Prológ

A szabadkai filharmónikusok első hangversenyére
(A prológus beszélni kezd, s a nézőtér lassan sötétedik:
a második strófa végén már intim félhomály)

Legyen sötét!... Aludjon el a pompa
a tarkuló tavaszi páholyokba!
Te tarka kép, te kikeleti álom,
borulj el a derengő félhomályon,
mint hogyha jő a hamvas alkonyat
s elszürkíti a fényes parkokat.

A szellemóra ez. A néma csendben
a fátylas istennő körünkbe rebben.
Fehér köpenybe húros, hosszú lanttal
leszáll az éjbe lépegetve, halkkal,
és hangot üt a rezgő lelkeken -
Félig csak álom - félig sejtelem.

Halljátok-e? Minthogyha este tűznél
magadba rogyva, álmodozva ülnél,
és hallanád a szellők fuvoláit,
míg a panasz dalos ütemre válik,
s ajkadra rebben egy szelíd mosoly,
és dalt hallasz, pedig csak álmodol.

Csak álmodol. S álmodban újra látod
a tűnt szerelmet, a tűnt ifjuságot,
hallod Schubert zenéjét, ezt a lírát,
amin a válás fájó kínja sír át,
s arcodba sajgó, édes bú fuvall,
sóhajba tördelt, fáradt hattyudal.

Halljátok-e? A nyugtalan húrokban
valami kél, a hangszer összedobban,
holt óriások örök szenvedélye
harsogva, sírva költözik beléje.
Örök derű, csapongó szenvedély,
királyi nyugalom: Mozart beszél.

S halljátok ott? Hogy tornyosul kavargva
a lázadó hangok pogány viharja,
a trombiták kövér, aranyló torkán
egekbe zengő beethoveni orkán,
az arcokon tűz, isteni harag
és az egész egy álom álma csak.

Itt köd, ború, fenséges zenelárma.
Norvég mezőn jégtömbök roppanása.
És a sötétlő, tompa csenden által
egy véres szív dobog szomorú vággyal.
Halljátok-e, mint súg az éjszaka?
Ez a ködön kesergő Grieg dala.

De csend. Ne hangozzék még rezzenés se.
Legyen ez a királyok érkezése,
akik előtt térdeplő áhitatban
hódol a nép, a porba rogyva, halkan.
Jön a Zene. Ébrednek a húrok...
Szegény herold, én is elnémulok.

1908

Zongora-dal

Óh, zongora, te néma zongora,
ébredj a csendes, alvó lány-szobán,
dallal, holdfénnyel keltsd fel őt szelíden,
és mondd el, hogy az én szomoru szívem
s holdfényes arcom érte halovány.
ébredj a csendes, alvó lány-szobán.

Ó, zongora, te síró zongora,
ha a szobákba' már mind alszanak,
riaszd fel őt, hogy mindig ott lebegjen
az én komor, éjfélsötét szerelmem,
és lássa sápadt, vézna árnyamat,
ha a szobákba' már mind alszanak.

Ó, zongora, te zengő zongora,
süvölts az éjbe, lelkem hangszere,
és háborogjon vészesen, mogorván
lelkedben a pihenő zene-orkán,
tengermorajjal, csókokkal tele
süvölts az éjbe, lelkem hangszere.

Ó, zongora, te dörgő zongora,
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén,
ijeszd sötét halálmelódiákkal,
hogy gyermeklelke félve zengjen által,
és sírva, nyögve boruljon elém
tüzes szerelmek gyötrő éjjelén.

Ó, zongora, te fekete madár,
tárd szét viharvert, szörnyü szárnyaid,
dúld össze párnáját, tépd szét az ágyát,
s hozd el nekem a lázas éjszakán át,
leányrabló, hatalmas, buja griff,
tárd szét viharvert, szörnyü szárnyaid.

1908

Húsvéti himnusz

Óh, szellőlengető
Igazság!
Szállj, szállj, riaszd a téli álmot,
némítsd el, ami gyenge, álnok,
akassz a fákra lágy ezüst csipkét, tűzszínű bimbót,
lengő fehér csipkét, lángolva nyíló ifju bimbót,
szirmot, mosolygva ringót,
suhanj elő,
ó, szellőlengető
Igazság!

Ó, könnytől éledő
Igazság!
Lebegj be a kunyhókba lágyan,
mint balzsamos, sugáros áram,
fess rózsaszín álmot a barna, ócska nyoszolyára,
az elhagyott, szegény, álmokra váró nyoszolyára,
hol érted sír az árva,
lebegj elő
óh, könnytől éledő
Igazság!

Ó, újra-születő
Igazság!
Eljössz ma is és összejárod
az enyhe, álmodó világot.
Jer s fújd meg az ünnep rivalgó, büszke harsonáit,
fújjad az ünnep szent, aranyos, néma harsonáit,
s minden valóra válik.
Rohanj elő,
óh, újra-születő
Igazság!

Ó, harangdörgető
Igazság!
Zúgj át az alvó, lomha földön,
s légy úr felette mindörökkön.
A vérkönnyes, síró sebet fesd szépre, aranyosra,
csókold a sok sebet tüzes-fényesre, aranyosra
tózöld lágyan susogva.
Dörögj elő,
óh, harangdörgető
Igazság!

Ó, vérben ébredő
Igazság!
Ne várakozz, ujjongva törj ki
sötétedő sírbörtönödből,
és lángoló piros betűid, hogyha elfakultak,
ha a poros, kopott múlt gyászos árnyai elfakultak,
gyújtsd föl tüzét a múltnak!
Robogj elő,
óh, vérben ébredő
Igazság!

Ó, szikladörgető
Igazság!
Ujjongva, lázadozva, zajgva
verj indulót új diadalra,
repeszd a jégpáncélt, s a harsogó husvéti kedvtől,
a tavaszos, zenés itélkező husvéti kedvtől
a nép is összezendül,
vágtass elő
óh, szikladörgető
Igazság!

1908

Piros

Piros fátyollal kösd be a szemem,
piros bort önts, piros a mámor,
piros ajkaddal csókolj esztelen.

Legyen miénk e véres, édes óra,
izzék a testünk vérvörös ruháktól,
ma én leszek a bánatok bakója.

Szálljunk a lángoló, piros ködön,
ha lábunk a halálba táncol,
oly örjítő lesz piros öröm.

1908

Szellők zenéje

Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át,
s csiklandva fricskázzák az arcomat.
Honnan repülnek? A hajam kibontják,
hozzám tipegnek észrevétlenül,
s egyszerre lelkem egy fekete, halvány
szerelmes arcú szellőlányka karján
száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,
kitépik a párnát fejem alól.
Nyakamba fújva rántják ingemet le,
szikrát, tüzes port hintenek szemembe,
s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.
A messzeségbe, szellők tengerére
űz olykor egy ravaszdi szélkalóz,
és hogyha jázminos az este s holdas,
egy széltündérke űl könyvemhez - olvas -
s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem, szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved,
s a szende szél már szendergő vihar.
Üres levegő, kék ábránd a vágyam,
üres levegő szellőpalotám.
Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél,
s búcsúzó arcom halovány.

1908

A vér és tűz dala

A fiatal, viharos hajnalon
egyszerre meghal minden fájdalom.

Acél-szárnyú, betyár tavasz-szelek
riognak az alvó világ felett.

Reánk kacag a vérvörös tavasz,
az orgonás, a zengő sugaras.

Itt jár közöttünk, csendbe gyujtogat,
vérnél vörösebb véres álmokat.

A napszekér is dörgő ködbe jő,
és harsonáz a vörös levegő.

Minden sötétbibor tűzben ragyog,
a vér, a láng, az élet, és a csók.

Tüzes káprázat fekete odunk,
és tűz a párna, melyen álmodunk.

Tűzláng a hajnal, vér az éjszaka...
Vegyétek: ez a vér és tűz dala!

*

Igen, ma lázadozva dörgöm én:
királyok vagytok pincék börtönén.

És látom a kaján homályon át
bús főtökön az arany koronát.

Koldús, kirugdalt, rongyos, halavány,
s királypalást leng mindnek oldalán.

Fegyvertelen bár, fegyveres a kar,
a gyenge szó is mennydörgést kavar.

Szemünkben az egész tavasz lobog,
szívünkben új pünkösdi mámorok.

Az élet csókolózik most velünk,
orgona-királynő a kedvesünk.

S virágos templom a nyomortanya...
Vegyétek: ez a vér és tűz dala!

*

Ma pap vagyok, s a szent ígéretet
közétek harsogom: Ne féljetek!

Tüzem, mi úgy égett oltárokon,
testvéri kézzel mind nektek dobom.

Testvéri kéz és forradalmi csók:
egy ércgyürűbe forrnak milliók.

Mezítlen testünk fénybe tündököl,
és égre lázad a kemény ököl.

Ki szolga volt, ma fényes glóriás,
ki törpe és rab, bátor, óriás.

Amerre mentek - zengő kürt szavam -
falak lerogynak, s győztök untalan.

Űzhet rabostor, sápadtarcu kín,
urak lesztek ti poklok kapuin.

A lelkem küldöm csatasorba ma...
Vegyétek: ez a vér és tűz dala!

1908

Fehér temetés

Ezen a szürke téli reggelen
hahotázó hózivatarba, ködbe,
gyászfüstölőt lógázva, összetörve,
halott szerelmem sírva temetem.

Szelek dalolnak gyászmelódiát,
sikoltva egy leány előtt vezeklek,
hamu gyanánt hullnak reám a pelyhek,
s a lelkem is csupa fagyos virág.

Holt asszonyok, holt lányok kelnek útra,
s tüzes szivekkel búcsuzunk mi tőlük,
ezer fehér csókunk a szemfedőjük.

És bámulunk könnyezve, lángragyúlva...
Olyan gyötrelmesédes, oly mesés
ez a fehér, mosolygó temetés.

1908

Kabaré nagyhete

Kopott ruhába, lomha kedvvel
fekete ünnepet ülünk.
A getsemáni kertben éj van...
S a budapesti kabaréban
szivarfüst szállong körülünk.

A szenvedések kelyhe megtelt,
a kabaré oly szomorú.
Fáradt szánk fanyar élcre torzul,
olykor kortyintunk még a borbul.
Sebez a rózsakoszorú.

A nagyhét bortócsába fulladt:
hétfőn tüzelt tilos öröm;
kedden megöltük, kit szerettünk;
szerdán eladtuk szűzi lelkünk;
henyéltünk nagycsütörtökön.

S nagypénteken bősz dáridónál
sátáni kedvvel itt vagyunk.
Véres szemünk tunyán kibámul,
valaki jő az éjszakábul
s megrezzen elpetyhüdt agyunk.

Sötéten ég a gyertya lángja,
nyüzsögnek a kísértetek,
és reggel három óra tájba
elpattan a bús éji lámpa,
s a tarka kárpit megreped.

Zsolozsma lesz a bűnös ajkon
a céda, trágár ária.
A hősnő egy trikós szerepben,
kuszált, kisírt arccal berebben
mint egy halovány Mária.

Síró bohócok átkozódva
morzsolják a litániát;
bűnök fekete olvasóján
imádkozik pár kacagó lány,
hajukba vézna lápvirág.

Az ócska színpad összezendül,
és mennydörög a borzalom.
Tusakvó árnyak közt remegve
a Megfeszített kín-keresztje
tünik fel a sápadt falon.

Mi meg részeg kurjantozással
a padlaton hanyatt esünk. -
S fekete kesztyűben, sötétlőn
a diszkrét Konferanszié jön
lefogva üveges szemünk.

1908

Reggeli kísértet

Mikor hajnalba hazamentem,
     találkoztam magammal.
Egy sápadt részeg, furcsa ködben
cigányzenére ment előttem,
     s zenélt neki a hajnal.

Én ágyba vágytam fáradottan,
     de ő előre szállott.
Reám mosolygott csúnya szája,
s cincogtak álmosan utána
     a gyűrtarcú cigányok.

1908

Holdsugár-szonáta

Álmodó hold...
Éjbe lengő néma lámpa,
alvajárók, bús bolondok,
tolvajok barátja.
Vaksi fényed
újra éled,
mint gyermekkoromban,
hogy a hanton
- síri fantom -
százszor elbolyongtam.
Napsütésbe, déli tűzben
ábránd-lepkét sosem űztem.
Te voltál barátom,
álmodóknak éji napja,
gyöngy-naszád, bús karcsu sajka,
céltalan, vak álom.

Most vezess te...
és hogy útam meg ne lássák,
vesd rám gyötrő szerelmemnek
fekete palástját.
Lengj előttem,
fönn a ködben,
hisz te elvezethetsz,
szent delejtű,
fecske lelkű
ifjú kedvesemhez,
ő a holdsugár kisasszony,
ugy-e hivogat panaszlón
ablakának árnyán?
Félig csendesen merengő
éjszemű szelíd istennő,
félig vad cigánylány...

1908

Ismerjük egymást

Ezer évig aludtál
szerelmek alvó ligetén
a rozsdás mese-kútnál.

Te az enyém voltál, enyém,
én is veled aludtam,
a néma, sápadt vőlegény.

A kíntól összedúltan
érted szivem tőr járta át
valamikor a múltban.

Egykor megvívtam száz csatát,
s bús éjeken viharzón
hullt rám a vér és a zsarát.

Te voltál a menyasszony,
s csókoltad búgva vérrel
hideg, viaszos arcom.

Most egymás keblin ébredünk,
s rám dőlsz, hogy a szemem lásd,
álmoktól árnyas a szemünk.

Nézünk... Ismerjük egymást.

1908

Miért?

Ti kérditek, miért vagyok?
Miért kelek fel újra?
Hogy lássam, mint a kósza szél
a lányok aranyos, finom haját
könnyes arcukba fújja.

Hogy várjam azt, ki eljövend,
egy lány, vagy nem tudom ki,
oly jó álmodni tétlenül,
s szeles időben szürke ég alatt
dalolva kóborolni.

Hogy imádjam, szegény hivő,
mi fájó s halhatatlan.
Hogy elsirassam csendesen
a zokogó szeptemberi esőt
egy bús, haldokló dalban.

1908

Ördöngősök

Virágos tőrrel a szivünkben
szoktunk mi házról-házra járni,
ördöngős sípoló büvészek,
az ördög édes cimborái.

Tudunk nevetni és zokogni,
szolgálunk Mammonnak s az Úrnak,
sírunk a renyhe rózsakertben,
kacagunk, ha szívünkbe szúrnak.

Könnyes arcunkon ezer álarc,
mások szemébe sohse nézünk,
csupa hazugság a szerelmünk,
csupa öröm a szenvedésünk.

A jajszavunkon is kacagnak,
utál a marcona egészség,
s mutogatjuk szegény szivünket,
mint koldus a fehér egérkét.

Ráolvasunk, jövőbe látunk,
és táncra fogjuk béna lábunk,
rikoltozunk rekedt torokkal,
dobot verünk és trombitálunk.

A szürke országút az ágyunk,
és derékaljunk a hegyoldal,
ordítunk a fergetegekkel,
versenyt futunk az őszi holddal.

De néha-néha péntek éjjel
halotti fellegeknek intünk,
és ekkor csupa könny az arcunk,
és ekkor csupa vér az ingünk.

1908

Csillagok

Ma téli pompafényben felkelétek,
aranysugárotok a hóra hull,
hadd nézem a fényt, oly rövid az élet!
Holnapra már tán ott leszek alul,
s ti így ragyogtok épp a téli esten,
nem tudva rólam, öntudatlanul.

Nyom nélkül itt mért kell mélységbe esnem,
mért rontja szét a sorsveszély a jót,
mért nem marad fenn eltünő nevem sem,
ha egykoron a sírba roskadok -??
Feleljetek, hatalmas csillagok!

1908

Nászi ének

Szeretlek. Ám előtted nem kuszom.
Öblös mellemből boldogan - nyerítve -
zeng diadalmas, részeg himnuszom.

Tűzvész lobog merengő szemeimbe,
sokáig, oly sokáig vártalak,
hogy idejöjj az álmok kertjein te.

A csűr teli, tej és méz a patak -
ó szenvedés, ó élet aratása! -
Dús fürt dagad a tőkén hallgatag.

Álom-menyasszony, fáklyás arcu mátka,
tejet hozol és nyugtató mosolyt,
s csókod kalászos álmomat megáldja.

Érzesz-e már? A homlokom borong,
mezítlen állok - én vagyok a férfi -
izmos kezembe rengő vas-dorong.

Utunk lármás madárcsapat kiséri,
a csillagos mindenség integet,
tüzünkkel a nap lángvihara ég ki.

Kezed kezembe markol reszketeg,
s én két melled, két táncos lábad áldom,
és áldom a két álmodó szemed.

S arany kalász nevet a nászi ágyon...

1908

Otthon

Van egy fehér, fehér, fehér ház,
     ahova néha elmegyek.
Fehér, fehér talpig fehér ház
     és benne fehér emberek.
Leverem a port saruimról
     ha néha oda elmegyek.

Nem látom őket, ők se engem.
     Lecsókolom vak, szent szemük.
Álarc szorítja könnyes arcom,
     de könnyeim nem keserűk.
Fehér virággal, puha szóval
     lecsókolom vak, szent szemük.

Aztán remegve surranok ki,
     sietve zárom a kaput,
hogy ott maradjon, mind a szépség,
     ami fehér, meleg, hazug,
hogy még a könnyeim se lássák,
     amint bezárom a kaput.

1909

Kolduló énekek

A dalaim úgy mennek most feléd,
mint sírdogáló, sápadt gyermekek.
Mind vérszegény, rongyos, sovány, beteg.

Az egyik félve nyitja rád szemét,
a másik a szoknyád mögé buvik,
s lábadhoz ejti bús koszoruit.

Csak őt nem látni. A szeme ragyog -
kilenc éjjel sírt - ő a legszegényebb,
és a sok árva közt a legnagyobb.

Sápadt kezébe bíbor rózsaág.
Koldulni nem mer tőled, ám te érted,
reáhajolsz, s megcsókolod haját.

1909

Az ivó

Iszik. Halál-pajtásával kocintgat.
Tömjén gyanánt száll rá a füstgomoly.
Ártatlan arcán lázak mégse nyílnak.
Sohasem ily józan, nyugodt, komoly.

Iszik, iszik. Nehéz, halotti csendbe.
Szemére hűvös mámor szálldogál.
Poharát szertartásosan emelve
most úgy iszik, akár egy áldozár.

Most úgy iszik. S az arca oly setét,
mintha az élet gyászos gyógyszerét
emelné búsan a halál elé,

csak azt sajnálja, hogy a földgolyó
nem egy pohár - tűznedvvel lángoló
hogy azt is, azt is kihörpintené.

1909

Halotthozó éjek

(Jönnek reánk még szörnyű éjszakák.)

... Majd, hogyha egyszer már a mécs sem ég,
és várunk, várunk a szobánkba szótlan,
akár a hullák lenn a sírhalomban,
és ránk borul a temető-setét,
majd, hogyha járni vágyunk s mélybe botlunk,
majd hogyha elfagy dideregve csókunk,
s úgy fekszünk ágyra, mint a kínkeresztre,
és kalapáló, őrült szíveink
riadt tusakvással, kétségbeesve
vergődnek csillagoltó téli este,
mint bús madarak a hidegbe kint,
miket az éjjel ablakunkba vág...

(Halott-hozó, borzalmas éjszakák.)

1909

Terméketlen percek

Szent termékenység - csókos hatalom -
most - most ölelj át és mostan hajolj rám -
lehelj fejemre ez éjféli órán.

Mondd csendesen susogva: akarom.
Miért kötődsz te makrancos valóm?
Miért vagy önmagadnak ellene?

Most úgy érzem, hogy sírni kellene,
amint sír néha az ég bús szeme,
ha nem tör ki az égiháború,
s a vajudó felhő oly szomorú,
mintha robbanna a tüzes patak már -
s csak vár.

Mostan cikázik át fejem felett,
dadogva már a nyelvemen lebeg,
mind ami volt, van és lesz, megjelen -
mondd ki, hiszen meghal tenélküled -
a végtelenség már felém üget.
Terhes fejem lehajtom csendesen,
s imára szorítom görcsös kezem.

S amerre nézek, nincs sehol, sehol könyörület.

Meddő, bús asszonyok kulcsolják így a kezüket.

1909

Lamentoso

Od'adtam néked mind a könnyem.
     (És most fakó-vak a szemem.)
Mint két kiszáradott, üres kút
     tátong az éjbe könnytelen.

Od'adtam néked ölelésem.
     (És most lehervadt a karom.)
Az én tüzemnél melegedsz te,
     s magam rongyokkal takarom.

Od'adtam néked mind a csókom.
     (S most csóktalan, fehér a szám.)
Emlékeim halotti fátylát
     harapom őrült éjszakán.

Od'adtam néked mind a lelkem.
     (Van-e, van-e ily elhagyott?)
Most itt ülök a lábaidnál,
     s már úgy érzem, nem is vagyok.

1909

Avató

Vendégeink, e furcsa házba,
mily szókat adjak én tinektek,
kik vártok, ábrándtól csigázva,
és e függönyre rámeredtek?
Itt nincsen ágy és nincsen asztal,
terítve hófehér damaszttal.
A tál lyukas és kong a korsó,
s üres a bölcső és koporsó.
Papír az ablak, s ha kitárod,
az éjszaka száz réme károg.
S ha ajtót nyitsz, egy meredélyen
állasz a semmiségbe, mélyen.

Ó, itt a semmi s ott a minden,
túl, túl az ajtón zúg az élet,
álmok remegnek kertjeimben,
oly ködösek, búsak, fehérek,
és tikkatag halotti rózsák.
Tiétek a nábob valóság,
a poma és az aranyalma,
a vágyak áldott lakodalma,
pezsgők édesse, keserűje,
tél gyémánt gyöngye, nyár derűje,
kik dúslakodtok földi kincsen.
És a miénk csak az, mi nincsen.

Mégis ti kértek, dús halandók,
a koldusoktól, s százszor inkább
nézitek a festett kalandot,
mint véretek szent karmazsinját.
Kezetek nyujtjátok remegve,
mutatva, hogy nincs semmi benne,
mert jajaj, mindhiába markolt,
az élet hozzá is fukar volt.
Csak egy maradt meg, ami nékünk
a játék-álommenedékünk,
s szegényes vendégségbe gyűlve
leültök árva, bús körünkbe.

Azt mondjátok, a minden itt van,
és túl a kapukon a semmi,
mely lármázik a fényben, ifjan,
s hajh, nem tudunk nyomába menni.
Bejöttök, s az ajtót becsukva,
egy más világba vagytok újra,
s akartok látni síró nőket,
ibolyát, őszt és temetőket,
tündért, ki a ligetbe lebben,
csókot, halált és tőrt a sebben,
mert itt keresitek, mi szétfolyt,
az életet, a drága tébolyt.

Legyen tehát. A szín peregjen
öntengelyén, akár a földgömb,
szélvész és villany sisteregjen,
s hazudj szelíd holdfényt, te zöld gömb.
Lázaktól égjenek az esték,
váljon könnyé, vérré a festék,
ocsudj, az űrből kelj ki, ember,
s kiáltsd túl testvérőrülettel
a végzetet, az összevisszát.
Dobot! Zenét! Maszkot! Kulisszát!
Legyünk többek, legyünk mi mások...
Kezdjétek el, komédiások.

1909

A sárgahajú nő

A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.
Ha rád tekint, megölt
e csillogó, szines agát,
e villogó, bűvös agát.
A szeme zöld,
s sárgára festi a haját.

A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló,
kacaja a halálba űz,
s azt mondja, lenn a sírba jó,
a mély, a hűvös sírba jó.
A csókja tűz,
titokzatos, vérforraló.

A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.
Ha nevet és az éjbe tűn,
hozzá anyák siralma száll,
bősz átka és siralma száll.
A lelke bűn
és mély, akárcsak a halál.

Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.
Elátkozom, eltemetem,
s fejem bilinccsel fonja át,
selyem bilinccsel fonja át.
Bús éjeken
ó, hányszor átkozom haját.

1909

A városban

Itt e nagy kőrengetegben élek csendbe, elfeledten,
s boldogan rovom az utcát álmodozva egymagam,
mintha csak magamba járnék, tűn az ember, mint az árnyék.
Lopva néz csupán reám még, s tépelődöm zajtalan,
a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van,
a magány nyugalma van.

Az imás gyönyörbe zengő, zöldhomályú hűvös erdő
oly nyugalmat sosem ád, mint a nagy, a kevély város.
Mert van itt lomb és van itt fa, kőfa százfelé hasítva,
megnyesett nagy ősi szikla és cirádás kőlevél,
melyben a zúgó őserdő megszelídült lelke él,
megbűvölt vad lelke él.

Ó, mi zajgó és sugáros a zsibajgó, büszke város,
a jövőre szomjú lelkem együtt száguldoz vele,
s mint imádom a magas falt, a rét, erdő - a magasztalt
nem oly kedves, mint az aszfalt kék porát nyelt szőnyege,
és a zörgés, durva csörgés nékem édesded zene,
altató szelíd zene.

1909

Titkos jelenések

1

Nehéz fejem némán lecsügged.
A szívem is alig dobog.
Most siratom az életünket,

az eltünőt, a lángolót.

Egyik nap úgy fut, mint a másik,
s csak nézzük egymást én s az éj,
éjféltől hajnalhasadásig.

Az ablakom homálya mély.

Tízezer éve itt virrasztok,
ennen-magamba zsibbadok,
s már meg sem értem künn a harcot.

Köröttem árnyak s angyalok.

Mi lesz velem? Csak néha érzem
az életet velőmbe fent,
egy óriási lendületben.

Aztán megint éj. Béke. Csend.

2

Már senkisem tud majd felőlem,
és egymagamba gyászolok
vak szemmel és fogyó erőben.

Nem sejti senkisem, hogy éltem,
csak én tudom, az átkozott,
s sírásom is elvész az éjben.

Már-már tükörbe sem tekintek,
ködkép leszek, bizonytalan
árnyéka tűnő éveimnek.

És elfelejtem önmagam...

1909

A vicéné

Verses jegyzetek egy budapesti költő naplójából

Egy pesti bérház aszfaltudvarába
gyakran lenéztem csendes alkonyórán,
mikor az agy a munkától kifárad,
és únjuk az írást, az olvasást,
s a fáradott szem is bámulni vágy csak:
és ekkor a kert szürke négyszögén
egy furcsa, borzas lény ötölt szemembe -
oly ismerős és mégis ismeretlen -
s töprengve gondolkodtam ott magamban,
hol láttam őt? Ki ő? És mit csinál?
Töprengve gondolkodtam életéről,
kis barna arca, búbos kontya, púpja
a megszokottság bánatát lehelte,
és fúrta oldalam a bús titok,
minő lehet az ő kis élete?

- - - - - - - - - - - - - -

Ó, a vicéné. A szemét kerubja.
Piszoktündérke, Porseprőkirályné,
kétségtelen, nem érdekes ma már -
divatja-múlt sujet, rossz Zola-téma -
s mi engem illet, most is jobb szeretnék
lebegni halk, szimbolikus ködökben,
elhagyni a szemétgödör-poézist,
és nagy, vörös hattyúkról énekelni,
mik csendben úsznak álmatag tavon,
vagy aranyos versekben ünnepelni
a bús leányt, ki messze-messze innen
fejemre gondol s kósza életemre,
s az alkonyi csendben teát kavargat.
De mit tegyek? Úgy fáj az élete,
és most e percben, most, hogy észrevettem,
bús líra lesz ez az idegen élet,
és összeolvad a szemét s a könny.

- - - - - - - - - - - - - -

Egyszer, hogy ébredtem, reggel korán,
a szürkülő lépcsőn elémbotolt,
vígan söpört, súrolt, törölgetett,
s rikácsoló torkából dal szakadt ki,
csak így hajnalba jár a folyosón,
mert máskor ez a márványterület,
e szobros és színes üveg-fedett,
tükrös, virágos, szellős palota
szegénynek terra incognita volt.
De ilyenkor dalolt, mint árva pinty,
oly bánatosan, öntudatlanul,
hogy aki félfüllel hallotta és továbbment,
kertekre gondolt s messze utazásra,
és egy kicsit szomorúbb lett talán.

- - - - - - - - - - - - - -

Azután, hogy a nap odavilágolt,
eltünt e helyről, és nyoma veszett.
Mit tett e közben? Isten tudja csak.
Szuszogva a szemét között kapirgált,
piros vasalót lóbázott az éjben,
fületlen gombokat rendezgetett,
rossz gyertyacsonkokat gyűjtött csomagba,
tollászkodott és rongyokat csavart.
Vagy, hogyha az utas vonatra készült,
s más nem akadt, a súlyos táska-rajjal
a lépcsőkön szorgalmasan farolt,
s lihegve vette el a pár hatost,
és nyelvkiöltve kotródott tovább
hunyász alázattal, oly lomposan,
mint ki megszokta, hogy már rá se néznek.
Télen pedig, dér-esős délutánon,
négy és öt óra közt, hogy fönn az égen,
a hófehér telefondrótok alján,
mint halk ívlámpa ég a kora hold,
az égre nézett, s eszelős dalokkal
idézte a bús téli éjszakát.
Ha meg elúnta e suta merengést,
a kis benyílónál olvasgatott
vén színlapot, bús újsághulladékot,
vagy egy elhasznált villamosjegyet.
De amint kellett, mindig megjelent,
hogy gyorsan és olcsón szaladjon el
a rendőrért, bábáért, orvosért,
mert születésnél és perpatvaroknál
elengedhetetlen nemtő a vicéné,
s szükség szerint pöröl, sír vagy nevet.

- - - - - - - - - - - - - -

Csak egytől tartott, a házmester úrtól.
És este csendesen imádkozott
a láthatatlanhoz, és látta őt.
Az óriási, jó házmester-istent,
aki bizonnyal jobb és szelidebb,
mint földi kollégája, s csendesebb is.
Lám, ottan ül fenn égi trónusán.
Kápráztatóan sok a kapupénze,
kövér hasán egy irtó kapukulcs,
s körötte kedves, piszkos angyalocskák.

- - - - - - - - - - - - - -

Kis konty kacérkodott a feje búbján,
s biz'isten, senki sem mondhatta szépnek,
és bár a tisztaság papnője volt,
minden mosdástól idegenkedett,
s egész lényével mintegy ezt tagadta.
De mégse ölte a szerelmi bőjt.
A megszorult diák szerelmi kosztját
képezte néha hónap végivel,
hogy az öreg nem küldte még a gázsit,
s a húszéves tagokban állhatatlan
tombolt az élet vad, csikói kedve.
Ilyenkor aztán este - s délben is -
a padláson, vagy hűvös félszer alján
a konyhalétől még mindíg csöpögve
előkerült a jutányos vicéné,
s a pásztoróra után ő köszönt még.

- - - - - - - - - - - - - -

Éjjel pedig a kaput nyitogatta,
s álmatlan álmából búsan riadt,
és már előre viszketett a talpa,
hogy meg se rikkant még a csengetyű.
Lidércnyomás volt minden éjszakája.
Hiába nyílik néha csodaszépen
a kávéház ezüst virágival,
a koncertekkel, forró premiérrel
hiába, jaj hiába, ami szép,
a színes esték, a fekete árnyak,
színház utáni lomha kocsizörgés,
s a bársonyos, muzsikás, altató csend.
Neki az éj egy lázas berregés csak,
felrettenés, iszony és vacogás,
felkelni nyomba - hol a gyertya, lámpa? -
és kaffogó papucsba menni, menni,
félig aludva a hideg kövön;
egy végtelenség, ki a kapuig,
hol kék havon, dagadt, piros szemekkel,
fázó talpakkal, nyugtalan topognak
a gőzfürdőből hazatérő lumpok,
s sziszegve, káromkodva kotorásszák
szakadt zsebükből a bús kapupénzt.

- - - - - - - - - - - - - -

Ki vette észre? Úgy-e senkise.
Ki szólott hozzá csendesen: ki vagy?
Ki kérdte tőle, hogy mikor bucsúzott,
mikor kiáltott sírva egy utolsó
jó éjszakát piszkos kis életének?
Ki nézett egyszer e fátylas szemekbe?
Én belenéztem e bús ablakokba,
melyek nem tükrözik, mi van belül,
az ablakok mögött, csend, háború-e,
csak tejszínűen derengnek reánk,
mint elhagyott házak vakablaka,
és akkor láttam őt, hogy megy előre,
fanyar közönnyel hogy lép lomha útján
a porral, a szeméttel, a piszokkal,
a kúttal, a seprőkkel összenőve,
míg elfelejti csendben a világot.

- - - - - - - - - - - - - -

És elfelejti csendben önmagát.

1909

Hajnali bálteremben

1

Úgy jött a villámfényes bálterembe
a víg herceg, mint egy fenegyerek.
De most kinyúlik két széken merengve,
és a leégett gyertyán kesereg.

A haja ősz, mi este feketéllett,
szegény szeme akár a vak üveg,
és érzi a hunyó fényt - bús ígéret -
a gyöngyvirágot, a csengettyüket.

Üvegkoporsó áll a szürkületben.
Vár rá szelíden. A fény összerebben.
Seprőkkel, ronggyal jő a csürhe-nép.

És a vén kéjenc végső ájulatba
hallgatja fáradottan, félig alva
fehér szüzecskék szoprán-énekét.

2

A rózsaszínű gyertyák pityeregnek.
Fakóvá hamvadott a rózsaszín.
Vad táncolók az éji őrületben
a parketten sötét sebet ütöttek.
Ez a nép, hölgyeim és uraim.

A herceg is halottas ingbe bújt már,
és lelke mindjárt messze andalog.
Előbb azonban biccent elegánsan,
és fekete nyakkendőjébe tűzi
a kilobbanó hajnalcsillagot.

1910

Az alvó

Mily néma, langyos undor ráng az ajkán,
míly túlvilági-furcsa és komoly.
Elérhetetlen bányákban kutat tán?
Ilyen egy alvó, keleti szobor.

Az ősi álom ez, mely a halálnál,
az éjjelnél is titkosabb titok.
Valaki itt van, s a túlpartra átszáll,
itt van, s a fénynek hátat fordított.

Mostan pedig beszélnek tán felőle.
Villámvonaton szállanak előre,
s ordítva zeng a földi tánc, a dal.

De ő az éj s halál eleven szobra,
úgy fekszik itten felmagasztosodva,
s az ágya csendes, fehér ravatal.

1910

Párizs

Most itt vagyok az aranykapunál.
Pilléreit búsan átkarolom,
és sírok és nagy szívvel jajgatok
fekete koldús arany romokon.

Félénk kezekkel hozzád tapadok,
fogadj be engem is, aranykapu,
virrasztástól vöröslik a szemem,
s a holnap, jaj, ki tudja, hova fú?

Kilenc évig bőjtöltem érted én,
kilenc tündértáj messzesége hítt,
régóta lestem holdas ablakon
kilencszer szép fehér tündéreid.

Add nékem őket. Víg bohóc leszek,
majd táncolok szökőkutak felett.
És bűvölő dalokat dúdolok,
hányom nekik a cigánykereket.

Gazdag szívem keleti gyöngyei
és színes álma mind aranyszemét,
te százszor áldott, százszor átkozott,
te szép és szörnyű, kiöntöm eléd.

Nézd, rádhajolok mostan szótalan,
csak koldus görbed ilyen csendesen.
Szobrok között síró szobor vagyok,
s két könnyező gyémántkő a szemem.

1910

Sírszobor

Úgy látom őt, mint tiszta, enyhe hölgyet
márványba vésve messze temetőn,
ki tragikus pózzal előregörbed,
és a síromra bámul könnyezőn.

Az életem felett kegyes sirangyal,
márvány és béke annyi láz felett,
kezében a szivével és egy karddal,
fehér lobogó és emlékezet.

Még bámulom a csókok temetőjén,
ha éles a holdfény, mint a verőfény,
s ilyenkor újra forral, újra hűt.

De ha remegve hajolok feléje,
valami megmozdul hideg kezébe,
s csontlegyezőjével államra üt.

1910

Leány

Ó, bánatom, te édes fiatal lány,
ki ittmaradtál vélem egyedül,
leányos bánat - vérszegény és halvány,
légy regemondó szebb idők felül.

A bánat: az leány. Leány: a bánat.
És lány az anyja, az öröm, a csók.
Légy mása most szép és gonosz anyádnak,
ki tégedet - és engem - elhagyott.

Letört apád szeresd. És ülj szegényes,
magányos abroszomhoz bús ebédhez,
s legyen szavad futó anyád szava.

Ártatlan álma bűnös életemnek:
vezess, vezess. És én is majd vezetlek,
mint tiszta lányát egy deres apa.

1910

A kulcs

Szobám kulcsát a tengermélybe dobták,
     és nem mehetek most haza.
Egy tenger lett a távol,
     és tenger szívem panasza.

E kulccsal zártam be aranyos üdvöm,
     e kulcs, e kulcs a babona.
Most kriptakulcsa életemnek,
     mit nem találok meg soha.

Azóta házam és hazám a tenger,
     s bennem a tenger szava él,
a titkom lenn a mélyben,
     s fejem fölött fütyül a szél...

1911

Lámpa a sötétben

Sötétbe keresem a lámpát.
Jaj, merre-merre lehet Ő,
a tűz-szivű, a fényt-vető?

Ha fénye gyúlna, újra látnák,
hogy ég aranyló élete.
Most néma ő is. Fekete.

Ott nyugszik önmagába zárva
homályos árnyak öbliben,
maga se tudja, hol pihen.

Ki a dicsőség: árnyak árnya.
Ki a világfény: béna, vak.
Ki az ige: most hallgatag.

Fény-álom árnyék-szemfedője,
holt lángok alvó tűzraja,
hajnalra vágyó éjszaka.

És mégse lobban tűz belőle,
bár mélye izzó kedvtöl ég,
beléje dermed a sötét.

1911

Az alkonyat

Az alkonyat leszáll a rétre, tóra,
édes poézis úszik: itt az óra
folytatni a még csonka sorokat.

Nyugodt mezőkön egymagába távol
nyitott szemmel jön a Viráglovag,
követve a rét rózsaillatától.

1911

Velence, déli harangszó

Az életemen érlelő tüzek.
Most itt a dél.
Ó tűz! ó szélcsend! ó fegyverszünet!

Nincs munka már, de a mező terem,
nő a virág,
s a hallgatás oly bölcs és végtelen.

Kikötöttem a tűz partjainál,
s a csend, a dél
egymásnak aranylabdát hajigál...

1912

A sötét szobában

Most újra itt vagyok. Jaj, ideértem
sok év után, sok-sok fényes-szobán,
emlékeim köszöntnek tétován,
még csendbe botorkálok a sötétben.

Még mindig az. Nyugodt fekete tükrén
felismerem magányos arcomat,
s hallom szivem minő bús hangot ad,
ketyegő panaszát az éjbe küldvén.

Egy régi mese folytatása ez.
E félelem, ez arc s ez árva nesz,
mely egyedül sír a világba halkan.

Előttem újra a sötét lepel,
de most tudom már, kicsoda megy el,
s hogy nem segíthet senki-senki rajtam.

1912