Lidércnyomás

Álmodtam ezt. Én egy sötét sarokban
láztól pihegve, csendesen,
szemem lehúnyva haldokoltam.

Rózsás tivornya volt. Csengett a víg dal,
és az én első kedvesem
találkozott a másodikkal.

Némák, fehérek voltak és meredtek,
vadul szorítottak kezet,
egymásba villant a szemük, s nevettek.

És haldokolva én is felnevettem
síró kacajjal, csüggeteg,
de erre elröpült a lelkem.

Víziók

Bús látományok, nagy, fehér nők
lengik körül az ágyamat,
s csiklandozó gyermekmosollyal
szemembe néznek bágyatag.

Csókolják ólomszínü arcom
ringatva elfáradt fejem,
lefektetnek mint egy halottat,
meredten és szerelmesen.

Hideg kezükkel simogatnak
e holt-fehér, nagy asszonyok,
néznek reám nyugodt szemekkel
s forró szemembe könny csorog.

A fekete asszonyhoz

1

Virágos arcú lányseregbe
búsan, lefátyolozva jársz,
feltűnsz, mint egy éjszínü lepke,
s megáll a tánc.

S könny hull vidám szemünkre újra,
ajkunkra ráfagy a kacaj,
s kitör szivünkből hörgve, zúgva
egy tompa jaj.

2

Te vagy az éjjel és az örvény,
a kárhozat és a mennyország,
mostan lesujtasz, porba lökvén,
majd felemelsz újból tehozzád.

Költészetem izzik terajtad
pokoli pompámban, setéten,
rubinpiros, parázsos ajkad,
mivel iszod éjjente vérem.

Ifjú szivem fehér világát
liliom-arcaidra loptad
s szén-fürtödön borongva száll át
éjféle néma bánatomnak.

Most félve, kérve száll tehozzád
síró szavával e szelíd dal...
Verd lelkem bús aranykobozzát
hajlékony, forró ujjaiddal.

3

A zöldselyem diványon ültél,
ahogy szobádba bevetődtem,
langyos tavasz volt ott - kivül tél -
rózsás parázs égett előttem.

Mint egy viharcsapott verébfi
omoltam a te lábaidhoz,
mert tudtam, a te szíved érti
költőszivem, s sebére írt hoz.

Melengető, égő öledben
aléltan, álmosan zokogtam,
kigyúlt a képem, lángra keltem,
s könnyezve hallgattál te ottan.

S elmondtam, ó rejtélyes asszony,
mit szenvedtem titkon miattad,
s bozontos főm és lázas arcom
aztán sokáig símogattad.

4

Ez a búcsúzás éjszakája!
A szél cibálja ablakunkat,
a hó fehér csomókba hullik,
a lámpalángok mind kihúnynak.

A mi tüzünk is hamvadoz már,
szád is hideg és hallgatag ma,
s fakó, sötét, mint a kialvó
kráter tüzes, lángfüstös ajka.

Légy áldva a csókért, a kínért,
légy áldva, hogy lelkem gyötörted,
te sápatag, gonosz cherubja
a szenvedésnek és gyönyörnek.

Most menni kell. Nyujtsd csókra ajkad.
Hadd öljem a kínt mind reája.
Ó fojts meg, ölj meg, semmisíts meg...
Ez a búcsúzás éjszakája.

Éjfélkor

Fülembe cseng egy kábító, komor szó,
csillagtalan, homályos éjidőn.
Agyam szorít, mint egy fehér koporsó,
vérem kavarg habozva, rémítőn.

Égő szememmel a magasba nézek,
görcsös gomolyba hullámzik velőm,
és érzem, álmodom csak az egészet,
azt is, hogy itt nyögök most szenvedőn.

Fejem, mint egy halott tagját fogom,
tapintom a szám, ajkam, homlokom,
s mint vészharang ver dobbanó szivem.

Gyertyát gyujtok, s szobám sötétjiben
kacagva, sírva ködgomolyba tűnő
vészfellegen ül egy bús, kékszemű nő.

Szeptemberben

1

Midőn utolszor voltam a szobádba,
hideg, fagyos volt az arcod, kezed,
az asztalon égett a kézi lámpa
halványan, reszketeg.

Künn háborogva zúgott a setét ősz,
bús titkokat beszéltek mind a fák,
te mosolyogva mondtad: újra vért köpsz,
s már várod a halált.

Kályhád kihűlt. Fáztunk. Én tűzre tettem.
Hullott a könnyem, s bámultál reám,
majd megcsókoltál a halotti csendben,
mint egy szelíd leány.

2

Beteg vagy. A szemed sötétzöld,
mint az álmatlan, őszi tenger.
Csend van, vihar lesz s gőgös ajkad
még szólni sem mer.

Vágy lázadoz tüzes eredben,
sorvasztja a húsod s a csontod,
nehéz hajad sötét palástját
lassan kibontod.

Napsárga szoknyád büszke tested
márványvonalját zúgva mossa,
s rám hullsz pihegve, mint egy érett,
nagy tearózsa...

3

És vége lett a drága napnak...
Az alkonyi, szines szivárvány
égett az ablakok üvegjén,
s köd szállt a szélnek röpke szárnyán.

Homály repült a zöld szalonba,
s én andalogva készülődtem,
a lámpaláng táncolt a széltől,
s felsercegett az esti ködben.

Általkaroltál vaskaroddal
s rimánkodó gyermekszeszéllyel
panaszkodtál, hogy a fejed fáj,
és félsz, ha jő a rémes éjjel.

S ahogy habozva ingadoztam,
felém nyujtottad csendbe, halkan,
az ajkad, vérvörös virágom...
leszállt az éj, s én ott maradtam.

4

Forró az ágyam, künn az éj sötét,
az égen álmosan hunyorg a csillag,
fénnyel himezve borzongó ködét.

A fényre várok, mely tán búmra írt ad,
hogy újra majd találkozom veled,
s te lángot adsz én koldus álmaimnak,

már látom is hajlott, dacos fejed,
bűvös közelléted már most is érzem:
te jössz s egymásba villan réveteg

négy, szétfeszült, álmatlan és sötét szem.

5

Éjfél lesz, ájultan pihen a föld
és álma édes, álma mély,
a dolgos ember párnájára dőlt,
sötét az éj.

De én nem alszom, lázba küszködöm
s fönn látok két tüzes szemet,
mely tágra nyílva a sötét ködön
reám mered.

Egy átok

Míg én zokogva elrobogtam,
ti engemet megátkozátok.
S most a szivemre kő gyanánt hull
egy átok.

Romlott szivem vérével én most
sötétre festem a világot,
és húzva húz vadul felétek
egy átok.

Fulladva és lihegve hordom,
reám kacagnak a leányok,
s átok ragyog égő szemükben -
     egy átok.

S sír felé húz e nehéz kő,
mindent örök borúba látok,
él egy leány, és vár reám, mint
     egy átok.

Sokszor hörögve ágyra dőlök,
mikor elhagynak a barátok,
s belésüvítem a sötétbe:
     Ó átok!

Utolsó versek

1

Ki vagy te? Gyakran felsikoltok,
     hogy lángra gyullaszt tűzöled,
s érzem, nem voltam sohse boldog
     s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.

Sötét szépségeddel kegyetlen
     szétűzted édes álmomat,
s nem bánod azt, hogy otthon engem
     egy árva, szent asszony sirat.

Ki vagy fiúrabló lidérc te,
     ki mint egy lázas látomány
jelensz meg fényesen, igézve,
     a lámpafényes, bús szobán?

Ki vagy, ki sohse fogysz ki csókból,
     kin nem fog átok, néma vád,
te, akit minden férfi csókol
     s átkoznak a félő anyák?

2

Halott asszony az én szerelmem,
     aki nem érez és nem él,
s meredt, fehér, szederjes arcán
     lebeg a hosszú szemfedél.

Magas, sötétlő sírban alszik,
     s azt sem tudom, hogy merre, hol,
éjjente, érzem, sírja terhét
     feldobja és hűs könnye foly.

Ekkor kitárja gyenge karját,
     vár, hí, mint a szerelmesek,
de akkor lesz menyasszonyom csak,
     ha majd én is halott leszek.

3

Nyomomban a fekete asszony,
     a vérivó, halvány, szelíd,
ki szép szavával ront meg itt
     és csókkal öl meg játszi harcon...

Nyomomban a fekete asszony
     s ha szenvedek bús éjjelen
néz, nem könnyez mégsem velem
     s letépi párnám, hogyha alszom...

Nyomomban a fekete asszony
     és vándorútamon követ,
hol elhagy a sivár tömeg
s véresre marja lázas arcom...

4

Sirasd meg árva, ifju életem!
     Nézd, elfogyott mind a rakétám,
egykor enyém volt a nagy végtelen
     s most porba roskadok le némán.

Sirasd szegény, ifjú barátodat,
     hogy ráütött a szörnyü démon,
eltört a tollam, lángom is lohad,
     te vagy dicsőségem s a célom.

Dacos fejem lehull, a szív
     örvénye von vadul ragadva.
Megfojtanak parázsló csókjaid
     és eltemetsz sötét hajadba.

5

A végtelen nagy éjszakába mégysz,
     midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
     mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
     s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
     mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
     hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
     átöleled a téli éjszakát.

6

Még mostan is szeretlek,
     de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
     álomba néha von csak.

És hidd, te is szeretsz még
     én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsit a szivedben.

Nézünk egymásra még mi,
     de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
     két ily hideg halottnak?

7

A szél a drótot tépte, rázta,
     pelyhek szitáltak a homályban,
halk és fehér volt ama éjfél,
     hogy tőle szívszorongva váltam.

Mozgó, sötét mélységek öble
     nyelt el, amint tovább haladtam
s ő nézte halvány lámpafénynél,
     mint tűntem el a hóviharban.

Pokol felé

Fantazmagória

Nászút

Nászútra viszlek, édes, drága szívem,
szálljunk be, prüszköl a tüzes vasút.
Ne félj, ne félj, borúlj reám szelíden,
így tán nem fáj úgy e borzalmas út.

Egy harmadosztályú kupéba szállunk,
az éjszakán kénlánggal enyhitünk,
ónszín az arcunk és fakó a szájunk,
a vasutas lecsípteti szivünk.

Megyünk, megyünk már a pokol felé,
nagy háztetőkre, tengerek elé,
a horpadt mozdony száguldozva pompáz.

A vastányérra sírlámpát csapott
és a kazánnál fogja a csapot
s parancsolóan áll egy szörnyü csontváz.

Úton

Tovább, tovább! De hallga csak, mi ez?
Ájult sóhaj, fuldokló suttogás,
halk síri nesz...

Ne nézz ki az árnyfödte ablakon!
Künn részegen táncol a megbomolt
sok szélmalom.

A szürke réten ciripel a tücsök,
a bús mezők az égre lehelik
nehéz tüzök.

Valami űz, egyszerre tűz lep el,
ma a dühöngő, fellázadt pokol
még ünnepel.

Manók kisérnek a sötét utig,
leányszobád holt álma integet
és búcsuzik.

Hajadban egy fekete liliom...
Parázna éjek bíbor lángja ég
künn a sikon.

Az ünnep előtt

Már itt vagyunk. Ez a pokol-torok.
E szürke tájon minden oly beteg,
a liliomok sárba fekszenek,
lenn lámpafényes éjjel háborog.

Fehérlő fátyolod nekem adod,
halkul a bús, süket mozdonyzörej
s ím vaskarokkal, égve átölel
fantasztikus, szomorú lovagod.

Lenn

Menjünk le már, menjünk le a pokolba,
szél zúg, pogány nótát imádkozom.
A kékülő ég lámpáit kioltja,
borfolt, hamu van a dúlt abroszon.

Menjünk le, ott van az út a pokolhoz;
hűvösszagú és vaksi pinceszád,
utánam jössz, ajkad hiába morcos,
lávát lehell reám picinyke szád.

A szűk uton, a szűk uton előre!
Nedves, sötétlő, szalmás, csorba kőre
királyi trónt gyönyörrel ágyazok.

Megtört szivek trónussá halmozódnak
s a kárhozott, fulladt dorbézolóknak
kékszínü fénnyel égnek majd azok.

Egy leányról

Szelíd, okos lány volt. Kevélyen, árván
panasztalanul járkált mindenütt,
s a hófehér párnákon úgy feküdt,
mint Vénusz oltárán a gyenge bárány.

Hogy átkaroltam s ő hűsen mosolygva
szemembe nézett, haloványra vált
s virágtivornyában, gyönyörsikolyba
szelíden emlegette a halált.

És elzokogta csendesen szegényke,
min halt meg az ő gazdag vőlegénye
s ő is fehér, bús lett, mint egy halott.

Sírtunk... S a láz tüzében láttam ott
amint a szétdúlt, forró ágy felett
Mors s Ámor hallgatag fogott kezet.

Fehér leányok

1

Olyan vagy, mint egy álom-angyal,
halványszinű, ezüst nyakaddal.
Szavad, minthogyha hegedűből
zokogna fájón, sírva bűvöl.

Nagy bűnök alkonyán jelensz meg
habtestü, szűzi, gyenge gyermek,
s te szent, te bűntelen, te boldog,
szivembe felrázod a poklot.

2

Ó mint szeretnélek téged szeretni,
örjöngve hívni lázas éjszakán,
fátylas szemed bágyadtságába nézni,
míg ránkborul a csókos, halk magány.

Egy más világ hűs rózsáit csodálom
virágos, ifju, tiszta arcodon
s fogam csikorgatom, hogy nem szeretlek
s a fagyban a lángokról álmodom.

3

Téged kereslek, rózsakeblü lányka,
halvány nyakaddal, kék gyermekszemeddel,
ki, hogyha megjelensz vad álmaimban,
zokogva és riadva rettenek fel.

Téged kereslek, titkoslelkü gyermek,
ki szembe ülsz le a vonatba s akkor,
midőn remegve sejtem, hogy szeretlek,
leszállsz a vágtató vonatról...

Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

Néma vidéki ház

Napfényben égnek a fehér falak,
S mégis jeges, halottas, téli gyász van
az elhagyott, magányos úriházban.
Kikerüli az utas hallgatag.

Távol fürdőhelyen mulat az úr,
a zárt szobákba bíboros homály ég,
a billentyűsoron bámul az árnyék,
a zongorán áll egy Chopin-mazúr.

A kéményekből füst nem göngyölög,
szundítnak a kutyák a fák mögött,
sejtelmesen susognak a sötét fák.

És senki sem tud a ház asszonyáról,
hogy él-e, vagy pihen sírjába távol?
A zord cselédek kérdésedre némák.

Találkozó

Kihűlt az égbolt és leszállt az éjjel.
A kert alélva, csendesen susog,
ébrednek a virágok szerteszéjjel,
bólonganak a méla ciprusok.

Én is kinézek, lámpámat kioltva,
már nem piros az égnek széle sem.
Sóhajtozó rezgés kel a fasorba:
jön csillagos, sötét szerelmesem.

Az én arám a méla éjszaka...
Oly lopva surran, úgy susog szava,
mert ő is a nap árva számüzöttje.

Lábújjhegyen várom, s keblére dőlve
átfogjuk egymást csendben, én meg ő,
mint két hűséges, régi szerető.

Tűz

Akkor, mikor mindenki ágyba tér,
s elcsendesül a lármás utca, tér,
őrült zsivajjal, nyargalászva, furcsán
rohan tovább az alvó, éji utcán
a tűzkocsi, a vágtató fogat.

Dagadt nyakakkal fújnak a lovak.

Riad az ember, reszket és előjön,
és szívdobogva néz ki a redőkön.
"Tűz van!" kiáltja mindegyik torok,
és a kifejlő gombolyag forog,
sodrott kötél, szivattyu, csáklya, balta
dereng a fáklyafényes zűrzavarba.
A vészre szánt, csákós, nyakas alak
égő szemével a homályba hat,
és szíve társiéval összedobban
egy reszkető és kéjes borzalomban,
s rémlik szemüknek a sötét borúbol:
a láng, a már füstfogta drága bútor,
a nő, ki tördeli fehér kezét,
a rémülő kiáltás szerteszét,
s létráramászás megfeszült inakkal...
Az üldözött ló vad haragba nyargal,
fehér fogával a zablát harapja,
bősz orrlyukát dagasztja tűz-haragja,
s amíg a kürthang a tájat bejárja,
miként az éj sikongó vészmadárja,
a nagy, habos ló hörgő kéjet érez,

a lángvihartól az ég alja véres.

A kőkockákon gyorsan elrohannak,
de még soká hangzik visszhangja annak.
Az ember áll ott, álmosan tekintve,
a könnyü szélbe megleng vékony inge,
aztán remegve hült ágyába készül,
és álmodik a tűzrül, a lidércrül.

Empire-szoba

A hófehér szobán mécsfény lobog,
selyemdagály duzzad pazar gomolyba,
amerre nézel, hűvös, büszke pompa,
nyujtózkodó, komoly díszbútorok.

Az árny ragyog a gyémánt-könyütől,
bámul a sok sötétszemű, nagy ablak,
az antik ívek biztosan szaladnak,
mint befagyott tó, fénylik a tükör.

S e tárgyak közt az esti hangulatban
áll egy parókás delnő mozdulatlan,
s zord gőgje olyan jól illik ide.

Azt hinnéd, hogy nem él, s szobor, de ajkán
egy jégmosoly fut át suhanva, csalfán,
de nem nevet - mert néki sincs szive.

A tükör

Szegény tükör!... Most búslakodva
     csak várod, várod kedvesem,
eléd ülök és a mosolyt, fényt,
     benned hiába keresem.

Zord, sápatag és zavaros vagy
     nagy, álmodó ezüstlemez,
s ébenfa tartód oldalára
     egy néma könnyűm rezgedez.

Az illatos leányszobában
     finom parfüm száll szerteszét
s itt vannak - úgy, mint hagyta őket -
     a rizsporok, körömkefék.

Kék szappanok, illatszivattyúk
     nyújtóznak a márványlapon,
zománcos-ibrik, réz-doboz, kés,
     áll a mosdón, egész halom.

Te nézed e szines kavargást,
     szemed sötét és révedő,
körültekintesz vágyakozva,
     kutatva, vajjon merre ő?

Nem jő. Hiába vársz reája
     nappal, homályos éjjelen,
nincs, aki lelked visszaadja,
     borús vagy és élettelen.

Özvegy magányba sírsz utána,
     hogy nem kacérkodhatsz vele,
s fakó, hideg-tekinteted most,
     mint a halott megtört szeme.

Rágondolsz a letűnt napokra,
     mikor szemedbe nevetett,
s a csillogó, fénylő üvegbe
     ő lopta titkos lelkedet.

Te voltál leghivebb barátja
     s mindenkoron láthattad itt
csendes, csodálkozó gyönyörben
     szépsége tündértitkait.

Hamvas, fehér, szűz arca úszott
     ezüst vizedbe hallgatón,
mint alkonyfényes, csendes este
     a hattyu ring a tiszta tón.

Sokszor suhant feléd remegve,
     itt ült hosszu órákon át
bámulva nagy mélységeidben
     fehér nyakát, gyöngyös fogát.

Máskor becsukta ajtaját ő
     s a lámpánál, éjfél felé,
telt válla gömbölyü ezüstjét
     fojtott kacajjal nézdelé.

Vérébe szikrás tüz cikázott,
     fejébe szállt a vágy bora
s elmondta néked azt a titkot,
     amit nekünk nem mert soha.

Csókfergetegre, vágy-viharra
     vágyott remegve a kicsiny,
lelkét tüzes hévvel ragadta
     egy elképzelt szerelmi csiny.

Nem győzni kívánt, csak csatázni,
     addig, mig a harcból kihull,
s rózsás sebet, lávás enyelgést
     kért érte csókos harcdijul.

Láz borzogatta, fagy tüzelte,
     kacajba halt a halk sirás,
az arca elsápadt, kigyulladt,
     s te láttad őt csak, senki más.

Bimbózó testéről ilyenkor
     lehullt a suttogó lepel,
halványan a mélyedbe bámult...
     Úgy-e tükör, emlékezel?

Ma várod őt. S olyan üres vagy.
     Meredt szemedbe nincs mosoly.
És a szobának szögletében
     titokba róla álmodol.

Válás

A messzeség sötétlő méhibe
halkan kigyúl két véres, néma pont...
A jelharangok öblös szája kong.

Tolong az utasok mindegyike.
"Jön a vonat" szólnak s zaj kél e szóra...
Csak váljatok, ez a válási óra!

A könny ezüstlik, szájon csüng a száj,
az útra-szállók intenek kezökkel,
az induló tömeg sietve lökdel.

Nem szólhat egy se, szívök tája fáj,
némán tekintnek a sinek felé ők,
s a vérszemű szörny már liheg feléjök.

Remegve néznek a félő anyák,
és szívük öble sajdul tompa kíntul,
amint a rabló tömb csikorgva indul.

Majd hangtalanul tűnik el alább,
s távol kigyúl két véres, néma pont...
A jelharangok öblös szája kong.

Útrakészen

Beszélgetünk tréfásan és merengve
mi, útra készülő, bús vándorok.
Tíz évre, tíz év mulva... járja egyre
s szemünkbe titkos fájdalom lobog.

Beszélgetünk és olykor meg-megállunk...
Ledőlnek-e a szűz, fehér falak?
Férjhez megy-e akkorra "ideál"-unk?...
Meglát-e majd a sok ősz, agg alak?...

A nyári éj sötét, meleg, sohajtó.
Olyakor kinyílik csendesen az ajtó,
s ezüst tálcán bort ad fel a cseléd.

A ház pihen... A mécs virraszt maga.
Mind hallgatunk és hullong szerteszét
a cigaretták hulló csillaga.

Az országútak vándora

Reggel korán megy álmos arccal,
hogy a sinek közt a rudak
dörögnek a vonatkeréken
s bús és nyomott a hangulat.
A színes lámpák közt botorkál
s amíg fanyar köd száll oda,
eltűnik egy sötét kupéban
az országútak vándora.

A éji lámpást nézi halkan,
Indul, - de ezt nem tudja más.
S eszébe jut, hogy teljes élte
egy zaklatott, nagy utazás.
Nő keble nem piheg feléje,
otthonja bérelt szálloda,
s ásítozik, nyújtózkodik rá -
az országútak vándora.

Cél nélkül vágtat a nagy éjben,
körötte jégcsap, hómező.
A gőzvonat hörögve fut csak
s kétségbeesve könnyez ő.
Egy-egy családos lámpa fényét
bámulja búsan, tétova
vonatja izzadt ablakából -
az országútak vándora.

Bőrvánkos a párnája néki,
a célja egy-egy pályaház.
Ha célhoz ér, szivében újra
ezer borús remény csatáz.
A sínre néz csüggedt szemével,
mely fut, de meg nem áll soha
s leroskad a nedves kavicsra -
az országútak vándora.

Néhány igéret a vagyonja,
az is szinetlen már s kopott.
Hamvadt szemekkel néz a múltba
s reményre nem talál okot,
nem hisz miben se, gyáva, önző,
nyugodni gyenge, ostoba.
Úgy pusztul is el egymagában -
az országútak vándora.

Kis állomáson

A gőzvonat távol mezőn süvöltöz,
alatta nyög, sóhajtozik a sín,
szikrás uszálya vágyik le a földhöz
s világít a rét lankás síkjain.

Egy pár utas az éjszakába ásít,
kedvetlenül pislant, aztán ledől.
Meg sem tekintik az út állomásit
és hírt se vesznek társaik felől.

Itt a jövő vasútat várja mind...
Benn távirógép álmosan kopog,
előtte lámpafényes homlokok.

A tisztek a sinek közt csöndben állnak,
megdobban a szivük - látják amint
lihegve jő a tűzszemű vadállat.

Kiskőrösön

Itt élt, dalolt a nagy, a szent, a dalnok...
Állj meg hamar, te prüszkölő vasút.
Bús áhitatban a göröngyre hajlok,
s tisztelve oldozom meg a sarút.

A rét szőnyegje lábától virágos,
még illatot ont lépte szerteszét,
versen merengve tán e vén akáchoz
hajtotta halvány és finom fejét.

A zizzenő aranykalászu róna
zúgó morajjal álmodik ma róla,
ki máshol alszik, - isten tudja hol.

Nyár van. Fejem a hőtől zakatol,
a nap dobálja perzselő nyilát,
s távolba leng egy kósza délibáb...

Tánc

Felzendül a húr a sikos terembe,
s egyszerre zörgenek az ablakok,
ruhák szines gomolya forr kerengve
és a szemekbe lávatűz ragyog.

Pihegnek a láztól a női mellek,
erős kezekben égnek a kacsók,
és a tükörnél, ciprus árnya mellett
acélerővel csattan el a csók.

A vágtató tánc vad rohamban nyargal,
repül a nő a sáppadó lovaggal,
szemükbe lóg kuszált, sötét hajuk.

S amíg a kurjantások árja zúg,
a padlatot söpörve megjelen
a tánc múzsája félig meztelen.

Közelgő vihar

Egy kép alá

Már háborog zajló, sötét habokkal
a táj felett a kék légóceán.
Egy pillanat - a táj sötét azonnal,
s az ég tüzet vad őrületbe hány.

Hűs lesz a lég a puszta rőt homokján,
a szülni vágyó bolt vadul hörög,
s ott áll a kórós pusztán két oroszlán,
s egy tűzpokol tátong fejük fölött.

Vakítva lobban a kékszín, erős fény,
hajlékonyan odvába búj a nőstény,
de büszke fővel megfeszül a hím.

Vad harsogás kel véres ajkain,
sörényes főjét rázza, s nem-remegve
belesüvít a sápadt fergetegbe...

Fasti

Karácsony

Ezüst esőbe száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sürű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von.

És zsong az ének áhitatba zöngve...
Csak a havas pusztán, a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
tócsákba fürdenek alant a fák,
a földön itt-ott van csak még fehér folt,
a légen édes szellő szárnyal át.

Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
viszik a zavaros szagos vizet,
a lány piros tojást tesz el merengve,
a boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
megrészegül az illaton a föld,
s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

kelet felől egy sírnak mélyiből,
elrúgva a követ, fényes sebekkel
száll, száll magasba, föl az isten-ember.

Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bujik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényü holdat,
leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
szines, aranyló lepkeraj röpül.

Lefekvés után

Sóhajtanak a bútorok ropogva,
titkos szavaktól reszket a homály,
a lámpa füstje besuhan az orrba,
s az ágy fölött fullasztva szálldogál.

Az óra ver és félős hangulat nyom,
a ház lakója nyughelyére tér.
Mamlasz tevés-vevés hallszik a padlón,
vak buzgalommal rágcsál az egér.

Fülünkre húzzuk hűvös paplanunkat,
pillánk nehéz, tüdőnk lihegve fullad,
és halhatatlan félést érezünk.

S a zárt kapun bejő egy szörnyü férfi,
fehér a leple - még nevünk se kérdi -
ágyunkra ül s beszélni kezd velünk.

Ünnepnapon

Az emberár künn küszködik, tolong,
s a ronda pénzért vásárolt mulatság
híg kéje eltorzítja lomha arcát,
kocsikra kap föl, fut, mint a bolond.

Erdőkbe bújik, mássza a hegyet,
iszik, erőlködik, fáradva izzad,
a kürt rotyog, döng és porzik a színpad,
a kába lármán dőzsöl és nevet.

Én benn ülök, a légbe bámulok,
száz kép tolong föl, én vagyok urok,
egy szent gyönyör szelíd ütembe hintáz.

Incselkedik velem kéj, félelem,
aztán lehúnyom szótlanul szemem,
s lelkembe játszik a tündéri színház.

Álmatlanság

A hófehér vánkos oly lángoló,
a paplan, a terítő ég a tűztől,
az álomból izzó fénykéve űz föl,
ágyamba háborog egy lángfolyó.

Fejem a vánkosokba temetem.
Kigyúl a kép, fal s ágy a lángözöntől.
A toll tüzel, a tűz tajtéka pörzsöl,
s átcsap felettem, mint egy tetemen.

Egyszerre az álom arcomba fú,
a tűzpiros szobán susog az árnyék,
halkan kinyílik egy aranykapu.

Sok néma lány jön, nagy fehér tömeg,
meredt kezükbe álmos mákvirág ég,
és rám terítik hűvös leplöket.

Augusztusi reggel

Kékül az ég, az éjjel haldokol,
pihennek a házak még csendben alva,
de már lángtól vörös az égnek alja,
és égni kezd az óriás pokol.

Az ember ébred - a láng sustorog -
fájdalmasan liheg, kikél az ágyból,
beteg a fénytől, nincs nyugalma, lángol,
fejét paskolják a lángostorok.

És nő a fényár, zúg a virradat,
a tűzpokol harsog, dübörg, dagad,
az árva ember fetreng benne főve.

Véres sarokkal, bőszen ront előre,
és este elnyúlik az ugaron,
mint egy agyonhajszolt, véres barom.

Járvány

A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.

Az orvosok sötét ruhába lépnek
a hánykolódó szenvedők köré,
s a fürge higany - szótalan itélet -
felszökken a piros vonal fölé.

Benn vacsorálnak... nincs ott kedv, mosoly,
tompán csörög a villa és a tál,
fel-felkel egyik, sír és szótlan áll.

A zord apákon terhes gyászos árny van,
s az orvosságszagú sötét szobában
egy lázas arcu ifju haldokol.

Pán

Főúri kertek vaskapuinál
gyakran megállok izzó, kába délben,
hol a gyökér falat tör észrevétlen,
s a lombozat zöld sátrakat csinál.

Tikkadt gyönyörbe leng a dús oáz,
pihen a rest szökőkút zöldes árja,
a nedv a fák izmos tagját bejárja,
mig benn valaki csendbe zongoráz.

S e kábulatban, elfuló örömben
rezegni érzem az eget fölöttem,
mivel a nagy kert lomb-benőtt falán

véres szemekkel és maró fogakkal
szirinxesen kel, s tántorogva halkal
ágaskodik, s nő, nő kacagva Pán.

Agamemnon és Odisszeüsz

Hogy lángesőbe roskadt földre Trója
s véres mocsok fröccsent el szerteszét,
Agamemnon, mikor indult hajója,
Odisszeüsznek adta a kezét.

Némán, soká egymás szemébe néztek,
arcuk sötét volt, szívük tétova
s a harcban edzett két kemény vitéznek
lelkébe megjelent az otthona.

A hitvesükre gondoltak, mily árva...
S távolba két nő ült a rokka mellett,
egyik hálót szőtt - másik lázba fejtett.

Az egyik az urát sóhajtva várta,
másik kacagva leste, mint egy ördög
s hosszú, ezüst kádban főzé a fördőt.

Dante a "Croce del Corvo"-ban

Sötét szemekkel, űzetvén a sorstól
rongyokban állt meg a hideg kövön,
ahol magasba szökkent a kolostor,
s hideg falak közt nyílt hideg öröm.

Riadva látta szörnyű lángban égni
a fráter a költő tüzes szemét,
amelybe vészesen forgott az égi
tűzrózsafény és a pokolszemét.

Hozzája lépett s kérdé: "Mit keressz te?"
És Dante lelke elszállt messze, messze,
lelkét a poklok lángcsodái tépték.

Majd rátekintett a komor ivekre,
a víg paparcra s tompán megremegve
elfáradottan, sírva nyögte: "Békét!"

Gyorstűz

Tűz! Szól a tiszt és mozdul a hadosztály,
a kéz remeg, kezdődik a tusa.
Golyó fütyül, a tűzlöveg foszol már,
hangos sziven ráng a puskák tusa.

Tűz! Szól ujólag és csorg a verejték,
s látcsövével némán figyelmez ő,
sokan nehéz puskájukat elejték,
és vért iszik a mész-fehér mező.

Tűz! Tűz!!... S a bomló, reszkető sorokban
a puskacső fojtott tölténye robban.
Tűz! Tűz! - Tüzelnek. - Tűz! - S most szól: Elég!

Leengedi a harcos fegyverét,
lombot söpör az ón... Mindenki néz...
s némán bukik előre húsz vitéz.

A zsidók kivonulása

Mély volt az éjjel, botra dőlve álltak
a nagyszakállu bugyros férfiak,
csillogtak az öszvér hátán a tálak,
a fákban a madárraj felriadt.

A csecsemő sírt anyja mellin alván,
feldőlt az asztalon a tölt kupa,
vakogva hátrált a barom a szalmán,
s vértől sötétlett a ház kapuja.

Halk suttogástól borzadott az éjjel,
sáppadt fejek néztek ki szerteszéjjel,
az útra csörrentek már a tüszők.

S vastrombitával, bosszuló haraggal,
dühös ököllel szállt a bosszuangyal
és véres lett a vértelen küszöb.

Szekerek a holdfényben

Látod ott az éjszakán?
Négy szénás-szekér
a holdfénybe
ingva, félve
az útszélre ér.
A sejtelmes éjszakán,
a rejtelmes éjszakán
négy nehéz szekér.

Mint ősrégi babona,
múltakról beszél.
Nincs kocsis fenn.
Tudja isten
merre, merre tér,
a sejtelmes éjszakán
álom-terhes éjszakán
e sok vén szekér?

A nyomukba borzalom...
Újszülöttje ér
messzehangzón
sír az asszony
s nézi merre tér
a sejtelmes éjszakán
álom-teljes éjszakán
a sötét szekér.

A menyasszony fölzokog,
sír s a könnye vér.
Az ég oly bús.
Mint a koldús
sírva, nyögve kér,
s lomposan cammog tovább
a világos éjszakán
a síró szekér.

Hull a harmat hűvösen,
a telt hold fehér.
Száz kisértet
ront az éjnek.
Mér jön erre, mér
a sejtelmes éjszakán
a szent, selymes éjszakán
négy nehéz szekér?

Cigányok

Káromkodók, csúszók-mászók, hizelgők,
lágyselymü, kék-sötét a hajzatuk.
Lustán pipáznak, vájva ócska teknőt,
mind éles ész, tolvaj, csaló, hazug.

Nyűtt ködmönükbe furcsa, régi kártya.
Lakóhelyük szennyes, dohos vacok,
az agg a vályogot könnyezve gyártja
s arany-hegyek regéin andalog.

Álmuk hizott malac, kövér csibe
s pokoltüzű szemük vad mélyibe
vér, bűvölet, arany-, ezüst-mese.

S a hold világos, kékes éjszakáján
az útra bámul az őrült cigánylány
és nézi, jő-e herceg-kedvese.

A holtak vonatja

Láttátok-e már a holtak vonatját?
Az éji rónán nesztelen suhan,
vas-házait halállovak vonatják,
lámpáiban lidérctűz ég busan.

Előtte a kietlen puszta hallgat.
az éj ijedve, sírva fölriad,
kísértetképpen tűnnek el a falvak,
s az ismeretlen, mennydörgő hidak.

Egyetlenegyszer látod, sose máskor,
avarzugáskor, varjukárogáskor
halált sivítva, rémülten zörög.

Hasítja a párás, lila ködöt,
bámulsz utána, amint elhalad,
s egyszer megáll az ablakod alatt.