A múlt dalaiból

1

Kék ibolyát kerestem,
még fenn se volt a hajnal,
aztán csokorba fűztem
vágyó tüzes sohajjal.

Megindulék a réten,
s a kedvesem kerestem,
a gyenge szép virág meg
elhervadt kezemben.

Most a fejük lehajtják,
s mind bánatosan esdik:
"Temess el, reggel éltünk,
s meghaltunk, íme estig."

2

Nem, nem te vagy a gyenge s bűnös,
búmnak magam vagyok oka,
én büszke voltam, ámde szent te,
te nem hagyhattál el soha.

Száguld a föld, s elhagyja hűtlen
az életosztó fény-napot,
és azt hiszi, a nap hagyá el,
ha rája gyengébben ragyog.

1906

Vallomás

Teljes világi életemben
szelíd a-mollban udvaroltam;
nem volt sosem merész frivolság,
pajzán enyelgés a dalomban.

A jourokon nem egy koros szűz
érzelmesen szólott szivemhez,
bíztatva egyre, hogy maradjak
továbbra is jó, illedelmes.

Az ablakon át csókolóztam,
de akkor is nagyon szerényen:
álom-reményt, képzelt szerelmet
szívtam magamba holdas éjen.

Az ideál arany hajára
költői lázban verset írtam,
s más csókolgatta hamvas arcát,
míg ünnepeltem dalaimban.

Sóhajtozó nagy mélabúmért
a lánynép oldalamra pártolt;
dícsért is sok, de a szívében
azt mondta mind: "De nagy szamár volt!"

1906

Válás

Ó, a válás tőled, édes,
nékem elviselhetetlen.
Most is érzem azt a bút, mit
reggel, ahogy útra keltem.

A perron körül setéten,
álmos arcú fickók ültek,
némán néztek a borukra,
s ettek marha- s borjúsültet.

Mások víg arccal, mosolygva
a friss hajnalt üdvözölték,
az utasnép a kupékba
tolta útrakész bőröndjét.

Én még álltam mélabúsan
hosszú nagy szalonkabátba,
a fejem fölött füstölve
haldoklott az éji lámpa.

A pénztárnál a kisasszony
elmerengett, szembe vélem,
bú honolt festékes arcán,
tükröztetve dúlt kedélyem.

"Ó, kisasszony, ó, kisasszony!"...
szóltam és felsóhajtottam,
sőt szerettem volna sírva,
némán ráborulni ottan.

"Ó, kisasszony, ó, kisasszony
bánatomban Ön megértett,
tudja, elhagyom a kedvest,
őt, a szőkét, őt, a szépet."

És a pénztáros kisasszony
chartreuse-t és cointreau-t öntött,
s megjegyezte, hogy e szesz már
meggyógyított több bús költőt.

S én könnyezve válaszoltam:
"Ó, kisasszony, szörnyű bú nyom,
s ez - Horatiust idézem -
üldöz a hajón s vasúton".

E találó fordulattal
számlám gyors úton rendezvén,
megható és könnyű pózzal
felhajtottam azt a szeszt én.

Ámde füttyentett a gőzös;
s sírva mentem a vasútra,
én tudtam csak, kit hagyék el...
Meg tán a kisasszony tudta.

És robogva tünt el aztán,
a perron, gépgyár, hegyoldal,
s vágtattunk a sűrű ködben
a fehér bús téli holddal...

1906

Demosthenes

Hajnalban kel már és izzadva, küzdve,
dadogva és hebegve szónokol,
nagy lelke hánykolódik lázba, tűzbe,
s úgy áll a parton, mint egy kőszobor.

Olyan az egyik napja, mint a másik,
lassan halad, de fáradatlanul;
pilkát köt a nyelvére, szirtre mászik,
s a lángszívű tudó - tanul, tanul.

A messzeségbe bámul méla szemmel,
és lelke háborog, miként a tenger,
mely forradalmasan buzog előtte.

Vár... s lassan véle is versenyre kél,
s már félve hallja a hab, mint beszél
az óceán zúgását túldörögve.

1906

Tavaszelő

Maradj, maradj, bús téli alkony,
ne vond még vissza sugarad!
Ha lábadozva elsötétülsz,
szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,
a nap vígan bukik elő,
tavaszruhában andalog már
az álmodó járó-kelő.

A síma, langyos fuvalomra
kinyílanak az ablakok,
a halk, búcsúzó sárga fényben
sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:
a drága múlt, az ifjuság,
gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,
a lázas és dicső tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,
szivünk sok emléktől nehéz;
ami szemünkbe forr s cikázik,
a sejtelem ködébe vész.

A jég ropog, s alóla zúgva
ezüst kacajjal jő a víz,
tavasz lesz, úgy mint régen egykor,
s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,
ragyog a kék-sugáros ég,
a sárga hóvizen lebegve
szétpattan egy-egy búborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,
a kikelet fuvalma az...
És nézzük összetett kezekkel,
hogy érkezik meg a tavasz.

1906

Budapest

Itt egy arany tábláju gyógytár:
a polcokon sok vén doboz;
karszéke régi és kopott már,
de oly hívó és otthonos.
A nagy üveg-ajtón ki is hat
a furcsa, gyógyszertári friss szag. -
Ott újra más újság akad:
egy drágalátos kirakat.
Előtte búsan elborongok:
uj bonbonok, sajt - frissike, -
aszalt gyümölcsök, friss csibe,
s elhagynak újra mind a gondok;
mert minden mélabút leront
egy - jól pirított csirkecomb.

Imádott Pest, bármerre járok,
néped, piperkőc dandy-id,
sőt gyilkosod, s aszfaltbetyárod,
de főleg egy, mi felvidít,
és ez az egy tar, elfogódott,
gomboltkabátú ősz tudósod,
ki egy betű, hangjel miatt
a síkra száll és felriad,
nagy zajt kavarván a piarcon...
Ha egykor bosszantott nagyon,
de most babérjuk meghagyom,
hüvös galyáért nem tusakszom -
Őket mindenki megszoká:
hát éljenek mind, mind soká!

1906

Fekete farsang

A messze éjbe halk világ gyúl
s hegedű-zajba földre száll
bíbordíszes, foltos köpenyben
a csörgősipkás Karnevál.

Párolg a puncsgőz, cseng a tányér,
a gondtalan tömeg zsibong,
de engemet megüt ködével
és fojtogat az éji gond.

Miért e széles dáridó most,
kedvedbe hát mi sem zavar?
El sem temetted a halottad,
s halotti tort ülsz, ó magyar.

Miért e furcsa, bősz vidámság,
e rézdobok, e rőt szinek?
Azt vélitek, a nagy halottat
ezzel talán felkeltitek?

Nem érzitek, hogy síri lámpák,
mik rátok úgy világlanak?
S ti táncra perdültök e fényben,
dalolva dühhel balgatag?

A régi oltárok tüzénél
kacagva gyújtotok pipát,
s főtök díszelgve ékesíti
a hőssíron nyílott virág.

Az éjszakába körmenet jár,
vad, rémületes, furcsa boly;
a harlekin sírva halódik,
s könnye a nagy patakba foly'.

Egy álarcos rohan előtte,
s nyomába tompán döng a dob,
vár, majd letépi céda rongyát,
és arca - még irtóztatóbb.

Véres vonaglás és harag dúl
széjjelfeszült arcizmain,
és villogó tekintetére
fehér lesz arcunkon a szín.

Azután jön görnyedt gerinccel
a megszelidített Petúr,
érdemkereszt fityeg nyakában,
ma már okos s kegyelmes úr.

A zagyva zajban egy ledér lány
mártírokkal ölelkezik,
hitvány hülyék gúnyból szavalják
Petőfi fenkölt verseit.

Mókázik a menet bolondja,
szemén hazug könnyek nyoma,
fejébe félrecsapva táncol
a szent, az ősi korona.

Ökrendezés, halk nyávogás közt
mind kába dalba kezdenek,
a hősök szobrát földre döntik,
és sírnak fönn az istenek.

Csillagkönnyet hullajt az égbolt,
harmatkönyűket ejt a föld.
S gondolkozom: való-e ez, vagy
álom, mit az agy láza költ?

A nép vigad kopár röhejjel,
s énrajtam a felhő borong -
Mondjátok ó, mindenki őrült,
vagy csak magam vagyok bolond?...

1906

Zeneszónál

Te vaslovag!
Jöjj és tusázva,
kacagva, lökve
taszíts a táncba,
te vaslovag!
Csodás lovag!
A szőke haj
lobogva lendül,
szívem dobog
a szerelemtül,
te vaslovag!
Te tánclovag,
nyújtsd vaskezed te,
s röpíts szalag-
s hajförgetegbe,
te vaslovag,
te csóklovag,
lobogva lángol
szemem golyója
az ifjúságtól,
te szent lovag!
Te szívlovag!
megejt az álom,
készítsd a táncban
tüzes halálom,
ó, vaslovag,
ó, vaslovag!

1906

Új évkor

A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből,
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.

Söpörje a pokolba régi házunk,
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk,
és mindenünk az izmos gondolat.

Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei,
s a száradott lelkű, puhult bigót had -
lelkünket is vihar söpörje ki.

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok,
s menjünk vihar lépéssel még előrébb -
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

1906

Emilia

1

Én nem tudom, hogy mért, de mostan
egy ismeretlen vágy gyötör,
járlálok a rózsás tilosban,
hol a könny, seb merő gyönyör.

Én nem tudom, hogy mért, de csendbe
eszembe jut az ifjuság,
és én fonom, szövöm, merengve
a szűzi vágy hó-mirtusát.

Én nem tudom, hogy mért, de félek,
távolba halkan szól a dal,
könnyezve látom, szép az élet,
és hogy szivem még fiatal.

Én nem tudom mért, s úgy örülnék,
lelkembe búgnak a dalok,
átérezem az üdvök üdvét,
és azt hiszem, hogy meghalok...

2

Legyen tiétek a valóság
itt e világon,
enyémek a bús, néma rózsák,
a lázas álom.

A lánytestek fehér parázsa,
a csók tiétek,
nekem elég, ha őt imádva
árnyába lépek.

Titőletek egy perc, egy óra
már elrabolja,
de én birom, s egy röpke szóra
kiszáll karomba.

S ekkor tejarca fénybe reszket,
szemébe fény gyűl,
s még szebb a rózsás képzeletnek
aranyködétül.

Hagyjátok hát meg búm továbbra
édes vigasznak,
és hadd legyek ily koldus-árva
s ily szörnyű gazdag!

1906

Epigramma

1

Ó, hogy gyűlölném én a nőket,
mert ellenem cselt cselre szőttek,
de él egy nő, kitől baj, átok
nem szállt reám, akit szerettem,
aki szeret most is szünetlen:
érette mindnek megbocsájtok,
s a vétkezőt is áldanám;
e nő: anyám.

2

Nem egy szememre hányja nékem,
hogy változik a véleményem,
s gunyolva szólt: "Te gyönge bolygó,
te könnyü, csélcsap napraforgó."
Szólok: "Szapuljatok ti, hajrá."
Úgyis csupán a balga hajt rá,
én azt felelem, jó bolondok,
forgok, de csak a napra forgok.

1906

Utóhang

1

Az én tragédiám rövid volt,
szenvedtem, álmodtam sokat;
hová tekinték, tárt karokkal,
márványhideg kebel fogadt.

Egy gúnymosoly lecsillapítá
lázongó érzeményimet,
és most szivem, mint befagyott tó,
hullámtalan, nyugodt, hideg...

2

Te, aki folyton lázban égtél,
     s körülvett taps, parfüm, kacaj,
halvány, fehér, hideg leányzó -
     tudod-e, mi a jaj?

Te, akit oly dőrén magasztal
     a tettető, mázos-szavú,
érzed, mi sok szív vérzik érted -
     tudod-e, mi a bú?

Te, ki sosem voltál magadban,
     ha a sötét éj árnya jön,
vonaglasz-e a hószín ágyon -
     tudod-e, mi a könny?

1906

Notturno

Világoskék az éj...
A röpke, zúgó fénybogár
a lámpalángra szálldogál,
a suttogó lombok felett
egy-egy arany csillag nevet.
- A fáknak árnya mély,
világoskék az éj.

1906

Vizek, vizek...

Vizek, vizek:
zengjétek szörnyű bánatom,
vigyétek a gyászhírt tovább csak,
a mormoló nagy óceánnak,
hogy éget a könny, fájdalom...
vizek, örök vizek!

Hegyek, hegyek:
ti büszke sziklapaloták,
kecsegjen az erdőtök orma
nagy búm alatt, szörnyen csikorgva,
míg sorvadok magam tovább...
Hegyek, örök hegyek!

Tüzek, tüzek:
kerengő gömbök, lángfolyók,
szikrázzatok, s a kormos űrbe
írjátok a búmat letűnve,
mert eltűnök, mint a homok...
Tüzek, örök tüzek!

1906

Hazafiság

Ma szikratűz csak egy különc szivébe,
holnapra már nagy testvérérzelem,
mely a viharba is lobogva, égve
uralkodik büszkén százezreken.

Ma szikra, holnap láng, majd egy tüzerdő,
mely bíborával az égig lobog,
hiába tiprod el, mindég növekvő,
s ha szunnyad is, nem oltják el korok.

A fáradott ük, haldokolva még
nagy honszerelme égő fáklyalángját
átadja, s minden az utódra száll át.

Meggyújtja ő, s a tűzár szerteárad,
átadja gyermekének, ez fiának,
aztán tovább, tovább... S a fáklya ég!

1906

Álom a szőkékről

Reám hajolt a szőke Szomorúság,
és rámvetette rózsakoszorúját,
bús szőke asszonyok néztek szemembe,
és biztatgattak csendesen merengve:

"Véres játéka voltál a gonosznak,
mindíg fekete ördögök kinoztak,
éjfélhajú, éjfélszemű leányok,
de eljövünk mi, s elcsitul az átok.
Egy szőke ősszel, szőke naplementnél
elaltatunk, bár minket nem szerettél,
halvány fejünk hülő melledre görnyed,
aranyhajunk letörli néma könnyed,
s fehér rózsákkal, hószín szemfedéllel
borítunk be, ha jő a barna éjjel,
de nem tud akkor rólad senki, senki...
Bús szőke nők fognak majd eltemetni!"

1906

Búcsú

A holdsugárban... a holdsugárban
a lábnyomát megcsókolám.
S izzó fejem a földre nyomva
zokogtam az útnak porán
a holdsugárban.

A napsugárban, a napsugárban
könnyű lesz válni már nekem.
Meghajlok kesztyűsen előtte,
s megyek vidáman, hidegen,
a napsugárban.

1906

Gyógyulás

A kórteremből a sápadt kicsinykét,
a gyógyuló, bús, halvány gyermeket
a nagy fehér üvegszobába vitték,
s a kápra fénytől szinte reszketett.

Az orvosok leoldták várva, félve
a szűzfehér, szagos kötő-gomolyt.
Reátapintottak rózsás sebére,
s látták, a gyermek arca már mosolyg.

Aztán felugrott, ment tovább az ágyig,
s úgy érezé, már-már repülni vágyik,
és ő az élet és a fény maga.

Kitárta gyenge karját a kicsinyke,
és látta, mint repül feléje intve
a gyógyulásnak halvány angyala?...

1906

Ének a szívemhez

Verj, verj szivem, te gyáva lázadó
saját véredbe fuldokolva, égve,
a természet zavart hangversenyébe
légy egy picinyke, fáradt, lomha szó.

Zenédre lejt az ünnepi menet,
meleg szavadra perceg minden óra,
verj indulót csókos találkozóra
s a temetéshez gyászos éneket.

Az égen ott az alkonyati fátyol,
szegény, szegény szívem, aludni vágyol,
te, ki zajongni nem tudsz semmiért?

Ne még, ne még; ordító viharokba
és néma csendbe fátylasan zokogva
verj bús szivem, s ne kérdd, ne kérdd - miért?

1906

Ki tudja...

Ki tudja?... Mostan is gyakorta
úgy tűn fel, mint egy költemény
az én sirásos nyári éjem,
az én könnyes álom-regém.

Olyan, mint egy ezüstös álom,
mely ifjan hull a sírba le,
s ma sem tudom, hogy az az ifjú
én voltam-e?

1906

Ének a tavasz elé

Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.

Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálózatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.

Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb,
s a sírra hant...

1906

Bús távolok

Mily messze rezgenek a néma nyárfák.
A csillagok mi messze lengenek,
mi messze zúgnak a fény-tengerek!

Mily messze rezgenek a méla hárfák.
Én vérpiros rózsám, mi messze vagy,
izzó lehelleted is büszke fagy!

Az élet-szirmok keblüket bezárják...
Ó, tiszta puszták, átkos messzeségek,
hűs hold fagyából szőtt jég-korona.

A fagybimbók szűz kelyhüket kitárják...
Álomvilág, kővé meredt köd-élet,
bús távoloknak hűvös pátosza.

1907

Fekete Vénusz

      1
  Zsoltár

Zord középkornak vajudásos éje
szállt szívemre éjszínű denevérként,
s kárhozott vággyal dalolok tenéked,
     Fekete Vénusz.

Gyertyaláng lobog, piros árny suhan ránk,
asszonyok gyűlnek fekete misére,
a papod vagyok s te az éjkirálynő.
     Fekete Vénusz.

Bánatom nehéz miseköntösében
hódolok neked szomorú szavakkal,
illatos tömjén hizelegve bódít,
     Fekete Vénusz.

Régi oltárok süllyedő kövén át
új szerelmeknek diadalma zendül,
s véres ujjakkal verem egyre lantom,
     Fekete Vénusz.

         2
Táncok éjszakája

Rogyó inakkal táncolunk az éjben,
     ily lázas álom nem gyötört soha,
Bús áldozattal hull könnyünk a porba,
gázolva testünk, lelkünket tiporva
     uralkodik az éj úrasszonya.

Imádjuk őt mind titkos iszonyattal,
     láttára elsápadnak a szivek.
A kereveten ül, kezébe korbács,
csípője lágy, szelíd bokája formás,
     szemébe hűs és forraló hideg.

A részeg éj sápadva tántorog künn,
     kéjes gyönyörtől hervad a virág.
Az asztalon vágy-éhes tearózsa,
a levegőben égve száll a csókja,
     s dacolva dallal húzzuk az igát.

Bősz láncba fogva vágtatunk előre,
     mi, rettegő komor bohócai.
Szájunkba vértől tajtékzik a zabla,
gyeplőnk kaján mosollyal tartja-tartja,
     és nincs erőnk széjjelszakítani.

Tekintetét, mit olykor porba hullat,
     felvesszük, mint a gyöngyöt az arab,
szemünkbe gyászos vágy, sötét nyomor forr.
Meg-megbicsaklunk, ám suhint az ostor,
     és táncolunk, loholva, balgatag.

S én, a bolondok közt a legbolondabb
     a trónja talpát rázom mérgesen.
S búsult tüzével a hült üstökösnek
feltépem a szivem - egy nagy, vörös seb -
     s eléje vágom maradék-eszem.

1907

Nem kellesz, élet!

Nem kellesz, élet. Szenny! Butult szilajság!
Cenk dáridón nem szürcsölöm borom,
piros garázda lányaidnak ajkát
rab szenvedéllyel sose csókolom.

Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet,
gyászos gyönyör, örömtelen öröm!
Csóvát vetek az otthonomba érted,
s a kedvesem, a szentet megölöm.

Lelkembe tűnő, fátylas fellegárnyak...
Ezért olyan bús, túlvilági, sápadt
nagy homlokom, a tiszta glóriás.

Ezért veszek el egykor szeretetlen
az út porán - vésővel a kezemben -
mint egy komor reneszánsz-óriás.

1907

A hegy leányai

Élnek magasba, fenn a zord hegyekben
a víg leányok, a vad hegy-leányok
s szivünk beteg részegségtől sóvárog.

Élnek bitangul fenn, fenn ismeretlen,
szűz testüket nem látta senki még,
kő-arcuk átok, szépségük betegség.

Egy régi vaskút rozsdamarta csővén
mosakszanak, ha sápad a verőfény,
s fehér mellük fehér vízködbe vész el.

Egy este, s nem tudom, való-e, álom?
de táncukat még most is egyre látom,
elém lebegtek vészes szenvedéllyel.

Kinoztak égő, szűz-gonosz kezükkel,
halálra csiklandtak, agyonszerettek,
vadul kiszívták húsomból a lelket.

Aztán a testük tündökölve tűnt el,
érdes hajuk varkocsba volt befonva,
s vidám csikókként bújtak a bokorba.

1907

Véres madarak

Én vágyaim, ti véres madarak!
Meddig repültök, merre-merre szálltok,
mikor pihen meg kósza szárnyalástok?

Vágytok leszállni nagy, királyi nőkre,
mikor szemükbe rontva és büvölve,
tűzrózsafényt vet az ősz hallgatag.

Vágytok repülni szállva, messze szállva
alvó leányok jégszínű nyakára,
szűz csókukon keresve hűs vigaszt.

S szálltok tovább, valami elriaszt,
visíttok a sivalkodó szelekkel,
fölöttetek az ég, alant a tenger.

1907

Fekete tornyok

     Félek titőletek,
amíg az éjbe bolyongok,
     fekete tornyok!
Oly gyászosan meredtek
     az égre fölfele,
mint eltűnt isteneknek
     kormos szövétneke.
Kihűlt halotti fáklyák,
     ti átkos csillag-oltók,
     ti régi, lomha tornyok,
a rémes éjszakán át
     miért kisértetek?

     Gyülöllek titeket,
ti néma, éji szomorgók,
     fekete tornyok!
Pihegve nyög a város,
     s az álma iszonyú.
Mellén ül a halálos,
     köd-felleges ború.
Ti gubbasztgattok ottan,
     ti rozzant, ócska tornyok,
     ősrégi csillag-oltók,
vak gőggel, elhagyottan,
     merengve, szomorún.

     Bezúzlak titeket,
szentélyetekbe berontok,
     fekete tornyok!
Bár az éj egyre széled,
     és sápadoz a hold,
szivembe új zenének
     harangmoraja kong.
Azt zúgja, virrad egyszer,
     s épülnek ifju tornyok,
szabad napon piroslók,
     miken a bús rabember
tűzglóriában áll.

1907

Az öngyilkosokhoz

Ti ércerők! Bámulunk csüggedéssel,
előttetek meging a gyenge fő,
s nézünk, mint Dante ércmására néz fel
a nyegle, nyápic tolvajverselő.

Belátva, hogy az élet puszta átok,
nem vonszoltátok terheit tovább,
s a terpedő trón-zsámolyhoz dobátok
a színes isten rongyajándokát.

Mi vérezünk csak haldokolva árván,
érccé meredt sírszobrotoknak árnyán.
Pulyán szövünk öngyilkos álmokat.

Agyunk kihűl, gerincünk összeroppan,
míg végre elnyűtten, megrothadottan
visz el egy este a jó csont-lovag.

1907

A hét lusták éneke

Minden átok, minden álom.
Öleljük kemence-odvunk,
s víg pocakkal pelyhes ágyon
csendesen, bölcsen mosolygunk.

A tüzes tető loboghat,
szikralángban éghet ágyunk,
nyujtozó élőhalottak
mért szaladjunk, mire vágyjunk?

A halál köd-ülte partján,
míg lihegtek sírva, balgán
lomha szentek, mi henyélünk.

Óh, tigris, hiéna-ember,
mikor érted meg te egyszer
a mi lajhár-bölcsességünk?

1907

Kórházból

           1
Nyolc óra tájt

Napzápor hull a tiszta folyosóra,
ezüstfehér a szűz betegszoba.
Komoly, merengő hangon üt az óra,
némán kihúny a lámpák lángsora.

Halvány apácák, mint a vézna szentek,
csendben tipegnek elsuhanva túl,
és sápatag szemmel reánk merengnek,
feszes, fehérlő főkötők alul.

Az ébredő kert harmattól vizes.
Veréb csiripel a szemét fölött,
alatta rongyos, véres sebkötők.

S a szűk lépcsőn, hová a sok beteg
remegve vet sötét tekintetet,
a hajnali árnyban valaki les.

           2
A gyógyulók

Minden fehér. A nagy üvegterembe
ülnek szegény, feltámadt Krisztusok.
És gyenge hangjuk álmosan remegve
mint túlvilági muzsika susog.

Halkan leoldják rózsálló sebükről
a hófehér, szagos kötő-gomolyt.
Szemükben gyermekvágyak fénye tűn föl,
és sóhajos ajkuk búsan mosolyg.

A délutáni napsugárba járnak,
világos, áttetsző, magányos árnyak,
s már nem félnek, ha jő az éjszaka.

Belémerengnek a kékfényü űrbe,
karjuk kitárják, várva mint repül le
a gyógyulásnak halvány angyala.

1907

Tivornya hajnalán

Ó, hogyha látnál!... Arcom oly fehér
és egyre hívlak vacogó ajakkal.
Szobám dereng már, itt talál a hajnal,
és a szivem csupa fekete vér.

Hiába nyílt ki a bűvös kehely,
az éj virága csendesen lehervad,
mint egy sötét, nagy rózsa... A meleg nap
parázsa hervasztón reá lehel.

Óh, hogyha látnál!... Most is itt ülök,
és nézem, mint foszol a könnyü köd
nehéz pillákkal, lázgyötört szemekkel.

Sápadva haldokol a lámpaláng.
Ott áll az ágyam koporsó gyanánt,
s az ablakomba rózsát rak a reggel.

1907

Üres órákban

Alkonytalan, homályos nappalok!
Hajnaltalan, világos éjszakák!
A fáradott perc lomhán andalog,
s a végtelen időbe olvad át.

Üres vagyok. Átfog a semmiség.
A szürke ég ködébe bámulok.
Farsangi éjek, fekete misék
lelkembe hintik hulló hamujok.

Üres szobákat látok szerteszét,
és hallgatom az elmúlás neszét.

Borús e zaj, rejtelmes és csodás,
nyögés, sikoly, vad ajtócsapkodás.

Távolban egy borfoltos asztal áll,
ott lakomázik a sötét halál.

S kisérteti gyászfüggönyök megett
egy megvetetlen ágy reám mered.

Érzem, nem alszom benne már soha...
Óh jaj, a lelkem ez üres szoba!

1907

Naenia

Most semmi sincsen. Elmúlott a líra.
És rendbe látom életem sorát.
Úgy éldegélek, mint a többiek,
szivarra gyújtok, rémregényt falok,
s nem bánt a szent, a százszor szent betegség,
mely bennem élt. De beteg a világ.

De érezem a görcsös tárgyakat,
amint sebeznek durva széleikkel,
de érezem a terhet és a súlyt,
fullad tüdőm és vérzik a szemem,
de viselem most az egész világot,
az égtől, földtől vagyok viselős,
de tartom az erdőt, a házakat,
a dolgokat, mint Atlasz, sírva tartom,
és lelkem mint a föld.

1907

Vándorúton

A percek, a napok rohannak,
ez az örök alkonytalan nap,
nincs vágya, árnya, nincs reménye,
vakul rohan, s tart mégis egyre
sötét a fénye.

Megyünk, megyünk, nem tudva merre,
habozva, sírva, égve, merve,
s fehéren és holtig gyötörve
belébukunk egy hűs gödörbe.

1907

Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,
a piszkos ősz járkál a mély aranyban,
a sebkötőit is letépi halkan,
s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,
a napba bámul búsan és fehéren,
mellén a sok-sok vitézségi érem,
rég kialudt, halott szivet takar.

Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,

szivében kínok és fájdalmak üszke,
s még hallja, amint fujja-fujja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.

1907

Hajnali csók

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.

1908

A nyílvessző dala

Én könnyü, metsző
íjj-lőtte vessző
a barna éjt áthasítom,
füttyel, sivítva
futok a sírba
a réten, a völgyön, a síkon.
Miért, miért nem?
Hiába kérdem,
köröttem éjsötét lepel,
szavamra száz kérdés felel.

Szállok, kilőttek,
s már soha többet
nem apad el e bősz futam.
Hiába késem,
kudarc merésem,
vadul sodor tovább utam.
Vágyom sietni,
de les a semmi,
ha állok - elkap a hurok,
ha szállok - a sírhoz futok.

Az Ismeretlen
lökött ki engem,
s az Ismeretlen méhe vár.
Röptöm kavarja
a perc viharja,
számomra nincsen béke már.
Akár a csúcsra
visz a magasba,
akár a tűz, az ón-golyó
futok, s a pályám szétfolyó.

Ragad az élet
és élek, élek,
mert a halálba törtetek.
Bölcsőm koporsó,
mely kivet olcsó
gyönyör-csatára engemet.
Érc öklű végzet
repülni késztet,
s csak kérdezem az éjtől én,
mért nem vagyok puzdrám ölén?

De most köd-ülten
sziszeg körültem
a vak, napfényes éjszaka.
És este-reggel
a bús szelekkel
süvölt a pengém érc-zaja.
Szállok serényen,
míg egy rút éjen
síromhoz érve csendesen
az éjszakába leesem.

1908