ÁRIÁK

I. Religioso

Távlatos, dermedten tiszta klastromi folyosófalak!
- Egy ködszürke, vak, téli reggel jéghidegét ma is érzem. -
A kápolna előtt ott csuklott a kőre le gyermeki térdem,
Ha dideregve osontam zord keresztboltívek alatt.

S kis öklöm szorulva, vezeklőn ütött mellemre. Mert tudtam,
Hogy Jézus lakik ottbenn a tabernákulum aranymélyén,
A néma, csodálatos bárány, akihez epedünk égvén,
Ott ostyatitokba rejtez fehérlőn, mozdulatlan.

- És Magdolna ott a falon - - Halálfej és ostor e képen. - -
Két gyönyörű növendékangyal az oltáron hosszú ingben. -
- De Magdolna vezeklő, véres, vad eleven keblin minden
Feltépve és kitárva, - s ha erre gondoltam úgy féltem.

S e percbe' zenehang rezgett át a kórus kőhideg falán.
Halk harmónium-etüdök - az Áve, - oly habozó, tévedt
Zsolozsma - oly kérni-félő -, mint aki reményt nem kérhet,

Vagy félelem és remény itt csak ily reszketeg bús zavar tán! - -
- - tudtam, a tüdőbeteg nővér - ő játszik. Szép betegem!
Szédülten hull sápadt csuklója le barna csuhátul övezten;
Húszéves volt és szent. Én forrón, rajongva szerettem,
S hallottam, hogy mondták: "Már boldog, mert tavaszra Jézushoz megyen!"

Ó, hányszor kísért még most is e törtszárnyú reszketeg zene!
A klastrom kriptafalán át ez elfulladt élet-ének;
Isten szűzfehér báránya - és patakzó Magdolnavérek.
Egy értetlen, összemarkolt gyerekszív rémülete.
Mily reszketve futottam el akkor zord keresztboltívek alatt!
Ó, csukló, bennszakadt sírásom! - Ó, dermedt, halottszínű nap!

II. Sostenuto

Évek béna seregje
Száll nyomtalanul -, de néha a perc vergődve áll,
Mint denevér szárnykiszegezve;
S egy fülledt nyárdélután lélekbe, idegbe száll.
- Kérdeztem: "Még meddig bírom
E sívár, poros-akácfás tespedt, vidéki házat,
Lyány-otthonom?"
De zárt ajkaim közé visszaszorítva vágyak és lázak,
Vergődöm szárnykiszegezve,
Mert eltépni, megválni, fájdulni félek!
- Itt vállamon homokhegy; - az eddigi élet,
Szokás, szó, törvény, - hogy zúdulna, esne,
Visszaomolna, betemetne.

Emlékszem, - valakit vártam,
Ülve himzésürüggyel a zöldzsalu megett
A rekedt csendű nyárban,
Benn dohos szobahomály. Egy árva légy kesereg. - -
- - Talán nem is szerettem!
De szörnyűk e zsibbadt napok, e mozdulatlan verőfény,
Elfoly az élet felettem!
Én nem bírok várni, álmodni és hímet várni békén.
- Most kapu nyílott - végre!
Nem! - Külső, messzi zajok. Ott kertekbe, műhelybe dolog van,
Gyerekhad játszik visongva a forró, sárga homokban. -
- - A torkom elszorul égve, - -
Már nem jön! Vége!
S az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a súlyos csendgomolyba,
- Jön gyötrődve, közeledve, -
Mintha az émelygő percek dúlt érlüktetése volna.
- És nyögve, recsegve, zihálva
Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat
Kiadja - házrul-házra
A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat.
Elkinzott, útszéli dalok
Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;
- - Most agyvelőmbe hasít mind, tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog, - -
Megfulladok!

III Gracioso

A régi zenélő óra!
Alabástromlábai sárgák, betegszínűek,
Terpedten, roskatag állt.
Egy zöldbarna, új és hűvös, komoly szobába meredt.
Oly idegenül. Magának ketyegett. -
De feszült figyelem volt kis szigorú számlapképe.
Mint mord, öreg temetésszolga,
Ki arra vigyáz csak, hogy a rendet ne vétse.
Reszketeg váz mutató-ujja
Oly kínos-pontosan állt meg, amikor odaért,
Hol rejtélyes műve halkan
Cinegve-penegve zokogta el a százéves, báli zenét.
- Valaha édes, csapongó
Oly játszi, kecses lehetett e picike menuettdal,
Fiatal nagyanyák, csokros bokák
Kötődtek lengve, igézve így selymes, halk lovagokkal. -
- De most oly különös, ijesztő!
Most arra gondolok, hogy valamennyien halottak
A lovagok - nagyanyák,
Itt sápadtan, meredve tipegnek, - kisértetin hajladoznak, -
- Az óra túlél és beszél,
Mily szívverés-halkan penget bele a tűnő időbe
Réghallott muzsikát,
Míg tereli maga előtt én szegény perceim' - mérve,
Kit tudja?... Kinn ólmos eső
Dallamosan, zizegve az alkonyatba szitált,
Dobolva az eresz-csatornán, -
S a nagy, vigasztalan ősz félelme szívembe talált.
Gunnyasztva, bő ruhában
Meleg kendőben is fogam-összeverődve ültem
Egyedül. - S zengett az óra
Gépüteműn, érchalkan, kisértőn, merevülten,
Valami gyilkos szorongás
Éltemért - s az életért, mit adni készültem, szállt rám,
- - Ti-ralla! - kezdte megint - -
S én görcsös ujjakkal - riadva szöktem át a szoba homályán.
- Még felcsuklott, - - a melódia. - - - Azóta áll -
Falnakfordult számlappal egy lomos kamramélybe
Hangjaszakadtan halott váz.
- Már túlélte életem, s gyermekem élte;
De nem merem kidobni - és kerülöm félve.
Álmomba' hallom mégis -
Hogy mér konokul, ketyegve. A halál,
Hogy tereli perceim, s a gyermekét is...
A régi óra áll.

1911


ÖRÖKKÖN A MÉRLEGEN

Robotra megyek setét hajnalokon.
Húz egy láthatatlan lánc, hajt a cudar porkoláb.
- (Ó, otthonmaradni most, selymes csendbe gubódzni,
Elszigetelődni, gyógyulni, lelkemen hallgatózni,
Vagy elutazni délre, heverni lanyha napon. -
Ilyesmi kellene nagyon!)
De nyakamba veti a csikorgó igát,
És hajszol tovább a gaz porkoláb
Setét, fagyos, téli hajnalokon.

Szabad egy napom. Bezárkózom.
- Gond, pénz, gyerek - ma kinnreked, - s te vad való világ! -
- - - (És akkor jönnek régi órák, - sereg hiénák, - sírt rablók,
És újra kezdik tépni lelkem, e némaságba bénulót,
És dulakodnak régi dolgok, és öklelődznek régi szók.) - - -
- Milyen nyomorúság! -
"Kelj inkább, - zaklat a lelkem, az ajtaid mind kitárd!
Menj! Vannak új színek, órák, dolgok, szavak, csaták.
Menj múltakon, útakon, szíveden is át!"
Akkor a sokadalmakat keresem.
(Kötődöm, vizet zavarok, jövök-megyek.
- Be fontosak egyszerre piciny sikerek! -
Hír, vélemény, érdek, gyülekezet, - - -
És emberek, emberek, - mennyi idegen!)
- De otthon - idegenekkel a kicsinyem,
Most sír utánam - és vár reám,
Minden perc vesztesége tán;
Pedig valóság csak ő, - a gyerek.
Már fájva, lihegve hozzásietek.
(Lecsapok játékaira, kérdezem, nézem;
Mint hogyha utolszor lehetne ma vélem,
- És ünnepet szentelek kis életében.) -

Játszítom estig, bújócskán nevetek.
- Dalolom a kiságyon: "Haj, levendula, - levendula ág!"
Nyájas, tarkabarka világ, - mesevirág,
Angyalka, - madár, - csillagseregek! - - - -
- "Ha elszunnyad, a csendbe majd dolgozni lehet!"

Itt keverem tusakodva a sápatag színeket.
- ("Írni világot, mely fennmarad!" - s nyűtt agyam zakatol.
Felmerül küszködve a kép és csonkán továbblohol.
- Jobb szónak, oszlatóbbnak - kell lenni valahol!)
Szót, oszlatót, a mélyből kínlódva kényszerítek. - - -
- Most kacajok ütnek az ablakon át! -
(Fejem lecsügged, - nincs tovább, - ma nem bírom tovább!)
Zene zümmög az utcán, kering farsangi világ,
Ölel, - dalol, - rajtam nevet: "Szegény beteg!"

Sötét hajnalba ébresztő óra csereg.
Robotolni megyek.

1912


LÓTH ASSZONYA

Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,
Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.
...Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső,
És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
páncélt adott reám, jegeset, fehéret, -
(Elvesztem volna nélküle rég.)
Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
Tisztát, keserűt, kristálykeményet, -
Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
Bálványként állok őrt az útfelen merőn,
S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,
Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
Moáb és Hámmon jövendő anyái tán... Jöhetnek!
Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények.
A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,
Ahol koszorúm lehullt... De bölcsebbek tán e szűzek.
Most már én - kőszobor, - állok!
Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók.
Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek,
S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, - a hold.
Ugyanaz a hold, ki tanúja volt,
Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét.
...Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,
De itt kénköves essők vertek, itt minden hamu és üszök.
Mindegy! - Én magosan állok. - Majd szívemig átkövülök;
És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

1912


PRÉCIEUX VERS A FÁJDALOMRÓL

Gondolom: lehetne szelíd vendégem, borús barát;
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, ezüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
"Mi lesz velem? - Még élek! - De nem bírom tovább!"

Gondolom, fegyverem is lehetne a fájdalom talán!
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szorítna
Valami álom-igazért könnyű halálba uszítna
Hit-sarkantyúval űzné tajtékos paripám;
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.

Vagy mint töviskorona fogná felemelt homlokom át.
Mint régi mártírokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyílni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, - hol keressem gloriolád?

Mégis, ha másféle, ősibb hősök igazibb csodája;
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakírok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.

Ó, de mind mese ez! Volna csak tövis egy rózsán,
Tűzpiros rózsán, - amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, - gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. - - -
- Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?

S a lélek döbben csudálatos csendben:
"Ez az ajándék! Ezért születtem!"

Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés! - -
S míg parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, - formásan, fínomkodón;
- Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorútlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át -
- Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként! -
- Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan,
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! -
- Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!
Túl a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám. -
Hát eltanulom tőle én is, - és rikoltom, nehogy sikoltsak
És danolom fuldokolva: "Hej, magam is így akartam!" - - -
- - - De régi, szép könnyeimért tudom; hogy mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!

De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!
És írni felőle!

1912


HAJNALI RITMUSOK

1912. május 23.

Éber mámorú hajnal. A magyar Avenue-n még villanyfény-kábulat.
Az éjjeli pincér lankad már, de friss kávé zamata páráz.
A liget fölött kéken és sárgán - - oly különösen hasad egy felleg.
- Jönnek a liget felől nagy, csukott, suta batárok,
Hurcolva a csók-árút; parfőmmel locsolt szemetét a városi, éber éjnek,
- És jönnek munka-asztaloktól éjjeli dolgú hadak betűkatonái.
Fehér és fáradt és derűs-szép homlokukba felhőz a hajnal opálja,
És beidegezve agyuk még friss ötletre, szócsatára a nyugalom előtt.
- Én is idejöttem ma - nyitott kocsiban, éberen és fehéren e hajnallal;
(Nem álomtól bedagadt idegekkel, nem is vágy-játéktól ziláltan. Csak szomorún.)
És sohase hatott így elevenig bennem az emberi szó.
"Most már jönni fog robogva minden!" szól szembe velem egy ember,
Akit sohse láttam idáig és elfeledtem már a nevét.

Ültem az éjjelen át új pajtással egy tarka és furcsa sarokban.
Messzi elől kánkánt jártak és csuhajoztak szegény, kényszeredett mosolyú lányok,
S ázottan lógtak ócska plakátrongyok a mutatványos bódék faláról.
Mi gunnyasztva ültünk, némán és lestük, hogy gyüremlik szánkba a keserű íz
- Mint aludt vér gyűlt tikkadt torkunkba az undor és régi bánatok.
Oly fontos volt önmagának mindkettőnk ez órán, mint fekélyborította beteg,
S mint béklyós-lelkű zsugoriak felszámláltuk régi veszteségeink.

Egy imaszőnyeg, - sorjáztam sóhajtva, - nehéz és drágahímű szövet,
Mibe koldus ifjúságom senyvedttűzű rózsáit beszőttem! - - -
Fojtott levegőjű üvegházam kínnal kibomló virágai,
Keménykelyhű tagadás-bimbók egy csukott télikertben! - - -
Gyalulatlan meseláda átokőrzött kincse a tizenharmadik szobában,
Kincses jóságom aranyesője; egyszeri, első, méretlen pazarlás! - - -
- Azt hittem én bizony, szerelmes szavam felavató ige,
Cseppenkint gyűlt grál-vér drága kelyhe szívem; becses ajándék.
Így magam-őriztem, várva és váltva - azt hittem, koronául adódom! - - -
- De jött - és letaposta virágos ágyaim, hogy megrövidítse hozzámig útját,
Végigszaladt szőnyegemen, - még ki se bonthattam előtte egészen,
Nem úgy jött, mint a király. Sietett kósza kalózként;
Habzsolva itta a vérbort és összetörte a kelyhet,
Úton-útfélen kínált csókot olcsón habzsolni szaladt. - - -
Lesz-é valaha még oly szegény és elhagyott, hogy megmérhesse és megsírassa tékozolt jussát?
Vagy leszek-e én olyan bölcs, oly szabad és erős. -
- Hogy ne számláljam és ne sajnáljam. De nem tudom, nem bírom ezt! - - -
Ilyeneken évődtem az éjen és mint aludt vér gyűlt torkomba a keserű emlék,
És oly fontos voltam magamnak akkor, mint fekélyborította sebek.
- De kihajnalodott. Az Avenue felett színjátszva hasadt egy felhő.
(Még villanyfény káprázott itt bár, és éjjeli pincér szaladt, - - -)
S hogy jött kocsim a liget felől, bolond szél rohant szembe velünk.
És sohse láttam én így a reggelt még - fáradt katonát, kínzott lyányt, friss-szemű írót.
És különös, opálos mámort kavart fel bennem az emberi szó.

- "Hajnal, - szólt egy idegen ember, - lám, véres világú a felleg.
Most vérszínnel bomlik a bimbó a világ szövetén.
Vadul jár a vetélő újra. Tán a szövőszék is recseg.
Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege,
Zárt kincsesháznak szellőzni kell már! Gurulni álom-koronáknak, - - -
Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért,
És minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull,
És szent minden cédacsók, ha harcba hevít, vagy harcot pihentet!"

Hallgattam ez embert, ki szembe ült velem, (de nevét és arcát feledtem),
És sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó.
- Hajnal! - gondoltam. - A liget fölött most vérszínvilágú a felhő,
És rózsaszínnel a halvány nők arca, hajszolt katonáké, friss-szavú betűvetőké.

- Ó, testvéreim, ti szegény, kényszeredett szájú leányok a hajnali kimerülésben!
Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiai okosszemű fiúk!
Tetésen teljék ma szívem! Hadd jöjjön robogva minden! -
Ma még tán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, -
Jaj, szégyenek lehetnek ma-holnap kicsiny asszony-nyavalyák! - - -

"Férfiak! szóltam halkan - és szép, éber szemükbe néztem. -
Ha netalán lesz valami, - ne feledjetek izenni nekünk is!
Mi szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk,
Mosogatjuk könny-vízzel, díszítjük szerelemrózsák kárpitjaival, mi szegénykék.
- De egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot.
(Jobb minekünk rohanni rohammal, mint sírni, várni, szülni és félni.)
Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre.
S mint más, eddigi forradalomkor uszítsatok minket is barikádjaitokra megint.
- Mint fülledt szalmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát,
És kisarcolt, szegény tetemünkkel majd tömjétek a sáncokat!
Férfiak! Ha netán lesz valami, - ne feledjetek izenni nekünk!"

1912


ALKUDOZÁS... MÉG MINDIG

Ha akkor ő messze Keletről indult volna felém,
S én napnyugat idegenéből sietek, - hívást hallván,
És találkozunk vala a tenger lakatlan, szép szigetén,
És másnap, éltem csúcsáról, e fűszeres máglyáról leszállón
Nyújthattam volna kezem: "Örökre köszönöm neked!"
(És nem mondja nevét és nem mondom meg nevemet,)
Úgy megyen el, - köd utána, - sohase hallatja hírét,
- Az előttem, utánam volt nőket, profán ügyei visszáját,
Asszonyvadászó módja sok széltibe-hírelt fogását,
Ha soha nem tudod meg,
Maradt volna egy kevesem; nekem már holtomig elég.

...Hajdani, akkori képmásom, babonás lágyviasz-tetem,
Mágiás iraló-szer pihen valami fiókja mélyén.
- Egy ideig, tudom, rányitotta néha a zárat,
Mosolygó kis bosszusággal kiváncsian föléhajolt,
És játszva karcolt egyet a kicsiny viaszk-szíven,
Tréfából ölelésre nyitotta a tehetetlen két karját.
Vagy tinta-pocsolyába hurcolta a szegényke lábakat. -
De már oly rég nem, - már sohase nyílik ki az a fiók!
Feledte, - felé se néz. Néhány új bábuja van.
Mi lesz velem már?
Olyan régóta nem is fájt istenigazába a szívem.
Ó, lehet nekem a világba még örömem!...
El fogok menni egyszer a Campagnákra, bizony!
S egyszer meglátom a fjordok vizét, addig meg nem halok!
Nekem bizony van szép kisfiam, ragyogószemű, okos, erős!
És néha el tudom hinni, hogy amit mívelek, érő!
- Ó, kedves, csinos holmikat lehet szerezni a pénzen.
Könyveket írnak az írók! - van, aki fest színnel, ónnal,
És örülhet az ember, hogy rózsállnak szép, alkonyi egek.
- Engem még meg is kívánnak itt-ott, és nem az utolsók! -
És emberek, a javából, mondják: - bízni lehet baráti kezemben!...
Haj, világ, - drága világ!...
- Egy gödröt ásni, - beléfeküdni - és magamra szórni a földet!

1912


SZÉLCSEND

Értek, felejtek, megbocsátok!
A szomorúságot
Úgy öltözöm, mint köznapló ruhát.
Azt mondom: "Nincs már mondanivalóm!"
És nincs tovább!

Percek szűzességét már nem zilálom.
(Bús jóra-változásom!)
Terellek máshoz, drágák, - béke rátok!
Szánom és szívelem e mást
És megbocsátok.

Eltökélt, szelíd tagadás
Úgy tapad rám, mint óvó, puha kendő.
Semmi leendő.
Csak zengő, altató sohák
Kongatnak a szívemen.

Már nem tudom, kiért sírok,
(Cserélem, vagy feledtem,)
Ha néha sebten
Fújom el este a lámpát
S felrémlik, mint álom, a régi ok.

Tán új ok ellen fétisül nekem.
Mert az új - idegen,
Mint vendéglátó házban a cseléd.
Hogy tegezzem? Hogy mondjam a nevét?
Vendég vagyok csak, s nyűtt podgyász velem.

Így ösmerem
Szívem! -
(Kongatnak rajta félrevert sohák
Messze tűzvész-csodát.)
Benn valahol tobu-szentélyek vannak,
Órák, szavak, szobák,
S tudom: meghalok, ha nem tisztelem...
- Jaj, most is hazudok szegény, bolond magamnak!

1912


TÁN ZSOLTÁROK ELÉ

Egytájban a halál értem izengetett.
Sokat járkáltam akkor szökkenő hidak ívén, -
S ha véres kocsilámpa-szemek növekedtek az estbe felém,
Síneken állva, kisértőn mértem a perceket. -
Vagy házlépcsők vad emelet-örvénye felett
Szemem lehúnytam. És balkonok szédületén
Vigyáztam a szívemet százszor is én:
Bírok-e? - Várok-e? - Félek?
És elvégeztem, hogy maradok: élek.

Most nekem már menni kell.
Kivilágított termekbe sietve nyitni,
Kiviláglott hír-titkokat kérdezve szítni.
S hol két szempár sugara egymásba tüzell,
Közöttük haladni el.
Ablakban állva nézni, hogy járnak utcámban a párok,
Ismerős párok, tilosba-járók.
- Így próbálni kell, hogy bírom-e, állom-e szépen?
Erős-e ellened Élet, a vértem?

(Pedig jobb volna, tudom,
Erdőn, hegyekben járni és érezni vizet, eget.
Szoktatni már egyszer a csendhez szegény, feszült szívemet
És megbékélni, bizony!)

Eljön-e az Úr majd, ha hívom? -
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely csak kitárul se adva, se kérve, -
Lehajthatom-é egyszer fejemet?
Feszült lelkem belesimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?

1912


FURCSA ESTI GONDOLATOK

Jó volna már halva látni,
Ártatlan néma halottnak,
Beszórni ibolyákkal,
Beharmatozni könnyel!

Képe, mely torzul folyvást,
Rongyoltan haloványlik
Szívem vakult tükrében -
Rögződne régi színekkel.

Nem jönne senki hozzám,
Ki kezet fogott vele aznap,
Nem híresztelnék hirmondók:
Ezzel is, azzal is látták.

Én is mind egyedül járnék,
S gondolnám dac nélkül, pihenten:
"Mért is lett volna jobb hozzám?
Életemnek többje volt ő így."

Az útja már ferdére fordult,
Rossz plánéta alatt járt épen,
Amikor sorsomba tévedt,
S nem kérdve: "Szabad?" - benyitott.

De ennek már vége, vége!
Itt rossz órában láttuk meg egymást,
Tán mához százezer évre
Illőbben találkozunk!

Igy búcsúznám: Béke, béke!
Megáldanám halottam! -
Beszentelném szelidült könnyel
Betakarnám ibolya-gyásszal

És szabadulnék végre,
És szabadulnék végre!

1912


INDIVIDUUM

Vérző ököllel, sírva döngetjük, víjjuk, verjük
Örök-hiába e rémes ködboltot, az én-falat.
Siket echó felel: Magad vagy! Magad!

Jaj, kisértet-arcok az emberi arcok!
Mozog az ajak. Mindnek két, nagy szeme van.
- Az ő szemükkel csak egyszer nézhetném magam!

Mit tükörből látok, nem igazi arcom!
Futnék tőle - én szörnyű varázzsal vert.
Kit kérdezhetnék? Nincs más! Embert, embert!

A csillagok földén sincs senki, senki társ!
Egymásra-hagyattunk az űrben, egy-vérek e földszigeten,
- S nem tudhatom, hogy mit érez a kisgyerekem.

Üres ivorgolyók ürege zár egyenkint.
Gurul velünk, vagy áll. Nagynéha összecseng.
Mit tudhatunk a szűk sötétbe bent?

Érthetjük-e rendjét forgásnak, ütközésnek?
Tekéznek-é velünk ismeretlen, nagy kezek?
- S hova ejtenek, ha leejtenek?

1912


EZ VOLT AZ: "IGEN"

Rózsák, hajoltan, reszketők, fehérek!
- Már semmitse kérdek! -
- Most egyszerű, nyiltszemű minden, úgye?
Hogy majd keseredik illata, fakul a színe,
Tudja előre a virág. Csoda nincsen!
Oly bölcs a virág és oly egyszerű minden! -
Néma rózsák, fehérek!
- Mégis pirulón, félszegen vágynám nyúlni ma értek,
Hogy mondhassa egy halk mosoly: "Akárcsak egy leány!"

Lyányos, lehajtott, halvány rózsafők!
Ki méri az időt?
- - - Talán dús örökömet még őrzi az élet?
Tán kiadta a részem vagy busásan igért? -
Mim van, amit veszthetek, hogy veszteni féljek,
Egy kivirult lehetőségért, - egy pillanatért? -
Mi jussom - - hogy ép ilyen csókra várok,
Ahogy az ajkam illet egy virágot?

Fátylas lehetőségek! - Szent, tömjénszagú rózsák!
Egy templomhajón át
Szállt egykor e hervatag illat, - s száll ma felém.
Ama májusi este, - az a Mária-ének, -
Várón lehajtott lányfejek! közöttük én,
Fojtott imám, szűz titkom, akkori lelkem. - Oh élet,
Csúf, zagyva évek! - Láng, füst! Túl, messze látom-e még
Az ostyát testté bűvölni a pap fehér kezét?

- Csak rózsák! Ti téli rózsák, fáradtan pihegők!
Legyen! - Hívom őt! - - -
Mi lesz velünk a jólfűtött szobákban,
Virágok, mitől félünk, - meddig élünk?

Kényszeredett, mímelő illat, - hazátlan,
Tengő üvegház-illuziók; - s végetek, - végünk,
- Távozó ifjúság ez, - mi tudjuk; - reménytelen,
Mint búcsúcsók egy kézre, ha profán szemek figyelnek.

1912


EGY RÉGI NAPLÓSKÖNYV UTOLSÓ OLDALA

Későn indultam el várásgyűrte szívvel.
"Jaj, sietni kell most, utamat vállalni,
Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni,
Gázlóim gázolni, sűrűim felverni,
Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"

Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta,
Minden tüskebokrot rengetegnek néztem,
Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam,
Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem,
Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.

Most leválnak rólam a szívek nem-fájva,
Mint érett gyümölcsről magburka leválik;
Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom?
...Talán ezentúl már várás nélkül várok,
Lusta alázattal sorsomnak juházva?

Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam,
Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor!
Látod, boldog vagyok!" Ilyet sohse mondtam!
Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat.
Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!

Ami még jöhetne: váratlan ajándék,
Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény,
(...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak...)
Néha így álmodom: vállamra valaki
Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna,
S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; -
Építő, szépítő, enyhes jó szerelem.
(...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;)
Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is;
Talán azért szabad boldogságnak hívni.

1913


A VILLA D'ESTEI DIANA

Repkénylomb mélyén, mélyen,
Merev álomkevélyen;
Márványszeme csukott; -
Álló, nagy, ősi bálvány,
Örök vizek magányán,
Titokszerűn nyugodt.
- Arca: az Ismeretlen;
Vak kőbe süllyedetten
Még fel nem ocsudott.

Félrelief az anyagban;
(Az asszony léte abban)
A fej: a rég aluvó.
- Keble sokassan áldott,
Imletni a világot
Száz teli bimbaja jó.
Bár tompa fél-imetten,
Így nyujtja kérdezetlen;
Nagy, suta Adakozó.

Csípőtől lábig pólyák
Zsarnok kötéssel óvják
Nyithatlan mereven.
- Van-é rejtelme, mélye,
Sajátja, lelke, kéje?
Nem tudhatja senkisem.
Rótt állatokkal népes
Írása mit jelképez,
Olvassad így: Szerelem.

Néki egyremegy. Állván
Lombok, vizek magányán
A mélyen aluvó.
De imletni világot
Ezer alakkal áldott
Dús kebele örökre jó.

Tivoli, 1913