Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.

Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.
Gép a fejem. Gép a kezem.
De ami elmúlt, azt tudom.
Sírtam, nevettem az uton.
Én, ember, én. Emlékezem.

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,
most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.

A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút,
s téged, öreg diákkaszárnya, akáclombos Üllői-út.
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett,
mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.

Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia,
mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Már elmondtam, mint kezdtem el

Már elmondtam, mint kezdtem el,
most elmondom, mint vesztem el.

Kupámba még pár kortynyi bor,
a vállamon a férfikor.

Jaj de nehéz ez a batyu
s a bor, a bor is savanyú.

Kályhához ülnék szívesen,
mert fú a szél künn hívesen.

Érezni a távol ködét.
A fák zúgnak: harmincöt év.

Ki énekeltem az eget,
a gyermekkort, most rettegek.

Sár és tűz az én férfibúm,
haragvó purgatórium.

Aztán mi végül zsarnokol,
a vénség jő el, a pokol.

Boldog, aki még hinni tud,
de lefelé visz minden út.

Gyermekmennyország, kék, csudás,
lerokkanás és elmulás.

Romok között és egyedül
vallok tinektek, emberül.

Kit az idő új szóra költ,
dalolj szivem most, mint a föld.

Ha volna egy kevés remény,

Ha volna egy kevés remény,
a lelketek megmenteném,
ti drága-drága szentek,

kik ültök otthon tétován
az elhagyott szobák során,
s este sétálni mentek.

De nincs remény, de nincs remény,
az élet az kemény, kemény,
én száz mérföldre estem.

Mi segítsen az életen,
varázsszer ott fönn sem terem
a bűvös Budapesten.

Jaj, barna, csúnya bútorok...
gipsz-szobrok... sírva bódorog
itt az a régi gyermek.

Mi volt valaha tiszta rend,
énnekem fáj, és bárha szent,
hiszem most őrületnek.

Hogy éltek itten, kedvesek?
Sopánkodtok: "Megint esett...",
de a nap is süt, untig.

Az örömötök annyi csak,
hogy egy kismacska néhanap
az öletekbe ugrik.

Becéztek minden kicsikét,
aranyhalat, kutyát, csibét,
mi gyönge és szegényke.

Szóltok: "Képzeld csak, édesem,
multkor meggyszósz volt, édesen,
mint valaha, hat éve."

Az esemény... Mi esemény?
Az, hogy kisült a sütemény,
s megáll egy úri, ringó

kocsi a házatok előtt,
és hogy jó a barackbefőtt,
és hogy megért a ringló.

Olykor mulatság, Anna-bál,
a kis tó tündérfényben áll,
ladik hasítja rengve.

Ha látom is, nem látom én,
odaviszem az átkom én,
és fáj a zaja-csendje.

A városházán ragyogó
piros-fehér-zöld lobogó,
és ha feketét láttok:

"Ki halhatott meg?" kérditek,
a szívetek nem érti meg,
és elfagy tőle szátok.

Most már az este lehajolt,
a park felett sétál a hold,
s a Kossuth-utcán porzó,

zöld ködbe jár az úri nép,
hallgatja a cigányzenét,
és áll az esti korzó.

A holdat látom égni még,
s a régi még, a régi még,
a régi-égi hold még.

Apám, anyám, öreganyám,
kishúgom, bár - mint hajdanán -
én is a régi volnék.

Mert vén Szabadka, áldalak,
mint hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,

te álom voltál és regény,
poros hársfája "A szegény
kisgyermek panaszá"-nak.

Ti meg, jó lelkek, éljetek,
már nem lehetek véletek,
s nem látom soha többé,

hogy vési a szobrász idő
a búsító, a békitő
arcotok csúnya tömbbé.

Csak azt tudom, hogy hat felé
kimentek majd a gyors elé,
nem vágytok semmi másra,

és nézitek, a pesti gyors
hogy vágtat el, mint messzi sors,
új és új állomásra.

Beírtak engem mindenféle Könyvbe

Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.

Diákkoromban, vékony kis legényke

Diákkoromban, vékony kis legényke,
     fölnéztem a didergő csillagokra,
mik fázva égtek fönn a téli éjbe.

Lengett nyakkendőm könnyü-furcsa csokra,
     s én csak rohantam, sápatag-fehéren,
vásott köpenyben, éhesen rajongva.

Jaj, elbeszélni nem tudtam, mi nékem -
     oly ájuló-mély bűvöletbe estem -
a csillagfény a bús, kopott vidéken.

Most járok itten, tiszta, téli esten,
     prémes bundába és megváltozottan -
dús vacsora ízével, Budapesten.

Még most is ég a csillag, ahogy ottan,
     arany-tüzekkel ékszeres az égbolt,
csak én nem égek már, ki úgy lobogtam.

Álmos szemem keresi fönn a rég-volt
     csodákat, és oly búsan mondja szívem,
hogy nékem már a csillag is sötét folt.

Vak vágyam mégis fölfelé feszítem,
     a kis diákdalt újra sírva zengem,
s kihúnyt arcom fölmutatom szelíden.

Ó csillagok, ismertek-e még engem?

Május

Május.
Szív és torok hogy fuldokol.
Isten fölöttem és az ég
s lenn a fényes pokol.

Egy éneket,
hatalmasat és lüktető-vadat,
neked.

Térdig rózsában és övig a fűben
kacagni,
egészségesen, egyszerűen.

Szeszélyt
dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám
a vad veszélyt.

Nem félek én,
mert hogyha meghalok, ezerszer élek én,
és szép a sorsom,
és szép, ezerszer szép az én koporsóm.

Én.
Hazug a rím, nem leszek soha
vén.

Ettem.
Virágot, mézet, lángokat.
Szerettem.

Úsztam.
Az elmúló folyón örök barázdát
húztam
s fülem körül - még egyre hallani -
csörgött a hajnali
folyó.

Vizes hajamra lángoló
csókot dobott a nyár,
és - hallali -
nem múl el soha már.

Hallod?
Hogy zengenek a messze-messze halmok,
s a szép
és mély zenét,
mely csöndbe símul szívünk láza mellé,
mint hogyha benne most is hullám csobogna
s a nyugtalan folyó emelné.

A parton
a boldogságomat magasba tartom
atléta-kézzel és fejem
könnyű ábrándra fektetem.
Így dalolok, egészen és betelten,
amíg az élet záporozva hull rám,
s a lelkem
viszi a hullám.

Ezek a fák

Ezek a fák.
a fák, a fák.
A napsugár felé, a tág
egekbe lustán nyújtózkodnak át
a fák.

Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
Zsibongva-élő összevisszaság
lélekzik és arcodba vág
az ág,
s nem múlanak, csak most kezdődnek el,
a völgybe le, a hegyre fel.
A fák.

Meddig? Tovább.
Amerre nézel, itt és ott, a fák.
Zsongítanak, altatva, mint a mák,
és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

A fák.
Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
semmit se tudva állanak,
fejem fölött, fejem alatt,
mint bűvös, ifjú csemeték,
mint agg, szakállas remeték
mindig kimérten, ridegen,
sok idegen, sok idegen.
A fák.

A némaságba, indák, reszelős
páfrányok közt cikáznak eszelős
rendben tovább a fák.
Ellenségesen, érthetetlenül
lesnek ki, mint a szem s a fül.
A fák.

De mondd, mi ez?
Ez a kimondhatatlan,
ezernyi nesz,
mely ágról-ágra pattan?

E suttogás, melynek nincs soha vége,
csak megtöri a csöndes csöndet és
remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
a szakadatlan, csöndes csöngetés?

Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
örök tenyészés és a tétova
ölelkezés a forró-nyári lázba,
az élet, élet roppant tébolya?

Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
bús álmaikból a bús lombokat,
mint villany és hő meddő óceánba,
én árva ember, fájó gondolat.

Milyen sötét-sötét a Balaton

Milyen sötét-sötét a Balaton,
s a nyár után hogy véreznek a fák.

Tündér Tihany, felelsz-e énnekem,
ha azt mondom még egyszer: ifjuság?

Nem szól a visszhang és szivem se szól,
csak ők kacagnak még, a gyerekek.

Trillás örömük az eget veri,
én hallgatom, de már nem nevetek.

Esőköpeny lóg fáradt vállamon,
a lábaimnál targally és göröngy.

A gyógyszalonba sápadt nő figyel
a gyertyalángnál és a foga gyöngy.

Ábrándozik lehangolt zongorán,
múlt bánatánál csöndesen időz.

Egy hangot üt meg. Újra megüti.
Elsápadok. Azt mondja, itt az ősz.

Én nagyon sokakat szerettem

Én nagyon sokakat szerettem,
     én vágytam arra, vágytam erre,
de aki úgy szeretett engem,
     anyám az életet szerette.

Ő úgy szerette, hogy megállott,
     az úton elmaradt, lekésett,
ő úgy hajolt, hogy összeroskadt,
     s a porban azt mondotta: élet.

Az életet bámulta folyton,
     mint egy menyasszony, mindig-ifjan,
apám szemében kezdte nézni,
     és nézte aztán arcainkban.

Csak a szivét hallgatta halkan
     mély-kék szemekkel, megbüvölten,
csak a tűnő időt figyelte,
     s arcát nem látta a tükörben.

Ő járt, tudott és látva-látott
     fájó ideggel szótlan álmot,
megszentelt engemet a lelke,
     az ő lelkétől vagyok áldott.

Neki nem volt korán könnyezni,
     s könnyezni nem volt soha késő,
ha ment az erdőn, ment az úton
     ketten mentek: az élet és ő.

Sírt és dalolt bús mátkaságán,
     bölcsők között sírokra görnyedt,
a képeskönyve volt az élet,
     nem vitt magával soha könyvet.

A fiait csókolta némán,
     halottjait némán temette,
én nagyon sokakat szerettem,
     de ő az életet szerette.

Lecsuklik minden pilla most

Lecsuklik minden pilla most,
nem is találsz több villamost,
így járok én is itt, gyalog,
köröttem olcsó angyalok.
Kármin, sáfrány, körúti nők,
selyem harisnyák, rossz cipők
s ami búsítja bús dalom,
s fanyar arcon fájdalom.

Ha a sír szavát hallanád,
nem hallanál ily balladát.
Egy árva költő tévelyeg,
s itt méri a mély éjeket.
Egy görbe utcán remegőn
járkálok, mint a temetőn.
Ó élet! sár! láz! csúnya út!
A vége és a mélye rút.

De jó itt, mert ez utca fáj,
és szép, mert téboly ez a táj,
s álarc alól mártír-szemek,
testvér szemei rémlenek.
Festett az arcom nékem is
és szenvedés ez ékem is.
Jaj, a költő gyomrába kóc,
ő is beteg és torz bohóc.

Halálba hívó délután

Halálba hívó délután. Alélt
keblén pihenteti a néma délt.

Kénsárga légbe forróság inog,
őrjöngenek a buja jázminok.

Fülledt magány. Halotti utcasor.
Füstöl a föld, akár a puskapor.

Megállni, menni, mondd, mi célja van?
Nézz jobbra, balra, minden céltalan.

A semmiségnek mondom a neved,
s a szájamon a bánat fölnevet.

Ha volna nálam most méreg, talán
erőm is volna és fölhajtanám.

Sakkoztunk egyszer három nagydiákok

Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
vörös tűznél, szigorú téli éjjel.
Az asztalon körző, tusscsésze állott,
s latin könyvek, kinyitva, szerteszéjjel.
Künn a fehér fák vártak, félve, halkkal,
a szél alighogy néha fölsohajtott,
s mi majszoltuk fiatal-lágy ajakkal
az édes és bíbor birsalma-sajtot,
melyben dió volt...

              Még alig tíz éve,
s szemem kutat az elborult határon,
megoldódott a kedves-régi kéve,
a nagydiák már eltünt, mind a három.
Az első az, aki e verset írja,
a második, az Isten tudja hol van,
s a harmadiknak púpos már a sírja,
fejfája elvész a sötét falombban.
Jaj, mit tudtuk, három diák, az este,
hogy térden állva nézni kell a szépet,
csak én látom a múlt falára festve,
mi nem láttuk még akkor ezt a képet.
Türelmetlen vér nyargalt ereinkben,
szerettünk volna mindig menni, menni,
mit is sejtettük, hogy ez itt a minden,
és ami aztán jött, a semmi, semmi.
Ha pitypang kelyhét fújtuk, semmiség volt,
unottan vártuk az időt, mely eljő,
hiába lángolt kelletőn az égbolt,
csak ő kellett, a koldusi jövendő,
mert azt hittük, az élet, mint a tenger,
bejárhatatlan, nem lesz soha vége,
előre néztünk nyugtalan szemekkel,
mig lábunknál hevert a csönd, a béke.

De én a tengerek végére értem,
vitorlámat fordítom újra vissza,
s most megpihen e régi, téli éjben
szegény lelkem, a fáradt nihilista.

Ó én szeretem a bús pesti népet

Ó én szeretem a bús pesti népet,
mely a Külső-Józsefvárosba tépett
ruhákba jár vasárnap délután,

és ámolyogva, szédelegve hallja,
hogy döng a tükrös kávéházak alja,
s a mozi-reklámokra néz tunyán.

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,
hogy csöndben élek, nem nézek felétek,
s az álmok lenge fodrát fodrozom.

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,
kis görbe közein a téli sárnak
vezeklőn járok az utcátokon.

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,
letaposott cipősarokkal, árván,
kávémérésbe bújva hallgatag.

Éhes leányaik, kiket szeretnek,
kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,
gázláng alatt sötéten állanak.

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

Én láttam a munkást és lázra bujtott,
sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,
és láttam a föld vérező szivét.

Bármerre mennék, ide visszatérnék,
bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,
a gondodat kiáltaná a szám,

mert bánatkővel van utcád kirakva,
szemed a bánat végtelen patakja
s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.

A lelkem oly kihalt, üres

A lelkem oly kihalt, üres,
mint éjjel a tükör.

Holtan világít egymaga
a bűvös fényü kör.

Ő látta hajdan a napot,
a májusi eget.

De most belé az árvaság,
a semmi integet.

Elmegy, ki látja itt magát,
a táj is elenyész.

Övé a csönd, az éjszaka
s meghal, ki belenéz.

New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem

New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem,
hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán,
csak mint a koldusnak, aki pihen a padkán,
s megnézni, mi maradt belőlem és körültem.
E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak,
meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét,
és mint hívő keresztény, elmondanék egy ávét,
múltán az ifjúságnak s múltán a régi láznak.

Barátaimról és egy isteni merésű,
vad költőről, aki itt ült vörös ajakkal
meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal,
melyekbe szikrázott és recsegett a fésű.
Itt ültünk boldogan, s haragos szavainkban
bombák aludtak és egy új kor lelke éledt,
mi rongyos éhesek, lovagjai az éjnek,
mint boldog gyilkosok, mint gyilkosok oly ifjan.

Mert boldog gyilkosok az óra gyilkolói,
kiknek talentumot egy isteni kegy osztott,
s tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót,
melyen fehéren futnak a billiárd golyói.
És boldogok voltunk, mikor a nap lehajlott,
itt a sivár zajban szárnyat kapott a lelkünk,
és drága nők felé egy-egy verset tereltünk,
a füstből, a fényből egy ártatlan galambot.

Virradtig vártunk itt, s istennél szabadabban
mentünk ki hajnaltájt az elhagyott utakra,
egészséges fogunk a zúzmarát harapta,
fürödtünk álmosan a gőzfürdői habban,
kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett,
és a Dohány-utcán rosszarcú szeretőkkel,
mint rózsaszínü rózsák, lassan ringtak a nők el:
éreztük életünk s a sötét Budapestet.

Áldott cigány-időm, áldott elektromosság,
mely mostan is hullasz, heves fényt szaporázva,
ingmellemen inog, remeg egy régi pászma,
de sugaraid arcom csak fanyalogva mossák.
Merengek tétován e fáradt-fényü fürdőn,
szemét közt turkálok, nem csitult bánatommal,
emlékeket vetek föl megmozduló botommal,
s nézem a tükrökön meggyérült, régi fürtöm.

Szentelt tanyája te szivemnek és szavamnak,
mely álmokat adtál s nem ismert drága mámort,
a forradalmas ár békült medrén aláfolyt,
s most csöndes újra már a párna és a pamlag.
A harcos áll csak itt, ki magát meg nem adja,
keresem a barátot, ki gyakran itt marasztalt,
megkoppintom félénken a poharat, az asztalt
s a szívem, szívem is, hogy régi-e a hangja.

Mit járok erre még? Azok már mind alusznak,
kik álmosak voltak és valaha egy széken
nyugodtak, kisdedek az isten kebelében,
és már víz is jutott a szomjas Tantalusnak.
Árvábban ballagok ki, mint az az éji árús,
ki bádogbékát és csörgőt tesz asztalunkra,
s éjfél után bolyong unottan és korán-bús
arcára könny esik, mert már mindenki unja.

Már néha ott ülök velük

Már néha ott ülök velük.
Enyém boruk és kenyerük,
de akkor eljön a Gonosz
s megostoroz.

Az ostora sosem hever.
Mindig ördög-keményre ver,
s mint dactól égő angyalok,
erős vagyok.

Ígéretföldem ajtaját
bezárja, áldott-rossz barát,
és megmutatja, merre van
az én utam,

Ő tépi föl, ha fáj a vad
élet, véresre szájamat,
jajomnak ő ad nyelveket
s perelhetek.

Vásott teremtő, bús erő,
jobb, mint a jó, igaz-verő,
ős, bibliai, furcsa rém,
megáldlak én,

mert azt kiáltod, légy te más.
Dal csöndbe. Zajba hallgatás.
Időbe jel. Zordércü tömb.
Több és különb.

Elég a jaj. Ki innen a mezőre.

Elég a jaj. Ki innen a mezőre.
És dúlt arccal ajtót nyitok.
Nyugodt az éj. Lassan megyek előre,
fejem fölött hold, csillag-milliók.
Itt kívül is, mint ott benn, a titok.

Közelbe vannak. Szinte mind elérem
a régi rejtélyt az ég peremén.
De rám merednek reszkető-fehéren,
azt kérdezik, miért zúg úgy a vérem
és mit jelentek ember, ember, én.

És kérdem tőlük, mit jelentetek,
ti fogható, ti nyílt-tömör talányok,
miktől a fájó mindenség beteg,
ó csillagok, aranysebek,
s ezüst fekély, hold, óriási tályog?

Mily messze van éntőlem már az ég

Mily messze van éntőlem már az ég.
Mily messze vannak már a csillagok,
az Üllői-út is mily végtelen.

Az elhagyott vasárnap-éjszakán
izzó kohóként ég a klinika.
Zúgnak sötéten a kórházi fák.

A hosszú úton könny van és szemét.
Vér és szemét, csak bánat és szemét.
Emlékeinknek lombja is szemét.

Cél nélkül itt egy ember mendegél.
Olyan az arca, mint az a tükör,
amelybe egyszer éjjel néztem én.

Próbál fütyülni, szája megvacog.
Előre néz, megáll, most visszanéz.
Egy vaskorlátra ráborulva sír.

Az álmaimnak színes ablakába

Az álmaimnak színes ablakába
gyakran bekandikálnak furcsa nők.
Ajkuk datolya, szőlőfürt a mellük,
és morfinista-szemmel néznek ők.
Régen-halottak itt ki- és bejárnak,
ismernek engem ismeretlenek.
Reám mutatnak hosszú ujjaikkal,
s közöttük én, remegve, mint gyerek.
Most ifjúság maszkjába fölmagaslom,
kegyúri gőggel, diadaluton,
aztán megölve, akiket szerettem,
a végtelent véres hajjal futom.
Az éjszakai, vad előadást már
mondd, láttad-e s tudod, ki e gigász
szinész, aki hazuggal és igazzal
rémülve-rémít és komédiáz?
Éjente nézem ágyam páholyából
csukott szememmel, egy legördülő
könnyet csikorgó pilláimba rejtve,
reggel pedig azt mondom róla: Ő.

A repülő

A repülő,
aki ezer méter magasban
kóvályog fönn a nyári rónán,
nem oly boldog,
mint én,
ki lassan
ringok a versem ütemén
míg elkészül e költemény.

A kerten,
ahol leverten
sétáltam tegnap este,
már
a hajnal aranyosra festve
jár.
Ó reggel, áldott, tiszta reggel,
kiáltozom,
itt állsz csodálkozó szemekkel,
én asszonyom,
elém rakod a kávét és a mézet,
és nézed,
mily bőség,
bámulod a port, a harmat esőjét.
A tengerből jössz, a habok
hajnali álma ringatott,
tekinteted a messzeségbe leng el,
a tengeré most a szived,
kezed a tengertől hideg,
s a tested olyan, mint a nyári tenger.

Mondd, bűn-e ez:
ez a fehér és enyhe abrosz,
melyen szemem el-elkalandoz?
És bűn-e ez a
nyugalom,
kéken füstölgő
szivarom?
Bűn-e,
hogy mostan nem cikáz a villám,
Bűn-e,
hogy mostan már ezüst a villám?
Bűn-e,
hogy nem sikoltok
s egy percre boldog
vagyok?
Hogy most
csak álmodó szemed nézem szelíden,
és hallgatom fuldokló, árva szívem
zaját?

1914

     Siessünk,
hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
le is gázolják, szótlanul a sárba.

Ha járok mostan véres lobogók közt,
eszembe jutnak halvány, ócska képek,
és kérdezem a tűzbe robogók közt
emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
egy régi arc, egy régi-régi táj is,
Eszembe jut a kisgyermek panassza,
a palatábla és az első skála,
szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
virrasztva álmosan az őszi széllel.
Eszembe jut a bor, a málna íze,
a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
a hó fehérje, cseresznye pirossa,
egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
diákkoromban, olajlámpa mellett,
öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
egy viola, egy fény a könnyes égen,
egy bárány, egy galamb, a feleségem,
hogy boldog voltam és szomoru voltam.
Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
a Duna vize hajnaltájba hívón,
ballagtam haza a redakcióból,
úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
voltam, s cilinderemen a verőfény
táncolt, - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most

Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most,
     legyen tiéd örökre az egész.
Vedd a telet és a nyarat, a lombost,
     itt van neked az epe és a méz.
Ez itt a keserű s ez itt az édes,
     ez a fekete és ez a fehér,
ez a nyugalom, s a láz is, hogy égess,
     ez itt a méreg és ez a kenyér.
Tejet adok, de hozzá szörnyü vért is,
     ölelni lágyan és birkózni kart,
és harcot is, hogy harcolj csakazértis,
     a rózsa mellett ott legyen a kard.
Van még néhány elhányt és csonka holmi,
     egy kis verőfény és egy-két kacaj,
viaskodó kedv, várat ostromolni,
     és végezetre egy nagy, tompa jaj.
Iker ajándékot veszel örökbe,
     oly ember-ízű és oly felemás,
de ember adta, nem telt néki többre,
     eget ne vívj, mély kútakat ne áss.
Sötéten nyújtom ezeket tenéked,
     s koldus apád most tétovázva áll,
mert nincs egyéb. Jobbjában ott az élet,
     és a baljában ott van a halál.

Az én családom nagy, erős volt

     Az én családom nagy, erős volt.
Egy fergetegre meg nem ingott.
Dörögtek háza kapujában
a hintók.

     A nő szelíd, a férfi harcos
hívő, hatalmas, pénze-vesztő,
s az élete vidám-viharzó
menyegző.

     Most szerteszórva bujdokolnak
úri szolgák, úri cselédek.
Imádkoznak, sóhajtanak még
szegények.

     Cigányzene száll a nyomukba,
mirtusz-csokor és pipafüst még
belengi kárhozott fejüknek
ezüstjét.

     Az asztaluknál mások ülnek,
övék az emlék és a semmi.
Így tér a tékoz ivadék ma
pihenni.

     Tán bírta volna még tovább is,
de egy halálosat kiáltott,
s azzal bukott, szépen, mi szép volt,
az áldott.

Most harminckét éves vagyok

Most harminckét éves vagyok.
Nyár van.
Lehet, hogy tán ez, amire
vártam.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel veri a nap,
és lassan
megyek fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kékes, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
alszik szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng,
nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorran
a lanyha tej.
Vad délután, a föld parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

Ha haldoklom, ezt suttogom.
Nyár volt.
Jaj, a boldogság máshová
pártolt.
Egészséges bronzarcomat
aranyfénnyel verte a nap,
és lassan
mentem fehér ruhában a
lugasban.
Pipámba sárgálló dohány,
a füstje kék volt, halovány.
A fák alatt egy kerti széken
aludt szelíden feleségem.
A küszöbön fiam. A szeme kék láng.
Nagy szőke fej.
Álmos, puha száján csiklandva csorrant
a lanyha tej.
Vad délután volt és parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

Én feleségem, jó és drága-drága

Én feleségem, jó és drága-drága,
eddig neked dalt alig-alig írtam,
mert nem bíztam tintában és papírban,
s féltem, hogy elhull a szavak virága.
Nem is vittelek tornyos frizurával
fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
mosollyal vérzett - áldott heroina -
sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.
Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
hordozza a fejét a bálteremben,
karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba - kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó -
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.
Most is megmozdul e polgári otthon,
olyan bitang már a költő kabátja,
éjjel két nyomorék-karját kitárja,
s feléd ölel ő is - szegény - busongón.

Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
volt kenyerem a gőg meg az alázat,
de csak te tettél krisztusi lovaggá,
ki köntösét is megfelezi azzal,
akit szeret. Érted téptem le álcám.
A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,
a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek -
s én egy higany-pont rebbenését várom,
37,2... vagy 37,3...?
s a pesti utcán is remegve lépek.
Remegve nézek innen messze, hátra,
oda, hol hóban ível föl a Tátra
s betegek fekszenek, lágyan merengve
szájukban hőmérővel, téli csendbe.

Most az álom vizébe gázolok

Most az álom vizébe gázolok.
A mellemig ér. Aztán egyre feljebb.
Már államat és szájamat veri.
Azonnal ellep.

Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam

Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam,
s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt.
Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csönd
és a gáz arany dzsidával silbakolt az útakon.
A másik ház emeletjén szemben vélem egy ebédlő,
az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya.
Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában,
mint üres és furcsa szinpad, a szereplők nyugszanak.
A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra,
a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang.
A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra,
sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg.
Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát
egy szorongó éji órán mindörökre ellopom.
S megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás,
hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív.
Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk
mely szelíden járt az éjben, míg aludtunk, gyermekek.
Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát,
itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom,
és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben
óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk,
én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra,
s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év.

Milyen közeli most a nyári ég

Milyen közeli most a nyári ég
s ily messzi-kék
alatta az alvó, beteg vidék.

A csillagos ég - fényes sírlepel -
reád lehel,
s a mindenséget kézzel éred el.

Csak ússz az éjbe, tündökölve ússz,
jó, égi túsz,
ó messzeség őrültje, Sziriusz.

Mit hallasz itt? Az álmot hallod itt,
a halmokig
halkan motoz, az éjjel álmodik.

Egy távol mozdony hortyog valahol,
mert áll a tor,
vértől zabáltan lassan zakatol.

Az ablakok lehunyják a szemük,
csönd mindenütt,
A toronyóra zengőn egyet üt.

De fölviláglik a mély éjszaka,
kigyullad a
kis patikának kormos ablaka.

Egy gyógyszerészlány - hadi, fiatal -
fölkel hamar,
márványcsészébe álomport kavar.

Az élet és a felleg eluszik,
olyan bús itt.
Élő, halott egyformán aluszik.

Egyszerre a kis utcák dörgenek.
Egy szörnyeteg?
Nem, vas, halál, szíj. Éji őrmenet.

Elhangzik a dobaja. Semmi más.
Egy surranás.
Most két erős, gyors puskadurranás.

Aszfaltra rogy egy bús, bitang legény.
Fáradt szegény.
Csókolja a földet. Egy szökevény.

Körötte senki. A vidék kiholt.
Nem is sikolt.
Ki volt az anyja, istenem, ki volt?

A haj dús, még minden szála ép.
A szája szép
s harminckét foga büszke, drága ék.

Sápadt fejéből csörgedez a vér -
ki tudja, mér? -
bámulja őt a vén Göncölszekér.

Ó szép magyar fejek, ti drága-régik

Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,
költők, az írás büszke bajnoki,
ifjan virágzók és ifjan-lehullók,
Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,
aki regés és mélyen-kék szemeddel
jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan
égett a szesz, mint baljós, lila láng.
Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,
halántékod megeste kora dér.
De homlokodon láthatatlanul nyílt
a mágus-kincs, a bánat és babér.

Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
hol él a régi, fáradt, hősi faj,
s csodát teremt és megrepedt szivéből
még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.
Áldott legyen az, aki átkozott itt
s gúny és tövis nő a pora felett.
Amerre jártak ők, ott a titok volt
és a Kelet, a százszor szent Kelet.

Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát

Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát,
ó ismeretlen közbaka e kóbor villamosban,
és olvasom a szenvedést, melyet e háborún át,
titkos karcokkal véstek rá s megdermedt rajta mostan.
Mert minden itt van, ami volt - csak győzd lajstromra venni -
tizennégyből a könny, a vér, tizenötből a hangzó
halálüvöltés és roham, tizenhatból a jajszó,
tizenhétből egy csúcshurut, tizennyolcból a semmi.
Ember, testvér, apánk, fiunk, öcsénk, bátyánk, te bálvány,
oly mély vagy immár, hogy a nép elhúzódik előled,
a végtelent sejdíti meg és ijedez tetőled,
amint lecsuklik a fejed, halott közönnyel, árván.
A föld, a tompa föld ilyen. Már egy hegycsúcs az orrod,
amely az arcok völgyein szökell, magasba törve,
két mély mocsár a két szemed, és elhagyott, beomlott,
ijesztő, néma kút a szád, szájad fekete gödre.

A nagyvárosban éltem, hol a börzék

A nagyvárosban éltem, hol a börzék
déltájt, mikor magasba hág a nap,
üvöltenek, és mint megannyi torzkép,
az ember-arcok görcsbe ránganak.
Középkorban, fényén egy régi délnek,
szólt a harang, letérdelt a paraszt,
ők így imádkoznak, kik mostan élnek,
csak pénzt kiáltva, és mohó panaszt,
ijedt számokkal istenről vitáznak,
az új istenről, "adnak", egyre "vesznek",
hódolnak az aranynak és a láznak,
magasba szállnak és a mélybe vesznek.
Kezük, mint azoké, kik vízbe buknak
és a tengerben egymást fojtogatják,
kéken sötétlik ere homlokuknak,
nem ismeri itt a fiú az atyját.
Mit tudják ők, hogy hol van ama méhes,
amelyre most a déli csönd alászáll,
mind telhetetlen, részeg, beteg, éhes,
a pénz ura a császár és a császár.
Jaj, nem lehet azt soha kőre róni,
mit szenvedünk, kik építjük ma nyúlánk,
egekbe vágyó, óriási gúlánk,
bár meg se látják e kor Fáraói.

Én is szolgálok, mint a többi árva,
a láznak és aranynak, kósza lélek,
irgalmat esdek, a karom kitárva,
s alázatos vagyok, mivelhogy élek.
Harminckét éve járok hőbe-hóba,
s az életemnek kedve már hunyóba,
szeretnék el-kivándorolni innen,
hogy még lehetne az életbe hinnem.
Egy asszonnyal, egy kétéves gyerekkel,
mennék az országúton, vándorember.
El innen, el-el, messze, édes álom,
és élni kissé, nem ily eltiportan,
két kedvesem elül egy kis szamáron,
s én kampós bottal, lenn az úti porban.