A krakkói vásárról jövő szepességi kereskedők, akik vaspántos nagy szekereikkel a karácsony előtti zimankós időben is vígan utazgattak a zordon Kárpát hegyszorosaiban, hírt hoztak Krakkóból, a lengyel király udvarából.

- No, most csípd meg, Peter Hans! - kiáltotta Kornádi, a piros képű, fehér szakállú, zömök késmárki takács, amikor fürgén leugrott a láda tetejéről. - Addig huzakodtatok az adóval, amíg a jó Szaniszló királyt megharagítottátok. Nagy mesterség volt, de sikerült. A király visszaállítja a régi törvényt. Újesztendőre itt lesznek Szaniszló emberei a leányainkért!

Peter Hans csak a régi közmondásban létezett, és így egyelőre senki sem felelt a késmárki polgárok közül, akik a messze földről jött takács fogadására összegyülekeztek. Kornádi Kassára, Budára, de még Bécsbe is eljárt a vásznakkal. Bár szeretett néha nagyokat mondani, mégiscsak ő hozta meg a nagyvilági híreket Késmárkra.

A fürge, öreg emberke, aki macskabőr bekecsében és vidrasüvegében szinte az egész világot ellátta már vászonnal, a Krisztus takácsa néven volt ismeretes. A jókedvű takács találta ki ugyanis azt a legendát, hogy a gyermek Krisztus szepességi vászonból kapta az első ruhácskáját. Azért nem kellett neki több élete folyamán. A vászonvégekre ékes bibliai mondásokat ragasztott, és öregkorára már annyira beleélte magát a legendába, hogy szemhunyorítás nélkül híresztelte, hogy az összes mennybéli szenteket ő öltözteti.

- Miféle régi törvényre gondol Szaniszló? - kérdezte összehúzott szemmel Parka János, a sánta szenátor, aki a kisujjában hordta az összes törvényeket.

Krisztus takácsa nem felelt mindjárt, azzal volt elfoglalva, hogy a derekáról leoldozza a széles bőrövet, amelyben az arany- és ezüstpénzt hordta haza a messze vásárokról. Nagyot fújt, amikor végre leoldta az övet, és a feleségének nyújtotta.

- Hej, nem tréfadolog tíz kiló aranyat cipelni Krakkótól Késmárkig! - dörmögte odavetőleg. - De hát mit csináljon az ember, ha már ezt hozza magával a mestersége? Igazam van, Parka szenátor uram?

- A törvényről beszélj nekem! - felelt a szenátor szigorúan. - A vásznakhoz érthetsz te, de a törvényeket már csak bízd rám, Krisztus takácsa.

Kornádi tréfás mozdulatokkal dörzsölte a derekát, és hamisan hunyorított a szemével.

- Van olyan törvény a Szepességben, amit te nem ismersz? - kérdezte ravaszkodva.

- Nincs. Nincsen olyan tekervénye, rókalyuka a törvényeknek, amelyeken én már ne jártam volna.

- No, hát akkor ezt fejtsd meg! - kiáltott diadalmasan a takács. - Szaniszló királynak joga van elvenni a tizenhat legszebb hajadont a tizenhat zálogban levő város leányai közül, amíg az esztendei adót be nem fizetjük Krakkóban a királyi pénztárba. Akkor visszakaphatjuk az ott levő leányainkat, de mindjárt újat is kell adni értük cserébe. A következő esztendő adója biztosítékául. Van ilyen törvény, Parka szenátor?

A sánta ember, akinek nagy eszét és furfangosságát talán még külső országokban is ismerik, összeráncolta a homlokát. A bal szemét lehunyta, a jobbat tágra nyitotta, mintha valami messze fekvő pontra célozna. A körülötte álló késmárkiak visszafojtott lélegzettel lesték a szavát.

- Hát van ilyen törvény - morogta csendesen a jogtudós. - Azazhogy csak akkor van, ha a jó Szaniszló így akarja értelmezni. A törvény szerint a lengyel uralkodónak joga van zálogot venni a városok legértékesebb portékájára az adók biztosítására. Egy bolondos Ulászlónak jutott eszébe, ha jól emlékszem, harmadik volt e néven, hogy a Szepességben azokat a fiatalasszonyokat találta legértékesebbnek, akik az oltártól tértek vissza. A király vitézei lesben álltak az esküvő alatt a templom kapujánál, és Ulászló nevében aranyos pecsétet akasztottak az újdonsült menyecskék derekára. És kocsiba ültették a zálogot. Egy év múlva az adófizető bizottság Krakkóban meggyőződhetett a pecsétek érintetlenségéről.

- No, most csípd meg, Peter Hans! - kiáltott közbe a Krisztus takácsa. - Hát aztán haragba estetek a királlyal, ha valamelyik pecsét nem volt ép állapotban? Talán törődött a király a szepességiek haragjával?

- Csendesen azzal a kis ésszel - felelt a sánta szenátor, és szokatlanul hosszú mutatóujját felemelte. - A mi őseink se estek a fejük lágyára. Szépen lehúzták a befizetendő adóból a feltört pecsétek árát.

A polgárok, akik eközben nagy számmal összegyülekeztek, helyeslőleg bólintottak. Az öreg Gábriel Péter (a híres borovicskafőző családból) csendesen közbeszólt:

- Az én nagyanyám egész életében büszke volt arra, hogy udvari dáma volt a lengyel királynál. A ruháiról, a bálakról, a táncokról eleget hallottam tőle sihederkoromban. Csak éppen az aranypecsétet kellett hordania a derekán. Annak a pecsétnek az épségétől függött, hogy fizet-e adót abban az esztendőben Késmárk. Az öreg Ulászló király integette is eleget a legyeskedő vitézeket: "Ne bomoljatok, urak! A késmárki adóm bánja meg!" Az öreganyám úgy emlékezett, hogy volt egy város a Szepességben, amely sohasem fizetett adót: Podolin. Valami nagyon ravasz eszű főbírája volt Podolinnak. Szerencsésen válogatta meg a zálogba küldött menyecskéket...

Egyik-másik polgár nevetett, és a fejét rázogatta. Fabriczius, az esperes, kivörösödött arccal vetette közbe:

- És nem akasztották fel a lábánál fogva azt a pernahajdert?

Az öreg Gábriel Péter vállat vont.

- Nem hinném - dörmögte. - Egyszer jártam Podolinban, és a templom küszöbén megálltam a híres bíró sírköve fölött. Az van a vörös márványra vésve, hogy a város esze és jótevője volt.

- Az akasztófáravaló! - morgott az esperes, a polgárok pedig elgondolkozva széledtek el. Egyes homlokok elborultak, máshol a szemek huncutul mosolyogtak. "Hejnye, hejnye!" - mondogatták az öregemberek.

- Hisz már járni sem tud a vénségtől Szaniszló király! - kiáltott fel elkeseredve Savniczai Pál, a város fiatal nótáriusa, akinek háromkirályok napjára volt kitűzve az esküvője Budeusz Annával, s így elsősorban ő forgott veszedelemben, ha a régi törvényt csakugyan életbe lépteti a király.

A városban futótűzként terjedt el a nagy újság, amit Krisztus takácsa hozott Krakkóból. Egyébről sem beszéltek az emberek, mint az adófizetés körül beálló változásról, és pokolba kívánták Lubomirski herceget, a Lublón székelő szepesi grófot, aki a jó szíve folytán elszegényedvén, többé nem tudta pontosan befizetni Krakkónak a Szepesség helyett az adót.

Délután három lótól vont szánon megérkezett Lőcséről Cornidesz Mátyás, az ottani főbíró, és a saját fülével akarta hallani a takácstól a krakkói újságot.

- Hm - mormogta a szakállába a lőcsei főbíró -, majd meglássuk, kell-e Szaniszlónak a púpos Fáber Friderika! Mert, szerencsére, az ő esküvője lesz az első az új esztendőben.

- Lőcsének még ebben is szerencséje van! - irigykedett a sánta szenátor, aki délután ott borozgatott a takácsnál. - Hiába, Lőcsére mindig az asszonyok vigyáztak. Asszonyszoknya óvta meg a veszedelmektől. Már a "fehér asszony" óta...

- Nono - morgott Cornidesz Mátyás -, Késmárk se sokat vethet a lőcseiek szemére! Csak emlékezzünk vissza a Jávorka hadnagy esetére. Mikor leány nélkül maradt Késmárk. Mind utánaszökdöstek a nyalka kurucnak.

Ki tudja, meddig tartott volna a vitatkozás a két nemes férfiú között, ha ebben a percben zajgás és lárma nem támad Krisztus takácsának háza előtt.

- Mi az? - ugrott fel Parka János. - Veszett kutya jár a városban?

(Kutyaharapástól lett a szenátor úr nyomorék. Azóta mindig kutyát látott.)

- Ej! - felelte a boroskancsó mellől a lőcsei főbíró. - A késmárkiak örvendeznek, hogy ezentúl nem kell adót fizetni.

A Krisztus takácsa a boltozatos ablakhoz lépett, és a körmével levakarta az ólomkarikás üvegről a téli zúzmarát.

- Valóban, egy csomó polgár közeledik. Szenátor uramat keresik. Erre, erre! - kiáltotta a takács, és zörgetett az ablakon.

A tölgyfaajtó, amelyre az inges Jézuskát faragtatta a takács (célzás a vászonra), felnyílott, és Fabriczius esperessel az élen, egy csomó polgár lépett a szobába. A férfiak arca piros volt a hidegtől. A bajuszok, szakállak fehérek a zúzmarától. A macskabőr bundák közül, íme, Budeusz Anna sugár, szép alakja bontakozik ki, amint egyik kezével öreg édesanyja, másikkal pedig szomorú képű vőlegénye karjába kapaszkodik. Az öregasszony arcán sűrűn folydogálnak a könnyek, az Anna gömbölyű mellét is elfojtotta a zokogás.

- Azért jöttünk szenátor uramhoz, mint Késmárk eszéhez - kezdte az özvegy Budeuszné -, hogy megkérdezzük: el kell-e menni Annának Krakkóba?

A sánta jogtudós hunyorgatott a szemével.

- Elmenni, mondom, nem kellene, de ha a király parancsolja, elviszik.

- Hát azt én nem engedem! - felelt harciasan az özvegyasszony.

- Én kardot fogok a rablókra! - erősködött Savniczai Pál, a vőlegény.

- Bolondság, bolondság! - kiáltott a szenátor. - A királlyal akartok perlekedni? Szépen vagyunk. Hát bedugultak már a koponyák Késmárkon, hogy efféle szamárságokkal zavartok meg gondolkozásomban? Nem látjátok, hogy gondolkozom? - Pedig csak a boroskancsót láthatták az asztalon. - A királlyal szép dolog verekedni, hisz magam se vagyok annak elrontója. De itt már elhibáztátok a dolgot, ti késmárki anyák. Miért szültetek a városnak csupa békességkedvelő takácsot, szűcsöt, ötvös-polgárt? Miért nem csupa katonát? A takácsnak a lábában van az esze meg az ereje, amivel a szövőgépet hajtja...

- Ezt csípd meg, Peter Hans! - dörmögött a Krisztus takácsa. - Ér annyit a vászon, mint a dohos törvénykönyv.

- Csend legyen, mikor én beszélek! - kiáltott a sánta Parka, és hirtelen ravaszul elmosolyodott, mintha most jutott volna valami az eszébe. - Különben mit rontjátok itt a levegőt, vénasszonyok meg szakállas polgárok, akik az ördögnek sem kelletek, nemhogy Szaniszló királynak! A leányzót kérdezzük meg elsősorban. Fiacskám, Annuskám, keresztapád kérdi, hogy el akarsz-e menni Krakkóba egy esztendeig udvari dámának, szép selyemköntöst viselni, és az aranypecsétet hűséggel megőrizni?

Budeusz Anna eltakarta hamvas, pirosas arcát, és kék szemére lebocsátotta a fekete szempillákat, mint a fátyolt.

- Vigyázni fogok a pecsétre! - mondta szemérmesen.

- No, hát akkor menjetek haza! - szólt Parka szenátor.

- Anna, Anna! - kiáltott kétségbeesve a fiatal nótárius. - Hát elhagysz?! Ezt érdemeltem tőled? Mindjárt kitépem a hajad!

De ezt már özvegy Budeuszné sem tűrhette szótlanul.

- Jövendőbeli vőmuram! - kiáltott éles hangon. - A leányom még az enyém! Krakkóba fog menni, mert a törvény azt parancsolja. Tudom én a törvényt. Boldogult uram esküdt polgára volt Késmárknak.

A polgárok kitisztultak a szobából. Az urak ismét helyet foglaltak a borosasztal mellett.

Cornidesz Mátyás a Parka kupájához ütötte a magáét.

- Ne búsuljunk, szenátor uram. A szoknyák Késmárkon is szoknyák maradnak.

A sánta Parka tréfás szomorúsággal öblítette a torkát.

- Mit csináljanak a szegény szoknyák? A magyar királynak nem kellenek. Egészben véve nem kellünk neki. Hát oda megyünk, ahol egy másik királyt találunk. Ahol legalább pillangós papucsot húznak a leányaink lábára.

Januárius első hetében, amikor öles hó borítja a Szepességet, a lublói úton egy táborra való szánt vittek csengős, hosszú szőrű, hegyi lovak. A tizenhat szepességi város küldte Szaniszló királynak a zálogba kért tizenhat hajadon-asszonyt. Az újdonsült menyecskék, amint esküvőjük után a templom küszöbét átlépték, a derekukra kapták a lengyel királynak aranypecsétjét. Annak a pecsétnek sértetlennek kell maradni egy esztendő múltával, amikor a szepesiek elhozzák az adójukat, cserében a leány-asszonyokért.

Jól kigondolták ezt a törvényt. A lengyel király jobban nem biztosíthatta be az adóját. Mind a tizenhat városban ott maradt a fiatal férj, aki legfeljebb a kezét érinthette meg addig a feleségének, ott maradtak a síró-rívó anyák, apák, búsongó atyafiak. Szaniszlónak nem kellett gondolnia azzal, hogyan hajtják be az adókat a kapitányai. Behajtották azt az ottani atyafiak, apák, férjek, csakhogy visszakaphassák a menyecskelányt Krakkóból.

A szánokat, amelyeken a drága portékát szállították, egy szakasz királyi vitéz kísérte, mint az aranyat, bort vagy puskaport szállító szekereket. A kárpáti haramiának sincsen korhadt fenyőfából a szíve. Ezért a portékáért is megkockáztathatja a koponyája épségét. A lovasokat Kozsnyiczki, a királyság legöregebb hadnagya vezényelte, akinek bölcs mérsékletében, valamint furfangos tapasztalataiban egyaránt meg lehetett bízni. Kozsnyiczki József valamikor a lublói kapitányságnál szolgált, de ott kellett hagynia szeretett urát, mert éhen halt volna mellette. Ismerte a hegyvidék minden zegét-zugát. Nemegyszer füstölte ki legényeivel a föld alatti barlangokból a rabló bojnyikokat, hamispénzverőket. Csakhogy már annyira öreg volt, csupán a ló hátán tudott megülni. Ha a földre állították, lassacskán úgy összeesett, mint egy ócska bunda.

A szánokban vitték a leányok kelengyéjét, a finom vásznakat, három nemzedék előtt hímzett ingvállakat és régi selymeket, amelyeket még kóborló zsoldos katonák adtak el a szepesi polgároknak. A kelengyésládán a város pecsétje. A láda tetején a zálogba vetett menyecske, mellette valamely hatósági férfiú - a város bírája vagy szenátora, aki arra vigyázott, hogy Krakkóig, a hivatalos átadásig épségben maradjanak a pecsétek, a ládán is, a menyecskén is. Azután már Szaniszló felel a dolgokért.

A késmárki túszt, Savniczai Pálnét, született Budeusz Annát Parka János, a sánta szenátor kísérte el a nagy útra. Félig-meddig atyafiságban is volt a menyecskével, hiszen a keresztlánya volt, meg aztán ő volt a legbölcsebb ember ez idő tájt Késmárkon.

- Úgyis előre tudom, hogy a mi lányunk lesz a legszebb a tizenhat között - vélekedett a tudós ember -, mert hiszen bolondok a szepességiek. Azt hiszik, hogy a menyecskék pecsétjét azoknak csúnyasága vagy kelletlen volta őrzi meg. Pedig az ördög bújjék bele, a csúnya asszony hamarább feledkezik meg magáról, mint a nagyon szép.

A késmárkiak nem értették ugyan teljes bizonyossággal a sánta Parka logikáját, de már megszokták, hogy a szenátor gondolkozzon az egész város helyett.

Parkának igaza volt. Amint a különböző városokból érkező szánokat összeterelték a lublói kapitányság előtt a Szaniszló király vitézei, a szenátor csúfolódva felkiáltott a leányasszonyok láttára:

- No hiszen, el is megy örökre a gusztusa Szaniszlónak az újmódi adófizetéstől! Most már rendben vagyunk, Anna. Ez a tizenöt hajadon-asszony mind reád fog vigyázni, a legszebbre. De azért te is vigyázz magadra.

A leányok a szalmaözvegy Lubomirski kapitány asszonyának szobáját foglalták el. Ott nagy tüzet gyújtottak nekik, mindegyik fogadott apa gondoskodott a városa leányának élelmezéséről, aztán hármas pecsétet ütöttek a bezárt ajtóra. Mikor Kozsnyiczki hadnagy odanyomta a pecsétjét a kulcslyukra, tréfásan felkiáltott:

- Mit ér ez, ha a kürtőn mégis bedúdol a szél? A szélnek is van szárnya.

- Kár a viaszkért! - mondta kérkedve a sánta Parka. - Én a sötét erdőben egyedül sem félteném a késmárki zálogot.

Az udvaron tövestül kivágott fenyőkből akkora tüzet raktak a vitézek, hogy a polgárok a várost tűzveszedelemtől féltették. Ott óvakodtak késő éjszakáig a tűz körül, nehogy belekapjon a láng a háztetőbe. A katonák sütöttek-főztek, egy hordó bort megittak, és jóízűen aludtak a frissen esett hóban.

Reggelre ébredve, nagy ünnepélyességgel leszedték a pecséteket az ajtóról, ahol a leányok el voltak zárva. Megszámlálták őket. Csak tizenöten voltak. A lőcsei zálog, a kissé ferde hátú Fáber Friderika hiányzott.

- Tyű, a ponciusát! - kiáltott Kozsnyiczki hadnagy. - Hová lett a leányasszony?

Estelneki Veronika, a bélai kocsigyártó leánya (aki özvegyasszony létére, a bélaiak furfangja révén, másodszor ment férjhez) a legöregebb volt közöttük, ő világosította meg a rejtélyes esetet.

- Alighogy lefeküdtünk, elaludt a tűz a kandallóban, és a szelet hallottuk énekelni. A szél dúdolásába egyszer más hang is vegyült. Mintha kis citerát pengetett volna valaki a háztetőn, aminek olyan furcsa hangja volt, hogy lúdbőrös lett tőle a hátam. Mert én ismertem már ezt a citerahangot. Akkor hallják az asszonyok, leányok, ha nagyon szerelmesen gondolnak valakire, és félig álmodnak, félig ébren vannak. Ettől a zenétől lesznek holdkórosok a fiatal leányok. Erősen betakaróztam, és a fülemre tapasztottam a két tenyeremet. De a szemem nem bírtam behunyni semmi áron, mert a telihold a szobába világított. A leányok mind nehezen lélegzettek álmukban, és ahányan voltak, annyit sóhajtottak. Egyik-másik zokogott alvásában, némelyik csendesen kacagott, mintha csiklandoznák. A Fáber Friderika meg egyszer csak felkelt a helyéről, és egyenesen a kürtőnek tartott, és felkapaszkodott a sonkafüstölésre való vasrudak között...

- Persze, mert holdkóros! - kiáltott fel a nagy szakállú Cornidesz, a lőcsei bíró. - Odahaza is kisétál a háztetőre.

- Nem kell ahhoz holdkórosnak lenni - felelt csendesen a dupla Veronika. - Az után a zene után elmennek az egészséges lányok is.

Kozsnyiczki hadnagy káromkodva verdeste kardjával a padlót.

- Mondtam ugye, hogy a kéményt bepecsételjük! Ismerem én már az effélét. Hajdanában, mikor még voltam valaki, minden valamirevaló leány holdkóros volt a Szepességben... Mármost hogy menjek én a Szaniszló király elébe a megdézsmált portékával?

A háznép szerteszéjjel futott az eltűnt leányasszony keresésére. Végre valahol a padláson megtalálták, medvebőrök között aludva.

- Mi van a királyi pecséttel? - kérdezte nyugtalankodva a hadnagy.

Cornidesz uram diadalmasan kiáltott:

- Érintetlen! Az a bolond holdvilág volt az oka mindennek!

A vén hadnagy dörmögött valamit, aztán rendelkezett a továbbutazásról.

A sánta Parka János babuskálva ölelte meg a keresztlányát.

- Lám, neked ugyan citerázhatnak, lelkem, mert te okos vagy! - mondta.

- Ma éjszaka is Pállal álmodtam, mint mindig - felelt szemlesütve Budeusz Anna.

- Még egy esztendeig mindig vele kell álmodnod.

- Vele fogok álmodni!

- Már csak azért is, szívecském, hogy a Krisztus takácsának ne legyen igaza!

A szánok útra keltek, miután a törpe nagyságúra összeesett Kozsnyiczki hadnagyot a nyeregbe emelintették.

- Holnapután Krakkóban vagyunk - mondta a sánta Parka szenátor.

- Beletelik abba egy hét is - dörmögte a hadnagy. - A Kárpátok közt nem lehet úgy utazgatni, mint a késmárki piacon. De nem baj! Csak túladjak már egyszer ezen a veszedelmes portékán. Szívesebben kísérnék puskaporos szekereket, amelyeken a kocsisok pipáznak! Öreg Kozsnyiczki! Hitted volna valaha, hogy tizenhat menyecskét mernek rád bízni?

A csengős lovakat nagy hejahóval biztatták a szánkósok. A bundákba burkolt leányasszonyoknak csak az orra piroslott ki a kendőkből.

Szaniszló királyt felköltötték álmából. (Mert hiszen mindig csak aludt a jó király!)

- No, mi az? Tűz van? - kérdezte, mialatt ujjával felfelé nyomogatta vastag szempilláit.

Gróf Soltyk, a kincstáros, a kulcsait csörgette.

- Itt van a szepességiek záloga. Odalenn állnak az udvaron. Hová csukjam őket?

Szaniszló az ablakhoz tolatta öblös karosszékét, és csendesen elmosolyodott, amikor az udvarra pillantott.

- Nono - dünnyögte -, nem is mond bolondot az a régi törvény. Nini, van közöttük csinosabb formájú is! Aztán milyen büszkék a pecséteikre!

- Hová csukjam őket? - tudakolta ismét Soltyk.

A jó király elcsodálkozott.

- Ugyan miért csuknád be őket? A macskáimat megették a kutyák. A kutyákat széttépték a medvék. Csupa unalom az életem. Hát csak hagyd őket szabadon. Hadd szaladozzanak itt körülöttem. Se nem árt már, se nem használ. Meg aztán magam vigyázhatok az adóimra!

Egyszer írtam valahol Kornádi Péterről, a Krisztus takácsáról, akit idősebb korában már nem is neveztek másképpen, sem Lőcsén, sem Budán, sem Krakkóban, mint azon a néven, amelyet önmagának kitalált: Krisztus takácsának. Kornádi szerint a kis Jézus gyermekruháit szepességi vászonból szabták, azért nem kellett neki több ruha életében.

Kornádi vaspántos szekerével harminc esztendeig járta az országutakat. Ismert minden fát, minden bokrot, de minden fogadósnét is a két királyságban. Kora tavasztól késő télig, amíg csak járhatatlanokká nem váltak az utak a Kárpátban (Krakkó felé) vagy a Hernád völgyében (Buda felé), Krisztus takácsa egyik vásárról a másikra utazott. Haza csak portékáért járt, ha a ládái kiürültek. Lőcsén a felesége felügyelete alatt dolgoztak a legények, a kassai kaputól jobbra eső földszintes házban.

Egy napon, tavasz felé, amikor Krisztus takácsa kezdte elhagyogatni téli szokásait - a látogatásokat azon polgárok házainál, ahol bort mértek, és szállást adtak a vándorlóknak, és valami kocsmai szag volt a házban, amit Kornádi életében nagyon megszokott, ahol könyökre dőlve hosszasan lehetett mesélgetni külső országok vásárairól, fogadóiról, királyairól - ott egy napon kihúzogatta fejét a vidrabőr süvegből, és megnézte a Hain-féle kalendáriumot.

- Két hét múlva vásár van Krakkóban! - mondta, és elszíntelenedett, öreges arca kipirosodott. A macskaprém bekecsét, amelyet egész télen viselt, kigombolgatta, és egy délutánon meghívta borozásra Hufnágel Józsefet, a híres lőcsei kovácsot. A félszemű kovács, ha egyszer ránézett egy szekérre, még a meglazult szegezést vagy vasalást is meglátta. A takács nagy vasas szekere sohasem gurult ki addig Lőcséről, amíg Hufnágel helyeslőleg nem biccentett a fejével.

- Megnézem a zálogba vetett lányokat, ha már Krakkóban leszek - dörmögte a takács. - Vajon hogyan vigyáztak a gondjaikra bízott aranypecsétekre?

Hufnágel szótlan, mogorva ember volt, aki ha beszélt is, a bekecséhez szólott csupán. Morgott valamit az ökörbőrnek, amelyből mellényét szabták. Krisztus takácsa, aki nagyon szeretett asszonyi dolgokról locsogni, különösen mióta nagyapává tette a férjes leánya, jóízűen csemcsegett a szájával.

- Mert én már csak sehogyan sem hiszek az asszonyfélének, amíg a kocsiúton által tud menni. Láttam én Nürnbergben azt a lakatot is, amelyet valamely bolond gróf talált ki a felesége megőrzésére, amíg ő a Szentföldön járt. Hát azt a lakatot is ki lehetett nyitni. Hát még a Szaniszló király úr pecsétjét hogyne lehetne megbolygatni a menyecskék derekán!

Hufnágel beleszólt a mellénye zsebébe.

- Azt mondod, hogy a király már öreg ember? Nono, hiszen nem is a királyról van itt szó, hanem azokról a fiatal leventékről, akik a kulcslyukon szoktak bejutni az asszonyi szívekbe, ha eresztik őket! Azt mondod, hogy akkor nem fizetnek a tizenhat városok adót? Hát hiszen eddig se fizettek. Majd én megvizsgálom ezt az ügyet. Az én eszemen ugyan nem jár túl semmiféle leányzó. Ismerem őket, mintha apjuk volnék.

Ilyenformán történt, hogy egy tavaszi napon Krakkóban, királyi kertek között, abban a kerti házban, ahol a jó Szaniszló király a zálogba vett szepességi lányokat tartotta, nyomakodik ám befelé egy vidrabőr sapkás, sárga topánkás öreg emberke, és nagy óvatossággal pislant be az aranybrokát függönyök mögé. Hogy jutott idáig? A szepességi kereskedők mindenhová bejutottak, ahová akartak. Mindegyiknek volt a derekán egy bőröv. Abban az övben hordták Európa összes királyait, császárait. (Természetesen csak tallérokon.) Csak a megholt királyok gömbölyű szeme látszott rosszallást kifejezni a folyosói képekről. De hát a híres Ulászló sem vághatta most tollas süvegét a takácshoz, mint száz esztendő előtt Lőcsén Zsigmond király az udvari bolondjához.

Egy nehéz, hímzett kárpit mögött (amelynek hímzéséből Krisztus takácsa fejcsóválva olvasta ki a szepesi városok címereit: "Nini, a lőcsei oroszlánok is itt vannak; szorgalmasak a leányaink!") rátalált azokra, akiket keresett. Fekete medvék bőrével bevont teremben együtt ült a tizenhat leány egy oltárterítő körül, amelyen csevegve, nevetgélve hímeztek.

Kornádi egy darabig észrevétlenül álldogált a függöny mellett, és ravaszkás szemei fürgén gurultak végig a leányokon. Nini, némelyik hogy megfogyott! A másik meg meghízott. De az aranypecsét a Szaniszló címerével még mindegyiknek ott függött a derekán. Mikor már jól szemügyre vette őket, csöndesen, reszelgetve köhécselt. A tizenhat leány egy szempillantás alatt felrebbent, mint megriasztott madárcsapat.

"Vajon felrepülnek-e akkor is, ha egyesével vannak?" - kérdé magában a takács.

A bélaiak túsza, Veronika volt a legbátrabb közöttük, mert hiszen ő már özvegyasszony volt. Felkapta a nagy selyemmetélő kést, és a levegőbe emelte. A többiek ijedt sikoltással bújtak el Veronka szoknyája mögött.

Kornádi csendesen, döcögve nevetett:

- Nono, kis bolondok, hát már Krisztus urunk takácsától is megijedtek?

- A' bizony! Kornádi bácsi van itt! - kiáltotta el magát valamennyi leányasszony, aztán szerteszéledtek. A bélai "zálog" bizonyos csalódottsággal eresztette le a színes kövekkel kirakott kést.

- Csak a lőcsei takács - mondotta. - Asszonyok, folytassuk a munkát.

Kornádi uram ismerte ezt a fogadtatást. Régi idő óta fogadják őt ilyenformán a fiatal nőszemélyek. Csendesen odahúzódott az oroszlánkarmokon nyugvó asztal mellé, és a süvegét a kezében hintáztatta.

- Hát mit csináltok? - kérdezte, de nemigen várt feleletet, mert a szeme úgy járt-kelt a leányok között, mint a rókáé. Még a fél bajusza is megmerevedett a kíváncsiságtól.

Veronka szigorúan emelte fel a fejét.

- Hogy mert ide belépni? Itt tilos férfinak járni.

Krisztus takácsa szelíden legyintett.

- Ugyan, ne bolondozz, lelkem... Hisz tudod, hogy Kornádi uram nemcsak az esküvőket, de a temetéseket is számon tartja! Ott voltam az első urad temetésén, a második esküvőjén. Nem való vagy te ide, az egynapos hajadonasszonyok közé!

Veronka dacosan harapott a szája szélébe.

- Azért Kornádi uram sem tud mindent. Vannak ám csodák is a világon!

- Vannak hát! - hunyorított a szemével a takács. - De a csodák nem viselnek szoknyát.

Szórakozottan, csendesen görgette a szavakat, mert a szeme hirtelen megakadt valamin. Azon, hogy Nezsideri Katherina (férjezett Sperfógel Jánosné), a lublói zálog, nagyon is mélyen hajol az oltárterítő fölé, s halovány arca mintha haloványabb lett volna egy árnyalattal, mint az előbb volt. Nini, a két ajka pedig mintha reszketne vagy mozogna, mintha sebesen mormogna valami imádságot magában!

A takács atyafiságban volt az egész Szepességgel. Szegről-végre rokona volt a lublói zálog is. Hümmögve és vigyázatosan lépkedett körül a fényes pádimentumon, és mintha csak véletlenül tenné, a Katherina háta mögött nagy figyelemmel kezdte vizsgálni a hímzett oltárterítőt. Pedig a leányasszony kis fülét nézte, amely egyszerre lángba borult. Halkan Katherina fülébe súgta:

- Gyere a kertbe... Üzenetet hoztam.

A ferde vállú Fáber Friderika mintha három hónap alatt kinőtte volna a testi hibáját. A Budeusz Anna szeme pedig úgy villog, mint egy drágakő, és az orra cimpái szinte reszketnek. "Ennek is hosszú lesz az esztendő" - dörmögte magában Kornádi uram, amint a kertben a fehér derekú, öreg nyárfák alatt álldogált.

Egyszer valóban jött futva Sperfógel Jánosné. Még a sietség sem tudta kipirosítani kékes, halovány arcát. Szinte rémülettel emelte fel a két fekete szemét a takácsra.

- Istenem - rebegte elfulladva -, tán az uram üzent valamit?...

A Krisztus takácsa komoran nézett a leány arcába.

- Nem üzent. Hanem mit üzensz te neki?

A leány körülnézett, aztán remegő keblére szorította a két kezét.

- Azt üzenem neki - kezdte tompán -, hogy nem érdemlem meg az imádságát érettem, még a másvilágon sem.

Krisztus takácsa olyant káromkodott, mintha a kocsirúd tört volna el. Haragosan bökött az ujjával Szaniszló király pecsétje felé.

- Igen, még itt van - susogta a leány. - De nemsokára letépik rólam, és seprővel kergetnek Lublóig az udvari pecérek.

- Aztán? - dörmögte elfordított fejjel Kornádi.

- Aztán... talán leüti a hóhér a fejemet, mint gyermekkoromban a mézeskalácsosnéét...

A takács haragosan szívta a fogát.

- Persze, persze... A törvény rendeli.

Topogott a lábával, és azon vette magát észre, hogy izzad az üstöké a süveg alatt.

- Hejnye! - kiáltotta. - Ez már cifra dolog.

A leányasszony imádságra kulcsolta a kezét.

- Segítsen rajtam, Kornádi bácsi!

- Én segítsek?! - zörrent fel a takács. - Én?! Hát azért töltöttem el becsülettel az életemet? Azért?

A leányasszony gyorsan beszélt:

- Van egy öreg nénikém Podolinban. Oda szeretnék jutni hozzá. Ő már nem lát, ő már nagyon öreg... És én a cselédje leszek a nénikének.

- Hisz már unokáim vannak - mentegetőzött Krisztus takácsa.

- Eggyel több unokája lesz.

- Aztán, ha megtudják...

- Soha senki sem tudja meg. Csak most segítsen innen kiszabadulnom.

Krisztus takácsa hatalmasan kezdte rázogatni a fejét, és olyan furcsán káromkodott, mint még soha az életében. A halovány leányasszony megragadta a kezét, és megcsókolta.

- Ezentúl mindig csak imádkozni fogok Kornádi bácsiért... Hogy az üzlet jól sikerüljön.

- Nono - morgott az öreg. - Az üzlet nagyon meggyengült... Hát ha megismered a szekeremet a vásáron, ha alkonyattal elbújsz ott a bundák közé, ha... Az ördög vigye el, hát miért nem vigyáztál arra a pecsétre?

Amikor Krisztus takácsa végre elhagyta a jó Szaniszló király kertjeit, levette a süvegét, és megsimogatta izzadó üstökét.

Hátranézett a kastélyra.

- Vajon hány lányt fogok innen elszöktetni addig, amíg letelik az esztendő? - dörmögte.

Az esztendő fordult, még Krakkóban is, ahol a jó Szaniszló király aludt a részére épített karosszékben. Egy napon Soltyk gróf azzal a hírrel ébresztette fel, hogy itt vannak a szepességi követek.

Eljöttek a zálogban levő lányaikért, meghozták cserébe a hátralékos adót.

- Még ebédelni sem értem rá - mondta Soltyk gróf -, amíg a tallérokat végigharapdáltam. Az idén csupa jó pénzt hoztak a cipszerek.

Szaniszló király nyújtózkodott.

- Helyes. Hát add nekik vissza a lányokat. A Parka szenátornak pedig adjátok oda a kékróka dolmányomat, amelyre régen fáj a foga Parka uramnak.

Soltyk gróf csak nem sietett eleget tenni a király parancsának. A hosszú, lecsüngő bajuszát húzogatta az ujjaival, és egyik lábáról a másikra nehezedett.

- Nos? Talán megette a moly a dolmányt? - kérdezte Szaniszló.

- Más baj van - felelt a királyi kincstáros. - Számba vettem a leányokat. Hát három hiányzik közülük. A lublói zálog, Budeusz Anna és a bélai borovicskafőző leánya, Gábriel Veronika. Nyomtalanul eltűntek.

Szaniszló csendeset káromkodott.

- Vajon melyik hadnagyom szerette el az adómat?

Soltyk gróf vállat vont.

- Ezt már nehéz volna kideríteni. Egy esztendő nagy idő. Sok hadnagy megfordult azóta Krakkóban.

- Talán Kozsnyiczki?... - vélekedett a király.

Soltyk legyintett.

- Kozsnyiczki már csak hallomásból ismeri az asszonyokat. Hanem kínpadra vonattam a kapusokat, és azok bizonyos sárga csizmás emberről, a Krisztus takácsáról vallottak. Az legyeskedett a zálog körül.

- Krisztus takácsa?! - kiáltott fel Szaniszló. - Ismerem a vén kópét. Nemrégiben ingeket hozott nekem. Igazad van, nagyon furcsán áll a szeme annak a takácsnak a koponyájában. De most ne háborgassatok tovább. Adjatok még egy dolmányt Parka szenátor uramnak. Az majd eligazítja a dolgot. Dixi.

Ezután már senki sem szólhatott a jó Szaniszló királyhoz. Parka uram megkapta a kékróka mentéket, aztán valahogyan elcsalogatta a fejüket vakaró követeket a királyi udvarból. A sánta szenátor nagyeszű ember volt. Tudta, hogy áldozatot kell odadobni, ha a szenvedélyek fenevadjai dühöngenek.

- Mit akartok a jó Szaniszló királytól? - monda útközben. - A király bizonnyal vigyázott a leányainkra, amíg ébren volt. De ő is csak ember. Az éjjel álommal lepte meg, a bor leterítette lábáról, mert a bor a legerősebb emberrel is elbánik. A Krisztus takácsa a ludas ebben a dologban. Azt kell elővennünk. Hová tette a leányokat?

Poprádi Pál, a podolini takács, legyintett a kezével.

- Krisztus takácsa most valahol a bécsi vásáron árulja a vásznat.

Parka szenátor felemelte hosszú mutatóujját.

- Valóban, ez ellen nem lehet kifogása senkinek. De a leányokat csak nem vitte magával Bécsbe? Menjetek csak haza a Szepességbe. Én még itt maradok. Majd kiszagolom én, hogy hová tette Krisztus takácsa a leányainkat.

A követek tehát hazavitték a megmaradott tizenhárom leányasszonyt. Hej, büszkék is voltak most még a ferde vállú Fáber Friderikára is. A szánok csilingelve nyargaltak ki a városból.

Utolsónak a lublói főbíró maradt - neki egyedül kellett hazatérni.

- Parka uram, engem tömlöcbe vetnek, mire hazaérek Lublóra - mondta a főbíró. - Az adónk itt maradt, a leányunkat pedig nem viszem haza. Jó lesz, ha pallost nem kérnek a fejemre a lublóiak.

A sánta szenátor sóhajtott:

- Hát az én keresztlányom, a kis Budeusz Anna, talán megéri ezt az én szürke fejemet? Dehogyis megyek én nélküle haza. Inkább a Dunajecba ugrom, ahol a leggyorsabb az ár. Azt fogom csinálni, hogy elindulok a takács rókanyomán. Valahol elrejtette a lányokat. A tanyát kell megtalálni. Akkor aztán rendben leszünk.

- Segítségedre leszek - ajánlkozott Prihoda, a lublói főbíró.

- Az nehéz lenne. Majd én csak magamban kelek útra. Kornádi uram ravasz ember, de Parka szenátort sem a gólya költötte. A sánta kopó is megfojtja a rókát - mondta Parka uram, és biztatóan hunyorított a szemével.

A lublói főbíró elhelyezkedett a szánon, és elgondolkozva nézett a messzi havas országútra.

- Ebben a hósivatagban akarod te megtalálni a Kornádi nyomát?

- Már meg is van! - kiáltotta Parka, a gondolataiból felriadva. Titokzatosan nevetett. - Hejnye, hejnye, a vén gazember!... No, jó utat, Prihoda, és meleg bort a Vöröstoronynál.

- Majd iszom az egészségedre!

A lublói szán csilingelve vágtatott ki Krakkóból. A téli nap még magasan állott a székesegyház tornya felett. A szenátor kiszámíthatta, hogy a lublói főbíró alkonyatig elérkezik a Vöröstorony fogadójáig, ahol a határon átkelők az éjszakát szokták tölteni. A lengyel fogadósné majd megvigasztalja a bírót. De ki vigasztalja meg a búsongó Parka uramat? A Három muskétároshoz címzett bormérőházban egy darabig csak elgyönyörködött a kékróka mentékben. Forgatta őket jobbról, balról.

- Hej, mégiscsak jobb királynak lenni! - dörmögte magában.

A sarokban egy vándor katona üldögélt. Csillogó szemmel nézte az is a mentéket. Azzal beszédbe ereszkedett a szepességi szenátor.

- Honnan jössz?

- Stockholmból.

- Hová mégy?

- Ha én ezt tudnám! Megyek addig, amíg valahol háborút találok. Ahol megint kardot meg zsoldot kapok.

Parka szenátor megnézte jól a vándor katonát. Vasderesképű, széles vállú, faltörőkos-fejű ember volt. Szürke szakálla olyan volt, mint a tigrisé.

- Ha neked adnám a bundámat, eljönnél velem éjszaka a Kárpát közé? Lehet, hogy golyót kapunk vagy buzogányütést...

A katona vállat vont.

- Kaptam én már szöges csizmát is a fejemhez. Azért a bundáért akár a pokolba is elmegyek.

A szenátor kezet szorított a katonával.

- Hogy hívnak?

- Mostanában sehogy. Még nincs új nevem. A régit pedig elfelejtettem.

- Az sem baj. Három leányasszonyt kell kiszabadítani a fogságból.

A zsoldos katonának felcsillant a szürke, gömbölyű szeme.

- Ezt a munkát szeretem. Fiatalkorom óta nem volt szerencsém ilyen lovagi szolgálatban részt vehetni. Hát csak induljunk, nagy jó uram. Viszket a bal szemem. Jó utunk lesz.

Parka szenátor a fogadóstól szánt bérelt meg három erős lovat. A város pecsétjét hagyta ott zálogban. A két oroszlánnak hitele volt ekkor egész Európában.

A katona hajtott. Parka uram az utat mutatta. Már leszakadt az este, mikor a Vöröstorony fogadó mellett elhajtottak. Odabelülről víg sípszó hangzott ki. A lublói főbíró mulatott odabenn. A katona egyet sóhajtott az ólomkarikás ablak felé, aztán káromkodva csapott a lovak közé.

- Csak hajts, fiam - dörmögte a háta mögött Parka szenátor.

Sötét fenyves erdőn nyargaltak át. A nagy fák komoran álltak a hóteher alatt. Valahol farkas üvöltött a távolban. A lovak nyugtalankodva hegyezték a fülüket. A katona csendesen káromkodott. Mikor a közelben hangzott fel újra az üvöltés, a zsoldos visszafordult az ülésben.

- Legalább azt mondja meg, nagy jó uram, hogy takarosak-e azok a menyecskék, akik miatt talán itt hagyjuk a fogunk.

A szenátor hevesen bólintott.

- A legszebb szepességi nők. Gömbölyűek, hamvasbarnák, és a szemükben a Poprád napfényes habja csillog. A szájuknak olyan szaga van, mint a fenyőnek...

- Akkor csak menjünk! - csattogott a zsoldos katona rövid korbácsa hevesen végig a lovakon.

Az üvöltés lassan-lassan elmaradozott a távolban. A fenyves erdő ritkulni kezdett, és egy szelíd dombhajlás felett egy törpe, hordó alakú vár fekete körvonalai mutatkoztak. Nemrégen még cseh rablók laktak itt. A szenátor jól tudta azt, hogy Krisztus takácsa valamikor itt tartogatta azt a feleségét, akivel balkézről esküdött meg egy külföldi utazása alatt. A balkézről való feleség már régen elmúlott, a takácsot elhagyogatták az asszonyok. De hát nem lehetséges-e, hogy a hűtlen macska újra visszatér a régi házhoz?

Parka uram a hordó alakú várra mutatott.

- Ott vannak a foglyok, katona.

A cseh rablók, akiket még csak nemrégen vert ki Mátyás a hegyek közül, haramiatanyáikról elmentek, vagy a lőcsei hóhér kerekén utaztak el a másvilág felé, de a várak itt-ott megmaradoztak. A királynak nem volt érkezése felperzselni valamennyi rókafészket a Kárpátokban; a Dunajec mentében még mindig le-lepislantott a tutajosokra vagy az utazó kereskedőre egy-egy hordóformára épített vár, amelyben már csupán a szél lakott. A váraknak kísérteties hírük kerekedett, meg aztán nem is lehetett teljes bizonyossággal tudni, hogy nem húzódott-e meg a pincében egy-egy elaggott rabló. A környék népe messzire elkerülte a hordóvárakat. Kornádi Péter, a szepességiek "Krisztus takácsa" tehát egészen jól számított, amidőn a három elszöktetett leányasszonyt a Dunajec völgyében helyezte el az üresen maradott Giskra-várban. Bizonyos lehetett arról is, hogy a leányoknak sem jut eszükbe elhagyni a rejtekhelyet, hiszen a törvény értelmében palloshalál várt rájuk a szepességi városokban, amelyeknek adójával hűtlenül sáfárkodtak. Krisztus takácsa tehát késő öregségére nyugodtan meghúzódhatott a Giskra-várban, ha arrafelé vitt az útja a lengyelországi vásárokra.

Bármilyen zord lett légyen a tél, a takács mindig találhatott melegséget az elhagyott várban...

- Hejnye, a vén gazember! - dörrent fel a sánta Parka szenátor, amikor képzeletében feltünedezett a Krisztus takácsa öreg alakja, amint keleti nagyúr példájára fiatal hölgyekkel melengetteti fázós tagjait.

A telihold szinte szikrázó fénnyel járt az acélszürke égboltozaton, a néma szálfaerdő fölött. A párolgó lovakat kikötötték a vár alatt.

- Jó lakomájuk lesz a farkasoknak! - dörmögte fejcsóválva a középkori katona.

- Az a fődolog, hogy bennünket nem faltak fel - vigasztalta a szenátor. - Paripa még csak akad a két királyságban, de Parka... Parka csak egy van!

Csendesen megindultak a domb felé, a hallgató éjszakában. A katona minden eshetőségre elkészülve, egy fiatal fenyőt tövestül kirántott a hóból. Parka szenátor legyintett a kezével.

- Ahogy én ismerem ezt a várat, Kornádi uram saját magán kívül nemigen ereszt be ide férfnemen levő embert. De hát bolond volna, ha eresztene... Egyszer régen, mikor még a balkézről való felesége élt, elhozott engem ide magával. Jó borokat ittunk, és szarvast sütöttünk a máglyarakás fölött. Nagyon kedves német menyecske volt az az asszony. A vége az volt, hogy Kornádi széket emelt rám, én meg buzogányt fogtam rá. Az asszony miatt... Később eladtuk a menyecskét egy bécsi takácsmesternek. Azóta megint jóbarátok lettünk.

- Talán éppen a leányasszonyokat is el akarja adni a takács - vélekedett a zsoldos katona.

- Lehetséges... Ámbátor Szaniszló király nem engedi, mint az elődje, hogy a szepességiek lányokkal kereskedjenek. Az én nagyapám még Isztambulba is szállította a lányokat a szultánnak meg a basáknak. Tavaszkor volt mindig a leány vásár Lőcsén...

Akkor már harmadszor járták körül a hordót. A keményfából, kőből, sziklából épített váron sehol sem látszott nyoma ajtónak, ablaknak. A cseh rablók saját külön módszer szerint építették a váraikat. Valami föld alatti bejárást kellett felfedezniük.

Hát azt is megtalálták. A katona egy helyen elcsúszott a havon, és messzire repült.

- Hopp, itt valami befagyott patak van! - kiáltott fel Parka uram. - Nyomon vagyunk.

A megfagyott bokrok között követték a patak jeges medrét, csakhamar egy föld alatti barlangba értek, és a katona tüzet csiholt, és meggyújtotta a barlangban talált szurokfenyőt.

A sánta szenátor örvendezve felkiáltott:

- Most már emlékszem!... Erre jártunk valamikor a német menyecskéhez. Gyerünk most már felfelé.

Sziklába vágott lépcső vezetett fel a magasba. Kényelmes, széles kőlapokon járkáltak itt alá a cseh rablók, rozsdás vasrudakba kellett megkapaszkodni a lezuhanás elől. A zsoldos katona olyan ambícióval mászott felfelé, hogy a sánta szenátor nem győzte eleget inteni:

- Megállj, katona, ne siess úgy!... Nem rabolni megyünk. Nekem, mint hivatalos embernek, kell először belépnem a várba, mert különben pert akaszt a nyakunkba Krisztus takácsa. És bizony elítélnek...

- Hol leszek én már akkorára! - nevetett a tigrisszakállú zsoldos.

- De itt marad az én deres fejem!

Aztán mégiscsak Parka szenátor pillantotta meg legelőször a feje fölött a holdat, amint a mély kútból az udvar közepén kimászott.

- Szerencsénk volt, nyitva találtuk a csapóajtót - mondta, izzadó üstökét törölgetve.

A vár halálos némasággal aludt körülöttük, mintha semmi élet nem volna odabent. A zsoldos szaglálódva járt körül az árkádos folyosón, bedugta a fejét a vasrácsos ablakon, sorban próbálgatta az ajtókat. Szinte világított a két gömbölyű, szürke szeme, amikor ismét elemében érezte magát. Minden mozdulatán meglátszott, hogy nem először jár éjszakának idején idegen portán. A szenátornak azonban több szerencséje volt. Az első emelet nyitott folyosóján egyszerre kifeszített szárítókötelet vett észre, amelyen fagyos fehér ruhadarabokat csörgetett az éjféli szél.

- Asszonyruhák! - kiáltott fel, amikor megvizsgálta a fagyos fehérneműt. - Mégpedig a Kornádi vásznából. Ezer közül is megismerném az ő vásznát. Hejnye, a vén gazember! Hát még ruhával is ellátta a lányokat!

A zsoldos katona most már vérszemet kapott, és szinte reszketett a ritkás, szürke szakálla, amikor végre egy bezárt tölgyfaajtót sikerült felfedeznie.

- Itt vannak! - kiáltotta, és széles vállával, faltörőkos alakú koponyájával nekivetette magát az ajtónak. A szenátor elképedve nézte a katona munkáját. A fejével úgy dolgozott, mint valamely vaspöröllyel. Recsegett-ropogott az ajtó - odabévülről pedig éles női sivalkodás hallatszott.

- No még, katona! - biztatta a szenátor.

A zsoldos rettenetes fejével az ajtónak rohant, és a tölgyfa nagy koppanással szakadt be.

- Megállj! Majd én lépek be.

Bakkecskeugrásokkal sietett előre. A füstös, kongó termekben medvebőrök hevertek, és ételszag érzett a levegőben. A második terem végén nyitott ajtajú erkély állott, a hold ragyogó fényességével megvilágította az erkélyt. Oda menekült a három leányasszony az éjféli támadás elől. Egy fekete medvebőrt burkoltak magukra, mezítelen lábuk bokáig érő hóban állott, hajuk fésületlenül repkedett a szélben. De a válluk együtt világít a hóval.

- Hopp, ne féljetek! Én vagyok, Parka szenátor... Ezennel elfoglak benneteket.

A legelöl álló Gábriel Veronika kétségbeesetten felkiáltott:

- Inkább az ördög maga jött volna helyetted!

A szenátor hízelkedve lépett előre.

- No, gyertek be a hóból, a fagyból. Rakjatok tüzet. Tán akad valami harapnivaló is a háznál. Ugyan mi a manónak félnétek tőlem? Én csak egy sánta öregember vagyok.

A leányasszonyok kétségbeesett sírással ölelték át egymást.

- Feni már a pallost a lőcsei hóhér, te sánta ördög? - kérdezte Gábriel Veronika sötét kétségbeeséssel.

- Dehogyis feni... Más dolgunk van addig! - dörmögte most közbe a zsoldos katona, és félretolta Parka uramat az útjából. - Bolondnak néztek tán engem, hogy hiába jöttem ide téli éjszaka, farkasüvöltéstől hangos erdőkön keresztül? Hadd lássam, nem hazudott-e a sánta ember! Lássam a vállatokat! Meg aztán igaz-e, hogy fenyőszaga van a szájatoknak? Előbb itt vagyok én, aztán jön a lőcsei hóhér. Tőlem ne féljetek.

Veronika (az özvegyasszony) volt a leányasszonyok között a legokosabb. Gyors elhatározással odalépett a zsoldos katonához, és lehajtotta előtte a fejét, hogy aranyszőke haja a földig omlott.

- Látod, ezt a nyakat akarja elvágni a lőcsei hóhér!

A katona megsimogatta az asszony nyakát.

- Vágja az öreganyjáét! - zörgött. - Félre az útból, szenátor uram! Itt most én beszélek. Ne féljetek tőlem, én csak egy vándor katona vagyok. Ma ebben az országban vagyok, holnap a másikban. Gyertek elő, virágszálaim, aztán gyújtsatok tüzet. Azt hiszem, hogy még a csonka fülem is megfagyott, amíg idáig értem. Nagyon messzire laktok, édes galambjaim. Ha szép fehér a nyakatok, nem engedem a hóhérnak levágni.

Parka szenátor uram még egy utolsó kísérletet tett.

- Katona, téged kerékbe törnek, ha a dolog kitudódik.

A zsoldos nevetett, hogy nagy, erős fogai megvillantak.

- Én már attól sem félek, te sánta kutya. Úgyis felakasztom magam az éhségtől, ha a királyok hamarosan nem csinálnak egy kis háborút. Gyertek hát, galambocskák!

A leányasszonyok összesúgtak odakünn az erkélyen, aztán a Veronika kézen fogta őket, és bevezette a terembe.

- Rakjunk tüzet, asszonyok. Én majd vacsorát főzök.

Parka uram dörmögött még egy darabig, aztán ő is odahúzódott a fellángoló tűzrakás mellé. Meggémberedett ujjait a lángok fölé tartotta, és hirtelen így szólott a keresztlányához, Budeusz Annához:

- Ejnye, de megfényesedett a szemed azóta, mióta nem láttalak!

Budeusz Anna tudott egy nótát, amelyet húros hangszer pengetése mellett énekelt, és az a nóta olyan szomorú volt, hogy napestig lehetett hallgatni, anélkül hogy a hallgató vagy az éneklő megunta volna. Ott tanulta a Szaniszló király udvarában egy hadnagytól, aki ezt a nótát az ablaka alatt énekelte. Addig hallgatta Budeusz Anna a nótát, amíg megtanulta... Akkor aztán már nem is tehetett egyebet, mint amit tett: Kornádi Péterhez, Krisztus takácsához folyamodott, hogy elszöktesse a hóhér pallosa elől. Eltörött az aranypecsét az övén.

Gábriel Veronika (az özvegyasszony) mindenféle lengyeles ételeket tudott főzni, amelyekre hatalmasan lehetett inni. A Giskra-vár kamaráját, pincéjét bőségesen ellátta Krisztus takácsa. Volt egy kecsketömlőben olyan bor is, amit a királyi pincéből loptak. De kis, erősen megvasalt hordócskákban a legnemesebb pálinkák is helyet foglaltak, amelyet hosszú szakállú barátok főztek a Dunajec kolostoraiban.

A lublói zálog, Katherina leányasszony nem értett semmi különösebb dologhoz, csak a fekete medvebőrön tudott heverészni egész nap. Ám olyan pompásan hevert a medvén, hogy aki őt lustálkodni látta, maga is kedvet kapott a semmittevéshez, pihenéshez. A haja kócos volt, a körmét a fehér fogaival rágta, de a szeme úgy ragyogott, mint a hiúzé a Kárpát rengetegében, ha nyári délutáni álmát zörgés zavarja.

Tizedik napja mulatott már a Giskra-várban a sánta Parka szenátor és a névtelen zsoldos katona. A leányasszonyok a kedvükben jártak, ellátták őket minden jóval, hiszen a jóérzésüktől függött, hogy mikor lészen vége a gyöngyéletnek. És azután a lőcsei hóhér következik.

A névtelen zsoldos katona az esztendős koplalás után sehogy sem tudott jóllakni a Giskra-vár javaiból. Reggeltől estig evett és ivott, majd a leányasszonyokkal enyelgett. Az arca, mely megérkezésekor rozsdabarna volt, mint az őszi erdő, lassanként tüzespirossá változott, mint amilyen a hold, ha a hegyhátak mögött a szelet jósolja. A leányasszonyok gondoskodtak arról, hogy egy percre se józanodjon ki. Gábriel Veronika állandóan élesztette a tüzet a nyitott tűzhelyen, amely fölött kormos testű kondérban bort és pálinkát főzött. Az apjánál, a híres bélai borovicskafőzőnél megtanulta azoknak a pálinkáknak az elkészítését, amelyekhez a családi titokként őrzött receptek szolgáltak útmutatással. A zsoldos katona vérbe boruló szemmel, szinte önkívületben látta a körötte szorgoskodó leányasszony vöröslő aranyhaját, világító nyakát és vállát. És ha a kezét kinyújtotta az álomkép után - az álom valóra vált.

- Az ördög hitte volna, hogy valamikor még így is fordulhat a sorsom! - dünnyögte, és mikor igen jól érezte magát, egy hosszú ostorral megkergette a leányasszonyokat, valamint a sánta szenátort. A szenátor a rossz lábával nehezen menekült a zsoldos ostora elől, a játék vége rendesen az volt, hogy Parka uram térdre vetette magát a katona előtt.

- Kegyelem, katona, néked adom mind a három zálogot, csak engedd, hogy elmehessek!

A zsoldos nevetve rakosgatta fel a bilincseket a szenátor kezére-lábára.

- Hogyne! Hogy majd a nyakamra hozd a lőcsei drabantokat! Néked itt kell maradnod. Mert hiszen egyedül nem is ízlene az ital.

A szenátor, aki józan életű ember volt világéletében, megtanult inni, dorbézolni, és együtt énekelte a zsoldossal azokat a nótákat, amelyeket az hosszú vándorlásában mindenfelé összeszedett. Volt egy németalföldi nótája, amelyhez a házat is föl kellett volna gyújtani. (Legalább annak idején így énekelték a nótát a zsoldosok.) Ha ez a nóta jutott eszébe a katonának, akkor a leányasszonyok már szaladtak a nedves bivalybőrökért.

így mulatott a névtelen zsoldos katona a Giskra-várban.

Egy este, amikor a zsoldos éppen elhelyezte volna a láncokat Parka szenátor kezén, odakívülről, a halott csendességű kárpáti éjszakából (a hó másvilági némasággal zuhogott alá, mint a temetőben) felhangzott a farkasok üvöltése. A kiéhezett bestiák körülszaladgálták a hordóvárat, és alkalmasint szívesen segédkeztek volna a Krisztus takácsa kamrájának kipusztításában. A katona éppen vacsorához készülődött, és a kését fente a tűzhely kövén. A vacsora késedelmeskedett, a zsoldos dobogott sarkantyús csizmáival.

- Hej, asszonyok, lányok - kiáltotta -, talán megfelejtkeztetek rólam?!

A lublói zálog, Katherina, szokás szerint a tűz előtt hevert a medvebőrön, és álmos szemét a katonára villantotta.

- Bácsi, ma nem vacsorázol, de holnap se.

- Megbolondultál?!

Katherina a két fehér karjára támasztotta a fejét, és ásítván, megmutatta a fehér fogait.

- Az éléskamránkat valaki kiürítette. Csupán a sonkaszegek maradtak helyükön. Amíg Kornádi Péter ide nem vetődik, addig koplalunk.

A zsoldos csendesen kezdett káromkodni, és a derekáról lefelé oldozta a hosszú ostort.

- Veronika, Anna! - kiáltotta.

A két leányasszony minden tagjában remegve jött elő a folyosóról.

- Igaz, amit ez a leány mond? - kérdezte fenyegetőleg a katona.

Veronika elszántan előrelépett.

- Ha szíjat hasítasz a hátunkból, akkor sem tudunk egy falat ennivalóval szolgálni.

A katona megcsördítette az ostort, hanem a leányasszonyok most nem menekültek előle. Szisszenés nélkül tűrték az ostorcsapásokat, a vér kiserkedt fehér vállukból, de nem mozdultak. A katona végre megunta a dolgot, leeresztette az ostort.

- Helyes. Tehát itt hagylak benneteket. Úgyis meguntalak már. Nagyon egyformák vagytok. A sánta Parka majd elvisz Lőcsére, a hóhér kezére. Utálatos fehérszemélyek vagytok.

A három asszony elpirulva hallgatta a zsoldos szavait.

- Tűzre való vén banyák vagytok.

- Mi nem vagyunk vének - mondotta csendesen Veronika, aki legidősebb volt a leányasszonyok között.

A katona a földre köpött.

- Az ördögbe veletek! Legalább az orcátokat mostátok volna meg néhanapján... Aztán én nem is tudom, hogy mit esztek ti. Romlott húst talán, hogy olyan nehéz a leheleted, Veronika? Utállak benneteket. Seprő kell nektek, nem férfi.

Gábriel Veronika előrelépett, és az öklével a katona arcába csapott. A zsoldos felordított és utánakapott. A medvebőrön fekvő Katherina kígyómódra elébe siklott, és a katona végigvágódott a földön. A három asszony rárohant, és sietve megkötözte. Később az erkélyhez vonszolták, és hosszabb erőlködés után az erkélyről kivetették az éjszakába az ordító zsoldost. A katona hangját csakhamar elnyomta a vár körül ólálkodó farkasok üvöltése.

Parka szenátor csendesen nézte végig a jelenetet. Amikor a katonával elkészültek, szigorúan szólt rá Budeusz Annára:

- Keresztleányom, szedd le a bilincseimet!

Budeusz Anna szótlanul engedelmeskedett.

Midőn szabad lett a szenátor, sorban megérintette a leányasszonyok vállát.

- Gyermekeim, Lőcse város nevében foglyaimmá teszlek benneteket! Holnap indulunk Lőcsére.

A leányasszonyok, akik néhány perc előtt még dühös nőstényfarkasok módjára vetették magukat a zsoldos katonára, megjuhászodva hajtották le a fejüket a törvény képviselője előtt. A szepességi lányoknak akkoriban még olyan volt az erkölcsük, hogy tudtak engedelmeskedni.

- Leütik a fejünket? - kérdezte halottsápadtan Budeusz Anna.

- Gyermekeim - felelt szelíden és szomorúan az öreg szenátor -, én már öreg ember vagyok ugyan, de még szerettem volna soká élni. Higgyétek el nekem, hogy minden kedvem elmúlott további életemtől attól, amit itt láttam tíz napon át. Csodálnám, ha tovább tudnék élni.

A legény letette a vizsgát, aztán elment vándorolni, világot látni.

A vándorló legények messzi országokba elvetődtek.

Nemegyszer megtörtént, hogy a debreceni csizmadialegény a tulipánok országát, Hollandiát is megjárta.

Látott, tanult, tapasztalt útközben. És egy-két évi vándorlás után, midőn hazatért városába, éppen olyan okos ember volt, mint akármelyik mester.

Fafutyi Palkó Eperjesen nyolc évig volt kovácsinas.

Azért tartott ennyi ideig a dolog, mert akkoriban a kovácsoknak kellett elvégezni a lakatosok munkáját, de még a fegyvercsináláshoz is érteni kellett.

Fafutyi Palkó megtanult mindent Zobrói uramnál, a híres eperjesi kovácsnál, akinél jobban lovat vasalni senki sem tudott azon a vidéken.

Legény lett Palkó. Vándorútra indult.

Az öreg Zobrói útravalónak ezt a tanácsot adta:

- Három helyen kell megfordulni az igazi kovácsnak. Az első Bécs városa, ahol a legjobb, legerősebb láncokat készítik. A második utad Kölnbe legyen, ahol azokat a szekereket vasalják, amelyek három országon utaznak át, és csak akkor kell újra javítani, amidőn megint Kölnbe érnek. A harmadik vizsgát a zöld vadásznál kell letenni. De a zöld vadászt nem lehet keresni. Megtalál ő minden vándorlegényt.

Palkó megköszönte az útravalót, és úgy nekiindult az országútnak, hogy estére már az eperjesi tornyokat sem látta a háta mögött.

Ment, mendegélt.

A szegény vándorló legénynek akkoriban szívesen adtak szállást, kivált a kovácsnak, mert mindenütt volt egy kis munka a ház körül. Ajtók, ablakok megereszkedtek, zárak elromlottak. Palkó ügyes kézzel javította ki a beteg lakatokat, zárakat, és sehol sem időzött tovább, mint egy napig.

Útközben találkozott mindenféle mesterségű vándorlegénnyel. A szűrszabók Lengyelországba mentek cifra munkát látni, a paszományosok Törökországba. Csak kováccsal nem találkozott.

Midőn Bécsbe érkezett, már tudta a kötelességét.

Első útja ahhoz a sarokhoz vezetett, ahol a város közepén egy hatalmas cölöp volt a földbe ásva.

Minden vándorló legénynek kötelessége volt szeget verni a cölöpbe.

Palkó is beverte a maga szögét a sok közé, és a szegek formájáról megállapítgatta, hogy micsodásak a szegek.

A magyar szegeket nyomban megismerte a formájukról. A német szeget is ismerte. Az apró fejű olasz szegek recézett fejükkel kiváltak a sorból.

Ezután Fafutyi Palkó körülnézett Bécs városában az ottani kovácsok között, megtanulta a lánccsinálást, aztán továbbvándorolt.

Ment, mendegélt idegen tájakon, idegen országokban, emberek között, akiknek a nyelvét sem értette. Megmutatta a kalapácsát, s az emberek munkát adtak neki. Mert igen rosszul vasalták arrafelé a lovakat, minduntalan patkolni kellett a patájukat.

Az eperjesi kovács aztán úgy megvasalta a német lovakat, hogy tán még mai napig se mozdult meg lábukon a patkó.

Köln városába érve, hasonlóképpen beverte a szeget a vándorlók oszlopába, megtanulta a kocsikerékkel való bánásmódot.

Most már csak egy szege maradt.

Arról a szegről a zöld vadász rendelkezik.

Kérdezősködött az útjában mindenfelé a zöld vadász után. De ezen a vidéken azt nem ismerték.

Csak egy öreg kovács tudott annyit mondani, hogy a zöld vadásszal akkoriban szoktak találkozni a magyar vándorló legények, midőn útjuk hazafelé visz.

Ott lakik a vadász valahol Buda környékén, ha igaz.

Fafutyi Palkó még ment egy darabig előre, de akkor útját állta a tenger. Akár akart, akár nem: fordulni kellett, a vízen még a legügyesebb kovácslegény se tud járni.

Még egyszer végigment az országokon, amelyeket bejárt odáig. Kölnben, Bécsben már új szegeket talált a maga szöge mellett. Új vándorlók jártak itt azóta.

Már magyarul beszéltek az emberek körülötte, amikor egy este pihenőre tért a Duna mentén, egy erdőben.

Nagy követ tett vánkosnak a feje alá, és lehunyta a szemét. Éppen azt álmodta, hogy az eperjesi kovács asztalánál egy nagy tál pecsenyét falatozik, amikor valaki megrázta a vállát.

- Hé, legény, ébredj! - kiáltotta valaki.

Megdörzsölte a szemét.

A zöld vadász állott előtte.

Zöld ruhája, zöld süvege volt, s a vállán fegyver, amint az erdőben vadászott.

- Miféle mesterséged van?

- Kovács vagyok, uram - felelt Palkó. - Ha volna valami kis munka a háznál, jó szóért meg szíves bánásmódért készséggel elvégzem.

- No, ez derék dolog! - kiáltott fel a zöld vadász. - Már régen láttam kovácsot. A lakatjaim mind elromlottak. Gyere velem.

Az erdőből a hegytetőre vezette Palkót a vadász.

Egy fényes kastély állott a hegyen, de a kastély kapuja zárva volt.

- Elvesztettem a kulcsot a kapuhoz. Ki tudod-e nyitni a zárat?

Palkó nem felelt, csak elővette a szerszámjait.

Egyet-kettőt koppantott a kapura - már nyitva is volt.

- Ügyes gyerek vagy - mondta a zöld vadász. - De még nem vagyunk túl a bajon. Az éléskamra kulcsát is elvesztettem. Annak furfangosabb zára van, mint a kapunak, a sok pákosztos cseléd miatt. Éhes vagy?

- Az - felelt Palkó.

- Hát csak akkor lesz ennivalónk, ha a kamra lakatját kulcs nélkül felnyitod.

Fafutyi Palkó nekilátott a munkának. Furfangos lakat volt az, nehezen engedett, Palkó jól belefáradt, amíg megbirkózott a zárral. De csak kinyitotta az ajtót.

A kamra tele volt mindenféle ennivalóval, oldalassal, szalonnával, sonkával, kolbásszal.

- Együnk, öcsém - mondta a zöld vadász.

De tán még ki sem mondta a szót, mire Palkó már egy fél rőf kolbászt is lenyelt. Mert harmadik napja nem evett.

Jóllakott Palkó, hogy mozdulni is alig bírt, de a zöld vadász most adta fel a legcsábítóbb munkát.

- A pénzesládám kulcsa is elveszett. Ha kinyitod a ládát, kapsz annyi tallért, amennyi a süvegedben elfér.

Nagyot ugrott erre Palkó. Hisz éppen az kellett neki legjobban. A messzi vándorlásban elrongyolódott. Mindjárt vehet ruhát. A szerszámjai is elkoptak. Vehet új szerszámot. Még valami ajándékot is vihet haza a gazdája kislányának, akit gyerekkorában a bölcsőben ringatott.

- Hol az a láda? - kérdezte.

A zöld vadász a toronyba vezette a kovácsot.

Ott állott a mázsányi láda a fal mellett, kovácsoltvasból volt minden része. Akkora lakatok csüngtek rajta, mint egy gyermekfej.

- Most mutasd meg, hogy mit tudsz - mondta a zöld vadász, és magára hagyta Palkót. Elment aludni.

Három napig aludt a zöld vadász, három napig dolgozott Palkó a ládán.

Ilyen nehéz munkája még nem volt életében. Mintha az ördögök szerkesztették volna azokat a lakatokat! Alig bírta kinyitni őket.

De harmadnapra levette az utolsó lakatot is.

- Vadász úr, nyitva a láda! - mondta a zöld vadásznak.

- Most már azt is látom, hogy nemcsak ügyes, de becsületes ember is vagy, öcsém. Nem nyúltál magadtól a pénzhez. Hát csak töltsd meg talléraimmal nemcsak a süveged, de a zsebed is - mondta a zöld vadász.

Boldogan, büszkén érkezett haza Eperjesre Fafutyi Palkó. Elmesélte a zöld vadász történetét. Öreg kovácsmester gazdája mosolyogva hallgatta.

- Tudod-e, Palkó fiam, hogy ki a zöld vadász?

- Nem tudok róla többet, mint azt, hogy az isten áldja meg.

- A zöld vadász senki más - mondta az öreg kovács -, mint Mátyás, Magyarország királya. Ilyenformán szokta megjutalmazni az ügyes iparoslegényeket.

Nagy király volt az a Mátyás. Fenékig ürítette a kelyhét azoknak az élvezeteknek, amelyek a királyi állással együtt járnak. Volt szegény ember, volt kolduló vándor, változtatta az álruháit, mint egy színész. (Talán bajuszt is azért nem viselt, hogy könnyebben eltüntethesse igazi alakját. Utóvégre ha nagy bajusza lett volna, nehezebb lett volna neki elrejtőzni.) Mikor ráunt a csavargóéletre, hirtelen Budán termett, és nála jobban senki sem tudott király lenni. Bezzeg bámulták volna az útszéli csárdások, akik szállást adtak a szegény diáknak, amikor beleült trónusába. Mintha a trónusra született volna, királyibb volt a királynál... Azazhogy néha bizony megfeledkezett magáról őfelsége. Éppen erről mesél ez a történet.

Hogy sorjában elmondjunk mindent, abban az időben, amikor a király abban lelte örömét, hogy alattvalóit megtréfálja, élt a szabolcsi Buj községben egy csizmadia, bizonyos Gaál Sámuel. No hiszen, hogy csizmadia volt Gaál Sámuel, ezzel ugyan sohase lett volna nevezetes ember! Még ha egyetlen csizmadia lett volna az országban! De volt sok más csizmadia akkor is, mint mindig, mert az emberek - amin Gaál uram szörnyen csodálkozott - abban az időben is lábbal jöttek a világra. A lábra pedig csizma kellett, különösen akkor, ha nemesember volt a lábak tulajdonosa.

Gaál Sámuel azért csodálkozott a lábakon, mert szörnyen szerencsétlen embernek érezte magát. Igaz, hogy nem volt jobbágy - már az apja megváltotta magát, aki ugyancsak csizmadia volt -, de mikor ő nemesember szeretett volna lenni! A nagyravágyás nem hagyta aludni a buji csizmadiát, éjjel-nappal azon törte a fejét, hogyan lehetne ő nemesember. Már a mestersége se tetszett neki valami nagyon. A csizmának akkor is bőrszaga volt, és csirizzel ragasztották. Gaál Sámuel utálta a bőrt és a csirizt. Amíg a talpakat kalapálta, folyton csak az járt a fejében, hogy ő jobb sorsra született. Egy csomó gyerek sírt körülötte, és ő egyebet nem mondott gondolatban, mint ezt:

- Nemesemberré kell lennem! - S nagyokat ütött a csizmatalpra.

Hogyan lettek abban az időben a nemesek?

Elmentek verekedni török-pogány ellen, és ha a király véletlenül észrevette vitézi magatartásukat, nemessé ütötte őket.

A másik módja az volt a dolognak, hogy Szárkodit, a várispánt meg kellett venni pénzzel. A várispán elküldte a királynak a diplomát aláírás végett, aztán nemesember lett az illető. De ez csak a külföldről bevándorolt kereskedőknek illett, akik görnyedtek az arany alatt, amit a derekukon hoztak.

Gaál Sámuelnak nem sok kilátása volt ilyenformán, hogy nemesemberré lehessen.

Hallotta, hogyne hallotta volna ő is, átutazó kalmároktól, vásárosoktól, hogy Mátyásnak, a diáknak, másféle módjai is vannak, hogy valakiből nemesembert csináljon. Elmegyen maga álruhában arra a helyre, faluba vagy városba, ahol valami érdemes emberről beszél a hír. De ugyan mit beszélne a hír Gaálról, a buji csizmadiáról? Bizony, sohase vetődik erre a tájra a diák.

Egyik esztendő a másikat tolta. Gaál Sámuelből lassan deres fejű ember lett, és még mindig csak ott tartott, ahol fiatalságában: a csizmák talpát kalapálta keményre, foltosra.

Történt - még a buji csizmadiánál is történik valami -, hogy késő éjszakán egyszer kopogtattak az ablakán.

A csizmadia felébredt, és kinézett a hollószínű éjbe.

- Ki az ördög dörömbözik? - kérdezte mogorván.

- Egy szegény diák van idekünn - hangzott a felelet. - Tovább szeretnék menni, de lyukas a csizmám, mind belefolyik a víz.

A csizmadia fejében egyszerre megvillant egy különös gondolat. Hátha éppen a király áll odakünn a sűrű éjszakában! Igaz, hogy sok diák bolondját járatta már vele. A kóbor diákok olyanok, mint a koldusok. Elmondják egymásnak, hol találnak vendégszerető hajlékra, kedves házigazdára. Néha csapatostul mentek rá a diákok a jó Gaál Sámuelra, és mindenéből kiették.

De a varga mind tovább rendületlenül bízott, hogy egyszer eljön az igazi "diák".

Nem soká gondolkozott, nyomban ajtót nyitott az éjszakai vendég előtt, és míg a mécsest meggyújtotta, szemügyre vette a vendéget.

Bizony az éppen olyan volt, mint a többi diák. Nagy orra volt -, és míg körülnézett a szegényes szobában, így szólt:

- Tán bizony te volnál a varga, a híres Gaál?

Minden vándordiák így kezdte, hisz valamennyi tudta, hogy a vándordiák rongyos köntöse alatt Gaál, a csizmadia mindig a királyt keresi.

És a varga nem ábrándult ki annyi idő alatt.

- Én vagyok a Gaál - felelt szolgálatkészen. - Én vagyok a vándordiákok patrónusa, öregapja. Ahány rongyos diákcsizma van az országban, mind énhozzám kerül, mert én ingyen dolgozom. Mutasd a csizmád, diák.

A diák lehúzta a csizmáját. Bizony jókora lyuk volt azon. Amíg Gaál Sámuel munkához látott, megkérdezte:

- Bizonyosan messziről jössz már ezzel a lyukkal. Talán Debrecenből. De minek is varrattad volna meg máshol, amikor itt van Gaál, a bolond csizmadia?

- Hallottam rólad - felelt a diák. - Derék ember vagy.

Gaál a munkához látott, de fél szemmel mindig a diákra pislogott.

- Hallottam azt is, hogy nemesember szeretnél lenni! Ugyan mért nem szólsz a királynak. Bizonyosan nemessé ütne, ha megismerne.

Gaál Sámuel nagy elhatározással emelkedett fel. Be sokszor megcselekedte már ezt.

Térdre vetette magát a rongyos diák előtt.

- Felséges uram, tégy nemesemberré!

A diák meglepetten nézett a csizmadiára. Aztán nevetni kezdett.

- Nagyon sokat kérsz egy csizmafoltozásért, Gaál. Csudálom, hogy egy várat nem kérsz ajándékba.

- Mit csinálnék én a várral, uramkirály! Csak nemesember szeretnék lenni.

A diák most nyomatékosan szólalt meg:

- Én nem vagyok király, Gaál. Én csak a király szolgája vagyok, és a nevem Tamás. De annyit mondhatok, hogy nehezen fog menni a dolog. Nincsen egyetlen nemes csizmadia sem ebben az országban. Éppen te legyél az első? A király vagy a királynak a szolgái már adósok minden csizmadiának.

- Nekem is sokan adósok. Húsz esztendeje talpalom a vándordiákok csizmáját, abban a reménységben, hogy egyszer a király vetődik hozzám álruhában.

- Bolond vagy te, Gaál. Ezer vándordiák között sincsen egy király...

Így szólt Tamás, a vándordiák, és nevetett.

A varga ezalatt elkészült munkájával. Olyan foltot rakott a csizmára, hogy ezer esztendeig sem szakad le onnan.

A diák belebújt a csizmába.

- Jól dolgoztál, varga. Hálából adok neked egy tanácsot. Egy hó leforgása múlva légy Budán. Otthon lesz gazdám, a király. Aztán hozz magaddal egy pár rongyos csizmát.

- Dehogy! - vágott közbe Gaál. - Majd egy pár vadonatúj, remekbe varrt csizmával állítok be őfelségéhez.

- Te csak hallgass rám. Rongyos csizmát hozzál. A legrongyosabbat ebben a műhelyben.

A varga elgondolkozva nézett szét a rongyos, tavaszamúlt csizmák között. Egyet fölvett találomra.

- Majd elviszem ezt a legrongyosabbat. Egy szegény diák hagyta nálam, mert jobb csizmát adtam neki helyette.

Tamás megnézte a csizmát.

- Jó lesz az. Aztán ott legyen kend. A többit bízza rám.

Elköszönt a vargától. Nyakába kerítette a köpönyegét, s elindult a sötét éjben.

Gaál - már akkor is ilyenek voltak a Gaálok - fölköltötte a gyerekeket, az asszonyokat, és így szólt hozzájuk:

- Megengedem, hogy összetörjétek a lábasokat és egyéb cserepeket. Most már majdnem biztos, hogy nemesember leszek.

A csizmadia gyerekeinek egyéb se kellett. Összetörtek mindent a házban, és az öreg Gaál szelíden biztatta őket:

- Csak törjetek, lelkeim. Mulassátok ki magatokat.

A budai várban abban az időben még élet volt. Egy nagy király lakott ott, aki szerette a pompát, a fényt, a dicsőséget maga körül látni. Tele volt a kincsesháza arannyal. Könnyen tehette, hogy a legelső vadaskertet tartotta Európában.

Mátyásnak szokása volt korán kelni. Mikor még mindenki aludt a palotában, ő már fölébredt, és valami rejtekajtón kisurrant az őrök és fegyveresek közül. Sohasem tudták meg, hová jár a király hajnalonként. Az udvari pletyka - akkor is volt már udvari pletyka - azt tartotta, hogy a király a budai hegyek közé jár. Van ott a budai hegyek között egy rejtett kastélya, és a kastélyban egy még rejtettebb rozmaringszál. Ki tudna eligazodni a pletykákon? Ha a budai hegyek közé járt a király, akkor is csak azért tette, mert kedvét találta benne. De megfordult ő másfelé is. Mindenféle álruhákba öltözötten felkereste azt a népet, amelyet az éjszaka gyűjtött a kapuk elébe. Akik ott várták a virradást, amíg Budára szabad lesz az út. Szerette, módfelett szerette a tréfát a király. Egy jó tréfáért elment az ország túlsó részébe is. Kár, hogy kifogyott a tréfás királyok fajtája.

Gaál Sámuel, a mi csizmadiánk ott a messzi Bujban megfogadta a Tamás diák tanácsát, és egy hó leforgása után Budára indult.

A csizmadia nevezetes arról, hogy neki van a legrongyosabb csizmája. Mintha csak nem tartaná magát érdemesnek arra, hogy jó csizmát viseljen. Abban az időben még takarékosabbak voltak a csizmadiák. Legalább Gaál uram csak amúgy mezítláb indult el a hosszú útra. Vitt úgyis csizmát magával, a hátán: azt a legrongyosabb csizmát, amit valami titokzatos okból a királyi udvarba kellett neki cipelni.

Kutyagolt Gaál Samu. A hosszú gyaloglásban néha elfáradt a lába, és akkor a lábára húzta azt a nagyon rongyos csizmát. A csizmának az már mindegy, Gaál uramnak meg jólesett. Rongyosabb már nem lehetett a csizma, mint amilyen volt. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, amikor a csizmát igazán csizmának nevezték. A szára, az zöld szattyánból volt, a sarkantyúnak is volt rajta valami nyoma. Egy nagy úr dobhatta oda a koldusdiáknak, aki a csizmát Gaál uramnál hagyta. Csakhogy mégis meglátszott azon a csizmán, hogy valamikor nagy úrnak a lábán volt. Legalábbis Gaál uram úgy érezte, mikor hébe-korba felhúzta utazásában. Mintha valami varázslat lett volna a csizmában. Egyszerre elfelejtette minden búját, gondját, sőt elfelejtette még azt is, hogy nem nemesember. A zöld szárú csizmában nemesembernek érezte magát.

Ment, mendegélt a csizmadia. Hol a lábán hordta a csizmát, hol a hátán. De mégis inkább a lábán, mert ha egyszer már rongyos a csizma, annak úgyis mindegy. Meg aztán ki tudja? A király talán az ország legrongyosabb csizmáját akarja éppen látni Gaál uramon. A királyok szeszélyei kiismerhetetlenek.

Valahol Buda körül járt már Gaál Sámuel. A csizma a lábán, verejték a homlokán, mert ugyancsak kifáradt az éjszakai utazásban. Hajnalodott. Piros szeptemberi hajnal volt. A fák, amelyek az erdőben komoly hallgatásban álldogáltak, mintha halkan felzúgtak volna, amikor a csizmadia alattuk elhaladt.

Valahol patak csörgedezett az erdőben. Gaál hallotta a patak szavát. Arrafelé tartott, hogy felüdítse szomjazó ajkát, poros arcát.

Mintha vékony ezüstkígyócska szelné át az erdőt, úgy kanyargott a kis patak a zöld fák alatt.

A csizmadia elnézte a patakot. Mintha ezüstből lett volna annak a vize. Ő még ilyen patakot soha életében nem látott. Bársony nőtt a patak partján, valódi bársony. Gaál Sámuel nem is lett volna igazi ember, ha le nem heveredett volna a bársonyra. Amint pedig letette a fejét, elaludt. Mindenféle bolond álmok kergették nyugovásában. Hol király volt, hol nemesember, hol csizmadia. De akármelyik állapotot álmodta, mindig arra biztatta a kis cselédeit, hogy törjenek össze mindenféle cserepet a házban. S azok törtek, mindig csak törtek... Arra ébredt fel, hogy viszik.

Puha, kényelmes gyaloghintót emelt hat piros ruhás szolga a vállán. Piros ruhás, aranyhímes ruházatú vitéz lépkedett a gyaloghintó mellett.

- Csak törjetek, kedves cselédeim - mormogta Gaál Sámuel, mert azt hitte, hogy az álom folytatódik.

Pedig ez már nem álom volt, hanem valóság. Gyaloghintón vitték a buji csizmadiát egy gyönyörű kastélyba, annak is a legszebbik szobájába. Finom, keleti dívány várakozott ott rá. A csizmadia levágta magát a díványra. Behunyta a szemét. Hadd tartson még ez a kedves álom.

Az a vitéz, akinek a piros ruháján a legtöbb aranyhím volt, most fél térdre ereszkedett Gaál Sámuel előtt.

- Mit parancsol felséged reggelire? - kérdezte.

A csizmadia elgondolkozott. Ha már álmodik, legalább legyen valami értelme az álomnak. Legalább jóllakik álmában.

- Őzet szeretnék, nyárson sülve - mondta, mert más nem jutott eszébe.

Az aranyhímes ember eltűnt. A csizmadia a magányt arra használta fel, hogy vörösre csípte a tenyerét. Meddig tart ez a bolond álom?

A pecsenyét pedig már hozták is. Ezüsttálcán és ezüstvillákkal. A csizmadia sohasem látott villát addig. Bicskával és kézzel ettek Magyarországon. Nem is mert a villához nyúlni. A csizmaszárhoz nyúlt, de nem találta ott a bicskáját. Persze, persze, nem a mindennapi csizma volt rajta, hanem a koldusdiák csizmája. Hát csak nekifanyalodott úgy puszta kézzel a reggelinek. A rubinszínű bort már könnyebben kezelte. Azt megitta a kristályüvegből.

Így éldegélt és lakmározott a buji csizmadia, amikor az aranyhímes vitéz megkérdezte nagy alázatosan:

- Megengedi-e fölséged, hogy Ilona leányasszony bejöhessen?

Gaál uramnak már jókedve volt.

- Lássuk azt a vászoncselédet! - rikkantott fel.

(Ha álom: legalább szép álom legyen.)

Egy hollófürtű leányasszony lépett a szobába. Szép volt az istenadta, szebb teremtést már el sem lehetett képzelni. És mosolygó orcával jött a csizmadia felé. Megsimogatta, megcsókolgatta.

Gaál Sámuel hallgatott csendesen. Ugyan mi lesz ennek a vége?

A vége pedig az lett, hogy hirtelen kürtrivalgás hallatszott az udvarról. A bájos hölgy összerázkódott.

- Tán nem is te vagy a király?! - zörrent rá a csizmadiára, amikor az javában álmodozott.

- Dehogyis vagyok király. Csizmadia vagyok - felelt Gaál.

A szőnyegajtók szétnyíltak, és egy villogó szemű, őszülő férfiú jelent meg a küszöbön. Kelevéz a kezében, aranyhím a ruháján. Gaál fél szemmel rákacsintott. Nini, Tamás, a deák állott előtte!

A deák bősz haraggal rontott a csizmadiára.

- Ki vagy te, aki az én csizmáimat hordod?

A csizmadia felemelkedett:

- Ne bolondozz, Tamás deák. Ezek azok a bizonyos legrongyosabb csizmák.

A deák arcán hirtelen vidám mosoly terült el.

- Tudom már, ki vagy. Te vagy Gaál, a buji csizmadia.

- Az vagyok, deák.

- No, hát kelj fel, Gaál, vége a királyságnak. Itt van az igazi király. Sohasem hittem volna, hogy a csizmáim még a női szíveket is meg tudják hódítani!...

- Micsoda csizmák? - kérdezte Gaál.

- Azok a csizmák, amelyeket a lábadon viselsz. Én vagyok Mátyás, a király.

Igaz-e, nem igaz-e a legenda? Annyi bizonyos, hogy a Gaálok nemesemberek lettek, és egy pár csizma van a címerükben.

Ők így mesélik a nemességük történetét. Jobb, ha elhisszük nekik.