Oroszlámos táján

 

A magyar nyár nyilazza aranyos
Örök nyilát a zöldellő mezőre
S az ég alján nyugatra tarjagos
Felleg vonul egy messze kikötőbe.

A magyar nyár megáldott szőnyegén
Szöcskék delelnek, szúnyogok dalolnak,
Az égre néz a boldog televény
S a gazda várja, hogy mit ád a holnap?

A magyar nyár elringat engemet
A messze múltba, mely még ott dalol
A jegenyék hárfáján rengeteg
Idő után, mely elfolyt, mint a bor.

A magyar nyár itt forró volt nagyon
Anno ezer tájt és leáldozott
Vérző bíborban keleti napom
S vagyok azóta árva, átkozott.

A magyar nyár csöndjébe rekkenőn
Még alszik a magyar mélán, nyugodtan,
A tarjagos felleg még egyre jön
S napunk megint véres lesz elhunyóban.


Szegedi temetőben

 

I.

E temetőben egy sír úgy megállit.
A fejfán arckép. Ifjú katona.
Víg tengerész, ki a viharra vágyik
S a végtelenség igazi hona.
Mint karcsú árboc, tűnik föl keresztje
S míg lelkem könny és vér vizén evez,
A karcsú árboc szelíden merengve
A magyar ég kék tengerébe vesz.

II.

Isten kertjében én egy sírra leltem,
Mely jeltelen. Nincs itt se kő, se név.
Csak rózsa, repkény és babér a csendben,
Míg lassan száll fölötte évre év.

Csak rózsa, repkény és babér. Csak élet,
Csak virulás, mosoly. A táj szive,
Egy fülemile repes és zenél benn,
Hol a halál? Meghalt! Ezt vésd ide!


Az alsóvárosi temetőben

 

Dózsa fejét itt adták át a földnek,
Mikor megjárta már a zord bitót.
De hallgat róla most a csöndes őskert.
Magyar titok. De még beszélni fog!


Forradalmi naptár

 

I.

Vendémiaire

A bor havában, mely szüretre készül,
Az első konvent végre összeül,
Szörnyű szüret lesz a kék úri vérbül
S farsangra egy királyság összedül.

Szörnyű szüret lesz. Szerte a határon
Puskák ropognak s vígan áll a bál,
Fölkeltek mind a remegő királyok,
Kapuk előtt a nép, új Hannibál!

A bor havában mustja forr kevélyen
És biztatón egy erjedő világnak
S a régi csőszök kárvallottan állnak.

A konvent zengő, szabad erdejében
Nemes vadakra indul nagy vadászat
És bíborszínben alkonyul a század. -

II.

Brumaire

A guillotin kifáradt már. Elég volt
A nagy szüret, hol a királyi vér
A jakobinussal egy tengerré folyt
És áldozat lett mind, aki itélt.

Romok között a ködben messze rémlik
Az új világ még és a régi nincs,
Pártok tusáin nyomor, szenvedés int
S a szabadság lett leggyötrőbb bilincs.

De ím, keletről, ködben és veszélyben
Valaki megjön s vígan partraszáll
S amerre megy, a nép hozzája áll.

Mire Párizsba ér, övé egészen
Az ország és a hatalom. Ki vagy te?
S egy új század ekhózza: Bonaparte!

III.

Frimaire

Már elkészült a forradalmi naptár
S a konvent elfogadja lelkesen,
A konvent, mely zúg, mint dércsípte kaptár
S a jelszava: halál vagy győzelem!

Az új kor eljött és naptára készen
Napok sorával, melyek terhesek,
Mit ezredévek őriztek kevélyen,
Napok lerontják: titánok ezek.

Ó mily napok! Egyenlőség, szabadság,
Testvériség bölcsőjét rengetők,
De jaj, a bölcső véres s szemfedőt

Borít reá a gyilkos, dőre gazság
S míg a Jövő termése vérben ázik,
Még várni kell soká az aratásig!

IV.

Nivose

Karácsony, a szent Gyermek születése,
Ki a világnak megváltást hozott,
A jakobinus is úgy érzi: béke,
Pihenjen a bakó, az átkozott.

A börtönök mélyén, miként a jászol
Nagy éjjelén, szelíd remény ragyog,
Csak egy költő, aki lemondva gyászol
S tudja, hogy minden földiek rabok!

A börtön rácsán túl az égre réved
S lelke szemében boldog délvidéknek
S mesés keletnek tündér tája él még

S míg hull a hó és nő, nő a fehérség,
Örök görögség arany napja szépen
Világít André Chénier szivében.

V.

Pluviose

A vérpadon, a bárd előtt szeliden
És megadón áll jó Capet Lajos,
Ki szent Lajosnak unokája. Nincsen
Országa már és hívja át a Sors.

A nép nagy tengerén elnéz, hajótört
Szegény utas, utolsó rév előtt.
Már tűnni kezd a vértől iszamós föld
S várják az égi elízi mezők.

Királyok alkonya borong a földön
És fönn a mennyben koronát, örökkön
Valót készít a Bárány már neki.

Az ősök tenger bűne nyomja őt le
Ártatlanul a bíborszínű tönkre:
Vak századok versaillesi vétkei! -

VI.

Ventose

A szél havában a vidék magányán
Rejtőzve mélyed nagy művébe bölcs
Condorcet márki s üldözötten, árván
Reménye, mint a szikla oly erős.

Reménye, hogy a Haladásnak útján
Előre megy az ember s végtelen
Az út s a múltak példáján tanulván
Okulni fog, hogy boldogabb legyen!

S míg Párizsban pribékek pártja tapsol
A borzalomnak, Condorcet apostol
A szellem pártján a holnapba néz.

A vér és könny havában, szél havában,
Ő rendületlen bízik csillagában,
És hogy világot megvált majd az Ész!

VII.

Germinal

A föld alatt csírázni kezd a mag,
A föld színén csak átok, gyász terem,
Aki szelet vet, az vihart arat
S gyalázatos vég lesz a győzelem.

A vérpadon ma Danton áll komor
Dicsőségének ormán, magasabb
Csúcsokra már nem épülhet szobor
E bősz világban, mely üvölt s harap.

Hová, hová, kalózok? Kapitány,
Robespierre, hahó, megy a hajó,
Örvénybe tart és rajta a zsivány

És a derék mind, mind a végbe megy
S egymás nyakát markolja a haló,
Mert szomjaznak az írígy istenek.

VIII.

Floréal

Ápril varázsa és május bűbája
Tovább ragyog a rengő föld felett,
Madár dalol a fényben és az árnyban
S a nap elűzi mind a felleget.

De Vendée lázad, fölkel Párizs ellen,
Kaszát ragad és sarlót élesít,
Istenben és királyban és nemesben
Van csak bizalma: jöjjenek megint!

A századok terhével görbe vállán
Tovább akar ballagni éj homályán
A régi úton, mely a múltba visz.

A haladás elé áll vak keményen,
A kegyelet és hűség fegyverében,
Mert ami új, az átkos és hamis.

IX.

Prairial

Hogy egyedül maradt s győzelme vád lett
Danton, Marat, Desmoulins föld alatt -
A bús tavaszban, mely véres ruhát vett,
Robespierre érezte a nyarat:

Mely arató kaszáját feni rá már
S szívébe nézett és az égre fel,
Az igaz Bírót látta, ki halálát
Kimondja mindjárt s ő majd hogy felel?

És akkor, a rét és a dal havában
A Legfőbb Lénynek áldozott, ki él
S a földi istenek fölött itél.

A tömjén égett, a Szörny állt magában
Véres kezével az oltár előtt
S a Legfőbb Lény közönnyel nézte őt.

X.

Messidor

Az aratás tart. Hullanak a rendek
És hullanak a fők. Halál nyara.
És hulló rendek s fők közt nem remegve
Az aratók vezére áll, Marat.

A szörnyű munkát ő kedvtelve nézi
És nem pihen: haragja mennydörög,
Mint nyári vészben az ég és a régi
Világ fölött zord szekere zörög.

Meddig, hová? Megindul egy szekér most,
Mely a vidékről jön s Párizsba tart
S villámot rejt, habár derűs az égbolt.

Tán Brutus lelke támadt föl a lányban,
Ki tőrt emelt az őrjöngőre bátran
S a véres aratónak szólt: Elég volt!

XI.

Thermidor

A Rémületre azt mondják: Szabadság
S a rohanó ár, az őrült folyam
Dagad, ragad, sodor, nem nézi partját
S a semmiség ölébe úgy rohan.

Forradalom: világbíró Szaturnusz,
Szülötteidnek gyilkolója vagy
S egyre nő és egyre fogy a turnus
S vérpadra lép hős, gyáva, bamba, nagy.

Robespierre is. A hóhér fejét is
Követelik. Nem védi semmi fétis.
Már nem marad játszó a színpadon

A régiek közül. Forradalom,
Eredj pihenni! Amit rád kimértek,
Megtetted és most jöjjön egy új élet!

XII.

Fructidor

Gyümölcs havában dal zendült vidéken
S Párizsba indult, boldog győztesen
Az új világnak indulója. Éjben
Fogant s a fény felé szállt reggelen.

Ó ez a dal: bilincsek törnek össze
S kardok villannak benne, pörg a dob,
Ujjongva zendül távoli jövőbe
És megremegnek tőle századok!

Halál és élet éneke ez ének,
Vér és tűz mámorán gyúlt e zene:
A forradalom víg üzenete.

Bősz dallamára ezrek sírba térnek,
De ritmusára marsol és csatáz
A százszor szent Szabadság s Haladás!


Magyar palánta

 

Sokáig voltam, ezredig talán
Talán tovább is, mag a föld alatt,
Örök rögökben, fekete rögökben,
Véres rögökben érő gondolat.

Nagy szenvedések és mély szenvedélyek
Esője öntözött dúsgazdagon,
Fölöttem harcmezők, vészek, bukások
S én szunnyadoztam a bús parlagon.

Mikor a napra fölbújtam, fölöttem
Épp akkor elborult a magyar ég
S én várok, ezredek türelme bennem,
Hogy kiderül fölöttem újra még.


A panorámás

 

Tessék, urak, hölgyek, folyvást lehet,
A legjobb alkalom csekély belépti-
Díj mellett nézni a világ csodáit.
Itt látható bethuliás Judit
Holofernes fejével. Mosolyog
És integet és véres a keze.
Itt látható a három régi gyilkos,
Spanga, Pitél, Berec, kik éjszaka
Az ország bíráját kivégezék.
Itt látható világszép Vecsera
Rudolf mellett a mayerlingi ágyon.
Itt Szebasztopol ostroma a tépett
Hullákkal és a repülő erőddel.
Tessék, urak, hölgyek, folyvást lehet!
Ezek a múlté, ám dicső korunk
Ezer vívmánya lepipálja őket.
Itt látható a híres hadvezérlő,
Ki vágóhídra vitt több milliót,
Pedig már tudta, hogy minden hiába.
Itt látható a tömeggyilkos ember,
Ki a békében ölte csapatostul
Testvéreit. Itt látható a hős,
Ki bombákat vet s nemcsak háborúban.
Itt látható a felelőtlen ember
S egy másik is, kitömve, spirituszban,
Ez az igazságot kimondta nyíltan
És nem törték fejét be, derekát csak.
Tessék, urak, hölgyek, folyvást lehet!


Vásárhelyi sétatéren

 

Első szerelmet, első verset
Te hoztál, Vásárhely, nekem,
S mi kedvesebb öreg szívemnek,
Mint első vers és szerelem?
A vásárhelyi sétatéren
Muzsikál múltam boldogan
S felejtem éjben, sárban, dérben,
Hogy ifjúságom oda van.

Városa csöndnek, nyugalomnak,
Eljöttem hozzád újra ma
S fölzsong bennem, mint vén zsolozsma,
A régi évek dallama.
Kossuth Lajost hittel köszöntöm,
Ő érc, örök, mint a magyar,
S túl gyászon, átkon, ködön, őszön,
Égbe tör, mint a diadal!


Vidék

 

A széles utcák alkonyi porában
A csorda ballag hangtalan haza
S a vén torony erkélyén egymagában
Dalol a kürtös. Égbe száll szava.

Alkony porában, nagy magyar magányban
Így áll a költő sorsa magasán
S az alkonyatnak egyre nő az árnya
És egyre bánatosabb a magány.


Idézzük őt

 

Egy férfi kellene, kinek szívében
Jóság, agyában gondolat terem.
Aki megáll a balsors ellenében
S mint Krisztus, átvezet a tengeren.

Egy férfi kellene, ki az időnek
Igéjét érti és jövőbe néz
S míg intésére falak égbe nőnek
Földön szavára érik a vetés.

Egy férfi kellene, ki nem habozva
Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád,
Előre vinne új, nagy századokba,
Kiküzdve a magyarság igazát.

Egy férfi kellene ó add, te végzet!
Ki nem csak múlton kérődző tanítvány
S eszembe jut, hogy most száz éve lépett
Örök pályára ő: Széchenyi István!


Magyar vidéki lélek

 

Egy idegen jön néha Budapestre
És elhalad a paloták alatt,
Melyekben nincsen Isten, ige, eszme,
Csak kéj, csak kín, csak pompa és salak.
Az idegent nem ismerik a város
Hivalkodói, rangja, bankja nincs,
Nem ért csúszáshoz és kapaszkodáshoz,
Mégis övé e tájon mind a kincs.

Jöttét nem jelzi reklám és staféta,
Csak néhány ének, mély bú, szent öröm,
És ismerőse mindenik planéta
A végtelen, örök csillagkörön.
Megsímogatja őt a szél s verőfény
És a galambok kedves húgai,
Magyarság nászán mindig ő a vőfély,
Torán zokognak az ő dalai.

Egy idegen jön néha Budapestre,
De néked, nép, föld édes hű fiad
S hogy átoson e városon a lelke,
A mélyben, éjben holmi zaj riad:
Az ősi föld reng tarka váz alatt tán,
Az ősi lélek érzi rokonát
S egy új tavasznak borzongása búg már
A magyar lelken, magyar tájon át.


Erdély özvegye

 

Szép öregasszony. Tiszta és szelíd.
Hajlottan hordja évek terheit.

Hajlottan és nem törten. A remény
Ott gubbaszt némán szeme szögletén.

Néha magasba lendül ősz feje,
Mint októberi ezüstjegenye.

Tesz, vesz. Kezében gyakran biblia:
Hogy kínzaték az Isten egy Fia.

És messze gondol és sóhajt nagyot
S elnézi a sok őszi csillagot.

A Hadak útját. Aztán lepihen
És hazaindul a nagy, bús iven.

Nincs rokona és nincs már könnye se,
Ő hallgat s vár. Ő Erdély özvegye!


A gyermeket, ha alszik...

 

A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.
Előbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.
Most elhervad a mosoly ajka szélén
S búsan gügyög: kis társai szaladnak
S ő fölbukott az ébredés göröngyén
És földet ért ismét. Már sír az édes.


Ballada a hét tengerészről

 

Hét tengerész, mind ifjú és dalos,
Hét bús merész a nagy tengerre szállott,
Örök tengerre, mely vad viharos,
De ők keresni mentek új világot.
Hahó! Hahó!
Milyet előttük senki, sohse látott.

Szárnyas vitorla vitte a hetet,
Bíbor vitorla és bízó remény,
Hét tengerész ujjongón énekelt
Az ifjúság nótázó tengerén.
Hahó! hahó!
És halkan köztük énekeltem én.

Tavaszi éjben Elmó tűz ragyog
És a szirének vesztőn énekelnek
És hullanak a nyári csillagok
És vándor darvak őszi útra kelnek.
Hahó! hahó!
Hét tengerész tart távol, új egeknek.

Világviharban, merre, hol kiút,
Egy hang, rekedten és mégis dalolva
Az éjből, mélyből, örvényből kijut
És fölzokog, föl, föl a csillagokba.
Hahó! hahó!
Hét tengerész hajóját Isten ójja!

Ajánlás

Hat tengerész bús révből nézi már
A hetedikkel hogy száll, száll a gálya,
Halottak élén égig veri már
Dalát időknek győzelmes dagálya.
Hahó! hahó!
Szállj, szállj hajó, jövendők távolába!


Az öregségről

 

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Fáradt tekintetében
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság
S szelíden pislog az emlék világa.
A keze nem szorul konok ökölbe,
De símogató békélten pihen meg
Az ifjúság fején és vállain.

A haja őszén megcsillan mosolygón
A verőfény, mint a havas mezőkön,
Melyek fölött a kéklő végtelen van.
Halk léptei a temetőbe visznek,
De nem sietnek és gyakran megállnak
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál,
Egy pohár bornál és egy bús zenénél.

Az ember sokszor megszépül, ha eljő
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is!


Arany estéje

 

Öreg, magyar szívéhez oly közel volt
Október ősze Margit szigetén,
Szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennybolt,
Melyen a felhő kedves jövevény.

Öreg karosszék lett a réve néki,
Békés, dalos rév, hol ütemre megy
A búcsúzó idő, mely visszakéri
Az életet, mely hajszálon remeg.

S elszunnyadóban, hűvös délutánon,
Míg gémberedő ujja a gitáron,
Elébe toppan Toldi és Piroska:

Húnyt ifjúsága és hantolt szerelme,
Az édes és bús vágyak zöngedelme
S lassan lejár a hamvas homokóra.


Vojtina új levele öccséhez a drámaírásról

 

Hallom, öcsém, hogy a költői pályát
Választod, szóval az éhenhalást.
Mert magyar dalnok sorsa nem javult föl,
Mi több, lecsökkent jó Petőfi óta,
Ki legalább szerkesztő lett, szegény.
Hiába vágyott új századba hajdan
Csokonaink, ma is meghalna ifjan,
Szárnyas lovát ha nem fogná igába!
Nehéz az élet és nem kell a dal most,
Csak hogyha sanzon vagy kuplé neve.
Mégis, öcsém, ha már te mindenáron
Csak literátor óhajtasz maradni,
Van egy mód arra, hogy sikert arass,
Csengő sikert és ez a drámaírás.
Ha van benned lemondás s nem kívánsz
Költő maradni: akkor rajta, bátran!
Nem kell egyéb hozzá, csak egy írógép,
Mert tinta, toll oly ósdi hagyomány már,
Miként a lant, koboz és oly nevetség,
Miként a múzsa csókja homlokodra.
Ha írógép van s színigazgató,
Ki darabodat elfogadja és lesz
Közönség, aki beveszi, mi kell még:
Csekélység habbal, szóval a darab!
A tárgyát úgy válaszd meg gondosan,
Körültekintőn, hogy egész világon
Mehessen, még ha itt el is bukik,
Nem árt, ha a szereplők magyarok,
Csak angolul ki tudják mondani
A nevüket, mondjuk mister Braun,
Miss Ilona. Lehet víg, szomorú
A darabod, de vége jó legyen!
Csak semmi szociális, nemzeti,
Csak szerelem, jólét és semmi más!
Nem mondom, egy kis bátor szókimondás
Nem árt, de csak módjával, mert utána
A közönség még vacsorázni óhajt
S elég tragédia maga az élet
S elég tragédiát írt már a Sekszpír!
Fő, hogy modern légy! És a technika
Minden vívmányát fölhasználd vigan!
A hősöd jó sokat telefonáljon,
A színfalak közt várjon autó rá,
Repülőgépen szökjön a szerelmes
A gazdag lánnyal s csekket is vigyen
És rádiózzon a bőszült apa
S jazz-band ütemre perdüljön le minden,
Az üzlet üzlet és pénz az idő!
A dialógus hadd legyen lapos,
Fél mondatokkal, semmi gondolattal,
Részint mivel a költészet s a szellem
Más lapra tartozik, részint mivel
Kaviár kell a népnek, nem malaszt,
Azért óránként néhány szellemesség,
Wilde, Shaw uraságoktól levetett,
Nem megvetendő és igen kelendő.
Ám fő a trükk: ezt egykor úgy nevezték:
Deus ex machina. Ma csak mache.
Hogy mi a trükk? Hát mi a vakparádé?
A trükk az trükk, ehhez születni kell,
De nem Árkádiában, annyi szent.
Kész volna a darab, most jő a cím
És ez a lét s nem lét kérdése néha.
A cím legyen nagyon sokat igérő,
De semmit el nem áruló. A cím
Már félsiker, ha jó s egész bukás,
Ha rossz. Jó címre, mint cukorra dongó,
Jön a közönség. Műgonddal keresd
A címet (és csak erre kell ma műgond).
De eddig még csak félmunkát miveltél,
Most kezdődik dandárja: ez a reklám,
A tizedik múzsája századunknak,
A többi múzsát bátran pótoló.
Ez hirdeti előre: itt a sláger,
Ki jobbat alkot, az már szemtelen.
E múzsa már jazz-banddel dolgozik,
Hírharsonákkal, hangos üstdobokkal,
Repedt fazékkal és kongó kolomppal,
Mert reklám nélkül lángész még lehetsz,
De drámaíró nem lehetsz, öcsém.
A reklám nélkül eljuthatsz a mennybe,
De nem juthatsz el Bécsbe s nem lehet
Végállomásod Honoluluban.
S ha mégis, szép öcsém, költő akarsz
Maradni ebben a nehéz iparban,
Akkor ne fáradj a színházhoz el,
Hanem tedd a fiókba művedet.
Talán majd eljön a hálás utókor
(Bár úgy hiszem, hogy ő is feledékeny)
És fölfedez egy késő filozopter,
Ki doktor lesz művedből és idővel
Egyetemen professzor, míg te szépen
És csöndesen árvácska, viola,
Rezeda és százszorszép is lehetsz
A honi rögben és ha van szerencséd
És pártfogód, még kaphatsz szobrot is, hajh
És elneveznek rólad egy kis utcát,
Hol a nyomor s a szenvedés lakik,
S ez stílszerű, mert egykor itt te laktál!


Az ismeretlenhez

 

Én néha már találkoztam veled.
Nem ott, ahol nevedben énekelnek
És átkozódnak, nem a bús dicsőség
Száz csarnokában, ahol én, eretnek,
Félek farizeus tekintetektől.
De láttalak már haldokló nyulacska
Bocsánatkérő pillantása mélyén,
És láttalak már kolduló öregnek
Tekintetén, ki ódon bérkaszárnya
Mély udvarában, mint valami kútban,
Kintorna mellett az eget kutatta.
És láttalak beteg babák szemében,
Melyek, mint eltört mennybolt kékje, fájtak
És láttalak egy revolvergolyóban,
Mely jobb volt hozzám mégis, mint az élet.
Mert akkor is téged kerestelek!


Szent Ilona

 

Mint börtön udvarán a bús rabok,
Egymás után topogtak unt napok.
Austerlitz víg napja éjbe húnyt
És lassan elfakult a büszke múlt.
A háromszögletes kalap kopott
S csak szél trombitált és eső dobolt.
És néha vészes, rémes ütközet volt:
Dübörgő ágyút vontatott a mennybolt.

De egyszer mégis álmodott a rab
És fiatal volt álmában s szabad.
Játszott a réten, gondtalan gyerek
És egy csodás pillangót kergetett,
A pillangó szállt s hogy megfogta szépen,
Mint pára és köd, omlott szét kezében!
Estére búsan hazaballagott,
De édesanyja várta csókkal ott,
Csókkal, dalokkal elringatta lágyan

S a rab fölébredt a magányos ágyban.


Móricz Zsigmondnak

 

Minden szavadban a termő magyar nyár
Aranya csillog s magyar ősz bora,
Mit férfiszívvel és elmével adtál,
Oly fejedelmi magyar lakoma.

A századok rád vártak és te jöttél
Döngő léptekkel, izmos és derűs,
Maga a nagyság, a jóság, a bőség,
Hogy homlokunkról száz felhőt elűzz!

És jöttél, hogy a kárvalló szegénység
Ezer bajának örök hangot adj,
Hogy parlagán viruljon tiszta szépség
S látásra nyíljon itt a szív, az agy!

Ha megdobott kövével az irigység,
Ha megcsúfolt sarával a galád,
Lelked tovább tetézte drága kincsét
S tovább pörölted néped igazát.

Nemes vad voltál hínár-rengetegben,
Hol mindig áll a hajtás, csapda int,
Hol az igaz magyarság mindig ellen
S elvérzenek legméltóbb álmaink.

De a magyar nyár termő kedve nem hül,
A magyar ősznek forr még új bora
És én hiszem, hogy győzelmedre csendül
Minden pohár e tájon, cimbora!


Dugonics oszlopánál

 

Sírodhoz, Dugonics, szent öreg, eljöve
Új kor énekese s tiszteletét teszi
És hogy zöld laurus fonja be hamvadat
Örvend néki egész szive.

Karcsú, bús obeliszk tör föl az égre itt,
Mint nagy lelked, amely túl homokon, poron
És túl parlagon is, új Helikon fele
Szállott, vitte a nemzetet.

Áldott vagy, Dugonics, szent öreg, oszlopod
Oltár lesz, valamíg Hunnia térein
Árpád nemzete él s virtusa megmarad
S lelkét nem lepi durva rög.


Velazquez halála

 

Mikor a végső este már közelgett,
Tekintete még fölcsókolta hosszú,
Mély búcsúcsókkal a gazdag világot,
Melyet teremtett, színből és vonalból.
Még megpihent a pápa komor arcán,
Melyen az égi hatalom dereng át,
A két Fülöpnek bús és büszke állán,
Az infánsok és infánsnők csoportján,
Kik játék mellől a trónusra lépnek
És ellovagolt egyszer még előtte
Kis Baltazár Carlos királyi herceg
Sötét lován, fényes tekintetével
És látta újra Bréda átadását,
Hol a győztes mosolygott és a vesztes
Borongott, míg a lándzsák égbe nyúltak,
A főpapok és főurak sorát,
Kik méltóságot és gőgöt viselnek
És látta a sok törpét és bolondot,
Kik szomorúak és mulattatók,
(Oly törpe néki minden földi nagyság!)
Fájó szemével simogatta lágyan
Öreg Menippust és csöndes Aesopust,
Koldusait a pompázó világnak,
Akiknek rongyát annyi áhítattal
És tündökléssel öltöztette fénybe,
Mint a királyok bíborát, brokátját
S részvéte könnyét csillogtatta rajtuk.
Mert bársony és rongy, arany és penész,
Az udvar dísze és az utca árnya,
A kerti ünnep és csapszéki mámor,
Uralkodók és agarak szeme,
Mind forma, szín csak, mely fakul, enyészik:
A képek élnek hódítón, örökkön!


Vallomás

 

A szőke szépeket szerettem egykor,
De jaj, időm már alkonyatra tart
És régen volt, hogy boldog kikelet volt,
Most már magamban járom az avart.

Úgy nézek szőke szépek víg szemébe,
Mint hogyha jó kis húgom volna mind
S a hűtelen egyetlenért cserébe
Megáldom szívük ifjú álmait.


A dolgozókhoz

 

Kőmívesek, kik hordjátok a téglát,
Hogy égbe törjön torony és tető,
Ugye, tudjátok, hogy szent a verejték,
Hogy minden nagyság abból eredő?

Lakatosok, kik zárakat csináltok,
Melyek megőrizik a kincseket,
Ugye, tudjátok, hogy a nyitja hol van
Annak, hogy ínség és nyomor lehet?

Asztalosok, kik fúrtok és faragtok,
Hogy asztal, ágy és koporsó legyen,
Mikor készíttek már egy nagy koporsót,
Melyben a szolgaság lesz a tetem?

Vasutasok, kik lámpákkal jeleztek
És sípoltok, ha indul a vonat,
Tudjátok-e, hogy egy új állomás vár,
Hol mást nem látni, mint munkásokat?


Virágos barikádon

 

A régi május első hajnalán,
Mikor szememből elszállott az álom
S a napnak első aranyára lestem,
Távol zenék ujjongó harsogásán
Álmodtam ébren a szabad jövőről
S az ablakot széttárva messze néztem
S az ünneplő népekhez szólni vágytam,
Hirdetni az ember-testvériséget!

Azóta sok május jött, véres és
Virágos és fagyos és közönyös.
De egyszer még szeretnék egy zenét,
Egy tömeget, ünneplőn és dalolva,
Szeretnék egy virágos barikádon
Győzelmes és derűs szemekbe nézni,
Egy vértelen és könnytelen tavasszal
Ölelni át a milliók szívét,
Hogy égig dobbanjon meg az enyém
S elégjen egy virágos barikádon!


Mély az élet

 

A színpadon egy társadalmi drámát
Komédiáztak a szegény színészek.
A feleség, férj, az udvarló vitázott,
Kongottak a szavak, én ásítottam.
Unottan ültek s illedelmesen
A többi nézők, egy nagy, tömzsi bérlő
Már szundikált is kedves neje mellett.
A színen egyre kopogott a frázis,
A súgó néha kiabált rekedten.
A tisztességről és a hozományról
Beszélt a színész és egy új kalapról
És autóról a molett színésznő.
A deszkákon port vert az unalom már.
Én nem bírtam sokáig, elszaladtam
S ahogy kiértem az utcára, láttam
Magam fölött a tenger csillagot,
Amint szikrázott tőlük a magasság
És újra éreztem, hogy mély az élet!


Néhanapján

 

Szerény voltam világéletemben,
Mindenben az egyszerűt kerestem,
Muzsikában mezei tilinkót,
Borban is csak a homoki vinkót.
Úri néppel nem igen kezeltem,
Kis kocsmában mulatott a lelkem,
Nagy városnak nem lettem lakója,
Hegyek alján jobb nekem a róna.
De azért van bennem büszkeség is
S néha szűk még a csillagos ég is
S úgy nézek rá gőgös hatalomra,
Mint Mózesre az Úr csipkebokra.


Dús őszi nap...

 

Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az ákác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.

A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél
És néha szél jön és csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.

Ó nap: te is búcsúzol már e tájról
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkéll az őszi fátyol
S dérrel derűsek már a reggelek.

A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő
S az őszirózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.


Mortui...

 

Ha a halottak ünnepén
Minden síron kigyúlna egy láng,
A távol csillagokba félve néznék
S riadva mondanák: a föld ég!

Ha a halottak ünnepén
Minden síron egy rózsa nyílnék,
Be megszépülne ez a vén föld
És lenne rózsás temetőkert!

Ha a halottak ünnepén
Föltámadnának a halottak,
Ki merné megmondani nékik,
Hogy mind hiába éltek, haltak?


Matuzsálem

 

Csak üldögélt s elnézte a világot,
Az embernyájat és mint nő e nyáj.
És mindig új jött s mind a földbe szállott,
Ő éveit rég nem számolta már!

Oly messze ment már a sok ifjú hajnal,
Mikor szívében még tavasz derült,
Rogyó inakkal és hajlott alakkal
Ő a ráváró sír szélére ült.

Tűnődve hallgatott s kereste rég
Elmúlt dalok elnémult ütemét,
Ha ifjú párok vígan énekeltek!

De nem találta és ámult nagyon,
Ha gyermeket látott arany napon.
Nem tudta már, hogy ő volt rég a gyermek.


A halálhoz

 

Te hegedülsz a hegedűkben.
Te tündökölsz tavasz-derűben.

Te csillogsz szerelem szemében.
Te szunnyadsz az anyák ölében.

Te mosolyogsz poharak mélyén.
Te hárfázol a nászok éjén.

Lágyan te ringatod a bölcsőt.
Te hangolod az árva költőt.

Reménytelenség menedéke,
Álmatlan álom, szende béke,

Téged remegnek és remélnek.
Halál: te vagy az örök élet.


Emberi hitvallás

 

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
Galileai férfi, ki harminchárom évvel
Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
S a paloták alatt nem támolyog az éhség
S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
És minden bánatát, a napot és esőt,
A márciusi zsongást, a decemberi békét,
A kelő csillagot és a lepihenőt.

Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.