A kalauz

A kalauz.
              Ha este fáradt
s már nincsenek sokan a kocsiban,
leül a padra, míg a villamos fut
a téli fák közt gyorsan és vigan.
Bámul a földre ingó otthonában,
az életére gondol tán, lyukas
emlékeit csörgetve a kezében,
s olyan, mint egy ember, mint egy utas.

Ásítok és csak bámulom

Ásítok és csak bámulom,
a szájam, mely mint a gödör,
mély és sötét, és érezem,
hogy most a semmiség gyötör.
Én várom itten a halált,
s unatkozom, hogy mégse jő,
mint mikor késik a vonat
és csöpörög a híg eső.
Ó unalom, mely céltalan
bölcsőm, koporsóm közt ivel.
Az élet az nagyon rövid
de, jaj, oly lassan múlik el.

Kik élnek itt a dolgozószobámban?

Kik élnek itt a dolgozószobámban?
Az ingaóra, mely siet serény
útján tovább, a telefon, a lámpa,
a szivarom, a tűz, a fény. Meg én.

Ma hold van

Ma hold van.
          Az éhes kutyák csaholnak.
Az árnyakat, a levegőt ugatják.
Most leharapják, hallod-e, a holdat.
Csámcsogva rágják az ég sárga sajtját.

Fölébredek

Fölébredek,
s a tűzfalon
a fényedet
oly elhalón
veted, hogy ott
alig tenyész,
csak rárogyott,
mint a penész,
vagy mint hinár
beteg tavon,
csúf, vízi sár,
teng hallgatón,
vágyam pedig
létrán rohan,
emelkedik,
oly boldogan,
oly reszketőn,
mint babonás
toronytetőn
a nyavalyás.
Mász botorul
magasba fönt,
s eléd borul,
te csorba gömb,
ott csöndesen
széjjeltekint,
és nézi lenn
a földjeink,
a kincseket,
a rabon a
bilincseket,
a gabona
rendjét, amint
inog tovább,
halottjaink
aranyfogát,
égő-pirost,
mi égszinű,
hó papirost,
mi kékszinű,
a színt alant,
mi megfakul,
a vont aranyt,
mi megvakul,
lidérceket
és üstöket
és érceket,
ezüstöket,
titkos göreb
művészetét,
háromszögek
bűvészetét,
krétás-fehér
váz-arcokat,
s ágyban ledér,
jó harcokat.
De mért e csönd?
Ah iszonyú.
Még légy se döng,
nem rág a szú.
Kisértetes
körül az éj:
nincs semmi nesz,
az álma mély.
Hol elhajolt
lenn a palánk,
úgy leng a hold,
mint lámpaláng,
s oly keserű,
fagyos-kopár,
akár a fű
közt a bogár.
A kert falán
lobbadva ég,
meghalt talán
mindenki rég.
Nincs senki se,
ki itten él,
a csönd szive,
megállt a szél.
Csak én, csak én,
virrasztalak,
te sanda fény,
rozsdás salak,
mint az, aki
sírból kikél,
bolyongani
hant szélinél,
bús jaj-sziget,
el-nem-fogyó,
fanyar, hideg,
mérges bogyó,
te édes és
lágy, szörnyü te,
kétségbesés
zöld könnyüje,
tolvaj-hivó
mécs, régi pénz,
kancsal biró,
ki félrenéz,
megbolygató,
aszott parázs,
tündér hajó,
kalóz varázs,
te holt világ,
sírhalmi érc,
vak holdvilág,
mely alig égsz,
s elhiteted,
mi nem-való,
az életet,
bűvös csaló,
hogy van egy út,
mit hinni kell,
s a bút, a bút,
azt vinni kell,
hogy süt a láng
és hűt a hó,
s alvó gyanánt
heverni jó,
hogy fáj a kés,
gyógyít az ajk,
s a szenvedés
még felsohajt,
hogy szétfolyón
ring a kaosz,
és e golyón
hús lázadoz,
mely porból jön
és porba tér,
és hull a könny
és hull a vér.
Most zúgni kezd
ütőerem,
s a szörnyű neszt
alig merem
számlálni már -
százhúszra hág -
és a sivár,
holt éjszakát
bedöngi, mint
a tűzharang,
mond tompa kínt,
vigasztalant.
Vajákosod,
hörgök feléd,
én átkozott
bonc és cseléd,
őrült dalom
ordítom itt,
a fájdalom
feléd vonít,
a régi bú,
a régi baj,
a bús, hiú,
emberi jaj,
s míg a romon
tüzed ragyog
azt álmodom,
hogy még vagyok.

Hatalmas ősz

Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.

Te jó, te nagy,
ami akartam lenni, régen, egykor,
most az te vagy.

Igaz, egész,
mely önnön-magát bátran koronázza
s az éjbe néz.

Azt hittem én,
gőgös és hervadó virág leszek csak,
szép és szegény.

Bús szemű bölcs
itt állok, ember, karomon a gyermek,
a lágy gyümölcs.

A kar, a kar,
egy ember ága, lombos és gyümölcsös,
mit is akar?

A sors vagyok,
a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet.
Mondd, ki nagyobb?

Vágytam vakon,
és ami vágyam itt-ott megmaradt még,
eléd rakom.

Arany-idő,
vigasztaló, mosollyal szomorító,
kibékítő.

Hatalmas ősz.
Reám leheltél, s érzem, egyre érzem,
hogy nagyra nősz.

Úgy írom néked, kisfiam, e verset

Úgy írom néked, kisfiam, e verset,
míg életemnek asszú fája korhad,
minden nap egy sort, lassan és szelíden,
hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szívem verése,
a vérem néha pezsgett, de lehűlten,
s ha futni kellett volna a futókkal,
egy utcapadra csüggeteg leültem.

Egy képet akarok tenéked adni,
olyant, mely nékem kiskoromba tetszett,
hogy életünk, melyet ma könnyel élünk,
úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstökössét
rajzolgatom a vígasztalan égen,
te egykor rátekintesz majd e képre,
s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.

Mert mostan éltél. A magyar igére
alig nyitottad gyönge, drága szádat,
tejről beszéltél, mézről és anyádról,
s csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
a jodoform és karbol illatában,
mankókkal játszottál budai kertben,
s szegény rokkantak néztek haloványan.

Akik ma éltek, azok porba rogytak,
a krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak,
s ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a múltról,
se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz.
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.

Aranyt neked, aranyt, tömjént és mirrhát,
a kisdednek, a dacosan növőnek,
ki fölkanyarodsz új koroknak ormán,
aranyt tenéked s az arany jövőnek.
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
az ősi birtok szálljon reád újra,
az ember álma, az erő, a minden,
a föld, a föld, a szent föld hallelujja.

Én, éhenkórász, rímelő apostol,
a mélyből a magasba epedek fel,
és látlak téged, biztosan, a földön,
fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel,
mintha az egész világ ura volnál,
vagy erkélyen, az ordító tömegben,
párnás ajtók mögött, a telefonnál.

Mikor e látnok verset befejeztem,
az áprilisi szél borzolta lanyhán
a bokrokat, s nehéz-sötét sohajjal
nézett anyád reád a kisverandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje,
és egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
s mint járvány-cédulák halotti házon,
rikítottak a bús, skárlát plakátok.

Most tudd meg ezt és tudd meg, merre mentek
testvéreid, az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utólszor,
halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
és csomagolom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
kit embernek neveztelek, kis Ádám.

Nem félek a haláltól, mert tudom mi

Nem félek a haláltól, mert tudom mi.
Olyan, akár a többi földi holmi.
Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,
csak por és por és por, az én porom.

Most már te vagy az én félelmem, élet.
Édes fiam, mivel int a szavad,
hogy itt maradjak jó soká tevéled,
és a halállal szólnom nem szabad,
csupán tusázni, foggal és körömmel,
és támogatni mindig a karod,
megkeserülten, elvásott örömmel
őrjöngve élni, élni akarok.

Mert az árvának szomorú a sorsa.
A téli délbe piszkos abroszán
búsan gurul el asztalán a morzsa,
és vérszegény, kis arca halovány.

Vár a sarokba, fölsohajt aléltan,
ingecskéjébe nyiszlett a nyaka,
benn a gyerekszobába régi kép van,
törött keretbe a halott apa,
ki látta őt hajdanta, kiskorában,
és nézi pusztulását hidegen,
hogy ültetik hátrább az iskolában
és símogatja a sok idegen.

Jön egy rokon, cukrot hoz néki olykor,
vagy egy ajándékkönyvet odatesz.
De elfelejtik. Ő kiáll a sorból,
és azt se tudják később, hova lesz.

Jaj az árváknak. A lányt leszakasztják
zsíros zsiványok, s nincs előtte út.
És a hétéves férfi-kisfiút
irtózatos pribékek fölakasztják.

Múlt este kissé lehajoltam

Múlt este kissé lehajoltam,
s feleségem azt mondta halkan,
őszülsz, fiam.

Tompán a lámpafénybe néztem,
aztán zavartan fütyürésztem,
búsan-vigan.

Mint a hold-udvar őszi éjen,
olyan volt most a lámpa nékem,
oly hallgatag.

Ádám fiunk már álmodott rég,
s én mintha messze-messze volnék,
a föld alatt.

Az ablakokat mind bezártam,
s úgy ültem a budai házban,
mint aki fél.

Eszem azon járt, ama tincsen,
zörgette a szél a kilincsem,
az ősz, a szél.

Egy ember járt itt, csúnya ember,
szakálla kender, a november,
jaj istenem.

Én láttam őt, mint apró-cseprő,
söpör-söpör, kezébe seprő,
jól ismerem.

A kapudat hiába zárod,
hiába bújsz, fejedre károg,
s oly rút e dal.

Nevetni nem hagy, sírni sem hagy,
azt dudorássza egyre, nem vagy
már fiatal.

Annyi ábrándtól remegett a lelkem

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könnyű nő mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szerető cselédem,
élettől nehéz, viselős a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva élő és mosolyogva játszó,
szörnyű színpadon suhanó szinésznő,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsemő-fiunkat,
lázmérő ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keserű kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszerűen jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

Tűvel, ollóval, kopogó gyűszűvel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami jő, az iszonytatóra.
Ámde én, költő, az időre dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
őrködő anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy előre árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett fővel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

Most elbeszélem azt a hónapot

Most elbeszélem azt a hónapot,
mikor torokgyíkban feküdt fiam,
s hosszú kaszárnyák, házfalak között
az őszi éjben mentem orvosért.
A többi ember rám meredt az utcán,
nem tudva, mért futok, mint a veszett eb
a híg csatakban.

     Ó, isméred-e
azt a szorongó, szörnyű életet,
mely lomha medrén hömpölyög közönnyel,
a kocsikat, a víg csilingelést,
a boltokat, a kávéházi zajt,
a kacagókat, és a fecsegőket,
akik szivarral sétaútra mennek,
s az ablakokban a meleg derengést,
amely aranyat szitál az estebédre?
Csupán te futsz versenyt - tovább - a lázzal,
hogy el ne késs, mert vágtat a halál,
s vágtatni kell tenéked is.

          Szegény,
hogy ráaléltál végül a kilincsre,
ahol az orvos volt, s megáhitottad
nyugodt szobáját és az esti békét,
komor szakállát és okos fejét,
ámulva, hogy egy másik ember ő
és nem te vagy.

     Otthon pedig eközben
házunkra szállt a Rém. Egész szokottan,
majdnem barátin kuksolt a szobában,
sötét talárjában, piros szemével
a kisfiam ágyára ült. Kezét
kezébe vette, halkan a fülébe
súgott néhány szót, melytől összeborzadt,
térdére tette és ringatta lágyan,
mint a tulajdon, édes gyermekét.

A doktor a betegszobába ment,
hol lámpaláng volt, tikkadó meleg
s langyos pityergés. Ő lázas kis arcát
felénk emelte, mintha mélybe volna,
egy kútba, s onnan nézne föl reánk.
Majd sírt, a fénytől és a félelemtől.
Fehér fogán ezüst kanálka koccant,
torkába néztek. Hosszú-hosszú csönd volt.
Vártunk, sötéten.

     Istenem.

          Reménység.
Szüntelenül dajkáltam ezt a szót,
mint a bolond. Jártam le-föl ijedten
a könnyeim közt, és az éjbe néztem.
De már a ház nem volt a régi többé.
Vak székek és sohajtó asztalok,
síró kilincsek és sötét-nagy ajtók
csak hánykolódtak s nem pihentek el,
mint máskor, amikor leszállt az éj.
Kis homlokán meg lüktetett a láz,
hogy megtapintottam, vadul dübörgött,
akár a gyorsvonat, szilaj erővel
ragadta édesem az ismeretlen
partokra és a ferde-furcsa tájra,
melyet én is láttam gyerekkoromban,
torz éjszakáimon.

     De virradatkor
ott álltam a kórházban, várakozva,
hogy mit hoz a jövő. Fehér köpenyben
egy orvos a górcső fölé hajolt,
s hosszan figyelt, morcolva a szemét.
Én meg remegve szívemet figyeltem,
és láttam önmagam a földgolyón,
magamba rogyva és kétségbeesve,
mert végtelen és hosszú az a perc,
amelybe fordul a sötét kerék.
Az egyszeregyet mondtam olaszul
és angolul néhány virág nevét,
szájam haraptam, hogy a fájdalom
enyhítse azt, mi fáj, s az ablakok
rácsát megolvastam figyelmesen,
minthogyha attól függne élete,
hogy el ne vétsem. Akkor azt kívántam,
hogy lássam a valót, majd, hogy ne lássam.
Jaj, doktor úr, fordítsa föl a kártyát,
mutassa meg, én kissé nagyba játszom,
de mit törődik véle, mondja ki.
Legyen kedves s mégis legyen igaz,
kérem, nekem igazságot hazudjon,
s valljon hazugságot, mely mégis áll.
Ő erre feltekintett, egyszerűen,
és mint ki látta, amiről beszél,
kimondta.

     Végre elröpült a szó,
s vittem magammal. Az úton loholtam,
hol annyi arc volt, annyi-annyi sors,
s én egyedül, mint árva remete.
Ki értené, ha fölkiáltanék,
vagy porba hullnék? Volna itt egy ember,
testvér, ki rám hajolna könnyesen?
Csak mentem és a mocskos ősz sötét
párázatán idéztem a tavaszt,
az áprilist, mikor világra jött
s felém ölelt kis, röpködő kezével,
és kék szemét bandzsítva rám nyitotta.
Hogy építettem ezt az életet.
Minden nap egy piciny követ. De most
megváltozott - egyszerre - az egész,
és évekig megszokni sem lehetne,
mit perc alatt kellett megérteni.

Bódulva, fulladozva, mint iszákos
korcsmába tér, játékosboltba mentem,
s bámultam ott a tarka holmikat.
Az ócska gyáriárú szívemig fájt,
amint figyeltem furcsa zagyvaságát,
bajszos huszárt, kis tengerészt, bohócot,
négert, vasútat, gépkocsit, hajót,
nagy életünk tündéres, csöppnyi mását,
mely - itt s amott - örökre céltalan.
Mivégre van az ember és a bábú,
bajszos huszár és tengerész, bohóc,
néger, vasút és gépkocsi, hajó,
ki tudja azt megmondani nekünk?
Még a fabáb is összeborzadoz,
kaján vigyorral fintorog felém,
hogy kérdezem, és a kereskedő
ámulva sürget, melyiket veszem?

Azóta nem volt se reggel, se este,
se dél, se délután, csak egy idő volt:
a nagy virrasztás. Fényes, tiszta délben
megtébolyultan ég a lámpa is,
s az óra áll, vagy össze-vissza üt.
Ő meg hever a vánkosok dagályán,
és úgy tekint a megszokott szobára,
melyet nem ismer, mert tüzes szalag
veszi körül az ablakot, falat,
és néha a szekrény röpülni kezd,
hullámzik a megbolygatott tükör,
az asztal egyik lábát emelinti,
s az öblös és zöld kályha a sarokban
lassan megindul, mint az elefánt.

Mért sírsz olyan nagyon halkan fiam?
Jobb lenne nékem, bár kiáltanál,
de oly szelíden pillantasz reám,
mintegy kérdezve: ezt adod nekem?
Ezt a nyilallást, ezt az émelyítő,
forró zavart, ezt a balog rebengést
a láz piros párnáin, én szülőm,
ezt a fanyar és fekete gyümölcsöt,
melyet a többiek úgy hívnak, élet?
Még csak nem is vádaskodol velem,
és félrefordulsz, mint aki csalódott,
vén bölcsességgel, látva, hogy magad vagy,
mint az apád, aki nem óriás,
és nem segíthet ő se már terajtad.
Mert csak hazudtunk, hogy veled megyünk,
de egy tapodtat sem tehet a lábunk,
az úton, ahol most te tébolyogsz.
Tudván-tudod ezt. Látom arcodon.
Vigasztalásom eltolod fanyalgón,
s társalkodol a láthatatlan Úrral,
ki mint egyenlő néz szemedbe most,
mint egy emberre, mint akárki másra.

Így ér a reggel. Ó, micsoda reggel.
A lompos éj után. Oly ismeretlen,
hogy félni kezdek. Ezt még sose láttam,
akkor se, hogyha hajnali vonathoz
keltem, vagy hogyha dolgoztam virradtig,
s gyulladt szememmel bámultam, hogy ődöng
néhány alak a sete-suta utcán.
Milyen reménytelen, sötét november
a fellegek s a kancsal csillagok közt,
köd és nyirok, nem-látható eső,
híg nyálka minden és hideg lucsok,
éles torokfájás. Az ég köhög.
Az is beteg.

     Jaj istenem, mi lesz,
ha mostan újra kezdődik a tegnap,
és majd unottan, sírva viszolyog,
ellökve a findzsát, a jó tejet,
mely a beteg kisgyermeknek barátja?

Könnyű, fehér árnyként az ápolónő,
az ágya mellett ül, s az anyja is,
komor szemölddel, régimódi arccal,
s szemlélik őt, amint vizes ruhákban
forrón piheg, mintegy sietve alszik,
nehéz zihálással. De majd fölébred,
iramlik a lázmérőn a higany,
s oly dolgot mond, amelyre nem tudunk
felelni, csak a fénybe tartjuk és
egymásra nézünk. Már a rosszat is
úgy elfogadnánk, mint ami mienk,
csak megmaradna és ne lenne rosszabb,
csak változás ne jönne, az a vad
és gyors, amely a földre ver le minket,
s torkunkra fojtja a bomolt sikolyt.

Mert láttam én a gyermek-temetőket,
hol törpe sírok rendre púpozódnak -
kis csúnya játékok - s ez áll a fejfán
"élt három évet..." Zöld gyíkok rohantak
a hantokon, részeg legyek zsibongtak,
veréb csiripelt, és csak ők aludtak,
álomszuszék lányok, fiúk a földben,
oly csöndesen, mint nyolcvanéves aggok,
és oly kitartón. Hogyha ez a törvény,
akkor hamúvá válik ételem,
és a borom is savanyú ecetté,
s megvádolom a közönyös eget.
Én a szivemben életet neveltem,
s úgy láttam őt is, mint örök hegyet,
vagy a napot, a halhatatlan-égőt.
De most a lecke megtanít örökre,
s bármerre fordul életem sora,
eltörte a torkomban a kacajt,
mely mint repedt harang, sikoltani
fog, hogyha kedvem a magasba hág,
s a szájamon oly bölcs lesz a mosoly,
mint a sírás.

     Egy percre elmegyek,
s viszem magammal a betegszobát,
a fülleteg légkört, a jajkiáltást.
Ki rám tekint, meglátja a jegyet,
és szánva tisztelettel, elkerül.
Nincs is sehol számomra nyugalom,
és vágyom újra a borúba már,
hol mardosás van, rettegő vigyázás,
s hogy visszatérek, messziről figyel
szegény szemem a fájó-régi házra,
hogy nincs-e nyitva egyik ablaka,
valami baljós jellel, mintha ottan
fölfordulás lakozna és iszony,
és kiáltanak: "Kanalat! Vizet!
Vizet hamar!" De nem, az utca csöndes.
Az anyja áll nyugodtan ágya mellett,
orvosságot tart reszkető keze.

Ha nő a láza, csak beszél, beszél,
emlékezik aprócska életére,
hogy egyszer a ligetbe járt velem,
s a szél lefújta hirtelen kalapját,
vagy hogy üveggyűrűje elveszett,
és nem került meg többé sohasem.
Egy hároméves élet roncsai.
Csöpp, kandi emlékek. Kiönti őket
a paplanára, s nézi csöndesen.

Hosszú napok és hosszu-hosszu éjek,
hosszú hetek gyötrődve múltak el.
Reménytelen léptem be a szobába,
s reménytelen jöttem ki újolag.
A kisverandán sírt az anyja és
dajkája, én pedig a könnyeim
torkomban nyeltem, hogy ne lássa senki,
s csak félszememmel néztem őreá,
mert vágytam őt meglátni, s mégse mertem.

Ott künn az élet ment tovább az útján.
Az ablakunkkal szemben zongoráztak,
két gyertya közt egy kisleány dalolt,
s ingatta hátravetve a fejét.
Egy délután meg leesett a hó,
szétbontogatta vattaszőnyegét,
olyan idilli volt s karácsonyi,
a dombokon szánkázni kezdtek el.
Sivalkodó örömmel szállt a szán,
piros fiúkkal, akik integettek,
prémes kabátban, hógolyó röpült
s szikrázva porzott a vidám napon.
És a szobánkba elhatott a harsány,
pogány zsivaj. Döbbenve fölfigyeltünk.
Ő is figyelt. Kissé fölült az ágyban,
emelve vézna sápatag fejét,
aztán a vánkosára visszadőlt,
tűrő, öreg mosollyal, mint ki tudja,
hogy elrohan az élet és kacag.

Majd jött a gyógyulás. Arany-ruhában,
sebes, szelíd szárnyon, oly hirtelen,
hogy még örülni sem maradt időnk.
Hajnal felé egyszerre enni kért,
hozták neki a lanyha borlevest,
és piskótát aprítgatott belé.
Halványka volt. De tiszta a szeme,
s oly bíztatóan-hűs a homloka,
mint kályha, hogyha végre hűlni kezd.
A házba többé nem fülelt a Rém,
ki fölborított széket, ágyat, asztalt,
éreztük újra, hogy magunk vagyunk.
A bútorok aludtak a homályban,
s édesdeden aludt a dajka is.
Én meg leültem csöndesen a székre,
akár az utas, aki messziről jön,
kicsit lehúnytam elgyötört szemem.

De nem pihentem. Egy maró szivart
kerestem, égetőt és keserűt,
s olyan mohón szívtam, hogy a parázs
pörkölte szájamat és orromat.
Mert most nyilalt belém a vad öröm,
a végtelen, mit a halál fogant,
és láttam őt, ki újra az enyém,
megszülte nékem az örök csoda.

Az életem hevert megint előttem,
és mámoros, tört szavakat dadogtam,
úgy boldogoltam ottan önmagam,
hogy nem kell eztán úgy szeretnem őt,
fájásig és az ér-megpattanásig,
csak mint a vérem és a gyermekem,
és élni, újra élni, élni, élni.
Aztán pihenni, és jóllakni, enni,
majd inni bort, rumot, vörös rumot,
könnyezni is tán a veszély letűntén,
álszent könnyekkel, és imát susogni,
megáldani a biztos tudományt
és a kezet, amely reá vigyázott,
himnuszt jajgatni, vígságot riadni,
s végül lerogyva, láztól elcsigázva,
megrészegülten és egész betelten,
kimondhatatlan, állati örömmel
üvölteni.

Kísérem a fiam az iskolába

Kísérem a fiam az iskolába.
Zöld-ablakos, fehér házacska szent
békével ül a hegyoldalba fent,
az ősz arannyal lengő friss porába.

De hallod ezt? Milyen visongó, kába,
vad indián-zaj bús hahója reng?
Mint egy kaszárnya, vagy egy parlament.
Te is ide kerültél, mindhiába.

Jaj, apró emberek, kis gyilkosok.
Egyik se rosszabb és egyik se jobb.
Bizony mondom, testvére vagy ezeknek.

Még fejeden botorkál a kezem,
de elbocsátalak s úgy érezem,
hogy a tigrisek ketrecébe vetlek.

Kávéval és kacajjal jő a reggel

Kávéval és kacajjal jő
a reggel.
Hancúrozzunk, fiam, a sok
gyerekkel.
Szájunkon ott az álom csókja még,
de hívogat a hópehely, a jég,
rohanni könyvvel, ungon-berken által,
röpülni régi szárnyas korcsolyákkal,
csiklandó mellel szívni föl
a vad
fagyot, tiporni az ifjú
havat.
Hahó, előre, föl a gyermek-égig,
szállj énvelem.
Új másikom, ki régit visszabűvölsz,
kis reggelem.
Jer, hadd köszönjem néked, hogy enyém még
az élet,
mert folytatódik és minden megújul
tevéled.

Légy áldott, régi hely

Légy áldott, régi hely,
légy áldott, régi ház,
légy áldott, régi tej,
légy áldott, régi láz.

Légy áldott, régi zaj,
légy áldott, régi csend,
mely mint egy messzi jaj,
álmomba visszacseng.

Légy áldott, régi hó,
légy áldott, régi hő,
te szívemet nyitó,
te lelkem épitő.

Légy áldott, régi bor,
légy áldott, régi seb,
a véres és bibor
csóknál is édesebb.

Légy áldott, régi lant
új búra régi ír,
kigyúló régi hant,
kinyíló égi sír.

Itt fekszenek csodásan ők

Itt fekszenek csodásan ők,
hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes nyári porban.

Állok az ágyuk peremén
és csöndesen borongok,
hogy mit izennek énnekem
a Kosztolányi-csontok?

Ők a gyökér a mélybe lenn,
a messze nyugalomba,
de én az ág, s még mozgok itt,
mint szélben a fa lombja.

Kövér, bozontos hantjukon
lakodalmas enyészet,
holtukba halhatatlanok,
derűsek és egészek.

Nem emlékek, nem elfolyó,
halotti-tompa árnyak,
félig-nyitott szemmel ma is
föltámadásra várnak.

Az életet dicséri mind,
s a sírjuk tőle áldott,
babért gondol a szépapám,
a szépanyám virágot.

Itt fekszenek csodásan ők,
hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes, nyári porban.

Lám, ma ujólag az álom

- - - - - - - Lám, ma ujólag az álom
mély szakadékaiban jártam, barlangos ölében,
melybe magány szomorog s eltéved a benne bolyongó.

Ó, de miként kezdjem, fölocsúdva, a földi beszédet?
Régi kilincseken és szigorú kapukon kotorásztam,
rozsda-evett záron a kezem hadonászva dörömbölt,
száz idegen küszöbön, a szobák zavaró labirintján,
és a sosem-szakadó út mentén visszasietve
vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam,
áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában,
s csalva a titkoktól, gyerekes csökönyös akarással
mentem előre.

          Sötét tereken, homokos sivatagban
és idegen patakok mellett, a halál televényén,
névtelenül magam is, mert errefelé ki sem ösmert,
csak feledés fogadott, hervadt nefelejcs-koszorúval.
Messze lehettem már. Oly messze, akár az örökre
elrohanó emlék, vagy mint a futó fiatalság.
Erre szelídebben lejtettek elém a vidékek,
hajladozott a füszál, a göröngy gurigázva köszöntött,
kerti golyók mosolyát tükrözte a föllobogó láng.
Futva követtem az ős jeleket, s különös vezetőim
elkalaúzoltak, hova már a madár se röpülhet.

Utca nyilott ki. Szegény házacska. Fölötte falombok.
Omladozó téglák közepébe a deszkakerítés
fülletegen-terhes szagokat gőzölt ki magából,
visszaidézve diákkoromat, szivemet nehezítve.
Most sebesen kúsztam, föl, a téglahalom tetejére,
és bekukucskáltam tüstént a palánk repedésén.
Pillanatig tartott. De a szívem, az elhalaványult,
mert a virágai közt rég-porladozó nagyanyám állt.
Épp ahogy ösmertem. Figurás, lila-színű ruhában,
sárga-szivós arccal, közönyös nyugalommal, amellyen
Ázsia búja fakult, a csodák patinája aranylott.
Zöld papagájt tartott, játszódva, öreg-merev ujján
s ferde japáni szemét rézsút a madárra emelte.
Verte a déli verő. Körülötte a régi nyaraknak
dús aratása hevert. Rendekbe kötötten a kévék,
búzakeresztek, idők gazdag teliségü kepéje,
ért örömökből, ért szomorúságból: a kalangya.
Észre se vett, amikor bejutottam a kerti utakra,
s elhajigált labdák, karikák tetemébe botolva
megkerülém a huzós kútat, mely az ócska szivattyún
messze suhant, kacajos tavaszát pityeregve siratta.
Tarka ebünk szunnyadt, hunyorogva, a lanyha garádics
vén düledék kövein. Az idő rohanása is állott.
Bűvös erővel vont befelé a szobába zarándok
áhitatom, mely célt mutatott valahol a sötétben.
Mentem utána megint, kanyarogva, fogyó türelemmel,
s túl, a kopár folyosó végén, remegőn benyitottam.
Itten a légbe kövér, guruló hahoták fakadoztak.
Régi hadastyánok poharazva pihentek az elmúlt
harcok után, a csaták szomorú diadalma szemükben
és öreges papok is, füsttől feketült fogaikkal,
ültek idilli-vigan, mélázva a renyhe melegben,
színtelenül, kicsikét megkopva a hosszu haláltól.
És nagyapám köztük magasult. Lobogó haja lengett.
Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje ezüstlött,
kék szeme mély-babonás fénnyel ragyogott az időben,
mint matuzsálemi agg, a mulás avarában egy ősfa,
úgy tartotta fölém, kínálva szelíd terebélyét,
s én, valamint hajdan, kuporogva leültem eléje.
Nyomba reám nézett. De olyan szigorú figyelemmel,
mintha csodálná, hogy unokája a ködbe barangol
s koldusi mezbe keres vígaszt, a valótól elűzve.

Újra mesélt nekem ő.
          Mély sebbel öreg koponyáján,
régi vörössipkás, a regényes idők daliája.
Cifra török piacon kanalazta, szegény, a piláfot,
ette fanyar kenyerét, hegyes és meredő mecsetek közt,
visszamerengve az ákácok suhogó levelére,
s édesapámra, ki még meg sem született. Nyomorogva,
számkivetetten járt, kocogott alacsony kalyibákon,
majd a Magas Portán dalt mondott álmos agáknak,
és a kegyes Szultán hallgatta az árva Emigránst.
Mennyi nehéz év jött. A beszélő elszomorodva
nézte lefolyt idejét, s a mesében a tengeri orkán
árnya sötétült föl, riadozva, vitorla, sirályok.
Vézna dereglye suhant. Recsegett-ropogott az alattság.
Kurjantgatva vigadt a habok keserű karavánja,
s vitte a célja felé, a pokolba, az égbe hajítva.
Ámerikába futott, menekülve a messze New-Yorkba,
mely makacsul késett a vizek dagadó magasában,
zöld viharok ködein, palaszürke egek moraján át.
Hogy zokogott aztán, amikor kikötött a hajója.
Angol szótárát szoritotta a partra kiszállva,
s szíve rokontalanul dobogott a titáni falak közt,
négerek és yankeek ihogó-vihogó seregében.
Átfájt álmaimon fájdalma, mely úgy komorult rám,
mint az az égbetörő, roppant fellegkaparó ház,
s én, ki figyeltem rá, elalélva, könnyekre fakadva
csókoltam kezeit, s a valóra riadva felültem.

Most a teám gőzöl, hogy a szenderemet tovahajtsa,
ámde kezem nem nyúl a kanálhoz. Ijedve tekintek
szerte a pesti szobán. Kinyiló szemeimbe lidércek
népe tusáz, amilyent nem lát az aludva-szorongó.
Látom alakjaimat, kik a végtelen éjbe bolyongva
feltünedeztek a múlt raktárán, s onnan a mélyből
lesve figyelnek rám. Mit akartok a bús pihetőtől?
És mit akarsz nagyapám, ki könyekre tanítsz, mikor alszom,
úgy hogy a párnám sír. Mi sugallat üzött ide hozzám
mély-azonos búddal, már nem-fiatal unokádhoz,
aki a régi hazát a keservek egekre csapongó
torlatain keresi, s őrjöng a vizek sivatagján,
törpe Kolumbusz? Ezt példázza komor jelenésed?
Erre figyelmeztetsz? Nem szólsz, de szivem tefeléd zeng,
s hősi szavakra gyulok, robogó ütemekbe dalollak.
Megsiratom magamat, ki ma él, siratom ivadékom,
s téged, a példaadót, siratom mi örökletes átkunk,
bús kezedet, mi hamú, szemedet, mi sötét a sötétben,
arcodat is siratom, fejedet, szivedet s a ruhádat,
foszladozó gombod, mi a síri porokba gurult már.
Annyi idő múltán, új gond közepette siratlak.
Jaj, mi az ember. - - - - -

Ó ifjuság, ha hozzátok megyek

Ó ifjuság, ha hozzátok megyek,
sötét közönybe takarom a gőgöm,
s egy sarokba mélyen eltünődöm,
hogy vannak völgyek és vannak hegyek.

Az arcotok oly biztosan ragyog,
a hajatok nő burjánozva sűrűn.
Én a küszöbön lehúzom a gyűrűm,
hogy ne lássátok, mily szegény vagyok.

Mert gyűrű, lánc, pénz, óra már a kincsem,
a nagyvilágon más számomra nincsen,
a gazdag föld bőséges útjain.

Hadd üljek itt, én, koldus és tapasztalt
öreg apa, nem zavarom az asztalt.
Erős öcséim, szent-szent fiaim.

Szülőföldemnek bús határa

Szülőföldemnek bús határa, hajh,
elér-e még a bánat és sohaj?

Mert hozzád többé nem visz a vonat,
csak így emelhetem rád arcomat.

Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,
te hontalan, hozzád kiáltozom.

Bölcsők, koporsók, temetői por
és templomok ormán az estbibor.

Kis iskolánk, amelybe a harang
oly édesen beszélt, akár a lant.

Lombok, virágok és színes kavics
a sínek mellett. Hullámos Palics.

Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég,
s a szélbe - karcsú lányok - jegenyék.

Szivembe húsz év gazdagsága s lágy,
édes-halálos méz: a vágy, a vágy.

Fejemre kulcsolom a két kezem,
és koravénen rád emlékezem.

Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
harmincnégy éves, elfáradt magyar.

S nem kérdezem, az ég ragyog-e még,
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?

Hattyú kutyám

Hattyú kutyám.

     Ülj itt s vigyázz a házra,
te farkasok szelíd, fehér fia,
ős embergyűlölő, kinek a léptünk
álmatlan, éber neuraszténia.
Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,
mit szívből, agyból raggatott a kéz.
Hadd álmodozzon pár évig a gazdád
a körbe, mely szűk és bezárt egész.
Kik messze vannak tőlem és igémtől,
ne jöjjenek át soha a falon.
Ott túl úgyis az utca van, az utca,
rokontalan szivemnek borzalom.
Állj a határnál, híven, régi jelkép,
igaztalan világban az igaz,
tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,
fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

Most jöjj ide.
     Leckét adok tenéked.
Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,
amelybe jóság és örök gyanú van.
Őrizd a csöndet mindenek felett.
Mard el veszetten, aki megzavarja
s a semmiségről fájón zakatol,
mert énreám még hosszu-hosszu út vár,
s munkás kezembe hittel jár a toll.
Aztán ne haragudj a koldusokra,
kik bámulják, szegények, a kaput,
és a holdfényben állanak soványan,
hiszen azoknak annyi a bajuk.

Inkább figyeld talán az irodalmat,
s ha erre jár nehány sunyi utas,
és meghallod, hogy engemet ugatnak,
légy szíves, és reájuk te ugass.

Ordítsak-e?

Ordítsak-e? Hogy áll a buta kő is,
mely látta egykor győztes életem,
s a fém, a vas, az üveg, a por, ő is,
csak az suhant el, ami névtelen.

Mert itt tanyázott két hű, ifju orvos,
e kávémérés füstfogott szögén,
s én vélük együtt, akiket a kormos
éj fektetett le csöndesen mögém.

Boldog kövek! Buták! Ti mélyen alvók!
És emlékezni nem tudó ajtók!
Üvegharang! Te süket énekű!

Hogy hallgattok. A múltnak elköszönve
csak én zenélek itt, a mély közönybe,
fájó ideggel. Élő hegedű.

A pohár eltörik

A pohár eltörik
s kihull a fog.

A ruha szétszakad
s gyöngül a szem.

Elvész a kulcs, a gomb,
s fakul a kedv.

A gyertya fogyva-fogy
s lassúbb a vér.

A lámpa lezuhan
s a szív megáll.

Jaj, nékem és neked,
jaj, jaj nekünk.