Katona József
összes verse
(1791-1830)
Tartalom
E Verseimhez
A Múzsához
Barátomhoz
A Magányhoz
Menedék
Idő
Vágy
Tőrbeesésem
Ajándék
A Holdhoz
Kérdés
Felelet
Panaszom
A Képzet
A Természethez
Éjeim
Az Andal
Gyermekkor
A boldog Éjj
Új esztendőre
Egy Könny
Dabasi Halász Bálinthoz
S.*** Mollihoz
Rege
Scribat carmina circulis Palaemon
Me raris juvat auribus placere.
Mart. Epigr. L. I. E. 108.
E Verseimhez
Gördülj útra Gyümölcs! minden Előbeszéd
nélkül járj idegen Téreket, édesem -
nem sok kémre találsz - s Úti Levéllel is
megkommant, kinek a balta kezébe vár.
Száraz képedet a Józan elesmeri,
a sculpsit kimarad, mint az Ajánlat is;
hisz' szükségtelen a nyalka cikornya, ha
éppen csak keveset nyomna is a becsed:
mert másként csupa egy ormos Egyiptomi
Templómmal vetekedsz, melly arany és ezüst
pompában nevetett kivül; azonba' ben
legfeljebb vala egy macska, vagy egy majom.
Gördűlj hát, ha magad társaid ékein
elszégyenleni nem gondolod útadon.
Gördűlj Elmegyümölcs! bárha fanyar vagy is
hisz' már a Magyar elnyelni tanúlt fanyart.
A Múzsához
Múzsa segíts! segíts!
Jaj, de kihez, s ki szóll?
Engemet egy se tud,
élek-e, vagy halok.
El ne kacagd magad
Múzsa tehát ezen:
esdekelő Levél
ez csak elődbe, melly
zsámolyodon hever;
majd hogy idővel azt
tudd: ki kiáltja, szép
Bölcs, segedelmedet.
Hisz nem is én vagyok
csak magam, aki rád
kurjogat, oh kegyes
Múzsa! holott soha
még nem is esmeréd.
Barátomhoz
Róllad emlékezek
reggeli
első elmélkedésimben -
róllad gyűlnek ezek
estveli
vég elcsendesedésimben! - -
Te, kivel a Schillereket
csodálván, a hét egeket
befogni erőlködék. -
Emlékezel-e te
felőllem?
ha néha szemeidbe tűn
a szép Nap kelete:
oh, ha nem,
ébredj fel ez egy-két betűn!
Nekem minden Napnyugot
Zephire igy susogott:
a Lélek nem változik.
A Magányhoz
(Egy embergyűlölői órában)
Hozzád, kellemetes gyászban ülő Magány!
Hozzád tündökölő sírüregéböl az
elmés Balgatagok dühzajogásinak!
Hozzád! ott az öröm meghala már nekem.
Elhervadt Tavaszom Tölgyöm alá siet,
hol csendes Kalibám nádtetejére pörg
szárúlt gallyairol a leesett haraszt,
hogy mind lepje be azt, ami kecsegtető.
Ébredtétöl egész béragadó szemig
őröngésiben ott tapsol az Oktalan
fényes mostaniján; s vak rohanással üt
vázképére sebet Fő Aranyistenén.
Benned Lelkemet én mennyei szárnyakon
látom mostanim és kellemetes jövőm
igért boldogulás századi karjain:
üdvösség mosolyog nékem örökre itt.
Ott a Balgatagok Föld növevényein
árúlják örökét, Irgalom és Kegyét
a Kertésznek - egész Nemzeti kény szerént -
kalmárként szereik becsbetevésivel:
Felmetszik kebelét Isteneiknek, és
a pénzes Gaz előtt tárva találni; de
a pénzetlen Igazt meg se tekénti a
koldús, adni ki kész Mennyet egyébbaránt.
A Természeti Rény hamvaiban se van,
élő vedreit is más piperék fedik:
egy halmon nyüzsög a szép remek - emberek -
s ország a neve, és - öszveszövetkezés.
Egy halmon nyüzsög az, mint valamelly halott
emlékoszlopa a sír tetején; de a
jámborság leszorúlt lelke alatta nyög,
és nincs más, ki? magát csak maga könnyezi.
A Szűlők, mikor a lelkek alig libeg
már kék ajkaikon, mégis az ott nyögő
majd árván maradók bús zokogásikon
is örvendenek e vég uzsoráinak.
Mérges szájrol ered csókja Baráti Név-
sziv-kalmárainak, s szent öleléseik
közt lopják meg azon gyáva Gyanútalant,
lelkét aki nekik híven od'áldozá.
Még mások, kiket a tarka szerencse csak
mintegy alva vet a boldoguláshoz, és
mindenhez csupa sors vagy kabalák viszik,
majmok, tökkelütött balgatagok - gazok,
kik csak könnybe borúlt szembe' lelik fel a
nagyságok tükörét, és ha kegyök felett
a Mennyekre sohajtsz: ördögöt intnek elé.
Ártatlan mulatás! meg ne ijedj szegény!
És osztán mikoron mindezeken te fel-
fordúlt szivvel eredsz négy falaid közé:
akkor hiv Hitesed tárt öleléssel, és
kézcsókkal Dedeid futnak elődbe: Vak!
Párod bájpoharat csak maga hasznaként
kiván tölteni, és - gyermekeid vevők
elkábult Atya, tűzindulatod felett,
hogy csókért örömöd - véredet add nekik.
Igy tolják nyomorúlt emberi fajzatok
nálloknál becsesebb lelkek elé az éjt;
mig a sír fenekén megszabadúlni vélt,
bűzhödt testi felett a Maradék - kacag.
Benned, boldogulást Lengedező Magány!
benned nincsenek illy ördögi angyalok:
alkotmány magad, és vagy magad alkotó,
egy lét benned az egy Isten, az egy magam.
Nem szinlel csalogánydallal előttem itt
egy símúlt kebelű Próteus is veszélyt,
nem tréfálja meg itt ájtatos'ágomat
hátamnál nevető Parthenopék szeme.
Minden törzsök előtt állva találom az
oltárt, a hidegen tündökölő nap egy
Istent játszik elé, akit imádhatok,
s a végboldogulás itt mosolyog le rám.
S a sárgúlt levelek húlltok az őszi szél
hangjával csevegik sírba vivő Telem
jöttét - tárt temetőm szenteli Istenem -
a végtort üli a bétemetett Tavasz.
Oh szent, drága Magány! egy menedékem a
mézzel kent viperák mérgeitöl - siess!
szánjál el nekem egy hűlt üreget; rebeg
elbágyadt kebelem megpihenés után.
S elhervadt tetemem Mennyei része csak
csendedben susogó Geniusod legyen:
könnyem s bánatom öntsd - ne Facsaróihoz -
a zordon szeleken. Széles ez a világ!!!
Menedék
Itt - hol a Tér bús homályán
az örök éj képesül,
s a Fák alig ingó gallyán
egy-egy alvó madár ül:
itt ölellek által téged
boldogságom sírhalma,
hová szebben reménylt véged
gördité a Sors-alma.
Itt - hol éltem örömeit
minden bokron találám,
s a Teremtés kellemeit
egy kis hangyán csodálám:
Haj! itt kell hát elszórt hajjal
lerogynom ez oszlopnál,
mellyet egy kis Búsfűz zajjal
pompásit a pataknál?!
Idő
Idő! Jelenvaló
Létel: de Múlt s Jövő
csak Semmi. Hát van-é
kedves közöttök egy?
Jelenvaló, Jövő,
Múlt: semmi s Létel. A
három csupán tehát
kettő? - Hol itt enyém? -
Az a dicső idő,
melly boldogitana,
múlt - semmi! az soha
már vissza nem jövend.
Múlt! Elraboltatott
vagyon! sietve az
öröknek éktelen
nagy tengerébe folyt.
Többé nem pök a Chaos
öröm-világokat;
mert vége lett neki,
hogy létre változott.
Nincs lóditó erő.
a Múltat és Jövőt
melly öszvehajtaná
abroncsba - nincs Remény.
Nincs! A Chaos maga
magát ha elnyelé,
árnyékok a lehúllt
gyümölcsi is - azok;
mert ami megmaradt
még - a Jelenvaló -
egy hátul intgető
kéz tárgya: van, s - vala.
Homokja szép öröm-
napomnak a lehúnyt
(egykor jelenvaló)
idő kezén lefolyt.
Többé egy Irgalom-
kéz sincs, hogy a lejárt
órát megént oda
forditsa vissza meg.
De melly örömmel el-
felejteném setét
múltom s jelenvalóm;
csak ott virítana!
Jövő! Haszontalan
pirítsz előmbe báj-
színt, bizni nem tudó
Reményem elvakúlt.
Reája nézve csalfa vagy,
s olly képet öntesz a
Jelenre, mellyel a
Múlt már kecsegteté.
---
Oh, szív Reménye! ládd,
mivé tevél! Jövőm
tükrébe' nem lelem
én szép szemed - soha!
Mégis - megölt Jövőm
felett elugranám kezem
után Jelenvalóm
a múltra: ámde élsz -!
Te élsz! miattad én
is - gyászba'; hogy jajom
láthasd, mivel leled
csak abba' kedvedet.
Vágy
Hol vagy fennrepeső szép pillangója velőmnek?
melly még egy Pegazus szárnyait is nevetéd.
Oh hol vagy keccsel teljes szilaj indulatimnak
hasztalan izzadozó mennyei Tantalusa?
Nemde világok - Idők - nyúlnak heverészve tömötten
a cél közt s közted? vak Here - Vágyakodás!
Gyermeki bábok után kacsalódó képezet! egykor
csillagokat sietél egybeölelni - mi lett?
Dölfös Kedvesnek csak az egy mosolyogva kiejtett
nem szava feltátott sírodig elkanyarít.
Tőrbeesésem
Visszagondolás
A záporeső
megszűnt, s a leső
liget jelel
néma jellel
egy szirti boltozatot;
de bájjal telve
kezem emelve
egy helyt álltam
és csodáltam
a piros alkonyatot.
A szép Természet
felett tenyészett
balzsam szellő-
ártol tellő
Mejjem elnehezüle;
a Nap - lankadó
dörg közt - haladó
halmos pára
bíborára
már feküdni készüle.
Némult a nappali
zaj; s az esthajnali
fényt lebbentő
pont serkentő
dallára várt a berek;
hogy las fúvalmok
közt a zöld halmok
visszhangitol
mint locspitol
a Réteknek friss erek.
Csak a Falevél
s a Kunyhófedél
ama tájon
a lapályon
hullatá még a nedvét;
s a magát rázó
Napba szikrázó
térünk földe
locskos zölde
mutogatta végkedvét.
Igy álltam én itt,
szivem szirénit
mind-mind jobban
gyújtván, Jobban
tartva levett kalapom;
s az imádságon
hallván, egy ágon
két szerelmes
madár kell'mes
énekét mohon kapom.
Lassún reszkete
flótám szellete
a levegő
közt lebegő
táncin a szúnyogoknak;
s a majd felzendűlt
prücskök közt csend ült
óriási
elnyúlási
alatt az árnyékoknak.
És ime! Akkor
csalák e gyakor
andalgások
visszhangzások -
akkor csalák őt elé;
midőn az ajtó
nyílván, sohajtó
sarkán, verő
szivem merő
olvadásig tüzelé.
Az Est hallgatott,
a Fuvallat ott
megállt: tőllem
ész, mellőllem
a világ elreppene;
s még csak egy orkán
visító torkán
se volt büszke
úgy egy üszke,
hogy megsemmisitene.
Kis küszöbében
megállt, s szemében
mosolyogva
majd ott fogva
pirúlt el a Fényt-adott:
s a Láthatáron
alol, ziháron
mordúlt még el
a Zaj, s ezzel
én s a Nap - lelankadott.
Ajándék
Lányka, még most is ragyog a szememben
szíves emlékem keserűn tolongó
gyöngye: mért a sors hogy ezen szerelmet
igy letapodta?!
Olly hatalmas volt igaz érzeményem,
hogy hidegséged közepette is csak
néha egy nyájas szavadat ki tudta
csalni, kegyetlen!
Messze vagy tőllem; megutálni mégis
bánatos szívem fogod-é? ha benne
ültetek (jajjal) deli gyilkosomnak
egy - Nefelejcset!
A Holdhoz
Bágyadt Leányifjú![1]
játszi tárgya az édes andalodásnak!
lankadíts le hideg tüzeddel ezen hűs
domb fűvei közt.
Éjnek Királynéja!
Anyja a körülötted égve enyelgő
csillogós csecsemők ezernyi sorának!
nyújtsd dajkakarod!
Légy üdvözölt szép Hold!
téged alkota már a Gerjedelem ma
Istenének: előtted ömledeznek az édes
s a bús kebelek.
Ah! bár elég volnék
mindazon heves érzemény kirebegni
a hideg levegőbe, mellyben alélgat
a tűredelem -
mellyel feléd tömjénz
a Szerencse ölébe' szunnyadozó sziv
hál'adatja - midön kivonja magát, s le-
rogy színed előtt.
Ott a liget híves
rejtekébe vonúlt homály közepén néz
fel reád, kebelekre öszveborúlva
két boldog alak;
a bús halandóság
elrepűle belőllök: angyali álom
játssza ott csak az égi boldogulásnak
szent érzeteit.
Endymion módon
várja kellemetes varázsidat ott egy
lanyha csókod elébe hengeredő kis
völgy csermelye, s az
azt elnyelő tó ott
andalog. - Siet öszve a patakocska
habja, hogyha ezüstös arculatod förd
rezgő tetején.
Fördj! fördj belé szép Hold!
még az Est leesett siralmit is a fű-
szálakon lebegik feléd enyelegve
a szűz Zephirek.
S majd - ollykor a küzdő
hói tornyozatot leverve ha ált'törsz -
üdvözölve köszönti jöttödet a fényt
nyert hűs levegő;
s ott egy Juhar lengőn
csettögő levelén pihenni leszállott
fényke foltodat akkor ollyan igen kész
ringatni vele.
Neked piheg hálát
a Szerelmese enyhü oldala mellett
álmot urbikoló kis Gerlicehím a
szűk fészek előtt.
Neked virít vissza
fényt azon ragyogó bogárka az éjben,
melly tüzet vet amott az elmaradott út
hökkent fiának.
Téged sohajt a Meg-
tévelyedt. Tereád esenkedik a Nap
tűzvilága vegyes zajába' kifáradt
Bölcs agyveleje.
Téged teként sújtva
a szigor temető kereszti között egy
sirhalom tetején szülői után El-
érzékenyedett.
A csacska berken túl
csak te öntsz örömöt kisirt szemein szép
özvegy Alcionénak ablaka sárgúlt
pirzöldein ált':
ah, csak csupán tőlled
várja vissza az elrabolt Napot - a ki-
tépetett csemetét - reménye reád! te
egy Istene vagy!
Áldott virrasztó fagy-
mécse a hideg éji borzadozások
gyáva rabjainak! jövel, jövel, óhajt
hűs pázsitom is.
Sirján szerencsémnek
rád tekéntek ezen magánybol elázott
arccal - ah, hideg éj királyi Kegyesse,
vedd ált' ez özönt!
És hogyha súgárid
fáradott maradéka majd aluvó szép
Gyilkosom szemein leül Lugosának
árnyéka között:
akkor, Kegyes, csókold
kármin ajkira könnyemet, s vegyesitsd be
játszi álma közé varázs susogással,
hogy érte folyott.
Kérdés
Sírbeli csend a nyúgalom rám nézve.
Tetézve
tölt bé az Örök átka felettem,
hogy lettem.
Végsiralmimat zokogó lantom
zöld hantom
mellett keseregve letúrja itt
húrjait.
Véremben könnyimtöl elolt szének
csendének
hideg közepette lángol a vad
nem szavad.
Homályos szemem függesztvén lombra
egy dombra
dölve hallgatom csak, mint dunnyog
a szúnyog.
Sír a berek, lankadt sziszergéssel
nem kés el
az esthajnal könnyeit hullatni,
siratni.
Fásult létemben mártír a lélek,
hogy élek,
csak a könny mutatja e sikamon
arcámon.
Ah! ha magad mondod halandónak,
állj szónak:
hol az az Isten ki engem eként
nem teként???
Felelet
Mint az éjfélnek óráján
a lebbenő árnyékok
temetőnk ősz kápolnáján
tolódnak, s nyög hajlékok: -
Mint a Kisértet sírásra
meglapúlt setét liget
csúsztatja el az egymásra
pergő szellőt, melly üget:
éntőllem is keservemben
minden úgy vonúdik el,
elfúltak vérző szivemben
báj s öröm míveikkel.
Haj! itt hogy ég! az szörnyeteg,
Tirán az, ki ezt tette???
Nem, zokogja a fergeteg
lelkemben; felelet: Te.
Panaszom
Nem vágytam soha vakmerőn
bírására, sem Édeni
szomjúh'zott gyönyörért - soha!
Nem vágytam szigorú köröm
igy megmennyeisíteni.
Olly csendes vala tisztesen
égő indulatom tüze,
mint a hült Temető, az éj
gyászával betakart ölén:
ámbár Láva futásaként
a kinzó szerelem lepne is.
És nyúgodt vagyok én egész
szivvel, mint az igaz Rény -
nyúgodt, mint az elalkonyat
akkor, amidön a Zephir
kissé ízleli álmait:
ámbár vágyaim olly mohok,
mint a fergetegek dühe.
Mint a Mennyei Lényre, én
nem néztem soha vakmerőn;
szent volt szívem előtt szeme,
szent arcája, tekéntete,
kármín ajkai, angyali
létében csupa szent vala:
ámbár szüntelen e velem
játszó Képezetem hideg
mejjén csüggedezék öröm-
ittasságba merülve el,
mint egy Kedvese csókiba'
telhetlen csupa elbujúlt
Nyájőr a liget ernyiben,
véletlen midön egy bokor
sűrűjéböl ölébe döl
játszó csalfa szerelmese.
S látásába, tenyésztem én
csak, mint üdvözülésre ment
Ősinknek kara Istenünk
nézésében, s az az angyali
Kép, mellyhez könyörögni le-
térdeplék egyedűl - az is
lengő barna haját csalá
ingerkedve magára. Ah!
sokszor néze Leselkedőm
onnét, a fagyalok kicsiny
ágacskái közűl, midön
a szép Nap rezegé magát
bús könnyemben elébe! ezt
Kedves nézte, de csak - kacag.
A Képzet
Merő szemmel, mint egy halott,
két kart fűzve egymásba
sejtek ollykor egy hajnallott
fényt az elkábulásba.
Ugyan mi az? El-elfoszlik
előlle a semmi ó
leple; s ha nézem, széjtoszlik
vele is az embrió.
Ottan repül a világok
véghetetlenségében -
csillagokat járok, hágok
érte a vágy egében.
Keresem, mind-mind gyorsabban
keresem, ez alakot,
s fájdalmimbol sejtem abban
nyíllal a gyilkos vakot.
Oh a vágy forró özöne
itt rezeg le arcámon
s sohajtás közbe' köszön e
Kegyetlen a vérvámon.
Midön ismét a szememnek
nedvében előttem áll,
döbögésivel szivemnek
meg-megjön, meg-meg elszáll.
Én vagyok a teremtője;
mégis Istenem leve:
játékim biztos közlője
áldozatjává teve.
Oh te szép Kép! Szerafinja
a Mennynek! Fényes alak!
szép Kép! hogy én még - haj! kínja
szivemnek - nem láttalak!!!
Kép, melly létedet lelkemnek
szűk lakhelyéböl hozod,
jövel, jövel, kebelemnek
add tüzed - mit kinozod?!
Mikor - te mosolygó képe
beteg esdeklésemnek,
melly mint egy csalófény lépe
elébe reményemnek -
mikor látlak én tégedet,
melly mindég előttem állsz?
ha lihegem szép nevedet,
nem te vagy már, ki elválsz.
Rezeg - rezeg - mind szűnetlen -
a növő könnycsepp között
e rég esmért esmeretlen:
s alig bájba kötözött -
Ott zúdul az enyészetbe
(kong a véghetetlenség
rengetege) a Képzet, be:
utánna a Reménység!
Kihal belőlem a lélek,
s a Remény vággyal tele
csörtet - törtet - mint levelek
közt a forró Est szele.
Elhalva vesz a szem fénye
egy búcsúzó látással:
pedig leng a szüleménye
előtte mosolygással:
még mejjemre is, ölelve,
rogy szivem üdvössége!
(Itt van hamuvá tüzelve
egy Teremtésnek vége!
Itt meghalni - élvén mindég
e Tűnemény karjain -
megfúlni e mennyeiség
lehelete árjain!!!)
Szédűlve ezen szótalan
Képnek hajlok ölébe,
lódúlván egy határtalan
Öröknek mély öblébe.
S mint az Alvó, esésére
felijedvén, nézem, mi?
a Könny kigördülésére
látom, hogy ez mind - semmi.
A Természethez
Melly szép vagy te, Természet!
szép Anyja a belőled serkedező cseppeknek.
Esméri kellemed minden minden alakságodban,
mégse lát.
Nem lát a szerencsés Kor,
mert a szerencse kedves kellemi közt eltéveszt,
a kellem vakitja léted kellemi látásátol
víd szemét:
A sújtott szerencsétlen
megnéz, megesmer, érez is; de nem örvend (nem lát).
Ah, hogy teremtni tudsz csak sziveket: orvossává
lenni nem!!!
Éjeim
Midőn a Halottaknak
Órája megkondúl
a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
lepli közt vadon dúl
a zúgó hang e honyban -
Midőn az elálmosult
Táj e zaj szűntére
majd új szendert kezd elő,
s a régen bemohosult
fáknak Levelére
ismét leül a szellő -
Midőn a Hold hunyni megy,
s még haló súgára
is egy Jóéjtszakát int,
s a végső ezüst hím egy
Tölgy gyepes aljára
párnát jelelve kacsint -
Midőn egy véghetetlen
szent Kéz fél világot
szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
magosságra hágott
az erőtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
teremtmény, e rendes
Temetőn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
egy Sírónak csendes
fájdalmain, a gőgök -
Akkor én a lankadó
bú közt lépdegélek
egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
csillagit a lélek,
hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
tavaszi ágárol
súgár törsökömnek.
Szent Idő, hová levél?
melly virgonc vágyárol
jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
árván nyögdécselő
Madár - te sírt keresel;
de én hűs koporsódat
kerűlöm, mert él Ő,
ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
de (mint az éjtszaka)
nem kedvező Kegyelem:
el is tűnt már a remény,
és ha sírok, csak a
visszhang jajdúl el velem.
Az Andal
Be csendes az estve,
be bágyad a Nap,
be gyászra kifestve -
be hűlt ez a Lap!
Tövében elégve a déli sugártol
az ősz levelecske pörögve lepártol
s le sem jöve vettetik a Zephir-ártol
magán nyöszörögve az ősi határtol.
Csak egy üreg ásít
csak a liget int,
csak ingad a pázsit
csak ejti a színt!
Az életerő kifagy: ott, hol az ékkel
beéjeledő halom oldala kékel,
tünődve egy elfeketűlt döledékkel
csak a siket estveli csend tyütyürékel.
Elbódit az Alkony,
elömlik az ég,
elúszik az al-hony,
ellátszik a Vég!
Elállva marad bajait kilehellve
a megmerült tetem, ajk, szava, nyelve,
egy égi világbol alélt szeme tellve
fut Órionok kebelébe lövellve -
Kireppen az elme
(kicsalva eként)
ki, szive szerelme,
Ki így kiteként!
Gyermekkor
Hív emléke a Természet
élő keblén elenyészett
Mivolt első virányának!
mellyel egyjütt elmúlának
édességi emlődnek -
te, egyjetlen, mellyet semmi
volt-lesz Hatalomszó nemi
ki nem írtnak, valamíg az
eltűnt Örömöknek igaz
fájdalmain vergődnek!
Te, a vak Reménnyel rokon
érzéssel, a sírdombokon
mint az árnyék múlatsz - neked
múlt és jövő egybereked,
s a Holtak szava hallik:
oh, jőjj vissza bús hangjára
nyögésemnek, e határra,
melly az elhervadt kellemek
képeit kereső szemek
előtt gyengén hajnallik!
Boldog Kor! mellyben az élet
élt, s nem tudta azt, mivé lett,
midőn a sors ítélete
örömöt-élővé tette -
s hogy rajta még fordítson:
szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasztnyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
porban húzott grádicson.
A Kelet örömöt, szinte
mint az Alkony, egyképp hinte,
egy nádló, pajtás, egy alma
egész vagyona, s hatalma
már új diszbe öltözött.
Csak gondatlan andal volt a
gondolkozás egész volta -
egy könnyű könnycsepp ragyogott
szemében, ha tán elrogyott
Vére sírba költözött.
Úgy játszodott elméjével
az Öröm, mint lepkéjével
ő maga - könnyű fonálon
eresztvén el a fűszálon -
örűlt rabjának a rab;
s ha majd ümmögni a béka
elkezdvén, hosszú árnyéka
mellett egy porvárban bőgve
a Csorda kolomppal jöve;
s a Napbol még egy darab,
egy darab a haldokoló
vidéken végig a Folyó
tetejéig elpirított -
könnyű sohajjal hagyított
mindent el - eltűnt a rang;
a Denevér repkedése
közt is (mintha várna) kése,
s a zokogó Toronyóra
ütvén, majd takarodóra
szólt az estveli harang -
akkor is még a ház sarkán
megállván, mosolyg, a tarkán
setétedő felyhők alatt
mint fütykéli a vég-dallat
egy aludni készülő,
elmaradt párját szerető
esdekléssel nézegető
Madárka - a setét völgyön
csacsogó terebély tölgyön
vetett fészkén hogy ül ő.
Hogyan egy Lány a Tó mellett
telepedvén a kedvellett
mosásra választott gyepre,
ott a másnapi Ünnepre
fűsűlé hosszú haját;
a körűle szánakodó
hanggal nedvért rimánkodó
szúnyogsereg csapódozott
feléje a sűrű bozót
közűl, enyhítni baját.
Végre eltűnt minden - alom
közé rogyott a szorgalom -
elaludt a varázs, s bele
az ifjú-álom kedvele;
eltűnt majd ez álom is,
midőn a csalófény benne
elenyészvén, felserkene
az Ifjú Férjfiúságra
(mutatván a valóságra:
miként volt minden hamis).
Hol a Ded örömit hivé
csak andalító képivé
leve a Jelenvalónak -
csak visszhangja a Hangzónak -
egyj kétséges Képezet!
Eltűnt! eltűnt bájod ekkor,
eltűnt, te édes Gyermekkor!
alig maradt voltod éke
betegen sajgó emléke:
az idő befedezett.
Kerestem azt ott, hol Éltem
örömeit így eléltem
alig tizenötöd éve -
az Eget s Napot kivéve
majd minden esmeretlen.
A Tó elmúlt, hol estenden
a Leány ült; azon renden
egy kis Külső-város kele,
s a kiírtott Bozót helye
szép sík: nekem kietlen!!!
Kidölt a Tölgy, mellyen vára
a kis madár kis párjára;
Est-játékim tündér-vára
porban húzott grádicsára
töltött Útca hányatott.
Azon két kicsiny csemete,
mellyet kis kezem ültete,
mint két nagy fa a zivatar
ellen oltalmazva takar
Ház mohos héjazatot.
A boldog Éjj[2]
Szép Kedves, aludj csendessen,
hogy álmod édes lehessen:
én itt a setét hívesen,
Kedves, dúdolok!
Álom, álom, szép lepleddel
szendergő Kedvesem fedd el!
én, míg sziszerre gerjedel,
néki bókolok:
Csendes Éjj! rengesd öledbe,
Árnyék-pólyád közé tedd be,
olvaszd fel lehelletedbe
gyenge gondjait -
Fél-Hold tövisses súgára,
ne törj Kedves arcájára;
minden lélekzetit már a
hívség ójja itt. -
Balzsam-illatot lehelő
híves nyár-éjjeli szellő,
térj ki szőke fürti elő' -
hunyj, Zephír-sereg! -
Szenderedj el szívreható
jajjoddal párod sirató
gerlice! hisz az altató
nesz is szendereg. -
D. T. J. ***hoz
...............
(27. August. 1816)
A Magyar Olimp' világán,
hol olly álmos még a drágán
vett Homálytol fedezett Lét,
Fény, minden hozzád közelét!
Hol két pólust vévén egybe,
csak egy ponton akad Kegybe,
s Rénybe Lelkem (elragadva
Istennét lelek magadba)
nem Látott! de egy Ideál,
melly esmérten előttem áll -
Távol Lét! de egy mennybeli
érzéssel szeszedtöl teli!
Képzelődésemnek árva
országát feléd kitárva
látom a semmiségen túl,
Dics-oltárod miképpen gyúl.
Számtalan koszorú rajta,
mellyet Pannónia hajta
tapsolva lengő fürtödre -
Istenné tett illy idődre! -
Istenné (D.** keblében,
kedvelt kertednek ernyében,
hol varázsló Tryposzod áll,
mellyröl egész Haza csodál -
ott, hol pompás Laurosod
alatt vidám Geniusod
téged mutat, mosolyogva
szokott enyhelyedre rogyva -
hol hozzád törvén, a görbe
ágocskák közt, esik tőrbe
a nyájjal dalló magadat
idvezlő szép alkonyodat).
Feléd akartam haladni
számos koszorúdhoz adni
még egyet, kicsinyt, számodra
tévén buzgón zsámolyodra:
Akkor lódítá egy csergő
visszhang hozzám a kesergő
Özvegyed bájos siralmát -
részt véve érzém fájdalmát -
Akkor, hogy csekélységemet
felejtvén, üdvözletemet
hozzád emelném, Klavírod
akkor zúdúlt fel, hol írod:
"Aranyfürtű Apollómnak" -
Oh, a szerencsés Apolló
karjai közt illy Lantoló!
Csak azólta írígyelem
Istenségét, hogy ezt lelem:
"karjai közé rogyok" sat.
Új esztendőre
(1817)
Vidám elme
te! szerelme
az örökös tavasznak -
csend és béke
egy gyermeke,
kinél búk s ürmök asznak!
A szerencse
folyton öntse
rózsáit öszvényeden,
elégedés
vezéred, és
légyen köröd egy Éden.
Minden reggel
víg sereggel
játsszon a Nap súgára
(mosolyogva
lépbe fogva)
Arcád diadalmára. -
S Neked intsen
báj-bilincsen
jőve az Alkonyodat
végső fénye,
hogy rabkénye
készítse meg álmodat.
És ha majdan
e Kor hajdan-
korrá változik - midőn
Élet s Halál
számot talál
vetni a hosszú időn:
Akkor, Kedves,
vedd jól, nedves
szememböl, végtisztemet;
Ott örökké
légy Élőké;
bár itt egy hant eltemet!!!
Egy Könny
(Betti sírhalmára)
Még nem dölt le a Nap locsos párnájára,
piroslott e haló félvilág határa
egy csendes őszi napon,
hogy bágyadt lengéssel tettek a Zephirek
szárnyokrol le egy szép Geniust a nyírek
ernyében e sík lapon.
Egy új síron nyugvó új Emlékfedezet
mellöl futott, mellyet minden Tér könnyezett
ott keresztüljöttében;
mert hószín kezéböl egy Búsfűz-ág konyúlt
hervadva - vele mint a Nap hogy alkonyúlt
szép könnye ellenében.
Egyik fa héjába (hullt könnye a fűbe
részvételt varázsolt minden szirtszivűbe)
véste be nevét s - Bettit:
Betti, Betti, neked jónak - szentnek kellett
lenni, hogy Kedvesed, kedves Betti, E' lett,
áldozva könnyezetit!
Oh, millyen nyomorúlt az ember az élet
ösvényén! csapodár forgandóságé lett,
hogy behengerült ebbe:
világokat álmod a világ hátára,
s alig a csontember egy kis gödröt tára,
már nincs könnynél egyebe.
Ah, szenvedd ezt, Betti, szenvedd el hantodon!
ollyan szegény levék e gyászos napodon,
hogy ennél többem nincsen:
ne útáld meg ezt, a hely, hol vagy, útálót
nem tart - esmeretlen esmerőssé vál ott -
túl minden gát-bilincsen.
Egy télizöld, egy szál nefelejcs sírodra
tőlem, töltse ki az éveket, számodra
mellyeket nem szánt a sors:
Geniusodnak is kedves emlékében
számossakat élsz még az élet körében,
lett bár halálod illy gyors!
Nyúgodj békével, Szent! nem fog a föld téged
terhelni, jó Lélek! mosolygón lett véged
jut szebb virágzásához;
midőn Anya lévén kis Amáliádat
veled dicsőülve viszed a Hálá'dat
mennyei zsámolyához.
Csendes lelked, örök végvágyakodásod
(most már veled játszó víg álmodozásod)
ért célja Reményednek;
mert nvugvópárnáid lettek erkölcseid,
s ámbár könnyeznek is itten kedveseid,
te mosolygsz - Elekednek.
Kisded Alakodat álmai közt nyújtod,
vídámon mutatod magadat Juditod
csalódó karjainak:
de egy hideg angyal, jéggé vált kezével,
kitépi öléböl, minden reggelével,
e Fényt, szép álmainak.
Oh, Betti, serkenj fel! mosolyogj éretted
síró Geniusod szemébe! helyetted
add nekem a hűlt Hónnyat,
vagy vond rád örökre szent Szemfedeledet,
ne játszd ki utánnad rebgő Kedvesedet
hunyj le, mint ez alkonyat!
Egy télizöld, egy szál nefelejcs hantodra
tőllem is, és könnyem egy van még számodra
elfojtva az ingerbe';
s csendes fájdalmam adózzon emlékednek,
ahányszor a napnak szikrái erednek
aludni a tengerbe.
Dabasi Halász Bálinthoz
(Neve napjára s tőle való búcsúvételre)
1818
Öt telet nyelt már el az ősz Enyészet,
hogy göröngy-pályám zavarán elölméssz,
Mentorom; felszóll Követőd: im, itt elválik az ösvény!
Rózsaújjakkal fedi fel varázsit
visszaemlékem sok öröm-napomnak.
Sírba dölt minden; csak az embrióbol integet egy még:
Névnapod tűn fel hideg éjeléböl
gyenge biborszín lepely-árba vonva
lanyha vídot hint: heve itt ömöl csak öszve szivemben!
Tapsom együtt jár karon a keservvel,
itt szakad ketté ezek öszvefűztén
bennem a természet! erő, hová vissz? fényre? homályra?
Fény, neked Bálint! Örömöm zokogja:
élj!!! Koránt jöttem kegyed édenébe;
megbocsásd hát, csak kebelem mozoghat nyelvem erőtlen.
Itt valék Arcadia báj-ölében -
itt! Te Bálintom, Te valál! megengedj:
csalfa kecsekkel mutogat jövendőm másikat ismét.
Élj azért vígan! Megelégedésre
tűnjön e Nap fel sokat! a szerencse
társad, ösvényed, jelened, jövendőd légyen egészen!
És ha majd egykor hideg éjelébe
visszasíkamlik Napod a határra:
édes álmot nyerj, mineműt kiván a Hál'adatosság.
S.*** Mollihoz
Míg ennyi kellemet
játszó szemeddel
oh, Molli! szivemet
nem vetted el:
addig örömben el nem hala
mosolygó Éltem víg angyala.
Az Alkony énekem
csendét nevette
és vidám volt nekem
Nap kelete:
nem sírt az Erdő szűz éjele,
nem sírta álmom párnám tele.
S most, hogy égő szemed
virúlt Reményem
rózsáiban fered
már könnyezem.
Ki adja vissza e kincsemet,
mellyet két szép szem sírba temet?
Nyugalmam, Életem
víg Lelke! hadd ott,
hadd a Reményt! nekem
könnyet adott.
Oh Molli! Molli! nem könnyemet
fájlalva marja ez szivemet.
Azt, Molli hogy velem
egyezhetetlen -
azt sírja kebelem
mind szűntelen.
Majd, majd ha e Vágy véget talál,
s sorsod öröm lesz, enyim halál,
Lelkem Veled repes,
súgván e szómat:
"Nézd meg, Molli - gyepes
sírhalmomat!!!"
Rege
Fáradt csend sziszegett az Éj homályán,
s egy fél gyászba borúlt Világ elalva
nyúlt a Nyúgoti Óceánba dallva
nyelt Nap szemfedelének íres alján.
Gyászkürt hely'tt temetési pompa jajját
az éjféli harang zokogta - csillog
fáklyáúl rezegő ezernyi csillag -
s a harmat siratá keserve rajját.
Fáradt csend sziszegett! az álom-érte
Lét hives takaró alatt nyöszögte
jővő reggeli életét; leszegte
a Göncölyt az Idő, s sorát kimérte.
Sír-csend közbe magam merő szemekkel
nézék el szigorú kerűletemböl,
egy könny mozdula csak ki, és eszemböl
emlékem kiszökött - kisértetekkel.
Itt-ott néha ha láthatám a házak
ablakjábol előlebegni nyúlánk
árnyékát valamelly Kicsinyje fúlánk
sírására felébredett Anyának.
A szomszéd Fedelén zajogva, elmét
bódító csuszogási közt, egy ormos
kandúrmacska nyivogta volt le kormos
kéményen panaszolkodó szerelmét.
Elvált bennem az Élet a Tudástol -
édes Molli jutott eszembe, s sorsán
búsongó kebelem rebegte gyorsan
vágyát a levegőbe, melly palástol -
Megkábúlt szemeim hideg tüzének
pályáját tova cinterenyjeink el-
korhadt Sírkövi (Lélek-Össeinkkel)
függeszték fel. Odébb nem is menének.
Akkor, mint valamelly százados Kisértet,
hogy ment, láttam, aláfelé az árok
kóróbürkei közt (erős fa-zárok
végett) egyj eleven halotti Képet.
Ember volt, rebegém, bizonnyal Ember!
könnyem béfagya, s boldogabb vidéket
óhajtó kebelem susogta: Béket
végy hült szívem! utánna vitt az inger.
Már mentem. Futamúlt az éji felhő,
a zászló szomorún nyikorg tetőnkön,
és elhulladozó cserépdarab lön
porrá, hogy leragadta volt a szellő.
Ott álltam, közepén azon tanyának,
hová nyúgodalomra vágy sietni
minden Bús - rabigát nevetni-vetni
Úr a Pórral ölében egy anyának.
Ott, hol lábom alatt, az eltapodt zöld
közt (melly izzadozásiból az Ősök
áldott hamvainak kinőve) Hősök
elhúllt száji helyett nyögött fel a Föld.
Ott ült egy mohos oszlop oldalánál
Ő, Ő - nyomdokival komor szivének,
csak most szűlt Zephirek törölgetének
hószín fürtivel a poros mohánál.
Sóhajtám: te ki vagy? s vadon szemével
nézett rám - lehajolt a földre - vett port,
mellyet majd keserű nyögéssel elszórt
a négy szélre ki, reszkető kezével.
Úgy van, por! rebegém magamba', s békem
elholt napjaihoz repűle vérző
emlékem, keserűn nyögé az érző
szív: Mollim sohasem mosolyga nékem!
Jegyzetek
1. Emlékeztetem az olvasót azon tudvalévő dologra, miképpen a Kezdetbeli őseink imádván a Holdat, nem tudták, mellyik Nemben légyen: nyájas és csendes voltárol Leánynak vélték; de minthogy éjjel járkál - tudván az Asszonyi félénkséget - inkább a bátor férjfi nemet gondolták. Innét lett, hogy két nemet tulajdonítottak neki, és egy férjfi köntösbe öltözött Leány képében tisztelték.