Szakállszárító

Az öreg gazda ül a ház előtt
És nézi, hogy a nap mint áldozik.
Pipál, nem moccan. Az idő is áll
Egy pillantásra, ha meglátja őt.
Az évek hóval födik el fejét
És barázdákkal barna homlokát.
Ő csak pipál, nem moccan. Tehenek
Tarka csapata baktat az úton.
Elbődül egy, talán a fűre gondol,
Mely benne már tej, kisdedek bora.
A másik mélabúsan visszanéz
A rétre, hol ma boldogan delelt.
A sárga, fehér, fekete sereg
Szép lassan, lassan eltűnik a zöld
És barna kiskapukban. Az öreg
Tovább pipál, nem moccan és a nap
Már bíbort sző a lila föllegekbe.
Elnézem vaksi, ideges szememmel
Ez öreget, e tiszta, mély nyugalmat,
Melynek napáldozatja csupa csönd
És béke. Pipafüstje égbe száll
És gondolatja már a föld alatt jár.

Az ideál

           Bartos Gyulának

Ó mennyi olcsó, hitvány és hazug
Komédiás tolong a fórumon ma,
Fölöttük a Művészet égi tornya
S alatta szennyes vásár zaja zug.

Be sok ripacs álcázza most magát
Hős hódítónak és híres művésznek,
Nérók ezek, hóhérok és pecérek,
Rossz histriók, kik megcsalják a mát!

De vannak és köztük te s jönni fognak,
Kik karneválján a mohó Molochnak
Nem ropnak táncot, mert szívük szelid

S erős hitével a csillagra néznek,
Mely az örök és az igaz Művészet
Fényével beragyogja híveit!

Alföldi utca

Poros magyar nyár napja ver
Szőke akácot, árva nyárfát,
Köröskörül fény, csönd delel
S árokban szunnyadnak a kácsák.

Az élet alszik, nem dalol,
Távírópózna égbe bámul,
Sürgős hír száguld valahol,
De itt nem tudnak a világrul.

Minek is arról tudni most,
Veszett fejszének a nyeléről,
Mikor pazarlón úgy zuhog
Az arany nyíl a szürke égből?

Kései bölcsesség

A földi életet, mi hátra van,
Csak ráadásnak tartom untalan,
Ha jó, ha rossz, már nem nyugtalanít,
Az én utam már sok halálba vitt.

Ha jó, ha rossz, elnézem a napot,
Esőben, fényben eldalolgatok,
Viharban, csöndben érzem boldogan,
Hogy a szívemben sír nyugalma van.

A sír nyugalma áldott nyugalom
S a szenvedélynél jobb az unalom,
Mely virágot hímez, emléket ültet
S könnyel becézi eltűnt kedvesünket!

A föltámadt Lázár

Uram, bocsásd meg, hogyha vétkezem,
De ez az élet nem kell már nekem.

Elhagytam egyszer és jó volt igen
Aludni sírom áldott méhiben.

Hallgattam, hogy a fű nő zajtalan,
Ó, a síroknak mély nyugalma van.

Már vártam, hogy virág meg rög leszek,
Mikor e zajba visszavitt kezed.

Úgy bánt e fény az örök fény után
S az ember, aki bámul rám bután.

A sok kiáltó és sok törtető,
Ki mind hiszi, hogy úr és isten ő.

A férgek lenn mind csöndesek nagyon,
Pedig övék ott ország, hatalom.

Engedd, hogy szépen visszatérjek én
S tovább pihenjek békém éjjelén.

Ki áment mondott, az mit kezdjen itt,
Uram, bocsáss meg, engedj el megint!

Jó volna...

Jó volna egyszer még a hűs kolostor
Komoly és kongó folyosóin át
Tizenhatéves hittel égbe zsongó
Hangon rebegni régi szép imát.

A szűz tavaszba szűz vággyal kinézni,
Mint tengerre a fiatal hajós
És a jövendőt álmokkal idézni,
Mint görbe bottal madarat a jós.

Jó volna egyszer még elhinni fájón,
Hogy életem csak vár és nem siet,
De körülöttem megjárt pusztaságon
Üres kancsók és összetört szivek.

Stanza

Írok könyvek közt, írok koponyák közt,
Írok szerelmet, írok végzetet,
Bennem dalolnak város, tenger, erdő,
Múlt és jövendő versemben remeg.
Írok szelíden, szilajan, merengőn
Az ismeretleneknek levelet,
Vigasztalást és szenvedést izenve,
Mint a palackot küldve tengerekre.
Míg künn a nyári nap aranya rátok
Esőzik, szőke asszonyok s akácok!

Budapesti béke

Egy vak koldus ül a körút robajló
Sötét aszfaltján, hol nyüzsög a boly,
Hol hajsza tart és hol hajtott s a hajtó
Egyként lohol s a lét pezsg, mint a bor.

Egy vak koldus ül és előtte rémes
Plakátok ordító száz színe dúl,
Autó száguld, mentőkocsi vészes
Csengője sír s ezer ház égbe túr.

Egy vak koldus ül és előtte festett
Dámák libegnek és sánták tipegnek
És néha aranyhintón egy halott.

Ő ül örök közönnyel, mint a Buddha,
Ki már a semmiségbe nézve tudja,
Hogy minden útunk vége ott van, ott!

Magyar idill

Alkonyodik. Aranyos köd
Száll a földre. Szól a pásztor
Méla tülke. A lugasban
Oly sötét lesz a borostyán
És az égen szende búsan
Indul a hold kék mezőkre.
A napverte ablakokban
A muskátli újraéled
És a kertben harmatot sír
A verbéna. A csicsergő
Fecske mind ereszre röppen.
És a nap szelíd halállal
Elköszön a barna tájtól.
Esteledik. Most az élet
Mélyebb s tágabb a világ is.
Messze gyárnak búg a kürtje
És munkások andalognak
Hazafelé hűs homályban.
- Homlokomon csókod érzem
- Drága vendég, boldog ihlet
- És fölnézek áhítattal,
- Mint a gyermek, mint a táltos,
- Ázsiából ősi pásztor,
- Kerek égnek földerengő
- Első, halvány csillagára.

Ringlispil

Tükrös lovakkal és hattyúfogattal
Tündéri gyorsan körbe-körbe nyargal.

Aki felül rá, menten égbe szédül
A földöntúli nagy gyönyörűségtül.

Mezítlábas gyerek meredve rája
Gondolja ezt, míg szól a muzsikája.

Magam is így a porból bámulom csak,
Kik az élet körhintáján ragyognak.

Kik rám magasból, nem szédülve néznek,
Tündéri gyorsan szállnak és enyésznek.

Forog a hinta és forog a sors is
S végül leszáll a gőgös és a gyors is!

Péchy Erzsinek

Óh szőkeség, mely a görög regékből
Feltündökölve fénylik most felénk,
Mint szende hold a boldog nyári égről;
Varázsos és búsító szőkeség:

A költő fájó ábránddal reád néz
És csöndes gyásszal rólad énekel,
Az életem, mint holdas éjben árnyék,
E ragyogásra bánattal felel.

Versaillesi kertben nyíltak ily csodák tán
Dús ünnepen, míg a park cifra rácsán
Szegény, borús pór vágyón betekintett.

Ragyogj soká még boldog ragyogással,
Szívedbe zsongjon édes, büszke nászdal
S ne bántson a bús és fáradt tekintet.

Munkások a hídon

Kelenföld táján a hídon a zengő
Hajnalba vágtat a vad gyorsvonat,
A füstje száll, mint kóbor földi felhő,
De én meglátom a munkásokat,

Akik a hídon a dologtevésben
Egy percre komoran megállanak,
A kalapács az izmos barna kézben
Lehanyatlik s ahogy fölkél a nap,

Dús, bíbor fényét homlokukra fonja
És bronz karjukra hull kacagva csókja.
A támadó láng így ünnepli őket

S míg a vonat tovább rohan a napba
És száll a földre víg szikrák salakja,
Utánuk lengetem még keszkenőmet!

Prológus szól:

Magyar mezőkön a tücsök dalol
Szelíd mélázón nyári lomb alól.

Szava nem hangzik messzire nagyon,
De kedvesen zeng és álmatagon.

Magyar mezőkön sok virág terem,
Mit nem ismer meg soha idegen.

Illata, színe kedves ám szivünknek
S vele ékítjük honi ünnepünket.

Magyar vidékről három énekes
Kopog e háznál és szállást keres,

A szíveken kopogtat csöndesen,
Játékosan és üzeni velem:

Hogy mind a három magyar s nem akar
Hódítani, nem kell más diadal,

Csak szívetek megértő dobbanása:
Magyar vidék bennük leljen magára.

Magára leljen és magát szeresse!
Legyen családi ünnep ez az este!

Szonettek Finikének

I.

Már jön az ősz. Magányosan az erdőn
Elnézem követét, a levelet,
Amely egymásra hull szelíd merengőn
És várja, míg a tél is közeleg.

Már jön az ősz. Lelkemnek ősze itt van,
Reménye, vágya: vándor madarak,
Más tájra szálltak, hol csak álmainkban
Virul tavasz a boldog hant alatt.

Majd jön a tél. Hadd jőjjön! Én szeliden
És szomorún lehajtom fejemet
Örök párnámra, mint a levelek.

Éltem, daloltam és szerettem itt fenn
S két meleg karnak ölelése még
Ott lenn a mélyben is örökre véd!

II.

Minden mulandó. Legszebb perceinket
Halál vigyázza. Minden hervatag.
A rózsa és a szerelmes tekintet
Egy sírba hullnak és elomlanak.

Minden mulandó. Ó de ez a legszebb,
Hogy tűnt perc méze boldogít tovább
S bár letaroltan állanak a kertek,
Megőrizzük múlt május mámorát.

Amit te adtál, bár elszállt az óra,
Én elviszem a síri nyugovóra
S az örök éjben is hevítni fog.

Az angyalok közt nem lehet titok
S idők végéig áldott lesz neved.
Mivel szerettél és szerettelek!

Vojtina új ars poétikája a fiatal költőkhöz

Öcséim, ó mert vagytok többen is,
Sőt többen tán, mint kéne, ifjú bátrak,
Kik új dalokkal s hittel téreit
Betöltitek most a szűk Hunniának,
Hozzátok száll ma ez új intelem,
Tanács, vagy kérés és kritika is tán,
Mert szó nélkül már még se nézhetem,
Hogy némelyek mit mívelnek a lírán.
Ne fájjon ez, azoknak, kik igaz
Lélekkel, bár forrongva, síkra lépnek,
A fiatalságot nem éri az
Én gáncsom, csak mi benne régi vétek.
Mivel magam is voltam fiatal,
Mi több: ma is vallom, hogy az vagyok
S tőlem ma távolabb a diadal,
Mint egykoron: felénk új nap ragyog
Új holnapnak ködéből: ez a nap
Egy más világot fog találni már
S jaj annak, aki kábán ez alatt
Csak múltat jajgat s nem tud várni már.
De mégis, vannak dolgok földön, égen,
Melyek maradnak mindíg, az utód
Hiába pártol el tőlük, cserében
Papírt kap aranyért csak, mai mód.
Mert, hogy dologra térjek, én öcséim
(Kik közt nem egyet én vezettem a
Parnassz hegyére) nem elég igérni,
De adni is kell néha, pláne ma!
Úgy értem ezt, hogy szép, szép az irányzat,
Mely egyenesbe és végtelenbe mén,
A hitteljes művészet és hadászat,
De mégis, mégis fő a költemény.
Mit bánom én, hogy mit vallasz Uradnak
És Istenednek és hogy mit tagadsz,
Hogy mit gondolsz a költésről magadban
És társaságban, nem bánt már a harc,
Mit izmusok szélmalma s nyája ellen
És mellett vívnak ifjak és nagyok,
Már én a költőt várom mind a versben
S ha nincsen benne, hoppon maradok.
Valaki légy, ha kollektív dalolsz bár,
És ne akarj te lenni valaki,
Mit bánom én, gyep vagy aszfalt az oltár,
Hol leborulsz, magadról vallani!
Mert csak magadról vallasz, bármit is mondj
S ha minden második szód végtelen,
De érdekelsz, te tündöklő kicsiny pont,
Ha önfényed ragyog szemben velem.
S hiába minden mélység és ködösség,
Harmónia, ha szó marad a szó
S hiába mondod az emberre: fönség,
Ha senki vagy, szavakra utazó.
A falu tornya, mely csöndes nyugodtan
Mereng a zsuptetők fölött, bizony
Különb szívemnek, mint a cifra torta,
Mely habból ábráz téged, kölni dóm!
Világpolgár légy (és ebben Aranynál
Tovább megyek, bár ő arany marad),
De ez az érzés nem a hontalanság
S becsülve mást, vedd észre a magyart!
Mert szép az export és expressio is,
(Noha magam nem élek már vele),
De a poézis mégis csak poézis
S gyökér nélkül nincs fának levele.
Magyar légy és ne mondd, de ezt mutassa
A versed színe, íze és szaga,
Amint magyar volt és költő Balassa,
Bár idegenhez gyakran járt maga.
Magyar légy, mint a római palástban
Dörgő Petur volt zordon Berzsenyi
S homéri és virgili vers folyásban
Vörösmartynk Dunánkat zengeti.
Petőfi is, akár respublikáról,
Akár juhászról énekel, magyar,
S Arany, idézve ötszáz velszi bárdot,
Egy örök magyar bánatot takar!
De ad vocem: magyarság és Petőfi,
Nem tetszik nékem a könnyű magyar,
A csupa rózsám, tubicám s a többi,
Ki minden áron egyszerűt akar,
De úgy akarja, hogy lóláb a szándék
S kilóg a tudva hanyag rím alól.
Petőfi egy volt, Istentől ajándék
S nem új Petőfi, ki ma úgy dalol.
Mert nem lehet, hogy az Otthonban éljen
Feketekávén s pletykán a magyar
És ott merengjen zöldellő vetésen,
Amíg mellette bakkozik a kar.
És nem lehet, mit most sokan kívánnak,
A kultúrát a porba dönteni,
Vajúdik és szül még e szörnyü század,
De nem halódik, ami isteni.
Delendam esse censeo: kiáltod
És eltörölnéd, mert nem ismered.
Minek kultúra? Úgyis kannibálok
Vagyunk, legyünk hát: ez önismeret!
Arany gazdája verte így vetését,
Én már, lehet, konzervatív vagyok,
De megtartom, mit bízván és remélvén
Reánk testáltak bölcsek és nagyok!
Van itt elég baj, bú, gond, céda gazság,
Van itt elég gyom és rom, dög, szemét,
A kultúránk, mi egyedül maradt rád
Vigasztalásul, koldus nemzedék!
Csákányt az ős hazugságok falára,
De az örök szépség legyen tabu,
Az érckolosszus is ledől, hiába,
De Hamlet él, míg él a mélabú.
Csak verselő írónak szól e versem
S csupán költőnek, annak, aki vall,
Mert hozzád közöm - Isten látja lelkem -
Nincs semmi, tisztes drámai ipar.
Darabcsinálók, tantiémvadászok,
Kiknek hazája széles e világ,
Kiket a művelt csőcselék sovárog
Tapsolva kéjjel talmi holmiját.
Költő vagyok s magyar: nem érdem ez, de
Szent kötelesség és szent fájdalom.
Hívő reménnyel, küzdve, énekelve
Balsorsomat örömmel vállalom.

Halálos ének

Minden este, hogy az ágyba fekszem,
A halállal ismerkedem én,
Angyalszárnya megsuhog felettem,
Kettős szárnya: emlék és remény.
Mert emlékszem: volt találkozásunk
Híd karfáján és pisztoly csövén
És remélem: megvetve az ágyunk
És melléje vígan jövök én.

Fényes utcán gyakran vele járok,
Míg suhannak, símulnak a párok.
Borús éjen mindig vele hálok.
Utcájába egyszer eltalálok.
Sok virág van boldog temetőben,
Sok világ van alattam, fölöttem.
S bennem is van egy egész világ még
S lesz belőlem egyszer sok virág még!

A távozó

A tűnő ifjúsággal messze mennek
Az örömök és búcsút énekelnek,
Mint ősszel a fecskék, a költözők.

Elszálló évekkel szállnak tova
A vágyak is s nem térnek meg soha,
Mint darvak, melyek a tengerbe vesztek.

De alkonyatkor a nyugati ég
Rózsásabb és szelídebb a vidék,
Az életem rónája is kitárul.

És szeptemberben tarkább lesz a lomb.
Így szépülnek meg hervadt bánatok,
Így nézek vígan őszi csillagokba.

Vörösmarty

Elnézlek sokszor a magány s az álom
Csöndes ködfátyolán át, est ha száll,
Hogy a vidék porában, sírba vágyó
Szívedbe vág a nagyszerű halál.

Északnak rémes árnyait idézed
S a dunántúli borba könny vegyül,
Távol arany ködében kelevézek
Csillognak és virrasztasz egyedül.

A harc elült. A daliák elestek
Vagy várja őket külföld, honi rejtek
S hiába húzza már a vén cigány,

Üres a csárda, a csiger silány,
A tündér vágyak puszta temetőjén
Csak hantokat melenget a verőfény.

A fekete Mária

Ősi templom árnyas szögletében
Századoknak füstje és pora
Lassan lepte be s ő mély sötéten
Néz jövőbe hét tőrrel szivében:
Magyarok Asszonya.

Háború és béke váltakoztak
És jött és ment nemzetek sora,
Nyarak búzát, telek havat hoztak,
Ő csak nézett, a Fiát karolva:
Magyarok Asszonya.

Hű zarándok messze, messze tájról,
A lábain országút pora,
Vigaszt várva hozzájött s a távol
Múltakból gyászt s jó reményt világol
Magyarok Asszonya.

S jöttem én is, e szomorú öltő
Bús magyarja, hű zarándoka,
Mit adhatnék, csüggedt, árva költő:
E dalt hozom, mint könnyét a felhő,
Te feketén is vigaszt derengő
Magyarok Asszonya!

Credo

Érzed-e, testvér, néha szédülettel
És áhítattal a csodát, hogy élsz itt,
Hogy veled együtt világok kerengnek
S hogy velük együtt néked is a vég int?

Megállsz-e néha az örök sodorban,
Mely halni visz, mint az örvény a rózsát
És érzed-e, míg hull a homokóra,
Hogy mosolyog az örökkévalóság?

És látod-e, hogy lemenő napokban
A születő napok visszfénye reszket
És hallod-e, hogy elmúlt századoknak
Visszhangja szól, ha a jövőbe mennek?

És tudod-e, hogy a sír öle termő,
Hogy a halál a nagy, dús magvető lenn,
Hogy lépte nyomán sarjad a jövendő
S új életünk virul a temetőkben?

Október

A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.

Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.

A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.

Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!

Beteg kutya

Úgy néz reád, mint szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.

Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.

Tebenned bízik, úrban a hivő,
És kínjaidat eléd teríti ő.

A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.

A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.

Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.

Testvéred ő is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,

Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.

Mégis embernek ember gyilkosa
És a kutyától nem tanul soha!

Heródes

Nagy úr. Hatalmas. Cézár is barátja
És birodalma egy darab Kelet.
Negyedes fejedelme Judeának.
Tekintetétől tartomány remeg.
Nagy úr. Van vára, trónja. Gőgösen néz
Alattvalók és zsoldosok felett.
A neve rémület, személye szentség
És vágóhídra mennek emberek,
Ha int. De ő elfáradt. Koronája
Fejét szorítja s keze már remeg.
Mert keze véres. Minden Gileádnak
Nincs balzsama, mely a véres kezet
Tisztára mossa. És jön a jövendő,
A Gyermek felnő s az idő betelt.
Hiába minden. A halál is eljő
És összekulcsol két véres kezet.

Honvágy

Ó gyermekek, kik játszotok a porban,
Be jó is lenne szállani közétek,
Leheveredni önfeledt mosollyal
S építeni a várat föl az égnek.

Mert oly közel az ég még a gyerekhez
És olyan távol ez a véres élet
S a játék oly szent, mint a nagy gyereknek,
A poétának a komoly művészet.

Elnézem őket és honvágyat érzek
S az emberek közt egy fájó igézet
Bénítja lelkem: nem való nekem még

E nagy piac, e hangos, durva vásár
S amíg köröttem a sok nyegle ágál,
Játékaimhoz csöndben visszamennék.

A nábob és a költő

== Unalmas élet, a szivar se ízlik.
- Én csak csodákat látok mind a sírig.

== Az aranyam se igen boldogít már.
- A hulló levél mily szép ívbe hintál!

== Az asszonyok mind egyformán szeretnek.
- Örök varázsa int a szép szemeknek.

== Egy nagy falu ez a világ. Utálom.
- Szobámba új egekbe visz az álom!

== Csak a halál bánt. Ó, meghalni nem jó.
- Az égben pille lesz a földi hernyó!

== Te nem is éltél, csak rímet kerestél.
- Nincs senkinek sem szebb élete ennél!

Borok

Én ittam őket. Ifjúság borából
Késő szürettel ittam, ám mohón.
Éreztem, nem soká tart ez a mámor,
Csak amíg önfeledten álmodom.
Szegény szobákban, messze a világtól,
Hol nem talált rám ellen, sem rokon,
A kis falukról a nagy égre néztem
S gyönyörbe ringattam száz szenvedésem.

Én ittam őket. Szerelem borának
Arany nedűjét szürcsölgettem én,
Nehéz bor volt, mélyén keserű bánat
És égető vágy és semmi remény.
Ó szőke bor, mely Anna lágy hajának
Színét idézted őszök éjjelén.
A porba vágta sorsom a kupámat
S üres lett asztala az ifjúságnak.

Én ittam őket. Feledés borát is,
Amelybe könny hull és üröm pereg,
És benne gyöngyözik az elmúlás is
S a búcsú, élet, szépség, tőletek!
Az öröm húrjának azt mondod: ácsi
És minden kortytól a szíved remeg
És minden kortytól józanulva látod:
Nincs már szerelmed és nincs már barátod.

Én ittam őket. Művészet borából
Maradt még pár pohárral, gondolom,
És fejfájást se hoz e tiszta mámor,
Ha torozom a napi gondokon.
Kiszállok véle e cudar világból
És kikötök azúros partokon.
És szőke ákác bólint, csöndes béke
S ez szebb, mint minden Annák szőkesége!

Tűnődés

Érezted-e, ha csókoltál szerelmes
És boldog éjjel, hogy e percben éppen
Hány ajkat csókol a halál kegyelmes
Kegyetlen ajka, mely rád vár az éjben?

Érezted-e, ha mámor tarka fátyla
Borult szemedre, hogy e pillanatban
Hány kiégett szem néz az éjszakában
És hány revolver hűs ravasza csattan?

Érezted-e, ha ujjongó tüdővel
Bolyongtál erdőn, hogy míg száll ez óra,
Hány rab s beteg kér sírva és hörögve
Megváltást, amely késik ezrek óta?

S érezted-e, ha megalázva, fázva,
Kószáltál, vert eb s vártad a halált már,
Hány csók csattan, kehely cseng s a világnak
Hány hitvány dús parancsol, mint a császár?

Ádám halála

A rögön ült s a csillagokba nézett,
Melyek az Édenkertben is ragyogtak,
Ó, messze, távol, gyönyörű igézet
És érezte, hogy már nem látja holnap.

A verejték ült fáradt homlokára,
Mely egykor az üdv fényében derengett,
Már közeleg a bokrok közt halála,
Mint az angyal, ki elvevé a kertet.

A szelíd Ábel hívja nyugovóra,
Ki a komor Kainnal egy a földben
S míg tekintete a mezőre röppen,

Eszébe jut az első boldog óra,
Mikor Évának a szemébe nézett
És érzi: ez volt a vég és enyészet!

Tájkép

A méla piktor, az ősz festi már
A lombokat a sárguló pagonyban,
Egy-egy levél - dús színfolt - messzi száll
Avar ölében elpihenni nyomban.

A méla piktor bús nótát fütyül
És néha megborzong e tarka csendben,
Palettáján a szín lassan ürül.
A képe kész: kék és arany keretben.

A méla piktor elborongva dúdol,
A hangja fátyolos az ősi bútól,
Mit ezer évek hervadása koptat,

Az öreg tél, a zord kritikus eljő
S fehérre fest minden színt és derengő
Felhők mögé takarja el a holdat.

A dóm zenéje

A dóm örök vágyával égbe tör fel
S büszkén dacol az elmúló idővel.

Ő a magasság s békesség királya
S a szíveket mind imádságra várja.

De az ölében néha viharozva
Fölharsog a zene az oszlopokra,

Az oszlopokról föl a messze égre,
A tiszta vágy ujjongó szent zenéje.

Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy,
Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj

S boldog magasba zengjen orgonádon
A földi bánat és az égi álom!

Egy kriptára

Az őszi alkony búcsúzó tüzében
Ragyog a márvány, rajta dús arany,
Fehér kövek közt mély nyugalmú béke
S az örök élet csöndes búja van.

Míg éltek: forró gyűlölségben égtek
És tépték egymást: ketrecben vadak,
Most hűvös árnyékában a nagy éjnek
Egymás mellett szelíden alszanak.

Rang és vagyon hiába egyesültek,
Hogy életük víg pompa legyen, ünnep,
Csak kárhozat volt nékik, szép pokol.

Most bús borostyán fonja össze őket,
Mint Veronában a nagy szeretőket
S a megváltást példázza a szobor.

Csokonai szobránál

A csillagtalan magyar téli éjben
Megálltam szobrod előtt ősi, szent
Elődöm és a csöndben és setétben
Érced szava nekem vigaszt izent.
Íme, te állasz rendületlen épen
A halandók és mulandók felett,
Maradandóság komoly köntösében
Túléled a földi ítéletet.

Megcsonkul ország és te oly egészen
Dalolsz a múltból a jövőbe még
S szavad ekhózza bízó büszkeséggel
Az ébredő s elhúnyó nemzedék.
És minden Lilla megszépül dalodban,
Minden borocska tüzesebb leszen,
Ha rád gondol utódod s összedobban
Minden magyar szív édes verseden.

A csillagtalan magyar téli éjben
Eljöttem én is, ballagó diák
S újult erővel és újult reménnyel
Zengettek bennem ős melódiák.
Míg álltál boldog magasan fölöttem
S deres subában ködlött a jelen,
Belémeredtél az örök jövőbe:
Csokonai, magyarság, Debrecen!

A kísértő

A sziklabarlang hűvös rejtekében,
Hol koponya, kereszt és könyv hever,
(A könyvek könyve: biblia) az éjben
Virraszt a jámbor s néz az égre fel.

Az égen csillagok és a szívében
Mély áhitat, körötte éj s magány.
Oroszlán bőg a puszta messzeségben
És földön, égen minden mély talány.

S ő várja: mikor támad a kísértő,
Ki a szívében szunnyad. Ő virraszt.
És néha érzi: gyöngül a malaszt.

És néha érzi: langy tavaszi szél jő
Virágok hímporával terhesen
S fölnéz Krisztusra a feszületen.

Betlehemes ének

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki Betlehemben született ez este
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, kedves bambinó,

Ó, emberek, gondoljatok ma rá:
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya
És apja ács volt, dolgozó szegény
S az istállóban várt födél reájuk.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden várak s kastélyok fölött.

Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó, emberek, gondoljatok ma rá!

Karácsonyi ének

Szelíd, szép betlehemi gyermek:
Az angyalok nem énekelnek
S üvöltenek vad emberek.

Boldog, víg betlehemi jászol:
Sok börtön és kórház világol
És annyi viskó bús, sötét.

Jó pásztorok és bölcs királyok:
Sok farkas és holló kóvályog
S nem látjuk azt a csillagot!

Békés, derűs karácsony éjjel:
A nagy sötét mikor száll széjjel
S mikor lesz béke és derű?