BARÓTI SZABÓ DÁVIDHOZ

Midőn egy szerencsétlen munkát közle velem.

Mint bánthattalak én meg úgy, barátom,
Hogy te engemet ezzel a csömörlést
Indító csevegéssel öldökölj meg?!
Testét lepje meg a gonosz pokolvar,
A csorgó fakadékok, a büdös rüh;
És a csontokat hasgató podagra
Mint a gombolyagot, húzza össze ujját,
Ezzel tégedet aki gazdagított,
Ily istentelen átkozott darabbal.
Ah, nem láttad-e, hogy szegény Kazinczyd
Elvesz mérgibe, majd ha olvasandja?
Várj, várj, nem viszed ezt el; összegyűjtöm
A sok Kónyit, a nem magyar Zechentert,
S nyomtat Landerer amit hónaponkint;
S majd ha összeszedem, barátom, őket,
Érdemlett jutalom fog érni érte.
Várd bízvást! - Azalatt oszolj előlem,
Akármerre vezet szemed világa,
Rút fajzat, pökedelme nemzetemnek.

A VALLÁSTALAN

Töredék

     Elázott szemmel s szánakozva nézem én
Az esztelenség vakmerő bolondjait,
Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés
Egyik széléről a másikra térnek el;
S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon
Kötözve tartja vért könyvező foglyait.

     Felfúvalkodva s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényeken elébb;
S kérkednek a bolondság csengetyűivel.
Nézd, - ekként szólnak -, a mi útunk tiszta út,
Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt zsinór jegyzette el,
S minden lépésünk távolyabb és távolyabb
Von el bennünket a megvakított sereg
Könnyhullatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta el, s vastag homály,
S vakon s tipogva vonják rest lépéseket,
Amerre papjok a setétbe tévedez,
Amit parancsol, amit kíván, azt hiszik.
Barmokká lesznek, s rettegvén a büntetés
Előtt, édesség nélkűl töltik élteket.

     Ők így: de minket a Világosság vezérl,
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait.
Nevetjük a csábúlást, mellyel a ravasz
Papok sötétebb századinkban orrokon
Hurcolták a vak népet, mellyel ők
Világosb századinkban kincset gyűjtenek.
Magunktól függünk, s jobbunk mellett a szabad
Élet, balunknál a vígasság múlatoz;
Nem íjeszt minket a menny fellobbantott tüze,
Nem íjeszt földet renditő dördűleti:
Ha csap, könnyebben s kínok nélkűl dűlök el
A semmiségbe: hogy ha nem csap, hasztalan
S gyermekhez illő vólt a gyáva rettegés.
Kedvemre élek s vígan tőltöm éltemet,
Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kedvem az!
Hazám, barátom, istenem magam vagyok...

A TAVASZHOZ

A szép kikelet
Üzi a telet,
S zúzos förgetegét,
Bolyongó fellegét,
Lágy lehelleti
Messze kergeti.

Amit szemem lát
Hosszas bánatját
Szeleknek ereszti,
Víg kedvét éleszti,
S újult színre kél,
Hogy elmúlt a tél.

Még a madarkák
Félénkek s némák.
De majd nemsokára,
A tavasz szavára,
Előállanak,
S dalt indítanak.

Ah, a szép Cenci
Ide jő ma ki.
Ha a zöld ligetet
Az elkeseredett
Bús fülemile
Jajjal tölti be.

Oh vajha akkor
Valamely bokor
Mellé rejtezhetném,
S kényemre nézhetném,
Szép tekinteti
Mint kedvelteti:

S ha a pajkos szél
Lopva neki kél,
S sebes repületi
Leplét félreveti,
Szemérmes szemmel
Miként pirúl el.

Oh szép kikelet!
Verd el a telet,
S ha Cenci ide jő:
Olvadni késztető
Leheleteddel
Szívét lágyítsd el.

A TANÍTVÁNY

Kékellő violák illatozási közt
Szűle egy gyenge leány engemet ott, hol a
     Szirt forrása magasról
          Tajtékozva szökell alá,

S lágy keblébe fogott, s kisdede homlokát
Elhintette tüzes csókjaival, s Te, mond -
     Serdülj, s amiket itt látsz,
          Zengd majd lantom idegjein.

Így szólván elhagyott. Hirtelen egy galamb
Lebbent nyögve felém, s elfödöze a tavasz
     Ifjú lombjai közzé,
          S mézzel tömte meg ajkamat.

Nőttem, s amit az ér szélein, ott, hol az,
Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen,
     Amit szirtpatakomnak
          Vad zajgásiban hallanom

Engedtek kegyesen szent jelenéseim,
Már-már zengi dalom; honnomat egykor, és
     Lelkes nagy fiait; most
          Még csak gyönge szerelmeket,

És a lyányka szemét, aki remegve fut
Lobbant lángom elől kertje homályiba,
     S ott, a csintalan! önkényt
          Hull keblembe, de fut megint.

BOR MELLETT

Fogy az élet, s nemsokára
     Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
     S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
     Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
     Ha iszom, kacaghatok.

Még most, hála istenimnek!
     Kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
     Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfogassa
     Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
     Ki sziszeg titkon velem.

Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
     Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
     Hajam barna fürtibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
     S pajkoskodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
     Nyilt karod között lelem!

GRÓF TÖRÖK LAJOSHOZ

Hatalmas mesterének egy szava
Miként hozá ki a puszta semmiből
Ezt a tömérdek mindent, s önmagát
Az érthetetlen, a megfoghatatlan
Nagy mestert, fejtik leckéid nekem.
Oh, ahelyett, hogy e mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd el;
S kikapva e szép világból, hol magamnak
Honn lenni látszom, és ahol szemem
Gyönyörködése millio tárgyait
A legvarázsb sötéttisztában, és
Nem elvakító fénynél látni szokta;
Ne kényszeríts, időn s ürön keresztűl,
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És aholott én, durva föld fia,
A fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele óta,
Mind addig, amidőn havát az ősz
Fejemre még nem kezdte hinteni,
E viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni s megkapni a valót,
És mint menyasszonyt keblemhez szorítni,
S új szebb, jobb éltet élni karja közt.
De ő futotta a vakmerőt, s az éj
Lidérci közt eltűne, - nem haraggal,
De mint ki később újra visszatérend. -
Kétség s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a természetet: siket volt;
Kérdeztem bölcseinket: ők csevegtek,
S bizonytalanbbá tőnek, mint valék;
Barátim vállat vontak, s hallgatának.
S arany korom használtalan repűlt el,
S büntetve voltam kábaságomért.
Többé nem űztem a futót, s magamba
Vonúlva azt kérdém, amit tudhatok,
És amit tudnom használ. S ő jutalmúl
Megtért, s így szóla: "Láss! Amit keressz,
Nyúlj be kebledbe, s feltaláltad..."

*

Saisban egy ifjú - így beszélte nékem
Egy celta bölcs, ki már egyptusi
Hosszú útazásiból honn érkezék,
És ami ott, a titkok szent helyén,
Őnéki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte ki - panaszra költ
A hierophanta ellen, hogy nagy reményit
Ravasz sikamlatokkal játszadozza,
És a valót felfödni néki késik.
Mim van, ha mindenem nincs? kérdi az ifjú;
Van itt több és kevésb? Hát a való
Úgy summa, mint a test érzékinek
Ál-boldogságai, melyeket nagyobb
S kisebb mértékeiben bírhatunk?
És mégis bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem egy-e, amit látni óhajtozom?
Ám végy ki egy hangat a lant zengzetéből,
Az ég ívéből egy színt ám szakassz ki,
S semmid marad, míg a szép zengzet és
Szin mindene egyűvé nem szerkezik.

Ekként beszélvén, egy szép gömbölyeghez
Jutának el, hol egy beleplezett kép
Óriási nagyságban tünt a megíjedt
Ifjú szemébe. "Szólj - mondá - mi ez?"
Ez a való, mond a pap. "A való?
Hisz ennek látásáért lángolok,
S előttem éppen ő lepleztetik."
Pörölj az istenséggel érte - mond
A hierophanta - nincs az a halandó,
Ki fellebbentse e leplet, míg magam
Föl nem lebbentem. S aki ezt illetendi,
A szentet, a tiltottat, mond az isten...
"S mit mond?" - az a valót meg fogja látni.
"Csudálatos! s te nem vetéd-e fel?"
Én-e? nem én soha; s e viszketeg
Meg nem kísérte még. "Nem értelek.
Ha tőle nem több, mint e gyönge közfal
Rekeszt el; úgy könnyű lesz..." És az isten
Tilalma! mond rendítő hangon a pap.
E gyönge közfal nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sok mázsányi súly.

Az ifjú mély gondok közt tért haza,
A tudni vágyás szomja csöndes álmát
Szemétől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A gömbölyeghez. Megmászni a kerítést
Nem volt nehéz, s egy bátor felszökellet
A kép elébe teszi a vakmerőt.
Itt áll immár, s borzasztva fogja környűl
Az egyedülvalót az éltelen csönd,
Melyet csak a lépdellés dobbanásai
Szaggatnak meg a kripták boltjaikban.
A kuppolának nyilásán keresztűl
A hold ezüstkék sápadt fényt lövel le;
S rémítve, mint a megjelent istenség,
Csillámlik a boltnak sötéte közt
A szent alak, lenyúló fátyolában.

Bizonytalan lábakkal lép az ifjú
Közelbbre a képhez, s ím szentségtörő
Kezei a fátyolt már illetni akarják.
Hőség s fagy járják végig tetemeit,
S látatlan kar röpíti vissza. "El innen,
Boldogtalan! el innen! - így kiált
Melléből egy hű szózat, - Te fogod
A legszentebbet megkísérteni?"
Nem érti ő, nem hallja a szózatot.
"E leplet - mond az istenség - halandó
Föl nem vetendi, míglen én fogom.
De nem vetette-e mellé önmaga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a valót?
Ám érjen ami akar, én eltolom
És meg fogom - sikolta - látni." Látni?
Ezt zúgja utána a nyúlt Echo nevetve.

Így szól, s lekapja a leplet... A papok
Elnyúlva lelték más nap őt az Isis
Szent zsámolyánál. Bomlott, sápadt arca
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt az élet vidámsága tőle,
S korán sír nyelte el a boldogtalant.

AZ ÉN BOLDOGÍTÓM

     Nincs millió közt egy, kit a fene
Vak Ate így vett volna korbácslásba,
Ha megdühödve kapkod néha másba,
Azt megkönnyítni felkél istene.

     Ah, engemet nem véd őellene
Sem ég sem föld! E szörnyű bajvívásba
Ájúlva dűlök újabb ájúlásba;
S írt nem találok, mely enyhítene.

     Ámor megszánta, éltem kínjait,
S mond: Én enyhítem akit a Sors sújta.
S bérűl ölembe tette le Sophiet.

     És ím, miolta nékem áldást nyújta,
S bús éjjelemnek bájos mécset gyújta,
Nem érzem a Sors csapkodásait.

AZ ÉN BOLDOGÍTÓM

"Milliók közt sincs egy, kit a fene
Vak Ate ekként vett volna szabdalásba.
Ha megdühödve kapkod olykor másba,
Segélni azonnal kész az istene.

Ah engemet nem véd őellene
Sem ég, sem föld! E szörnyü bajvivásba
Lankadva dőlök újabb lankadásba,
S nincs ír, mely sebemen enyhítene."

Megszánta éltemnek Eros kínjait,
S mond: Én enyhítem akit Ate sújta,
S bérűl ölembe tette le Sophiet.
És ím, mióta ő nékem áldást nyújta,
Bús éjjelemnek bájos mécset gyújta,
Nem érzem a vad csapkodásait.

A SONETTO MÚZSÁJA

Mint a szerelmes járja szép párjával
Menüetje keccsel teljes lépteit,
S ígézi a szála torlott rendeit
Enyelgő vissza- s vissza-fordultával:

Honnom Ausonia narancsgallyával
Körűlölelve főm szép fürtjeit,
Úgy járom én kobzom lejtéseit,
Két négyét összefűzve két hármával.

Gerézd övedzi mostan homlokom;
Ott, hol Tokaj nyújt nektárt istenének,
Víg szárnyokon kél a nem-hallott ének.

E szép vidék lőn kedves birtokom;
Egy új Tibull itt megdicsőjtett engem,
S én őtet és hölgyét örökre zengem.

BERZSENYIHEZ

     Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam! ők az iskola
Törvényeit bátran általszökdösik.
Becsűlik a törvényt, de csak ha jó;
Becsűlik a példát, de csak ha szép.
De kell-e törvény, kell-e a szépre példa?
S nem-széppé a szépet s a rútat viszont
Nem rúttá, e kettő kénye tészi-e?

     A babonának reszkető fia
Nem lát, nem hall; tanítják, s ő hiszi.
Homér hatosban zengi hőseit,
Úgy érti mesterétől, - s a hatos szép.
Murány rotyog, totyog, potyog, szotyog;
És minthogy összefűzte Gyöngyösi,
Ím a rotyog, totyog, potyog, szotyog szép.
Két kurta egy hosszat ád. Tehát, csak értsd:
"Remegő nyulakat, avagy bitang darut a hurok..."
Mert ezt Horácban így lelé; pedig
Ő füllel, újjal méré hangjait,
Fület-varázsló zengzet, szép iambus.
Nyilván ez is szép jambus lesz tehát,
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
"Te, szerelem! eleget epedek; eleget iszom az üröm..."
S szebb, mint a gunyolt Accius sorai!
Daykának édes zengzetű dala:
"Homályos bánat dúlja lelkemet;
Talán újúlnak régi szenvedésim,
Talán tündér előre-érezésim,
Rémítnek?..." rosz; mert másod és negyed
Fogásiban az első tag hamis,
S középben a vers ketté nem hasad;
S így Dayka ügyetlen s lomha verskovácsló.
Nem vétek, hogyha Virgilben s Homerban
Négy sponda lép négy dactylus helyébe;
De Dayka a másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. Ők a harmadik
Cikkelyben általszökdösik gyakorta
A nyúgalom pontját, és mentek érte:
Pert vonz fejére Dayka ezt hogy teszi.
Oh, marhalelkek, méltók vonni igát,
Mert fül helyébe féket kaptatok; -
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kacajra, hányszor már epére!

     Mi tészi verset verssé? "Szózatosság."
S mi ezt? A hosszú s a rövid tagok
Arányos és kedveltető egyezése.
Vers ami a fülnek, hol tág, hol szoros
Törvény szerint, nyújt bájt, s a holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
S a nyűgöt, mely közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
S így Plautusnak s Terencnek rendei,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Füled gyönyörrel s játszva verdesik.
így jambusom, ha páros öt fogásin
Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak, s ha véghelyén
Nehéz ütést nem bukdostat; keményt
Kettős röviddel ütni ő nem szeret;
Komoly dalának bátran járja táncát,
S az iskolások feddésit kacagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, akit nyájas istene
Keggyel vezérel a saját nyomon.

     A verselés legrégiebb neme
Az volt minálunk, melyen vén Tinódink,
Szikszó borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, mely hat párja közzül
A sort középben kétfelé hasítván,
Csak eggyikének adja gondjait,
És mégis oly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik,
És a vezérrend két utóbb csapását
Selypűl nem adja vissza a többiben:
S házát s hazát, és szállát meg valát,
S vagyont s hagyjont nem toldoz együvé.
Az adva, rakva, kapva lél kegyelmet,
Mert kedves olykor még a tompa hang is.
Elhalhatatlan fényt ezen nyere,
Ki majd dicső ősének hős elestét,
Majd a kemény lány csüggesztésit dallá,
S egünkön Zrinyi csillagként ragyog.
Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi,
Jóval tanúltabb, s fentebb szárnyalásu.
S e versnem hordja Zrínyinek nevét.

     A Tiberis s Ilissus szép leánya
Sylvesterünket fényesb útra hívá.
Magasb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk szózatosb folyását,
Nektáros ujjal ő illette meg,
S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a tér, füleltek a tetők,
S Tihanynak játszó lánya felkapá
A kedves hangot, s sokszorozva vitte
Tátránknak égbe nyúlt szikláihoz,
És aholott az Olt siet vizét
Az Isterével egyesíteni.
De a Hellenis a rekedt koboz
Nyivását kedvelő sereg között
Még nem talála érzékeny tisztelőt,
S jobb korra várva, nyúgalomra dőle.
Ráday költé fel azt hosszú altából,
És Pécelének zöld árnyékiban
Titkos szerelmek űzésére hajtá.
Itten lopá el a szerelmesektől
Egy pór zarándok lantjokat. De Zeüsnek
Szelíd leányi tűkkel kergeték
Boszús halálig a tolvajt, s kezében
A szózatos lant tompa hangot ejte.
Rajnis, Szabó s Szabóval Révai
Nyerék meg azt a kedves éneklőtől,
Ki őutánok egyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
(Mert a dagály nem fenség) mint Virágra.
Sok a meghitt: a választott kevés.

     Az ének és a vers ellenkezésben
Allottanak mindeddig. Az rövid
Ütést adott emennek hosszújára;
És amidőn ez megszökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
S így a tudom majd túdom, majd tudóm lőn,
S a lányka mézes ajkát a zsolozma
Hamis hangzások ejtésére kínzá.
Hermesnek békebotját Ráday
Nyújtotta el a két versenygő felett;
S ők, mint a kígyók a boton, legottan
Szerelmes összeölelkezésbe keltek,
S visszálkodásuk harca véget ért.
S most a magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a nagy békéltetőt
Hermione hálásan tiszteli.

     Nyert a magyar dal, amidőn görög
Tetőkre léptetett. De veszte a régi,
Midőn új éket raggatának rá.
A lagzisoknak részegült cigányaik
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába bújni kényszeríték,
Hogy cincogásaik mellett a Homer
S a sánta Musa táncát lejtegetvén,
Patkós bokáit összecsattogassa,
S a csürhe nép közt vad kacajt röpítsen.
A részegeknek tetszik e veszettség;
De akinek szent tűz hevíti keblét,
S Hellasnak istenségit tiszteli,
Az átkot-vonszó helytől futva fut,
S a farsanglás szentségtörő bohóit
Adrasteának boszujára hagyja.

     A Zrínyi kobza két pár húrjait
Egy párra szállítá le Bessenyei;
Azért-e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a szűk nyelvben? vagy mivel,
Prolkrustesi ágyként, a négy rend köre
A gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást,
És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol?
Az örsi öreg nyirettyűs, s Barcsai,
Rokon nagy lelkek, összeforrt barátok,
Verseik kidolgozásában nehézkék,
S eltelve mégis végtelen kecsekkel,
S magyar lelkeikben halhatatlanok:
És, aki testvérének sírkövét
A bánat ágával foná körűl;
És aki Cídet hozta tájainkra,
És Ányos, eggyütt indultak vele.
Körűlök elbájolva gyűle fel
Egy dőre pórhad, s minden hangicsálást
Zengésnek véve, mint a tók lakói
A fülmilének csattogása mellett,
Rekedt szavával dong, kong untalan:
Pirult a büszke Pieris, s helyére
Nyomván a hulló pártát, títeket
Szólíta fel, honom nagy díszei:
Kisem, te Berzsenyim, s Rózának boldog férje
S kevély örömmel lépe társai közzé.

     Barátom! Orczy s társai már avúlnak;
Avúlni fogtok egykor majd ti is!
S mint a te fényed vet homályt Bugacnak
Szent dallosára most: úgy zengi majd
Az unokának egy újabb Virág,
Egy újabb Dayka szózatosb dalát,
Mely a te lantod édes énekit,
És amit istennéje súg Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, s távol a határ!
De nem lesz oly kor, mely a vak tudatlan
S a pöffedt kancsal bölcsnek boszújára,
Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Marsyas azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, s még a poklok is, fülelnek,
Neved csudálás nélkül emlegesse.
S mint én irígylem "két rőf pántlikáját"
És a "nyomorgó csárdát" Orczytól:
Akként irígylik majd "Psychéd" neked
S amit hazádnak szent szerelme zeng.

     Amely leány énnékem a legelső
Sonettet ihlé nyelvünkön, Somogy
Venusiumának szózatos hattyúja,
A te éneklőddel megmérközni fél.
Ő nem leánya az aegis-csörtetőnek,
Nem egyik huga a Delphi szent urának,
Nem öltözött Cyprisnek bájövébe,
S a zengő páncél szárnyas táncait
Pallassal felhők közt nem táncolá.
Hol a Hegyalja látni örűl magát
A sullogó Bodrognak tűkörében,
Ottan akadt ő egyszer dallva rám,
Befutva Eosnak lángsugárival.
Mint hűltem el, s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Inte, hogy követném,
S követtem őtet. S amint e zavar
Lassúlni kezde keblemben, s az élet
Szózattal együtt tére vissza, kérdém:
Ki vagy te, szép szűz? Lángoló szemed,
S e barna fürtös üstök, e szemérem,
S orcáid színe, s e varázs kecsek,
Benned honom szép szültjét sejtetik:
De barna, fürtös üstököd virágai,
S a hang, mely édes ajkidon lebeg,
S egy mondhatatlan báj, melyet szemem
Még eggyikén sem láta szépeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csudállak és szeretlek!

                                        S a leány
Mondá: Nevem Xenídion s Etelke.
Báróczy volt az ápolóm, az új
Szép Atticának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
S távozni a durva nép beszéditől,
S nevetni a durva nép vad gúnyait.
Kis énekem, mely hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a
Quirina, s a szép Maeonis dalát,
S amit Torquata, s Louison s Goetchen zengtek:
S pártáik elhúllott virágaikat
Pártámba fűzöm e völgy díszei mellé;
S kényem szerint eldallom bérceinknek
Mind, amit tőlök eltanúlhaték.
Így bánt Quirína a Maeonis dalával;
S Virgil s Horác Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A föld nagy asszonyának homlokára.
Csak a butát rettenti, ami még új,
Külföld termése volt a rózsa is;
A múvelés belföldivé tevé,
S hespéri eget szítt e tetők gyümölcse.
Jer, halljad lantom zengzetét. Ne kérdd:
Mindég enyém volt-e? Most már enyém.
Ne kérdd: törvénnyel egyez-e, nem-e?
Egyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A kellem istennéit engeszteljed:
Nyert, akinek kedvellik áldozatját.

A BUGACI CSÁRDÁHOZ

Orczy Lőrinc után

     Csikós-, gulyásnép klubbja, rosz vityilló!
Körűldünnyögve szúnyogok s legyek
Legióitól, s a békák ezredétől!
Vesztökre a marhatartó jámboroknak
Ki tett, zsiványok fészke jer, beszéld el,
Ki tett e puszta helyre tégedet?

     Te nem vagy aminek vágysz látszani,
Az útazót kebledbe nem veszed fel,
Bár álnokúl e címet hordozod.
Négy megkopott fal, roskadásnak indúlt
Kürtőd, bogárteknőjű fedeled
Játéka a nyári megdühödt szeleknek,
Ez mindaz, amivel kevélykedel.
S melletted egy gödör, mely rejtve tartja
Piros pofájú szurtos csábítódat;
És e leásott vastag két bitó,
Hová vendégid a lovat kötik.

     Bográcsod és a meghasadt fazék,
Mely még is bűzöl a hullott pacaltól,
Nagy számban nem hoz szállókat neked.
Gyanús előttök a cégér, s remegve
Futnak tovább, s készebbek kinn tanyázni,
S didergve várni a reggel érkezését,
Mely hosszú útjoknak végét hozza fel.

     De bezzeg, amidőn borúl az ég,
A terhes fellegek csatára kelnek,
Villámlik, csattog, hull a menny nyila.
Nyargalnak a szelek, a zápor ömlik,
S a puszta egyszerre nagy tenger leszen:
Oh, akkor elhagy a finnyáskodás!
Nem kérdünk akkor Farkast és Arany-sast,
Nem a Vadembert és a Hét-electort;
Jobb numero miatt nem zaklatgatjuk,
A tévedt kulcsot nem lelő legényt,
S htel-garni gyanánt van szűk hajlékod.

     Építgetés, nagy hívság van tebenned!
Hazánk most e kórságban nyavalyog,
Míg, bár ne későn! csábulása eloszland.
Ki boldog csendben élni vágy, szorítsa
Szűkebb korlátba szívét, s azt elérte.
Templom-magasságú márványfalak,
Trümeauk, parquétek, kristály-lüsterek,
Carrarai urnák, porcellán pagódok,
S túlvilágnak színesb fáival
Bélelt, nyugvásra vonzó pamlagok -
Ti vagytok a boldogság címere?
S az köztetek lakik? s csak köztetek?

     Eleink, még józanok, nem vágytanak
E balgatagságokra. Nékik a tölgy,
És a vadon-termett barkóca s körtve
Adott elég szép bútort; a fenyő
Deszkázatot, s nem gyéren a tapaszt.
Megfértek egy szobában, és ha sok
Vendégök érkezék csak ponyva kelle,
Nem kárpítokkal bevont nyoszolya;
Csáté vala a fedél, s a ház falát
Megholt barátjaiknak címerök,
Nem papiros, nem selymek ékesíték.
Ládáikban volt, és nem künn, ezüstjök,
Faszéken s lócán űltek asztalukhoz;
Az étek ónban jött fel, és cserépben,
S amit majorjok és a kert adott.
S e durva nép közt: kedv, nyájaskodás,
S való barátság fogtanak lakást...
Most megvan a szín, nincsen a valóság!
Hány cabinétet látni most, hová
Belépni nem mer patkós csizma; van
Sok olyatén is, melynek pitvarában
Kapcát von a pantófli alatt nyögő
Vert gazda, vagy piszengve künn marad.

     Oh csárda, kedvesb énnekem zugod,
Mint a bolondok cifra bábozásai!
Te nappal, éjjel, sárosan, megázva,
S bár jöjjek olykor negyvened magammal,
Engem jó kedvvel véssz, mint egy királyt,
S mint egy királyt, jó szívvel látsz magadnál.
Maradj békével e pusztán! Kemencéd
Süssön még jobb cipót, mint Kecskemét ad;
Pincédben follyon Kőrösöd bora,
S sok útas nyúljon el falad tövében!

A NYELVRONTÓK

Rontott, mert építni akart, Palladio; benne
     Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
A művész érzette magát, s Neked én fogok, úgy mond,
     Törvényt és példát adni, de nem te nekem.
S ím áll a roppant csarnok, s bizonyítja: ki több itt,
     A művész-e vagy a szolgai tompa szokás.