Szindbád karcsú, nyúlánk, de elég izmos férfiú volt, már gyermekkorában megtanulta a valcert és a polkát, és a nyeregben is megállotta helyét, ha rókát kellett űzni a dércsípte, rőtbarna mezőkön. Mindazonáltal nagyon kevés szerencséje volt a nőknél. Szindbád ugyanis hirtelen ellustult, ha arra került a sor, hogy valamely csipkés szoknyafodrocska után Budáról Pestre menjen. Valamint nem volt kedvelője a hosszadalmas ácsorgásoknak sem utcasarkokon, kapumélyedésekben, a Halász­bástyán vagy a kis budai cukrászboltban, ahol a nőket várni szokták. Türelmetlen volt, ideges volt, és csodálkozó komolysággal kérdezte a kis kalaposleánytól: "Szívgyönyörűség, most van öt óra?" Máskor egészen egyszerűen elmellőzte a kitűzött találkát, és nyújtózkodva, ásítozva hevert a szőnyegen, amíg valahol messze, egy görbe kis budai utcácskában, midőn már leereszkedőben volt a téli köd, titokzatosan, csöndesen állott egy kocsi, és a kocsifüggönyök minden percben készen voltak arra, hogy nyomban leereszkedjenek. A lovak türelmetlenül kapálták a fagyos rögöt, az öreg, piros képű kocsis durva szőrbundájában nagy érdeklődéssel figyelt a ködben közelgő léptekre: de Szindbád nem jött. "Azt hiszem, beteg... Hajtson Pestre, kocsis" - mondta végül egy bosszús, sírós, megtört hang a hintó belsejéből, és a fehér bajuszú, rákvörös képű kocsis sóhajtozva csapott lovai közé. Pestre, pesti utcákra érve megállott kocsijával, ugyan most is egy bizonyos átjáróház kapujánál, ahol a grófné vagy a hercegné titokzatosan kilebbent a hintóból az esti homályban (míg Szindbád kezét szívére szorítva nézett utána), de a hirtelen, villámgyors megállásnak igazán semmi értelme sem volt olyankor, midőn Szindbád nélkül, üresen futott tovább a hintó. A vén kocsis büszke volt tudományára, és azon régimódi emberek közé tartozott, akik sokért nem adták, ha a kocsizás végén így szólott hozzájuk az utazó: "Miska bácsi, a lovak ma jól viselték magukat!"... Semmi értelme sem volt tehát a villámgyors megállásnak, majd a szélvész-sebes továbbhajtásnak, a grófné ugyan felhasználta a másod­percet, a néptelen utcában vagy az átjáróház előtt ellebbent, eltűnt, mintha álom lett volna, de a kocsizás végén senki se dicsérte meg a lovakat. Igen valószínű az a föltevés, hogy a vén kocsis csak saját lovait bolondította a szokásos hajtással és megtorpanással, hadd higgyék a lovak, hogy a hintóból Szindbád úr bágyadt tekintete és halovány arca fordul az eltűnő grófné felé, nem pedig az üres ablakok. Ki tudná, hogy hittek-e a lovak öreg gazdájuknak?

Lehetséges, hogy a gyakran üresen futó hintó is okozója volt annak, hogy Szindbádnak kevés szerencséje volt a nőknél, de mégiscsak nagyobb baj volt az, hogy Szindbád hamar kihűlt, hamar felejtett, és közömbös, hideg tekintete jeges nyugalommal fordult el sokszor látott női szemek sugárzása elől. "Isten veled! Isten veled!" - mondogatta magában, midőn az első megkívánt, várva-várt csókot lehelték arcára. Hazamenet a szőnyegen nyújtózkodva könyvet vett kezébe, vagy képesalbumban lapozgatott, de a gondolatait mégsem tudta megakadályozni abban, hogy nyomról nyomra kövessék az elmúlt szépséges délután eseményeit. (Mert hiszen Szindbád - és ez becsületére legyen mondva - mindig életre-halálra szerelmes volt abba a nőcskébe, aki a Lánchíd kőoroszlánjai alatt várakozott. A könnyű, üres kalandokat sohasem kedvelte, és igazán a véletlen műve volt, hogy már több, gyermekes családanyát el nem szöktetett Párizsba, "ahol majd ismeretlenül, elvonulva és szeretve élhetnek egymásnak egymásért, és a kitűzött óra nem röppenhet el fecskeszárnyakon".) Tehát estenden, a puha szőnyegen egy-egy szépséges délután után Szindbád akarata ellenére is kénytelen volt összehasonlításokat tenni elmúlt szerelmei és új szerelme között. A csókokban és a csóktevésben nagy mester volt ő, de leghamarább mégis azokból a nőkből ábrándult ki, akik, szegénykék, a bűnbe beleesvén, mintegy önmagukat kívánták elkábítani, álomba mélyeszteni a folytonos csókolózással. Voltak emlékei nőkről, akik húsos, vonagló ajkukat már az első percben bajusza alá nyomták (puha és finom kis bajusza volt), és el nem vették volna onnan semmi kincsért. E hosszadalmas, lassan-lassan elbágyadó, ellágyuló, fáratag csókoknak Szindbád csak nagyon ritkán kedvezett. (Egyszer és először akkor volt divatja a mérföldjáró csóknak, midőn egy szegény kis hajadont ébresztett föl csöndes álmaiból, és az árvácska Szindbád iránt érzett szerelmét még csak annyira sem tudta eltitkolni, mérsékelni vagy fékezni, hogy egy pillanatra is elvette volna karját nyakáról, válláról vagy egyéb testrészéről. Midőn aludt Szindbád, akkor is éreznie kellett, hogy szerelme ébren, félig lehunyt szeméből rajongó, csodálkozó, szinte ijedt tekintettel figyeli alvó arcát, míg karja, keze csüggedetlenül, fáradhatatlanul öleli, fogja, mintha őrizné, tartogatná... Ugyancsak akkor történt, hogy édesen, hosszan felkacagott szendergésében szerelme oldalán, mert az ötlött eszébe, hogy évek múlva bizonyára másként viselkedik a tudatlan nőcske, ha egyetmást megpróbált már az életben. Mindezekből tehát világosan megérthető, hogy e nőcskével szemben helye és módja volt a mérföldjáró csóknak, az ajkak sóvárgó, nedves és lankadó összeforrasztásának... És a könnybe borult hűséges barna szempár, az alázatos, szinte bocsánatkérő tekintet e csók közepette, amellyel a szerelmes nőcske Szindbád izzó, kémlelő, leselkedő és vad pillantását felfogta, még sokáig kísértette álomtalan éjszakákon a hajóst.)

A mérföldjáró csók rovatába ezenkívül még két nő tartozott Szindbád ismerősei között, de ezek már nem éppen fiatalságuk, tudatlanságuk és jóságos odaadásuk miatt kerültek amaz ártatlan nőcskével egy szívkamrába, hanem ellenkezőleg, érettségük, mohó éhségük, tűnő nyaruk mulandósága miatt forrasztották hosszadalmasan ajakukat Szindbád ajakára. Ugyanezért a bölcs hajós e csókoknak jelentőségét csöndesen elhárította a rajongás, a hódolat és az imádat világából: egyszerűen elkönyvelte őket, mint olyan nők csókjait, akik Szindbádban a karcsú, nyúlánk és hajlékony férfiút tisztelték meg, mert hiszen természet­szerűleg e nők kövérek, puhák és csókszom­jasak voltak: Julcsa harminckilenc és Jella harmincnyolc és fél esztendős volt, midőn hajósunk felváltva várta őket öreg kocsisa mögött a Lánchíd kőoroszlánjainál. A páros napok Julcsáé, a páratlanok Jelláé voltak majdnem egy egész télen át, de szombaton, szombaton estve, mint egy kis didergő, ázott fecske röpült be Szindbád lakásába az a bizonyos tudatlan és még tapasztalatlan nőcske, és a pattogó tüzű kályha mellett ijedten, félénken, bocsánatkérőleg megállott. Szindbád édesdeden felkacagott ilyenkor, és a nőcske megzavarodva, alázatosan helyezte kis kalapját az ablakpárkányra: "Szabad, Szindbád? Megengedi, Szindbád?"

Azon a télen tehát - a hervadó budai hegyek között, a Kutyavilla felé kocsizva, pókfonálos, szép őszi napokon kezdődött mind a három regény - Szindbád nagy, hosszadalmas, a Fehérvári úttól a kelenföldi vasúti állomásig tartó csókoknak hódolt. Öreg kocsisa mozdulatlan háttal ült a hintó bakján, a nyergesló fülét hegyezve ügetett a pompás országúton, és a vasúti töltésen mintegy hosszú szökkenéssel, füstcsomót pöffentve suhant el a gyorsvonat; félszemmel látta mindezt Szindbád, mert hiszen a hölgyek már az első őszi napokon gyakorolták a későbbi, téli hideget, fagyot és havat feloldó hosszú csókjait. Jella olykor, tudtán kívül ugyanazokat a szavakat mondogatta szerelme hevében, amelyeket Julis tegnap mondott ugyanezen az úton és ugyanebben az órában. "Életem!" - mondták a nők, amint a hintó elhagyta a Fehérvári utat. "Mindenségem" - folytatták az út közepén. "Tell Vilmos!" - sóhajtották, amely álnév alatt Szindbád ez időben levelezését folytatta.

És ugyanakkor Szindbád félszemmel kipillantott a mámorító csók közepette a kocsi ablakán, mert már megszokta, hogy ilyenkor suhan keresztül az őszi tájon Kelenföld felől a gyorsvonat.

Tavasszal és még későbben, midőn Szindbád élete, bölcsessége, szerelme emlékeit gyűjtögette, a mérföldjáró csókos nőket mosolyogva nézegette képzeletében. Nem, ezek a nők mégsem voltak mind a hárman egyformák! Szindbád önmagában kereste a hibát, önmagában az okát a mérföldes csókoknak: Szindbád akkor még fiatal volt, és a csókot, valamint a habzó serleget fenékig szerette üríteni. Tehát így tanította csókolózni szerelmét is.

[1911]

Abban az időben, amikor Szindbád sihederfiú volt, még sok minden másképpen volt elrendezve a földi téreken. Szindbádnak tekintélyes és gazdag apja volt, aki szeretett lóra ülni és tavaszi reggelen a nedves határban nyargalászni. Keveset és ritkán beszélt, mintha rendkívüli módon leereszkedne, ha száját szóra nyitja. A rókát vörös frakkban kergette, az agarait többre becsülte az asszonyoknál, és házánál mindig meg volt téríve az asztal fehérrel, ezüsttel, a konyhán éjjel-nappal füst kanyargott a falusi ház teteje felé. A kapun címer volt kőből, a kapu körül százesztendős jegenyék hintáztak a szélben. A tanyaház egyszer leégett, és Szindbád apja nagyon sajnálta a gólyafészket, amely a házzal égett. Száz esztendő óta jártak a fészekre a gólyák, és Szindbád apja szégyenkezve kérdezte: hová teszem őket tavasszal? Máskor pénzt, nagyon sok pénzt elveszített az Arany Bikában, ahol környékbeli urakkal kártyázott. A kártyázás soká tartott, talán napokig, és ezen idő alatt otthon megveszett egy Szerda nevű tarka kutyácska, amely egykor, a vásáron Szindbád apjának lába­nyomához csatlakozott. A kutyát megkötötték, gyógyították, de már segíteni nem lehetett. Portobányi úr végre előhozta rozsdás flintáját, a flinta akkorát dörrent, mint egy ágyú, és a kis tarka eb véresen elnyúlott. Portobányi úr ezután nyomban elszökött a háztól, mert hiszen előrelátha­tóan Szindbád úrapja hazaérkezésekor a flinta másik csövét beléküldené. Csak egy hét múlva merészelt a tanyáról visszatérni Portobányi úr, hogy folytassa az ifjú Szindbád nevelését. Szindbád úrapja akkor már csak egy megvető pillantásban részesítette, és egy félesztendő múlva, karácsony estéjén megkérdezte a nevelőt:

- Nem lehetett megmenteni azt a kutyát, Portobányi?

Portobányi a megszólításra büszke örömmel magyarázta el a Szerda megveszésének történetét, de Szindbád úrapja többé nem nyitotta ki a száját.

- Gyerünk aludni, ifjú uram - mondta tehát Portobányi úr Szindbádnak, és az asztaltól elmenőben, hatalmasan rálépett Ketvényi Nagy Sámuel lábára. - "Gyere te is, vén komédiás" - dörmögte lecsüngő bajusza alatt.

Az ifjú Szindbádnak két nevelője volt. Portobányi öreg író körülbelül már akkor került a házhoz, amikor Szindbád véglegesen még meg sem érkezett. Portobányi úr akkoriban vándorlással foglalkozott, utazott tengelyen vagy az apostolok lován, és szenvedélye a versírás vala. Lakodalmak és keresztelők, torok vagy installációk nem nélkülözhették Portobányi urat. Elhagyta Pestet, ahol meglehetős sikerei voltak az irodalomban - Balás Sándor néha kezet fogott vele a Komlóban, és Lisznyai szűrét viselte ünnepnapon -, a vidékre tért meg, ahol még az emberek romlatlanok, és megbecsülik a költői tehetséget. "Pityi Palkó" címen élclapot szerkesztett a vidéki városkában, és szabót, csizmadiát, korcsmárost versekkel fizetett ki. Szerette a szőlőlugasos kis borméréseket, és állandóan hajadonfővel járt, hogy ne kellessen senkinek előre köszönnie. Míg Szindbád mellett nevelősködött, haját sokszor le kellett nyíratnia, és az öreg hajdú keményen megberetválta vasárnapi reggeleken. Akadtak néha ócska lovaglónadrágok a háznál, amelyeket Portobányi úrnak kellett végleg elviselni, de a legkellemetesebb foglalkozás mégiscsak a ház vendégeivel való mulatozás volt. Ivásnál, játéknál és egyéb szórakozásoknál gyakran helyettesítette Portobányi a ház urát. Ünnepélyes és méltóságos volt, és az ifjú Szindbádot gyakran oktatta, hogy legelőször a papokat kell leitatni a fehér asztalnál, mert amíg a papok józanok, semmiféle mulatságos dologról nem lehet beszélgetni.

- Ne sajnáld az esperes úrtól a vörösbort! - mondta komoly és megfontolt hangon Portobányi a tanulószoba csöndjében, midőn megunta a latin auktorokat.

A nyugalmas életmódban meghízott, megtermetesedett, és szeme kidülledt, mint a gazdag falusi bíráké. Mély torokhangon beszélt, és szerette csúfolni a tanítót vagy a kántort az asztal végein. A tréfáit telihangon mondta el (a kántor tiszteletteljesen és meghatottan nevetett), és a szemét kérdőleg gurította körül az asztalon. Egészben véve tekintélyes és ünnepélyes férfi volt, és mint öreg író, titkon lenézte még az esperes urat is. Legalább az ifjú Szindbádnak gyakorta magyarázta, hogy az írók a legelső emberek a világon. Kár, valóban nagy kár, hogy a környéken mindenki tudta, hogy e tekintélyes és tiszteletre méltó férfiút csupán Portobányi úrnak hívják.

Ketvényi Nagy Sámuel sokkal későbben került a vidéki házhoz. K. Nagy Sámuel megérkezé­sének legfőbbképpen a kántor volt az oka, aki valami betegségbe esett, és a doktor eltiltotta az italtól. A kántor, a doktor receptjével a zsebében, egyszerre furcsa hangon kezdett beszélni Portobányi úrral. Fennhéjázó lett és goromba, mint akár az uradalmi fiskus, és helye az asztal végén üresen maradott. Portobányi úr eleinte dúlt-fúlt mérgében, hogy többé utolsóbb ember nem akad nála a hosszú asztalnál, sem az egész házban, és fogcsikorgatva mondogatta:

- A gazember csak azért betegedett meg, hogy engem kijátsszon.

A kántor gúnyosan integetett a túlsó sorról, ha sétáinkban véle találkoztunk, és kezében a doktor céduláját lobogtatta. A "Pityi Palkó" hasábjairól így lassan leszorult kántorunk alakja, míg Portobányi úr elcsendesedett, elgondolkozott, szelíd lett, és olyanformán gubbasztott a végtelen asztal mellett, mint egy telelő sün.

- Nos, amice - kérdezte egyszer kegyes hangulatban az esperes úr -, hogy vagyunk az anekdotákkal?

Portobányi úr szolgálatkészen kezdte rá:

- Elment egyszer a cigány a zsidóhoz...

Ám a hangja és arckifejezése olyan keserves és szomorú volt, hogy az esperes úr jobbnak vélte elhallgattatni.

- Taceat, amice.

Azonkívül Portobányi úr erősen nekifeküdt az ifjú Szindbáddal a tanulásnak. Valamely vizsga közeledett, és a nevelő balsejtelemmel mormogta:

- Még csak az hibáznék ebbe a nyomorúságos életbe, hogy megbukjunk Késmárkon.

Egy napon Szindbád úrapja Portobányi urat a városba küldte. Szivart, kártyát, miegymást kellett hozni a városból, valamint puskaport, amelyet a nevelő úr mindig azzal az elhatározás­sal helyezett el az ülés alatt, hogy hazáig bizonyosan felrobban az egész szekér. Ilyenkor nem ivott, nem dohányzott. Talán Szindbád úratyja is azzal a célzattal hozatta állandóan a puskaport, hogy Portobányi úr józanul és rendesen végezze a rábízottakat.

- Vigyázz, paraszt - mondogatta a jó úr a szembe jövő szekereknek -, lőpor van az ülésben.

És nagyot lélegzett, amikor a félkilós zacskót végre levette a szekérről.

Azon a napon azonban minden másképpen történt.

Portobányi úr ugyan már hajnalban elszekerezett hazulról, de késő délutánig nem jött meg a városból.

Az esperes úr - szép májusi nap volt - a vadszőlővel befutott lugasban iszogatta a parádi vizet és bort, más vendégek a tarokkot kergették. Szindbád úrapja a szeméhez emelte a tenyerét, és a távolba nézett.

- Még csakugyan felrobbant az a bolond - mormogta csöndes egykedvűséggel.

Már estére hajlott az idő, amikor az öreg kocsis bekormányozta a pejkókat a nyitott kapun, és a poros bricska megállott az ámbitus alatt.

A kocsin ült Portobányi úr, orra, arca piros az ivástól, a kalapja félrevágva, és a karjával átölelve tartja a mellette ülő beretváltképű, ravasz, vékonyszájú öreges embert.

- Vendéget hoztam, tekintetes uram - mondta akadozva, miután a lőport átadta. - Egy régi színészpajtásomat fogtam meg a városon. Penzióban van az öreg. Se apja, se anyja, se semmi dolga már a világon. Vállalta, hogy megtanítja Szindbád ifjúurat a vizsgai versezet elszavalá­sára.

- Helyes - mondta Szindbád úratyja. - A színész úr a kerti házban fog lakni.

- Gyere már no, te vén gazember komédiás - kiáltotta Portobányi úr nyerítő hangon, amely hangot a kántor betegsége óta eleven ember nem hallott -, told ide azt a nyúzott képed.

Erősen hátba vágva, széles karmozdulattal penderítette most előre a zöld felleghajtóba bújtatott vén színészt. Az a kakadu üstökét hátrasimította, és jobb válláról bal vállára dobta a kabátot.

- Ketvényi Nagy Samu, nyugalmazott magyar színész - mondta recsegő hangon, és jobbra-balra meghajolt.

Portobányi úr diadalmasan állott mellette, és a jobb kezét az öreg komédiás vállára helyezte, mintha csak azt mondta volna: lássátok, van még nálamnál is hátrábbvaló ember...

A kövér esperes, aki ilyenkor már félálomban csibukozott, kidörzsölte szeméből az álmot.

- Canis mater - kiáltott fel - mégiscsak derék fickó ez a mi... izé... amicénk.

Erre Portobányi úr is meghajlott.

Később így szólt a színészhez:

- Most pedig egyél-igyál, pajtás, amennyi beléd fér.

- Ne félj, Portobányi, nem vallasz velem szégyent - felelt Ketvényi Nagy, elfoglalta helyét az asztal végén, és azután ott maradt.

A régi udvarház, ahol Szindbád felnevelkedett (Portobányi és Ketvényi Nagy Sámuel felügyelete alatt) azon házak fajtájából volt, ahol száz esztendőnként egyszer ereszkedik meg az ablak vasalása. Mozdulatlanul, pompásan megmarad minden a maga helyén, a lakók éppen úgy, mint a székek. És a mennyezetes diófaágyat, amelyben egyszer Rákóczi Ferenc aludt (majdnem minden régi ágyban Rákóczi vagy Mária Terézia hált meg), csak olyankor mozdítják meg helyéről, a függönyös bolthajtás alól, ha az ágy tulajdonosa történetesen haldoklik, és levegőért, a búcsúzó napsugárért a szoba közepére, az ablakokhoz kívánkozik. A nagy ágy megmozdul, régi nehéz székek, kerek asztalok véle masíroznak, és a kutya vonítani kezd a kert alatt. Az eperfára a kuvik telepedik, és mindaddig hallatja baljóslatú hangját, amíg a cselédek kővel nem dobálják. Tehát Szindbád olyan házban töltötte ifjúságát, ahol kutyavoní­tás és kuvikmadár nélkül nemigen szokott változás előfordulni. És nem is nagyon változott. Szindbád úratyja még mindig többet gondolt arra, hogy a gólyafészek a tanyaház nádas fedelén épségben maradjon, hogy a régi jegenyefák a ház körül helyükön legyenek, és se kutya, se macska el ne vesszen az ő úriházától, mint azzal törődött, hogy Szindbád végtére felnöveke­dett, talán tizenhat esztendős is elmúlott már, és mindazokat a tudományokat kimentette, amelyek fölött Portobányi úr és Ketvényi Nagy Sámuel rendelkezett, amiről bizonyítványt is kapott a késmárki líceumtól.

Portobányi úr a régi ház levegőjében és a pompásan terített asztal mellett sehogyan sem tudott végképpen megöregedni. Azt szokta mondani:

- Úgy vagyok az esztendőimmel is, mint a borral. Iszom, iszom, akár három napig is, kapatos is leszek bizonyos mértékig, de aztán ne tovább. Megmaradok mindvégig egyforma állapotban.

Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott színész nemkülönben élvezte a gondtalan, nyugodal­mas életet.

- Úgy érzem magam - mondta fogatlan szájával (ha erre Portobányi úrtól engedelmet kapott) -, mintha máris borszeszben ülnék a Nemzeti Múzeumban. Lássátok, kései utódok, ilyen volt az igazi magyar színész hajdanában! Az utolsó magyar komédiás. Mert én negyvenöt esztendeig pályáztam ám a vidéken...

- Elég, vén fecsegő! - dörrent közbe Portobányi úr. - Ne mételyezd meg hazugságaiddal Szindbád ifjúurunk elméjét és szívét.

Portobányi úr ekkor kövér ember volt, megfeszült rajta minden ruha. Karja, lába, mind megannyi hurka, lecsüngő, vastag bajusza alól különösen az ételek és italok nevét ejtette ki nagy csemcsegéssel. Ebéd idején a konyha körül szaglászódott, aztán kidülledő szemmel jelentette kisebbik gazdájának:

- Paszulyunk lesz malackörmével.

- Babunk - vágott közbe helyreigazítólag a színész.

Portobányi megvető pillantással felelt, és csak hosszabb szünet múlva kérdezte:

- Te vén csepűrágó! Hogy merészelsz beleszólni az irodalomba? Neked azt kell énekelni meg szavalni, amit az írók elibéd szabnak. Tehát paszulyunk lesz, és a badacsonyi hordóból hozatok fel ebédre. A badacsonyiból!

Megforgatta a szót szájában, és csettintett a nyelvével.

Ketvényi Nagy Sámuel megengedte magának tízesztendei szolgálat után, hogy bizonyos gúnyos mosolyt reszkírozzon meg, mondván:

- Paszuly és badacsonyi. A te stúdiumodnak ez a határa, nagyrabecsült barátom-uram, de én mint olyan férfi, aki a világban sokat megfordultam, negyvenöt esztendeig pályázván a Kárpáttól az Adriai-tengerig, egyéb tudományokat is javallanék Szindbád ifjúurunknak. A nőkkel hogyan is vagyunk, tisztelt és nagyrabecsült barátom-uram? Ifjúkoromban három feleségem volt.

(Szindbádnak felcsillant a szeme, és helyeslően bólintott.)

- A nőkkel, az isteni nőkkel? - harsogta színpadias hangsúllyal Ketvényi Nagy Sámuel.

Portobányi úr megzavarodva észlelte Szindbád ifjúurunk csillámló tekintetét, és szemrehányólag kérdezte:

- Vajon nem tettem eleget kötelességemnek ebben az irányban is? Fiatal cselédleányaink a megmondhatói, hogy hány pofont osztottam ki közöttük, amidőn ifjúurunk ezt megparan­csolta. A szép Kovács Esztit vajon nem én tartottam lefogva, míg fiatalurunk megcsókolta a szénapadláson, vajon nem én? Talán a színész?

- Köszönet érte, kedves nevelő uram - felelte hálásan Szindbád.

- És a nyáron, aratáskor, holdas éjjelen, amikor aludni nem tetszett ifjúurunknak, nem én voltam-e, aki a kukoricacsősz kunyhójába csaltam az aratóleányokat? Talán a színész? Azért csak azt mondom, hogy adjuk meg a gyomornak, ami a gyomoré... A mi badacsonyi borunknak az egri püspök pincéjében sincsen párja.

- Egy ital bor a hazáért sohasem árt - felelt köhécselve a nyugalmazott színész -, de a honszerelem után nyomban a honleányok következnek. A második kupát a hölgykoszorúért ürítettük mindig ifjúkoromban, amikor még a nagy Széchenyi volt az ifjúság vezére. Javaslom tehát, hogy ifjúurunkat a mezők és a rétek vadvirágai után a szalonok és bálitermek délszaki növényeivel is megismertessük. Szép a kis kökörcsin a tavaszi mezőségen, de milyen más illata van a szalonvirágnak, amelynek kelyhébe francia illatszert csepegtetett a gondos kéz.

- Mit akarsz, színész? - kérdezte kivörösödve Portobányi úr. - A természet ellen dolgozol?

A nyugalmazott színész állásba helyezkedett.

- Valóban - nem. Emlékszem egy ifjúkori nászutamra, amelyet szekéren tettünk meg tél derekán Virágvölgyi Herminával, és a fuvarost gyakran megállították Érmihályfalva határában, hogy a kötésig érő hóban sétálgassunk... De emlékszem Metternich hercegné budoárjára is, ahol sárga selyemmel voltak behúzva a falak, és India és Bokhara kincseit taposták lábaim, mialatt a hercegnő szerepemet dicsérte, amelyben megigéztem...

- Vén hazug! - csikorgott Portobányi úr.

A nyugalmazott színészt már nem lehetett letorkolni. Elbódult a saját dicsőségétől.

- Nekem könnyű volt a dolgom, mert elegendő volt a színpadról egy nőre kacsintani (kacsintott), vagy egy titkos gyöngéd csókot feléje dobni (kezével csókot dobott), hogy a nők az ölembe hulljanak. Sajnos, Szindbád ifjúurunk nem színpadi pályán működik, így kénytelen vagyok hóna alá nyúlni. A városban most kitűnő társulat működik. Pápai, a társulat súgója, egykor titkárom, barátom, kutyám, régi rossz csizmám, Pápai szolgálatunkra leend.... Estére a városba megyünk a színházi előadásra.

- Őrültség - mondta Portobányi úr, de az öreg hajdú az ebéd tálalását jelentette.

A legelső páholyban ültek.

Portobányi félelmetesen forgatta kidülledt szemét a páholy előrészében, majd Szindbád következett. A háttérben izgatottan, összefont vagy kiterjesztett karokkal állott Ketvényi Nagy Sámuel. Szindbád úratyja fodros ingét vette fel ezen alkalomra, és haját rezedaolajjal illatosította meg. Nyakkendőjét bodrosan a nyugalmazott színész kötötte meg, míg Portobányi úr piros selyem zsebkendőt illesztett a kabátja zsebébe.

A színpadon egy szőke, púderozott hajú, selyemnadrágos, domború idomú hercegnő énekelt, miközben kis aranyos koszperdjával a taktust ütötte. A fogai vakítóan csillogtak, a szeme körül mély feketeség és odabenn két mosolygó nefelejcs. Magassarkú selyemcipőjében, fekete harisnyájában hintázva járt-kelt a színpadon, és a lábfejét mindig széjjelvetette. A nadrágocs­kán rózsaszínű gombok voltak, és ugyancsak rózsaszínűek voltak a gombok a haloványkék kabáton, amely alól pompás melle hatalmasan domborodott. A csuklóját csipkekézelő fedte, és az ujjai fehérek voltak, és körme rózsaszínű. Kis tokája volt, és a füle cimpája piros, az orra kissé hajlott, és a szája égő vörös és könnyű, kedves ráncban görbülő.

Ah, ez a nő volt maga az érzékiség. Szindbád forrón és hangosan felsóhajtott.

- H.-né Galamb Irma - súgta hátulról K. Nagy Sámuel, és Szindbád kezében megzörrent a piros színlap.

A torkából búgó hangok törtek elő, és valóban illett külsejéhez neve is.

Portobányi úr (tagadhatatlan, hogy kissé meg volt hatva) bizonyos gyorsasággal kereste elő kabátja zsebéből a szemüvege tokját, és a pápaszemet fülére igazítva, megnézte a színlapot.

- Valóban - mondta bizonyos elismeréssel, és a nyugalmazott színész diadalmasan mosolygott.

A hölgy a színpadon talán észrevett valamit, mert a dalocska következő strófája az első páholynak volt szánva. Ringó csípőjével, taktust verő kis kardocskájával a páholynak énekelte, hogy ici-pici ki-i-is cicám...

Portobányi úr hümmögve tolta vissza a szemüvegét, és míg fejét csóválgatta, titkon megcsípte a tenyerét: álmodik-e, hisz H.-né Galamb Irma mintha csak neki, egyedül neki énekelné, hogy ici-pici kis cicám...

Szindbád vérpiros arccal helyén ült, és félig álomban, félig ébren érezte az arcán végigsimulni a nefelejcs-szemeket. Biztatás, gyönyör, szerelem volt abban a szempárban... Arra tért magához, hogy a függöny lecsúszik, és erős taps hangzik fel a szálában. Hátulról erősen megrázza a vállát K. Nagy Sámuel.

- No most... most dobni csókot - hangzik a vén színész reszelős hangja.

A művésznő magassarkú cipőjében a Lámpák elé lép, és gömbölyű mellét meghajtja, és hálásan mosolyog a tapsokra. Szindbád - a művésznő éppen odanézett - ajkához emelte kezét, és félszegen, ügyetlenül csókot dobott a színpadra.

A művésznő pajkos mosollyal felelt, és csípőjét megringatva, jobb lábát kissé felemelte, és kéjes mozdulattal fordította hátát a legelső páholy felé.

[1911]

A virágcsokor, amelyet H. Galamb Irma, vidéki színésznő egy reggelen ablakában talált, Szindbádtól eredt. Szindbád tizenhat esztendős ifjú volt akkor, de a bölcs öreg emberek nevelésében csaknem olyan bölcs és öreg volt, mint nevelői: Portobányi, az öreg író és Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugdíjazott színész. Így többek között a nőkről sajátos fogalmai támadtak az ifjú Szindbádnak. Portobányi úr csupán erősizmú parasztlányokkal és gömbölyű falusi menyecskékkel népesítette be Szindbád képzeletét, míg Ketvényi Nagy a vidéki színészet masztixszagú világába vezette be neveltjét. Csakhamar ismerősei lettek a kisvárosi színház összes hölgytagjai, akiknek nagyokat köszönt az utcán, és a színház környékén karonfogva sétálgatott a kövér komikussal. (Ketvényi Nagy a Hársfához címzett vendéglő kertjében, ahol a fából épített színház állott, régi emlékeit mesélgette az ifjú kollégáknak, miközben sűrűn emelgette szeméhez és orrához rendkívüli nagyságú tarka zsebkendőjét. Portobányi úr, aki a színészettel való ismeretséget a természettől, a falutól és a falu leányaitól való eltávolodásnak bélyegezte, a Hársfa belső szobájában foglalt helyet, és buzgón írogatta emlékiratait.)

Nyár volt, és a színház körül szinte illatosak voltak a hatalmas hársfák. A színészek már délelőtt kugliztak, és a fagolyók messzehangzóan ütődtek a kuglizó dobjához. A nők a zöld fák alatt üldögéltek, és a napsugár pirosan tört át napernyőjükön. A női lakkcipők kivillantak a szoknyafodrok alól, és a szalagcsokrokat megmozgatta a szellő. A fabódé hátulsó kapuja nyitva volt, és a régi színlapokkal beragasztott, esőverte, barna falak mellett krákogva üldögélt a pepitanadrágos direktor.

Szünidő volt, és Szindbád nevelőivel a kisvárosban lakott, midőn is esténként az első számú páholyból csókot dobott H. Galamb Irma felé, midőn az a színen megjelent. A háttérben K. Nagy és Portobányi urak üldögélték, és a nyugalmazott színész halkan dúdolgatta az ismerős melódiákat, különösen, midőn a kar a mélyebb regiszterekben működött. Portobányi úr állandóan helytelenítőleg csóválta a fejét, de az előadást az első taktustól az utolsóig a legnagyobb figyelemmel kísérte. És sohasem fukarkodott a nevetéssel, ha a komikus részeges figurát játszott a színen.

Egy napon aztán Ketvényi Nagy Sámuel előállt indítványával.

- Az ostromot most már komolyan megkezdjük. Holnap virágot küldünk Irmának, benne névjegyet, és a névjegyen néhány kedveskedő sort, amelyeknek megfogalmazására ezennel felkérem Portobányi igen tisztelt barátomat.

Szindbád (ebben az időben gyakran válott arca rózsaszínűre) nevetve helyeselt.

- Talán a gyűrűt is, melyet édesanyámtól örököltem, mellékeljük a virághoz... - mondta csöndesen.

- Az nem lehetséges - felelt elgondolkozva Ketvényi Nagy -, az öreg tekintetes úr bezárat mindkettőnket a gyűrű miatt. Ellenben a virágcsokor útnak indulhat.

A csokrot piros rózsákból rakták össze ("a szerelem virágai", mondta a színész), és Portobányi úr levetette réges-régen kihízott, zsíros fekete kabátját, amidőn a mellékelendő névjegy megírásához fogott. Homlokát összeráncolta, gömbölyű, kidülledt szemét többször végiggurította a szobában, mielőtt a tollat a tintába mártotta volna. Aztán írni kezdett, lassan, megfontoltan, gömbölyű betűkkel.

- Ifjú szívemet, kérem, fogadja kegyelmesen.

Kétszer-háromszor elolvasta fennhangon. Ketvényi Nagy dörgő hangon elszavalta, és Szindbád magában elsuttogta, és komolyan gondolta.

Másnap pedig elment a virágcsokor H. Galamb Irmához.

Azon az estén a nevelők a fülledt színházi levegő elől felvonás közben a Hársfa pirosterítékes asztalához menekültek, és gyorsan parádi vizet kevertek borral. A színházi előadásnak már régen vége volt, ám a nevelők még mindig szokásos témájukon nyargalásztak: nyelvészeti kérdéseket fejtegettek. Mi a helyesebb: leány vagy lány, sőt lyány?... A zenekar régen elhallgatott, és Szindbád a fabódé hátulsó kapujánál álldogált a forró nyári éjszakában. Az ablakok nyitva voltak az öltözőkön, és odabenn féligöltözött nők sikongva nevetgéreztek, mély hangja hallatszott a rendezőnek, és egy vékony leányhang sokszor ismételte:

- Istenem, a harisnyakötőm...

Szindbád félszemmel bekukucskált a deszkaréseken, és lélegzetét visszafojtva, leste az öltözködő nőket. Fehér vállak, fehér térdek és meztelen nyakak jelentek meg előtte a keskeny résen, amelyben aranyosan, pirosan hintázott a lámpás sugárkévéje, de azt nem tudta, hogy kinek a nyakát vagy vállát látja. Az ütőere erősen lüktetett a halántékában, és hangyák szaladgáltak a hátában, térdében. A lámpásra valaki piros papírernyőt dobott, és a piros fényben káprázva látta a feketeharisnyás lábakat, majd a fehér női ruhákat.

- Istenem, a harisnyakötőm - siránkozott az előbbi leányhang.

Most egy fehér gömbölyűség, egy nadrágos női alak közeledett a deszkaréshez, és a deszkához nyomódva, igazította cipője szalagját. Szindbád arcában érezte a női test szagát, és erősen beleharapott a deszkába...

Aztán csendesedett az öltöző. Az ajtót sokszor és hangosan felnyitották, púder és parfőm repkedett a levegőben, felrúgtak egy söröskancsót, és az utoljára maradott két színésznő halkan és megfontoltan beszélgetett valami nagyon érdekes dologról. A kesztyű gombja pattant, és az egyik színésznő a földre köpött.

- Pfuj - mondta -, igazán azt akarta?...

A másik halkan, bizonykodva felelt, aztán csendesen, macskadoromboláshoz hasonlóan nevetni kezdtek mind a ketten, és eltávoztak, mielőtt a lámpát lecsavarták.

Szindbád levette a kalapját, és néhány remegő, bizonytalan lépést tett a fabódé mellett... Most fehér, illatos kabátban, tollas nagy kalapban és kezében virággal elsuhant mellette a félhomályban egy nő... A hársfák között álló petróleumlámpás megvilágította gödrös arcát és hajlott orrocskáját, valamint merészen ívelt szemöldökét.

- Kezét csókolom - mondta Szindbád halkan, gyorsan, és mereven állott, anélkül hogy eszébe jutott volna kalapját levenni.

A nő féloldalra fordult, a szeme bizonytalankodva nézett a félhomályba, és mert kissé rövidlátó volt, összehunyorította a szempilláit.

- Ah, maga az?... - kiáltott fel csengő hangon, amely úgy csillámlott Szindbád előtt, mint a folyóvíz a holdsütésben.

- Hogy is hívják? Furcsa neve van. Igen: Szindbád... Köszönöm a csokrot.

Most már turbékolt a hangja, amikor kesztyűs kis kövér kezét előrenyújtotta, és szabadon maradott fehér felöltője széjjelnyílott. Kövér, alacsony asszonyka volt, a blúza hanyagul volt a szoknyába kötve, és néhány nyitva felejtett gomb révén látni lehetett fehér ingét.

Szindbád közeledett, és gyorsan kezébe vette a kis kezet. Két-három csókot nyomott az izzadt cérnakesztyűre, és a karperecek megcsörrentek a színésznő csuklóján.

- Igen, igen - folytatta H. Galamb Irma -, ismerem Nagyot. Tiszteltetem... És csókoltatom - tette hozzá halk kacagással, amely úgy hangzott Szindbád fülébe, mint a gyors tavaszi eső csengése a nyugodt tó tükrén.

Aztán erősen megszorította a Szindbád kezét, kissé meg is rázta.

- Isten önnel, kis barátom.

Egy-két lépést tett, de hirtelen visszafordult.

- Talán rám várt itt? - kérdezte, és barna szemét kíváncsian nagyra nyitotta.

- Nem - felelt csendesen Szindbád.

(Később ezért a "nem"-ért kemény korholásban részesült K. Nagy Sámueltől, míg Portobányi úr helyeslőleg kiáltozott: "Nagyon derék, így kell bánni az elkényeztetett nőkkel!")

H. Galamb Irma gyorsan összehúzta mellén fehér felöltőjét.

- Az este hűvös - mondta finomkodó hangon, mint a francia szalondarabokban szokás -, Szindbád úr, megengedem, hogy elkísérjen...

Szindbád - bár már tizenhat esztendős elmúlott - néha ostobaságokat mondott:

- Nevelő uraim a Hársfában ülnek, és bizonyára várnak.

H. Galamb Irma kétszer is végignézett az ifjú Szindbádon, a szempillája furcsán megreszketett, és a homlokán is olyanformán mozgott egy kiszabadult hajfürtöcske, mintha a szél fújdogálta volna.

- Furcsa ember! - mormogta csendesen.

Közelebb lépett az ifjúhoz, hogy Szindbád erősen érezte ruhájának és nyakának szagát. A fehér felöltő valahol meg is érintette testét, és érezte, hogy erősen ajkához nyomódik a színésznő kesztyűs kezefeje.

- Remélem, hogy holnap délután eljön hozzám uzsonnázni? - mondta csendesen és komolyan.

- Ketvényi urat is elhozzam? - kérdezte Szindbád.

Az alacsony nőcske csendesen meghintázta gömbölyű mellét, mint egy madár, aztán közömbösen mormogta:

- Ha ugyan eljön az öreg bácsi?...

Megperdült, és gyors, könnyű léptekkel ment a nagy fák alatt.

A lámpafény még megcsillant kicsinyt megemelt szoknyája alatt a félcipőn, és a magas francia sarok kissé ferdének, kifelé hajlottnak látszott.

[1911]

A Hársfában egy fiatal falusi földesúr muzsikáltatott csendesen, régi magyar nótákat. Az asztala már megtelt üres boros- és savanyúvizes üvegekkel, talán éjfél is elmúlott, de a cigányok fáradhatatlanok voltak a nótákban. A földesuraság ugyanis körülbelül már egy órája indulóban volt, felállt, aztán megint leült helyére, tehát nem volt tanácsos abbahagyni a muzsikálást. A csendben, a néma hege­dűk mellett könnyen tovaillannak a rózsaszínű felhők, a holdas, szerelmes esték, a nyárfa sóhajtása, és a messze levő szép leány vagy asszony hangja, csókja, ölelése, amely dolgokat a jó cigány hegedűje hangjaival a hallgatója elé szokott varázsolni. Maradjon tehát helyben a mámor, amely a muzsikus cigányok legrégibb barátja és segítője. A bugyelláris felnyitásánál szólalnak a legszebben a hegedűk az egész földkereksé­gen, művész lesz akkor a ragyabunkó, törpe nagybőgős is, és a félszemű kontrás megfeledkezvén magáról, szabályos prím-hangot játszik, midőn a bugyelláris a zsebből előkerül...

Húsz szempár, húsz fénylő, csillogó szempár kíséri el útjában a pénzestárcát - a Hársfán kívül, az ablak alatt lábujjhegyre emelkedik a meztelen lábú, pirosnadrágos bőgőhordozó, mert a hegedű hangja jelenti neki is, hogy itt van a pillanat, amikor érdemes kukucskálni az ablakfüggönyön.

A földesurat az ajtóig kísérte a banda, miközben Portobányi úr (aki neveltjével, Szindbáddal és K. Nagy Sámuellel egy sarokban foglalt helyet a csendes mulatozás alatt) lelkesen a Szindbád vállára csapott:

- Tanulja meg, kis gazdám, hogy az előttünk lefolyt mulatozásban példás virtust mutatott be a derék földesuraság. Ha majdan önszárnyán repül tova a nagyvilágban, sohase felejtse el, hogy a mulatozásban a csendesség, az ivásban a józanság, a játékban és a szerelemben a féktelenség díszíti a férfiút. Ha király volnék, nyomban rendjelet nyújtanék át a derék földesuraságnak. Sajnos, nem vagyok király...

- Ezt én is sajnálom - dörmögte a pipaszár mögül Ketvényi Nagy Sámuel, és a poharakat arányosan megtöltötte parádi vízzel és borral. Reszkető kézzel felemelte a poharát:

- Tehát: Irma üdvéért!

Portobányi úr kigombolta az inggallérját, és a nyakkendőjét a fogasra vetette, haragosan fújt, sértődötten koccintott, de a poharát fenékig ürítette.

- Ördög vigye! Hát éljen. Jövő héten úgyis falura költözünk.

Szindbád semmit sem szólott, csendesen, melegen sóhajtott, és a szeme előtt holdfényben csillámló folyóvizet látott, mint akkor, estve, amidőn a színésznőt megszólította.

A nyitott ablakon a hársfák illata lengett befelé, a levelek között könnyű szellőcske repült át, mint egy kis madár, és ekkor láthatóvá lett a messziségben egy fénylő csillag.

Ketvényi Nagy köhécselve tömködte a pipáját, és az arca, orra már lila színű volt. Mintha valami álarc lett volna az arcán. A vonásai fénylők és merevek, mintegy viaszból formálva. A bor álarcát az öreg színész arcára helyezte.

Titokzatosan, csendesen és Szindbádról Portobányi úrra tekingetve beszélt. A szavakat olyanformán ejtette ki, mintha édes bort szürcsölgetne télen a kályha mellett...

- Először persze a direktor szeretője volt, mint Pápai, a súgó (barátom, egykor titkárom, kutyám, ócska csizmám) értesített, de a direktorné letépte a kontyát, és megkarmolta az arcát. Majd a rendező következett, sokáig élt házasságban a tenorral, legutoljára a zenekarbeli dobossal szűrte össze a levet. Volt valahol egy katona is, aki eladósodott, máskor egy borbély magára lőtt az ablaka alatt. Öreg édesanyja és tanuló öccse van Pécsett, azoknak pénzt küld, azért nincs egy jóravaló szoknyája sem. Azelőtt szerette a pezsgőt, és öreg urakkal reggelig ivott, de ez a hangjának megártott. Valahol van egy fiacskája is... Talán éppen az öccse a fiacskája...

A köhögés megakasztotta a nyugalmazott színművészt a további előadásában, Szindbád ábrándozva nézett a sötét fák közé, míg Portobányi úr hümmögve vakarta körmével a savanyúvizes dugaszt.

- Szerencse, hogy jövő héten ismét falura költözünk, mert végül mégiscsak agyonütne bennünket az öreg tekintetes úr.

A vén színész kipirosodva, kissé fuldokolva hajolt előre, és kezét olyanformán illesztgette szája elébe, mint mikor a színpadon "félre" szólanak a régi színészek.

- A kertek alatt lakik... Pápai, elnyűtt bocskorom, délután mutatta a házat és az ablakot... Kis kert van az ablak előtt... És hajdanában, azaz hogy nem is olyan régen, magam is sokat másztam be az ablakokon, sokszor majdnem le is ütöttek.

- Nagy kár, hogy agyon nem ütöttek - vélekedett Portobányi úr.

K. Nagy kinyújtotta öreg karját:

- Van, volt itt erő... Tehát beszéljen csak, kis gazdám, hogyan is mondta Irma? Nos? Azt mondta: a szeme és orra tetszik nékem, puha haja is, de az álla már nem tetszik?... Ezt mondta Irma?

Szindbád rózsaszínt arccal bólintott.

K. Nagy Sámuel köröket írt le a pipaszárral a levegőbe, és szurokszínű kis szeme élénken mozgott ráncos szempillái alatt.

- Igyunk, no. Az ital bátorságot ád... Becsületemre, nagyon illatos, pompás mágnásasszonyka lehet ez az Irma. Neked talán nem tetszik, Portobányi úr?

A zsíros kabát szinte ropogott a kövér vállakon, amikor Portobányi úr lustán megmozdult:

- Hiszen jóravaló fehércselédnek látszik, de az öreg tekintetes úr se kutya...

- Jól van - felelt gyorsan a vén színész, és csendesitőleg terjesztette ki a tenyerét -, hiszen nem is arról van szó... Éppen csak azt gondolnám, hogy ha már idáig nevelgettük az ifjú urat (és ravaszkodva kacsintott Szindbád felé), ezután se vegyük le róla a kezünket... Mondom, az ablak e forró éjszakán nyitva van, és nincs is nagyon magosan... Szindbád úr fürgén ugrik, és mi majd loppal vigyázunk, hogy minden jól sikerüljön... Csak egy csipkefüggönyke van az ablakon, amelyet a szellő éppen olyan könnyen félrehajlít, mint egy kéz... Ő majd felébred, és halkan, félig álmában tudomásul veszi, hogy az ifjú Szindbád térdepel az ágya előtt.

- Hová gondolsz, vén gazember? - kiáltott felháborodva Portobányi úr. - Felébred, lármát csap, és holnap akár nyakunkba vehetjük a világot, az öreg tekintetes úr pisztolya elől...

K. Nagy csöndesen, fulladozva nevetett, mintha a tüdejében egy rossz verkli sipogna:

- Nem csap lármát... Becsületemre, csak egy kis csipkefüggöny az egész, amit félre kell húzni. És mi lesbe állunk az ablak alatt... A szemünk már rossz, Portobányi úr, a szívünk rothadó fűzfatuskó, de a fülünk ugyebár nagyszerű, meghallja a csókok csattanását és a suttogva elmondott szavakat? Adjuk meg a fülnek is, ami őt megilleti, hisz a szegény embernek egy jól sikerült nyújtózkodás is örömet okoz.

- És ha segítségért kiált? - aggodalmaskodott Portobányi úr, és izzadó üstökét megtörülte.

A vén színész legyintett a kezével, és a szeme úgy villogott, mint a rókáé:

- Ha már idáig elnevelgettük Szindbád urat, hűtlenség volna őt most cserben hagyni... Ketten majd csak felemeljük az ablakpárkányig, az éj csendes és meleg, kedves álmokat hordozó... Talán éppen a szépszemű, széporrú és puha, fekete hajú Szindbádunkkal álmodott a kedves hölgy, midőn az ifjú csókját ajakán megérzi... Az én időmben - nem is olyan régen - a nők mezítelen karjukat az ilyen pillanatokban kinyújtották, és lassan, de erősen átkulcsolták az illető nyakát, és a nyak fölött imára kulcsolva kezüket, halkan sóhajtották: édes, jó kis istenkém...

Reszkető kezével megsimogatta a Szindbád kabátját:

- Van-e bátorsága, kis gazdám? - kérdezte hízelkedve.

Szindbád hideglelősen reszketett, de nyomban talpra állott:

- Bátorságra tanított mindig az atyám - mormogta, és félénken, védelmet keresőlég nézett Portobányi úrra.

A kövér, lompos ember ellenben elvörösödve sütötte le a szemét, és vastag ujjaival szórakozottan dobolt az asztalterítőn. Verejtékezett a homloka, és nyögve mondta:

- Igaz, az öreg tekintetes úr mindig azt parancsolta, hogy bátornak neveljük az ifjú urat.

Lesütött szemmel felállott, és követte a vén színészt. Ketten közrefogták Szindbádot, és lassan, csendesen megindultak a nyári éjben. A fákon egy kis madár csipogott álmában, és messzire halaványulni kezdtek a csillagok.

- Ilyenkor van a nőknek a legédesebb álmuk - szürcsölte a szót fogatlan szájával K. Nagy.

A hosszúszárú pipát olyanformán fogta kezében, mint egy kardot, és az alvó kisvárosi utcára mutatott:

- Arra kanyarodunk be a kertek alá.

[1911]

A kertek alján lakott Irma, vadszőlő borította a ház falát, és a fehérrámás ablakok a hajnali szürkületben tompa fénnyel világítottak. Távol a liget sötétkék faóriásai borongtak némaságukban, valahol hárs és orgona illatozott. Az utca túlsó során mély árok húzódott, amelyet olyan bujasággal leptek el a bokrok, mintha az lett volna a hivatásuk, hogy alaposan elrejtsék mindazt, ami a mély árokban és árok környékén történni szokott. Szindbád tizenkét-tizenhárom esztendős korában gyakran leste meg az árok mélyéből a bokrok között csókolózó szerelmeseket. A kisváros szerelmesei, kis szobalányok vagy tilosban járó menyecskék, a mély árok bokrai alatt megtalálták mindazt, amire a szerelemnek szüksége van. Csöndet, magányt, fölöttük a csillagos eget, lábuk alatt a puha pázsitot... A szerelmesek távozásával Szindbád néha felkereste a bokrokat, a letaposott pázsitokat, ahol az imént még csókok csattogtak. Ábrándosan felsóhajtott: vajon lesz-e valaha pepita nadrágja, mint a gyógyszerészsegédnek, aki az imént e helyt a varróleánykával enyelgett?... Vagy jön-e idő, amikor kis lovaglóvesszőt hord csizmaszárában, mint az előbb látott legény, aki a szégyenlős szobalánykával itten sétálgatott?

(Az esztendők elrepülnek, és Szindbád sohasem jutott el ezekre a helyekre barátnője karján.)

...Most lappangva és óvatosan haladtak a bokrok szélén, mialatt Ketvényi Nagy Sámuel, a nyugalmazott színész lábujjhegyen lépegetett az élen, mint hajdanában a színpadon a Rip van Winklében. A harmatos fák között fölröppent valamely éji madár, és a levelek zörrenésére mindnyájan megállottak.

- Legjobb volna aludni menni - ásított hátul Portobányi úr.

- Én is álmos vagyok - vélekedett az ifjú Szindbád, és fázósan mélyesztette kezét zsebébe.

- Álmosság? - nevetett hangtalanul a vén színész. - Én sohasem voltam álmos. A hölgyek nem szeretik az álmos embereket. A kövér polgár a hasán hortyog, míg a csábos éjjel a polgárné ablaka alá vonzza a poétát. Amott a ház és a hársfák szelíden állnak a ház körül, mint barátságos öreg nénikék. Most csöndesen haladjanak... Csak csöndesen... Bár sötét az éjjel, nem megyünk mi szé-é-éjjel...

Halkan, rekedten dúdolta a Rip kardalát, és a mélyebb regisztereknél elismerést zsaroló pillantással nézett Szindbádra. Végre is Portobányi úr megsokallta a dúdolgatást, amelyet K. Nagy sehogy sem bírt befejezni.

- Dobbal nem lehet verebet fogni - dörrent közbe. - Megbolondultál, te vén komédiás?

A kerítés alacsony volt, és hajdanában fehérre és zöldre volt mázolva, az ajtó kidőlt, és a rács hiányos volt.

- Azt hiszem, a mogorva Gogolyák a ház tulajdonosa. Bizony, több gondja lehetne a háza jókarban tartására - mormogott Portobányi úr, amíg a kis kapun belépdelt.

A kert végében volt a nyitott ablak, alig embermagasságnyira a földtől, és mint K. Nagy Sámuel előre megjósolta, csupán egy rózsaszínű csipkefüggöny lengett az ablakon. A függönyön csillagalakú figurák látszottak, a hajnali derengésben mozogni látszottak a csillagok, és valahol, talán éppen odabent a szobában, megszólalt a kakukkos-óra. Négyszer szólott a kakukk... Portobányi úr elégedetlenül vonta elő nadrágja derékzsebéből tányér­nagyságú zsebóráját, és szuszogva csóválta a fejét.

- Nálam öt perc múlva félnégy.

Szindbád borzongva nézte a nagy zsebóra előjövetelét és eltűnését a vastag derék körül, és magában rendkívüli módon csodálkozott Portobányi úr nyugalmán. Mintha a vízbe ugrás előtt nézné meg valaki az óráját... K. Nagy Sámuel ellenben olyan izgatottan hadonászott a kezével, mintha görögtüzes darabot rendezne a színpadon... Rekedtes, csuklós hangon vezényelt.

- Most, most... Portobányi, emeld fel az ifjúurat.

A kövér ember ledobta kerek kis fekete kalapját a földre, megnyálazta a kezét, és homlokán kidagadtak az erek, amint Szindbád lábába kapaszkodott. A színész hátulról tolta. Szindbád csupán a két idős férfiú furcsa szuszogását hallotta, amíg az ablakig emelkedett, aztán az ablakba kúszott. Egy pillanatra hátranézett. A fák ritkuló lombjai között a kisvárosi templomtorony hamuszürke árnyékát látta a háztetők közül kiemelkedni, egy felleg úszott világoskéken a torony mögött, és egy közeli ház kéményéből fodrosan, mint az öreg ember pipájából, halovány füst szálldosott fölfelé.

Lecsúszott az ablakból a szobába, és a nevelők ezzel eltűntek előle. A függöny előtte volt, és úgy dobogott a szíve, hogy egy lépést sem bírt előre tenni. Csak állott a helyén, és várta, hogy valami rendkívüli dolog fog történni. Talán jön K. Nagy, és megragadja a karját, hogy előrevigye... De nem az történt.

Egy perc múlott el vagy egy óra... valaki csendes, nyugodt hangon megszólalt a szobában:

- Maga az, Szindbád?

A hang az első pillanatban idegenül hangzott, mintha hosszú hallgatás után szólalt volna meg valaki. De az utolsó szótagnál már világos volt Szindbád előtt, hogy odabent Galamb Irma szólalt meg, és korántsem érzett nagyobb ijedelmet a hangjában.

Szindbád tehát félretolta a függönyt, és csöndesen előrelépett a sötét szobában. Erős parfőm- és szappanillat csapódott az arcába. Tétovázva megállott.

- Az istenért, fel ne döntse a virágállványomat! - mondta az előbbeni hang. Aztán női ruha suhogása hallatszott, egy kis papucs olyanformán csattant, mint egy nagy csók, és meleg, sima női kéz érintkezett Szindbád kezével.

- Erre jöjjön, fiam, és ebbe a székbe üljön. - Szindbád egy karosszékben érezte magát, és még arca körül lengett az előbb érzett női ruha illata. Kimeresztette a szemét, miután egy pillanatig lezárva tartotta, hogy a mennydörgős mennykő ne éppen a szemébe csapjon. A félhomályban sötét bútorokat látott. Kerek asztal előtte, rajta valami madáralakú tárgy, talán névjegytartó, és a háttérben homályosan villant meg egy ovális tükör, és az ágy a háttérben fehér kendővel letakarva - a párnák, mint enyhe halmok a láthatáron.

Göndörkés hajfürtjét látta először, amelyet enyhén csillogtatott meg a hátulról jövő derengés, mint álmában látja néha az ember a szelet, amint az álomtavak barna vizét csillogtatja...

Ez a fuvalomhoz hasonlatos derengés lassan folydogálta körül a fehérköpenyeges alakot. A köpeny (Irma színpadi belépője) ismerős volt Szindbád előtt, jól tudta, hogy arany huszár­zsinórok díszítik a vállnál és a mellnél. De a zsinórok most feketék voltak. A sötétben maradott arcból valami kedves melegség sugárzott, amely melegség hasonlatos volt azoknak a csókoknak a melegségéhez, amelyeket álmában vált az ember a párnájával.

- Furcsa, hogy itt van, Szindbád - mondta most csendesen, barátságosan Galamb Irma, és a hang hallatára kialakult Szindbád előtt a sötétben lévő arcocska. Látni vélte a kissé hajlott, finom érzéki orrot, amelynek lüktető mozgása, rózsaszínű árnyéka először megigézte. A gyöngéd, kékes árnyalatot az ajk fölött csaknem úgy látta most is, mint a színpadi lámpa fényében, az operettbeli fátyoltánc alatt. A kedvesen gördülő ajk, amely néha egy sírva-nevető gyermek ajkára emlékez­tetett, most nyitva volt, és mögüle a fehér fogak elefántcsont-kerítése elővillant. A barna szempár álmosan, de kíváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban felébredve és a vánkosra könyökölve, míg az álom csöndesen szállong az ágy felett, mint egy fáradt, pihenésre térő lepke.

Kinyújtotta meleg, vállig meztelen karját, és a kezével megérintette a Szindbád arcát. Aztán az ujjak a hajhoz is eltévedtek.

- Milyen furcsa, hogy most itt van, Szindbád, mert hisz az előbb álmodtam magával. Sárga libuskákat, sárga virágokat láttam. És apró gyermekeket. Mintha a gyermekek maguk is sárga virágok lettek volna... Egy madáralakú sötétkék felhő lebegett a fejem fölött, és valahol egy kis gyerek sírt... Valahol egy vén, korhadt fűzfa alatt a sötét patak partján. Maga hosszú lábaival sietve jött a réten keresztül. Minden lépése akkora volt, mint mérföld, de azért cseppet sem látszott félelmesnek. És ekkor én felöltöztem, az ablakhoz ültem, és várni kezdtem.

A Szindbád ajkához tévedt a keze, és Szindbád megcsókolta a kezet.

A színésznő előre hajolt, a térdét átkulcsolta a kezével, és gyorsan, szenvedélyesen beszélt.

- Én nagyon szerencsétlen voltam eddig. Üldöztek, nem szerettek, nyomorult, boldogtalan teremtés voltam. De most boldog vagyok, mert maga, kedves fiam, megjött az álmaimból. Úgy jött, úgy érkezett, mint ahogyan az álmokban szokás. Ifjan, szépen és rajongva... Nem kérdezem, hogy mi hozta ide. Itt volt, és én boldog vagyok. Ha reggelre meghalnék, akkor volnék a legboldogabb, mert ugyan mi történhetik már ezután velem az életben?... Semmi, ugye, semmi?...

Elhallgatott, és kiterjesztett karral állott meg a szoba közepén. A köpenyege széjjelnyílott, és erős női illat áradt Szindbád arcába.

Szindbád gyorsan közeledett, de a színésznő megriadva hátralépett. Karon fogta Szindbádot, és az ajtó felé vezette. Az ajtón kétszer megfordította a kulcsot. Fázva, remegve, könnybe­borult szemmel nyitotta ki az ajtót.

- Menjen, mert virrad...

Az ajtónyíláson még kidugta a kezét, és az ifjú azt megcsókolta.

Aztán kétszer fordult a kulcs a zárban.

[1911]

A kulcs kétszer fordult a zárban, és tíz esztendő iramodott el azóta. Mit csinált Szindbád tíz esztendeig? arra talán senki sem kíváncsi. Elmúlott ifjúsága és véle szigorú apja, vidám és bölcs két nevelője, elmúlott vállalkozási kedve, amellyel egykor a veszedelmeket szívesen kereste, és már a nőket sem gondolta többé tökéletes angyaloknak. Nyár volt, és Szindbád egy estén elgondolkozva olvasgatta az utcasarkon a színkörök zöld és piros céduláit. A Krisztina-városi színkörben a Rip van Winklét játszották, és Szindbád mindig kedvelte ezt a színdarabot. A tekintete szórakozottan futott végig a szereplők névsorán, és valahogyan egészen természetesnek találta, hogy a szereplők között olvasta H. Galamb Irma nevét. Kétszer és háromszor elolvasta a nevet, és lassan kibontakozott lelkében a gondolat, amely arról beszélt, hogy némi ismeretsége van H. Galamb Irmával. Régi ismeretsége. Mélabús mosollyal lépkedett tova, és csakhamar rajtakapta magát, hogy a bolti kirakatok tükörablakában lopva megnézegeti halovány, fáradt arcát és ruházatát. Később belépett egy virágüzletbe, és búzavirágból kis csokrot vett a kabátjára... Egy borbélyüzletben megborotvál­kozott, és míg a szappanhab vastagon ellepte arcát, idegenül nézte magát a tükörben, mintha nagyon régi idő óta nem látta volna őszülő haját, búskomollyá válott tekintetét és fehér homlokát, amely a halottakéhoz volt hasonlatos.

- Szindbád - gondolta magában -, te jó bolond Szindbád, ugyan miféle bolondságot fogsz megint elkövetni?

A gondolatai szélesen elkalandoztak. Egy-egy hangot, régen hallott mondást vélt újra hallani a múltból. Portobányi úr bölcselkedését újra felidézte magában: "Nem is igazi ember, aki bolondságokat nem követett el életében" - mondogatta a jó úr, midőn Szindbád tizennyolc éves korában házasodni készült. Kugligolyókat hallott döngeni valahol nagyon messzire (talán a Hársfa udvarán), és egy piros ablakot látott a színkör hátulsó részén, ahonnan az öltözködő színésznők nevetése olyanformán hallatszott, mintha zöld, fénylő bogarak röpködnének az éjben, a pirosló lyukon kifelé. Majd K. Nagy, a nyugdíjazott komédiás köhögött a messziség­ben - talán éppen a borbélyfüggöny mögött, és fuldokolva, erőlködve nevetett: "Szindbád, a másvilágon minden csókért, amit elmulasztott, ócska papucsot húznak az orrára!"... És erre gyorsan elhatározta magában, hogy Budára megy és megkísérli H. Galamb Irmát ismét meghódítani, és átvenni azt a csókot, amelyhez joga volt a múltból. Azt a csókot, amelyre azóta is gondolt néha álmatlan éjszakákon, amidőn is minden megtörtént csókot elfelejtett, csak azért az egyért, Galamb Irma elmulasztott csókjáért sóvárgott. A fehér lábak és gömbölyű vállak, amelyek Lehunyt szeme kárpitján feltünedeztek, a Galamb Irma térde és válla volt. A szoknya-fodrok, amelyek félálmában megcsiklandozták arcát, az illatok, amelyek feje körül röpködtek, mint könnyű felhőfátylak a hold előtt, Galamb Irmára emlékeztették egynémelyik éjszaka, amikor olyan mozdulatlanul feküdt ágyában, mint a koporsóban. És csöndesen felsóhajtott: "Vajon a sírban, hatlábnyira a föld alatt ugyancsak a nőkre fogok gondolni mindvégig?"

- Szolgé! - mondta a borbély, és Szindbád nemsokára egy omnibusz imperiálján utazott Buda felé és ellágyulva, nekimelegedve emelte kalapját a Lánchídon, és a széles Duna felett elkalandozott a tekintete, midőn is valamely régi szép regény ábrándos figurájának gondolta magát. "Elmegyek azért a szívért, amely az enyém!" - mormogta a lágy esti levegőbe, és a feketeképű tengeri rablókra gondolt, akik a puszta szigeten kincset rejtettek el, amelyért egykor visszatérnek.

A színházban sokan voltak, és Szindbád egy darabig a diákok helyén álldogált. A muzsikák megszólaltak, csengő énekek hangzottak, és a közeli toronyban mély bongással ütött az óra. Aztán Galamb Irma lépett a színpadra. Rózsaszínű tarlatán szoknyácska volt rajta, s feketeharisnyás lábán lakk topán. Ő volt Lizbeth, és szőke haja vastagon púderozva, kerek kontyba fonva feküdt fehér és kövérkés nyakán. Amidőn énekelt, két ránc támadt állán, és az arca a látcső üvegén át olyannak látszott, mintha gyermekkorában himlős lett volna. "Ez a sok festéktől van - gondolta magában Szindbád -, minden színésznőnek ilyen lesz az arca egykoron." Aztán a fülét nézegette, amely kicsiny és rózsaszín volt, az orra is a régi, kecsesen hajlott és kihívó, a foga mosolyogva ragyog, minden a régi rajta, és Szindbád mégis bánattal mosolyog a látcső mögött. A hervadás méla vonalait látta meghúzódni a mosoly ráncai között... Hervadt volt Irma, mint egy sárga tearózsa a bál után, a tánc után, amely a kocsi párnáján maradt a nők hajából. Hervadt volt, mint a melódia, amely a zenekarból hangzott. (Szindbád képzeletében egy pepita nadrágos és festett bajuszú gavallért látott sétálgatni a Múzeum-kert őszi lombjai alatt, akinek megtört tekintete bágyadt mosollyal tapad a bonok és fiatal dajkák tarkaharisnyás bokáira...) A hang, amelyet eleinte nem is nagyon hallott, mélyebb és halkabban hangzó volt az Irma szájában, és a fehér blúzocska erősen megfeszült vállán, amint a karnagy intésére teli tüdővel fújta az éneket.

"Te szép hervadt rózsa!" - mormogta Szindbád, és a szíve csöndes, borongós kedvvel telt meg. "Vajon eszedbe jutottam-e néha?"

...A fűző alatt azonban szép, kellemetes formákat mutatott Lizbeth a színpadon, és később, mikor Szindbád névjegyét az öltözőbe küldte, magában azt gondolta:

- Ugyan mi történhetik, ha egyszer velem vacsorázik egy nagy fa alatt a kis budai kocsmában?

"Igen, megvárhatja, beszélhet vele az előadás után" - ez volt a válasz, amit a színházi asszony hozott, és Szindbád erre olyan mozdulattal eresztett két pengőt az asszony kezébe, mint a muszka hercegek.

A színkör mögött, ahol a diákok és fiatal újságírók szívták cigarettáikat, Szindbád egy darabig szégyenkezve állott. A felöltője gallérját felhajtotta, és a kalapját a szemébe húzta. A félhomályból végre előlépett egy piros köpenyeges női alak, és a lépcsőn megállott, mialatt jobbra-balra széjjelnézett.

Szindbád odanézett, és megemelte kalapját:

- Mindjárt emlékezett rám? - kérdezte.

- Hát elfelejtettem magát? - felelt nevetgélve a színésznő. - Milyen bajusza lett! És a válla is szélesebb. Vékony, cingár úrficska volt, most pedig egy komoly férfiú. Vajon csakugyan komoly férfiú lett? Nos? A szeme, csupán a szeme maradt a régi. A szemében még mindig van valamely gyermekes naivság... Hát én? Ugye, megvénültem?

- Most is nyomban megigézett, mint régen. A szeme, a haja, az arca pompás...

- És a hangom?

- A hangja hallatára ismét megfiatalodtam, jókedvű diák lettem, és ugyanazért jutott eszembe az a kalandos gondolat, hogy az estét együtt tölthetnénk, ha nincs ellene kifogása. Kár, nagy kár, hogy régi kedves nevelőim nincsenek már itt a szomszédos sörházban, akiken maga annyit nevetett...

- A nevelői? - kérdezte csöndesen Irma; és elgondolkozva lépegetett. Aztán halltan folytatta: - Nem bánom, elmegyek magával vacsorázni, de kijelentem, hogy sem értem, sem barátnémért (aki mindjárt itt lesz) nem fizethet semmit. Helyes?

Szindbád nem felelt, mert furcsának találta, hogy az Irma nyakán egy sebhely van, ami azelőtt nem volt. A szeme merően tapadt a sebre, a színésznő észrevette, és a kesztyűjét kigombolva, megmutatta a kezét. - Itt is... - mondta elmélázva -, szerelmes voltam, és meg akartam halni. Maga nem szokott újságot olvasni?

- Kiért akart meghalni? - kérdezte bágyadozó kedvvel Szindbád.

- Valakiért... - nevetett a színésznő. A nevetése csöndesen panaszos lett, és búskomolyan folytatta: - Valakiért... Valakiért... Talán magáért.

Szindbád hátralépett, és erősen az Irma szemébe nézett. Az asszony mélázva, mintegy fátyolon át mosolygott reá, és csöndesen félrefordította a fejét.

- Itt jön a barátném!

A barátné - egy sovány, mérges arcú hölgy - katonásan, keményen megszorította a Szindbád kezét, és hetykén mondta a nevét:

- Már Mira.

[1911]

A budai ház, amelyben H. Galamb Irma a Krisztina-templom szomszédságában lakott, olyanformán helyezkedett el a régi, vénséges ház-anyókák között, mint szemérmetes, tiszta és finomkás vénkisasszony, krinolinos, vikleres, öreg asszonyságok között. Legalábbis száz esztendővel fiatalabb volt, mint szomszédai, de a tisztára söpört udvaron kerekes kút nyikorgott, és a zöld lugas poros levelein bágyadtan villant meg a napsugár. Az ablakok keskenyek voltak és fehér, repedezett zsalugáterek takarták őket. A kapu mellett a falban fülke és kopott betűk hirdetik, hogy valamikor a kéményseprők védőszentje, Flórián állott e helyen. Bizonyára úgy történt, hogy idők folyamán a ház gazdát cserélt, és Flórián tovább vándorolt a fülkéből a kéményseprő gazdával és legényeivel. Flóriánnal a háromablakos ház mintha minden férfias díszét elveszítette volna. Ha elhaladtál a csöndes ablakok alatt és bepillantottál a simára söpört udvarra, a kerekes kútra és a zöld lugasra, azt kellett gondolnod, hogy odabenn a hűvös szobákban egy-egy tarka macska és egy-egy vénkisasszony üldögél, és a Képes Családi Lapok régi évfolyamait levelezik. - Itt lakott Galamb Irma, a színésznő, amikor a vacsorát követő nap délutánján Szindbád nála tiszteletét tette.

- Hát hogy van, hogy van? - mondogatta Galamb Irma, amint egy merevlábú és tojásdadalakú széken Szindbádnak helyét kijelölte.

A félig lezárt zsalugátereken a júniusi napsugár csöndesen, aranyporosan szálldosott befelé, mint régi vidéki délutánokon, midőn Szindbád húga barátnőivel haragszomrádot játszott az ebédlőben. Egy tarka óra komolyan ketyegett a hímzéssel borított komóton és a fehérre súrolt padlót otthonszőtt, színes szőnyeg borította. (Szindbád egy darabig kezében tartotta kalapját és kesztyűjét, mint a vidéki viziteknél szokás, végül is a szék alá dugta e felesleges holmikat.)

Galamb Irma fehér háziruhában üldögélt látogatójával szemben, és miután a haja kissé borzas volt, és arcát, nyakát is hanyagul borította a rizspor, sokkal öregebbnek látszott, mint az előző estvén. Egy kopott aranyozású félcipő volt a lábán, amelyben valamikor régi operettekben táncolt, de a cipő piros sarka már fehér volt és a szalag összezsugorodott. Csak a keze volt fehér, puha és a körme rózsaszínű, mintha minden egykori ékességei közül a kezét becsülte volna meg legjobban. Egy falegyezőt vett fel az asztalkáról, az asztalkán láthatóvá lett a kulcsos zárral ellátott emlékkönyv, és míg a legyezőt kezében megforgatta, a legyezőről ceruzával és tintával írott verssorok, névaláírások és hevenyészett rajzok tűntek Szindbád elébe.

- Én már csak az emlékeimnek élek - mondta, és kezében fürgén mozgott a legyező. - A direktor mondta is, hogy miért nem hagyom ezeket a limlomokat a téli állomáson, minek cipelem magammal. Én őszintén feleltem, hogy én már a limlomjaim nélkül nem tudok élni.

Melegen s barátságosan pillantott Szindbádra:

- Higgye el nekem, uram, hogy azok a nők a legboldogabbak, akiknek szép és változatos múltjuk volt. Akik megbecsülik a múltat és visszaérzik az elmúlt gyönyörű órákat és napokat. Lehet, hogy ha majdan megöregszem, a templomba járok én is vezekelni, mellet verni és búslakodni könnyű és elröpült fiatalságom miatt, de most még annyira közel van minden, ami elmúlt, hogy teljes bizonyossággal emlékszem a csókokra, az ölelésekre. És vajon melyik nő nem boldog, ha megölelik?

Szindbád cigarettára gyújtott, és míg a füstöt a selyempillangókkal díszített lámpás felé fújta, fesztelenül megkérdezte:

- Mondja, Irma, mikor volt utoljára szerelmes?

A színésznő elnevette magát.

- Szeretném, ha erről nem beszélnénk... Lehet, hogy már régen, néha azt hiszem, hogy már évek múltak el azóta, hogy valakire forrón és szerelmesen gondoltam éjnek idején - máskor meg azt hiszem, hogy még mindig rövidruhás leányka vagyok és eltűnődöm a bókokon, amelyeket a színháznál és a színház körül az udvarias emberektől hallok. A tükörbe nézek és azt kérdezem a tükörtől, hogy csakugyan olyan szép a szemem, mint Tyukori, a komikusunk mondta? A vállamat, a karomat nézem sokszor és hiába, be kell vallanom, hogy még mindig szép és fiatal vagyok. Istenem, én talán sohasem fogok igazán megvénülni. Eszembe jut az anyám, aki hatvan-hatvanöt esztendős korában szép, tiszta és kívánatos asszony volt. Tőle örököltem soha meg nem őszülő hajam. Csak az ostoba asszonyok őszülnek meg.

A fejét félrefordította és ujjaival felsimította hajhodrait. Szindbád helyeslően bólintgatott.

- Valóban - mondta, magában pedig azon gondolkozott, hogy milyen színe is volt az Irma hajának akkoriban, régen?...

Egy percig hallgattak, mialatt Szindbád tekintete szórakozottan tévedezett a képeken, régi koszorúkon és hervadt szalagokon.

- Ugye csodálkozik - szólalt meg csiklandozó, nevető hangon a színésznő -, hogy mennyi idegen férfinak az arcképe van a falon? Bizony a legtöbbet már nem is ösmerem, de szeretem magam körül a szép férfiarcképeket.

Könnyedén, mint egy nagy, fehér macska talpra ugrott és az arany papucsokban a falhoz lebbent. A bal kezével a szoknyáját összefogta, míg a jobb kezével a képekre mutatott, mint a tanító a táblára.

- Ez volt Hegyesi, a férjem - mondta egy ovális rámájú, rossz olajfestményre mutatva. - A legszebb férfi volt Magyarországon, csak kérdezősködjön utána.

(Hegyesi összezsugorodva és savanyúan nézett alá a képről, mintha unná ezt a beszédet.)

A kép körül szalagok fityegtek, amelyeknek aranybetűi már elkoptak. Az asszony megsimo­gatta a szalagokat:

- Mind az övé. Rajongtak érte a nők... de most jöjjön közelebb. Ezt a képet közelről kell megnézni. A fotográfia bizony már kissé megkopott, de ugyebár felismer engem itt a csoport közepén. Ez volt a Fitykai társulata. Emitt a direktor, ott férjem és a társulat többi tagjai.

(A régi fotográfiáról borotvált arcú, hosszú hajú és összefont karú színészek némi elkeseredés­sel pillantottak Szindbádra. Az előtérben füvön ült tunikás szoknyában Irma, és kalapja mint egy virágkosár.)

- És itt következnek ők, a régi ismerőseim... Látja ezt a harminc-harmincöt férfit? Ez mind halálosan szerelmes volt belém. Némelyik bizony a pisztolyt is szívének szegezte miattam. No, de menjünk tovább.

(A férfiak csoportja némán elvonult a falon. Egyik-másik mereven szegezte megkopott tekintetét Szindbádra. Lavalière-nyakkendők, boglyas, hajfürtök és hatalmas inggallérok sodródtak el Szindbád előtt. A vége felé pepitaruhában és szürke cilinderkalapban állott egy színész, és egy fehér kiskutyát tartott nyakszíjánál fogva.) "A híres Ürmösi" - mormogta kissé meghatottan Irma. - "No de menjünk tovább."

Most a koszorúk következtek, a hervadt babérok bánatosan zörögtek, amidőn Irma kezével megérintette őket. A szalagok meglebbentek, sárgultan, elfonnyadtan, mint őszi délután a temetőben. Egy széles, megkopott nemzetiszínű szalagról Szindbádnak a gimnáziumbeli márciusi ünnep jutott eszébe, valahol élesen süvít egy vékony gyermekhang: "Rabok legyünk, vagy..." Sárga szalagon a vidéki város neve, ahol a fából tákolt színkör körül sör- és törkölyszag vegyült a hársfák illatával... S ezután Szindbád már kissé elandalodva nézegette a kitömött gerlét, amely ezüstkarikán hintázott, az arcképekkel megrakott japán legyezőt és a többi holmikat, régi szép vidéki sikerek, tapsok, szerelmek eredményeit.

Egy tulipános ládikára elmerengve helyezte kezét a színésznő:

- Ebben tartom a leveleimet... Ha egyszer meghaltam, meghagyom, hogy elégessék a ládát.

A szemét Szindbádra szegezte és csöndesen, elmélázva, halkan mesélte:

- Az éjjel is, amikor hazajöttem, legkedvesebb barátomhoz, a ládikához fordultam... Olvasgattam a régi, szép leveleket, a gyönyörűséges hazugságokat és csodaszép mondókákat, amelyet a férfiak szíve hozzám diktált... Az óra már éjfélre járt, amikor végre egy levélke jutott a kezembe, amely könnybe borította a szemem. A párnám alá tettem és úgy aludtam. Furcsákat, nagyon furcsákat álmodtam a levélkével a fejem alatt. Egy nagy rózsaszínű ablakot láttam valahol, és az ablakban egyszerre csak megjelent egy ifjú alakja... Nagyon sok idő tellett el, amíg az ifjút a rózsaszínű ablakban felismertem. Ön volt az, Szindbád. A régi Szindbád. Akarja a levelét látni?

Gyorsan felpattantotta a ládikó fedelét. Legfelül egy sárga, gyűrődött papírlap hevert, rajta hegyes, szarkalábbetűkkel ez volt írva: Fogadja ifjú szívemet, kérem, kegyelmesen. Szindbád. - Szindbád kétszer-háromszor megforgatta kezében e papírlapot.

- Egy virágcsokor járt vele - mondta a színésznő, és komolyan, fontoskodva elzárta a régi levelet a ládába.

- Most pedig uzsonnázni fogunk. Szereti a kávét, Szindbád úr?

Szindbád ekkor elbúcsúzott, és rosszkedvűen, lehajtott fővel bandukolt ki a régi házból, amely szomszédai között egy tiszta és finomkodó vénkisasszonyhoz volt hasonlatos. Keserű érzésekkel, elkedvetlenedve mendegélt jó darabig és még azért is okolta magát, hogy egyszer sem nyújtotta ki kezét a színésznő keze után. Hátha ez a fehér, puha kéz felmelegítette volna?...

Jó messzire járt már, midőn egyszerre megállott, és hangosan, teli tüdőből felkacagott.

[1911]

Minden embernek van valami titka, amelyről sohasem beszél életében. Régen elmúlt dolgok, szégyenek, kalandok, szívfájások és lelkipofonok. Az volna a legérdekesebb olvasmány, amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén, igazán: a titokról, amelyről az életen át hallgatott. Szindbád titka - miután a hajós már úgyis régesrégen meghalt, és ha látni vélték is őt némelyek tegnap vagy tegnapelőtt a korcsmában borozgatva vagy éjjel az utcán bandukolva, azok nem az igazi Szindbádot látták, csak kísérő szellemét -, Szindbád titka a következő volt:

Szindbád egy téli estén, egy régi estvén egy országúti csárdában üldögélt a Kárpátok között, százezer mérföldnyire Budapesttől. A hajós elrejtett kincsek felfedezésére utazott erre a tájra. Egy régi imakönyv borítékában találta - vagy talán csak álmodta -, hogy e tájon, amelyet nyilak, karikák, görbe vonalak és titokzatos pontozások jelölnek, a pohárral jelzett helyen vasláda van a földbe ásva - harminchárom katonalépést téve északi irányban az ódon kolostortól. A matrózkés, főzőkanál, törött lánc és női ing - amely dolgok a térképen helyet foglaltak, mind valamely titokzatos irányítói a kincses láda rejtekhelyének, hűségesen elvezették Szindbádot a Kárpátok között... Igen, itt járt, erre ment kisdiák korában, midőn a régi kolostornak volt a növendéke, és kis barátaival tengerirablósdit játszott szombaton délután a gyors és kanyargó Poprádon, egy ócska és ingadozó tutajon. A titokzatos tervrajz (szigorúan betartva a fekete vitorlás kalózok nemzetközi nyelvét) ebből az időből maradott meg valami véletlen folytán, és egy napon az unatkozó Szindbád kezébe került, midőn már halántékán olyan fehér volt a haja, hogy fehérebb nyolcvanesztendős korában sem lehetett. A régi diákkori tervrajz nem hagyta Szindbádot nyugodni. Titokzatos gyilkosságok, rablások, támadások jártak a fejében, amelyeket gyermekkorában bizonyára elkövetett, csak később elfelejtett... Vonatra ült. A Poprád havas hátán kisdiákok korcsolyáztak, és az odvas fa, amely a tervrajzon megjelöltetik, most is azon a helyen állott, csak valamivel kisebb lett. A kolostor tornyán állanak a kopott óramutatók, mert még ma is ott ült az egyik mutatón az az öreg varjú, amely talán már Szindbád gyermekkorában foglalt ott helyet. A kőfalról, amely az ódon kolostort határolta, már lekopott a vakolat, de ahol a vakolat megmaradott az esőverte, szürke falon, vörös krétával és szénnel írott nevek voltak láthatók. Az ákombákomok között tűnődve keresgélt Szindbád a téli alkony pirosló fényében, és igen nagy volt a boldogsága, midőn a félig lemosott, lekopott írások között vörös krétával írott S betűt fedezett fel. "Én voltam ez!" - mondta magában, és hirtelen a német kereskedő táncoló boldogsága jutott eszébe, aki a Lengyelnyereg barlangjában megtalálta tíz év előtt otthagyott névjegyét. A bokázó németet látta maga előtt folyton ott a hegytetőn, amidőn az országúton - az odvas fa alatt - elballagott, és a kincsek rejtekhelyén az alagúti csárdát felfedezte, ahol csakhamar meghúzódott - a téli hideg, a meleg gondolatok, kedveskedő ábrándok elől.

A söntést fenyőt fuvarozó tótok foglalták el, és a nagyszakállú bormérő, akinek olyan kerek bőrsapkája volt, mint a középkori korcsmárosoknak, bőrköténye és hosszú-hosszú vasszürke szakálla, némán intett kezével az idegen úrnak a belső szoba felé, amelyet piros firhangos üvegajtó választott el a söntéstől.

Nagy, dagadt ágyak és ócska családi fotográfiák között találta magát Szindbád a kis szobában. Öreg asszonyságok üldögéltek fejkötőben és régi selyemben a lublói fotográfus képein. Amott egy kis gyerek fehér harisnyában álldogál, és ijedt, kerek szemét a látogatóra mereszti. Mellette egy kis bárány kerekeken, és a fehér szőrű bárány is Szindbádot látszik szimatolni. Egy tarka ruhás és vékony derekú hölgy egy másik képen, amint legyezőjét a feje mögött szétterítve tartja. Aztán egy csizmás, vidéki bérlő, vastag óralánccal és komor tekintettel, mintha rossz tehénnel főzték volna le éppen a vásáron. A zömök fiatalember és a legyezős hölgy egymás mellett függnek a kanapé felett. Lehet, hogy testvérek vagy talán jegyesek - gondolta magában Szindbád, midőn az ajtó felnyílott, és egy rövid szoknyás, élénk, fekete szemű, fekete hajú leányka lépett a szobába, és vidáman köszönt az idegennek.

- Mit parancsol? Bort vagy sört? - kérdezte, és csöndesen mosolygott azon, hogy Szindbádot a családi fotográfiák nézegetésén érte. - Talán ismeri őket? - kérdezte negédesen. - A lublói vendéglőst és a nénémet, a vendéglősnét?

- Lehetséges - felelt rejtélyeskedve, nekilendülve Szindbád a kedves leány jöttére. - Magamféle utasember sokfelé megfordul, sok földet bejár.

- Tehát bort parancsol? - kérdezte a leányka, és tetőtől talpig végignézett Szindbádon.

- Valami jó bort kérek - felelt Szindbád -, és szeretném, ha velem koccintana...

- Az nem lehetséges - szólt röviden a leányka.

Kisietett a szobából - az ajtón át a nagyszakállú bormérő vizsgaszeme fürkészve tekintett az idegen vendégre. - Szindbád régen érzett jókedvvel bámult ki a vasrostélyos ablakon a havas és árva kertbe.

A leány már jött is a borral. Az üveg harmatos volt a hidegtől, és a bor olyan pirosan csillant meg a pohárban, mintha éppen most fogták volna fel egy országúton leszúrt vándorló szívéből.

- Olyan piros, mint amilyen a maga vére lehet - mondta Szindbád a poharat ajkához emelintve.

A leányka leeresztett kézzel állott egy darabig az asztal előtt, aztán csakhamar kézimunkát kapott elő egy kosárból, és nagyon sokáig fűzött harasztot egy tű fokába az alkonyat világánál, az alacsony ablakhoz állva. Nyilván beszélgetni akar - gondolta Szindbád, és gyönyörködve nézte a leányka domborodó formáit - fejlődő csípőjét és feltűnően kis lábát a fűzős cipőben. A keze piros volt, de formás, és kerek karján megfeszült a blúzocska. A nyakán göndörkés hajszálak tünedeztek fel az ablak mellett, és hátulról felfelé simított hajában is göndör fürtök látszottak. Megfordult, és hosszúkás, nagy szemét Szindbádra szegezte.

- Szereti ön a társaságot, tisztelt úr? Mindjárt itt lesznek a tanár urak a kolostorból. Ez az ő szobájuk.

- A tanár urak? - mondta Szindbád.

- Az igazgató úr is eljön néha, de persze csak ritkán. De Ferenc páter mindennap itt van, valamint Snell úr, a tornatanár.

Szindbád hallgatott, és a leányka mintha nem ösmerné társaságában a hallgató férfiakat - bizonyos elfogultsággal folytatta:

- Ön bizonyára más fogadókhoz van szokva ott, ahol ön lakik. A lublói is legalább háromszor akkora, ahol a néném a vendéglősné. De az apám már öregember, nem épít. Meg aztán minek is ide az országútra nagyobb fogadó. Igazam van?

A tű fokán végre keresztülment a fonál, Szindbád még mindig nem szólt. A leány szinte sértődve kérdezte:

- Hová való uraságod?

- Pestre.

- Pestre?

Bizonyos tiszteletteljes csodálkozással nézett Szindbádra, de aztán vállat vont, és nevetett.

- Pestre - folytatta, és ajkát felbiggyesztette. - Én Krakkóban jártam az iskolába, amikor ott laktunk. Ismeri Krakkót? Azokat a gyönyörű tornyokat, hidakat, palotákat néha látom álmomban. Volt ott egy üzlet, ahol a világon mindent árultak.

- Szeretne Pestre jönni? - kérdezte csendesen Szindbád, és hosszasan a leány arcába nézett. A hangja lágy és behízelgő volt: - Jöjjön velem Pestre.

A leányka hirtelen elpirult, elkomolyodott, majd makacsul, mint egy gyermek, megrázta a fejét.

- Ide ugyan ritkán jönnek pestiek - mondta, mintha az előbbi elbeszélését folytatná -, de annyit itt is tudunk, hogy nem valami szép város az a Pest. Tudja, melyik a szép város? Brüsszel. Ha éppen tudni akarja.

- Ott is járt? - kérdezte szomorúan Szindbád.

- Azt nem mondhatnám - felelt gyorsan a leány -, de ismerem, mint a tenyeremet.

- Honnan ismeri?

- Ismerem - felelt röviden a leány, és kézimunkájába mélyedt.

Szindbád csendesen és gondolkozva nézte a leányt, és furcsa gondolatok bogarásztak a fejében, amelyek egy unatkozó férfiút szoktak meglepni künn a havas országúton.

Csendesen kigombolta a blúzocskáját, és megcsókolta kerek, fehér vállát. Egy másik csók a nagy, mélytüzű szemeknek jutott. A harmadik a nyakszirtnek, amely fehér és kemény volt, mint a regényhősnőké. Igen, igen, egy kis regényhősnő áll itt előtte. Fejlődő kis románc, amely talán azzal is végződhetik, hogy Szindbád egy kedves, félénk és felejthetetlen leánycsók emlékével távozhat e helyről, ahová a piros függönyön át már fehér és piros fényt szórt a söntésben meggyújtott lámpa. A vasrostélyos ablak mögött nagy pelyhekben kezdett hullani a hó, a leány az ajtó felé lépett.

- Hogy hívják magát? - kérdezte csendes hangon Szindbád.

- Fáni - felelt közömbös hangon a leány.

- Fánika - folytatta Szindbád előrehajolva -, nem szeretne maga színésznő lenni?

A leány hirtelen megállott az ajtónál, és Szindbád jól látta, hogy vérhullám szalad keresztül az arcán. A hangja is fátyolozott volt, amint felelt:

- Ugyan, ne bolondozzon már.

Hirtelen felemelte lesütött szempilláit, és óvatos, gyors, fürkésző pillantást vetett Szindbádra.

Kiment a szobából, ahol Szindbád most egyedül maradt a félhomályból rámeredő ijedt szemű, fehér harisnyás fiúcskával és a fehér szőrű báránnyal. S amint így ült és hallgatózott a külső hóesés csendes hangjaira, egyszerre valahol a házban ének hangzott fel. Egy-két elfojtott trilla valamely régi operettből. La-la-la... Elhangzott, majd újra visszatért a hang, mintha a szél lóbálná az üvegharangot, valamely régi park vén fáján.

A leány talpas lámpával tért vissza, amelynek fedőjén egy kék angyal szálldosott.

- Maga énekelt olyan gyönyörűen az imént? - kérdezte Szindbád csodálkozó hangon.

- Ah, dehogy - felelt Fáni, és gúnyosan, tréfásan biggyesztette a száját. - Én nem szoktam énekelni.

És furcsán nevetett ekkor.

- Kismadár - mondta későbben Szindbád, és ő is nevetett csendesen.

A kárpáti hóesésnek hangja van. Olyanféle hangja van, mint a magánosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. A mély fenyveserdők, néma hegyek és beláthatatlan völgyek között mintha csöndesen aludna egy óriásasszony, és halkan, mélyen lélegzene álmában: így hangzik a hóesés, amely tenyérnyi darabokban szakad a földre. Amikor az ajtó fel-felnyílott az országúti csárdában, a hóesés hangja kívülről erősebben hangzott; mintha sietve vonult volna végig az országúton egy kísértetcsapat, és a köpenyegek suhognak a lovagok vállain.

Az ajtó most újra felnyílott, és a lovagok megállottak a láthatatlan szélfúvásban odakinn a fogadó előtt, és két feketeruhás lovag kiválott a többi közül, és belépett az ajtón.

Fáni örvendező arccal lépett a jövevények elé. Két pap volt az érkező a közeli szerzetes kolostorból. Mint csakhamar kiderült, maga a házfőnök, egyben az algimnázium igazgatója szánta el magát a havas estén, hogy Fánika borát megkóstolja. Társa, Ferenc atya minden­napos vendég volt a fogadóban, ugyanezért már biztosan tudta a helyét a hölgycigarettás doboznak, amelyet a komót fiókjából nyomban az asztalra helyezett.

Az igazgató fiatal, alig harminc esztendős férfiú volt, nagy bágyadt szeme volt, mint a középkori szentképeken látható, de a bágyadt szemek mélyén rejtett tűzpontocskák vándoroltak néha keresztül, mintha éjszaka lámpást visznek végig a messzi nedves réteken. Az arca rózsaszínű és fehér volt, élveteg ajkát finnyáskodva szorította össze, mint valami elkényeztetett színész.

Ferenc ellenben sörtehajú, borostás arcú, elvadult és korán hízott férfiú volt, könyökén lyukas a reverendája, és a gömbölyű szemében ökörbánat ült, amellyel a borozó nézi a pohár fenekét.

Az igazgató udvariaskodó, finom ember volt, csakhamar közölte Szindbáddal, hogy rendkívül örvend a szerencsének, vendégüknek tekinti a messzi Budapestről idevetődött Szindbádot, és nagyon boldog volna, ha Szindbád poharat koccintana véle abból a borból, amelyért Fánika a pincébe sietett...

- A bor a Rákóczi szőlejéből való, a lengyel fennsíkokról - szólt közbe komolyan Ferenc atya. - A szőlők mostanság a mi rendházunké.

- Helyes, Ferenc - mondta mélységes megvetéssel a direktor -, semmiben sem tévedtél, csak a helyben. A szőlőnk Gömörben van, és csak annyiból volt Rákóczié, hogy Rákóczi bujdosásá­ban ott hált a borházban. Tehát, máskor jobban gondold meg, amit mondasz - tette hozzá tréfásan, de meglehetős szigorúsággal.

Aztán Szindbádhoz fordult, és mentegetőzve folytatta:

- Sajnos, rendünk tagjai itt a határszéli kolostorban kissé elmaradottak a világtól. Ugyanezért figyelnem kell a dolgokra, mélyen tisztelt uram. Én valamikor Pesten is voltam... Hajh, de az már nagyon régen volt. A sors, a véletlen, talán a végzet úgy rendelte, hogy határszéli házunk vagyoni viszonyai meginogtak. A sors, a véletlen, talán a sötét végzet úgy akarta, hogy énreám essék a választás, mint aki a megbillent mérleget helyre illeszti. Pedig én, uram, számolni sohase tudtam. Csupán a szépművészetek érdekeltek mindig. Operettek, színészek, színésznők... Muzsika, dal, színház... Némely szólószámokat magam is jól fújtam a divatos operettekből... Kis herceg, Uff király, a Mikádó... És a Gasparone melódiái mostan is fülembe csengenek. És itt vagyok a határszélen, Ferenc a barátom, mert a harmadik rendtárssal, az öreggel már évek óta nem lehet beszélni. Tetszik tudni... (Ápolt, fehér kezével a homlokára mutatott.) Csak néha határozom el magam arra - mert hiszen a rangom ezt gyakran nem engedi -, hogy Fánikával, a mi kis városunk tündérkéjével, az egyetlen nagyvilági hölggyel, aki a hegyek között található, egy-egy régi kottát elénekeljek.

Szindbád érdeklődve hajolt előre, és tréfásan megérintette az elborongó Ferenc atya vállát:

- És főtisztelendőségednek semmi szava nincs a nagyvilági hölgyről?

Ferenc összerázkódott, remegő kézzel ütötte vastag talpas poharát a Szindbádéhoz, és szórako­zottan mormogta:

- Szervusz.

- Hagyjuk Ferencet - mondta most élénken az igazgató. Tudja meg, uram, hogy Fánika éppen olyan modern hölgy, mint bármelyik pesti kisasszony. Divatos ruhája egyedül neki van a városkában, a kalapja, nos, hát én ehhez nem nagyon értek, de azt gondolom, hogy a legutóbbi divat szerint készült. Jelenleg van egy kis muszka sapkája, amely fehér és fekete bársonnyal díszítve: mondhatom, uram, hogy elragadó. A legfrissebb folyóiratokat olvassa, és kedves költője Reviczky Gyula. A cipőit Krakkóban varrják, és kesztyűje a híres késmárki kesztyűstől, Gláber Ferdinándtól származik. Divat, műveltség, esprit, nagyvilági hang. Ezeket Fánika képviseli nálunk. Rajongása a művészet iránt szinte páratlan. Uram, ön szerencsés embernek mondhatja magát, hogy ebbe a házba került. A véletlen, a sors, a végzet néha furcsán igazgatja az emberek lépteit. Ön eljött a messzi Budapestről, és nyomban rábukkant a kincsre. Nos, mi a véleménye önnek Fánikáról?

Szindbád elcsöndesedve hallgatta a rózsaszínű arcú igazgató áradozó szavait. Valahogyan úgy érezte, hogy későn jött és megbukott Fánikánál, a szent szemű páter már learatta e kis mezőcske egyetlen terményét, a barna és tűzkelyhű rózsácskát. Ám Szindbád gondolkozása ebben az időben már hasonlatos volt a szövőgép működéséhez, amelyet egy bölcs és öreg takács lába hajt valahol egy elhagyott házban. Kattog a takácsszék, és a gondolatok kelméje lassan növekszik, most egy virág, majd egy repülő madár, később egy falevél alakja bontakozik ki a vásznon - Szindbád a pap rajongásában csakhamar felfedezte az ártatlanságot, és a mesebeli takács egy lábnyomására egy képet mutatott előtte a gondolatok vászna. Szindbád úgy látta, hogy éppen a rózsaszínű, színészkedő férfiút használja fel kis terve eléréséhez, és csakhamar megszólalt:

- Nagyon örülök, hogy nem csalódtam. Fánikét magam is rendkívüli lénynek ítéltem meg, akiért kár volna, ha itt elhervadna, elpusztulna. Az ő világa a színpad. Hangja kellemes, mint egy kis harangé az erdőn. Megjelenése, finomsága, alakja mind a színpadra hívják...

Az igazgató meglepetten nyújtotta ki fehér kezét.

- Ezt mondom én is. Legyen színésznő, ne korcsmárosné.

Fáni, aki a beszélgetés alatt valahol hallgatózott (ezt Szindbád bizonyosan tudta, mert hiszen a borral már régen megérkezhetett volna), most meghatott arccal lépett a szobába. A szeme mintha még nemrégen könnyes lett volna, a haja kissé kócos volt, amint a kulcslukhoz vagy ablaknyíláshoz szorította a fülét, de a nyakába egy fehér szalag került, amely oldalvást csokor alakjában volt megkötve, és a barna arcocska mellett hatásosan festett.

- Nos, kis primadonna! - kiáltotta az igazgató olyan mozdulatot téve, mint a gyóntatóatyák - hol jártunk annyi ideig? Remélem, hogy apa most megengedi, hogy a szobában maradhasson, miután én itt vagyok, nincs egyedül a pajkos Ferenccel. Hej, Ferenc nagy kópé! Igaz, Ferenc, nagy kópé vagy?

Ferenc tunyán megmozdította széles vállát.

- Mikor lapszerkesztő voltam Rimaszombaton - kezdte -, eladósodtam, és a rend gondnokság alá helyezett.

- Hagyjuk a tragikus dolgokat - kiáltotta élénken az igazgató. - Mai programunkban szerepel egy dal, éppen a Királyfogásból, amelyet szeretnék Fánikával megtanulni. Próbáljuk csak meg. De előbb igyunk kedves pesti vendégünk egészségére.

A poharak összekoccantak, és Fáni figyelmesen, kinyújtott derékkal ült helyén, mint a fiatal leányok az iskolában. A tekintetét áhítattal és tisztelettel fordította az igazgató felé. Szindbád leskelődve figyelte a szemsugarak útját és mineműségét, magában pedig nyomban megállapí­totta, hogy a sugarak negatívok. Nincs semmi baj még eddig a direktorral. A leány öntudatla­nul tiszteli a szomszédos kolostor főnökét.

A direktor a szoba közepére lépett, és zsebéből ócska, összehajtogatott kottát vett elő. Amíg a kottát szétbontotta, kissé megindult hangon magyarázta:

- Persze, ehhez a szöveghez nem a barátcsuha illenék, hanem fehér lovaglónadrág, hosszú­szárú lakkcsizma és bársonyzubbony, a vállon szalaggal, amilyent a fiatal lovagok viseltek. Oldalamra kis aranyos kard, fejemre strucctollas föveg. De halljuk a dalt.

Kétszer köhintett, és csakhamar rákezdte tenorhangján: Futva árkon, bokron át - keresem a hűtlen nyomát...

A harmadik taktusnál a Fánika hangja váratlanul felzendült, és mosolyogva, kissé elpirulva és nedves ragyogó szemmel fújta együtt az igazgatóval az operettáriát.

Szindbád már régen elfelejtette a határszéli kis korcsmát, ahol egy havas téli estén üldögélt, piros bort ivott és a korcsmáros leányának, Fánikának udvarolgatott. Elfelejtette, mert csaknem egy hónap múlott el azóta, és néha visszhangzott lelkében a dal, amikor magányos sétán életről, halálról, nőkről és egyéb szomorúságokról gondolkodott. Magányosan mendegélve, késő éjszaka, alvó házak, alvó fák között, a lelkében, mint a buborékok csendes tó vizén, felhangzott egy dalocska, amit a téli estén a határszéli csárdában piros bor mellett énekelt a leányka, akinek nevét elfeledvén, mint "kismadár"-ról emlékezett magában. A "kismadár" és a színészkedő igazgató - Ferenc páter, amint az asztalnál dalolva, egyet-egyet horkantott... Künn sűrű hóesés, amely csöndes, mintha régi sírok fölött hullana a hó. És a tizedik lépésnél már újra elfelejtette Szindbád a dalt, az igazgatót és a kismadarat.

Egy estén klubjában a szolga azt jelentette, hogy egy hölgy várja odakünn.

Szindbád letette a kártyát, és magában egynéhány hölgyre gondolt, akiktől szívesen venné, ha váratlanul felkeresnék. Egy kövér színésznő, majd egy fekete asszony. Harmadiknak egy kis táncosnő lebbent el előtte... Mindenkire gondolt, csak a "kismadár"-ra nem gondolt, és íme, ő várta a klub előszobájában. Kis félrecsapott kalap volt a fején, kopottas, rövid bundácskáját kigombolta és új, gombos cipőjét kissé előredugta. Az arca piros volt, és a szeme harmatosan, szégyenlősen tapadt Szindbádra. Félszegen, kissé komikusan ült a helyén, és Szindbád, mielőtt megszólította volna, megzavarodva nézett körül, ki látja őt és furcsa ismerősét?

- Hogy kerül ide? - kérdezte inkább szigorúan, mint nyájasan.

A "kismadár" fekete pamutkesztyűjével megsimogatta a homlokát, mintha a gondolatait rendezné.

- Magam sem tudom - felelte töprengő hangon. - Tegnap vagy tegnapelőtt történt, hogy egyszerre eszembe jutott kegyed. Eszembe jutott a kérdése, hogy akarok-e színésznő lenni? Már nagyon régen meguntam a korcsmát, a papokat, a boroshordókat. Valahogyan az apámat sem sajnáltam többé. Ő majd tovább vezeti az üzletét, méri a pálinkát a tótoknak, és bort ád az igazgatónak meg Ferenc páternek... A vonat hajnalban indult onnét. Volt egész éjjel időm gondolkozni. De már korán este, amikor a vendégek elmentek, bizonyosan tudtam, hogy eljövök. A névjegye - amit akkor adott - mindig nálam volt...

- Hol? - kérdezte Szindbád, és letelepedve a "kismadár" mellé, figyelmesen nézett annak a fényes szemébe. - Hol? A harisnyájában tartotta a névjegyet?

A "kismadár" csendesen intett a fejével.

- Hiszen az már mindegy lehet önnek... Tehát eljöttem, hogy színésznő legyek.

Szindbád fanyarul mosolygott. Egy pillanatig azon gondolkozott, hogy alaposan összeszidja a "kismadar"-at, és a legelső vonattal visszaküldi a határszélre a vasszürke szakállú korcsmáros­hoz. Majd az jutott eszébe, hogy erre még mindig ráér holnap vagy holnapután vagy azután... Egyelőre itt ül a "kismadár", és fényes, fekete szemét bizalommal, megadással szegezi reá. A kis domború kebel nyugtalanul emelkedett a piros blúzocska alatt, és a rövid bundából friss téli illat szállott Szindbád arcába, amilyen illatot csak akkor érzett, amikor kétlovas szánkón vágtatott hóval borított fenyőerdők között. A leány nyakán is nedves volt a göndörkés hajfürt, amint a hópihe most megolvadt rajta...

- És hogy talált ide?...

- Egy öreg hordár, éppen olyan öreg ember, mint az apám, idáig vezetett.

- És evett ma már valamit?

- Bizony arról egészen megfeledkeztem - felelt elgondolkodva a "kismadár". - Az evéssel sohasem törődtem.

- Helyes. Mindjárt megyünk vacsorázni. Aztán majd meglátjuk... Meglátjuk - dörmögte csendesen Szindbád, és még maga sem tudta, hogy mit akar ezzel a véletlenül útjába került leánnyal.

És miután születésénél fogva jó és engedelmes gyermek volt Szindbád, és szerette magát azzal ámítani, hogy lelke mélyén a legnemesebb férfiú, e percben még nem gondolt arra, hogy visszaél a leányka tapasztalatlanságával, bizalmával... "Nem, nem" - gondolta magában. - "Én nem bántalak, kismadár!" - A kabátját vette, és gyöngéden a hóna alá nyúlt a kis madárnak, amikor a havas utcán megindultak. Később intett egy gazdátlan kocsinak, és Budára vitette magát, ahol egy kis vendéglőben máskor is megfordult, nőkkel titkon vacsorázgatva, enyelegve és szerelmeskedve. A "kismadár" csodálkozva, kimeresztett szemmel nézte az elmaradozó utcai lámpásokat, amint a télvégi estében, kékes párák között libegtek-lobogtak, mint megannyi fénylő szemek. A kocsi sebesen gördült, és a rövid bunda lassan átmelegítette Szindbádot a csukott kocsiban a "kismadár" mellett.

Lassan kinyújtotta a kezét a leány keze után. A másik kezével az állához nyúlt, és a hamvas, gyöngéd arcocskát csendesen maga felé fordította.

- Szeret maga engem? - kérdezte halkan.

A "kismadár" ijedten nézett Szindbád két kerek, nagy szemébe, amely arcához közeledett.

- Feleljen! - mondta mély, dudorászó hangon Szindbád. - Szeret?

- Nem tudom - szólalt meg a leány. - Még sohasem szerettem senkit. Csak annyit tudok, hogy mióta nálunk volt, azóta sokszor, ha nem aludtam éjszaka, a fejemet a kezembe fogtam, és úgy ültem az ágyban. És csak akkor aludtam el, amikor a névjegyét a párnám alá tettem. A párnára az arcomat nyomtam, és jólesett csendesen, hosszasan sírdogálni. A könnyek végigfolytak az arcomon, és lassan álomba ringattak. Aludj, aludj - sóhajtotta egy hang a fejem fölött, talán a régen meghalt édesanyám hangja. És így aludtam el minden éjszaka. Sok-sok hóvirágot láttam nyílni a hegyek között, és szinte hallottam a megolvadt patakok sürgő, sistergő folyását. Mert többnyire ez volt az álmom...

A kerek, nagy szemek mind közelebb jöttek a Fáni arcához. A leány ijedten hunyta le a szemét, és a fejét lehajtotta. Szindbád ekkor hosszasan és forrón megcsókolta az ajkát. Egyszer vagy kétszer... A leány ajka puha és tikkadt lett, amint a belső tűz megmelegítette. Az arca nedves lett, valamint a hónalja is, ahová eltévedt a Szindbád fürge keze. - A kocsi lassabban gurult, majd megállott a kis vendéglő előtt, ahonnan cigánymuzsikusok zenéje hangzott. - Nos, kis primadonna - mondta enyelegve Szindbád -, helyben vagyunk. Később, ha nagy színésznők leszünk, nem fogunk erre a helyre járni. De most még jó ez nekünk. Jó nekünk a "Kerek alma"...

Vígan és ünnepélyesen a leány karja alá nyúlt, és régi hódításai útmutatása nyomán, ruganyos, tüntető lépésekkel a kis vendéglőbe a "kismadar"-at bevezette. És most már nem gondolt többé arra, hogy jó és engedelmes gyermeknek született, s csak az élet rontotta el.

A "kismadár" tehát Pesten maradt.

A hajós Budán, egy régi-régi utcácskában, zöld zsalugáteres házban, ahol kis kert volt az udvaron, lakást bérelt a "kismadár"-nak, és egy öreg asszony felügyeletére bízta, ki valamikor Szindbádot dajkálta, és már többször Pestre jött a messzi kis faluból Szindbád hívására, amikor nőket kellett lesni, őrizni, esetleg tettenérni... Morvainé - ez volt az öreg paraszt­asszony neve - odahaza, a kis nyírségi faluban cselédleányok elszerződtetésével foglalkozott. Néha megesett, hogy nem a legpolgáribb házakhoz adta el a falubeli fiatal leányokat, de ez többnyire a szülők beleegyezésével történt. Morvainé ilyenformán járatos volt a női dolgokban. Szép fehér haja volt, amelyet homlokán kétfelé választott. Az arcán angyali mosolygás, és olyan csendesen járt, mint egy macska: vagy mint egy antik udvarhölgy. Volt egy fekete selyemszoknyája (Szindbád egy régi kedvesétől örökölte), és midőn Pestre kellett jönnie, a suhogó fekete szoknyát felkötötte, és édeskésen, alázatosan, finomkodva foglalta el a szolgálatot. Szindbádot nagyon szerette, mert ő volt az első gyerek, akinek emlőjét szájába adta. De szerette még másért is. Szindbád, midőn ifjúvá lett, és Morvainé még mindig meg-megjelengetett a ház körül, ahol a kedves Szindbád növekedett, egyszer, egy régi, félhomályos, félig elfeledett, félig álmodott estén az egykori dajka a Szindbád szobájába lopózott... És Szindbád néha úgy emlékezett, hogy mégiscsak Morvainé volt az, akit először megcsókolt életében. Később, egy-két hónap múlva Morvainé már fiatal parasztleányok társaságában mutatkozott a vidéki háznál, ahol az árva Szindbádot vidám és engedékeny öreg nevelők oktatták a jóra. Szindbádnak sokáig semmi titka nem volt Morvainé előtt. Első szerelmét, a másodikat, sőt a következőket is megbeszélte Morvainéval. Az évek múltak. És az öreg dajka, ha Pestre ellátogatott kis gazdájához, az utcasarkon vagy a kapumélyedésekben leskelődött azon nők után, akikért abban az időben Szindbád szíve dobogott. Egy csalfa nőért gyakran korholta; sírva, térdepelve bizonyította a nő hűtlenségét. Sőt még a gúny fegyverét is használta. De Szindbád nem akart meggyőződni a nő hűtlenségéről, mert hiszen nagyon szerette... S ezért igen kis híja volt annak, hogy Morvainé meg nem mérgezte a csalfa hölgyet.

A "kismadár"-ra tehát Morvainé vigyázott a messzi Budán, egy zeg-zugos utcácskában, ahol szépen hangzott egy ódon templom harangjainak szava.

És Szindbád nagyon boldog volt az első időkben. (Mert bár sok esztendeig élt a hajós, mielőtt véglegesen meghalt volna, szerelmeiben mindig örökké és teli szívvel szeretett. Ha egy nőt megölelt, azt hitte, hogy azt halála napjáig szeretni fogja. És lehetséges, hogy így is volt. Mert midőn teliholdas éjszakákon ellebbentek a szeme előtt azok a nők, leányok és asszonyok, akik szíve szerelmét bírták, és akik Szindbádot szerették, a hajós úgy érezte - hogy most is, sok év múltával éppen úgy szereti őket, együtt és külön-külön, mint akkor szerette őket. És eszébe jutottak hajak, szemek, vállak és karok, amelyek az övéi voltak. Egy dúshajú, bajuszkás nőcske késő vénségében is eljárogatott hozzá éjszakánként, persze csak álmában. Egy másik: kis, fekete, szenvedélyes asszony öregségében akkor jutott eszébe, midőn szerelem nélkül csókolgatta a nőket - csupán megszo­kásból. Behunyta a szemét, Trillára gondolt, és a csók édes lett, mint régente volt. A "kismadár" idejében még nem kellett ifjúsága pezsgő hullámaira, lüktető csókjaira, fehér vállú, szerelmetes nőire gondolni, mert Szindbád akkor még csak háromszázharminchárom éves volt.)

Az esték hosszúak és csöndesek voltak... Kár, hogy a petróleumlámpással sok baj volt esténként. (Morvainé csak az olajmécseshez értett.) Egyszer csak barátját látta vendégül Szindbád, aki pompásan verte a zongorát a kis lakásban. A "kismadár" hűségesen, kipiroso­dott arccal énekelt (Morvainé egész este az udvaron tanyázott, és a csillagokat vizsgálta), Szindbád sok bort ivott, és a zenélés közben kissé támolyogva ment ki a szobából friss levegő után. A sötét udvaron Morvainé a fülébe súgta:

- Úgy látom, hogy nemsokára haza mehetek.

Szindbád a mámorosok makacsságával toppantott:

- Én pedig azt mondom neked, "nyanya", hogy örökké az én kismadaram mellett maradsz.

- Hát akkor miért hoz barátot a házhoz az ifjúúr? - kérdezte élesen Morvainé.

- Ártatlan fráter - dünnyögte Szindbád.

Máskor egy énekes színészt látott vacsorán a kis budai házban, és hajnalig mulattak hármasban. Morvainé a sarki rendőrnél (akivel barátságot tartott fenn) reggel a vonatok járása-kelése után tudakozódott...

És aztán mind ritkábban jött Szindbád a budai házikóba, ámbár a zongorás és a színész néha-néha bekopogtattak estefelé, és nagyon csodálkoztak, hogy a ház urát nem találták. (Morvainé lesütötte a szemét, és úgy leskelődött, mint egy hiúz.)

Nemsokára ezután Morvainé átment Budáról Pestre, és felkereste Szindbádot.

- A leánynál egy éles kést láttam -, mondta a kendője csücskével eltakarva a száját. - Elvegyem tőle?

- Hát persze hogy vedd el tőle, nyanya. És vigyázz rá, mint a szemed világára. Estére majd hozzátok megyek.

- Akkor mégiscsak elveszem a leánytól a kést - mondta határozottan Morvainé. - Az a kés nagyon hegyes és éles. És a kismadár sehogy sem tetszik nekem. Nem sír, nem panaszkodik, csak ül összeszorított szájjal, és a levegőbe bámul.

Szindbád elgondolkozott:

- Sohasem sír?

- Még álmában sem. Ha alszik, olyan fehér, mint a fal, és talán nem is álmodik semmit, mert az ajka, szempillája sem mozdul. Az nem jó, ha a leányok egyszerre nem álmodnak semmit. Amíg az álmok, látomások elfoglalják a gondolataikat, addig minden jól van. Féljen az ifjúúr azoktól a leányoktól, akik nem szoktak álmodni.

Szindbád a Morvainé ráncos arcába nézett.

- Hát mit gondolsz, nyanya?

A vénasszony megtörölgette a szája szélét.

- Azt gondolom, hogy jó volna hazaküldeni. Akár így, akár úgy. Ha itt marad, bizonyosan bajt csinál. A Dunába nem ugrik ez a leány. Másfajta, bolondabb fajta. Üssön belé az istennyila.

Szindbád vállat vont:

- Haza nem mehet, sehová se mehet. Majd csak vége lesz valahogy ennek a dolognak... Aztán meg szeretem is szegénykét.

Morvainé erre már nem felelt semmit, csendesen elment, hogy Szindbád észre sem vette, amikor eltűnt a szobából. Csak egy hét múlva jött elő ismét nesztelen lépéseivel.

- Jól teszi az ifjúúr, hogy nem néz felénk. Most meg pisztolyt találtam a párnája alatt. Töltött pisztolyt - mondta lappangó hangon, és leskelődve nézett a szemhéja alól Szindbádra.

Szindbád legyintett a kezével.

- Volt ez már másoknál is, nyanya. Ne ijesztgessen ezekkel a dolgokkal. Az ördög vigye el azt a bolond teremtést.

Morvainé lehunyta a szemét, gyorsan keresztet vetett.

- Csak az ördögöt ne hívjuk ifjúuram. Eljön az magától is.

...Nemsokára ezután Morvainé útrakészen állított be Szindbádhoz. Átadta a kis budai lakás kulcsát, és kezet csókolt Szindbádnak:

- Haza megyek a falumba - mondta. - A szegény kismadarat tegnap eltemettük. Isten áldja meg, ifjúuram.

Szindbádnak megállott a szívverése.

- Meghalt, Fáni? - kiáltotta elváltozott hangon.

- Igen, a kórházban, mert azt mondják, mérget ivott szegényke. Így beszélték a doktorok. De megyek is már.

Szindbád nagyon sokáig nem tudott aludni.

[1911]