VITKOVICSHOZ

 

Komám uramnak ott fenn rossz napot
Csinála az, akit egykor oly mohón
Tett volt felévé; s a szegény öreg -
Min kaptak össze, könnyen képzeled -
Kínjában egybe gyűjti fellegeit,
S eldurcúlt barna vad szemöldökével
Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők,
Mintha a Deukalion s Pyrrhája népét
Most másod ízben volna elölni kedvök.
A csattogónak lángoló nyilai
Felettem egymást űzve hulltanak.
De Jupiter kiméli híveit,
S csak a gonoszt sújtja és a vakmerőt;
S baj s sérelem nélkül beérkezém,
S szállást fogék a Szürke-ló szügyében.
A város utcáit mint elborítá
A szörnyű itélet árja; nem különben
Folyt az, mint amidőn az Ung vizeit
Szőkére festi a Mármaros sara.
Én abiakaimból néztem a veszélyt,
Mely barmot és a búzás sok szekér
Gubába burkolt bús gazdáit érte
Jön a cseléd. "Egy nem-tudom-ki akarna..."
"Vásáros? úr?" "Sem egy, sem más." "Ereszd be."
Belép. Pislongok. Bojtos pipaszár
S sallangos kostök... "Kit keressz, uram?"
"Én? téged!" "Nincs szerencsém..." "Várva vártam
Rég óta az órát, mely engem hazánknak
Legérdemesb és legdicsőbb fia
Szemléletére méltóztatni fog." -
(Mint aki titkos csínyán rajta veszt,
Úgy borzadék meg, s a hőség kivert)
S a fejével egyet billent, de a derek
Hajolni nem tanúlt. - "Humillimus!
S szabad tudakolni érdemes nevét?"
"Hőgyészi Hőgyész Máté, alázatos
S legkisebb szolgád, leghűbb tisztelőd."
"S lakása?" "Máté-Szalka". - Széket ad
Cselédem, és kifordúl. Ültetem.
Nem űl. - "Elállhatok s örömmel állok."

     Töröm magam, mint kezdjem a beszédet,
S tárgyától mely fortéllyal vonjam el.
"S az úr is a vásárra"... "Sőt nekem
Nemesbek vágyásaim; tudósainkat
Ohajtom látni, kik gyakorta nagy
Seregben szoktak itten megjelenni."
"A Nyírben terme jól a búza, rozs?"
"Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal
Font össze már a legszorosb barátság;
S örvendtenek nekem, mint én nekik.
Ez a szerencse, mely most ér, kerűlt.
De végre megvan! Látlak s lángomat..."
"Nagyítva látni másnak érdemét
A tévedésnek egyik szép neme;
S ez a szerény érzés a gyönge kort
Leginkább ékesíti. Gondolom,
Szatmár ismerni fogja annak becsét,
Kit e szokatlan érdem fényesít.
Szolgálsz, uram?" "Nem! én magamnak élek."
"Szép! és igen rút együtt! Arra just
Csak az kap, aki másnak éle már.
S hidd, aki másnak él, magának él."
"S az gáncsol-e, kinek példája véd?"
"Igaz lehetne gáncsom, bár talán
A vétkes példa kárhoztatna is.
A férfikor legelső éveiben
Megtettem amit kelle, s ment vagyok;
Hajló koromban illő megpihennem."
"Ravaszkodol, de nem mégy semmire;
Mint Antaeuscht kapá fel Herculesch,
Úgy kap karom fel messzére a neked
S nekem nem honni föld al-gondjaitól.
Szólj ahogy illik. Anch'io Pittore!"
Elrettenék Energumenusom
Képétől és hangjától. Jaj szegény
Bordáimnak, Antaeussá ha tesz!
Mondám, s főt hajték a Pittor előtt.
A rettenés feloldja a néma nyelvet,
S hazudni, s hizelkedni megtanít.
Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.
"S poeta az ur?" ezt kérdém. "Pásztoraink
Mondják; de nékik hinni nem merek."
"Oh szép! igen szép!" "Úgy Szatmár ködéből
Melyben Sylvester óta volt, kikél.
Tiszánk magyar dalt még ön gyermekétől
Nem halla; mert Szabó, Gvadányi, Földi
Vendégek voltak szélein; s az Agis
Dallója rég elhagyta Bercelét.
Le lesz törülve e szenny majd általad,
S büszkén fog árkán a zengő szaladni.
Ha nem veszed bántásnak: kit vevél
Vezérűl a szép pályán? Rajnis-e
Példányod és Szabó? Dayka-e s Virág?"
Rettenve gördűlt rám ismét szeme,
S elhallgaték. "Mi baj? nem értelek;
Szólj!" - fútt, s törlötte gyúladt homlokát.
"Mi baj? nem értlek; szólj!" "De hát neked?
Sarkasmusch-e mind írva, mind beszédben,
Leginkább kedvelt tónusod?" "Hogyan?"
"Vagy engemet van kedved öldökölni?"
"Hogyan?" "Hogyan s hogyan! És még hogyan
Azon felűl! Szólj úgy, ahogy magyarnak
Magyarhoz illik; egy akolban állunk..."
"Uram, nem értem e neheztelést.
Megvallom: a kedv szesszenései
S játékos hangja, mely simongva karcol
Kedvesb előttem, mint az a komolyság,
Mely latra tészi gondosan szavát,
S szökellést adni fél a gondolatnak.
De én csak ott enyelgek, ahol illő,
És ahol értenek: bíztos barátim
Kedvezve tűrik dévajságimat.
Hol kell, nálamnál senki nem komolyb."
"És mégis azt a négyet példaképpen?..."
"Mit? hogy?" "Hisz azt magyarnak... Nem hiszem.
Ingerlesz!" - Csak most értém a bolondot.
Kilökjem? Ah! de folytatá beszédét.-
"Magyarnak én azt ismerem, s csak azt,
S nem senkit, senkit! mint azt, akinek
Szép nyelve nincsen elkeverve mással,
Ki nem szorúl a vendég maszlagára,
Kenőcsöt útál, s gondolatjait
Tisztán s tekervény nélkűl mondja ki;
Magát a nyelv urának nem hiszi,
Nem szab törvényt és új szót nem farag,
De a régit érti s tiszteli a szokást;
Úgy ír ahogy beszél - egyszóval; aki
Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg."
"S ezek szerint a négy?..." "Rossz verselő!"
"Én őket jóknak néztem, bár közöttünk
Nem lettek, és nem nőttek s nem maradtak."
Tüzem lohadt, s az álnokságok atyja,
A vén csábító, aki én utánam,
Amint tudod, hol egy, hol más alakban
Kísértve kullog, azt súgá tanácsúl,
Hogy a legénykének vetnék csapot.
S én, aki hű tanácsnokom hiába
Nem szoktam súgni hagyni, teljesítém. -
"Engedsz egy kérdést?" így szólék. "Parancsolj!"
"Midőn beléptél, engem a haza
Fő nem-tudom-mijének mondogattál.
Minek tekint az engem, akinek
Rosz író ez a négy? fejtsd meg titkodat!"
"Mindig kötődöl! S azt hiszed talán,
Hogy én nem értem, hogy magasztalásaid,
Melyekkel rólok írva szólsz, döfések?
Való gyanánt azt csak Mihók veszi.
Pirúlsz vesződni vélek, a gubókkal,
S hogy annál gyilkosabb légyen csapásod,
S szándékidat ne sejtsék; lopva szúrsz."
Megszégyenűlve rogytam össze, s nem volt
Erőm elfedni a döbbenést. Azonban
Egy nagy rakás vers asztalomra hág.
Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással,
Szaladt el rajta végig, s "Itt van!" úgymond:
"Reá találtam: ennek nyújtsd figyelmed."

     "»Az istenek nagy gyűlést hirdetének
A Szengellér hegyén, s Árpád királyunk
A nemzet íróit mind bémutatta.
Jobbra a poéták, balra a prózaisták
Fogának helyt, és íme Diespiter
Tüzet lobogtat s mond: Eredjetek,
Amott van a tárgy; lássuk, ki a legény!
Előjön a szakállas "Régiekről",
Futásnak indúl, s ím - orrára esik!
Előharűl köszvényes lábain
Sylvester, futni kezd, s - orrára esik!
Előkerűl Tinódi jó Sebestyén,
Büdöslik a bortól, s - orrára esik!
Fut Pesti Gábor is, s - orrára esik!
Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,
Halad, szökik, s ah, most! - orrára esik!
Így Szenci-Molnár, és Filiczkije;
Így Zrínyi Miklós bán; és Gyöngyösi;
Így a szegény Beniczki uram, s azok,
Kik a poétai krónikában élnek.
De végre előjön Gyárfás, s rókaprémű
Dókáját ölbe fogja, s megszalad,
A szem sem éri, s nézd, - a tárgy övé!
S lett s nőtt s maradt! - ezt zengi Jupiter,
És Jupiterrel a Gellér hegye!«"

"Bizony szép! mondhatom; már ez bizony szép!
Kegyetlenűl szép! S mind a költemény,
Mind a kidolgozás! S a vers kecses!"-
Taréja nőttön nőtt az emberemnek;
De mint gyakorlott mester, tetteté.-
"S ím, itt Pázmánról!" monda "kérlek, halld ezt:"

     "»Hogy Pázmán magyarúl alkalmasint tuda,
Tekintsd, hol született, s többé nem lesz csuda.
Szűlte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda,
Úgy szólana, mint szól síp mellett a duda.

De minthogy az a táj szűlte nemzetünknek,
Mely szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,
S fel nem vette rongyát irhás zsellérünknek:
Nagy méltán tarthatjuk egyik fő díszünknek.«"

     "Hogy téged a gonosz..." mondám magamban.
De ím nyílik ajtóm, s a cseléd jelenti,
Hogy Pipszem érkezik; nem lél szobát,
S vendégem lenni vágy. "Ez kelle!" mondám;
"Hadd jőjön; ő most kétszerest Apollóm!
Ismeri az úr Dessewffyt? Ő Virágnak
Dühödt barátja, s érte botra kél.
Tréfálni a gróffal..." "Gro-óf?" "De gróf! s barátiért
Botot nem kímél. Jó lesz elszelelni."
Az én emberkém kapja verseit,
S szalad, s ajtóban Pipszembe botlik.
Sikoltva megy a grádicsnak s lefordúl.
Tolvajnak véli minden; öklözik,
Rugják, ütik, verik. De ő kiált:
"Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt meg!"

*

     Barátom, egy szót, egy okost! Elég
Volt eddig dévajkodni; van határ
Mindenben. - Valld meg: mint zengett fülednek
Ez a közöttünk lett, nőtt és maradt?
Oh! írd könyvedbe, s mondd el reggelenkint,
És amidőn az álom ágyba csal,
Hogy téged a kettős hegy bérceitől
Hőgyészi Hőgyész Máté tiltva tart.
Haszontalan! te nem levél közöttünk,
S Szemerével, vélem s kedves Kölcseymmel
Mételytelen mézőkön nem legelsz.
Egernek nőttél szük patakja mellett;
S atyád továbbad azt a bölcseséget,
Melyet Cyrill és társa hirdete,
Budai felének jött tanítani.
Te léssz az első, kit később Horányink
Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk
Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,
Pápaynk tüzénél gyúlt szívvel szeretted;
S feleid között az első, sőt korunkig
Egyetlen voltál, aki azt műveléd.
De elég akarni? Ah! meséidet,
Melyekre Lessing is javalva nézne,
S epigrammáidat gúnyolva fogja
Recenseálni Hőgyész, s elbeszéli
Hogy itt s ott, és emitt s amott, s tömérdek
Más s más helyekben vétkeket követtél;
Mert (amit sajnál) vétekben születtél! -
A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj
Rengő karokkal mátkád szép keblébe,
S csókjaiddal hintsd el félelmesen!

1809-1811

--


AZ OLVASÓHOZ

 

"Apróságok ezek!" - Vaj azok! de ki várakat épit,
     A legapróbb szegnek, tudja, mi haszna vagyon.
Krajnai vásárokra daróc kell, és olaj. Aki
     Közre bocsát minket, ismeri publikumát.


A NAGY TITOK

 

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted
     Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.


A KÉSZ ÍRÓK

 

Béna vagy és táncolsz, a nyelvet nem tudod és írsz:
     Szárnyad ugyan nincsen, Cserdi: de rajta! repülj.


A NEHÉZNYELVŰ

 

Kárischt mond, s Pszikhét, ha Pszüchét kell mondani s Cháriszt.
     És -misz-tók-lescht, Győri, The-mi-sztocleszért.
S Kiosch- s Lezbóschnak, Kémiának s Mekhanikának.
     Ami Chiosz, Lezbósz, Chemia, Mechanica.
Szent Adrastea, mérj bosszút ez otromba beszédért!
     Megvan az; a svábnál Győri Giehri leve.


AZ IGAZSÁGKERESŐ

 

"Meg nem foghatom azt!" Ez örök szavajárta Kabának.
     Nagy baj, jó Kaba: de róla nem én tehetek.
Hű szívet kíván az igazság, s hajlani mindig
     Készet. Vagy ne tagadd, jó Kaba, vagy ne keresd.


ÍRÓI ÉRDEM

 

Szólj, s ki vagy, elmondom. - - Ne tovább! ismerlek egészen.
     Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
     Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.


SZOKOTT ÉS SZOKATLAN

 

Berki szokottat imád. Nekem az kecses, ami szokatlan;
     S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örűl.
Amit Berki szeret, megavúlttá válhat; az újért
     Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom.


A NEO- ÉS PALAEOLOGUS

 

Nem magyar a nyelv már, nem az a ruha! Németes ízlés
     Lepte meg ezt és azt, s korcsosodásra jutunk!
Így kesereg Fürmender uram, mivel urfia térdig
     Érő mentéjét párizsi módra szelé,
S négy öt kendőtől vastag nyaka, s üstöke borzas,
     S ah, a huncfutka s cafli becsébe veszett.
S csendet mond mikor ír, s kecset és kegyet; ami reménység
     Volt eddig, hosszú mondani! néki remény.
5 év neki az esztendő, szeretett lyánykája barátné,
     S futja komám-asszonyt s csillagom-adta Borist.
Fürmender, te ne légy urficska; te, nagy Für-men-der,
     Légy Fürmender! te, légy elegánt, elegánt!


PIRITÓ JAVALLÁS

 

Míveim közt neked ez tetszik, Szalavári, leginkább.
     Nem hittem rossznak: már, Szalavári, gyanús.


FENTEBB STYLUS

 

"Engemet a sokaság ért s kedvel." - Pórsereg, erre!
     Lőrét árúlok s nyírvizet; édes ital!


PRÓZAI S POÉTAI SZÓLÁS

 

Természet, te vagy a törvény s a mester.
                         Igazgasd
     Verseimet, s hagyjad folyni szabásid után!
Így Futaki. És mivel a prózáját szórja,
                         különbség
     Nincsen verse között s prózai műve között.


A KÉT TERMÉSZET

 

A poesis kikap a népből s a durva valóból,
     És kiesebb tájra s lelki valóba vezérl.
És te kevélykedel-e, hogy az eltévedtet az egy és
     Szent természethez, Nyáradi visszavonod?
Amit lát maga, Nyáradinak természet. Ez egy az:
     A mesterség természete néki nem az!


LUKAI

 

Te cifra szókkal élsz, s poeta nem vagy,
Képben bujálkodol, s poeta nem vagy,
Ömölnek rendeid, s poeta nem vagy,
Phoebust kiáltozod, s poeta nem vagy,
Csók és bor éneked, s poeta nem vagy:
Mi híjad? Értem én: poeta nem vagy!


A SZÉP ÉS A JÓ

 

Veszett idő! veszett erkölcs! veszett poesis!
Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.
Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,
Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.
Hiába szól őellene az új aesthesis,
Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;
Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!
És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!
A rossz madár a szentet is bépiszkolja;
Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.
Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;
Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.
Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,
De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.
S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,
Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.
A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,
Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.
És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!
Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!
Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,
Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.
Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,
Ki sok országot látott és igen sok tengert!
De még akkor tisztelte a nép a Morált,
S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.
Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;
Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!
Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!
Veszett idő! veszett erkölcs! s te mételyünk, oh átkozott Aesthézis!


A BÉKÁK

 

Brekeke!
Brekeke! brekeke!
Kloáx! Tuú!
Brekeke, brekeke,
Brekeke! Kloáx! Brekeke! Tuú!
Brekeke, brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Brekeke! Tuú, tuú!

     Brekeke, brekeke!
Kél a hold szép kereke,
Ébred a tók gyermeke,
Zeng lakások feneke.
Brekeke, brekeke!
Kloáx! Tuú!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

     Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx, Tuú, tuú!

     Egykoron az ő ege
Volt lakunk, - s ez nem rege -
Ah, de a Phoebus melege
Veszélyt vona ránk.
A békanép
Rakásra hullt el.
Nem volt segéd! -
Nem volt segélő!
A nép fejedelmei
Az istenek atyját
Arcaikra borúlva
Kiáltozák.
Nem hajla meg ő!
Mert Nemesis
Veszélyt parancsolt.
Nem tűrte szerencsénk!
Nem tűrte hatalmunk!
Nem nagy ragyogásunk!
De végre haragja,
S az isteni boszú
Határt találtak,
S Batrachosnak serege
Éledni kezdett.
Visszatért az ég kegye,
Juno érettünk rettege,
S elboríta fellege.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

     A régi helyébe
Szép lak juta nékünk.
Mint az vala szép.
Kristályvizeink közt
A nap nyila minket
Nem érhet el itt.
Nekünk Poseidon,
A tengeri Zeüs,
Védünk, atyánk,
Hatalmas urunk,
Nagy istenünk,
S a Tritonok
S a Nereidek
Hiv rokonink.
És mikor a
Hév Sirius
Forralja lakunkat,
S a földet aszalja,
Zöld ombolykárpitot
Vonnak fölinkbe.
Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

     A víz lakói
Mind szótlanok.
Lantjával Apoll
Nem illeté meg
Csak egyiket is
S az a kevély madár,
Kit hintajába fog
Anadyomene,
Néma mint a cet,
S az cachelot,
És a viza s a tok.
Csak mi vagyunk - Mi! -
A vízi Camenák
Egyedűl kedvelt fiai.
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Kloáx, tuú!

     Ha megzendűl
Esteli dalunk,
S örömünk eltölti az eget,
Előjön Cynthia
Ezerszer ezer
Követőivel,
S irígyli szerencsénk,
Irígyli boldogságunk,
Irígyli, hogy ő nem vízlakos:
Csudálja az ég
A néki nem jutott
Bájzengzetet;
Csudálja Tellus,
S hogy mi vagyunk, mi,
Őnéki legfőbb dísze, fénye,
Háladattal vallja meg.
Fülel a vidék,
S a sziklák a tetőkön
S vizeinknek boldog szélein
Együtt zengenek velünk.
Brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke! Tuú!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!

     Egy bús madár,
Színetlen és kicsiny,
Kit a berkek magok
Legaljasb árnyaikban
Pirúlva rejtenek el,
- Neve fülmile -
Meri bájos zengzeteinket
Megszaggatni jajjaival.
De nem marad el
Az istenek
Boszúja sokáig,
S a vakmerő
N émúlva lakol.
De minket az ég
Saját örömére
S a föld örömére
Zengeni hágy,
Míg a télnek nyájas álma
Hű karjába nem fogad,
S a megifjodott tavasznak
Szép Hórái gyönge kézzel
Életre nem költenek.

     Brekeke, brekeke, brekeke!
Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!


HIMFY

 

Dayka: Tűzbe felét! Himfy: Vetem.
Dayka: Újra felét! Himfy: Ím!
Dayka: Harmadikat még!
Himfy: Lángol az is!
Dayka: Jer most; vár az olympusi kar.


RÁDAY

 

Én ujabb Mózes voltam, s népemet
Kihoztam a rabság hajlékiból,
S a hagymatermő hon helyett neki
Téj- s méz- s bor-folyta Kanaánt adék.
Fény oszlopában én a nép előtt
Megcsaptam a tengert, s nyílva állt az út;
Megcsaptam a sziklát, s folyt a patak.
Az új törvénynek kettős érctábláját
Lehoztam a Parnass szent bérciről;
S hatalmas jobbom azzal forgatá fel
Az undok tisztelet oltárait.
Lehúllt a fal, s a tábla fennmaradt!
Apoll kedvelte tiszta tettemet,
S bérűl öreg zöld kort nyújtott nekem,
S szépzengzetű lantot, s hattyúi dalt.
Kivette fürtjei közűl a borostyánt,
S hogy csendesen feküdjem árnya alatt,
Önnön kezével szúrta sírom mellé.
Nagy volt nevem s örökre nagy marad.


FÁBCHICH

 

     Fábchich vala nevem. Az kilenc szüzek zordon
Citerát adának énnekem. Íjedéssel fut
Zöngése elől az, akire nem hunyorgottak.
De nem fut akit felavatának, és érti,
Hogy nincs tulajdon köcsök hiján, midőn a szép
Ifjak s leányok tánca közt ruzsábúl font
Koszorúval ugrik elő Anacreon, s rökkent
Szózattal együtt dallja, Comus és Evan,
A ti áldomástokat és köz örömöket toldja.
Dücsős hazámnak hív fia! nem egyenlő bájt
Ad mindeneknek Sváda. Kedvelém nyelved,
Búzogtam én is érte. Nevemet áldd, tisztöld.


BARÓTI SZABÓ

 

Isten veled, Virt! és te kedves Pyberem!
Gazdám, barátom, hű neveltem, hű fiam!
Isten veled, jó társam, érdemes Dömém!
S te, akit a végzés hazád határitól
És tőlem oly nagy messze, messze eltola!
Ah, Dávid elhal! A kemény halál neki
Fejére mérte már kaszáját. Hetvenes
Izromba látta, hogy kalongya-rendeit
Ceres kirakta holdjain, és annyiszor
Hogy Bacchus új bort szűretett víg bércein.
Ah! sírba száll, s gyors szárnyakon repűl el ő,
Oda, hol Gvadányi, a magyar költők feje,
S dicső vezér és nagy nevű historikus,
Bencém, atyáddal mulat együtt. Nem hal el
Neve, bár ha teste rothad is. Te ásd neki
A véglakást meg, Bence, egyik dombodon,
S fejéhez ültess ön kezeddel egy dió-
Fiatalt, hogy árnyék fedje csendes boltomat.
Így akit a balsors hazájából kicsal,
És akit a jó szent keblébe visszavonz,
Majd ezt kiáltja, hogyha Virtre áttekint:
Székely poeta, álmod csendesen aludd!


SYLVESTER

 

     Egy nap nem épűlt Róma, s századoknak
Kellett lefolyni, mig a Tiberis
A vályogváros alkotmányai közt
Merész szökéssel látta a Pantheon
Márványait égre kelni partjain,
Méltó lakát minden-isteneknek.
De a márványváros tudta mit köszönhet
Ökrésztanyáidnak, nagy alkotó!
S tisztelte viskód dőledékeit;
És míg nálánä szebbet, fényesebbet,
S nagyobbat a nap nem lát szent egéről,
Tisztelni fogja minden változásban.

     Quirinus én nem voltam, s isteneink
Nekem nem adtak oly szép birtokot;
De bár kicsiny s szük, Az, ki a napot
Felhozza s újra elrejti, s más azon-egy
Kerűl elő, nem lát most ékesebbet,
S, ezt mondják isteneim! nem fog soha.
De parlagon áll a szép foglalás.
Rajta átok fekszik: told el s lásd, mi lesz.

     Első valék én, aki, mint műveld
A parlagot, törvényt s példát adék.
Rádaym követte nyomdokom, s utána
Kalmár és Birsi s Molnár; s egy időben
Rájnis s Baróti: két nagy bajnokok.
És, akit Ganymed helyébe Zeüs
Olympusába vitt, Daykám, s Virág
És Berzsenyim, Miklának éneklője.
Bihart Vitézem, szép környét Tokajnak
Nagyom tanítá zengzetem csudálni.
Erdélyt Arankám, Zsomborim s Buczym;
S érdemlett párta zöldel fürtjeiken,
S nem lész idő, mely azt hervadni hagyja.

     Híveim sorában nem volt még nagyobb,
És, oh, mikor lesz annyi! mint te voltál,
Pankratiasta férfi, Révaim!
Akár a Tejos és az Umbria
Költőivel mertél versent szaladni,
Akár a nyelv törvényeit szabád meg,
Akár az álom bódúlt kórjait,
Egy uj Prometheus, látni kényszerítéd.
De a Parca sírba vitt már téged is.
Ki lép ürűlt nyomodba? Nedves arccal
Egy délceg ifjú hágdos, sírkövedre
Feltenni koszorúját. Láng lebeg
Szép üstökén, s csókdossa homlokát.
Horvát te vagy? Ölellek, érdemes,
Legérdemesb, legkedveltebb tanítvány!
Menj! fusd a pályát! Révaink benned él.


KIS ÉS BERZSENYI

 

Különbözők és egyek arcaik,
Mint lenni kell a szép testvérekének,
Kik egy anyának nőttek karjain,
És bájaiban megosztva részesek.
Aranyszög fürtök ékesítik az
Egyiknek fenkölt homlokát, s cyane
Színét felűlhaladt nagy szép szemek
Szikráznak a játékos ív alól.
A másik barna selymet hullogat
Parosi márvány-vállain alá;
S mely isten álljon ellent, amidőn
E két sötét csillag tüzel reá?
Az egyik spartai karcsú szép leány,
Körűlaggatva a párdúc leplegével,
Kit a hegyekben sújtott meg nyila.
Lesbos nevelte a másikat, dalok
És lant zengése mellett; ezt mutatja
Fürtjei között az ionkoszorú.
Melyiké az alma? Ah, ki mondja meg?
Kiben kétségeim bíztos oktatót
Találni szoktak, Delphinek királya,
Szent és nagy isten! verd el a homályt,
S hogy bírja fényed, illesd meg szemem.
Triposodon gyúl a tömjén, s magas
Boltjaidat sűrű felleg tölti be.
Segíts! itt térdelek -
                Ím a falon
Betűík lángolnak: Kedves nekem a
Nagy mester és a választott tanitvány.


A LÚDHATTYÚ

 

Cayster és nem Döncös e szép víz neve.
Zavaros! büdös! de szép, mert én, mert én lakom.
Én nem vagyok lúd többé, én hattyú vagyok,
Mert úszni láb és szárny nekem is adattatott.
Pöffedj, begyem, s te nyak, ha nem hajolsz, meredj!
Hattyúnyakat jól játszol: aki lát csudál.
S ha tégedet más nem csudál, csudállak én.
El, el, te kócsaggém, vizemnek széliről!
Te úszni nem tudsz; bár fehér tolladdal a
Hadak vezére kalpagának fényt szerez,
S gyémántboglárt rak rája. Nem tudsz úszni te!
Tudok én igen jól! - Oh, kegyetlen istenek,
De miért adátok nékem e csúf gágogást!
Miért adátok nékem ily csúf gágogást!!
Miért, miért e rút, ez ocsmány gágogást!!!


EPIGRAMMAI MORÁL

 

"Bántani mást vadság..." - s más a lélektelen író?
     Azt hozzád s hozzám nem köti semmi kötél.
Csipd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot! az ilyet
     Ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad.