IDEGEN

Töredék

     Hindosztán véghatáránál,
S véghatára hűs völgyében,
Hüs völgyének zöld berkében
Egy forrás omlik vala.
S a forrás zúgó partjánál
Egy lyány űlt sötét fürtökkel,
S rózsaajkkal, s lángszemekkel
Szép, mint május hajnala.

     Hallá zúgtát a forrásnak,
Nézte játékos folyását,
És örült, ha képe mását
Tükrözé hullámain.
S közte csendes andalgásnak
Lát egy vándort, hogy leűle,
Lassú csörgéssel körűle
A túlsó part hantjain.

Cseke, 1821. november 6.

TALÁNYOK*

I Éltem, de magamat önkényt eltemettem, Lágy álmot fúva rám létemnek angyala, Szép volt a sír, melyben halva szenderegtem, Most királyi nők is díszt kapnak általa. Az óra jött s íme kívánt hajnalánál Feltörtem a zárt, hogy nyerjek más életet, Arany szerelem várt boltom ajtajánál, S mosolygván, hajh, újabb halálra vezetett!                       II Gyámkar ápolgatta szűlőm gyöngeségét, Mégis lángzó erőt szívtam hű kebelén, Erőszak dúlta fel szép formám épségét, S kínoztatás után tömlöcre szálltam én. Habzó bánatim közt míg erőtlenb voltam, Küzdöttem feltörni méltatlan záromat: Erőm virágában nyugvásra hajoltam, S kedvre hozom, akik szerzék rabságomat. Mégis megemlítvén sorsom durvaságát, Gyakran bút árasztok a vigyázatlanon, S bár felgyújtom olykor az észnek világát, Tüzem többszer reá vad sötétséget von. De sok száz okozott károk ellenére, Becsem e világon nem talál végzetet, S az aggkor, mely már most megvettetést ére, Nekem készít nagyobb s nagyobb tiszteletet.                       III Én sebes, én lassú, most tiszta, meg újra borongó,      Más jár, foly, röpül, áll, nem teszem egyiket is. Nyúgottól keletig, s dél s észak messze határin      Útazom én, mégis rejtve szem és fül elől. Nincs formám, mégis sok ezer rajzol le naponként      Nincs terhem, mégis fontra vetett sok ezer. Tömlöcben s rabság kötelén bár létem adassék,      Mégis örökre szabad nem tudom én mi az úr                       IV Egykoron egy leplet szöttem, szép, csínos, alatta      Bár mi nagyot gondolj, kis dolog ami hever. Szűk lepel és könnyű, mégis, bármekkora légyen,      Nem lebbentheti fel testi erő sohasem. Egy éles nézést ha tehetsz, elfoszlik azonnal,      Kétes homályt vet rád, gyönge szemed ha vagyon.                       V Erőm s tanácsom nincs, ezrekkel Mégis vezérként hordanak, Fennküzdell szárnyam a szelekkel, Lábamhoz hősek hullanak. Esküdte nékem szent hűségét Az ifjúság délceg sora, Kíséri pályám messzeségét A gráciák könnyzápora. Szerencse s hír nyomban követnek, Vesztőre vesztem mocskot hoz, S a nyertes hűv emlékezetnek Szentelve nyújt oltárihoz.                       VI Egy volt, csak egy, akit szerettem, Nem volt fiú, nem volt leány, Miatta létem elvesztettem, Mert engem balszerencse hány. Röpűltem őt forrón ölelnem, A régvárt óra volt jelen, De forróbb volt ő mint szerelmem, S halálra égtem hirtelen.                       VII Tükör vagyok, de nem szobád falán, Forrás vagyok, de nem zöld fák alatt, Ablak vagyok, de nem látsz rajtam által, Csillag vagyok, de nincsen kék egem. Mint barna felhőn múló vész után Boltos szivárvány nyúgoszik fölettem. Nincs ajkam, és mégis mosolygok én, Nincsen szavam, mégis kérlelni tudlak, Esőzöm, égek, bíztatok, fenyítek.                       VIII Van egy, ki nincs; s az én vagyok. Nekem Nincs kezdetem, nincs végem is soha, Nem láthat engem ember, sem nem hallhat, Nem is tapinthat test és forma nélkül, Lélektelen, megfosztva mindenektől, Im így vagyok, szegény, rideg s üres, S mégsem szegény, nem is rideg s üres, Mert név s dolog nem is lehet sajátom. Kinek belőlem áll csak gazdasága, Megvettetett bujkál az a világon, S ki nem tud mást csak engem, elméjében Örök sötétség vette trónusát. Én nem vagyok sehol, szükség reám Nincsen, nem is volt és nem is leszen, Mégsem lehet nélkűlem nyelv s beszéd, Ámbár jelentéssel nem bír nevem. Találd mi légyek, és ha feltalálsz, Vedd azt jutalmul, ami én vagyok.                       IX Ég nem vagyok, de csillagim ragyognak; Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam; Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek. Örök havat látsz halmaim felett, S nem olvad az, bár forrjon is hevem. Gyöngéd alakra képez a természet, Fegyvert sem ád, mégis szivet lövellek, S vérző sebekkel tépem kebledet. De gyakran, ah, ha győztem, győzetem, Rabom valál s raboddá kelle lennem, S az életet veled futom keresztűl. Te karjaidban ápolsz engemet, Hiában, én majd lassan hervadok, S újabb virág kél nyomdokim felett, És benne képed hű mását leled.                       X Néma vagyok, siket is, s izenet hordásra szorított Mégis az emberi faj. Nemde fonák viselet? Nincs karom és ajkam, mégis kell vinni sok ízben Mondd ki minő módon? csókokat és ölelést. Csókol hűv szeretőd engem, s keblére szorongat, S légy bár féltékeny, nincs harag érte reám. Egy hiba van bennem, félénk vagyok és kis erőszak Megrendíti keblem, s titkaidat kinyitom.                       XI Fegyvert s oltalmat nekem is bár rendele sorsom, Gyászos ajándékát nékie nem köszönöm. Fegyverem a harcon szükség elvetni magamtól, S nem vehetem többé vissza, s keservem elöl.                       XII Kettőből leszen egy, kettőből vedd el az egyet Nem leszen egy többé, mondd ki minő csuda ez?                       XIII Lesz, ha vagyon; ha leend, megszűnik lenni: ha volna, Úgy nem lenne, mesém nem, de találni való.

1821

* A Talányok megfejtése:

BORDAL

Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet.
Kedved a jó bor
Jobban éleszti,
Búdat a jó bor
Messze széleszti,
S elmúlat véled.

Minden por, álom,
S füst e világon;
Mi haszna gázol
A boldogságon
A hír barátja?
Ha dob riadt a
Harc reggelére,
Patakban omlik
Hullámzó vére,
S bérét más látja.

Békételen, bús,
Senyved magába,
Kétség s remény közt
Vár s fél a kába
Percet s esztendőt.
Miért törődöl
Szűk életeddel?
Napod ma mit nyújt
Köszönve tedd el,
S hagyd a jövendőt.

Reggel vagy estve,
Szélben vagy csenddel,
Eljön magától
Sorsod mit rendel:
Miként nyár és tél.
Ernyőt keress, ha
Készűl borúlni,
Szenvedj, ha nem tudsz
Hová vonulni,
Fordulhat a szél.

Éld a jelenlét
Percét s óráját,
Együtt lefutja
Jó s rossz pályáját,
S együtt húny véled.
Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet!

Cseke, 1822. december 7.

CSOLNAKON

     Ültem csolnakomban
Habzó vizen,
Hallék zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlsz égi vándor,
Föld s víz felett,
Vajha szállni tudnék
Én is veled!

     Indúltál keresni
Más jobb határt,
Langy tavaszt, virítót,
S tenyésző nyárt.
Én is, hajh, keresnék
Szállván veled,
Más boldog határon
Hű fedelet!

     Lelnék én tanyácskát,
És szép eget,
Hol telet ne látnék,
S búfelleget;
Hol teljes reménnyel,
Mint szivárvány,
Tűnne fel minden nap
Más nap után.

     S ott, hol esti szél leng
Zöld fák közűl,
Forrás ömledezne
Kunyhóm körűl.
Isten hozzád csolnak,
S te vészes part,
Hű kegyes nyit ott rám
Remegő kart.

     Ülök csolnakomban
Habzó vizen,
Hallok zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlj égi vándor
Föld s víz felett,
Sorsom, ah, nem adta
Szállnom veled!

Cseke, 1822. december 28.

HIMNUSZ

A magyar nép zivataros századaiból.

     Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

     Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

     Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

     Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

     Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

     Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

     Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

     Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

VÉRMENYEKZŐ

     Nyugszik Hasszán sátorában
Rába zúgó partjain,
Jőn Olajbég s vad lángjában
Felriasztja hangjain:
"Fel, fel, bajnokok vezére
Csákányba a menyekzőre,
Lesz, kit ott rabszíjjra fűzz,
Sok szép legény, sok szép szűz!"

     Zsákmány a török bálványa,
Gyorsan felriad Hasszán,
Vállain leng már kaftánja,
Kardja függ már oldalán.
"Fegyvert, fegyvert minden karnak,
Foly ma vére sok magyarnak!"
Igy harsogván szavai,
Készűlnek bajnokjai.

     Bús az éj sötét leplébe,
Zúgva leng a déli szél,
S a török Csákány elébe
Rába habján általkél.
Terhesen mint jégfelhőnek
Vészhozó dörgési jőnek:
Pusztulás minden nyomán,
Úgy közelget a pogány.

     László nyert a szép Lilának
Idvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve zajgó ünnepén.
S a billikom kerültében
Minden férfi gyúl szivében;
S víg ének zengésinél
Az ifjúság táncra kél.

     Nézi László szívmerűlve
Hölgye lángtekintetét,
S kedv, remény közt lelkesűlve
Vére kényhullámot vét.
S az könnyű mint esti szellet,
Táncát vőlegénye mellett,
- Szíve olvad, arca ég -
Pártájában lejti még.

     Haj de, mint volkán, egyszerre
A sötét éj felpirúl,
S a dühödt szél arra s erre
Szikrát s lángot szór vadúl.
A pogány nép ordítása,
S a réműlet bús jajgása,
Egy hanggá keveredvén
Harsog ált a lég öblén.

     Elnémul a palotában
Tánc és élet, kedv és zaj,
Fennakadva dobbantában
Minden könyű, minden jaj.
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek,
Elszorúlva minden szív,
Küzd és habzik, forr és vív.

     Jön most Hasszán s tigris nyája
Vérrel ázott nyomain,
Zúg, mint orkán, lángszablyája,
S száz magyar nyög láncain.
S ah fenndörgő szózatjára
Dúlva ront a palotára
S holttestről holttestre lép
A kegyetlen szolganép.

     Öszvejajdul irtózással
Hölgy és nő, s remegve néz;
De sebes meggondolással
Kardon minden férfikéz.
Kél és forr a harc dagálya,
S nem reményt nyújt a vérpálya:
Rablóikkal mindenek
Csak halálért küzdenek.

     Halnak ők, s hőslelkeiknek
Szabadság nyújt koszorút,
Hajh de árva hölgyeiknek
Örökségül rablánc jut!
Fájdalomról kínra szállva,
Minden reménytől megválva,
Honnan lelkök nyugtot vár
Egy ohajtás sincsen már.

     Líla áll még oltalmában
Lászlójának egyedűl;
Harcol ő, de bús harcában
Keble s arca sebesűl.
És midőn fogytán vérének
Érzi gyöngültét kezének,
Még egyszer hölgyére néz,
S új erővel sujt a kéz.

     Nézi hulltát sok töröknek,
S ajka habzik, s keble ég,
S ordít Hasszán: "e kölyöknek
Egy halál még nem elég!
Bajnokim! csak ellenébe,
Mártsatok fegyvert szüvébe,
Nyiljon bár seb s follyon vér,
Szép hölgy ott a pályabér!"

     Mint a villám vad szózatja
A nemes szüvébe csap,
S testét lelkét áltszaggatja,
Borzad ő, s hölgyéhez kap:
"Gyászos a halál hörgése,
Hajh, de a rablánc csörgése,
S törvény, melyet rabló szab,
Líla, Líla gyászosabb!"

     - "Nyugtat a halál hörgése,
Líla mond, nem félem azt,
Hajh; de a rablánc csörgése,
S rabló törvény megborzaszt.
Szálljanak bár ellenedbe,
Mártsanak fegyvert szüvedbe,
S nyiljon bár seb s follyon vér,
Szép hölgy nem lesz pályabér!"

     Vészi László gyötrelmére
A halálvigasztalást,
S rátolongó ellenére
Készít még egy bús csapást.
Jön Olajbég, s "gyáva féreg" -
Igy zeng ajkain a méreg -
"Száz sebben félhalva már,
Kardod mégis ölni vár?"

     Mond, s kezéből nyíl módjára
Vasbuzgánya zúg s röpűl,
S ím itt a perc melyet vára
A magyar hős s öszvedűl.
És ott fekszik mell-hörögve,
Hölgye látja s könyörögve
Felsohajt az égre még:
"Isten, isten itt a vég.

     S ráborúlva s elroskadva
Lelke zajlik, keble reng;
Én halok", mond az lankadva,
"Búcsút ajkam mégsem zeng.
Ó ne rettegd bús pályámat,
Vérhintette nyoszolyámat,
Lélek él, ha vész a szív,
Kardom itt van, mátkád hív!"

     Mond s hal; és ím szép hölgyétől
Jaj nem hangzik, könny nem hull,
Áthevűlve szellemétől
Kardjához buzogva nyúl.
"Nékem, nékem bús pályádat,
Vérhintette nyoszolyádat,
Lélek él, ha vész a szív,
Mátka, mátkád hozzád vív!"

     Vészi kardját; Hasszán látja:
"Jer leányka, mit mivelsz?
Vágyaidnak nem lesz gátja,
Kényt s szerelmet nálam lelsz.
Kard csak a búsúlt vitéznek,
Téged engesztelve néznek,
Kelvén érzeményei,
A bajnok lángszemei.

     Jer velünk a büszke ménen,
Váram gazdag, keblem hő;
Jer s derűlj a jobb reményen,
Mely egedre most feljő.
Légy e győzelem pompája,
Szép kertemnek szebb rózsája,
Melynek bíbor kebelén
Bőv jutalmat leljek én."

     "Félre rabló!" fájdalmában
Így sikolt a hű leány:
"Dúltál éltem forrásában,
S vad kegyelmed még lest hány,
Itt, hol áradván testére
Kedvesem gőzölgő vére,
Melyet ontál ó pogány,
Int, hogy induljak nyomán!

     Menj, eredj a büszke ménen,
Várad zsákmány, kebled düh;
Nincs remény; a vérösvényen
Nem kél virág, nem kél fű,
Győzelmedre átok húlljon;
Kerted tüskével virúljon,
S árnyékába hogyha mégy
Kínjutalmat bőven végy!"

     Szóla s hallgat, és intézi
Hómellének hű vasát;
A török dobbanva nézi
A hőslyány mozdúlatát.
S fut, hogy (melynek vesztét szánja)
Megtartassék szép zsákmánya,
Hajh de késő jötte már,
Líla lelke mennyben jár!

     Látja Hasszán s elfagy vére,
Visszaborzad s megfordúl;
Int, s nyomában intésére
Népe zajgással tolúl.
S közte búsúlt érzeménynek
Hátán a nyerítő ménnek,
Vivén átkot s hagyván jajt,
Szigetvárra visszahajt.

1823. április 18-21.

ZÁPOR

     Dördűl az ég, s villámot lőtt,
Zápor zuhog le már,
S a szép leány kunyhóm előtt
Lassan pihegve jár.
"Jer szép leány! hív a legény,
Bús ég borúlt reád;
Kunyhóm kicsiny bár és szegény,
Neked s nekem helyt ád."

     Kunyhóm felett, s kis ablakán
Csattog, süvölt a szél;
Karom között a szép leány
Űl csendesen, de fél;
S felleg ha más fellegre jő,
S villám villámra gyúl:
Remegve, ah, keblemhez ő
Jobban jobban szorúl.

     "Derűl az ég, bús fellegén
Ég a szivárvány már;
Isten veled, te hű legény,
Anyám epedve vár!"
Mond a leány, s karom közűl
Kifejlik nyájason,
S e könny, amely szememben űl,
Ajkán sohajtást von.

     Kunyhóm felett, s kis ablakán
Száll, és mosolyg a nap;
Szemem csak a szép lyány után,
Mint part után a hab.
Lángcsillagod, hajh, tiszta ég,
Mit ér e szív előtt?
Dördűlj megint, s onts záport még,
S hozd vissza nékem őt!

Cseke, 1823. április 23.

VANITATUM VANITAS

     Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

     Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

     Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

     A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

     És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

     Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

     Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

     Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

     Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

     Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

1823. február-április

REMETE

     Bal sors akit számkivete
Kedv és öröm közűl,
Cellájában a remete
Kulcsolt kezekkel űl.
S egyszerre lágy emlékezet
Álomként lepte meg,
S szemén, mely rég nem könnyezett,
Egy tiszta csepp remeg.

     És ím keresztűl ajtaján
Lassú sohajgás jő,
Felpillant, s egy vándorleány
Roskadva lép elő.
Vállán sötét hajfürtje leng,
De képén siralom,
S melléből, ah, hörögve zeng
Szívmetsző fájdalom!

     Sejdítve néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.
De az, mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
Ez itt, mint rózsa mely elhull
Támadván őszi szél.

     "Ki bút visel fáradva járt,
O vándor űlj le itt,
Vedd tőlem e habzó pohárt,
S kertem gyümölcseit." -
"Nem kell gyümölcs, s habzó pohár,
Mond a vándorleány,
A szenvedő csak helyre vár,
Meghalni hol kiván. -

     Futottam szél s hullám előtt
Keresni hívemet,
Egy év eltűnt és másik jött,
S a sors ím eltemet.
Kerestem itt, kerestem ott,
Sehol sem volt a hív,
Remény emelt, kétség nyomott
És megrepedt e szív!"

     Mond a leány, s halálra dűl,
Végsőt mélyen sohajt,
Kifejlett a láncok közűl
Többé nem érez bajt.
Borongva néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.

     Röppenti a hervadt felé
Bús pillantásait,
Majd elveszté, majd fellelé
Kétes vonásait.
S ím lánc övedzi hűlt nyakát,
S a lánc alatt egy kép,
S fátyolhüvelyt a képen lát,
Mit gyorsan öszvetép.

     Borzasztva lobban fel neki
A rettegett villám,
Önképét, hajh, ismerte ki
A holt baloldalán.
A képet, melyet a legény
Örök jegyűl adott,
Midőn szerelme szép egén
Szebb hajnal víradott.

     Mély gyászt reá fájdalma von,
De hangot nem lele,
Itt fekszik, akit egykoron
Szent tüzzel kedvele.
Akkor mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
De most mint rózsa, mely elhull
Támadván őszi szél.

     Egy gödröt ás árnyék alá,
S hivét letészi ott,
Mohot virággal hint reá,
Rak földet s pázsitot.
Puszpáng a sír zöld fedelén
Kupresszel párosúl,
Mely nyár mentén, mely tél jöttén
Örök búként virúl.

Cseke, 1823. április

ZSARNOK

Virtus s igazság zengtek nyelveden,
     De gyűlölte mindkettőt szived;
Csak leple volt hatalmad bűneidnek,
     S szádban a törvény átok leve.
Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál,
     Kivűl az ajtón sírt az üldözött.
Még egy falatja volt az éhező szegénynek,
     S elrablottad azt;
Avult fedél óvá még a szelektől,
     Hideg vérrel hajtád ki onnan is.
Hajh bujdosott az ősi lakhelyéről,
     Sápadt neje
Keblében vitte kisdedét, s panaszát
     Poroszlód azt korbáccsal ölte el!
S terád bízatott-e ezreknek boldogsága,
     Hogy árulhasd pénzért véröket?
S neked ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés
     O Rabló, sírodon?

Cseke, 1823. április

PANASZ

     Jaj nekem, s jaj annak, aki engem
Verset írni búmra megtanított,
Aki fáklyát gyújta képzetimnek,
S lágy szivembe fúvalt gerjedelmet,
A kegyetlen!

     Im nekem nem kelle sem szerencse,
Sem nagyoknak bíztató kegyelme,
Csillogó fény, s népimádta rojtok.
Gondolám, csak lant az énekesnek,
Zöld borostyán barna lyány kezéből,
S szép dicsőség hamva sátoránál.

     Víg nyaram folyt, s hajnal hogyha támadt,
Dalba szállt az érzés hurjaimról,
Dalba szállt az estve szent homályán.
Nap ha forralt, bokraim födeztek;
Dörge néha, felderűle másnap,
S új virágzat ömle el a mezőken.

     Ah, de bús alakkal vad honából
Jött el a tél, s a bokor leszáradt,
S nem ragyog virágzat a mezőken.
Ülök én im a hideg falak közt,
Ablakom tábláján csattog a szél,
S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről,
Nincs piros bor, hogy hevítse keblem,
S ajkaim közt elfagy a kelő dal.

     Szép Apollon szőke fürteiddel,
Szánd az énekesnek durva sorsát,
És nem adtál fát ha tűzhelyére,
Sem piros bort hogy hevítse keblét:
Karja közzé tégy szelíd leánykát,
Csókjain hogy újra felhevűljön!

Cseke, 1823

ÉDESKEDŐ

Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Istenem, úgy áldd meg a barna hölgyecskét.

Rózsa kell a méhecskének,
Harmat a rózsa kelyhének,
Nekem szerelmecske;
Pillants rám kökényszemecske,
Istenem, ó be szép a barna hölgyecske!

1823

KI BÚBAN ŰL...

Ki búban űl, víg leszen ő,
Ha borhoz ajka ért.
Légy idvez, ó szőlővessző,
Gondűző nedvedért.
Fejére lombodról veszen
Költőd ím koszorút,
Ernyőd alatt legszebb leszen
Olymp felé az út!

Csepped tüzétől éneket
Mi gyakran zengtem én?
Hány szép leánynak könnyeket
Csillogtaték szemén?
Hány lángsohajtás gyúlada
Dalom lágy hangjain,
Míg istenálmot szúnyada
Hős a hölgy karjain?

Hányszor ragadtam trombitát
Habzó pohár után,
S zengék fegyvert, zengék csatát,
S örök hírt nyomdokán!
S átlángolád a bajnokot
Égő honszerelem,
S keblén hajnalként víradott
Halál vagy győzelem.

Kél a nap és tikkasztva jő,
Költőd hevében űl,
Árnyékot, ó szőlővessző,
Szőj ablakom körűl,
Födezd, borítván zöld lepelt,
A múzsa titkait,
Zengő lantom, s e tölt kebelt,
S édes lyány csókjait.

Korom ha múlik, és emel
Magához angyalom,
Zöld sátorodban zengem el
Hattyúi végdalom,
S te gyönge szél fuvallatán
Hullasd rám leveled,
Húnyó barátod homlokán
Vonván szemfödelet.

Cseke, 1823

LOTTI

Szép tavaszom mezején, mint isteni Grácia, bolygék,
     Sok dagadó kebel, ah, gyúla szerelmem után.
Egy vala csak, szívem kinek égett mennyei lánggal,
     S ajkam utolsó hív szózata nyögte nevét.
S őt most Hádes örök ligetén hű lángom ölébe,
     Lombjaim árnya között, sírva sohajtom alá.

Cseke, 1824. február