönyörűsége.

Nem bántott a nagy élet zaja, semmi.
Bár mélyben, éjben elmerülve jártam,
De mindig tudtam palotákat emelni.

Az éji ködben és a földi sárban
Felém integettek a messzi tájak
Szivárványszínben és arany sugárban.

Hiába jöttök életemre, árnyak,
Míg a lelkem fényét ki nem lobogta,
Nagy, örök éj, én addig ragyogva várlak.

Oh jaj, ha a lelkemnek alkonyulna,
Ha ködökbe dőlnétek, aranyvárak,
Elefántcsonttornyom, ha mélybe hullna!

S én mennék, elébe az éjszakának,
Mint földnélküli király, a száműzetésbe,
Tudván, hogy túlnan halott álmok várnak:

Légi várak gyászpompás testőrsége.


Fehér Anna

 

"Fehér Anna lelkem,
Fehér őszirózsa,
Szeress engem: a virágnak
Virulás a sorsa!"

Hadnagy uram, kérem,
Megkövetem szépen,
Van már nekem jó jegyesem,
Elég is az nékem.

"Fehér László feje
A kezem közt van már,
Elengedném - Isten neki,
Ha te - meghallgatnál!"

Haldoklik a kertben
Fehér őszirózsa.
"Szeress engem: a virágnak
Hervadás a sorsa!"

Mi lobog az éjben?
A halottas fáklya!
"Húnyd le szemed, szép csillagom,
Gyönyörű Diána!"

Mi zokog az éjben?
Fehér László hangja!
"Húnyd le szemed, szép csillagom,
Csak egy pillanatra!"

Mit hallottam, jaj, jaj!
Puskaszót hallottam.
Édes bátyám, Fehér László,
Fiatal halottam!

Átkozott a csókod,
Hadnagy uram, nem kell!
Tégy síromra őszirózsát,
Azután - felejts el!


Madách

 

Ódon kastély mély magánya rejti
Világ elől méla bánatát,
Komor ősök árnyéka belengi,
Innen csak az őszi parkba lát.

Kísértetek járnak a szívében,
Őszi éjben a nagy égre néz
S a magányban és a csöndességben
Mint a tömjén, ég a szenvedés.

A világa régen összeomlott,
A szerelme följáró halott,
A művészet lombikjába hordott
Minden üdvöt, minden bánatot.

Örök formát ölt itt a mulandó,
Muzsika lesz minden fájdalom,
Mély magányban, ami maradandó,
Föltámad a harmadik napon.

Elpusztulhat gyönyörű világa,
Úr lehet az őszi hervadás,
Gondolatok örök lombikjában
Örök embert alkotott Madách.


Emlék

 

Szentiváni éjjel
Künn a pusztán jártunk,
Fönn a magas égen
Csillagrózsák égtek
És benn a szívünkben
Nagy fiatalságunk!

Kéz a kézben jártunk,
- Emlékszel-e rája? -
Szelíden borult ránk
Tiszaháti pusztán
Szentiván havának
Tündér éjszakája.

Emlékszel-e rája?
- Tanúnk a jó Isten! -
Hogy csudavirágos,
Hogy csillagvilágos,
Álomország nyílott
Gyermekszíveinkben!

Elsodort az élet,
Nem lelünk egymásra!
Mivé lett szívedben,
Fiatal szívedben,
Szentiván havának
Tündér éjszakája?


Dalok vége

 

Dalolni, dalolni!
Lobogó vágy éget;
Dalok büszke szárnyán
Mámorosan szállni
Át a mindenséget.

Dalolni, dalolni!
Hatalmas vágy ragad,
Álmok országában
Révedezve járni
Tündéri tájakat!

Dalolni, dalolni!
S szíved későn érzi,
Hogy a lobogásban,
Az álomlátásban,
Elfelejtett - élni!


Katonák

 

Mennek a naptól égve,
Útszélen száz virág,
Delelő messzeségbe
Fényes, forró világ.

A folyó nagy ezüstje
Csalogat, integet,
Hogy szomjukat lehütse
S nem szabad, nem lehet.

Hiába a virágok,
Hiába szól a dal,
Előttük bokrok, árkok
És vár a viadal.

Boldog, ki tompa aggyal
Útfélen összedül,
Nem megy tovább a marssal,
Csak fekszik - egyedül.

Ó élet, a te képed,
E roham, e menet,
Emberek, ellenségek,
Megyünk, amíg lehet.

Az élet napja éget,
Az élet szomja bánt,
Űzzük a messzeséget
És várjuk a halált.

Boldog, ki tompa aggyal
Útfélen összedül,
Nem megy tovább e marssal,
Csak alszik - egyedül.


Beatus ille...

 

Beteg rózsák utolsó illatától
Mámoros ez a nyárutói éjjel,
Mosolygva virraszt a nagy csillagtábor,
Fényét a hold pazarul hinti széjjel.

Szent éjszaka. Egy dalt neked, amellyel
A beteg rózsák haljanak meg szépen,
Eltelve bágyadt csillagszerelemmel,
A csillaghullás áldott idejében.

Kirévedek a kéklő éjszakába.
Kelet felől szelíden, szépen, halkkal
A napnak első mosolyára várva,
Menyasszonyként pirulni kezd a hajnal.

...Öreg karosszék, ez fiúk, a vágyam,
Hol egykoron majd csöndes nóta mellett
Felejtem nyárutói éjszakákon
A letört szárnyat, a megölt szerelmet!

Beteg rózsák utolsó illatával
Ha megtelik majd szívem csöndes éje,
Mint az a csillag ottan, úgy enyésszem
A rózsaszínű virradati fénybe!


Pusztaszer felé

 

A pusztáról szabad szél száll felém,
Nyugalmas rónák nyugtalan szele,
Úgy ostorozza zsibbadt testemet
És búbánatos lelkemet vele.
Szabad szél, szilaj paripáknak anyja
Adj szárnyat nékem, el, kelet fele,
Hagyj leroskadnom ott a szeri pusztán,
A legszebb nótát elzokogom aztán!

Ó szeri puszta: szabad és örök,
Gőgös fajomnak a jelképe te,
Itt ontott vért a hét vezéri kar,
Termékeny lőn az áldott rög vele,
Azóta szomjas és hiába szórt itt
Véres magot száz nemzetség bele,
Ez a föld még szomjúhozik nagyon
És ing alattad, árva magyarom!

De azért igric, ha te erre jársz,
Fúdd meg a kürtöt, hadd zengjen a táj,
Hadd visszhangozzék amaz ezer év,
Ami ujjong és ami fájva fáj.
És bár melletted senki se figyelmez
És bár visszhangos szívre se találj:
Ezer év hallgat és ezer év harsog
S föltámadásra várnak mind a hantok!


Tibiscus partján

 

Ez a Tisza! A boszorkánysziget
Árva nyárfája felém integet:
A régi tájék, régi emlék.
Elszáll a lelkem nyugtalan, tova,
Eltűnik számos századok moha,
Mintha - Tibiscus táján lennék.

Római prétor jár az avaron,
Szívében új, magányos fájdalom,
Idegen tájnak fáj a lelke,
A lusta víz, az álmatag ladik,
Szomorúfűz, el, messze nyugatig
És daru, árván énekelve.

S a parton járnak barna emberek,
Mind hallgatag. Tán átok verte meg?
S ha nóta szól, még szomorúbb tán...
Valaha rég itt tengervész dalolt,
Valaha rég itt mély, sós puszta volt
S elült vészek sírtak a pusztán.

...Ez a Tisza! A boszorkánysziget
Árva nyárfája felém integet,
Felelek néki a szívemmel.
És mintha bús nyugalmat hintene
És mintha hűs fuvalmat küldene
Egy régi dal, egy régi tenger!


Sámson dala

 

Lenyírva hajam,
Erőm leteperve.
Örökös homály
Száll a szememre.

Gyáva bakók
Kacagnak rajtam,
Oda szerelmem,
Oda hatalmam!

Filiszteusok,
Hej, be örültök,
Buta mámorok
Ölébe dűltök.

Ócska dal dadog
Kopott élc hallik,
De keleten már
Új nap hajnallik.

Recseg az oszlop,
Ropog a tető,
Meghalok én, de
Él a jövendő!


Találkozás

 

Amire vártam hosszú éveken:
Találkoztál velem.

Kezem fehér kezedben reszketett:
Ó mit mondjak neked?

Künn nyári alkony bíbora ragyog
És én - veled vagyok.

A mély homályban rám villant szemed,
Szívem emlékezett!

E percet százszor hiába lestem én,
És most enyém, enyém!

Kicsordult szívem, e kristálykehely.
Élet, most ünnepelj!

Pár kurta bók, egykedvű felelet,
Mit is mondjak neked!

Mosoly, míg lelkem csöndesen zokog,
Ó perc, szent, átkozott!

Éreztem, hogy hazug minden dalom,
Nem ismersz angyalom!

Éreztem, hogy egy álom cserbe hagy:
Az üdvöm nem te vagy!

Szívemnek hozzád nem lehet joga
Soha, soha, soha!


Távolok zenéje

 

Mulassatok! Tiétek mind a rózsa,
Amit letéphet az ifjonti kéz.
Mulassatok! Minden gyönyör tiétek,
Miket szívem csak álmokban idéz.
Ó álmok árnya, álmok vágya, násza,
Tűz, amelyen szívemet égetem
S minden elég oda,
Mit el nem értem: élet, szerelem.
Nem voltam fiatal soha!

Daloljatok! Tiétek mind a nóta,
Mely szerelem, bor mellett megterem.
Daloljatok! A legszebb dal tiétek,
Melyért eladnám hazug életem:
Az élet dala, melyben diadalmas
Erővel zeng az izmos ifjuság
S a jövő mámora...
Ó meddő életem, hiú tusák,
Nem voltam fiatal soha!

Beteg vagyok. Úgy száll e dal felém most,
Mint életemben mindíg a zene:
Nagy messzeségből, boldog messzeségből
Sötét magányba tévedt izenet.
Beteg vagyok. Én más zenére vártam,
Mely diadalt fog harsogni nekem,
Mely ritmusával égbe fölragadja
A föld rögébe süppedt életem!
Perc és év száll tova...
És minden, minden, minden azt dalolja:
Nem voltál fiatal soha!


A kis Tisza hídján

 

A kis Tiszán át karcsú híd vezet,
Borongva állok a zöld víz felett,
Mely szilaj ifjúsággal, boldogan,
A mármarosi bércről most rohan.

Előtte az út hosszú és szabad,
Új tájon várja az új pillanat,
Kitárul előtte a végtelen,
Öleli büszkén és szerelmesen!

A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet!

Ifjú Tisza, vad vággyal törtető,
Te fiatalság, szépség és erő,
Elnézem elmélázva a habot,
Mely tiszta zöld, acélos és ragyog.

S a másik Tisza jut eszembe már,
Mely Szeged táján oly merengve jár,
Iszapos, álmos, csöndes ott szegény
És rozsdás emlékek a fenekén.

És ahogy állok e zöld víz felett,
Valami nagy nyugalmat érezek:
Tisza! Vár ránk a tenger, a halál,
De ifjúságunk itten újra vár!


Magyar elégia

 

Egy ezeréves dal sír lelkemben.
Elénekeljem?
Félek, hogy szívem szakad meg a dalban.
Örökségem e búbánatos dallam.

Ott búg benne az ezeréves átok,
Hiszen tudjátok:
A magyar, aki hívatott a nagyra
És büszke útját mindig félbehagyja.

Ott ég benne az ezeréves bánat,
Mely égre támad,
Miért kell nékünk, napimádó rajnak,
Elébe vágni örök zivatarnak?

Egy ezeréves dallam zsong szívemben,
S érezi lelkem,
Hogy e nótára megy az én életem,
Hogy ez az ének a végzetem nekem!

S ha pályám, bár szép, ó de töredék lesz,
Nékem elég ez.
Legalább népem nagy tragédiája
Az én sorsomban is magát példázza!


Alleluja!

 

Pogány Gábor most, ó hozzád suhan e vers, fogadd,
Lelkem naponta száll feléd, ha jő az alkonyat.
Pogány Isten vagyok igaz, de még nem összetört,
Dalok szent légiója ád lelkemnek lágy erőt.
S ha unalom szürkén borong a rőt ugar felett,
Annál ragyogóbban ragyog Napom, a képzelet!
Gábor, Béla, Simon, Dezső jöttök fürgén elém
És nem vagyok már egyedül kis Iza Szigetén.
S a búsuló füzes között egy nagy árny tart velem,
A debreceni histrió, ki itt járt Keleten.
S ha e kopár Szigetről ő Margitszigetre ért,
Elérem én is tán - Párizst, nagy álmok szigetét!


Budapest

 

A pirosszemű szörny vad törtetéssel
Az óriás homályba berobog,
Most készülődik a májusi éjjel,
De éjtől nem félnek a városok!

Íme e homály is az üvegtetőkön
Villámos fénnyel gyúl ki hirtelen,
A pirosszemű szörny is visszahőköl
És gőzpárát piheg félelmesen.

Megindul a nagy törtetés, roham,
Mindenki ugrál és némán rohan,
A paloták hívólag integetnek:

Száz földi fénye ég a pesti estnek.
S minden utat halvány rózsásra fest
A nagy, gyönyörű dáma: Budapest!


Öngyilkosok

 

Az élet nagy harcában vesztesek.
Belátják, hogy az ő ügyük bukott
S a sápadt arcú, fáradt Brutusok
Kardjukba dőlnek és lefekszenek.

Méltók reá, hogy megsirassuk őket,
Mi boldogok, kik élni még tudunk,
Bár százszor vesztünk és százszor bukunk,
Míg sorsunk lassan varrja szemfedőnket.

De azokat siratni nem szabad,
Akik emelt homlokkal halni mennek,
Merész hajósai a végtelennek,

Kik látva a tolongást itt alant:
Közönnyel félreállnak s mosolyogva
Elindulnak szebb fényű csillagokba.


Átutazóban

 

Emlékek éje, szállj le most reám!
A város alszik. A szívem virraszt,
Emlékek sírja, nyílj meg ó Szezám,
Emlékek éje, ó szállj ma le rám!

Először itt éreztem a magányt!
Mély udvar, fázón hányszor néztelek,
Míg távol tűzhely zsarátnoka várt,
Először itt éreztem a magányt!

Először itt éheztem. Ó igen,
Oly szép lett volna akkor a világ,
Oly fiatal volt akkor a szivem,
Először itt éheztem. Ó igen!

...Itt találkoztam utolszor Vele.
Az utcasor most elhagyott, sötét,
Arcomba vág a közel ősz szele,
Itt találkoztam utolszor Vele!


Idegen erdőben

 

Az őszi avart rovom untalan,
Árva szívemnek mély bánata van,
Ez az erdő csak a gyászomat látja
És én csak ősszel értem el e tájra!

Valamikor, nem is rég, érezem,
Ide járt ki sok titkos szerelem
És üdvösségét elrejtette némán
Ez erdőbe, mely hervadozva néz rám.

Bocsásd meg erdőm, hogy egyedül jöttem,
Hogy köd utánam és hogy köd előttem,
Hogy csókok tanyáján, dalok helyén:
Tűnt álmaimat temetgetem én.


Táncdal

 

Barátaim, az élet
Arany borát kínálja,
Bolond, ki inni nem mer
És boldog, aki részeg!

A mámor aszújától
Gondhíjas táncra kelni
Egyetlen bölcsességünk!

Tudósnak lenni szép, de
Tudósnak lenni nem jó:
Papír a tudománya,
Az élete nem élet!

Művész vagyok, barátim,
Művészetem: az élet,
Az elmúló üdvösség,
A dalban örökített!

Dalos, virágos gályán
Evezzünk evoézva,
Karján a kósza üdvnek,
Hadesz sötét lakába,
Mert ez a vég, hiába!


Majtény

 

Majtény határán jár már a vonat,
A hanyatló nap rőt üszkében égve
Magányos máglyaként tűz a vidékre,
Melyet behamvazgat az alkonyat.

Majtény! Fölötted száll tekintetem,
Mint éjszínű holló tetem fölött,
Most hulljatok, hamvazzatok ködök,
Ne lássam a rögöt, mely dicstelen.

Ha erre járna az a szent vonat,
Mely visszahozza a Nagyságosat,
Vészféke elszakadna tán neki:

Szemfedős dobbal, tört tárogatóval
S azzal a szent s besározott zászlóval
Köszöntenék elárult hívei!


Jön a vonat...

 

Nagy idegenből, honi földre vágtat
Fekete éjszakában a vonat,
Mely hozza büszke, fölujjongó gyásszal
A fejedelmet, a nagyságosat.

Jön a vonat. Nagy, vörös szeme lángol,
Mint forradalom szent üszke, lobog,
Hosszan, gyönyörrel fölsír a határon,
Köszöntik a virrasztó városok!

Jön a vonat. Az új hajnalra várva
Egy láthatatlan szellem vezeti,
Fölötte hősi árnyak seregi

És őszi éjjel csillagos palástja.
Így hozza hozzánk gyászpompás vonatját
Ujjongva, sírva a - magyar Szabadság!


Idegen ágyon

 

Idegen ágyon fekszem,
Megrontó lázban égve.
Idegen kép mered rám,
Primitív, ócska, barna.
Porlepte zöld dívánon
Hever néhány írott lap:
Mind töredék.
Már vár, rám vár az este,
Mikor idegen árnyak
Borítják be az ágyat.
Feketén, feketén,
Mint halotti terítő.
Ha most, most jön a vég!

...Csak egyszer, ó csak egyszer
Feküdném selymes ágyban
S nyugalmas, kékszínű fal
Ragyogna rám és rajta
Tájképek, alkonyokkal.
S a szomszédos szobából
Lágyan suhanna hozzám
Valami bús szonáta,
Holdfénnyel, enyhe vággyal,
Édes szomorúsággal...
S meghalnék csöndesen.


Az ő szerelmük

 

Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ők ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem...

Lobogó kandalló
Hasábja bug:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!

Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
Tőle ragyog!
Kivettem a részem
Télből, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E letűnt üdvösség
Szent tavasza lángol!


Nosztalgia

 

Párizs, hol az élet
Forró szíve ver,
Hol pogány üdvösség
Új napja delel:
Ó Párizs, ó Párizs,
Nagy köd eltakar,
Ó Párizs, ó Párizs
Tiéd ez a dal!

Életem pusztáján
Már roskadozom,
Pedig vár rám, vár rám
Napfényes orom.
Ó Párizs, ó Párizs,
Te messze, te szép,
Ó Párizs, ó Párizs
Meglátlak-e még?

Szép a magyar bánat,
Mely erre borong,
Szeretem e tájat,
E hervadozót;
Ó de azért Párizs
- Akit imádok -
Rám vár és várnak rám
Az új zsoltárok!