Gőgös, meddő virágok

Parasztvirágok és giz-gaz növények,
lármás-szavuak és naponta-termők
lepik el búsan a kertet, az erdőt,
s én átkozott, én büszke, köztük élek,

virág vagyok pedig mindörök óta.
Arisztokrata, gőgös, néma, meddő,
nincs is barátom, csak a szívtelen kő,
a csönd, az éj s a sár okos kigyója.

Száz évig várok, míg kelyhem megérik,
és várok újra, várok ezer évig,
de akkor aztán felfigyel a kert,

s reszketve nézi, hogy a pára vert
csönd-vázájában mint nyílik ki néma,
mély szenvedésem gőgös aloéja.

1913

Népszónok

Pillanatkép 1918

À la Manière de Rainer Maria Rilke

Nézzétek őt, mi mámoros, mi boldog,
hogy felmutatja óriás kezét
és a tömeg, a mámorába oldott,
vivó tigrisként tépné szerteszét,

ha nem beszélne úgy, ahogy akarja.
és most rekedten lázadásra hív,
mert ő a népnek tüdeje, az ajka,
az agyveleje és a szív, a szív,

amint az erkély fáklyalángos ormán
kitárja prófétás száját mogorván
s kiált vörösen, véresen vadul,

úgy, hogy meghallják égen és földön
s a csillagokon is, hogy mindörökkön
az ember szól s csak az ember az úr...

1918

A kalap

Egy kalapról szól ez az ének
s e pár együgyű fura rím,
figyeljenek reá szeliden,
ó hölgyeim és uraim.
Gazdája csákót tett fejére,
de ő a fogason maradt,
az előszoba fogasán volt
ez a kalap,
egy szürke, fess civilkalap.

Azóta várt, várt az urára,
unalmas volt az élete,
bélése csöndesen kifeslett,
szélét fehér por lepte be.
Bizony megvénült és megőszült,
olyan volt, mint egy lomha agg,
hogy bóbiskolt a bús homályban
a vén kalap,
a vén és elzüllött kalap.

Egy légy repült reája néha,
de mindjárt tovább ballagott,
majd egy dühös moly hullt beléje
s rágcsálta a rongy szalagot.
Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,
zizü, bölcsen ezt mondta csak,
s várt ősszel, nyáron és tavasszal
a jó kalap,
a jó és hűséges kalap.

Később édes lakást vett benne
egy önző és mogorva pók,
s ekkor kitörtek a szivéből
keserű, fájó, furcsa szók.
Mi lett belőlem boldog isten,
a sors haragja hová csap?
Voltam civilfej koronája
én bús kalap,
koldus és gyászoló kalap.

Múlt éjjel a gazdája távol
tűzben, viharban elesett.
A kalap szíve összedermedt
s sirdogált is egy keveset.
Aztán egy szél a földre lökte,
holdfényben égtek a falak...
Így halt meg az előszobában
szegény kalap,
szegény, szegény, szegény kalap.

1918

Írás régi könyvben

Csáth Géza

Egy régi könyvben megtaláltam
halvány irásod.

S úgy rémlik, hallom a sirodból
fojtott sirásod.

Pár kóta volt csak, egynehány szó,
egy régi jegyzet,

de a szivem följajgatott rá,
és fájni kezdett.

Úgy ültem ott, hamut kaparva,
kihúnyt tüzednél.

Kísértet járt ma a szobámban,
miért üzentél?

1921

A délután...

A délután, mint az üvegpohár,
amelybe semmi sincs, csak zúg rekedten.
Bús életem, te fájó és kopár,
mi lett veled, miért úgy verekedtem?

A fecske elszállt, késő őszre jár,
csak távíródrót feketél felettem,
s estére kelve köd van, csúnya sár.
Nincs több dalom és könnyem, berekedtem.

Most lenne ideje a víg szüretnek,
és téged a múlás fájdalma lep meg,
hogy egyet alszol s mindjárt itt a tél.

Lankadt lelkedre csüggedés alél,
és búcsúzkodón félálomba hallod,
hogy zengenek a messze-messze halmok.

1922

Szavak

Aréna - üdvözöllek.
Nagy mozdulattal, mint a régi aktor,
aki a hódolattól
súrolja bókoló kezével lenn a földet -
úgy üdvözöllek.

Ezrek,
kiktől a székek rengenek,
s pillér és vasgerenda reszket.
Te rengeteg.
Fő és szem és szív. Emberek.

Elétek tesszük szó helyett a tettünk,
mert nem henyéltünk sívó homokon.
S a romokon
mi építettünk.

Kőből, velőből
és gondolatból, mely mindig előtör.
Bár ín szakad és kedv éle csorbul,
s agyarog
a pusztulás is, hogy legyőzzön orvul.
Egy kéz mutat most. Fölfelé a porbúl,
magyarok.

A gyermek játszik, mint az ember,
s az ember játszik, mint a gyermek,
szóval, virággal, fellegekkel.
Kockát emel és szörnyű terhet.
S a vak
végzettel szembeszállva összerak
játékból játékházat,
csodálva, hogy az ábránd, a csaló tett
egyszerre kőbe dermedt
és való lett.

Itt lenni nem lehet, csak játszani,
és élni-halni nem, csak játszani.
Lakója nincs,
vendége van ezer,
s a szíve mind
egyszerre ver.
Így áll a nagyvárosba, hol a bérház
üvölt, s a kocsma lármáz.
A klinikák és temetők között
az égbenéző, ködbe-öltözött.
Babonás és csoda
tündéri palota,
mely sorsokat remekbe mintáz,
az álmainknak várfoka: a színház.

Tömeg, te óriás,
munkától és könnyektől glóriás,
melynek kiáltás örvénylik a torkán,
s a tapsa olyan orkán,
mely a fülünkbe mennydörög sokáig.
S ha hömpölyögnek habzó hahotáid,
kacagsz, akár csak egy vidám,
egészséges titán:
fogadd el ezt, hidd meg, titáni játék,
és játszadozhat véle a titán-nép.
De, félelmes, ne rémíts, mert mi félünk,
igazságos, igazságot ne ossz,
mert ki játékban igaz, az gonosz,
és mi kegyedből élünk.
Ezerfejű, ints az ezerfejeddel,
ezerszemű, nézd ezt és íme vedd el.
Ezerszivű, add az ezer szived -
s e ház legyen tied.

1922

Budai szegények

Mint épületből csákányok zajára
téglák közül ugrálnak ki a békák,
úgy rebbennek ki, gyorsan és ijedten,
mikor egy régi ház rossz hasadékát
megzörgeted, s bemégysz az udvarukba,
egy nyári ünnepestén, a szegények,
és egyre többen állnak körötted,
sok céljavesztett, elfelejtett élet.
Lassan, szelíden, vádlón integetnek,
kis, hallgatag, elszült csípőjű nők,
bolond legények és beteg, vak aggok,
mint angyali, halk összeesküvők.
Egy kisfiú, ki már tanulni fáradt
s viaskodik a számmal és betűvel
és az öreg varrónő, glóriásan,
egyetlen ezüst kincsével, a tűvel.
Mily messziről tekintenek feléd,
évezredek mélyéből, és mily ősi
közönnyel emelik a homlokuk,
a rettegésed régi ismerősi.
Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni,
mert lélek van az ő szemükbe, lélek.
Én féltem tőlük kisgyerekkoromban,
és most is félek. Egyre-egyre félek.

1922

Legenda

Egy régi délelőtt gyorsan berobbant
a hosszú, nagy szobába, mint a szél,
leült, vagy állt, vagy fájdította rokkant
szivét, s beszélt, úgy ahogy más beszél,

vagy hallgatott, vagy ment és lépte koppant,
egy cigarettát eldobott, s kevély
száját elhúzva kacagott, s a roppant
időben egyszer meghalt és nem él.

Csak ennyi volt. Ezt láttam. És kezembe
e sok-sok semmi most mégis ereklye.
Ő, mondja ő, azt mondja minden ő,

a toll, a száj, a húr, az utcakő,
azt mondja ő, mivel nyomába leng a
hír és halál. És az egész: legenda.

1923

Csonka szonett szívemről

Az éjjel fényes. Süt a hold.
Agyam hideg, akár a jéghegy,
a szájamon fáradt, sötét jegy.
Hosszú út multán ez a zsold.

Bús hívedet ne udvarold,
öreg barát, de tűzzel éledj,
és vess a csontvázamra még egy
vizsgáló orvosi mosolyt.

Mint Röntgen-fényben szívbajos
mezítlen állok, s nézem itt
az életem roncs kincseit,

és hallgatom, milyen zajos,
gyógyíthatatlan szívemet,
mely még a régi, szent beteg.

1924

Végrendelet

Odaadom a gyomromat,
emésszetek,
odaadom a szememet,
hogy nézzetek,
odaadom az izmaim,
akarjatok,
odaadom a fogaim,
hogy marjatok,
odaadom a füleim
és lessetek,
oda a lábaim, hogy el
ne essetek.
Odaadom a szájam is,
hogy egyetek.
Odaadom ruháim is,
s a kegyetek.
Odaadom a szívem is,
mely boldog hűtlen-híven is,
de a fejem, az én fejem,
azt hagyjátok meg énnekem,
a hajamat, amely selyem,
s királyi, koronás fejem!!!

1925

Mercurius

A Hold az eget fehérre meszelte,
Mercurius,
ő tündököl a messze végtelenbe.

Megvárta, hogy a nagy idő letelt-e,
s most fölremeg
az emberek előtt is tiszta lelke,
mert amitől függött a nyugta-kelte,
a gépezet
kétszáz évig forgott az ürbe fel-le.

Kopernikus volt, aki kieszelte,
s nem látta ezt,
de látom én most egy rövidke percre

a halvány Luna s Vénus közt a lenge,
híg éteren
búcsúsugárt hint méltatlan szemembe.

Nézd, már a nap fényes fejét leszelte.
Elmúlt ez is.
Holnapra testem, lelkem hol leszel te?

1926

Vonaton, forró délután

Az utasok feküsznek, mint a hullák.
Azt gondolom magamba hallgatag:
Mi lenne, hogyha élne kisöcsém most
s én ott feküdnék lenn, a föld alatt,
a föld alatt, hol nem virág fogadna,
de féreg, pondró rágna millió,
s nem ismerném a kedves drága testét,
mely édesebb, mint méz, tej és dió...

1926

Régi pincér

Egy kávéházba vetődtem éjjel,
egy régi pincér szolgált ki engem,
sok éve nem láttam, megőszült,

mint egy családtag, tudta mi történt.
Kávét hozott, képeslapokat,
sok cigarettát rakott elém.

Nem gyúlt meg a gyufa, ő segített,
nem értettem, mit olvasok már,
csupán az arcát néztem én.

Szórakozottan néztem az arcát,
s ő nézte az arcát az enyémben,
mint ki tükörben nézi magát!

1926

Apám a koporsóban

Apám, teremtőm, istenem,
míly semmi vagy
és én milyen istentelen.

Mert az, aki apátalan
a földgolyón,
Isten nélkül, magába van.

A messzeségből rám mered
szigoru-szép
s nagyon-nagyon ismert fejed.

Hol vagy? Felelj hát, merre vagy?
Hol a szived
s agyad, a fényes ember-agy?

Erős, lehetsz ily gyönge te,
hogy így heversz,
minden férfiak gyöngye, te.

Még hallalak, mint zivatart,
te óriás,
ki nemzett engem és akart.

Tanítottál itt az uton,
lásd, a halált,
azt is tetőled tanulom.

Arcomra húzva közönyöm,
az életet
s e leckét is megköszönöm.

Fölöttem téli szél visit,
kriptánk felé
előrelépek egy kicsit.

Nyugodtan járulok oda,
hisz ami vár,
csak ennyi lesz és nem csoda.

Te én vagyok és te vagy ott.
Most elhiszem,
most már tudom, hogy meghalok.

Apám, teremtőm, istenem,
míly semmi vagy,
és én milyen istentelen.

1927

Vázlat

Utállak étel, melyet megzabálok,
utállak condra, melyet viselek.

Téged szolgállak keshedő ebédem,
téged urallak foszladó ruhám.

Vagyok az ostoba anyag cselédje,
ki úr voltam a szellemek fölött.

Az életem már régen másoké lett,
s most másoké lett az én ételem.

Rabságomnak ki látja végre végét?
S ki látja meggyalázott arcomat?

Jaj énnekem, mert mérgez a falat már,
és fojtogat koldusi köntösöm.

1927

Hajam

Hajamnak ifjú, barna lobogója,
mint várak ostrománál hetyke zászló,
jaj, hogy lobogtál föl a csillagokra,
te csillagoknál gőgösebb, sugárzó
mi lett veled? Ezüsttel szórva lengesz
nagy homlokomra lágyan és alatta
szájam mosolyog bölcsen és megértőn,
mint a futó katonák fanyar ajka.

1927

Koratavaszi délután

Délután négykor lángol a város
sárga verőben. Gólyahírt kapni.
De legszebb virág az utcai villany,
mi téli szokással még kigyullad,
s versengve a nappal, üvegkocsányán
kibontja szirmát s lobog csodásan.

1928

Fohász

Vers, vers, ne hagyj el. Csak most maradj még.
Maradj, maradj itt. Voltál te nékem
kamasz-dicsőség, szívdobogtató,
vad kokain, mitől megbandzsult
részeg pupillám. De légy ma minden,
élet helyett élet, mert már a téli
holdfény inog a háztetőkön,
szél dudorász az utcacsatornán,
s úgy összeszűkül a világ köröttem,
úgy fintorognak rám a viszolygó
tárgyak, mint hajdan csecsemőkoromban,
amikor a sötétbe hagytak,
rémek között, s kimentek a szobából.

1928

Kérdések munka közben

Hányadik cigaretta az, amit szivok?
Merre füstölög el életem vonatja?
Hová robogok én a vak éjszakában?
Mily békés vetést gyújt lángra a szikrám?

1928

Kirakatok

Millió ízzel csiklandtok ti engem,
élet bolondos kis színházai,
csicsergő boltok. Ha járok az utcán,
dézsmállak titeket, mert csak játszva élek.
Habot eszem, szamócát, kaviárt,
üveg mögül labdázok, csengetyűzök,
irodalmat falok címszalagokról,
megmérgezem magam a patikáknál,
s egy reklámágyon sírva támadok föl.
Hő nyári délben gyakran meg is fürdöm,
kirakat-kádban, gömb-szappanokkal,
csorgatva a zuhanyt, locsolva lankadt
testem egy óriás lila szivaccsal.

1928

Tóth Árpád halotti maszkja

Ahogyan a szobrász
önti a gipszet
a halhatatlan
arcra, azonkép
öntjük mi céhesek-
mívesek szavunknak
anyagát, és várunk,
várunk, míg a kíntól
kővé nem mered.

Aztán karba mondjuk,
éltében áldott,
holtában is áldott,
tiszta, szemérmes,
mértékes, csöndes,
hallgató és bölcs,
méla tünődő,
árva, magányos,
igazi ember,
igazi költő.

Vér, a mi vérünk,
szerelmetes népünk
lelkétől-lelkezett,
isteni magzat,
gőgös basák és
talmi urak közt
igazi úr ő,
keleti herceg.

Itt fekszik az ágyon,
szemüveg nélkül,
kétnapos szakállal,
fekete-ősz hajjal,
bálvánnyá meredve,
viaszk-haloványság
örök pecsétjével
lezárva keményen,
művészi szigorral.

Nyakát kinyújtja
párnák dagályán,
ég felé feszítve,
olyan magasra,
mintha egy hosszú
végtelen-hosszú
rímet üvöltne.

1928

Politika

Beh jó volt hajdan lehúnyni a szemem,
s gondolni elalvás előtt az emberekre.

De láttam aztán őket együtt, együtt:
egy sziklaperemre hajtották a szekeret,
hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal,
föl a meredélyre az emberiségnek
szent szekerét, s mindenki kiáltott,
félre, ti gyávák, föl-föl előre.
Verték a lovakat, véres ostorokkal,
vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük,
és vérzett az emberek szeme is.

Majd láttam aztán őket újra együtt:
kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből,
s húzták lefelé, a szent szekeret
le a porba, piszokba, a semmi szemétbe,
míg lerogyott egy bűz-pocsolyába,
békák, dögök közé, és ott rekedt meg.
Verték a lovakat, kantárral, hevederrel,
sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk,
és sáros lett az emberek szeme is.

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem,
félek az éjben és félek a fényben,
jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?
Ha pedig valaki kérdi, hogy míly párthoz tartozom,
úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.

Egyedül megyek az utcán.
Lehajtom a fejem és sírok.

1928

Verssorok

Gyermekszoba

Sápadtan állunk a gyermekszobában,
várjuk haza, lessük az ajtót.
Autók bőgnek föl kinn az utcán,
mint őserdőben a tigrisek.

Anyám

Repülőgépek járnak az égen,
riadó vijjog Amerikából.
Anyám magába ballag az úton,
azon tűnődik, hogy esküvőjén
mirtuszkoszorú volt a fején.

Charing Cross

Hogy önti ki a dél e sok embert
alagutakból, autobuszokból.
Mennyi fej, kéz-láb, szív és végzet.
Meg kellene állani mindegyiknél,
mint egy-egy nagy műremek előtt.
Mért is nem kapható katalógus?

Anna

Azt hitte hajdan, hogy miatta
főbelövi magát egy katonatiszt
pezsgős éj után, vagy hogy valami
mégis csak történik vele.
Most könyvel. Hideg vízben mosdik.
Vasárnap sír a moziban.

Részegek

Gázlámpák mellett hánynak haloványan
rossz-szagú szörnyek, s fancsali arccal,
kigyúlt szemekkel, gyermeki csókkal
testvérré avatnak. Életük lóg ki
rongyos zsebükből. Ne nevesd őket.
Tán a halottak sokkal szagosabbak?
Előttük is emeld le kalapod.

Orient express

Sürgönyszalag röpköd a homlokukról
és messzeség. Akár az operahősök.
Fütyöl a mozdony. Életük libeg
az indulás wagneri pátoszában.

Freud

Zavart költők, ki meri őt dícsérni,
ki élettani bábként látja mindünk
üvegerünkben kék és piros vérrel?
Én, én merem a hősi hetvenévest,
káromkodó, agg szájának dicsőség.
Föld, tartsd erősen legnagyobb fiad.

Cigaretta

Ha rosszul kapcsol a központ,
vagy meghal valakid, rágyujtsz.
Mi is lennél már nélküle,
te modern ember? Kell ez a bűvös
dohányrúd, ez az áldozatfüst,
szájadba ez a vad parázs.

Fészek

Télen a fákon látszik a fészek,
mit észre se venni, hogyha visongnak
lármás fiókák nyáron a lombban.
Madártalan és lombtalan fa,
most látom én is az egykori fészket,
hogy messze repültek, s puszta az otthon.

Nénike nevenapjára

A szürke köznapok rendje után
mily ünnep ez a névtelennek.
Barátnői csodálják, hogy még megvan,
mert vajmi nehéz itten maradni.
Ő kávésfindzsák és torták közül
kidugja rég-elkallódott fejét,
s egyszer egy évben érzi, hogy él.

Rézkarc egy udvarházról

Gentry, ám még fél se: fertály
hejehujáz egyre herdál,
elvadult a régi kerttáj,
dobban a dob, kész a leltár.

Az idő hiába dorgál,
köztük mindíg pör, meg osztály,
az úrnő az utcán sort áll,
kastélyán bedőlt a portál.

1928