MARGIT SZIGETÉN

(1800 júl. 30-án.)

Szompolyogva tértem félre; a gyermeket
Mondám, szabad volt akkor még szeretni.
Tekintsd hajad, s lásd ím e kecseket;
Mernéd a felvirúltat most illetni?

Öt kín között élt év orcád neked
Gyengébb redőkkel el kezdé lepetni.
Nem lelt-e Amor érző szíveket,
Kik készek voltak Nínonért gerjedni?

Kilép a parton. Lelke bánatában
Alélva dől el bátyja hív karjában,
S a szép mely lélegzést alig veszen,

Él, él! felpillant! s társaim sorában
Engem keres fel; Nínonná leszen,
S e hév, e szent csók istenné teszen.

AZ Ő KÉPE

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.

Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegűlt hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így sűlyede, elfogadván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.

S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a jaloux-nyiláson,
S sugárival körűle glóriát von.

FÉNY ÉS HOMÁLY

Cserey Miklóshoz

Szép a felduzzadt Ares táborában
Dicső nagy tettek által fényleni;
Az érc phalanxot béfeszíteni,
S ha kell, lerogyni a vérengző csatában.

Szebb, oh szebb! a nép véneinek sorában
Hatalmas szózattal mennydörgeni;
A hont, az elnyomottat, védeni,
S elfojtani a bűnt serkedő korában.

Miklós, Erdélynek lelkes nagy polgára!
Hazád isméri szent hűségedet,
S tölgyággal koszorúzza tettedet.

Szemem vakítja fényed nagy sugára.
Nem fénylek én, s azt én nem fájlalom -
Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.

A KÖTÉS NAPJA

Mely boldog óra tűnt fel életemnek,
Midőn a két szép testvér karjain,
Szökdelve jártam a rom halmain,
S hol a pataknál lengenyék teremnek.

Itt lábainál imádott kedvesemnek
Elnyúltam a part bársony hantjain;
Dallott, s elfogva alakján s hangjain,
Megnyílt az ég szememnek és fülemnek.

Storazzi szép ajkán nem lebegének
Mennyeibb hangzások, mint e bájos ének,
Mint e hajlékony, rezgő, lágy beszéd.

De bájosb, édesb volt, mellyel pirúlva,
A hold szelíd fényében, s rám simúlva,
Ezt nyögte az édes lyány: Tiéd! Tiéd!

PROF. SÍPOS PÁLHOZ

Manicheussá lettem, s azt hiszem,
Azt vallom, amit új religióm
Hogy higgyek, valljak, nékem is parancsol;
És amit vall szám, szívem is hiszi.
Eléggé ellenkezém: a fény levert.
Ám tedd meg a próbát, ha tartja kedved:
Üss, tömlöcözz, csípdestess vasfogókkal,
Állíts a tűzmáglyára, hogy megint
Nyájamhoz vonhass, melyet a pikárdi
Újító gyűjtött, én Manicheus,
Testestül, lelkestül Manicheus,
Hitem, ha kell, bármely kínos halállal,
Akármely gyötrelmekkel, megpecsétlem;
S a nyúzott bőrű Manes, hív tanúja
Vesztében, ismét megdicsőjtve lesz.

Két, két isten van; és bizony nem egy!
Szelíd az egyik s jóltevő; szeret
Segélni a jámbor botlón, s tévedésit
Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonzza,
Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a másik, és bukásnak örvend;
Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben
Sötét alakban kullogván, ha hol
Prédát találhat, mely cselébe hulljon.
S e kettő verseng s harcol szüntelen,
S rabolja a másikának híveit.
Amannak sergét ész és fény vezérlik:
Ezért test, ördög és a fényes délben
Pusztitó döghalál dandárja küzd.
Csudáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz?

Ez a hatalmas két ellenkező
Gyakorta harcol énmiattam is.
S a kormos isten, aki rényemet
Még minden rám-omlás alatt erősbnek
Lelé hatalmánál, most már agyamra
Tevé ki a célt, és azt ostromolja.
Bazalt alakját ismerem; remegve
Futok ő aegyptusi istensége előtt,
Mint a gyerek fut, amidőn az advent
Estvéjén rábukkan Szvat-Nikola.
S hogy annak a másiknak véljem őt,
Fehérb alakba kél mint a Velletri
Pallas csodált márványa, s az Azé,
Ki Pythonon nyert fényes gyózedelmet,
S a Vatikánt elhagyta a Louvreért;
De most nem tűrve a szentetlent tovább,
S pirúlva költözött egy újabb honba;
S igy súgja nékem kétes oktatásit.
Ilyenkor őtet nézem a fehér
Istennek, s elnyél a vetett kelepce.
Majdan magamhoz térek, s a csalást
Csalásnak ismerem, s uramhoz állok.
De ah megint új kín rohan reám,
Mert megzavart lelkem most azt gyanítja,
Hogy a fehér, kit híven tisztelek,
Csak álkép, és alatta a kormos űl.
Ismerd ki a leckén, oh te, kit tovább
Nem hánynak a habok! kitől jön az;
S tanácsod fojtsa el a kétségeket.

Azt hittem, és azt volnék hinni kész,
Ámbár gyalázatára van nememnek,
De a való: való, bár nem mosolyg,
Hogy népünk rabnép s nem szabad; hogy azt
Fekvése, példa, vére, kor vezérlik.
Pythagorassal most egekbe száll,
S csudálja sphaerák mennyei zengzetét,
Majd a baromhoz sűlyed, és alább;
S midőn szeméről a veszélyes hályog
Lehull, magát elundorodva látja;
S az érthetetlen mind így, mind amúgy,
Nem több és nem kevésb, mint föld lakója.
Ily tűnődések közt lepett meg álmom,
S lelkem Morpheusnak édes lotusában
Föllelte nyugtát, mely régen kerűlt,
Midőn előttem megjelent fehér
Alakban egy rém. A jó-e? a kaján-e?
Nem értem; s ekként hallatá szavát:
- Lantjáról olykor édes hangokat
Szedett ki, s összefonta a prosai
Énekkel, mint Velutti s Sessi szokta
Recitativját félig zengeni:

"Csudálatos szent istennő, szabadság!
Vagy-e te? vagy hogy vagy, csak úntalan
Vágyásunk képzel? Hol vevéd lakásod?
Feléd ragadnak óhajtásaink,
S sehol nem lelnek. Aki tégedet
Erővel megkapott és azt hiszi
Hogy már ölébe zárt s ottan maradsz,
Elhűl, midőn föleszmél, s karja közt
Csak árnyat lél és elfoszló ködöt.
Sanyar vagy hozzá, és igaz. Neki
Magad nem kellesz. Ó nem érted ég,
Adásaidra vágy és bért keres.
Törvény alá szeretne hajtani,
S vak látni, hogy te nem tűrsz semmi igát.
Igaz vagy, és csak annak szállsz keblébe,
Ki benned téged kedvel, s a szabadnak
Önkényt ereszti lánca alá magát.
A martalék, kit földig nyom le súlya,
S epedve nyújtja utánad karjait,
Nem érti, hogy te tőle messze nem vagy,
S el-elszalasztja a megjelent kegyest.
Ne kapkodjon feléd, és bírni fog.
De aki tőled vette szellemét,
Az tégedet szelídebbnek tapasztal;
Nehéz bilincseit játszva csörteti;
Kezéről a vas önmagában hull le,
S elzárva börtönében is szabad.
Úgy van, nemünknek hű védangyala,
Úgy van! Te a természet hajthatatlan
Érc kénytelenségét széllyeltöröd,
Hogy amit a szent végezés szabadnak
Rendelt, szabad legyen. De ami néked
Utadba lép s ellenzi művedet,
Tömlöcre hányod kérlhetetlenűl.
S a nép, melyet te mentté tenni vágysz,
Amely leginkább nyerte meg kegyed,
Amely miatt a szörnyekkel hatalmas
Karod csatáz, ha boldog-e? te szólj.
Mondhatd szabadnak, ami nyomva van?
Ah, őtet önnön vak természete
Döntötte el inség közzé; s hogy teréhjét
Bírja és fölkeljen, nem nyújt néki erőt.
Azt higgyük-e, hogy őtet megvetetted,
Örökre elhagytad? Nem, kegyes, te néki
Jelen vagy szűnet nélkül, és segéled
Elrejtve azon szükségbe, mely alatt nyög;
Mely őt, nem ahová tetszik magának,
De ahová tétszik neked, taszítja.
S gond addiglan viseltetik reá,
Míg szabadon megismeri azt, s alája
Önkényen s jó kedvvel vállalkozik.
Te vagy, szent Mindenholjelenvaló,
Ki bennünket szemlélhető alakban
Környűllebeglesz. Én rád ismerek
Ez ál-lepelben is. Szabad tetszésed
Az ami nyomasztó szükség gyanánt tűnt
Sandalgó pillantásaink elébe;
Mi mik vagyunk, nem értjük, s elvakít
Maga a tudás is, mely megfoghatatlan
Voltodban elvesz, s megszűn fényleni.
Minket sötét bús éj ölelt körül,
Mely semmi felderűlettel nem ér
A szép új fényhez; mely reánk terólad,
Ki nem ragyogsz, kit köd rejt, átvilágít.
Hatsz, és csak a hatás ad fényt nekünk.
Hasonlatos vagy a naphoz: maga
Sötét az is, de fényt ad; így terólad
Sötétről, fényt a gondolat nekünk.

Oh boldog, akinek már fölkele
Ez a te fényed! Nem fogja azt tovább
Téveszteni álfény; és ha a láthatónak
Behúnyja is szemét, ő a világot
Láthatlan ábrázában nézni fogja.
Ő a természetet csak tetszetes
Szüksége alatt tekinti; mert szeme,
Szabadság, téged lát való szükségben,
S benned lelé fel a törvényszerűt.
Otromba káromlás vala az, midőn
A megvakúltak téged féktelen
Kéjnek neveztek; téged aki szent,
Örök s állandó törvény vagy magadnak,
És semmi esetben azt meg nem szeged.
A lehető tenálad szűnet nélkül
Egyetlen és szükséges. Nem te ingasz,
Hanem az akarat; mert martalékja
Az óhajtásoknak, azért erőtlen.
Ez a hatásra intéztetik, s egésznek
Szövénye közt hat: de te, szent szabadság,
Szabadon hatsz, mert egészre hatsz, s egésznek
Szövényén kívül, nem mint egy erő,
Melyet viszonthatás vonz és taszít..."

A tűnet szörnyű metaphysicus;
S badar beszédén látni, hogy sokat
Forgatta Platót. Engem ízletem
Más útra vonz el. Aki napjait
A szépnek szentelé, s még a valót is
Azért kedvelli, mert alakja szép,
Mert a való s a szép egy tő virágai,
Testetlen lelken úgy nem lél kecset,
Mint a lelketlen testen nem talál.
Azonban míg ez engem a magas
Empyreumnak boltján végig hurcol,
S hallatja vélem cifra jargonát,
A másik, látván, néha hogy mosolygok,
Fülem cimpáját titkon megragadja,
S int, hogy tekintsem a filozófus
Palást alatt a kecskelábakat.
A kecskelábat a palást alatt
Hiába lestem, s azt kezdém gyanítni,
Hogy ím ez intést a kaján sugallja, -
Én nem mosolygom a jargont, s kerűlöm
Akik mosolygják, mert az nekik új,
Ő egyedűl azt értik, amit minden ért.
Jaj annak, akinél homály marad
Az, ami az értelmesnek nem homály!
De mégis a sok: sok!
                         S a bölcs szabad?
Oh az! ha néki csendes éjszakát
S jó reggelt nem mond más nap a - prófósz.

A SZABAD ERDÉLY

A török elűzetése után

Szabadon lihegsz, szeretett haza!
Szabadon lihegsz, megint! Karunk
     Béklyóidat összetöré.
Itt vesztenek ők, itt hulltanak el;
Lobogó tüzeit seregökre
     Az isteni bosszu lövellé.

Nem ejte le minket erő;
Bízakodás teve rabjaivá
     Minket a pogánynak.
Esküdt, s mi jók, hivénk szavát;
S ő a hivőket, bizakodókat,
     Cselébe voná, megbuktatá.

Hegyeink aranyát, ugarinknak
Gazdag termésit irígylé,
     És amit táplál a mező.
Paripáink neki nyihogtak,
Gyapját neki nyírta meg a nyáj,
     S amit nem vett el, ellopá.

Magyarra vivé ki a magyart,
S vicsorga dühében, hogy a két
     Testvérhad érte egymást ölé.
Éh gyermekeinket maszlagon
Hízlalta pribégjeivé, hogy ők
     Verdessék, ami még nem ing.

S mi nyögénk a vad dölyf kéjeit,
S viselénk, de mérges fájdalomban,
     Az alázó súlyos igát.
Hunyadink nagy lelke nem hagyott el,
Hunyadink nagy lelkét nem hagyánk el,
     S lepattogának láncaink.

Itt vesztenek ők, itt hulltanak el,
Lobogó tüzeit seregökre
     Az isteni bosszu lövellé.
Szabadon lihegsz, szeretett hazánk!
Szeretett hazánk! szabadon lihegsz,
     Hunyadink nagy lelke van veled.

PÓR GŐG

A geniális nép! hamuban lakik, izzad az űlőn,
     Nyúz, csal, lop, koldúl, adja-cseréli lovát.
Egy gyöngéje vagyon: szeret úrnak látszani. Boldog
     Hogyha nyakán elavúlt cifra ruhácska fityeg.
Könnyedén tűröm, ha nagy érzeti vélem, hogy ő nagy:
     Nem tudtam soha még tűrni, ha törpe mered.

AZ EPIGRAMMA

Szökj, epigramma, de nem mint nyíl, mely célra fut és öl,
     Szökj mint csók, melyet félve lop a szerelem.
Elcsattant s oda van; de az édes lyányka tüzétől
     Ajkaim lángolnak, s e kebel égve liheg.

A PATAKI VÁR ERKÉLYÉN

Itt állottanak ők, azok a nagyok, erre tekintett
     György, Erdélye felé, erre sohajta Ferenc.
Zrínyinek itt állott unokája elöntve könyekkel,
     Amikor a nap költ, amikor arra leszállt.
Nemzőjét, rokonát, férjét keseregte, szülöttjét,
     Bús lány, bús testvér, bús anya, bús feleség.
Ah! a hely nem az ami vala! ők eltűntenek innen!
     Eltűntek! De te nem látod-e rémeiket?

ÁLLOVAG

Nyargala s orra bukott s arcát bevarazta; de hogy lásd,
     Hogy lovag ő is volt, - íme keféli fakód.

NEOLOGISMUS

"Az új miért jobb mint a régi?"
S a régi mért jobb mint az új?
A rosz, bár régi, rosz marad:
Az új, ha új is, jó, ha jó.
Világos, és csudálkozol?

VAJDA-HUNYAD

Szirt! rendíthetetlen, mint karja és keble rakódnak,
     Nagy mint ő, nagy mint társai, mint fia nagy!
Hol van urad? hol van Mátyás? hová leve László?
     Hol van az egykori fény? hol van az egykori zaj?
"Nincsenek!" így dörmög falaidnak kriptai csende.
     Nincsenek? ah... De mi ez! látom-e nyílni kapud?
Látom; zászlóját már szélnek ereszti Kapisztrán;
     Íme indúl, s vezeti győzedelemre hadát.
Szól a tárogató, s a síp, a trombita, s a hős
     Néma haragjában most maga léptet elő.
Jobbja és balja felől László szökdelteti ménét,
     S atyjának vészi és osztja parancsolatit...
Szirt, mi vagy, és mi valál egykor! megborzadok. A hű
     Érti a szent jelenést, s felriad álmaiból.

ÚJ LÁNC

Ő mást szeret, mást én is, s lángolással
Mind ő, mind én. De Ámor ránk mosolyga,
S a két szerelmest összefűzte egymással.

Jött, ment, meg jött; elsárgúla, elpirúla. -
Merjek, ne merjek? kérdezém magamtól,
S ajak, kebel, szív együvé szorúla.

Én Anikóért, ég ő Bandijáért.
Küzdünk; de oh, ki küzdjön Ámor ellen?
S bukdosgatunk, s ki tudja mint s miért?

ESŐS NAP

A zápor ömlik; nem megyen misére,
S nem láthatom, mint lépdel, ablakomból, -
Nem, mint pillant rám, titkon-kedveltjére.

Oh nap, derűlj ki, s kedvezz a buzgónak,
Hogy ájtatosságát elvégezhesse;
De kedvezz nékem is, a lángolónak!

Ki jő? - Cselédje Hébém visszahozza.
Keresztet vont a könyvben e sor mellé:
"A hű leány barátját sohajtozza."

KATONADAL

Amade után

Derék vitéz katonának
     Van ám gyöngy élete!
Csillog villog mindenfelé
     Ruhája, fegyvere.

Szép élet ez! víg élet ez!
     Hol van ennek mása?
Pajtás csapj fel, vídám kedvvel,
     Itt az ég áldása.

Puskázik künn a zöld mezőn
     Nyer ellenségétől,
A kvártélyban kedvének él,
     Nyer a menyecskétől.

Szikrát rúg paripája,
     Útcákon csodálják,
Derék lovag! derék vitéz!
     Mind ezt kiabálják.

Amerre fordúl, mindenütt
     Rettegik, szeretik;
A szép dámák, a szép lányok,
     Ágyát magok vetik.

Kocka, kártya sátorában,
     Száján függ pipája,
A szép markotányosnénak
     Nem int ő hiába.

Amint pipájában a tűz ég,
     Aként ég szerelme.
Ellenségre, lágy szívekre
     Terjed győzedelme.

Megtér tüzes csatáiból,
     És megtelepedik,
Jószágot vesz, kölcsön ad pénzt,
     Ha kell kereskedik.

Nem szól neki a vicispán,
     Nem a szolgabíró,
Nem kergeti robotára
     A hízott tiszttartó.

Prókátor függ baloldalán;
     Szerencse bírája,
A becsület törvényszéke
     Nincs apellátája

Ha kedve tartja, házasúl,
     Bért nem fizet a papnak.
Nem hí senkit bizonyságúl,
     Kezet magok csapnak.

Sok a világ, nehéz élni
     Rajta, pusztítsuk ki,
S ha kivágjuk, kezdjük újra
     Könnyű felépítni.

A trombita szól; lóra hát!
     El, el, a sereggel,
Ne gondolj a sírásokkal,
     Ne pityergésekkel!

Isten veled apám, anyám,
     S veled szerelmesem,
Húgom, bátyám, sógorom, komám, -
     Vagy hát jertek velem!

A CSEMEGÉKRE

című kis versekből

1.		Szép ajakod és szép szemed Tevék raboddá szívemet.
2.		Keblednek gyúladásiról Ajkad hallgat, de szemed szól.
3.		Szól a szem, bár hallgat a száj, És beszéli, belől mi fáj.
4.		Egy pár szép szem, egy mosolygás, Mit tesz, inkább tudom, mint más.
5.		Szembe véled Szívem éled.
8.		Közel hozzád, távol tőled, Gondolatom csak felőled.
10.		Tudom én, mit cselekedném - Amit tetszik ha merhetném.
13.		Rosszat mondanak felőled, De én el nem állok tőled.
15.		Kis lábad az asztal alatt. Egy csizmán zsámolyra akadt.
16.		Repdes, repdes egy pár szép szem, Csak azon, akit szeret, nem.
23.		Fűzz virágot homlokomra, Lányka, míg tart a tavasz; Míg egy-két csókot kerűlünk, Nézz körűl s elreppen az.

1828

NEHÉZ ÉS KÖNNYŰ

Nem szeretek nehezet, ha nehéz; könnyűt nem, ha könnyű;
     Ez s amaz együtt dísz, mint külön állva, hiba.
Úgy kell ami nehéz, ha nem érzeti vélem, hogy az volt,
     S a könnyű, ha simúlt sok faragásra leve.

A KÖLTŐ

Jót, roszat érez a barom, de hallgat,
Jót, roszat érez, s elbeszéli az ember;
Jót, roszat érez, s zengi a lant fia.
S ez tűzzel és lobogva, valami
Dagasztja keblét; nem mint a közember,
Ki csak szükségből s faggyal önt panaszt.
S amennyivel az ember több s nemesb,
Mint a mezők lakója: annyival
Több és nemesb a költő, mint azok.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNHOZ

(Töredék)

Szerelme s büszke dísze nemzetünknek!
Nagy már atyáid fényökben, saját
Kebled szent érzetében még nagyobb!
Ha téged egy rosz lópecér - előbb
Rosz nyelvpecér volt - náthás rigmusában
Leckére fogna, mert apró, de szép
Kancáid közé angol mént eresztesz,
S a szép magyar fajt, a csontost, szügyest,
Cangár szunyoggá korcsosítod el;
Ha vádra kelne, hogy sok útazásid
Hideggé tették szívedet hazádhoz,
És amit a Canningek ködhonában,
S a még buktokban is víg franciák közt,
S túl a Pyreneék vad csúcsain,
Az akkor gazdag, most szegény spanyolnál,
S Rómában és Athenben s a nagyúr
Hét tornyu városában, megszerettél,
Mind azt magyarrá tenni vágysz; - ha tán
Azt mondaná, hogy "a lófuttatás is
Csak anglomaniád vak szűleménye;
Ne lásd Londonban, Pesten nem teszed:
Erőnket fejtsd ki, nékünk példa nem kell.
Kerűlni kell az olyat, nem követni,
Mert az egyébbé tészen, mint vagyunk" -
Oh valld meg azt: neheztelése méltó,
S tanácsa bölcs; csak az baj hogy - nagyon!

     De véget a dorgáló még nem ére itt,
Halljad tovább. Te nemcsak nemzetedre
Vonál gyalázatot, midőn neki
Az angolt tőd példáúl; pártosan
Kelél fel a természet ellen is:
A Neptun magzatjainak farkokat
Elcsapkodtatván hóhérló kezekkel.
S szebb kecskefarkkal a ló, mint amúgy?
Nézhedt-e hogy cselédid azt szelik,
Vágják, sütik, mert romlott ízletednek
Úgy tetszik inkább? Vagy talán sebesb lesz
Lenyúlt fark nélkűl futva? Lásd Manó Pált
Az nem-zsidó lován is nyert jutalmat.
Örvend a lópecér, hogy copfja nincs,
De bölcsen úgy mond: copf és fark nem egy.

     Te nyúgalomban mégy a fényes úton,
Hová nagy lelked lángja gyúlva tol,
S nem hallod a pecér szidalmait.

     Nagy lecke nékem, mert a nyelvpecér
Régóta zaklat engem is, kit a
Külföld szerelme vétkes útra szédít.
Én a magyart németté tenni igyekszem,
És franciává, rómaivá, göröggé,
És rontom a szép nyelvet, szabdalom
Szavainknak farkokat, teremtem a szót,
A régit új formába fűzöm össze...
De nyúgalomban könnyű menni néked:
Nagysága s fénye védik a dicsőt.
Mi védhet engemet, homály fiát,
Ha védelmemre nem kelek magamnak?
És ültetnének téged is szamárra,
És tiltatnának el csak téged is,
Mint engemet készűltek: oh bizonnyal
Mondom neked, elhagyna nyúgodalmad.

     Sürű köd és borongó fellegek
Fogák el tájainkat, amidőn
Egyenként kezdénk itt-ott a menést;
Úgy hitte minden, jó ösvényen ő jár;
Al úton minden más, s kiáltozá:
Felém, felém! csak itt, csak itt az üdv!
Amaz, viszont, hogy hátra kell haladni,
Előre nem; hogy menni kell, de csak
Mint báblován a gyermek, mint az eb,
Sültet forgatva a konyha kerekében.
Egy harmadik hosszúra nyúlt szakállal,
Hogy Ázsiának boldog tája gyújt
Szép csillagot pályánkra, nem nyugot.
Egy tortyadt nyelvbölcs törvényt hirdete;
Hogy a szokás az úr; tiszteljük azt,
De csak ha majd ő nyomja rá pecsétjét,
S a tortyadt bölcsnek senki nem hive.
Álmélkodással látta, hogy tilalmát
A tiszteletlen nép még megkacagta;
S nem érté, őtet mint lehet kacagni.

     Én láttam a zavart, s láttam, hogy az
Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt,
Míg a nyelv hívei, írók s olvasók,
Egymást korholván, összeszerkezének;
S a versenygőket nem békére vontam,
Hanem hevesb és még makacsb vitára.
Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk
A szép tusát s most béke boldogít.

     Még hallik olykor egy-két kullogó
Neheztelése. S azt csudáljuk-e,
Hogy sánta kullog a sereg megett?
Magára nagy bajt vállal, aki az ilyet
Nyergébe szedné. Hagyjuk önmagokra;
Elérnek egykor; és mi kár, ha nem?

     Ha nyelvünk el van rontva, mint kesergik,
Úgy az most roszabb, mint egykor vala...
............................................

KANT ÉS HOMÉR

"Kell" mond Kant hidegen, s "tedd, mert kell" - A Maeonida:
     "Tedd, mert szép, mert jó, mert igaz!" erre tanít.
Angyalokat gyúr majd sárból a celta Prometheus:
     Adni nemesb embert a nagy öregnek elég.

A MI NYELVÜNK

Isteni bája a szép Hellasnak, római. nagyság,
Francia csín, és német erő, s heve Hesperiának,
És lengyel lágyság! titeket szép nyelvem irígyel.
S ti neki semmit nem irígyeltek? Nyelve Homernak
S Virgilnek, ha találtok-e mást Európa határin,
Mely szent lantotokat ily híven zengve követné?
Dörg ő a nem csikorog; fut ha kell, mint férfi fut a cél
Nem tört pályáján: de szaladva, szökelve, sikamva.
Lángol keble, ajakán mély bánat leble sohajtoz,
S mint te, olasz s lengyel, hévvel nyögdelli szerelmét. -
Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk.

MISOXENIA

Jó nem kell, ha az emberiség, s nem nemzeted, adja:
Nékem az emberiség, s Pest s Buda tája hazám.