Nyáréji éberség

Benn gyertyafény, künn csillagfényes éjjel,
Kapunk tövén elfojtott szenvedéllyel
Csókok dalolnak szépen, csöndesen.
Én hideg párnán ringatom fejem
És olvasok. A szavak összevesznek,
Szavakból vágyak lesznek
S vágyaktól oly nehéz az ágyam.
Ki olvas most a nyári éjszakában?
Ki gondol most rég elszállott igékre,
Latin bölcsességre?

Mikor kinézhet az égi mezőre,
Hol a szerelmes csillagpárok járnak,
Mikor kileshet a remegő zöldre,
Melynek árnyán a csókok muzsikálnak?
Csak én legyek az olvasó, a bölcs, én,
Csak engem érdekeljen régi törvény,
Mikor örök törvénye szól a vérnek
S csók és csillag beszélnek?

De engem már megcsaltak tavaszok
És megvettek már korai fagyok.
És olvasok, olvasok, olvasok.
Künn csillag ég és benn a könny ragyog,
Csak olvasok.

Imitatio Christi...

Mint magányos veréb a szürke porban,
Szürke betűkben élek én magam,
A napot nem nézem, csak áldozóban,
Áldozó napnak szép bánata van.

Mint Terézia szerelmed nyilától
Tested sebét viselte boldogan,
A vágy nyilát úgy hordom én s a távol
Honvágya fáj örökké, ó Uram!

S az ó írások és az új sírások
Fölött álmom színes tömjéne ég,
Ez élet minden bája veszve rég.

Már várnak a nem ismert tartományok,
Az új egek, az új dimenziók,
Hol e holt szív ismét vérezni fog!

Szentségtörés

Mint első áldozásra aki készül,
Fehér ingében sápadtan virrasztva,
Remegve, hogy nem méltó ily malasztra,
Imát rebegve boldog menedékül:

Úgy készülődtem én az életemre
S mint az oltári ostya égi ízét
Sóváran vártam első csókja mézét
Annak, ki vár rám messze, messze, messze:

Ó szent magány, szép csönd, ó szűz nemesség,
Szívem adventje, hófehér roráte,
Ó áldott angelusz, ó tiszta áve!

Ó arany, mirrha, tömjén, szép gyerekség.
Jöttek sokan... de ő soha, soha!
Ó első áldozás bűnös bora!

Haldokló gallus

Trebia táján, idegen határon
Piros sebekkel meg kell halnia,
Túl ködökön, túl hegyen és homályon
Árván virraszt réztülkös Gallia.

Ő folyó vérrel és fogyó sóhajjal
Fekszik a fűnek fázós szőnyegén,
Bíbor sebére bíbort sző a hajnal.
Oly hűs a hajnal, oly bántó e fény!

Reá az Orkusz bús portái várnak,
Homályos, csöndes, alvó csarnokok,
Pádusz vize rejtelmesen zokog.

Már nyílt szemére szállnak örök árnyak
S ő búcsuzón keresi még a rétet,
Hol primula veris virága ébred!

Robinson szigetén...

Robinson szigetén, magányom szigetén
Az alkonyatba nézek.
A tenger csöndes és örök, mint a remény,
Nincsenek most ködök s hajótörések.

Magányom szigetén, vágyaim szigetén
Mindig hajóra várok,
Fehér kendőt terít lelkemre a remény,
Be bánatosak a tengeri csalódások!

Vágyaim szigetén, árvaság szigetén
Papírhajót csinálok.
Menj, vigyen a vágy, az éjszaka, a remény
És oltalmazzanak a szomorú, nagy Plejádok!

Árvaság szigetén, halálom szigetén
Ez a hajó a minden;
Talán hozzátalál, talán mégis elér,
Talán mégis szeret engem egy régi isten!

Annára gondolok

Szatír, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból
Lelkembe szállt szatír, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor
S a mosolygós borág bús dértől harmatos?

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap derűt nem csókol rá soha
S azért olyan beteg a szemed égi színe,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?

Kit víg majálisok szőke tüzei híttak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
Míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatír, ki bennem élsz, hol hagytad el magad?

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak szőke habok és víg majálisok
És annabáli csók is csattan még az éjben
És vannak ó borok és vannak víg ivók!

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél,
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mezőn s az evoé oda,
A kacagó szatír hiába fújja sípját,
Oly mélán sír a síp, mint fájó oboa!

Anna

Én öreg bánataimról beszéltem,
A szobában az alkony vert tanyát.
Ő ott hordozta csodamély szemében
A fáradt Mának minden bánatát.

Klavírok sírnak néha úgy a csöndben,
Muskátlis, rácsos ablakok mögött,
Mint az én árva panaszom, amelybe
Most szerelem és részvét költözött.

És ekkor Anna szemeit lecsukta
És ekkor szép lett minden, ami fáj
S finom, fehér lett a sors durva ujja

S mint várvavárt és derűs déli táj:
Az üdvösség tűnt föl az esti csendben,
De én partjára lépni elfeledtem!

Az utolsó vacsorán

Már vártak rá halottas ciprusok,
Már hívogatták golgotai árnyak,
Ó ciprus! dalod álmokat susog,
Ó árny! be jó vagy annak, aki fáradt.

Még egy pohár bor, egy szelet kenyér
És azután indulni fel a hegynek,
Be szomorú az utolsó fenyér,
Hol ácsolják az utolsó keresztet!

...De ez az óra még halkan dalol,
De ez az este még lágyan susog,
Oly szép lehet az élet valahol,
Mézes az álom és édes a csók.

- János, hajad bús szőkesége fáj
És lelked ifjúsága szent nekem,
Oly tavaszi lesz tőle ez a táj
És hegedül a hold ama hegyen.

János, daloló szívemen pihensz
És kék szemed a mély szemembe néz,
Álmodó tenger szomorú szemed
És bánatom e kék tengerbe vész.

Ne sírj, tiéd az élet titka még,
Ne félj, ha holnap a kárpit hasad,
Az ajkadon az élet csókja ég
És ifjúságtól szőke még hajad!

A csönd felé

Lakásom lesz a hetedik magány,
A halál felé nyílik ablaka.
Kertjében csak emlékek teremnek
S lakója csak a lelkem lesz maga.
Kertjében örök emlékek teremnek,
Nem érnek mérges vágyak már oda,
Csak remény nélkül tüskétlen az élet,
Ne várj csodát, az élet a csoda!

Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet,
Csak népek nélkül népes a magány.
A csönd elfojtott igéktől beszédes,
A föld csak ölelő ölén anyám...
A csönd csak megölt igéktől beszédes,
Ne mondd ki a szót és ím megleled.
Hagyd magára e látszatos világot
És maga a világ lesz majd veled!

Szimpozion

Olvad a gyöngy a borban,
(Így veszni gyönyörűség)
Az alkonyat bíborban!

Nehézszagú a jázmin,
(Múlásotok legyen szép)
Ó édes éjszakáim!

Temess csak a hajadba,
Ó szőke, szép koporsó,
Bezárulsz büszke dalba!

Királlyá kent a szépség,
(Peregj, bús életorsó!)
Bár sorsomat kimérték,
Nem fáj a mély koporsó!

Öreg költőnek

Mint sudár fa, mely a tarka réten
Majd eleped az egyedülségben,
Egyre vár, vár valami más fára,
Te is olyan bús vagy, olyan árva.

Új világnak új nótája támadt,
Más manapság a gyönyör, a bánat,
Valamikor a haza volt minden,
De manapság osztoznak a kincsen,
Önös érdek egymást taszigálja,
Megtépve az élet bokrétája.

Ó de azért ne tedd le a lantot,
Megcsendül még azon egy-két akkord,
Énekelj csak egyszerűn, merengőn,
Mint a madár éjszaka az erdőn.
Lesz idő még, mikor újra éled,
Ami rég volt, ami semmivé lett.
Tavasz csókja átszáll a világon,
Rügy patakzik a letarlott ágon,
Régi nótád lángragyújtja bennünk
Azt az érzést, amit elfeledtünk!

Győzelmi elégia

Repülni kezd az ember, Ikarusz!
És nem zuhan tengerbe néha már
És hétfátyolos jövendő ködében
Rá Ikária, új hazája vár!
Repülni kezd az ember, Ikarusz
S ujjonganak egy új kor hegedűi
S borús gyönyörrel gondolunk ma rád,
Ki először próbáltál repülni!

Ó végtelenség, téged keresett
Odysseáján mindig is az ember,
Szálló szavak és áradó zenék mind
Feléd törtettek: végtelenség, tenger!
És végre ma elkopni kezdenek
A szűkös törvény érckarmú betűi
S az ember Ikaruszt sajnálja már,
Ki először próbált fölrepülni!

Mily szép lesz új hazánk: a mély magas,
Nem szédülünk, ha tűnő rögre nézünk,
Hol emberárkok és embertúrások
Lesznek nevetségünk és kedvtelésünk!
Mily új csodák: a rög barnul felénk
És rajta szürkülnek a rög tetűi
S hálásan gondolunk rád, Ikarusz,
Ki először akartál repülni!

Ó lesz még sok zuhanás, sok viasz,
Mely törött szárnyát a tengerbe ejti,
De példák vannak és mi fölmegyünk már,
Ha int hazánk, az ég s a végtelen hí!
Ó lesz még sok zuhanás, sok viasz
És vár a rög, az örök, temetői
És a te sírod mindig visszavon
Ó Ikarusz, ki viaszszárnyadon
Merészeltél szárnyalón letörni!

Io Peán!

1

Az esti szürkületben
Fehérlik még az abrosz
S opálos szőke bor vár.
Anakreon, poétám,
Hadd olvasok ma tőled!
Valaha rég sok őszöm
És nyaram tovaszállott
S vén bibliotekában
Olvastalak - tanulván.
Hej ezer éves, édes
Mámor borát nem érzém,
Csak a görög igéknek
Nemes szépsége vonzott!
Most forr a drága újbor,
Most csókra vár az élet,
Szemem ma nem betűkön,
Formákon fog legelni!
Ma szám nem holt igéket,
De meleg szájat érez!
Anakreon, poétám,
Megkésve, megcsalódva,
Keresztény búsulással,
De régi, régi tűzzel,
Mely verseidben ég még,
Sietek egyszer élni,
Mert megkéstem nagyon!

2

Bár nincs görög derű már
S a magyar ég is álmos
És fátyolos az alkony
És fázékony az estve,
Azért mi, cimboráim
A borban és a búban,
Próbáljuk áldomással
Köszönni az életet!
A habár vinkó a bor ma
S a nóta egyre gyérül,
Gondoljunk most az őszre,
Mely biztos elmúlását
Bíbor pompába vonja!
És nézzünk áhítattal
A sárgás napsütésre,
A nászra, mely az ősszel
A nyarat összehozza.
Múlóban szép az élet,
Szürettel szép a mámor
S ha egyre nő az árnyék
S a lomb is egyre hervad,
Legyen a dal harsogóbb,
Legyen a bor tüzesebb!

Október

Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.

Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!

Enyém e dalos ősz most,
Enyém az őszi pompa,
Enyém e bús mosolygás.
Venyige lombja pirkad
És megszépülsz csöndesen
Bánat, nagy őszirózsa!

Anna után

Ez szomorú ősz lesz.
Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
Bánatórák, ó az én időm ez,
Bágyadt rózsák, ez szomorú ősz lesz!

Csókolom a lelked.
Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
Régi könnyek, te már elfeledted,
De én értük csókolom a lelked!

Látni szeretnélek.
Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
Visszatérjek? Ó be nagyon félek,
Megölnétek, százszorszép emlékek!

Episztola Dutka Ákosnak

Hallgatsz, mivelhogy zajt vertek körötted
Öreg szívűek és idétlenek,
Kik nem látták az embert és a költőt
(És benned ember és költő oly egy)
A dalokat, amelyek finomak,
A sebeket, amelyek nem beszélnek.
Hallgatsz, mert a világ olyan zajos
S mert legszentebb melódiánk a Csend,
A szűzi Csend, amely mienk csupán,
Akiknek a szívében dalok élnek...

Be irigyellek, te nagy hallgató,
Be szép lehet a csended és magányod,
Melyet új világ álmát álmodó
Szép gyermeked boldog sírása ver föl
S a szerelem szent némasága tölt el.
Ez a magány és ez a csönd az áldott,
Ebből fakad az új harc és az új dal.
Mert lesz - ugye mi tudjuk? - lesz idő,
Mikor a magyar bánat és magyar dal
Erőre kap és marseillaise-be csap.

És gyermeked - akit csókoltatok -
Nem kénytelen hallgatni csak s szeretni,
De élni, merni fog! Addig szeressünk
És hallgassunk! Téged pedig ölellek,
Jó bort kívánok és robotok árán
Derűs vasárnapot... Már itt az ősz
S az őszi bánat a mi évadunk,
- Oly rokon az ősz és a magyar bánat -
S te is dalolni fogsz! (Oly szép az élet,
Még sok bús alkony vár, sok új öröm,
Oly szép az élet!) Ó dalolj nekünk!

Megölt szerelem sírkövére

Anna meghalt és Annát eltemettem...
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!

Vannak ösvények, amelyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy viráguk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben...
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!

Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szivemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!

Anna minden

Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!

Fehér volt még a lelkem
S nyári éjek ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken
Anna, felőled!

Valakiről, örömről,
Bánatról: szerelemről,
Álmodtam túl könnyeken
Anna, szemedről!

Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!

Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, szűzek, szépek,
Anna, én rád gondolok
És tőled félek!

Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A bűneimben!

A pannóniai légió dala

Különös itt az Iszter,
Hajókat nem emel,
Megy a pontusi révbe
És nem visz minket el.
Trajánus oszlopánál
Csodálkozik nagyon:
Mit akarsz, gőgös emlék
E csöndes avaron?

Tibiscus szomorú víz,
Oly álmos és szegény,
De néha szűz virágzás
Pattan ki a szinén.
Egy éjszaka s színes lesz,
Egy hajnal s vége már.
Álmodik és nagyon vár
Valakit ez a táj!

Germániában tölgyek
És tölgydárdák soka,
Britannia gályát visz,
Vár rá Thulé foka,
Gallia tornyokat rak,
Dalos minden fia,
De szörnyű mélyen hallgatsz,
Baljós Pannónia!

Rómából száll a sas még,
De napunk vörhenyes,
Ilyen az áldozó nap,
Ha temetőt keres.
A kardunk éle csorba
És éles - szatiránk,
A Sas nagyon kifáradt
S nagyon nagy a világ!

Pannónia vidékén
Hűvös az ősz dere
S idegenül ragyog ránk
A Göncöl szekere.
Tejút szabad mezőin
Még hadak útja lesz,
Tibiscus szőke fodra
Hódítók ágya lesz!

Tibiscus szőke fodra
Hajókat még emel,
Pannónia vidékén
Még valaki énekel!
Germániában lesz még
Tölgyekben nagy hiány
S valaki győzve, bátran
Új nép zivatarában
Robog át Gallián!

Vándordal

Mienk a veszély és
Mienk a világ.
Mienk a madár és
Mienk a virág.
Mienk az országút
És mienk a kocsma.
A távolba nézünk
Meg a csillagokba,
Meg a csillagokba!

Tiétek a boldog
Családi szoba,
Tiétek a börtön
Meg a palota.
Tiétek a harc és
Tiétek a béke,
Mi megyünk dalolva
A végtelenségbe,
A végtelenségbe.

Jönnek-e még?

Nagyon sok szép csodát, nagyon sok mély csodát
Bámultak szemeim, e nagyok és e mélyek
S az élet, e csoda, előttem oly sekély lett,
Mint agyontaposott, megúnt, fakó brokát.

Mozgófényképeit rövidlátó szemekkel
Könnyezve nézem én és zaja fáj nagyon.
Melódiáit vén verkliktől hallgatom
És fázós ébredést hoz nékem mind a reggel.

Jönnek-e még napok, melyek üdítve jönnek,
Tavaszok viharát hozván a szenvedőnek,
Kacagó kék eget, aranyos hajakat,

Pán édes fuvoláját, szüzek víg énekét?
Jönnek-e még napok, melyek a nap alatt
Új csodát hoznak és új örömök egét?

A régi hónapos szoba

Ó mit csinálhat ma az esti csendben
Az ódon, bánatos, kopott szoba,
Hol Makart csokra virult szürkületben
S magányban szállt el óráim soka?

Talán utódom számlálgatja őket
S unottan jár a vedlett szőnyegen,
Tán versek ütemére tűnt időket
Idéz ma fel a rokon idegen?

Vagy, én öreg és bús szobám, ki tudja,
Valaki benned életét megunta,
Mint egykor én és indul már szegény?

Vagy surranó örömre víg legény
Egy hervatag lányt ölel át s a csendben
Makart ó csokra megcsörren ijedten?

Szemek

Én néha nem tudok szemekbe nézni.
Vannak galád, kicsinyes, zöld szemek,
Melyekben nem loboghat semmi égi,
Melyekben hínár él és szenny remeg.

Szemek, melyektől kisgyerek koromban
Nehéz volt álmom s félős éjszakám,
Szemek, melyek e földi szép pokolban
Vígan ragyognak és bajt hozva rám.

Szemek, melyekben üzletek világa
Sárgásan ég és zöldesen lobog,
Melyektől fölriadnak álmodók.

Ó idegen szemek hideg parázsa,
Hadd nézzek napba, holdba részegen,
Melyek szűzek, tiszták, mint mély szemem.

Az égi istenek

Míg vígan folyt a harc, melyet szépsége árán
Heléna indított, az édes spártai
S míg égbe törtek a Skamandros árjai,
Az istenek hada csak messze nézte, várván.

Mikor Patrokloson már nem volt vért, paizs,
Mikor Hektort a por s a vér sötétre mosta
S a gyorslábú Pelid nagy homlokát taposta,
Végül megindula az Ég haragja is

S a gyilkoló Ares, a nyilazó Apolló,
A fenndörgő Zeus, a sántító kovács
Mérlegbe dobta mind a háború sorát

S hogy számos földi törzs lőn véres, puszta torzó,
Az égi istenek - míg torra szólt az ének,
Szerelmek és csaták nyilával visszatértek.

Múzsám, kiben hiszek...

Múzsám, kiben hiszek, mint gyermek a mesében
S hindu a semmiben: oly ritkán jársz felém.
Igaz, hogy nem vagyok szilaj, erős legény,
Igaz, napom robot s álmatlan álom éjem.

Múzsám, igaz, neked nem adhatok erőt,
Csak ami megmarad a forgácsolt napokból,
Borok és pihenők találnak téged olykor
S meghatva dadogok dicső színed előtt.

Belém a nagy titánok szerelme hálni jár csak,
Én bolygok utain félélet, félhalálnak,
A vers ünnepi est, mint munkásnak a szombat.

S ilyenkor vágyaim s emlékeim zokognak,
Mint kocsma asztalán a munkás, hogyha végre
Szivarra gyújt szegény s ringatja füstje kékje.

Alvás előtt

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?

Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.

Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.

És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert.

Megállani...

Megállani bátran - nem egész világgal, -
Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.

Megállani bátran és felelni büszkén:
Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
Tüzeket orozni más valakik üszkén!

Megállani bátran és a kis szobában
Megtalálni mindent, magunkba merülve,
Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!

Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.