Soha...

 

Költő vagyok csak, semmi más,
Levél, ki elszakadt a fáról,
Repíti vágy és álmodás,
Hajnalba hull az éjszakából.

És néha föl az égre száll
És néha visszahull a sárba
És néha egy bokrot talál,
De soha sincsen nyugovása.


Halott társak üdvözlése

 

A temetőkből indultam közétek,
A temetőknek éneklője, én,
Halottakat magasztal ez az ének,
Kik halhatatlanok a hír egén:
Az élők vígak, búsak, ifjak, vének,
Emlék az egyik, a másik remény.
Ők élnek harcokon, kudarcokon túl,
Nekik örök harangok hangja kondul.

*

Először téged hadd köszöntelek fel,
Ki minden márciusi ünnepen
Ódát teremtél a magyar berekben,
Mint a tavasz, ki ibolyát terem.
A zsarnok ellen harcoltál rímekkel
S akartad, hogy a nép boldog legyen!
Forró szívedre hull bár szürke sír,
Lángod hevít még: Ábrányi Emil!

*

Hogy az őskertben
Mélázva jártam,
Egy szelíd, csöndes
Sírra találtam.

Tücsökdaloknak
Szunnyad itt lelke
S kuruc-nótáknak
Örök keserve.

Magyar virág nő
Hű szív porából,
Itt álmodik már
Endrődi Sándor!

*

Egy harmadik sír havas orma
A Kárpátokra gondol zordonan,
Hol a szabadság bujdokolva
Most a téli szélben rohan.

Egy fáradt harcost rejt e sír ma,
Mely mint a Tarpatak, dacos,
Virrasztva néz bús álmainkra
A bérclelkű Bartók Lajos!

*

Tüzek költője, Kiss József, idézlek,
Ki elindultál a csegei révnek
Nagy jegenyéi alól és dalolva
Bebotorkáltál a magyar Pantheonba.

Ki színnek, fénynek szerelmese voltál
És szomorú, szürke hamuba holtál,
Megüzenem: a magyar tüzek égnek
S lesz új dala még a régi dicsőségnek!

*

Az egri földben eggyé vált a röggel
Az áldott test, szívéből rózsa nyit
És viola és rezeda és jácint,
Mely csöndes egri csillagokba int.

De csak a testét kell itten keresni,
Melyet a hant édes puhán borit,
A lelke ott él millió magyarban,
Ki a szívébe zárta Gárdonyit!

*

Egy új sírnál még meg kell állni hosszan:
Magyar költők tolmácsa hallgat itt,
Ki, mint viharban mély orgonaszólam,
Lelkünkbe búgta jósok dalait,
Ki szózatos ajkával a romokban,
Az égbe tört fel, mint a szikla hit,
A teremtés nagy Michel Angeloja
Formálta nekünk Jászai Marit!

*

A temetőkbe ünnepelni hív ma
Valami boldog, bús, magyar varázs,
Mert a jövőnek ott szunnyad ma titka,
Mert sírok ormán lesz föltámadás!


Forgácsillat

 

Az asztalosműhely előtt
Megállok én pár pillanatra
S a gyaluforgács jószagát
Hosszan, mélyen szívom magamba.

Műhelyben voltam gyermek én,
A munkát játszva itt tanultam
S a gyaluforgács jószaga
Köszön felém s idézi múltam.

Ez volt a tömjénem bizony
S néztem, mint rég az égi gyermek,
Hogyan faragja nagyapám
Öreg betűit egy keresztnek.


Kaisergruft

 

Itt nyugszanak örökre egymagukban,
Várják az angyalt, aki trombitál,
A nép tovább él és hódít a munka,
De nem kel fel a császár és király!

A régi város új időkbe indul
És új zászlókat lenget új tavasz,
Ők nem mozdulnak többé sírjaikbul,
Melyet a bús enyészet behavaz.

Mily kis helyen megfér a nagy dicsőség,
A hatalom, ha gazdája nem él
És nem kell néki semmi pompa, őrség,
Mely más erőnek más nótát zenél.

Halott cézárok: én megyek a napra,
Szabad jövőbe, mely nekünk ragyog,
Élő tömegben boldogan haladva,
Mert rabok voltunk s nem leszünk rabok!


Cigánynők

 

Nagyon szerettem őket kis koromban,
Ha a sarokban titkosan susogva
Kártyát vetettek a buzgó cselédnek,
Ki nékem az új nótákat dudolta.

Bámultam őket, ahogy naptól égett
Barna arcukkal, tarkabarka rongyban
Ballagtak és nézték báván a várost
S szemük parázslott boldog izgalomban.

Szerettem őket izzó, édes órán,
Mint karcsú párduc, nyúltak el zihálva
S én lázasan, fájón öleltem őket
És emlékeztem forró Ázsiára.


Ballada

 

Tizenkét hószínű ménen
Tizenkét barna lovag.
Mennek a ködben, az éjben
Büszkén és hallgatag.

Mennek száz pusztaságon
És tüskén, bokron át
S hallanak messzevágyón
Egy mennyei orgonát.

Az üdvösségnek vára
Ki tudja, merre lehet,
Ők mennek télbe, nyárba,
Űzve a fellegeket.

Már majd valamennyi lovagnak
Galambősz szakálla van
S hogy lóhalálba rohannak,
Az idő velük rohan.

És köztük egy fiatal hős,
Ki néha visszatekint
S bámulja a hervatag, rőt
Erdőknek szépségeit.

Valami dallamra gondol,
Dajkája dúdolta talán,
Szeretne leszállni a lóról,
Heverni domb oldalán.

Meghalni, ajkán egy névvel,
Mint boldog, balga gyerek.
De tovább ügetnek a vének
És ő is utánuk ered.


Óda Beethovenhez, magyar változatokkal

 

Dobokon, hegedűkön, zongorán, trombitán
És minden hangszerén egy ujjongó világnak,
Téged zenél a föld ma, egetverő titán,
Ma téged énekelnek és téged orgonálnak.

Én is, e csonka táj és árva faj fia,
Csöndes panasz zenésze, fölhangolom ma lantom
S ha nincs is húromon méltó melódia,
A magam bánatát lelkedhez elsóhajtom.

A magam bánatát, amelyben ott borong
A magyar bánat is, rab milliók keserve,
Szegénység, szenvedés titánja, homlokod
Felénk hajol, borút és megváltást jelentve.

Magyar föld szellemét érezted egykor itt,
Tavaszi hold alatt, martonvásári éjben,
Emlék, melyet örök, szent mirtuszág borít
A halhatatlan és dicső kedves nevében.

Ki tudja: búsuló juhászok éneke
Szállott színed elé és pásztor furulyája,
A magyar fájdalom rokon üzenete,
A magyar Pasztorál, az édesbús, az árva.

Ki tudja: hegedűnk és cimbalmunk szavát,
A vádat és panaszt nagy lelked befogadta
És túl minden koron és minden tájon át
Ott ujjong, ott jajong az örök zenekarba!

Mert testvér vagy velünk, akármily glóriás,
Sorsunkat dalolod, Isten nagy muzsikása,
A végzettel dacolsz, halál ellen kiszállsz
S a síron trombitálsz boldog föltámadásra!

Dobok és harsonák, hegedűk, zongorák,
Mind az Öröm végső győzelmét viharozzák,
Beethoven üzeni időn, világon át:
Lesz még egy ünnep itt, szabad, nagy Magyarország!


A szabad jövő lovagjai

 

Szent György lovag a sárkányt győzte le,
A sárkánynak volt tizenkét feje,
A sárkány, mely bennünket porba fú,
Ezerfejű és millió karú.

Dalokkal őt hiába áltatod,
Dologgal őt hiába áltatod,
Ő mindig többet követel: Szived.
Agyad, véred, mind, mind hozzáviszed!

Szent György lovagja a jövőnek az,
Ki nemcsak vallja, hogy vesszen e gaz,
De harcol is kitartón ellene,
Mert küldi az Igazság szelleme!

Áldott, akit nem bódít e fene
Baziliszkusznak bűvölő szeme,
Ki tudja, hogy ős ellensége ez
S feléje eszmét és erőt szegez.

Igazságdárdák, vígan szálljatok,
Vén szörny szívébe eltaláljatok,
Romlott szívébe, amely szívtelen:
A kegyetlennek nincsen kegyelem!


Kútba néztünk

 

Mi kútba néztünk hosszan, mélyen
S hiába látjuk az eget,
Kiábrándult tekintetünkben
Kutak örvénye integet.

Tenger könny és vér volt a kútban
És fölfordítva az egek,
Halál és kárhozat vigyorgott,
Azóta sírni sem lehet.

Mi kútba néztünk hosszan, mélyen,
Reményünk mind beleveszett,
Fölöttünk, mint a vész harangját
Halljuk kongatni az eget.


Josephus szobránál

 

Bécsi emlék

Fönségesen, mégis jóságosan
Ül érclován cézár a Burg mögött,
Mint hű Titusz, mint bölcs Mark Aurél.
A déli nap is mosolyog fölötte,
Bár birodalma napja már lement.
Az emberek tolonganak a téren,
A nagy szobor tövén kis emberek,
De élők és az élet hatalom,
Az ország és a dicsőség az élet.

Egy kapu aljában sápadt, sovány,
Síránkozó koldúsanyóka gunnyaszt,
Köhögő kislányt tart a karjain
És várja fáradtan az alamizsnát,
Mintha a déli nap is elborulna
Egy pillanatra, hogy rájuk tekintek.
Ó boldogító cézár, Josephus,
Ki népeket váltottál volna meg,
Lám, ércben tündöklő formád előtt
Még mindig ott virraszt a nyomorúság,
Hiába tárja karjait feléd,
Hiába intesz néki érckezeddel
Fönségesen, mégis jóságosan,
Már minden tartományod elveszett,
De a szegénység él s uralkodik még!


Avató vers

 

Öreg fiúk, a régi iskolában
Álljunk meg csöndben ez emlék előtt
Idézve eltűnt arcokat, merengőn
Járjon be lelkünk távol temetőt.

Ó emlékezzünk az elment fiúkra,
Kik innen együtt indultak velünk,
De ők a kora sír ölébe hulltak,
Hogy megmaradjon a mi életünk.

Öreg fiúk, zárjuk szívünkbe őket
S a zászlót, mely kezükből porba hullt,
Emeljük újfent tündöklő magasra,
Legyen jövőnk szép, mint a drága múlt!

A szörnyű leckét ne feledje senki,
Nem hullhat meddőn annyi büszke vér,
Mutassuk meg, hogy újra nagy, egész lesz
Magyarország, az áldott, szent kenyér!

Öreg fiúk, fogadjuk meg ma nékik,
Hogy folytatódik a történelem
S találkozunk megváltott lelkeikkel
Egy boldogságos magyar ünnepen!


Megint japánosan

 

Egy gyíkot öltem meg gyermekkoromban
És kis húgom másnap halálba dermedt,
Ha gyík szemébe pillantok borongva,
Ijedten néz belőle rám a gyermek.

     *

Öreg szívemre fiatal tavasznak
Úgy hull varázsa, mint a nyíl az őzre
S a sétatéren lábam félve baktat,
Mint őszi pille száll a temetőre.

     *

Ha márciusi csillagokba nézel,
Szívedben jobban fáj a bús november
S ha kikeletkor emléket idézel
Őszi avar jő tavaszi szelekkel.

     *

A csillagokat a nagy lámpagyújtó
Fölgyújtja nékünk mindig, minden éjjel,
Csak néha nem láthatjuk a borútól
És egyszer elfödjük a szemfödéllel.


Kő a kövön

 

Kő a kövön: itt tegnap kocsma volt még,
Hol ifjúságunk harsányan dalolt rég.
Ma építő munkások énekelnek
S a nyári égbe új állványt emelnek.
Kő a kövön: már többé nem találom
A régi kocsmám, régi ifjúságom,
A régi kedvem és a régi nótám,
Csak régi bánatom jár vissza hozzám.
Kő a kövön: egyenlő lett a földdel
A régi ház, csak öreg fája zöldel,
Mint temetőben a szelíd örökzöld,
Hiába, mindig termő az örök föld!


Még maradok!

 

Fiatalok, még itt vagyok.
Az éveimnek száma sok,
A gyászaimnak sora nagy
És megőszített kora fagy.

Tán nem is voltam fiatal
És nem jött soha diadal,
Halálos volt a szerelem,
Utódom sem lesz már nekem.

És mégis, mégis jó dolog,
Hogy élek és hogy dúdolok,
Magányos lelkem égre néz
És megszépül a szenvedés.

Az égen örök csillagok,
Fényesek és fiatalok,
A földön is ifjú szemek:
Még egy ideig nem megyek.


Himnusz a mulandósághoz

 

Alázatos szolgád vagyok neked,
Ki nem hajtottam térdet és fejet
A föld hatalmas dúsai előtt,
De ünnepellek téged, bús erőt!

Itt minden változó a nap alatt.
Szalad az év, suhan a pillanat,
Világok vesznek, népek rendje hull,
Te állsz és vársz ránk, örök, büszke úr!

Sarló alá te hajtod a kalászt
És zöld palástból lesz sárgult palást
És piros hősből lesz fehér halott,
Fényből homály, mivel te akarod!

Mulandóság, te dalt teremsz nekem,
Hogy tallózhassak eltűnt éveken,
Halott rózsákon, hervadt vágyakon,
Egy elvesztett édennel gazdagon.


Őszelő

 

Az elmúlás nem szomorú nekem már
És nem fájnak a hervadt levelek,
Az ősz, mint kedves nővér, már velem jár
S én vele vidám dalolón megyek.

A temető pompáján eltünődöm,
Mint a jó gazda földjén széttekint,
Ölében rólam álmodik az ősöm
És magam is már föld leszek megint.


Vidéki napraforgó

 

Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt.
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt...


Unalom

 

Ezen a fáradt délutánon
A koravén ősz bandukolt át
A vasárnapi pesti utcán,
Mely kongott a nagy unalomtól.
Egy kopár bérház kapujában
Ki itt belépsz, hagyj föl reménnyel!
Egy vén anyóka ült a padkán
Kísértetes magányosan
És végtelen egykedvűséggel.
Benéztem szürke két szemébe,
Mint a kutakba néz az ember
S úgy éreztem, hogy e szemek
Nem láttak soha, soha napfényt,
Nem láttak soha, soha kertet,
Nem láttak soha, soha májust
S üres és dermedt tükreikben
Az élet szörnyű semmisége
Úgy tükrözik, mint ólmos égnek
Siralmas őszi rongyai
A halott Brügge csatornáiban.


A ceglédi parkban

 

Az arany ősz bűvölten mosolyog.
A szobor előtt ifjak a padon,
Egy lány meg egy fiú, egymásra dőlve
A napon szenderegnek édesen.
A lány hajának bronza csillog, élő,
Bús ragyogással és az őszi nap
Csókolja őket záporozva most.

E délután a nyarat hozza vissza
És elveszett tavaszom tüzeit.
Lábujjhegyen megyek előttük el,
Mint tolvaj, aki kincseket lesett.
Megsimogatom fél tekintetemmel
Az álmatag lányt és boldog fiút
S szeretném megállítni a napot,
Hogy diadallal süssön még reájuk
Soká, soká. De mindjárt este lesz.


Adyra gondolok

 

Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi őt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze és sír az avar.
Igaz, a dal szól és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap
És merre van a végső diadal
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?


Ady Endre köszöntése

 

A novemberi köd és gyász felett
Ma dúsan és derűsen megjelent.

Ragyog a híre és a homloka,
Ily fiatal még nem volt ő soha.

Jött, mint akit ezer év óta vár
Álmodva és vágyódva ez a táj.

Ezer hajlék int biztatón neki:
Ifjú hívek ujjongó szívei.

És jöttire a nagyerdő dalol
És a nagytemplom vén harangja szól.

Bocskai némán süveget emel,
Száz prédikátor lelke énekel.

S szeretne a keblére omlani
A bánatos előd, Csokonai.

A kollégiomban az ó falak
Igéitől vígan visszhangzanak.

S ő megy dalosan és virágosan,
Mint a tavasz, a téren átsuhan.

S a maradandóságnak városán
Úrrá lesz egy varázsos látomány:

Valaki elment, mint szegény cigány
S megérkezett, mint fönség és király,

Kit nem detronizálhat, nem, soha,
Az eljövendő századok sora,

Ki a halottak élén győztesen
Uralkodik a tűnő életen,

Remény borát és vigasz kenyerét
Minden magyarnak osztja szerteszét.

Mint az ítélet s mint a diadal:
Megjött Ady, az új és a magyar!


Galilei

 

A börtön éjszakája várt reá
S a vakság éjszakája és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait először
Ő pillantotta meg a földiek közt
És a Jupiter holdjait kutatta
És a Saturnus gyűrüjét vigyázta
S míg poroszlói a sötét sikátor
Egyhangú köveit rótták unottan,
Ő a szabad és boldog végtelennek
Örök ösvényein járt, egyedül
A magasságok mélységes mezőin.
Kopogtatott a titkok kapuin,
A hétpecsétes zárakat letörte
S érezte, hogy a rabság és a vakság
Szűkös, bús börtönébe lakatolva
Száguld a csillagok között az ember
Isten felé, a megváltó jövőbe,
Mégis mozog a föld! ujjongta ekkor.


Japánosan

 

Az esti felleg néha rózsaszínű
És néha bíbor, majd kék, majd arany,
Fáradt szívemnek vígan hozza hírül:
Az elmúlásnak mily dús titka van.


Tavasz előtt

 

Már sejtem őt, ha a lágy alkonyatban
A felhőt nézem, mely violaszínben
Valami távol muzsikára ballag
Egy ismeretlen rétre, messze innen.

Már sejtem őt, a kedves, ifjú szépet,
Ki eljövendő, de még szunnyad egyet,
Most készül bársony és smaragd zekéje
S a barna föld ölén dús haja serked.

Már néha sóhajtása száll s nyomába
Fölneszel avar ágyáról az erdő
S a jegenye, a komoly, ősi strázsa
Már tiszteleg felé, ki eljövendő.


K. L.

 

(Károlyi Lajos)

Egy megdicsőült művész derűs arca
Szobám faláról szembe néz velem.
Alvás előtt és ébredés után is
Ölelkezik vele tekintetem.

Ő mosolyog, ha szomorú a lelkem
És mosolyog, ha örvend a szívem
És fényben, árnyban, őszben és tavaszban
Csak mosolyog, némán és szelíden.

Fejem deres lesz, szemem fénye elhúny,
Kifosztanak a gondok, a napok,
Elhagynak a remények és barátok,
Ő híven őriz, arca rám ragyog.

Egy másik életből mosolyog immár,
Mint aki győzött s kinek titka van,
De itt hiába mondaná nekem meg,
Majd egyszer érte elmegyek magam.


Herczeg Vilmosnak

 

Ma téged illet dícséret, dicsőség,
Kit nem tört össze a nagy, szent robot,
Ki maga vagy az erő és a bőség
És minden kincsed nékünk áldozod.

Hány este jöttél, hogy komor napoknak
Gondját és gyászát űzze el derűd,
Míg szavaid melengettek, ragyogtak,
Az öröm, kedv száz asztala terült.

Huszonöt év munkában és sikerben,
Ó mennyi csalódás és szenvedés.
Milyen sok álom és való kevés.

De a művésznél még sincs gazdagabb,
Övé az ország, ahol egyre szebben,
Örök mosollyal, mindig süt a nap!


(Japános vers a gyermekről)

 

Nem tudhatod, melyik bölcsőben alszik
A nagy, a bölcs, a szent, kit vár e föld,
Kinek szava majd egy világra hallik
S ki egykor millió vágyat betölt!


Szonett Szegedhez

 

A magyar Alföld legszebb délibábja
Te vagy, szülötte városom, Szeged,
De nem csalóka nyári fény varázsa,
Hanem valóság bús puszták felett.

Az égbe törnek tornyaid kevélyen
S a szőke magyar vízben rengenek
A palotáid és a magyar éjben
Virrasztó lángod nagy-messze remeg.

Dugonics András nézi, hogyan épül,
Magasba hogy tör házad, szellemed,
Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged!

Magyar emlékül és magyar reményül
Állj boldogan és büszkén, ősi város,
Símulj szerelmes szívvel a Tiszához.


Epitaphium

 

In memoriam doctoris Caroli Tóth

Antik mértékű verseknek méla zenéje
- Méltó zengeni őt, sírva dalolni porán.
Római férfiakat követett ő szent kötelesség
- Nyílegyenes ívén, mely a magasba suhant.

Három pajzs övezé lelkét, mely száz vihar ellen
- Bölcs derüsen s dacolón biztos erőivel állt:
Isten igazsága, ember joga, földje szerelme,
- Értük szüntelenül fáradozott, amig élt.

És amikor delelőn legszebb ormára elindult
- Élete napja, irígy sors keze lökte le őt.
Sírja fölött virraszt hálásan mind a tanítvány
- S a lebukott lobogót új diadalra viszi!


Május ünnepe

 

A hatalom kiadta a parancsot:
Ne legyen ünnep május elsején!
Zászló ne lengjen és ének ne zengjen,
Csak robotoljon csöndben a remény!

És jött a május. Ezer orgonának
Lila bugája búgott, a napon
Minden bokor virágba öltözött föl
És a paréj is megnőtt szabadon.

Mint győzedelmi zászló, égbe lendült
A jegenye s ezer pacsirtadal
Hirdette boldogan és büszkeséggel,
Hogy itt a május és a diadal!

A nap bíborban hunyt el, a vizekben
Millió élet nászdalt remegett,
Míg a világ világ, még soha senki
Nem készített ennél szebb ünnepet!


Köszöntő

 

Áldott, ki jössz az Úr nevében
S veled a vídám üzenet,
Szívünk pirosló melegéből
Hintünk elébed szőnyeget.

Szegénység kincsét hozom én is,
Csöndes dalt szelíd énekes,
Te meg se hallod, meg se érted,
Magányos, bús nyelven repes:

De a szemekből csak kinézed,
Mit vár én népem, a magyar,
Fojtott keservvel, néma daccal,
Elszánt erővel mit akar?

Hallgasd, ha majd szent Hymnusunknak
Istent keresnek hangjai,
Milliók ajkán egy imádság
S tudom, megrendít valami!


(Rákosi Jenőnek)

 

Szép ifjúságom, mikor, büszke tornán
Ellenfelünk volt Rákosi Jenő,
Vad verseinket rendre kaszabolván
Küzdött vitézül és keményen ő.

A harcban mind a két fél győzedelme
A magyarság dús nyeresége lett:
A csillagok közt trónol Ady Endre
S Rákosi itt áll mindnyájunk felett!

Ma is verekszem néha, ímmel, ámmal,
De méltó ellen oly ritkán akad,
Csahos ebekre mért vinnék hadat?

Inkább az éghez fordulok imámmal,
Hogy a nagy, végső diadal előtt
El ne bocsássa Rákosi Jenőt!


A szegedi boszorkányok

 

Most kétszáz éve égették meg őket,
Poraikon ma pásztor furulyál
És nem vette be testüket az őskert
És hírüket nem vitte szét futár.

Szent Györgynek éjjelén és Luca napján
Megrontották a marhát, a vetést;
Lovagoltak az Ördögök fuvarján
S megvertek születést és temetést.

Szegények voltak, átkos, bélyeges nép,
Akiket ember és sors keze megtép,
Kiket a hóhér titkon temet el.

De kétszáz év után is bús, lidérces
Álmából a dárdás polgár fölérez
S rájuk gondolni csak nagy félve mer!


Mindörökkön

 

Nyárvégi estén csillagok ragyognak,
Meleg fényük van most a csillagoknak.
Oly régiek e távoli napok,
De én, de én nem a régi vagyok.

Ezért fáj egyre jobban évről-évre
Fölnézni a magasság ünnepére,
Hol változatlan tündöklő a pompa
S ragyogni fog majd nemsoká siromra.


Havi boldogasszony

 

Az öreg templom füvellő tövében
A nyári éjben ott hevernek ők,
Parasztok, barnák, csöndes és komoly nép,
Mint hajdan őseik, a bessenyők.

A vén zsolozsmát egykedvűn morogják,
Az anda hold hint rájuk teritőt,
A közel temető mellett a kósza
Komondorok jelentik az időt.

A szent szobor lábánál gyertyafényben
Bozontos ősz, szakállasan, sunyin,
Boszorkányos szemmel vigyázza őket
Az imádságos magyar Rasputin.

Éjfél után már imbolyog a gyertya.
Szekérvárában szundít a sereg,
Fekete Mária palástja rajtuk
És ajkuk bűvös igéket remeg.

Már alszanak, már messze, messze mentek
És míg a Göncöl szekere görög,
Ők ázsiai rónákon robognak,
Emese álma ez: mély és örök.


Endre Bélának sírjára

 

Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony,
Egy volt ő s a mező, benne a róna dalolt,
Mások a parlagról büszkén magasodtak az égnek,
Ő a magyar föld méla porába hajolt.


A rossz leány

 

A faluból jött, hol szántás, vetés van
És aratás meg cséplés. Nyugalom.
Hol arany nap van és fekete éj van,
Boldog békében él ember, barom.
Most villamos csilingel a fülébe
És autóknak szirénája búg
És fizetés itt minden nóta vége
És csak hajnalban fekszik itt a tyúk,
De hajnal után álom száll szemére
És visszaviszi őt a régi rétre
S a kósza szél szívébe hinti szét
Kaszálók szénájának parfümét!


Gyorsírás

 

Ó mennyi ige, mely örökre elszállt,
Bár üdvösséges híreket hozott,
A csillagok közt hasztalan lebeg már
Míg gyilkol, gyújtogat sok átkozott!

A Ganges mentén csöndben és magányban
Egy bölcs királyfi hangja éjbe ment
S a Genezáret partján holdas árnyban
Szavak köszöntötték a végtelent.

Ó írjátok a szárnyaló igéket,
Hogy a betűkből épüljön új élet,
Az igazság és szépség temploma.

Tudás, művészet szava megmaradjon
S hirdesse, hogy a bátor földi harcon
Nem győzhet a bitor! Nem, nem, soha!


Szent szegénység

 

Úgy hordozom a szegénység gubáját,
Mint valami dús királyi palástot,
Nyugalmas és hatalmas büszkeséggel,
Mint aki titkos, új kincsekkel áldott.

A kurtakocsmák söntését az éjben
Úgy megterítem hittel és malaszttal
És mámoros jóságom italától
Magas jókedvre derül minden asztal.

A koldusoknak pazar kézzel osztok
Vigasztalást és áldást nyakrafőre,
Hogy szentmise lesz a boros felejtés,
Hogy az úr vére lesz a könnyű lőre.


Falu

 

Egy autón porzunk el szédülettel
Az álmából riadt falun keresztül.
Libák gágognak ránk a pocsolyából
S öreg apók pipálnak az ereszrül.

Még integet a faluvégi nyárfa,
Még leng a pornak szürke keszkenője,
Még utolér a konduló harangszó,
De mi törünk már vágtatón előre.

Faluból jött a lelkem s most csodálja
E nagy világot, mely teljes csodákkal,
Magas tetőkkel, karcsú asszonyokkal,
Kék zubbonyokkal, távol kék virággal.

Új szédületek autója, lelkem,
A végtelenben semmibe viharzó,
Magányos órán néha hívogat még
Egy rég elzengett, falusi harangszó...


Torozás

 

Alsóváros őskertje mellett
Az árok partja rejt talán,
Ottan pihen véres fejed,
Szörnyű halálra égetett
Dózsa György, dicső ősapám.

Alsóváros őskertje táján,
A boszorkányok szigetén
Lidércesek néha az éjek
És oly haloványak a fények,
Mint a szívemben a remény.

Véres fejünk lehullt a porba,
Rózsás hitünk, mint tört kereszt,
Alsóváros őskertje fáj,
Jeltelen temető e táj:
Mindenszentekkor zengem ezt!


Babits Mihálynak

 

Jöttél szelíden a lankás Dunántúl
Kékes tájáról, hol dús a gerezd
S az őszi este végtelenbe tágul
S a lila égbe lendül sok kereszt.

Hoztál magaddal új dalt, mely az ősi
Örök verseknek őrzi zengzetét,
Új álmokat, melyek az égi, földi
Csodák köréből lengenek eléd.

S a magyar rónán új tornyok szökelltek
Merész magasba és egy új seregnek
Élén jövőbe tartottál, Vezér.

S ma egy világnak romján újra kelve
Te vagy megint új harcok tiszta lelke,
A lobogó, ki új egekbe ér!


Fekete Ipolynak

 

Kegyes atyák kedves, hű utóda,
Hadd köszöntsön vígan ez a dal
(Egyszerű vers, nem ünnepi óda)
Téged, derűs, örök fiatal.

Nem hiába olvastad Horácot,
Mosolyogva nézed a telet
S a szelíd Virgilt forgatva, látod:
Minden télre jő egy kikelet.

Adjon Isten néked még sok évet,
Mezei virágot, kerti bort,
Tartsa meg sok tisztelő hivének
Főtisztelendő Fekete Ipolyt!


Dankó Pistának

 

Magyar Héten a magyar cigánynak
Hadd hódoljon a magyar dalos,
Hadd maradjon emléked szívünkben
Könnyharmatos, virágillatos.

Húzd rá cigány, te örök, te áldott,
Virulj mindig, dicső nótafa,
Halhatatlan híred ragyogását
Be ne födje feledés hava!

Zengj nekünk a vásárhelyi térről,
Dorozsmai malomról dalolj,
A szegedi boszorkány varázslat
Szálljon reánk a vonód alól!

Magyar bánat és magyar reménység
Muzsikádban ölelkezzenek,
Magyar múltból a magyar jövőbe
Így marsoljon új dalos sereg!

Diadalmas nótáid szavára
Némuljon az idegen silány,
Húzd szívébe az egész világnak
Igazunkat, szent magyar cigány!


Addig is...

 

Mikor az este csöndje és magánya
Szűkös szobámban fönn virraszt velem,
Elindulok a képzelt utazásra,
Az őszi szélben szálló fellegen.

Sziget és Léva, Várad és Szakolca
S a többiek, sok kedves, régi táj,
Fölrémlenek ragyogva és borongva,
Mind, ami szép volt és mind, ami fáj.

Emlék és vágy zászlóját, koszorúját
Kitűzöm némán tornyaik felett:
A jó remény rózsákat hint reájuk
És nefelejcset az emlékezet!


Temető

 

A hervadás bús pompájában áll most
A temető. Ó, mennyi szín, derű,
Fehér és lila őszi rózsatenger,
Mely hullámzik az enyészet szelére.

Egy alacsony pad vár rám pihenőül,
Előtte zöld deszkából ácsolt apró
Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.
Fölöttem magyar égnek végtelenje,
Előttem a határtalan magyar táj.

E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,
Mint elhervadt virág az ősi kertben.
Köröttem mindenütt békés keresztek
S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.
Mely minden bölcsességnél igazabb.

E kicsi hant előtt, e nagy magányban
Megölelem az édes életet,
Mely ragyogást küld jeltelen sírokra
S virágözönt az ódon temetőkbe
S az őszi nap csókjával arcomon
Megindulok rózsásan, dalosan,
A boldog elmúlás víg vőlegénye.


Alföldi művészet

 

Hol a magyar nap fénye kelt ragyogva
S egész világra tündökölt a vászon:
Nagybánya most nincs. A sok tarka pompa,
Mit ő adott: ma csak művészi álom.

A Tátra száz csodája, drága Erdély
Minden szépsége tőlünk messze tüntek,
De a magyar alföldi végtelenség
Kitárul dúsan szívünknek, szemünknek.

A mindenségnek isteni Művésze
Oly rejtelmesen széppé tette nékünk.
Ez a mi boldog, áldott menedékünk.

Hogy képét méltó módon fölidézze,
A magyar szem mereng a magyar éjben
És várja a hajnalt a magyar égen.


A színésznő

 

Nekem a végzetem volt a színésznő,
Ki ifjúságomban játszott velem,
Játszott halált és életet s azóta
Kísér e bús és csalfa szerelem.

A múltak süllyesztőjéből gyakorta
Fölbukkan s szőkén mosolyog felém,
Rég elzengett zenékre ring alakja,
Mely egykor üdvösség volt és remény.

Daloknak anyja, kínoknak szülője,
Sokat kószáltam véle Váradon,
Övé volt koldús bérem, dús babérom,
Az imádságom és a sóhajom.

Miatta félek szép szemekbe nézni,
Miatta lettem agg és zord legény.
Miatta lennék ismét balga költő,
Ha egyszer én még újra kezdeném!


Betlehem

 

A kocsma ajtaját kitárják
S hozzák subában a telet,
Az istállóban ott a jászol,
A jászolban a Szeretet.

A gyémánt csillag áll fölöttük
Füstös lármában szeliden,
Nyájas barmok között az almon
Az Ácsnak Gyermeke pihen.

Kántálnak a három királyok
S velük a jámbor pásztorok,
A söntés mélyén egy elázott,
Elbúsult zsöllér tántorog.

Könnyes szeme bámulja báván
A betlehemi csillagot,
A jó reményt, mit körülállnak
Szegények, árvák, magyarok!