Tanítónő a végeken

Egy szürke és hervadt faluba láttam,
A tót hegyek közt árván, csendesen,
Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
Szívében egy távoli szerelem.

A büszke Pestről jött a bús határra,
Egy zongora volt minden vágya itt,
Egy álmodozó hangszer a szobába,
Hogy játssza rajta Schumann dalait.

Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
És a szegény, kicsúfolt életét
S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék...

Elvitt idő és elvitt messzeség,
De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
Reménytelen, kedves Hamupipőke!

Mint régesrégen...

A régi óra úgy ketyeg fölöttem,
Mint elfáradt szív a halálos ágyon
S a végtelenbe nő e zaj a csöndben
S egy életet jelez verése fájón,

Egy életet zeng most és visszazengi
Száz bánatát neki a csöndes élet
S búcsúzni kell ma és mindent feledni,
Szerelmet és bort, verset, büszkeséget,

Halott apám megálló szívverését,
És születő öcsém első sírását
És egyre nő a csönd és a sötétség

S a lelkemet nagy számadásra várják
És én lefekszem s mint a régi gyermek,
Fáradt kezekkel, úgy vetek keresztet.

Tiszai tájak

Tiszai tájak, végtelen vidékek,
Olyan testvér sorsommal a tiétek.

Én is magány és csönd gyermeke lettem
S fekszem szelíd árván a végtelenben.

És hallgatom a füvek halk növését,
Az esti csöndek mély és bús zenéjét.

És nézem, nézem, hogy az esti felleg
Hogy indul el a hallgatag hegyeknek.

S a fáradt csónak vajjon hova ballag
És töredéke honnan jő a dalnak?

S túl hangokon és gyászos jegenyéken
Bús csillagom hol jár a néma égen?

Ködök várában

Halott, süket Beethoven a falon.
Esőszagú, őszesti unalom.
Lármák és fények távol, délre járnak,
Búcsúja tompán zeng a messze nyárnak.

Köd vára nékem az egész világ,
Hervad a vágy, mint őszvégi virág,
Mely síri kertben halkan halni vágyik
S elteng talán a mai éjszakáig.

Ma kellenek a régi levelek,
A régi versek, szép kisértetek,
A régi csókok, zengő távolokba,
Míg fáradt lábam ágyba vánszorog ma.

Míg árva vágyam lassan éjbe lankad,
Mint az utolsó alkonyi fuvallat,
Jó éjszakát! Virraszt némán, vakon
Halott, süket Beethoven a falon.

Hálaadás

Nem adtak semmit ők,
Az ígérő remények,
Csak sok szép bánatot,
De így is jó nekünk az élet.

Nem lettem férfia
A nőnek, kit szerettem,
Csak borús árnya én,
De azért csillag ő felettem.

Akartam valamit,
Mely tett legyen és élet
S bénán csüggedt karom,
De édes álom a művészet,

Oly messze az örök,
A csillag és az Isten,
A boldogság, az ég,
De mégis jó volt várni itt lenn.

Magamhoz, nyárvégi estén

Nem születtél, látom: lenni legelsőnek,
Csillagot mutatni a borús időnek,
Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni,
Titkait jövőnek bátran kibetűzni.

Apád is beteg volt, kifáradt keresztény,
Aki sírt a csillag és a féreg vesztén,
Akiben fölös volt a kímélő jóság
S örökül rád hagyta fájó szive sorsát.

De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi,
Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni,
Ennyi szomorúság, ami tégedet vert,
Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.

Fátum

A távol violás ködében,
Mint tarka délibáb lebeg
A magyar ősz a méla Végen,
Mely mindent eltemet.

A tarka ősz a bús határon,
Hol oly közel a temető
S a vég ott vár az állomáson
S a vég oly könnyező

S a templom orgonája reszket
Végig a meghalt városon
S oly távol fény ég a szemekben,
A holt éggel rokon

És rokon az én holt szívemmel,
Ki, ha leszáll az éj, a csönd,
Hiába zendül sorsa ellen,
Mely ráhull, mint a köd.

Melankólia

A kicsiny élet mégis szép nagyon
És akad néha egy kis jó napom.
Egy szivar, melynek szőke füstje fölszáll
Az őszi égbe, mint a bús ökörnyál.

Egy csésze tea, melynek mámorában
Úgy nézek szét az álmos kis szobában,
Mint a nagy császár a kis szigeten,
Őszirózsával árvult szívemen.

Egy szép levél, melyet a távol élet
Ideküld vígan. Benne egy idézet.
(Ezerkilencszáznyolc! Oly ifjú voltam
S Annának új rímekben udvaroltam!)

Egy régi arckép. Rajta szép ajánlás
Egy színésznőtől. Meddő éjszakázás
És vágy és bánat könnye, csókja rajta.
Becézgetem, mint bús babát a dajka.

Várad

Várad: a kicsi magyar élet
Nagy és új küzdőit te adtad,
Költők és más ifjú merészek
Benned ébredtek és akartak,
Áldott a te száz esti fényed
És áldott nyugtalan vigalmad.
Pogány örömre emlékezvén,
Megáldalak én, bús keresztény!

Hisz benned lettem én is újjá
S gyászom palástját porba vetve
Indultam el újult ifjúság
Babéros útján szerelemre.
És áldott legyen ama utcád,
Hol ő lakott, a vágyam lelke
S áldottak a színházi esték,
Melyek Annát felém vezették.

Várad: szőlőkoszorús őszöd
Mily tarka pompa tört szememben
S a Kispipában kék ködök közt,
Hány szürke bánatot feledtem,
Mikor az élet öklelőzött
S az évek szálltak már felettem
S én csak daloltam s késve késtem
Aratni jégvert kis vetésem.

Várad: hol Ady Endre arca
Ragyogott éjszakák homályán
S új versek csengő, könnyű harca
Vágott rendet a régi gárdán
S a kávéházi zűrbe, zajba
Tárogatónk zendült, kiáltván:
Hogy akik itt sírnak, loholnak,
Mind váteszeid, tarka Holnap!

Fogadd e dalt, mint vallomását
Magányos, messzi szeretődnek,
Város, kinek nem látni mását,
Ily újat, vígat és erőset
S bár poromat - hisz visszavárják, -
Adom a szent szülötte földnek,
Borús vágyam derűs magasban
Várad felé száll nyughatatlan!

Magyar táj, magyar ecsettel

Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,
Fakó sárgák a lompos alkonyatban,
A szürke fűzfák egyre komorabban
Guggolnak a bús víz holt ága mellett.

Távolba néznek és a puszta távol
Egy gramofon zenéjét hozza nékik,
Rikácsolón, rekedten iderémlik,
A pocsétában egy vén kácsa gázol.

Az alkonyat, a merengő festő fest:
Violára a lemenő felhőket
S a szürke fákra vérző aranyat ken,

Majd minden színét a Tiszának adja,
Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.
(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)

Pozsony

Nyugodt erőben viruló királynő,
Koronás város a bús végeken,
Míg arany tallért hint a gyászpompás ősz,
Én ligetednek árnyát keresem.

A ritka lombok közt, gyér napsütésben
Petőfi és Reviczky árnya int,
Ó első szerelem, tűnt ifjú éden,
Mely nem ismétli többé dalait.

Ó első szenvedés, gyönyörű bánat,
Mily kedves és mily fájó vagy te már.
Már itt az ősz és rám az este vár.

Én bámulom a büszke palotákat,
De ligetedben, néma utakon
Pompázva int két örök fájdalom.

Nyári sanzon

     Nyáron daloltam, őszre félretettem
S most tűnt nyár tüzénél melegszem...

Arany hold úszik türkisz égen,
Fekete fák az ében éjben,
Dalol a nyár szőke réten.

Ma a smaragd füvekre fekszem,
Az őszi bánattól menekszem,
Téli rontás vedli lelkem.

Ó őszi álom, téli álom,
Kis életem, hosszú halálom,
Vigasztalj, nyáréji álmom.

Arany hold úszik türkisz égen,
Fekete fák az ében éjben,
Vágyam arany, sorsom ében.

Így daloltam vígan régesrégen.

Halottaim

Halottaim találkoznak velem
És mondják halkan: Testvér, türelem.

És mondják némán: Gyermekem, vigyázat,
Elmúlnak lassan minden földi lázak.

És súgják: tűnő minden cifra pompa
S vígan mutatnak békés csillagokba.

És rámhajolnak és siratnak ők itt:
Elfogynak boraid és szeretőid,

Nézz ránk, ölelj át mosolyogva minket,
Szeresd, keresd elrejtett kincseinket,

Reád is vár a nagy, csodás örökség,
Töröld le vígan földünk balga könnyét.

Örök zene

Gondolj el nem múló zenékre lelkem,
Szűz csillagokon fönn az égi kertben.

És éjszakára, melynek tükörében
Elsápad minden árnyék földön, égen.

Ember Fiára, ki lenn járt e tájon,
Hogy minden szív eztán remélve fájjon,

Az ő hajára, mely szőkébb a holdnál
És a halálra, mely békébe pólyál.

(E verset írtam messze költözőben,
Fekete márvány alján, temetőben.)

Napoleon

1

Rágondolok az óriás elődre
Szűk életem magányos szigetén,
Körben kerengve és kétségbe dőlve,
A szép örömnek száműzöttje, én.

Szerettél-e sakkozni téli estvén,
Mikor nem zörren már a holt haraszt
És nézni az ostábla ütközetjén, -
Mint dől ki egy ütéssel a paraszt?

És rágondolni a koldus reményre,
Mely a nagy játék közben elveszett
És gondolni királynőnk termetére,
Mely karcsú, mint e bús játékszerek?

És gondolni a sírra, hol halomban
Hevernek mind a sárgák, feketék,
Győzők, bukottak angyali nyugodtan
S a gesztusra, mely nekünk int: Elég!

2

Szerettél ugye a távolba nézni
És várni némán, mélán egy hajót,
Mappák fölé hajolva fölidézni,
Ez Korzika, ez Párizs, Elba volt?

Ez Moszkva volt, ez Győzelem, ez Álom,
Ez Barátság, ez Gyász, ez Szerelem!
S elrévedezve a közel halálon,
Meghatva nézni szét az életen?

Az életen, mely nem köt már ki többé
És nem visz el Párizsba soha már.
Csak nézni sorsunk komor kikötőjét,
Hol félárbocra vonva a halál.

Messzeségek

Messze, messze tőletek
Szép városok és szép színésznők,
Egy költő él, fásult, beteg
És nincs, nincs, aki szeretné őt,

Ki mondaná: bús, nagy szemed
Nekem drágább, mint indus ében,
Költőm, én megértettelek
S egy versed zeng szívembe épen.

Messze, messze tőletek,
Asszonyok, fényesség, vidámság,
Egy költő él, fásult, beteg
S unottan lejti már halotti táncát
És alig érzi már az életet.

Veni!

Öröm, te régi szó, te múlt napok faunja,
Örökre eltünél és nem jársz vissza újra?

Hiába várom én, hogy egy napon beállít
Kacajod s zengenek elnémult fuvoláid?

Hiába ülök én vezekelőn a porban,
Siratva életem, ifjan megölt halottam?

Hiába nézek én a ködlő távolokba,
Örökre elmaradsz, öröm, szép déli pompa?

Nem volt elég a könny, a hervatag panasz, jaj,
Nem volt elég a dal, mely szenvedést magasztal?

Öröm, kit Schiller és Beethoven áldva zengett,
Jőjj el, jőjj el, te szép, te kedves, égi gyermek!

Csak egy mosolyodat akarnám látni még én
S elmennék gondtalan, áldón, megáldva, békén.

A végeken

I

Vörös függöny mögött a ködös éjben
Csak isznak ők s a mély pohárba néznek,
Melyben vörös bor csillog tompa fényben,
Bora búnak, vigasznak és veszélynek.

Ez a határ és itt kell elterülni
A sáros hóban szárnynak és reménynek,
Ez a határ, az élet hegedűi
Itt gyanta híján fásultan zenélnek.

Itt inni kell, itt borban az igazság
És a vigasság, hit, szerencse, álom;
Mind a pohár felé lendíti karját,
Mely telten csillog az üres határon.

Vörös függöny mögött a ködös éjben,
Dagadt szemekkel a pohárba néznek.
Ez a határ s a csöndben és a télben
Sorompóját lecsapja itt az élet.

II

Ma hull a hó és álom hull a hóban,
Bólint a láng az üres kaszinóban.

Az öreg doktor német lapba süllyed,
Mint vén kámzsás, nézi a gót betűket.

A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horácius, hol mezeid varázsa?

Itt ólomlábon jár a gond a hóban
És Amerika rémlik a viskóban.

Amerika, az aranyhímű távol,
Szőve remény és kétség fonalából.

Ma hull a hó és álom hull a hóban,
Befüggönyözve a világ valóban

S a függönyön túl zene szűri hangját,
Egy operában ma Puccinit adják.

Nagy operában, bordó és aranyban...
És hull a hó és hull, hull szakadatlan.

Nénia

Könyvekre hajtom le fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.

Élet mély szomja égeti
Pusztába lankadt szívemet
És messzetűnő évei,
Mint bús echók, úgy zengetik
Feléje a hiú reményeket.

S míg sorsom altatót susog
S hagyom éjét leszállani,
A ködben rátok gondolok,
Tündöklő jóni oszlopok
És Annának tündöklő vállai!

Pihenni tért

Márkus Géza emlékének

Pihenni tért és ágynak dőlt szegény,
A búsképű és naplelkű lovag
S az élet, e nagy, távoli csatatér,
Mely vesztőt, győzőt egyaránt fogad
S a csöndes, boldog föld alá kisér,
Már messze tőle, mint bús gondolat,
Övé a szűk ágy s keskeny ablakon
Halkan rügyezve hozzá behajló méla lomb.

És most kinyitja fájó, nagy szemét,
Amely ámulva látott sok csodát,
A tág világ dús földjét, mély egét
S mit ég és föld közt álmok szeme lát
És most előtte minden oly setét,
Minden homályos s nincsenek csodák,
Kihűlt, kihalt a nagy, dús végtelen
S nincs gőgös szélmalom és kegyetlen szerelem!

És hol vannak a régi lovagok
És hol vannak a régi asszonyok
És hol a Grál, mely éjeken ragyog,
Dulcinea szeme, amely lobog?
Amely lobog, mint távoli napok,
Amely ragyog, mint messzi fároszok.
Hol van ma lovag, hölgy és ama Grál,
Ó élet, messze táj, be szép és rég valál!

Pihenni jött és ágynak dőlt szegény
És fekszik csüggeteg és hallgatag
Az elmúlt arany álmok szigetén
S a kincsből, hírből ami megmaradt:
Ó biblia, mint elkopott remény
S lovagregény, szúette és szakadt
S ránéz szelíden Isten egy Fia
S halotti ingét varrja a hű Dulcinea.

Jó pásztor

Engedjétek hozzám a kisdedet mind,
A gyermeket, az ifjút, aki jő,
Kinek szeméből még a jó remény int
S kit vár a jobb, az eljövő idő.
Kinek szívében még virágos éden
Friss harmata és dús illata van,
Ki járva füstös és ködös vidéken,
Még aranyos derűs és vágytalan.

Hadd lássam kék s bársony tekintetükben
A víg napot, a távoli tavaszt,
Mely ott kereng még az azúros űrben,
Ó vártam és hiába vártam azt.
S hadd fogjam én szelíd körtáncba lépve
A kezüket, mely ég felé repes
- S majd síromon dalolva és zenélve
Üzennek, ha örökre este lesz.

Mily idegenek...

Mily idegenek szép emlékeink,
Mily ismeretlenek.
Holt fényük olyan távol s félve int
- Hervadt rózsánk, halott reményeink -
Kialvó gyertyánk hamva oly rémesen remeg.

Ki hozza hozzánk őket közelebb,
Ó lesz-e csillag valaha,
Ahol érezzük újra a gyerek
Mennyországát s az arany kikelet
Rokonságát, mely tegnap még a miénk vala?

...Ó sírjátok vakká szegény szemek
E bánatot, mely eltakar
Mindent s gyászfátyolt húz fölöttetek.
Öröm, virág, vágy és kísértetek
Földjévé tesz, világ, te temetőavar.

Képek

Az életem országút, néma út,
Mely messze, messze szakadékba fut
És rajta sár és rajta téli fák
És távol, távol egy csillagvilág.

Az életem mély kút s én nézem őt
S szédülve állok a holt víz előtt
És távol, távol csillag csillog ott,
Egyetlen fény, a mélységbe lopott.

Az életem, magányos életem
Nem is enyém tán s mégis szép nekem,
Mélázva nézem s mint kitett gyerek
A messze csillagfényre figyelek.

A harangozó

Pókok között él lenn egy szürke zugban,
Fönn a harang a mély űrben lebeg.
Nem nézi ő, szédül, lehúzza búja,
Ő nem lát mást, csak a köteleket.

Mikor a hajnal aranycsíkja reszket
Ezüst folyón s ragyog a szőke dél,
Mikor az alkony csókjai tüzelnek:
Ő kötelet ránt s a magas zenél.

És ekkor arcán régi vágyak égnek
S eszébe jutnak tágas régi rétek,
Száz kicsi szépség és a végtelen...

Egy fáradt kar vergődik a kötéllel,
De szállva fénnyel, árnnyal és zenével
Egy lélek leng az ujjongó egen.

A bűnös barát

A szöges örveket hiába hordom,
A vér zajog a szöges örv alatt.
Parázs a párnám, égő szén a combom,
Remegve vár egy távoli tavaszt.

Hiába olvasom Kempist könyörgőn,
Öl a betű. Szemem sorvadva lát
Fiatal némbert templomi könyöklőn,
Ki víg és büszke, finom és galád.

Mikor hamut szórt a prior fejemre
S a rekviemet rekedten rebegte,
Sírtam, de én az életet sirattam

S érzem, fölöttünk a vak, láthatatlan
Erők kara kereng kegyetlenül
S az örök múlás szele hegedül.

Sonnet consolant

Ha suhog is már selyme a nagy estnek,
Ne haljon ki a dal az ereszalján:
Röppenjenek föl a szilaj, a harsány
Rapszódiák helyett ma halk szonettek.

Hideg szonettek, hófehér szonettek,
Mind halkszavú, mind tépett szárnyú, halvány,
De vígasz annak - álmok alkonyatján -
Aki szeretett s akit nem szerettek.

S megindul árván, esti áve-szóra,
A hervadt vágyak halk processziója,
Új, ismeretlen szentséget keresve, -

A barna lombok őszi ködben áznak,
Mint tömjén száll a nehéz hervadás-szag
S halk szonett-kórus cseng belé az estbe.