Maillard kisasszony

Hol Watteau tája ring a kerti tóban
S Watteau-idilltől hangos a pagony,
A nyájas, álmos, bájos rokokóban,
Az illedelmes fête galantokon
Arany topánban és fehér selyemben,
Míg enyhe mélázás ült minden arcon,
Versailles-ben járta a lágy menüettet
A sáppatag csillag, Maillard kisasszony.

Fekete parkban százszínű rakéták
Álomderűs fényfoltokat vetettek,
Az égerfák alatt folytak a tréfák,
A piros borok és fehér szonettek.
A szőke márki hidegen mosolygott,
Mint hold világa az éjféli parkon
És egyre mélázóbb lett s elfogódott
A sáppatag csillag, Maillard kisasszony.

Ó fête galant, ó táncütemű órák,
Ó szomorúságok boldog évada.
Ti lopott csókok és ti lopott rózsák,
Oda a táncok, az álmok oda!
Marseille felől új nóta kél, új hajnal.
Versailles fölött oly vérvörös az alkony,
Nem táncol már többé csöndes fête galantban
A sáppatag csillag, Maillard kisasszony!

Föl honfiak, polgárok talpra,
Ez a dicsőség reggele,
Fehér lesz szőke márkik arca,
Piros nyakuk hull földre le!
A danse macabre járja a Grève téren
S a szankülott kérges tenyere tapsol,
A Carmagnole veszett ütemére
Mámorosan táncol Maillard kisasszony.

A Kék Macskában tort ül a vigasság,
Maillard kisasszony iszik és dalol:
Éljen a nép, a jólét, a szabadság,
Éljen a... éljen a forradalom!
Mit kívánsz a táncért kisasszony polgártárs?
- Ő lágyan és vágyón lehunyja a szemét,
Mint Salomé a nagy Luininak vásznán
S szól: A szőke márki szép, hideg fejét!

Paulus

Meghalt a chansonok királya
A gloire nótás embere,
Már hervatag a pálmaága,
Most együtt porlad el vele.
Bohó, de merész álmok hőse
Volt ez a dalos proletár,
Père de la Victoire!

Boulanger harci indulóját
Ő énekelte valaha,
Revanche véres lázában égve,
Tralala, tralala, tralala!
De megbukott csúnyán Boulanger
S a revanchenak is vége már,
Père de la Victoire!

Szép álmait még nem feledte,
Sőt szőtte, szőtte ő tovább,
Padlásszobába bekacagtak
A győztes álomtrombiták!
De jött a tél, a nyomor, éhség,
Dicsőség, álom oda már,
Père de la Victoire!

Piros sipkát tett ősz fejére
És új nótákat énekelt.
Szomorú, nyomorú nótákat
Csak énekelt, míg berekedt!
Új taps és új arany fogadta,
Most minden, minden oda már,
Père de la Victoire!

A Père Lachaise-i temetőben
Egy ingyen sírhely jut neki,
Nagy álmok és bolond merészek
Egykedvűn jönnek ide ki.
Egy rossz szobor, vagy jó szobor vár,
Az álmodónak mindegy már,
Père de la Victoire!

Szomorú Friss István

Egy Rippl-Rónai-kép alá

Öreg szemek. Magyar tájra néznek,
Melyen némán szállanak az évek,
Melyen ősz van, magyar bánat ősze,
Szívem néki régi ösmerőse.
Jól ösmerem kendet is, vén szittyám,
Szomorú Friss István.

Makrapipa, benne szűzdohány ég.
Füstje száll, mint múltakból az árnyék.
Régi árnyak árván gomolyognak,
Öreg estvék, fiatal halottak.
Hej, valaki a sötétbe kinn vár,
Szomorú Friss István.

Régi nóták kezdenek halkulni,
Régi álmok csöndesen fakulni,
Régi szemek tűnt napokba néznek:
Álom, álom, rossz álom az élet.
Mostan ébred tűnt élete sírján
Szomorú Friss István.

Epilógus

A vágyak bágyadt hegedűjén
Gyászindulót húzok neked.
Fáradt ujjakkal, tört vonóval
Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak
A horpadt öblű hegedűn
És könnyeim, az eltitkoltak
Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom
És szívem belétemetem,
Most olvad, mint a gyöngy a borban,
Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén
Elhal a legszebb nóta ma,
Örvénylő mély tenger-szemedbe
Szédül utolsó dallama!

Mercutio dala

Ezüst Diána most búvik pirulva
És Romeo most csókol, most szeret.
Nyájas Diána, szerelem barátja,
Szomorú szűz, vígan köszöntelek!
Mi a tavaszi éjszakába járunk,
Társunk a szél, a bánat és a felleg,
Míg a fehér, a boldog nyoszolyában
A Romeók szeretnek!

Mi testvérei a bús éjszakának
Várjuk a hajnalt, mely reánk nevet
És kótyagosak vagyunk a gyönyörtől,
Hogy valaki most csókol, most szeret.
Mi mások boldog csókjától pirulva
Elbúvunk szerényen, mint kósza gyermek.
Sebaj, a fehér, boldog nyoszolyában
A Romeók szeretnek!

Montagu háza és Capulet háza
Feketén, komoran reánk mered,
Csak gyászoljatok ti fekete házak,
Az éjszaka szép s Romeo szeret;
Ó szűz Diána, örökké virrasztó,
Neked a szíved sohasem reped meg,
De az enyém titokban úgy sajog, míg
A Romeók szeretnek!

Éjszakák

Mikor a kéklő éjszakába nézek
És álmodik a vergődő világ,
Úgy érzem én, hogy minden könny és lélek,
Az éj, az asszony, álom és virág.

És régi táncok ütemére dobban
Fájó szívem és eltűnt arcokon
Méláz a lelkem és érzem titokban,
Hogy csillag, sors és lélek egy rokon.

Most valahol párizsi palotában
Anatole France virraszt együtt velem
S egy nő égő rózsával a hajában
Szívemet csókolja szerelmesen...

Szabad hajók

Szabad hajók a távol óceánon,
Köszöntelek, boldog, szabad hajók.
A ti világotok az én világom,
De én most rab vagyok, most rab vagyok.
Tisza vizének egyhangú magányán
A révben ringom, bordám oly beteg,
Ti a titokzatos távolba jártok
És én nem mehetek!

Szabad hajók, mi büszke gyönyörűség
Szelni a gyöngyös, tajtékos habot,
Ó tenger: végtelen, boldog mezőség,
Vágyak, kalandok, gályák, viharok!
Piros vitorlát tárni új szeleknek,
Táncolni hullámok toronyhegyén
És én e csöndben, révben vesztegeljek,
Árván révedjek én?

Szabad hajók a vihar éjszakáján,
Mikor Szent Elmo lilás tüze ég
A tenger és ég harsogó határán,
Mikor villámok ujjongnak: elég!
Be irigyellek, szép halált haltok ti,
Engem hazám bús réve ittmaraszt,
Hínár és jég között örök közönyben
Várok egy új tavaszt!

Dionysos borából

A szőlőhegynek ormát
Újhold sarlója vágja
S a fanyarzöld borostyán
Bús homlokomra kúszik...
Távol kékes ködéből
Vonatok integetnek
Mámorpiros szemekkel,
Óbor dalol szívemben
És új igékre várok.
Nunc est bibendum! Itt van
Az ihlet drága perce,
A röppenő, örök perc.
Napoleont ilyenkor
Csókolja homlokán a
Nikészárnyú szerencse,
Goethét a múzsa és lány,
Ilyenkor forr a vér és
Fogan az áldott csíra,
A jövendő. A kalmár
Aranya most gurul és
Én most kezdek dalolni!

Tristia

Úr volnék én álmoknak tartományán,
Utolsó cézárok közül való,
Halkan ver a szívem és várva vár rám,
Az elmúlás, e korhadó hajó.
Álmoknak vánkosán, mely süppedezve
Ringatja főmet, elhágy mind a gond,
Lábujjhegyen eljár az ihlet perce,
Mikor egész szívvel dalolhatok.

Magányos cézár, szétnézek borúsan
Megvert csatáimon s elrévedek
A színes múltban, a besüppedt múltban,
Mikor még Isten voltam és gyerek.
Ujjongó trombitáim régi hangja
Lelkembe száll távolból, remegőn
És ünnepeim elnémult harangja
Szívembe cseng, ha szürkül a közöny.

Az árulók a pusztuló hajóról
Ellopnak mindent, ami lopható,
De te enyém vagy emlék, ragyogó kor,
Ha süllyed is a süppedő hajó.
Szegény cézár a líra húrjain még
Kiver egy nem múló melódiát,
Bár testét a meddő tengerbe vessék,
Övé volt mégis, mégis egy világ!

Új délibáb

Tiszaháton, faluvégen járok.
Déli csöndben
Ringatnak a falusi ábrándok.

Be jó volna jegenyefa lenni,
Déli csöndben
Faluvégen álmosan pihenni!

Gondolkozom elveszett nótákon.
Déli csöndben
Magam vagyok talán a világon?

De a végén e halott világnak
Déli csöndben
Délibáb rak tornyokat, csodákat.

Boldog béke! Béke veled máris,
Déli csöndben
Délibáb hí,
Csodaváros, talán maga Párizs?

Filológia

Budapest, ez a nagyvilági dáma,
Engem nem ölelt, nem csókolt soha,
Szegény diáknak nézett, aki árva,
Kihez a pénz és öröm mostoha.

Egy palotája szeretett csak engem,
A könyvek dohos, ódon csarnoka,
Melynek porától ittasult a lelkem,
Tavaszt nem láttam akkor én soha!

Míg zöldes és lilás pompában ébredt
A nagy körútak ujjongó sora,
Engem rabul ejtett a félsötétes,
Mély titkokat zsongó könyvtárszoba!

Horatiust Scaliger jegyzetével
Bújtam s az óra lassan járt tova
És Lídia, Cloé fehér nevével
Betelt a könyvek nagy, komoly sora.

S mint ősöm, a Korvinák bús diákja,
A múlt ködén átködlő cimbora,
Margóra róttam: Ihatnám! Hiába!
Életszomjam nem oltom el soha!

Hauser Gáspár

Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre,
Valamikor rég bársonyruha volt.
Fényes, finom. Az édesanyám vette,
Ki arany hárfán altatót dalolt.
Édesanyám hercegnő volt szegény
És alkonyatkor sírva csókolt engem,
Arany haj és glória volt fején.
És én elvesztettem.

Ne nézzetek e koravén ábrázatra,
Valamikor olyan volt, mint a hó,
Szelíd, finom. Az édesapám arca,
Ki herceg volt, csodaszép, csodajó.
Úr és beteg. Fehér kendő fején.
Búcsúzó csókkal csókolt mindig engem.
Úgy csókolt, mint a haldokló remény.
És én elvesztettem!

Most keresem a régi palotánkat
És a hercegi édenkertemet.
Az álmokat az arany nyoszolyában,
Tört játékomat, tűnt reményemet.
És dalolom az édesanyám dalát
És apám csókját csókolom. Felettem
Szállnak az évek s én várom tovább,
Amit elvesztettem!

Elssler Fanny cipellője

A múzeumnak egy kis szögletében,
Száz tisztes régiség kiséretében
Kissé fakón és kissé összetörve,
Pihen szépen, csöndesen
Elssler Fanny selyem cipellője.

Vén múzeumban elmélázva járok,
Künn nyílnak még az orgonavirágok,
Orgonavirág, mivé leszel őszre?
Pihen búsan, porosan
Elssler Fanny selyem cipellője.

Egy dalt idéz a lelkem mámorosan,
Szívem egy tűnt tánc ütemére dobban;
Hej, az a tánc, még részeg vagyok tőle...
Pihen szépen, csöndesen
Elssler Fanny selyem cipellője.

A nótás kapitánynak

Fráter Lóránd menyegzőjére

Nyugati csudákon felejtkezem néha,
De a szívem magyar, szilaj az és méla
És anyám a csöndes, rögös magyar róna
És a vérem mindig ütemedre dobban
Édes magyar nóta!

Idegen írások titkain merengek,
De azért testvére te vagy én lelkemnek
Sírvavigadó kedv, te magyar, te bátor
S mámoros leszek, ha könnyem harmata hull
Bús magyar nótáktól!

Szeptemberi éjjel hegedű szól váltig,
Fekete városban fehér torony látszik,
Magyar álmodások büszke fehér tornya.
Ó hegedőn, új hegedőn szóljon mindhalálig,
Szóljon csak a nóta!...

A 13-as ágy

Egy tűnt november vörhenyes ködében
Bús útvesztő lett Budapest nekem,
Eltévedtem az Élet sűrüjében
És elhagyott a pénz és szerelem.

Mikor oly árva lettem, mint a sarkon
A bús anyó, ki újságot kinál -
Vagy a víg lány, aki szerelmet árul,
Mikor nem volt előttem semmi már.

A nagy kórházba vittek engemet be,
Hol a fehér csönd altató, szelid,
Hol Ágoták, Beáták és Clarissák,
Kötözgetik az Élet sebeit.

A nagy kórházban végre béke hullt rám
Sok vereség és vergődés után:
Nem bántott barna bánat, szürke kétség,
Egy gonosz emlék jött velem csupán.

De ő is szépen elcsitult a csöndben,
Mely bársonyos és mint a párna, lágy,
Tán legboldogabb pihenőm te voltál,
Ingyen vaságy, te tizenhármas ágy!

A mi balladánk

Tizenkét kőmíves magas Déva várát
Mikor építette,
A legszebb asszonynak patyolatos testét
Beléje temette,
A legszebb asszonynak szomorú véréből,
Gyönyörű testéből,
Épült Déva vára,
A magos, az árva,
S lenézett a csillagos, nagy égről!

Merész álmodások magas Déva várát
Mikor építettem,
A legszebb vágyamat megöltem, megöltem,
Beléje temettem,
A legszebb vágyamnak kiontott véréből,
Szomorú véréből
Épül a Művészet magas Déva vára,
A gyönyörű, árva,
S néz rátok a csillagos, nagy égről!

A császár Lipcse előtt

Ma rézpacsirták dala száll
A szőke levegőbe,
Ma sas repül, győztes madár,
De véres lesz a csőre!
Ma takarodót ver a dob
És nem az alkonyat festi pirosra
Napnyugatot!

Ő ébred elsőnek. Siet.
Még sok mező vár rája,
Hogy vert csaták bíbor nyomán
Ragyogjon glóriája!
Waterloo tája közeleg.
A fekete posztós, repedt dob
Pereg, pereg...

Lipcse... Waterloo... Ilona...
A sors kereke fordul.
Ananké bronzszárnya süvít
És véresen csikordul.
Robognak rontó csapatok.
Szürke sereg, fehér tábornokokkal,
Sötét éjbe, robogjatok!

Régi szerelmes vers

Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
És régi hegedűk sírása fájt,
- Ó kékszalagos majális-emlékem -
Megint elkezdjük az örök talányt?

"Szeret - nem szeret" bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok előtt,
Ó erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e őt?

Arany fiatalságom balgasága,
Te boldogság, mely siratod magad,
Tán érezed, hogy ez az élet álma,
Melyről álmodsz majd egy élet alatt?

Ó szőke lány, ó kék szalag és kék szem,
Egy kis szomorúságot adj nekem,
Majális mámorát s a kéklő égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!

Atalanta búcsúja

Isten veled, gyönyörű éjjel,
Isten veletek, csillagok,
Emlékek, vágyak és remények,
Virágok, éjszakák, napok.
Nem látom többé rózsafényben
A hajnalodó kék eget,
Nem látom többé csendes éjjel
A boldog csillagsereget.

Isten veled, gyönyörű város,
Isten veletek, paloták,
Szerelmek, játékok, virágok,
Ujjongó nászi-lakomák.
Nem látom többé már a tengert,
Amint gályáktól háborog,
Nem látok többé boldog embert,
Ha nótázik és tántorog!

Őszi verőfényben

Őszi verőfényben pirosak a lombok,
Egy kis dicsőségtől nem leszek én boldog,
Messze tarlót róttam, hideg volt az éjjel,
Takarózni kellett egy kis dicsőséggel.

Ha irigyelnétek, odaadom ingyen,
Fanyar borostyánnál egyebem úgy sincsen,
Amit én elértem, nincsen áldás azon,
Csak az én magányos útamat siratom...

Pihenőre térni: örök vágyam nékem,
Jó szó, jó bor, egy csók: lenne dicsőségem;
Adjatok, adjatok, őszi rózsát ősznek,
Puha derekaljat fáradt hegedősnek!

Mindig...

Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hűtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.

Noa Noa

Fáradt, fantasztikus és beteg zene árad,
Idegen illatok és idegen zene.
Látok égő talaj ölén nagy, szomjú fákat,
Melyeknek bús vihar áldása kellene!

Látok a végtelen meddő méhébe veszve
Fehér madarakat lebegni nesztelen,
Óriás, bíboros virágok néma kelyhe
Ujjong a nap felé, mely áll a rőt egen!

Táncolj Noa Noa, beteg vágyak virága,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya,
Hajad, mint Tahiti égő fövenye sárga
És gyilkosan forró szád véres mosolya!

Táncolj Noa Noa, táncolj be bús szívembe,
Tiporj közönyösen, táncolj Noa Noa,
Ó részeg feledés, ó gyilkoló szerencse,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya!

Petőfi

Csöndes falu, bús őszi este,
Már alszanak a barna asztagok,
Most ébred a kaszálók méla lelke,
A kémény füstje szőkén kanyarog.

Halk hegedűszó sír a faluvégen,
Valaki a babáját temeti,
Tenger csillag ragyog a magas égen,
Szép, büszke, sok fény, könnyű ott neki.

De valaki ma búcsút mond a háznak,
Kakukkos óra elválást dalol,
Lehull szirma az őszirózsafának,
Fekete árnyak várnak valahol.

Az ifjú megy. Kalapján árvalánynak
Bús szőkesége, szíve oly nehéz,
Ezüstöt sző rá fénye holdvilágnak,
Vár rá a nagyság és a szenvedés.

Haláltánc ének

Halálba ringató dalt
Hallottatok-e már ti?
Feketén nyugtató dalt,
Csillagba suhanó sóhajt,
Halálba ringató dalt?

Novemberét szívemnek
Ki látta már, ki látta,
Ha sír bennem a gyermek,
A megvert, játékavesztett, -
Novemberét szívemnek?

Halálba ringató dal
Ha újra zeng e szívben,
Megyek, nem csókolt csókkal,
Visz, nem hallott taktusokkal
Halálba ringató dal!

Athéne Partenosz

Bagolyszemű, bronzvértű istenasszony,
Tekinteted, mint attikai ég,
Lelked derűs, mint, ha leszáll az alkony,
Tavaszi fényben a jón partvidék.

Te vagy a bölcsek és bolygók barátja,
Ki Mentor nyájas arcát öltve fel
Nyugalmasan jársz s a tengerbarázda,
Mint édes terhét, dalolón emel.

Mikor az ifjú Telemakhosz árva,
Te bölcs igéket súgsz titkon neki
S hajóját kedvező szél lengeti.

S mikor agg Nesztor öblös szózatára
Mély csönd felel, te mosolyogva látod
Az új időket és az új világot!

Maja

A szürke semmit láttam egyszer én már,
A szürke semmit, mely mindennek atyja,
Azóta nincs szememben büszke fény már
És nincs szívemben a remény malasztja!

Ó szürke semmi szürke tengere,
Melyen világunk bús gályája horpad,
Ó tekintetünk üveges ege,
Melyen kiégő bolygók haldokolnak!

Merev mindenség és meddő mennyország
Ringasd csak süppedő lelkek hajóját,
A vitorlát, az ágyút, a harangot:

Nincs itt megállás, szakadók a partok,
Csak tenger, sós, keserves és unalmas,
Csak ember, kinek az örvény irgalmas!

Valami nagy...

Valami nagy, mély szerelem hiányzik,
Valami sírás, valami öröm,
Valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik!

És így marad ez mindig, mindhalálig?
Mindig bús, csipkerózsa szívvel
A várás várában sejtem a sorsot
És így marad ez mindig, mindhalálig?

Szőke csodák, barna csodák,
Meddig csodálkozom csak rajtatok?
Ó, adjatok valami szépet,
Valami életet, halált,
Szőke csodák, barna csodák!

Kurucosan

Piros tüzek mellett
Öreg idő eltelt,
Szürke parázs mosolyog,
Nagy, véres csatákban
Elfáradt a lábam,
Most csak éppen ballagok!

Eszterház, Rákóczi
Bús tárogatói
Szép csöndesen alszanak,
Visszhangjuk se sír már,
Csak a néma sír vár
A kizöldült hant alatt!

Hitért és hazáért,
Öreg poltúráért
Küzdöttem én eleget,
Kehes lett a dolmány,
Sebhelyes az orcám,
Rajta gondok, fellegek!

Eb ura fakóból,
Kevély halihóból
Nem maradt meg semmisem,
Csak a rongyos mente,
Véres naplemente,
Meg az én öreg szivem!

Valakinek

Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!

Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz a szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?