A KÖLTŐ

 

     Tiszták, miként Arethusának
Folyása, voltak álmaim,
S bár néha könnyűim hullának,
Búval nem éltem napjaim.
Mint lepke röpdesett mellettem
A képzeteknek angyala,
S zúgó veszek között felettem
Borúlt el lángszín fátyola.

     O géniusz, karjaid enyhelyében,
Hellásznak omladékain
Miként Dióne bölcsöjében,
Merengtem a kény árjain.
Vígan derűlt fel alkonyából
Előttem Róma hét hegyén,
S félistenimnek sírhalmából
Olymp felé lebegtem én.

     Árnyaid közt Tibur szent határa,
Hűs szellem érte keblemet,
Hullattam költőd sírhalmára
Epedt szemből hév könnyeket.
S hol éneklője Cynthiának
Zengette kellő lángjait,
Hordozta szívem Cypriának
Ah, győzhetetlen láncait.

     Cypris, Cypris, szép tömlöcödben
Rabbá lennem mi jó vala,
Mi kedves olvadnom tüzedben,
S mint főnix élnem általa!
Eltöltve lelkét szent hevemmel
Ölemben ült az égi lyány,
S elandalítám énekemmel:
Mint hű párját a csalogány.

     Ohajtlak messze fátyolodnak
Kékjében látni szép Remény,
Ha napjaim majd alkonyodnak,
Derűl-e rájok újabb fény?
Imádott tárgyak ellenébe
Röpűlnek-e egykor szárnyaim?
Vagy tán a sírdomb hűs éjébe
Megszűnnek édes álmaim?

     Sors, vígan dőlök kebeledre,
Ha végóráid intenek;
Engedd csak, hogy sötét helyedre
Szép álmaim kisérjenek.
Fényektől bús lakod homálya,
Miként Aurora, felderűl,
S reám virúló rózsapálya
Mosolyg vad pusztáid közűl.

Álmosd, 1813. június 9.


MINDEN ÓRÁM...

 

     Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

     Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

     Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

     Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

     S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

     Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Álmosd, 1813. június 11. után


VESZTESÉG

 

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
     Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
     S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
     Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Álmosd, 1813. június 18. után


FELELET KAZINCZY ELSŐ SZONETTJÉRE

 

Pirúlva jött fel égi szép tüzével
Auróra, s láng borítá képemet,
Szemléltem őt szelíd tekintetével,
És Lotti képe tölté lelkemet.

Búsan dallott egy fűlmile, énekével,
Mint Orfeusz, áthevítvén szívemet,
Szelíd álomnak karján szendergém el,
És Lotti képe tölté lelkemet.

Csenddel merengvén bájos képzetembe,
Remegve fogtam lantomat kezembe,
S az édes Ámort zengék húrjaim.

De, óh, Kazinczyt hallám, énekére
Bámúltak a Kegyek, s Ámor, Cythére,
S egyszerre némúltak meg dalaim.

Álmosd, 1813. június


AJÁNLÁS

 

Néktek szent legyen e lant: Ámor, Grácia, Phoebus,
Étheri tűz, báj s hang tőletek ömle reá.

Álmosd, 1813. június


ÓHAJTÁS

 

Légyenek érzéseim szentek, mint isteni lantnak
     Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi felett.
Éltemet esti homály kékellő leple borítsa,
     Gyenge szerelmeimet védje viszontszerelem,
S egykor az andalgót emlékem néma kövénél
     A szépnek vídám érzete lengje körűl.

Álmosd, 1813. június 18. után


ÁTOK

 

Láng vala keblemben, s ah késtél oltani lángom;
     Szinte halék, s tőled nem jöve lyányka segéd.
Hívtalak, ah szaladál; ömlött szemem árja, nevetted,
     S nem hallád, Echo mint veri vissza jajom.
Légyen egész éjjel - bár csókjaid árja habozzék
     Arcán - mély aluvás, ó Chloe, pásztorodon.

Álmosd, 1813. június


PANASZ

 

Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
     S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Játszol, Fanni, velem, vagy tán álomra hajoltál?
     Nem lakik egy helyt, ah, Morpheus és szerelem!

Álmosd, 1813 július 4.


HIACYNTHUS

 

Haldoklott, ah, lábai előtt a mennyei gyermek,
     Nyögdelt, s fűveiben nem lele Phoebus erőt.
Véredből egy lenge virág, így szóla, pirúljon,
     És bársonylevelén éljen örökre jajom.

Álmosd, 1813. július 4.


EGY IFJU SÍRJÁN

 

Költő

Lengesz, hogy szeliden nyúgodjék sírja homályán
     A szeretett ifjú, géniusz hála neked!
Mirtuszt s könnyeimet hozom itt hamvához elődbe,
     Ah, híven lobogott éteri láng kebelén.
Egyszer csak lehet-é szemlélnem mennyei képét
     Jőni vezérkarodon Léthe virányi felől?

Géniusz

Semmi panaszt a Párka nem hall. Fáklyája lefordúlt.
     Hádes szent ligetén egykor elődbe siet.

Álmosd, 1813. július 7.


EGYKOR HOMÁLYOS...

 

Egykor homályos érzetek álmain
Borongva lengett képzetim angyala,
     S ömlő pataknál s berkek éjén
          Éteri képek után epedtem.

Sejdítve néztem téreiden, Olymp,
A messze felhők éjjeli táborát,
     S felém varázsszemek mosolygtak,
          S isteni szózatokon hevűlék.

Eltűnt az álom és üresen maradt
Titkos valókért lelkesedő keblem,
     Nincs égi kép, nincs lenge fátyol,
          S hesperi kert s ölelő Sylphida.

Ki hozza meg szép napjaimat viszont?
Ki szenderít el rejtekem alkonyán?
     Hogy lepkeként szép álmaimnak
          Rózsavirányi felett lebegjek.

Hagyd, follyon, Eros, háladalom neked!
Te nyájas arccal jősz s szeliden borúl
     Tündérbáj ismét berkeimre,
          S Elysion mosolyog körűlem.

Álmosd, 1813. augusztus


A JEGYVÁLTÓ

 

     Vedd e gyűrűt reszkető kezemből,
Vedd e csókban forró lelkemet,
Néked minden órát életemből,
Érted vérözönnel szívemet!
Téged fognak által karjaim?
Ah, te-e, keblemnek ideálja,
Mely gyakran mint nyári est homálya
Messze lengett szél fuvalmain?

     Merre, merre lángoló hevemben?
Honnan, honnan ó nem földi kény?
Mért e reszkető könyű szememben?
Mért ez édes órán új remény?
Bájos arcod, százszor boldog álom,
A multban s jövőben nem találom;
Holtan fekszem-e lágy karodon,
Vagy merengek hő hullámidon?

     Tündér kárpitot vonnak fölettem
Hű szerelmünk nyájas isteni,
Érzem őket hűsen lengeni,
S égi szcénák tűnnek fel mellettem.
Mirtuszlombjaimnak enyhelyében
Én a választott, a boldog én,
Öszveomlom a kény érzetében,
S égek Armídámnak* kebelén.

Álmosd, 1813. szeptember 8.

* Ez a név a tündérkép miatt.
(Kölcsey jegyzete a Szemeréhez,
1813. szeptember 9-én írt levélben.)


ÁBRÁND

 

     Halljad fényszekeredben,
Lúna, dalom!
Fellengve szálljak én,
De mint te szelíden
Tekintetem.
S mint Philoméla
Éneke lengjen
Az isteni himnusz
Fellegeimből
Szárnyain alá.

     A Párka kinek
Vérző szívet adott
Égi kebelben,
Dúrva panaszra,
Sem pajkos örömre
Nem ömlik el az.
Mert egy anyának
Nőttek ölében
A bánat s öröm,
A sorsnak ölében.
Borongó képpel s remegő
Könnyel szemeikben
Ölelik egymást
A hervadatlanok.

     Szállongva feléjök
Rózsalepelben
Arany Fantázia
Jősz, s kebeledben
Tűnnek el ők.
De te hű karodon,
Messze mosolygván,
Ismét felhozod őket,
Szent Emlékezet:
Mint fellegeken
Az éji szivárvány.

     Ó sors, hála neked
E gyermeki szívért
Melyet adál.
Fannim kebelében
És ciprusok alján
Sírnom oly édes,
Oly édes mosolygnom.

Álmos, 1813. szeptember 14.


SZEMERE PÁLHOZ

 

     Engem lombok hűvös éjelére
Bromios int, és habzó pohár,
Rád olympi lyánynak keble vár,
Hol mosolygva űl trónusán Cythére.

     Mirtuszt fűz a költő szép fejére,
S kény virányin, melyben nincs határ,
Szent örömtől lelkesedve jár,
Dőlvén kedvesének lágy* ölére.

     Ah, borítván égi szenvedelmek,
Rengetődöl istenálmokon,
S Hymened dalolják a szerelmek!

     Hallom vígan, mint Anakreon,
S táncba szállok érte rejtekimben,
S reng a rózsapárta fürteimben.

1813. szeptember 15. előtt

* Dem Vitkovics zum Trotz
(Kölcsey jegyzete a Szemeréhez,
1813. szeptember 15-én írt levelében.)


IDEÁL

 

Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában
     Lebegve szárnyain egy kedves Ideál,
Lelkem derűlt miként a Chárisok honában
     Az első nyári nap Eos sugárinál.

Csapongva szórta szét fantáziám hatalma
     Ifjú korom kecses, de földi képeit,
S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma;
     S nem ismert szellemnek érzém lengéseit.

Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának
     Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia?
Érzém, de nem tudám nevét szivem honának,
     Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia.

Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával,
     Nem mint boldog lakód, léthei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
     S plátói lélekként fellengett a leány.

Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények,
     S forró találkozás örök sors karjain!
És jöttek a napok, mint égi tűnemények,
     S virító rózsaként Sylphidák nyomain.

Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben
     Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket,
Ah, most is újulást találok képzetimben,
     S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett.

S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje
     Szemlélni tündérfényt a természet körűl,
És terjedő karral szállonganunk feléje,
     S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl?

Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem
     A hullámok között mosolygó bölcseség,
S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem,'
     S elő lepletlen áll a tiszta emberiség?

Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten
     Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad?
Nem függve már tovább örökre csalfa képen,
     S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt.

Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába
     Pályámon lengjen át vígan mint égi pár,
S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába,
     Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár.

Álmosd, 1813. szeptember 16.


ÉDES KÍN

 

Ti néma bús vidékek
     Halljátok kínomat,
S te Nimfa szent folyamban,
     Könyűm feléd ömöl.

De Nimfa, balzsamoddal
     Ne gyógyítsd e sebet;
Örömmel hordom én azt
     Keblemben Chlorisért.

Álmosd, 1813. szeptember 17.


JENNYHEZ (I)

 

     Jössz, mint Athena, lángszemekkel,
Jössz barnán kéklő hajfürtökkel,
Mint a Reménység angyala:
Igy tűn fel csendes kellemében,
A zöld bokornak enyhelyében
Árnyéklott viola.

     Intesz a Múzsa kedvesének
S ím leng feléd a bájos ének
Olympi lantnak húrjain.
Ha lantom kebled isteníti,
Tekinteted dalom hevíti,
Mosolygván hangjain.

     Kiszállunk a vad nép köréből,
S szedvén a gráciák kezéből
Nem hervadó virágokat
Bennünk a szépnek hű szerelme,
Viruló csend és józan elme
Veszik lakásokat.

1813. szeptember 26.


RÁDAYNAK SÍRJÁN

 

Hints rózsát e sírra, Magyar! s érezzed az égi
     Szellemet arcaidon: Ráday nyúgoszik ott.

1813 (?) 1814 (?)


ÉLET

 

     Te sírhalomnak bús homálya,
Bár benned nyugtomat lelem,
Rád nézni mégis gyötrelem,
Kedvét e szív csak itt találja.
Sürű kény s fájdalom felett,
Mint csolnak a habok körében,
Hánykódom s nyugszom hív ölében
Védangyalomnak, mely vezet.

     Vadon, mint kométák pályája,
Ne bánd, ha folynak napjaink,
Fellobban a remény fáklyája,
Midőn borítnak gondjaink;
S puszták, miként vár omladéki,
Ha lesznek majd Éden vidéki,
S szemeink a múltat keresik,
Könnyezni mégis jól esik.

     Erőt a férfiú lelkébe,
Ne fogja szívét csüggedés,
S öröm ha jön s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.
Történet vagy sors egyeránt
Zúg itt örök tenger körűlünk,
És partot érünk vagy merűlünk,
Csak istenségnek karja ránt.

     Egy szív s egy lélek szélveszekben,
És nyúgalomban a miénk,
Rény és erő lakjék ezekben,
S ha szállhat lankadás felénk?
Tündérképeknek ellenébe
Tőlünk nem megy sohajtozás,
Itt bennünk a vigasztalás,
Nincs élet a felhők körébe.

Álmosd, 1814. március 10.


SORSÁN VIDÁMABB...

 

Töredék

     Sorsán vidámabb fény vonúl,
Ki bátran mégyen a csatának,
S egykor felhőtlen angyalának
Karján olympi mellre hull.

Álmosd, 1814. március 10.


LAURÁHOZ

 

     Közte sűrű kénynek, fájdalomnak,
Lyányka, lyányka nyugszom kebleden,
Gyakran Léthe lankadási nyomnak,
Gyakran védő karjain angyalomnak
Új örömfény terjed létemen.

     Szenvedünk, s bár nyúgodalmat kérek,
Vérző búnkat mégis ölelem;
Hidd el azt, a bú s öröm testvérek,
S kényben úsz e jóltevő tündérek
Szép körében képzet s értelem.

     Meg ne bánd, ha könnyeid hullának,
Néma könnyek, Eros karjain,
Meg ne bánd, mert szép napok valának,
Melyek Eros karja közt folyának,
Míg szendergél költőd dalain.

     Égi lángot szívtam ajkaidról,
Égi lánggal szívtad csókomat,
Felderűlt a fátyol titkaidról,
Ujabb álom szállt fel álmaidról,
S szebb remény a láthatár alatt.

     Álom és Remény éltünk vezéri,
Tartnak fáklyát végcélunk felé,
Szívünk a valót távol kiséri,
S megcsalatván, néha bár eléri,
Csalfa bájalakkal váltja bé.

     Dőljünk a jelenlét hív ölébe,
Légyen álom, légyen csalfa kép;
Tán ha vígan szállunk ellenébe,
Nem borúl szép arca gyászleplébe,
S mirtuszágat fürteidre széd.

Álmosd, 1814. április 20.


VILMA EMLÉKKÖNYVÉBE

 

     Minden virágát életemnek,
Melyet még sorsom nyújtogat,
Vidám vagy gyászló szín alatt,
Örömimnek vagy keservemnek,
     Barátság s Szerelem,
     Tinéktek szentelem.

     Minden virágát életemnek
Vígan fűzöm hajam körűl,
Az ég borong és felderűl,
S tavasszal új rózsák teremnek,
     Barátság s Szerelem
     Míg ti laktok velem.

     Minden virágát életemnek
Hervasztja sírom egykoron,
S túl földi kényen s bánaton
Ott szent nyugalmát enyhelyemnek
     Barátság s Szerelem
     Karjaitokban lelem.

Pécel, 1814. június 25.


KÜZDÉS

 

     Mint zúgó szél a szirtnek homlokán
Küzd a bátor sorsának ellenébe,
De lankadozva dől el
Lábainál a hatalmasabbnak,
Bár lelkében láng van s erő,
Ah, a halandó test roskadoz.

     Fel! felfelé
Int a géniusz,
Zavar s homály
Borúl el itt
A hold alatt fölettünk;
Sejdítve zeng az énekes
Jobb sorsot és hazát,
De keble titkokkal teljes,
Miként Dodona berkein
Az égi szózatok,
S mint ossziáni szellem
Tünnek fel érzeményei
Borongó éj gyanánt.

     Ah, mert erőnk önérzetében
Gyöngék vagyunk,
S ha mérkezünk az istenekkel,
S a szférák zengzetébe
Vegyítjük hangjainkat,
Mint álom lészen énekünk,
S mint lengő felleg árnya,
Mely zöld mezők felett
Fut szélnek szárnyain.

     Lehányod-e
Tested porsátorát,
Hogy lángszárnyak röpítsék lelkedet?
Hogy tiszta fény
Derűljön fel szemeidnek?
Ah, messze a vidéken,
Melyet nem ismerünk,
Ura léssz-e sorsodnak?

     Örök vágy és remény,
Örök remegés a múlt után,
S a jövendő felé,
Im ez a lánc, melyen függ életünk,
S a láncot
Egy látatlan kéz szorítja.
O kéz, hatalmas és kemény,
A síron túl mint innen egyeránt,
Mert semmivé nem teszesz!

     Leszállasz felénk
A szenvedés s remény leplében,
Szent Megadás,
És karjaidon
Kelünk fel a porból,
Kelünk ki a habokból,
S szelíd sors keble vár!

Pécel, 1814. június 28.


RÓZA

 

     "Kéred, bajnok, hű szerelmem,
Kéred jobbomat,
Kell-e szívemben viselnem
Majd úgy arcodat?
Bajnok, Róza kebelében
Nincsen hézak már,
Kinek olvadt szerelmében,
Rá siron túl vár."

     Hallja Forgács gyötrelemmel
S kínról kínra dűl,
"El, el innen keservemmel" -
Szól és lóra űl.
"Látni, látni, messze messze
Pogány táborát,
Hogy keverje, hogy feressze,
Véremben nyilát" -

     "Vérző szívnek, mély sebeknek
Orvos a halál,
András, hol zászlóid lebegnek,
Sorsom rátalál" -
S téren, völgyen, kősziklákon,
S tenger habjain,
Rengetegben s vad pusztákon
Fut szél szárnyain.

     Küzd a bajnok a csatában,
S kardra kard felé;
Elhúnyt élte hajnalában,
Szűk sír fogta bé.
Ó, de lelkét nem tarthatja
Földi zár s fedél,
Nyítva az égnek boltozatja,
S lángszárnyakra kél.

És keletröl el nyugotra
Röpül mint orkán,
Néz tengerre, néz partokra
Messze pályáján.
Egy pillanat és az égen
Még csapongva száll,
Más pillantat, s egy térségen
Már honában áll.

     Róza nyugszik a ligetben,
S álma sergivel,
Vékony égi leplezetben
Tűn a lélek fel.
Csüggedt arcnak halaványa,
S véres kebele,
S régi kellem maradványa
Tűntek fel vele.

     "Róza, Róza, kebeledben
Nem volt hézak már,
Az, ki olvadt szerelmedben,
Rád siron túl vár" -
Mint szélzúgás s tündér-ének
Zengtek szavai;
Róza reszket, s eltünének
Vészes álmai.

     Búsan űl a szép leányka,
S ébren álmodoz;
Hervad, ah, a szép leányka
Sír lakóihoz!
Mely felé zúg, minden szellem
Halál szelleme;
Rózsa-szép kor s égi kellem
Halnak el vele.

Pécel, 1814. július 3.


A SZENVEDŐ

 

     Szelíd halom, s te zöldellő berek,
Te csergedő víz tölgyeim alkonyában,
Aranykor, melynek éltem hajdanában,
Szent álom, milyet Erosz szendereg!

     Egem borúlt, s eltűne a bájsereg,
Mely röpdesett tündéri fátyolában,
Kiterjed e kar, e kebel, s hiában,
Egy boldog órát, ah mikor nyerek!

     Ó Lúna, néked a sors égi pályát
Ha fellegekben olykor engedett,
Tisztán hozod fel újra képedet:

     De nincs, ki szórja széjjel búm homályát,
Én szenvedek mélyen s ártatlanúl,
S mosolygni többet e száj nem tanúl.

Pécel, 1814. július 14.


AZ IVÓ

 

Hallottad-e a fülmilének
Lombjain miként foly bájos ének,
Míg hűsen esti szél kereng?
S ha fészkében a gerlicének
Hű pár nyögdellő csókja leng,
Érezni tudsz-e gerjedelmet?
Daloltam én is, ah, szerelmet,
Mint fülmilének dalja zeng,
S csókoltam én is hajdanában,
Gyúladva Lotti karjain,
Éltem mosolygó hajnalában!
Leszállt a hajnal, s álmain
A lyány is elszállt más ölébe,
De érette, sorsom ellenébe,
Nem zugott lantom hurjain
Kérő panasz s keserves átok.
Töltvén kezem habzó pohár:
Lágy csók s szerelmek dalja már,
Mondám, örökre isten hozzátok!

Pécel, 1814. augusztus 11.


RÁKOS NIMFÁJÁHOZ

 

Egy dalt, egy dalt,
Ó nimfa, kedvesednek
Folyásod partjain.
Egy dalt, mely egyszerűen,
Egy dalt, mely égi hévvel
A szívhez szóljon és tehozzád!

     Kettő szerelme kebelemnek,
Egy hon és egy leány.
Azt vérző szívvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolygva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szivem s dobog,
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengenek felém.

     Keggyel teljes, de búsan
Tűnik fel képed, ó hon,
Mint Róma Caesar álmain,
Ó szent, ó szent!
De fájdalomnak érzete,
Mely rólad súgárzik reám.
De te mosolygva jősz,
Ó lyány, mint május reggelén
Az újjá szült nap ragyog.

És kebleden
Mint olvad el a bú,
És kebleden kivűl
Mint nincs öröm!

     Ó hon, ha egy pillantatig
Szétoszlik felleged,
S vígan mosolygsz:
Olympig szállnak érzetim,
S láng, és erő keblembe.
S ha lyányka, néked
Szelíd bánat leng arcodon,
Könnyekben dőlök karjaidra,
S vigasztalást lelsz ajkamon.

     Ó lyány, hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén,
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni
Hazám, hazám!

Pécel, 1814. augusztus


TUDATLANSÁG

 

Tudok vigan nevetni,
Tudok hiven szeretni,
     S szépről énekleni,
S kelyhem ha megtöltétek,
Köszönni bort felétek
     Tokaj szent isteni.

Egy van, mit életemben,
Sem búmban, sem kedvemben,
     Meg nem tanulhatok,
Epedtem, olvadoztam,
Sok lyányt lágy búra hoztam,
     S még sírni nem tudok.

Káva, 1814. augusztus