Kösöntyű

Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon,
vén bánatot egy éjjel elveszítem,
és véle együtt életem s a szívem,
a szívem is, és megvigasztalódom.

S csodálkozom a fáradt, furcsa szókon,
melyek belőle ömlöttek szelíden,
szájam haragra többé nem feszítem
vérezve, átkozódva és vívódón.

De nézem a sírókat és a könnyük,
és gyászolom elvesztett bánatom,
ezt a nehéz és babonás kösöntyűt.

Méz

A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
és bölcs és mély és terhes száz titokkal,
és minden kincseket magába foglal,
és hallgat és vár, sehova se néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei ital,
több mint a föld tünő virágival,
ambrózia, virágok lelke, kincsem.
Gyümölcs, nektár, melytől üdül a hívő,
minden cukrot magába édesítő.
Én csak röpültem és ezt szüreteltem
kalászos rónán és szőlős hegyekben,
ezt szüreteltem, mert én csak röpültem,
és életem nehéz mézzé köpültem,
bánattá, jajjá, könnyé, tiszta mézzé,
egy csonk világban egy fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok messze tája,
ti telt gyümölcsök korhadt rúdakon,
s ó könny, te élet mély esszenciája,
megölt virágok méze, fájdalom.

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

Arcom a tükörben

Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.
          A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
          hadd lássam elsápadni ajkamon.

Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
          Ragyogjon az éj gyémánt-derütől,
és bámuló, üres üveg-szemével
          nézzen rám a tükör.

Úszó alak, szegény árnyékbarátom,
          a mély tükör titokzatos taván,
most eltemetlek, mostan elsiratlak.
          Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
Hisz úgy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
          elszállt az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
          Magam se szeretem.

Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
          hogy is, hogy is kerülhettél ide?
Fáradt kezem lassú mozdulatától
          még meg se billen a tükör vize.
Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
          Mindenkinek örökre idegen,
még rám is ismeretlenül meredsz most,
          bámullak hidegen.

Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
          Nézlek sokáig, fázva, reszketőn.
Sötét hajam te, - csókoló piros szám -
          magam húzom rátok a szemfedőm.
Dacos nyakam, - kemény, fiatal vállam -
          isten veled - búcsúzzunk csendesen, -
szegény karom - szegény fiatalságom -
          szegény, szegény szemem.

Gyűlölöm magamat

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!
Változva folyton s mégis változatlan.
Tükörszobába járok. S száz alakban
másolja halvány képemet a fény.

Csak Én! Csak Én! A Végtelen egy Én!
Kié a szirtben szunnyadó szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű - de oly más.
Kié az árnyék a falon? - Enyém.

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét,
hol örökös a végtelen sötét,
s magába rogyva ordít társtalan: -
mint ahogy én utálom önmagam!

Takarodó

Az élet arany trombitáján
          a búcsúzók dalát fuvom.
Völgyekbe bágyad lassan, árván
          bércekre zengő indulóm.

Szemem kiégett a gyönyörtül,
          fáradt a szám, kezem, fülem,
és egyre lázad, égre hördül
          sok vérpiros, sötét ütem.

Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz,
s mégis olyan vad-szenvedélyes
a vágyam, ez a korcs titán.

Könny hull reám az alkonyégbül,
keserű szám is elfehérül,
és vér hörög a trombitán.

Ami itt maradt

Nem békülök meg, bármit is beszéltek.
Az ember szent. És mi marad belőle?
Ha elmegy innen, testvérek, ti búsak,
a földgömb szíve megreped-e tőle?
Ó, láttam egykor lassan távozót én,
és láttam aztán, ami itt maradt.
A nyoszolyáját, alvó nyoszolyáját
s melyből ivott, az üvegpoharat.
És láttam nyakkendőjét, lógva, árván
a szekrény ajtaján, egy laza spárgán.
És biztatóan csüngött a kalapja
könnyelmű kedvvel a fogasra csapva.
És várta őt pár cigaretta is,
melyet ezüsttárcában ott felejtett.
És várták őt aggódó, gyönge lelkek,
a lélek, amely a csodákba hisz.
És jöttek őszök, jöttek tavaszok,
és elmaradt a kedves társaságból,
mint egy bohém és vidámszivű vándor,
aki csak a szomszédba utazott.
S egy bot maradt utána a sarokban,
mellyel sétált tavaszi délután.
Egy szó, melyet kedvvel, gyakorta ejtett,
és lehelete a bitang ruhán.

Órák

...És egyre csak kopognak és dobognak,
ottan zokognak a szivünk alatt,
és a szivünk velük ver hallgatag,
és halk zenéje az övékbe olvad.

Regélői homályos bánatoknak,
hogy a tánc és a lánc mind elszakad.
Űzött szivünk sokszor szavukba csap,
de ők kopognak egyre és nyugodtak.

Éjfél-időn szavukra ébredünk.
Hogy zeng ilyenkor a vad éjszaka,
hogy jajveszékel az órák szava.
Rájuk mered félénk tekintetünk.

És megsiratjuk, ami messze tűnt.
Tik-tak, szerettünk mi is valaha?
Hol van holt húgunk kacagása ma?
És hol vagyunk mi? Ó jaj, jaj nekünk.

Mi is megyünk - velük - ha jő a holnap,
és a szivek lassan megállanak,
s ők ott dobognak a szivünk alatt,
zokognak és gyászindulót dobolnak...

Mért nem beszéltek, én halottjaim

Mért nem beszéltek, én halottjaim?
Hisz oly sebes fekete, néma szátok.
Mért nem sikíttok, nem nyöszörgetek,
ha férges nyár, fagyos tél csap reátok?
Csak fekszetek, mint alvó gyermekek,
sötét ruhátok cafrangokra válott,
jégarcotokba szörnyü dermedet
s valami őrült ismeretlen átok.
Nem féltek-e egészen magatokban,
ti elhagyott, magányos gyermekek?
Tág szemetekbe néma borzalom van,
és arcotok is oly fakó, beteg,
ti síri párnán alvó gyermekek.
Futok felétek átkozódva, zordan,
ha fönn a nap parázsa kialudt,
lábam gazos sírok kövére dobban,
nagy csöndetektől fátyolos az út.
Süket zugástok félve hallom ottan,
csakhogy nem értem álomszózatuk,
mert immár köztem és közöttetek,
aludni tért, kibékült gyermekek,
egy óceánnak némasága zúg.

Párbeszéd magammal

És sokszor megfogom a kezedet,
akárcsak egy idegenét,
és sokszor a szemedbe meredek,
és a szemed egy kút, hideg, setét.
És mély.

És sokszor látlak ágyadon,
ha átkarol a fájdalom,
s mégis márványhideg az arcom,
s mikor te alszol, én nem alszom.

És sokszor átölellek csöndesen,
szívdobbanásaid búsan lesem,
és míg a tündérek körüldalolnak,
én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
játékaid, poros emlékeid,
és kérdelek, nem integetsz nekik?
Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
és elrabolják sűrű hajadat,
és gőgösen előrehajtanak?

Sokszor meg mintha koporsó szoritna,
hűvös szemfedő takar el
és jól tudom, ez az a fej,
amelyre rájő a halotti sipka.

És mégis itt vagy. Most szólok veled,
fogom kezedet és olyan meleg.
Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
és csak heversz, szomorú-halovány,
az éjszaka fekete vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
hogy egyszer lehunyod a szemedet
s örökre úgy maradsz?
Nem értelek.

Hódolat a halálnak

Mi fáradottak, búcsuzók, szegények,
a háborúknak holdas éjjelén
halottas ingekben megyünk elébed.
Mi nem várjuk, míg ránk csap a karod,
minket nem áltat maszlagos remény,
mi is akarjuk, mert te akarod.

Szivünk oly gyáva s mégis büszke hős,
karunk oly gyenge és mégis erős,
égő szemünkbe árnyak árnya van,
földnek szegett fejünk sisaktalan:
így ballagunk a holt rónákon át,
halálra szánt római katonák.

Hiába hívják néma seregünk,
fekete lobogónk a földre csügged,
ennen-kezünk vet puha sírt nekünk,
s lábadhoz rakjuk csorba fegyverünket.

Mások

Az idegenek ők, kik messze tőlem
száműzve élnek, mint vad csillagok,
és néha hallanak csak hírt felőlem,
és a szemük rám, lopva, eltünőben
idegenül ragyog.

Az idegenek ők, s úgy élnek itten
és azt mondják: fáj, azt mondják: de jó.
Az arcukat csodálkozón tekintem,
nekik csak egy az, ami nékem minden
és puszta szó.

És hogyha késeket döfnek szivembe,
nem vérzenek.

És ők nevetnek hangos hahotával,
ha vérezek.

És ők alusznak, ha az éjbe bolygok
kínok alatt.

És hogyha alszom majdan síri párnán,
nem alszanak.

Szavuk, szavuk,
melyet szegény szájuk ájulva mond,
olyan hideg,
és idegen az arcukon a gond
s oly idegen ruhájukon a gomb.

És néha teljes fényben látom őket,
mind, a sírókat és a nevetőket,
s megdöbbenek - oly furcsa minden náluk,
szemük, szemük, akár a messze tenger,
hogy végtelenül idegen kezekkel
lassan-lassan megsímítják az álluk.

És ezen
gyakran
hosszan
könnyezem.
És sírok,
hogy magukba járnak,
mint a kóbor árnyak,
társtalan.
Mennyi ember, mennyi élet,
mint a szobrok és a képek,
merevek.
Forró szíveik, a hívek,
mint rohanó óramívek,
pergenek.
S megsiratom életük,
poharukat, melyből isznak,
hangjukat, mely mint a visszhang,
alvó nyoszolyájukat.

A kabátjuk, a szerelmük,
nyakkendőjükön a melltűt,
szemüket.
Báljukat és lenge táncuk,
homlokukon lomha ráncuk,
fejüket.
Siratom kínnal-keservvel
a kezük is százezerszer,
mindenüket, hogy nem az enyém,
s őket is, hogy nem lehetnek: Én.

Groteszk

Mentem a kávéház tükrös éjjelébe,
százezer tükör közt, s hirtelen megálltam.
Hirtelen megálltam, s ingadozva, félve
a tükrös zavarban észrevettem árnyam.
És egyszerre féltem a zavart gomolyban,
és egyszerre furcsán ferdült légbe minden.
Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge színben.
S én már messze voltam, jaj de messze voltam.

Jaj de messze voltam. Messze életemtül,
pálmaligetemtől, ahol bú és hír nő.
S messze már mint álom, a ködön keresztül,
oly magasan trónolt a kevély kaszírnő,
mint Egyiptom álma, holt hercegkisasszony,
a színes palackok csillagkoszorúján,
úgy bámulta búsan búcsu-könnyes arcom
altatgatva búját a szelíd hajú lány.

Már nem tudtam állni, csak repülni, szállni,
és éreztem, éj van, aminő sosem volt.
Fönn a menny ivén is lámpa lángja, nem hold,
és bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,
bujdosó királyfi, csendes éji-herceg,
aki minden kedves kincsét elvetette,
s mostan a szemére könnyek permeteznek,
és csak nézni tud már s bámul-bámul egyre.

A gránitkövön künn fekete vonalban
elszántan ballagtak hangos éji züllők,
s mint a vízi árnyak, himbálóztak halkan
lusta bérkocsiknak árnyai, a küllők.
Hullámlott az élet lassan imbolyogva,
álmatlan merengve a nap tovatűntén,
s némán nézegette az éj árnyas tükrén
bársonyos ruháját a nehéz gyászpompa.

S néha mint a felhők s néha mint a hollók,
hollók, éji hollók, pár leány beszállott,
kócos kis koboldok, sírók és mosolygók -
festett ajku, árva, sirató leányok.
Tízezer leány, vagy százezer, ki tudja?
Kik féltek a hajnal hervadás-szagától,
most bejöttek - éj volt fejükön a fátyol -
és keresztet írtak rám s a zárt kapukra.

Még eszembe tévedt egy-egy régi álom,
s integetve jött egy régi-régi gyermek.
Láttam az anyám is messze, haloványon,
gyöngyvirágos fejjel s láttam a vén kertet.
Emlék, minden emlék. Kedves és kegyetlen,
mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy.
Álmon révedeztem, múltba tévedeztem,
s senkisem kérdezte rám hajolva: hol vagy?

És oly könnyű voltam, lengő, lepke-könnyű,
mint ki életét is sírva elhajítja.
A szemembe lomha, langyos éji könnyű,
arcomon a bánat fáradt, ferde csíkja.
S ingadozva, úszva, elterülve szépen -
széttört életemnek romjai köröttem -
a bús éjszakának fekete vizében,
hullámos vizében csendesen fürödtem.

Koporsó és bölcső közt

Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad.
Ha ráborulok régi küszöbünkre,
s megcsókolom az áldott, ősi fákat
és fáradottan, könnyesen remegve
nézek szemedbe.

Várj akkor engem, mert jövök egy este.

Ősz lesz, tudom, biborló fény cikáz,
rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
hogy fázva átremeg az ősi ház
a félelemtül.

De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
zárj a karodba, ne keresd a szívem,
melyet elönt a csúf, fekete vér,
csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
csak símogasd a főmet csendesen.
Én sem mesélem el neked, hogy éltem
fekélyes csókok közt, világos éjben,
csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
akkor megértem majd, te vagy a kezdet
s te vagy a vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
én, szólni nem tudó öreg baba,
és a szivemből ajakamra reszket
az életem eltűnő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virasztó,
merengve, mosolyogva, szomorún,
s koporsó és bölcső közt tétovázva
fonod fehér halotti koszorúm.
Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
gyógyítva rebben áldott mosolyod,
s könnyel, virággal, régi-régi dallal
szegény fiad halálba dalolod.

Az ismeretlen, végtelen temetőben

Az ismeretlen temetőben
én, ismeretlen, kósza lélek,
keresztek közt, gyászdalt dalolva
virágosan megyek az éjnek,
s sírok: ki tudja, miért, miért nem?
Megsápadtam, míg ideértem.

Zörömbölök fekete lámpán,
följajgatom a síri alvót,
véres pipacs zizeg nyomomba,
és szertartásosan lehajlok
az ismeretlen sírhalomra,
mint hogyha anyám sírja volna.

Valami űz, valami kerget,
hogy legyek a múlt folytatója,
egy ismeretlen, bús halottat
keresek már egy élet óta.
Kezem elszáradt koszorút fon
s az alvó gyertyát lángra gyújtom...

Hetedhét-ország felé

Egy csöndes éjen eljön értem
tetőtöl-talpig feketében
a fekete kocsis.
Álarc lesz arcán, éji, gyászos,
a rúdnál két fekete táltos,
s fekete lesz az ostor is.

Felgördül az álomba ringó,
halálszínű fekete hintó,
s beléje mélyedek.
Szótlan repülök messze síkon,
s az ablakon át kihajítom
az álmokat, az életet.

Álmatlan álomban merengve
szállok, futok, ki tudja merre,
hol árnyak árnya bolyg.
Arany tájak kopár mezőjén
elsápad a fehér verőfény,
s a nap helyett felkél a hold.

És messze Óperencián túl
egyszerre rózsaszín világ gyúl
ezüstös ég alatt.
Jönnek hideg tündérleányok,
térdig fehér rózsákba járok,
s Hetedhét-ország rám kacag.

A lámpagyújtó énekel

Egy szűk, kicsiny botban viszem
a szent tüzet felétek,
én örök újra bújtó,
és kormos lámpagyújtó.
Fölgyújtom a vak éjet.
A rézkupaknak öblén
halkan szitál a tört fény,
ha jő az alkonyat,
s alélt kanócok, álmos utcalámpák
szomjúhozzák piros tűzcsókomat.

Ki sejti, hogy a réz-szitán
egy vad tűztenger ég benn,
s a gyáva pillelángban
egy lázadó világ van
bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tűzsugáros
vörös szemekkel int a város,
s rám hull a sűrü köd,
és tűzbotommal görbe utcasarkon
én kormos ember, csöndben eltünök.

Az ihlet perce

Fejembe szállott a fekete méreg,
          szemembe fürge részegség piheg.
Kávén, dohányon dőzsölök, henyélek,
          mint a komoly, vidám keletiek.

A földi álmok lassan elsuhannak,
          búcsúzva integet felém a fény.
Megyek: vonatja lettem önmagamnak,
          s lázult erem csak azt kopogja: Én.

Szegény szobám ijesztően kitágul,
dalok suhannak át a másvilágból,
a gyertya bordó napként néz reám.

Indul a könyvtár, mint egy büszke gálya,
a padló életemnek szaharája,
és egy pohár víz a nagy óceán.

Pipacsos, alföldi út, forró délután

Ó unalom, ó életem unalma,
rángasd tovább elcsüggedt vonatom,
rángasd, ringasd ez ájult délutánon,
nem kérdezem, hogy hova utazom.
Kopogj, vasút. A végzetem dalát verd,
hogy mindegy nékem, völgyek és hegyek,
és minden mindegy a vágy utasának,
és mindegy már, akárhová megyek.
A föld emészti délutáni álmát.
Alföldi táj, vulkáni szörnyü róna,
olvadt aranyba fürdő búzatenger,
neuraszténiám bús ringatója,
vad dajka, ki megvertél, hogyha sírtam,
és mostohám, hisztérikus cseléd,
ma is hazudsz még színnel és virággal,
hogy szép az élet, istenem, de szép.
Még mindig lepke száll át a mocsáron,
még mindig álom leng itt, lassu álom,
a virágok mezei kékbe járnak,
mint az alföldi kislányok vasárnap,
és ezrivel virágzik a pipacs,
szelíd füvek között véres apacs.
Azt mondod, Alföld, hogy szüret az élet,
és lázad bennem lázadást kavar,
lázadni küldesz most, hogy verekedjem
világ csárdájában, részeg magyar,
hogy vérrel és pipacs-piros haraggal
kacagva nyúljak a napér,
mert szép az élet, a harag, a vadság
és szép a fény, és szép és szép a vér.
Azt gondolom mégis: mi lenne, hogyha
a folyosóra mennék csöndesen,
s én, bús fiad, sötét revolveremmel
átlőném fiatal fejem?

A vendég

A nyár bedobta rózsakoszorúját
múlt este a nyílt ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt, hervadó háncs,
pár sárguló levél-rongy, kúsza bógáncs,
ment és siratta a bús fuvalom.

Valami történt... Künn a kihülő ég
hideg könyűktől feketült,
egy idegen jött, fázva és setéten,
cselédlámpással reszkető kezében,
és nesztelen egy üres székre ült.

Innen a szobámbul

Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég.
És jól belátni innen a szobámbul.
Csend, béke. Kávé és lámpás idill.
Egy kisgyerek olykor arcomba bámul,
mit nézek oda? És a csend kiszáll,
és ott lebeg riadt tekintetem,
mint a viharban turkáló sirály.
A néni is leteszi a kötést,
hamuszín arca egy kicsike felleg,
és hirtelen mind-mind felállanak,
nem tudni, sírnak, félnek, vagy nevetnek?
Reám merednek. Érzik a szemem,
mely felkavarja halk nyugalmukat,
és sejtelem zúg, kihül a szoba,
zöld árnyak, temetői hangulat.
A lámpa is halódva fellobog.
Sötét szivem lesz az úr mindenütt,
s ők menekülnek óriás batyukkal - -
Mi lesz velük?

Panoptikum

Nézd: csurog a hűs őszi este nyirka,
          az ember most üres szobában áll.
          Az árnyékára bámul,
          és a lelkében százezer halál.

Nézd: víg hegyekbe most rakéta pattog,
          fürtök között kacagnak a szüzek,
          és fojtó illatokban
          mustos pincékbe gajdol a szüret.

Nézd: a hordókban őrjöngő bolondok.
          Az élet színe fekete s bibor
          és a taposókádban
          az ember vért és erjedt bort tipor.

Nézd: ott a betegek, hosszú menetben,
          üreges szemmel, fázva, félszegen,
          és meghalnak szüretkor,
          mert végtelen a tánc, ó végtelen.

Nézd: vityillókban a temető alján
          sárga halottra sárga mécs lobog,
          s a viaszfiguránál
          zokognak a jajgató asszonyok.

Nézd: a világ teljes panoptikumját.
          A bábukat, kik járnak szerteszét,
          s szívd a fájdalmad mézét
          és a levegő gyógyító tejét.

Nézd: mind, és telj be aztán bús malaszttal,
          légy, mint az élet cifra tánca künt,
          s a lelked bánatában
          az ősz mint érett aranyalma csüng.

Ó a rémséges őszi éjszakák

Ó a rémséges őszi éjszakák!
Mikor fagyosan fojt a sűrü köd,
s távol boszorkányégetők gyanánt
kuksolnak a vén gesztenyesütők.
Ó temetős, magányos őszi éjek!
A fázó lélek önmagába réved,
s a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,
mint őszutói, sápadt, lomha hold.
Minden helyütt csak éj, kisértetek,
örök homály, nem ismert, szörnyü tenger,
miben az ember sírva hentereg
vérző szemekkel, megkötött kezekkel.
Ó elhagyottság, őrjítő magány!
Árnyékcsaták a szoba vén falán,
megvert remények rongyos serege,
titokzatos, síró halálzene.
Ó átkok átka, pokoli zavar,
szerelmesek halódó sóhaja.
Ó szörnyű perc, mikor egymásba mar
az ember és az éjszaka.

Vers egy leányról, akivel éjfél után találkoztam

Éjfél után a Duna hídja
ó jaj, be könnyes, be setét.
Éjfél után a Duna hídján
egy néma lány jár szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én is,
de ő nem tudta a nevét.

Csak csendesen vállamra hajlott.
Sohase láttam ily szemet.
Olyan szomorgó, oly mosolygó,
félig sírt, félig nevetett.
A haldokló galamb tekint így,
vagy a kétéves kisgyerek.

A szívemet kezébe vette,
csókolta és nevetve hítt.
Labdázott véle, földre dobta -
ó szív, te vérző, gyenge szív! -
Aztán belétemette arcát
és letörölte könnyeit.

Mondtam neki: "Kis vízi ördög!" -
Reátapadt a hűs ruha.
Karján örökre útrakészen
ringott szegényes batyuja.
Vizes hajába csillag égett,
mert várta, várta a Duna.

Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
lassan dalolva ballagott.
És sírt. És sírtam én is, én is,
és sírtak fönn a csillagok.

Áprilisi ezüst eső

Szeles, fehérlő délutánon,
mikor dalt hallasz messze, távol,
a tiszta, illatterhes égből
hull a napfényes, könnyü zápor.

Akáctömjén röpül a légben,
a lomb merengő, szűz fehérség,
kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap,
vékony, ezüst esőfonálon
fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,
s a lágy eső vígan pörög le,
mint fiatal, szelíd leányok
titkos szerelmü, enyhe könnye.