Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna mentén, és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szívét gyógyította. Idegen embereknél lakott, és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett bemennie.) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténként egy lámpa égett a víz felett, és fehér sugarakat küldött a fekete vízre. Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vízen, meg-megálltak, horgonyt vetettek, és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszú és hallgatag kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.) Délután a bécsi hajó szelte át a vizet, és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek, és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett színesruhájú asszonyok és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön, és kis zsebkendőiket Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehér nadrágos és aranyos sapkájú hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos lépésekkel megy végig a fedélzeten, és hódító pillantásokat vet a nyersselyem ruhás, nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó eltűnt a folyó kanyarulatánál, és Szindbáddal csak a romok maradtak, amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok laktak, és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok (bíborpalástban és nagy sarkantyús csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszúderekú ruhát és arannyal hímzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra ültek, és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nemigen fürödtek, mert az még nem volt divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a vártemplomban, és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát csak egyet mordult, és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár kápolnájában...)

Azután este lett.

A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejű parasztházak eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek, és egy kibontott hosszú fehér fátyolt lebegtettek a víz felett, majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben, és erre csend lett a nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova, és elvitték hírét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek - gondolta Szindbád -, elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy kis falu alatt fekete szemű, domború keleti asszony füröszti fehér, gömbölyű térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg áramlat támad, és a meleg hullámok körülfogják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme tapadt.) - Aztán éjszaka lett, és ekkor megérkeztek végre Szindbád barátai - a magas töltésen tovarohanó vonatok...

A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasúti töltésre látott, amely ott húzódott keresztül a falucska közepén, és a töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken sietve gurultak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös fajták, amelyek csupán kötelesség­tudásból vetődtek erre a tájra. A gyorsvonatok amerikai típusú szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltűntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladtak el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma volna az utolsó napjuk, és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyra becsült látogató lépne a tájra, akit már nem szükséges hosszasan bejelenteni. "I. e." mondta a vashíd, és a Buffalo-mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga távírópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol finom nők és urak állnak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villantak meg, a szakács fehér sapkában néz ki a tájra, és a mozdony hídján komolyan és megfontoltan áll a kormos fűtő. A hosszú kocsik sietve futnak céljaik felé, és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján. (Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemébe, de az ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van...)

Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a személyvonat vastag kéménye, és sűrűn ontja fekete füstjét a tájra. Hö-hö-hö... mondja a mozdony, amint átgurul a vashídon, és a mozdonyvezető kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve, elgondolkozva néz előre a síneken. A gőz fehéren, sisteregve repked a kerekeknél, és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak újév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros személyszállító kocsik fáradt egykedvűséggel sorakoznak egymás után, de odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemű gyerekek bámészkodnak a falura, a bőrkanapékon fűző nélkül ülnek kövérkés mamák, és kiterített szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt ereszti le gondosan, míg a vonat végéről víg énekszó hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban, és a legények félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályú kocsik közepén álldogálva. A kalauzok kipedzett bajuszú, jókedvű szemű fiatalemberek, akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek egy fekete ruhás, fehér harisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A széltől megborzolt hajú lányok - talán utazgató nevelőnők vagy tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek - világos blúzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat ablakából, és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját, és úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról, és a vállas kalauzok hetykén állnak meg a lépcsőkön... (Szindbádunk vasúti kalauz szeretett volna ekkor lenni; midőn is fehér kesztyűben lépne a női osztályba, ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemű menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről, indulásáról, és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött...)

És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, míg a lámpások hosszú fénysávot vetnek előre a sínekre, a kocsik tompán görögnek, és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcú és tekintetű külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben, és becsületrend jelvényes urak újságlepedőt olvasnak az étkező­kocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete hajú és Henry-szakállas hálókocsiellenőr volt, aki aranyos sapkában előkelő nyugalommal nyit be a hálófülkébe, és a szundikáló szép román asszonytól hűvösen, de finomkodva megkérdezi: "Asszonyom, nem parancsol még valamit?" És az expresszvonat tompán gördül tova a síneken, míg az elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest, és nyugalomra tér a házigazda feleségével...

Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva húzódik tova egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe húzott sapkával ül a gépész, és hosszú füstöket szív pipájából...

Nem, a tehervonatra már nemigen gondolt Szindbád, midőn így élt egy nyáron a Duna mentén.

[1911]

Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna valamely régimódi címet adni; ilyenfélét: "Curly vagy egy színész története", vagy "Esmond Henrik, Anna királynő őfelsége ezredesének története", de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: "A gonosz varázsló, vagy az ártatlanság diadalma"... Tudniillik: egyszer Szindbád, az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony húszesztendős múlt Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes ismerősei volnának Szindbádnak, beköszönnek az ablakon, és tovább sietnek sürgős tennivalójuk elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban mozdulatlanul állottak a sínek mentén, és a nehéz báránybőr sapkák alatt látszó arcukon Szindbád aggodalmat, sőt rosszallást vélt felfedezni, midőn a megszöktetett hölggyel tovább utazott. Még a hó sem hullott úgy, mint rendesen. A rohanó vonat mentén, szinte vízszintes irányban, szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, s mint fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy fehér hómezők, ahol pontosan lehetett látni a rókák, a nyulak és kóbor ebek nyomait, és Szindbád a szerelmes csókok között kipillantott az ablakon, és azon gondolko­dott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen még itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon keresztül, mint egy bábszínházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy percig megállottak, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt, és éppen egy lila szoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy darabig elkísérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasúti töltés mellett álldogáló nyírfák havas gallyai integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai. "Bizonyosan bál lesz valahol a környéken" - gondolta Szindbád. A hölgy, akit délután megszöktetett, csendesen sírdogálva üldögélt a sarokban, és csak félszemmel leste a cigarettázó Szindbádot.

- Ugye, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? - mondta Szindbád, talán tizedszer, mert már nemigen tudott egyebet mondani.

A leány - kis fekete hajú, fehér arcú nőcske volt, aki a téli időjárás beállta óta a muffjában melengette Szindbád kezét, midőn esténkint hazakísérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól - ijedten, csaknem kétségbeesve ült a vasúti kupé sarkában, és lábait szorosan egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Szindbád csupán a népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt, és a közelből az érkező vasúti mozdonyok füttye hangzott néha.

- A száztizenkettes - mondta a feketehajú leány, mert az államvasútnál volt telegráfista.

Máskor a külvárosban tettek hosszú sétákat (a rejtettebb helyeken karonfogva mentek), és jól ismerték az ágyúgolyót, melyet a szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető következett, a kopár gallyak között csöndesen álldogáltak a havas sírkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból száműztek, de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sírköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy nagy, vörösbarna sírkövet Dobieczkinek nevezett el a telegráfista kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasúti üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott a megtört, bánatos téli fák között, mint talán a csatavesztes generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a telegráfista kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszú, forró csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztút volt, és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a leányka.)

Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvinista prédikátorok zúgtak és mennydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és megöldösték őket: itt örök hűséget esküdtek egymásnak, a beomlott falak között...

És ezután nemsokára Mimi - mert így hívták - egy lépcsőn ment volt felfelé, és Szindbád a lépcső alján kalaplevéve állott, mert akkoriban még így udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hátranézett, és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás jelent meg. Ugyanekkor kék, fehérpettyes batiszt szoknyácskáját megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak, és kis félcipője, amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajasbabáknak karácsony estve a skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette Szindbádot, hogy kimeressze a szemét. - És nemsokára elkövetkezett erre a szöktetés... Este a vonatra ültek, és elindultak a nagyvilágba. (Talán elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista kisasszonynak féltékeny öreg szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer éjszaka be akart mászni az ablakon... Az öreg ember a bibliát vágta ugyanekkor Szindbád fejéhez.)

... - Kérem - mondta Szindbád, mert fiatal korában jó és engedelmes fiú volt, amilyennek született -, éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem, helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros fűzőjét, tegye le kalapját... Én majd a folyosóra megyek, ha zseníroznám...

Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén, és csak a zsebkendőjének mondhatott valamit, melyet állandóan szeme és orra előtt tartott... Az ifjú Szindbád (mert hiszen akkor még ifjú volt) haragosan nézett ki az ablakon a besötétedett tájra, és Mimi csak kuncogott csendesen...

- Legalább a szoros ruháját gombolja ki - folytatta esdeklő hangon Szindbád, de Mimi erre sem felelt.

Szindbád elkeseredve felállott:

- Tudja, hogy az apám gazdag ember, és engem nagyon szeret. Akárhová vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk... Legalább a bársonykalapját tegye le!

Mimi sírdogálva csóválta a fejét.

Szindbád ekkor a legnagyobbra határozta el magát.

- Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de magának pihenni kell. Jó éjszakát!

Az ajtóhoz ment, felnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi még mindig nem szólt egy szót sem.

Szindbád eleinte azt hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta magát a hideg folyosón. Bekukucskált a függönyök között. Mimi mozdulatlanul ült helyén.

- Isten veled! - gondolta Szindbád, és arra készült, hogy kiugrik a robogó vonatból a fekete téli éjbe.

De később mégis mást gondolt.

Nagy zajjal felnyitotta a kupé ajtaját:

- Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik a mi vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérünk. Hajnalban otthon van... És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleinek majd hazudik valamit.

Mimi erre sem felelt. Felállott, és a tükörben igazította a kalapját, mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást.

Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A pirosló ablakú kis tanyaházakra, az aggodalmas arcú bakterokra és a rókák útjaira. Mimi emléke mindig felmelegítette a szívét...

Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta, és Mimi gyenge haját érezte.

- Milyen balga voltam! - sóhajtotta.

[1911]

Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király, Ó-Anglia fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt, és könnyű, hegyesorrú cipőben, selyem zubbonykában járt-kelt. A haja hosszú volt és fürtös. A szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörű aranypénzeket eregetett ki az ujjai között, és víg, csilingelő hangon beszélt. Könnyű, fiatal, boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII. Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy teraszon, a nők uszályos selyemruhában, fehér, magas, fűzős cipőik felett szoknyájukat felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából felébredve, fáradt tagjait sorban megmoz­gatta. Egy sor fehér harisnyás női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly, halottszerű arcát reggel a tükörben megpillantotta, egy kissé elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát nemsokára meg fog halni.

Azon a napon, szép koraőszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz-egynéhány éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött, és fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor beretválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz fejét. Így felkészülve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán, és mindig meghajtotta a fejét, amikor Szindbádot látta, és azt mondta neki: "én csillagom, én királyom". Szindbád pedig legyintett kezével: "ugyan ne bolondozzon már, kérem". - Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten-nyomon, a budai alagúton innen és túl, a Krisztinavárosban, a várban, de még a fővárost környező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amíg meg nem szerették. És így történt, hogy élete egytizedrészét ablakok alatt töltötte, amely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanul vagy fenyegetőzve nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkísérni és kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig mozdulatlanul figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt, és benne varrógép zakatolt - vagy kocsin követni egy vágtató kocsit, amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között - éjjel, lopva, lessel, világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít - vagy a templom sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt, és kieszelve, hogy kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba, és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán körülbelül tíz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a lefüggönyözött kocsiban, az erdei úton a sétányon vagy egy távoleső vasúti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád nélkül robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos, ott állott az ablakban, és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedve­sítve nézett a függöny mellől. S így ment el sok vonat... Közben az is, amely a fehér harisnyás nő vonatja volt, aki szóban és levélben mindig "én csillagom"-nak nevezte Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni.

Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig megmaradott Majmunkának. Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott, és elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is Szindbád szemébe, amikor miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők. "Szeretni fogom, amíg élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem látom" - mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. "Ugyan mit akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel?" - felelt vállat vonva Szindbád. - "Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem."

Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akit még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik halálos szerelmeket fakasztottak a szívében, akik után szaladt lihegve, búsan, töprenkedve, és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék ellen százszor és százszor feltenni - mind elmaradtak ezen a napon. Nem utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a lábak, a szemek és a hangok emléke, amelyek még nemrégen külön-külön arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát, újra megcsókolja az ajkakat, és megtapogassa a kezeket, keresztül-kasul utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések után.

Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasúton, ahol egyszer régen, az ablakban egy fiatal asszony könyökölt tavaszi reggelen és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom, és a fél arca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve megszólította, és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen nőhöz. A rablókaland szerencsésen végződött, és húsz év múlva (midőn újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét. "Mintha én volnék fiatal éveimben" - gondolta magában Szindbád.

És most ők mind-mind eltűntek Szindbád elől e kora őszi napon, csupán a katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak Szindbádot messziről és kitartóan szeretni.

Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat, és éjjel zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan ember ezt hallgatja.

A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott, és a lakók könyvéből, sűrűn nyálazva a lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy Majmunka más vidékre költözött.

- Itt tudta hagyni ezeket a vén ecetfákat? - kérdezte Szindbád.

- Itt - felelt röviden a házmester, és becsapta a könyvet.

Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: "nini, Szindbád úr", mondták, mert éjjelente néha sóhajtottak neki.

A házmester felvette a csizmát, és a homlokára tolta az okulárét. "Nini, Szindbád úr!" - kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott.

- Hát hogy történt ez? - kérdezte Szindbád.

- Így. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem, mindent. Erre elköltözött.

A házmester beledöfte az árat a csizmába, hogy az nyekkent bele.

- Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár hozzánk.

Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból, ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jószagú ecetfák. A botjával megpiszkálta a lehullott őszi gallyakat.

- Ejnye, hát Majmunka megváltozott volna? - kérdezte magában.

Elindult a Majmunka alacsonysarkú, fekete félcipőjének nyomát keresni.

Majmunka - akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett - piros pongyolában könyökölt az ablakban, és Paul de Kock regényét olvasta, mint akár húsz esztendő előtt. Miután Szindbádot a Macska utcán bandukolni látta, tölcsért formált a tenyeréből, és mint valami jóképű fiakkeros, lekiáltott a negyedik emeletről:

- Hé - hopp!

Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított.

Felfelé fordította a fejét, és megvárta, amíg Majmunka kegyesen int neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amíg lihegve és kimerülten a negyedik emeletre ért.

Majmunka az előszoba ajtajában állott, és szájából nem hiányzott a szivarka:

- Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval - mondta, Szindbád lábára célozva. - Mi az ördögöt keres maga a Macska utcában?

- Kegyedet! - felelt Szindbád, és az előszobában egy székre telepedett.

Majmunka szokás szerint nem hitte el, amit Szindbád mondott.

- Bizonyosan lakik errefelé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád.

Szindbád esküre emelte a kezét.

- Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta kerestem. Ugyan, nem felejtett még el engemet?

Majmunka kivette a szájából a cigarettát.

- Nem, fiam - mondta kissé borúsan. - Én nem szoktam olyara könnyen felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém, és a Paul de Kock regényeket megint elölről olvasom. Én már csak olvasás közben vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről.

A sötétes előszobából az utcai szobába vezette Szindbádot. (Körül a régi bútorok, a falon Majmunka öregapjának a képe, aki már évek óta csupán a falról figyelte a történteket, másfelé egy halott gyermek képe, akinek valaha nagynénje volt Majmunka, majd egy kis kézimunka üveglap alatt: ugyanannak a halott kis leánynak az emléke. Egy ősz és hallgatag kanári az ablakban. A karosszéken éppen úgy feküdt odadobva a kék hárászkendő, mint legutoljára, midőn Szindbád Majmunkánál látogatóban volt.) Az ablaknál az asszony Szindbád álla alá tette a kezét, és figyelmesen megnézte az arcát, szemét, könnyedén megsimogatta a haját.

- Tudja, Szindbád - mondta rövid hallgatás után -, néha már úgy szeretem magát, mintha nem is a kedvese - eldobott, elhagyott, elfelejtett kedvese volnék -, hanem az édesanyja. De ismerem is magát. Mintha én hoztam volna a világra.

Szindbád leült a karosszékbe, amíg Majmunka gondosan begyűrte a lapot a regényben, és a regényt a szekrénybe zárta.

- Ezeket a Paul de Kock-féle regényeket még maga vette nekem, emlékszik? Midőn azt akarta, hogy otthon, egyedül olvasgassak. Nem is olvasok más regényt.

Szindbád hümmögve nézte az asszonyt, aki ma is olyan volt, mint tíz esztendő előtt. Egészséges, erős, világosbarna hajú harminc-negyven esztendős nő volt, aki korán lefeküdt, korán kelt, és arcfestékkel már nagyon régen nem kendőzte az arcát. Szeretett papucsban járni, és szeretett jóízű ebédeket főzni. Tizenhat-húsz éves korában kocsizni is szeretett, víg férfiakkal, cigánymuzsika mellett pezsgőt inni, és a selyemszoknyát meglobogtatni tánc közben. De az utóbbi dolgokat megunta, mert mint mondá, annyi a rossz és könnyelmű nő Pesten, hogy már szégyell közibéjük tartozni. A legjobb papucsban járni.

- Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat ott a budai házban - mondta csendesen Szindbád. - Nem tudom elgondolni, hogy miért tért vissza a Macska utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői. Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka?

- Nem, fiam - felelt komolyan az asszony. - Vannak ugyan szép ruháim, drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával mehetek valahová. Tíz éve ígéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény sohasem voltam, hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom...

Szindbád a múlt időkből ismerte már az ilyen formában elindított beszélgetést, azért gyorsan közbevágott.

- Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok vannak ott is. Kifestett arcú nők.

- De a lovak...

- Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy egy megkomolyo­dott, visszavonult és rendes életet élő nő hogyan törheti a fejét éjjel-nappal mulatságon?

- De Szindbád! - szólt közbe borúsan Majmunka. - Hisz tíz év előtt ígérte egyszer a cirkuszt, akkor, midőn a háta fájt, aludni csak akkor tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor ígérte, hogy majd ha meggyógyul, elvisz a cirkuszba, és azóta sem vitt el. Egyedül pedig én már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával.

Szindbád előrehajolt, és megsimogatta a Majmunka kezét.

- Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is táncolt a karban... Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép, napfényes délután elemózsiát pakolunk kosárba, és a budai hegyek közé megyünk. Lóvasúttal megyünk át a Dunán, és a híd majd zörög, dübörög. A kocsis tülköl, és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt kérdezik, hogy messzire van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak, és a kerekek jókedvűen gurulnak a síneken. A Széna téren gyerekek labdáznak, és egy földre épített kis kocsmában a harmonika szól. De mi nem itt szállunk le, hanem tovább megyünk, a kocsis megint tülköl, és a vidéki házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe, és úgy ülünk egymás mellett, mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt vagyok, és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk, megtakarított pénzünk a budai rác bankban, és már régen házat akarunk venni Szentlőrincen, ahol kis kert van, és ahol maga csirkét és kacsát nevel...

- Ó, te gazember! - kiáltott fel Majmunka, és sírva, nevetve, boldogan ölelte át Szindbád nyakát.

- Nos, ez ugye sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? - kérdezte megelégedetten Szindbád.

- Százszorta jobb - felelt Majmunka, és a szeme olyan fényes volt, mint karácsonykor a gyereké. - Tehát tavasszal a Jánoshegyre megyünk, és a fűben heverünk.

- Igen, Majmunka. És most mondja meg, hogy mit csinált azóta, amióta nem láttam.

Az asszony vállat vont:

- Semmit. Én nem szoktam semmit sem csinálni... Emlékszik az öcsémre, arra a szép, barna emberre, aki olyan gyönyörűen énekelte a szomorú nótákat éjjel az orfeumban, és a vasútnál volt hivatalban? Emlékszik? Szegény fiú valami bajba keveredett, Amerikába ment, de ezt nem tudta senki, mert én pótoltam a hiányt. Igaz, hogy ráment az egész szegénységem.

- A papirosok is?

- Úgyis a szekrényben tartottam őket, nem volt bennük semmi hasznom.

- Az ékszerei?

- Ugyan kérlek, hát mikor szerettem én az ékszert? Régen, bolond fiatal fejjel.

Szindbád megcsóválta a fejét, és elgondolkodott.

- Kár volt annyit énekelni az öccsének! - dörmögte.

- Most már mindegy. Visszaköltöztem ide a Macska utcába, abba a házba, ahol valamikor az egész első emeletet laktam, és Mitrovics, a fiakkeres egész nap a kapu előtt állott. Jöttek a grófok, és én repültem velük, mert hiszen fiatal voltam. Tehát visszaköltöztem ide, mert ezen a környéken mégiscsak maradtak ismerőseim. A mulatókból a táncosnők nálam esznek ebédet. És ebből szépen, csöndesen megélek. És ha egy gróf jönne hozzám, hát bizony kirúgnám.

Szindbád csöndesen fújta a füstöt:

- Igen - mormogta -, mindig szeretett ebédet főzni.

Hogy is volt tovább?

Egyszer Majmunkánál ebédelt Szindbád, és a kerek asztalt hatan ülték körül. Szindbádon kívül még csak egy férfi volt a társaságban, azon már említett öreg úr, aki házisapkában és gondosan megkötött nyakkendővel figyelte a falról a történendőket, és már évek óta nem szólt bele a társalgásba. Hiszen aranyrámák közé volt szorítva.

A hölgyek, akik valamennyien a Macska utcai házban laktak, többnyire hosszú köpenyegben foglaltak helyet az asztalnál. A köpenyeg alatt ugyanis csak alsóruhácska volt, estig ők nem szoktak felöltözködni, midőn megszólal a nagydob a zenekarban, és kezdetét veszi a művészélet. A hajak, amelyek estére az ügyes fodrásznő keze alatt gyönyörű alakzatot öltenek, most rendetlenül, boglyasan hullottak a homlokba. Eleinte bizonyos érdeklődéssel tekingettek Szindbádra, sőt egyik-másik kidugta a köpenyeg alól formás, táncos lábát, amelyen finom cipő volt, de miután már a levesnél - tyúkleves volt sok zöldséggel, ahogy Szindbád szerette - kiderült, hogy Szindbád nem szabad ember többé, sőt ellenkezőleg: Majmunké villogó tekintete alatt kanalazza a levest, a táncosnők többé nem törődtek vele, és ugyanezért az ebéd többi fogását már evőeszköz nélkül fogyasztották el. Csemcsegve, ujjukat nyaldosva és jóízűen ettek itt a négy fal között a művésznők a tápláló eledelekből, mintha az evőeszköz csak szomorú életükre, búsan vidám foglalkozásukra emlékeztette volna őket, mint a fűző vagy az arcfesték. Most nappal volt, dél volt, az este messze, maguknak, kedvükre óhajtottak élni. Az egyik - egy finom arcú, vöröskés hajú - parasztnótára gyújtott, amelyet a falujában hallott valamikor. A nóta a bevonuló újoncok nótája: Édesanyám, ha bejön Egerbe... A hölgyek figyelmesen hallgatták az érzéssel előadott dalt, és egyik-másik könnyezett is. Ki tudja, mi jutott eszükbe?

Csupán csak az egyik, egy kistermetű és hamis szemű és furcsa mosolygású leány nem hagyta el végképpen Szindbádot. Többször megérintette lábával lábát az asztal alatt, és egyszer a fülébe súgta:

- Jöjjön el este az orfeumba.

Majmunka persze nyomban észrevette a dolgot, és felszisszent

- Te kígyó. Te komisz. Nem félsz, hogy megmérgezlek?

A leány elszaladt, és csakhamar a többiek is összeszedelőzködtek, miután a kenyérmorzsát összegyúrták munkátlan ujjaikkal. Ásítozva, álmosan, zsebre dugott kézzel oszlottak szét a Macska utcai ház különböző részeibe, hogy estére - midőn a nagydob pufog a zenekar mélyében - tollas, nagy kalapjaikban, finom ruháikban és ékszerekkel díszítve megjelenjenek. Kézzel többé nem nyúlhattak az ételhez, és kedvükre sem énekelhettek. A hivatal kezdődött. A Majmunka ebédjénél éltek csupán maguknak.

- Úgy látom, hogy még mindig hatnak magára a könnyelmű leányok! - kezdte Majmunka, midőn Szindbáddal egyedül maradt. - Ez a mai ebéd próba-ebéd volt. Kíváncsi voltam, hogy négy-öt leány között megőrzi-e a hidegvérét, a nyugalmát, a komolyságát, a megvetését, az undorodását, ahogyan az már elvárható volna egy ilyen sokat próbált vénséges vén embertől. Hát majdnem a bőréből bújt ki örömében, amikor ez a cudar teremtés rugdosni kezdte a lábát. Fiam, én mondtam neki, hogy próbáljon magával kezdeni. Mert, mondom, ez próba-ebéd volt. Szegény, szerencsétlen nő vagyok. Sohasem fogsz megváltozni.

Szindbád vállat vont.

- Nem értem kegyedet - dörmögte. - A nyakamra hozza a táncosnékat, aztán haragszik, mert nem vagyok udvariatlan.

Majmunkának piros volt az arca a haragtól.

- Pedig ezekkel a nőkkel udvariatlannak kell lenni! - Uram, Istenem, ha úgy ismernék a férfiak a nőket, ahogyan én ismerem őket. Soha többé nem volna az a bolond szerelem a világon. Tudd meg, fiam, hogy a nő a legutolsó teremtménye a természetnek. Pláne, amíg fiatal. De még ha megvénül, se tedd tűzbe érte a kezed. Mások megrontásán jár az esze, és szerelmeket sző szegény, ártatlan férfiak pusztulására. Ékszerekkel kereskedik vagy erénnyel. Ez a vén nő manapság. Fiam, én nem tűröm meg, hogy a lakásomba férfi tegye a lábát. Itt tisztességesen kell magukat viselni a hölgyeknek. Pedig már ígértek nagy pénzt avégből, hogy ebéden fogadjam a hölgyek vagyonos udvarlóit. Én már utálom a pénzt. Csak egyet szeretek, a tisztességet, a rendet, a tisztaságot. A becsület! Ez ér valamit az életben. - És lehetséges, hogy éppen ezért ragaszkodnak hozzám a táncosnők. Nem is olyan könnyű hozzám bejutni. Mert nem akárkit veszek fel kosztba. Aki valaha nálam volt, megemlegeti. Itt egészséges lett a betegből, kövér a soványból, még a pénzüket sem hagyom elherdálni. Rongyosan, szegényen kerülnek hozzám, és meggazdagodva, kiöltözködve távoznak. Mert én becsületes vagyok. Nem kereskedek se erénnyel, se ékszerrel.

Szindbád nagyokat bólintva hallgatja Majmunkát. Igen, sok tekintetben ő maga is tiszteletre méltónak találta Majmunka életmódját. És ezt nyomban közölte is vele.

Majmunka a dicséretet elfogadta, de a haragos pír nem tűnt el arcáról. Az ősz és hallgatag kanárinak magot szórt a kalitkájába, aztán lesimítva a ruháját, ismét helyet foglalt Szindbáddal szemben.

- A múltkor, midőn először volt hozzád szerencsém évek után, nem akartam elrontani a kedved. Most azonban megmondhatom neked - ha már benne vagyunk -, hogy ismerem mindazokat a nőket, akikbe az utolsó tíz év alatt szerelmes voltál...

- Mindig csak téged szerettelek - felelte Szindbád.

Majmunka legyintett a kezével.

- Lehet, hogy ebben a pillanatban is másra gondolsz. Hisz ismerlek, mintha én szültelek volna. Tudom, hogy mikor szerettél, mikor nem szerettél. Ez azonban az én szerelmemen sohasem változtatott. Én furcsa, magamnak is érthetetlen asszony vagyok. Beléd szerettem ezelőtt tíz évvel, és nyomban tisztában voltam vele, hogy ez most már így marad végig egész életemen. Még ha meghaltál volna, Szindbád, akkor sem felejtettelek volna el soha. Miután ilyen szerencsétlenül szerelmes voltam beléd - hisz gyakran évekig nem láttalak -, szükségem volt tehát arra, hogy veled foglalkozzam. Így tudtam meg minden léptedet, járásodat, valamennyi kalandodat és szerelmedet. Te nem láttál engem, de én mindig láttalak. Még mikor aludtál is, hosszasan elnéztem alvó arcodat, hogy kifürkésszem az álmaidat. Ismerni akartalak, mert hiszen tudtam, hogy nélküled már nem élhetek.

- Hm, megvesztegette a cselédeket - jegyezte meg élesen Szindbád.

- Ahhoz már most neked semmi közöd sincs, hogyan tudtam meg e dolgokat. Figyelj ide! Mindjárt meglátod, hogy mindent tudok.

Majmunka a szekrényhez lépett, és egy kis imakönyvhöz hasonló könyvecskét vett elő.

- Ide szoktam felírni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarok elfelejteni. Itt van mindjárt 19** június 21. K. ügyvéd neje, urától különválva él, a Lánchídnál vár. Délután öt óra. A 37-es számú zárt kocsin megérkezik Szindbád, a nő a kocsiba száll. Két óra hosszáig kocsikáznak a lefüggönyözött ablakok mellett a Hidegkúti úton. Ez a kocsizás minden héten megismétlődik júniustól októberig. Ugyanezen idő alatt hetenként K. ügyvéd neje, urától különválva minden szerdán délután egy szőke katonatiszttel sétál karonfogva a budai Halászbástyán... A hét két délelőttjén madame X. ismert divatárusnő szalonjában tartózkodik, ahol előkelő urak is meg szoktak jelenni.

Szindbád talpra ugrott.

- Hazugság. Az tisztességes nő volt.

Majmunka legyintett a kezével, mintha egy legyet hessegetne el.

- Fiam, én nem szoktam hazudni. Amit tudok, biztosan tudom. Te halálosan szerelmes voltál ebbe a nőbe. Bizony, eleget sajnáltalak annak idején, de nem akartalak erőszakosan kiábrándítani. Az időre bíztam a dolgot. És íme, most itt ülsz ismét mellettem, és állítólag szeretsz. De menjünk tovább. 19** május. M. Flóra hivatalnoknő X. nagykereskedő-házban. Kicsiny, molett, barna, kissé kancsalít. Szindbád esténként hazakíséri, és hetek, hónapok múltával tudja meghódítani, hogy nyomban el is hagyja. A meghódítás azért tart hónapokig, mert M. Flóra ezen idő alatt halálosan szerelmes a cég egyik utazójába, aki végül mással jegyzi el magát...

- Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy szép, szomorú álomról, amelyben néha felzokog az ember éjszaka, a párnába rejtve arcát.

Majmunka rideg, hivatalos hangon folytatta:

- Az utazót egy másik utazó váltotta fel. Ennyiből áll Flóra élettörténete.

Egy éjszaka - ősz volt, sőt már télre hajlott, odakünn csendesen havazott - Szindbád felébredt ágyában, mert erős nyomást érzett a szívében. Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte - amilyent az utóbbi időben rendesen álmodott -, női fejek, kalapos, borzas, festett és festetlen fejek; asszonyszemek, lányszemek, amelyek olyanformán voltak reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi a világon; ruhátlan vállak és lábak harisnyában, magassarkú cipőben; majd a nők hosszú sora ingben, akiket Szindbád egykor ismert vagy ismerni vélt; kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a nyaka köré kulcsolódtak, és a meleg takaró alatt egy nemzedékre való lüktető testű asszonyféle bukfencezett el a szíve tájékán... Felébredt, és az álomképbeli nők úgy tünedeztek el a félhomályban, mint a lámpás fénye, amelyet téli estén visz keresztül a havas udvaron a gazdasszony. Még itt-ott, egy falon vagy szalmakazal oldalán megjelenik a lámpás bolygó fénye; egy-egy barna nőcske alakja hintázik a sötétség habjain, aztán a legutolsó, egy fényes szemű és tollas kalapú is eltűnik a messziségben - Szindbád egyedül marad a szívfájásával. És nemsokára ezután bizonyosan kezdi érezni, hogy most mindjárt, talán egy óra múlva meg fog halni.

Hamarosan felöltözködött, és a kanapéra ült. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mert titokban azt hitte, hogy valahogyan elodázhatja ezt a dolgot, bár az utóbbi időben már súlyos beteg volt, és a hangja olyan fátyolozott, idegen lett, mintha a szomszéd szobában beszélt volna valamely régi, gyermekkori pajtása. Talán a Bignio-fiú... Szindbád, amint szórakozottan, elgondolkozva beszélgetett az ismerőseivel, titokban mindig a Bignio-fiút hallgatta, aki a szomszédban beszél valahol.

- Meg fogok mindjárt halni - mondta, szótagolva a szavakat. - Igen, igen. A Bignio-fiú szólal meg mostan is a szomszédban.

Persze csak az első ijedtségében beszélt hangosan Szindbád magányos szobájában, mert lassan mégiscsak magához tért, megmerevedett szempilláit ismét meg tudta mozdítani, és a szívgörcs is engedett odabent.

Felállott, és az erkélyre lépett, ahol vékony hóréteg fedte a nyár ittfelejtett virágosdézsáit. Hajnalodott, a város már elaludt, és a feje körül mint hideg fuvalmak lebegtek a láthatatlan hópihék. Egy darabig gondolkozás nélkül bámult a susogó sötétségbe - aztán egyszerre rövidszárú csizmács­kában látta magát, kis bundácskában, amint egy régi templom mellett bandukolt a mély hóba taposott gyalogösvényen. Varjak ülnek a torony keresztjén és a fagyos kútról vizeskannával jön egy tarka ruhás, piros képű asszony. Körülötte az álomképbeli kis város, és ő megy, megy a hóban taposott gyalogösvényen... Mire a régi templomot megkerüli, még lát egyet-mást, fehér függönyös ablakból egy érett, nagyszemű, kövér asszonyt feléje tekinteni, az asszonynak hajlott az orra, és élveteg, torz mosoly az ajkán, mit talán egyszer, egyetlenegyszer látott egy pillanatig valakin - aztán eltűnik a kép, és ismét az erkélyen áll, ahol a hólepkék szakadatlanul szállonganak körülötte.

És midőn az erkélyről a szobába lépett, még mindig az a gyermekkori, hajlott orrú, érett asszony járt az eszében, akit nagyon régen látott, mert szinte már el is felejtette. De most ismét látja, érzi meztelen kövér két karját, duzzadt vállát és barna hátát, amelyen kis árkot vont a kövérség, és egy lencse is volt valahol... Fényes, apró körmök voltak a kezén, és ezek a fehér körmöcskék az egykori Szindbádot asszonyi bűbájjal tapogatták. Most a lábánál, majd a homlokán, később a mellén látja a vakító asszonykörmöket. A széles ajk torz mosolyba fordul, és sziszegő sóhaj hangzik valahol a feje fölött, mintha egy madár szállott volna keresztül a szobán.

A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál, és ugyanezért elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő halálhoz.

Néhány sorban értesítette Majmunkát állapotáról. "Mire reggel lesz, elmegyek." A fogadói bérszolga busás borravaló reményében vígan, fütyörészve ballagott lefelé a lépcsőkön a levélkével. Talán azt gondolta magában, hogy ismét szerelem következik a numeró 5-ben, mint hajdanában, amikor pezsgőt, teát, cigarettát és patikaszereket hordozott éjszakánkint, és az ezüstpénzeket bőven dugdosta a mellénye zsebébe.

Szindbád ezalatt elterült a földön, a kopott szőnyegen, mert oda kívánkozott. A két karját széjjelvetette, és a szemeit mereven, kétségbeesetten függesztette a lámpásra. Amíg azt a két villanykörtét látja, addig nincs baj. Tehát csak nézi, nézi azt a két lámpást, amely annyi női vállon tükröződött hajdanán.

A lámpás fényében aztán mindaddig nagyon nyugodtan érezte magát, amíg az egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a társa is, mintha egy nagy beteg forgolódna ágyán valahol... Valaha az apja, szép szomorú apja feküdt az ágyon decembervégi éjjelen, és az ifjú Szindbád két kézzel fogta a kezét.

- Az új esztendőt már csak megéli, apám. Új esztendő, új szerencse...

A beteg ember bánatos, kétségbeesett szemét felnyitotta.

- Azt gondolod? - kérdezte, és megcsóválta a fejét.

Ugyanakkor Szindbád magában azt gondolta, hogy bár jönne már a gyors halál, hogy az apja megszabadulna kínjaitól. Elmúlnának a fájdalmas nyögések, jajok...

- A vagyonomat, doktor úr, csak egy hétig élhessek még...

Igen, ezt mondta a korán meghalt férfiú, és Szindbád most úgy véli, hogy az egyik lámpás ugyanezt mondja a másiknak.

Még egy gömbölyű, fehér női testrész villan meg a tekintete előtt, mint egy alabástrom gömb. És a kékes-fekete árnyék a gömbön is láthatóvá válik, ugyanakkor kedves, sokszor érzett illatok borongják körül Szindbád fejét.

Nemsokára megérkezett Majmunka, és kezével gondosan lenyomkodta Szindbád szempilláit.

Szindbád fagyöngy lett. Egy gyöngy a rózsafüzérben, amelyet egy idős apáca viselt derekán, és így sokáig meglehetősen unalmas élete volt. Most már sajnálta, hogy nem választott másféle foglalkozást abban az osztályozó hivatalban, ahol halála után minden embernek kiadják a másvilági teendőket. Szindbád a foglalkozásokon végigtekintve, három hivatalon akadt meg a szeme, ahol véleménye szerint dologtalanul, csendben élheti napjait. Az ólomkatonaság volt az egyik hivatal. Igen, pláne elveszett ólomkatonának lenni egy félhomályos padláson! Ennél különbet igazán nem kívánhat magának egy nyugállomány után kívánkozó férfiú. Szindbád már csaknem felcsapott ólom­katonának, amikor a hivatal ajtaján egy szürke szakállú, fájdalmas arcú aranymíves lépkedett be, a halántékán lőtt sebtől eredő lyuk. Öngyilkos lett az asszonyok miatt, miután a boltját az asszonyok miatt kifosztotta. Szindbádnak megesett a szíve a búbánatos szemű férfiúcskán; magában azt gondolta, hogy odafönt valóban ilyenek azok az emberek, akiket a nők megcsalnak, meglopnak, megrúgnak, és akire kíváncsiak, hogy mikor lövi magát fejbe az ablak alatt - lemondott tehát a katonai pályáról az aranymíves javára.

A foglalkozások közül nem nagyon idegenkedett a kontyfésű pályától sem. De az ember sohasem tudhatja előre, hogy hová kerül fésű alakjában. Talán éppen egy rossz és céda nő hajába. Akkor szinte mindegy volt, hogy életben marad Szindbád továbbra is. Ezért lett fagyöngy a rózsafüzérben. Itt sok dologra nem volt kilátás, aztán nagyon rossz helyre nem is kerülhet, asszonykéz tapogatja, és ez némely embernek még a halála után is jólesik. Sajnos, a nővér, aki a rózsafüzért derekán viselte, már idősebb volt ahhoz, hogy valamely érdekesebb imádságot mormoljon, miközben a fagyönggyé válott Szindbádot morzsolja ujjai között. Hétköznapi imák és kérések peregtek át Szindbádon. Egyszer jobb emésztésért, máskor az álmatlanság ellen, majd a főnöknő szigorúsága ellen, csak egyetlenegyszer volt valamely rejtett célzás bizonyos Ferenc atyáról. Szindbád felfigyelt: ejnye, tán csak nem? - gondolta a fagyöngy. Nem, nem, Ferenc atya a szent, öreg ember volt, aki erősen meghűlt az éjféli misén, és betegen feküdt a plébánián. Ennyi jóság és áhítat közepette Szindbád elunta magát, és fájdalmasan konstatálta, hogy nem született kegyes célokra, és ha így megy tovább, sohasem kerül abba a kellemes helyzetbe, hogy levezekelje bűneit. Most már gyakran sajnálta, hogy nem lett ólomkatona. Ki tudja, ki tudhatná, miféle kalandjai lehetnek egy ólomkatonának? De már lett volna fésű is az utca lányának hajában, csak ezt a kegyes foglalkozást unta.

Egy napon utazni mentek a fagyöngy és a nővér. Kövér lovaktól vont széles, bőrfedelű hintón gurultak ki a zárda kapuján, majd vonatra ültek, természetesen a női szakaszba, ahol Szindbádnak és a nővérnek alkalma volt megismerkedni két öreg asszonysággal, akik tömérdek vasúti szerencsétlenségről tudtak. Csak akkor kezdett érdekessé válni a beszélgetés, amidőn az egyik öreg dáma kikottyantotta, hogy ő nem tudna szentéletű nővér lenni, mert férfi nélkül nem élhet... "Az én öregem nagyon derék ember!" - mondta elpirulva és büszkén. Az apáca lesütötte a szemét, és később a dáma öregének évei, külseje és szokása után tudakozó­dott. Szindbád csupán ennyit jegyzett meg a válaszokból, amelyek a dáma öregének a szokásaira vonatkoztak: az öreg, ha megivott egy-két pohár bort, még a padlásra is utánamegy az embernek, ahol a múlt héten ruhát akasztott szárítás végett az elbeszélő.

Midőn a másik öreg dáma is közbeszólott volna, hogy az ő boldogult ura mily hőstetteket követett el, a vonat az állomásra ért, leszállottak, és Szindbád egyszerre úgy érezte, hogy megszabadul a kegyes nővér oldaláról, ahol már csaknem kopottá dörzsölte azt a szoknyát, mert csak fagyöngy volt. Egy jótékony baleset elválasztotta őket egymástól. Szindbád a sínek közé gurult, vonatok mentek el felette, tüzes hamut lapátolt a fűtő, és egy zsíros papiros is került a szomszédságába, amelyben lerágott kacsacsont volt. A kellemetlen szomszéd sokáig próbálkozott a bemutatkozással, de Szindbád alvást színlelt, míg az éj leszállt, és sikerült észrevétlenül elszökni a vasúti sínek mentéről, be a városba, amely egyszerre ismerős lett előtte.

Hopp, ez az a város, amelyben nem sokkal halála előtt megfordult - ejnye, hogy az alagutat nem vette észre, amely az állomást megelőzi. Kis hegyi város ez, ahol jókedvű aranybányászok laknak. Napközben aranyat keres a város apraja-nagyja a hegyek között, midőn a kis törpék szellőztetik a hegyet, és az ablakokat nyitva felejtik az aranyat őrző szobákon. Itt jár a polgármester, a pap, a tanító. De mire leszáll az este, kivilágítják a várost, és vigadni kezdenek az emberek. Azt mondják: sose halunk meg, van elég arany a hegyekben. - Az ének cseng, a zene zeng, a poharak zörögnek, és a nők úgy nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Egy ismerőse volt itt Szindbádnak, aki férjhez ment az aranybányászhoz. Az ismerőssel, bizonyos Paulával csak akkor kezdődött volna az egész regény, amikor az aranybányász Pestre jött, és azt kérdezte a Paula szüleitől: hogy ez a lány, megveszem. Paula titkon megcsókolta Szindbádot, és fülébe súgta: ha majd egyszer már öreg asszony leszek, ha majd meguntam az uram, ha még mindig tetszeni fog nekem - akkor eljöhet utánam, hozzám. Így került Szindbád az aranyvárosba, a bányászné megmutatta az ékszereit, az ezerforintos bundáját, a póni-fogatát. Pardon, mondta Szindbád, még korán jöttem. Eltávozott, és krétával keresztet húzott a kapura, hogy el ne tévessze a házat, ha majd egyszer újra erre jár. De meghalt közben... Fagyöngy lett. De a kaput mégis megtalálta, és ott ült csakhamar a bányászné szobájában.

A bányászné a tükör előtt ült, és a haját fésülte. Hosszú aranyszőke haja volt, és a fésű olyan lágyan járt a hajban, mint a csónak úszik a tó vizén. Járt-kelt a fésű, és természetesen ezen idő alatt ő volt a legbüszkébb az egész házban, pedig csak táncmester volt azelőtt egy pesti külvárosban. "Én is lehettem volna fésű" - gondolta Szindbád, de aztán igyekezett észrevétle­nül maradni.

A fésű mindjobban ragyogott a büszkeségtől, a tükrös szekrény és a selyemhuzatú ágy nagy bosszúságára. Mert selyemből volt az ágy, amilyenben csak királynék és aranybányásznék hálnak. A hálószoba levegőjében jó illatok lengedeztek. Szindbád kinyújtózkodott - már amennyire egy gyöngy ezt megteheti -, és magában azt gondolta, hogy milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától.

Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott, amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott, és eltűnt a selyemágyban. Lecsavarta a lámpát.

[1911]

Hajdanában, amikor még csak 103 esztendős volt, ráért éjjel-nappal a nőkre gondolni, újakra, ismeretlenekre, futólagosan megismert nőkre, akik úgy suhantak tova, mint az amerikai nagy folyam habjai a moziképeken; vagy másképpen: mint egy madártoll, amelyet az ember a negyedik emelet ablakából lát tovaúszni az utca felett, miközben azt találgatja, hogyan került a nagyváros atmosz­férájába szarkatoll, holott a szarka csak falun szeret lakni, a sövényre felülni és benézegetni az udvarokba, ahol szép, megtermett és ringó-ringatózó parasztlányok, menyecskék felkiáltanak: "vendég jön!" Mert a szarka a sövényen azt jelenti. A villamoskocsik javában csilingeltek az utcán, Szindbád, amint figyelve kísérte a szarkatoll szálldosását a hotel ablakából (ahol öregségében meghúzódott), titokban és csendesen már falun volt, korai őszi nap volt, darazsak döngtek a vadszőlő pirosló levelei között, és a pincéből üres hordókat gurítottak felfelé, amelyek olyanforma hangon döngtek, mint a puzdori kálvinista pap. Nemsokára tehát útrakelt, hogy megkeresse azt a szarkát, amelynek tolla ablaka előtt elrepült, megkeresse az üres hordókat és egy nagy cigaretta­füstös szobát, hol a falon vadászó eszközök voltak, a dívány előtt rókabőr, amelynek piros üvegszeme volt, és a kerek diófa asztalnál naphosszant a cigarettát töltötte Málcsi a ház úrnőinek és vendégeinek.

Utoljára diákkorában járt Puzdoron, amely rongyos falucskában a Zaturecky-kisasszonyok uralkodtak. A majálisról cigánybandával jöttek a diákok kocsikon nyári reggelen, és az öreges Zaturecky-kisasszonyok csaknem a bőrükből bújtak ki örömükben, amikön a cigánybanda megszólalt az udvaron, és a diákok táncra hívták az úrnőket. Régen volt, Málcsi akkoriban még rövid szoknyában töltögette a cigarettákat az úrnőknek - akiknek távoli szegény rokona volt -, és Szindbád atyafiságos csókokat váltván a Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból. A diákok és a cigánybanda tovább vonultak, mert a környéken még más úriházak is találódtak, Szindbád ellenben ott maradt, és mialatt a Zaturecky-kisasszonyok a kálvinista pappal kártyázva, hatalmasan döngették a diófa asztalt, alkonyattal Málcsival az elhagyott, szomorú kertben sétált, ahol árva füzek között lopózott tova egy kis patak, mintha éppen olyan szegény rokon volna a háznál, mint Málcsi. A búskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a szelíd és félénk Zaturecky úr húzta meg magát, ha odabent a házban a kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt, és botjával a vizet piszkálta, amíg vacsorázni hívták. Ezen a padon aztán örök hűséget esküdött Szindbád és Málcsi. Havas karácsonykor sok évekig megjött a fagyos nyúl Szindbád címére a puzdori házból, néha egy doboz finom cigaretta vagy egy névnapi levél volt Szindbád válasza. A kisasszonyok levelein egy félénk, halovány M betű jelentette, hogy a kis patak még mindig a kert alatt folydogál.

Tehát kora ősz volt, amikor utazni a legkellemesebb, midőn Szindbád az asszonyokat érett gyümölcs szagúnak érezte, és két kerek barna kart kezdett gyakran látni képzeletében, búskomoly szemeket, és a szélben érett mákfejeket hallott csörögni a zöldséges kertben. A szarka tarkán és fontoskodva barangol a megszedett gyümölcsfákon, és cseregve jelenti a közelgő vendégeket.

Körülbelül tíz éve nem járt itt Szindbád, és midőn a kopottas kocsi, amelynek bőrfedelét már régen nem lehetett felhúzni, végigdöcögött a falun, magában a nagyanyjának adott igazat, aki azt szokta mondani, hogy semmi sem változik a világon, még a pendelyes gyerek sem. Nem, nem, a kövér ló, amely valamikor a finánc komisszáriust hordozta, éppen olyan ravaszkodva hegyezgeti a fülét, mintha mindenáron azt szerette volna megtudni, hozott-e pénzt a vendég. A kocsis, egy mogorva öreg ember, akit látszólag a világon semmi sem érdekelt, csak a rudaslónak alattomos magaviselete, amellyel a kocsi vonását teljesen a nyergesnek szerette volna átadni, és ezen a betyárságon morgott, dörmögött egész úton, kiviaszkolt hosszú haját, amely a fülénél olyanformán állott, mint a szürke varjú szárnya, egyszer csak a kocsin ülő vendég felé libbentette.

- Rossz volt a termés. A kisasszonyoknak nincs pénzük.

És Szindbád ezután a kocsikerekek zörgésében, a fel-felsíró rugó nyögésében, sőt az útszéli fák integetésében is gyakran hallotta azt a mondatot: bizony, nincs pénzük a kisasszonyoknak.

A kovácsműhely előtt a kovács elszántan állott a tuskónál, és két kormos karját összefonta a mellén, mintha itt állana készen a kisasszonyok megvédelmezésére. De mégiscsak egy kántor-féle ember adta meg a jelt igazában, aki zöldre kopott kabátban és egy karima nélküli keménykalapban gúnyosan köhécselt a kocsi után, és a kezében tartott vesszővel a vendégre mutatva, láthatatlan szomszédjának vállvonogatva magyarázta, hogy ez is teljesen hiába jön a Zaturecky-kisasszonyok­hoz, pénz az nincs. Csak az ócska, zöldre mázolt templom mellett (amely templom valamely régi képesújságból látszik kivágva, midőn halottak napján a harangot meglóbálják a törpe toronyban) álldogált egy barátságos képű, piros szoknyás parasztmenyecske, aki búzavirág színű szemével nem minden érdeklődés nélkül nézte az idegen urat. Kövér és piros szájú volt, a meztelen lába fehér, amint a szoknya alól kivillant. "Hm" - gondolta Szindbád, mert ha sokáig nem látott parasztszoknyát, különbnek tartotta e fajtát a legszebb színésznő ruhájánál.

A kisasszonyok háza csak annyiban változott, hogy kisebb lett valamivel. Sárga falaival, kis ablakaival és a sarkon homokkő oszlopokkal, többé nem látszott kastélynak Szindbád előtt. A kapu feletti omladozó kőcímer, benne a családi Z betűvel, aggodalmat keltett Szindbádban, hogy talán éppen az ő fejére zuhan a kődarab. De általában nemes és tiszta volt a ház, az egyik ablakon színes üveg is látszott, és az udvar közepén fehér rúdon egy zöld üveggömb állott hervatag verbénák között. Egy sovány és nyurga, bajuszos hölgy lépett ki a verandára, szürkülő haja féloldalt volt elválasztva, és fonnyatag arca régi dohányzacskó színű volt. A szájában hosszú cigarettát tartott, és sovány kezén temérdek régi gyűrű.

- Isten hozott, Szindbád - mondta minden csodálkozás nélkül. - Akkora bajuszod van, mint a puzdori papnak.

Megrázta Szindbád kezét, hogy a karperecei összecsördültek, és ruháját, amely valamikor lovagló­ruha lehetett, a karjára vetette. A cigarettán nagyot szívott.

- Pedig úgy tudom, hogy a nagyvárosi modern férfiak már nem hordanak bajuszt. Tisztaság szempontjából felesleges az a szőrcsomó az arcon. Elvégre csak a puzdori papnak van szüksége bajuszra. Mert egyebe úgy sincs.

A nagyszobában a régi cigarettafüst, csak a rókának hullott ki a szeme a kanapé előtt, valamint kopottabb lett a bundája. De a falon ott van a kékes-vöröses arcú férfiúnak a képe, aki össze­göngyölített íráscsomót tart a kezében. A vadászszerszámokból egy nagy kürt maradt, és a kürt belsejéből száradó virágmagvak papírzacskói kandikálnak elő. A sarokban ott áll egy hosszú szuronyos puska, mellette a légycsapó és a kerek asztalon elszórt sárga dohány újságpapiroson.

- A néném? A templomban van, persze a pápistáknál, mert kitért - mondta a Zaturecky-kisasszony, elhelyezkedve a kanapén.

Szindbád szórakozottan nézett körül:

- Kitért? - ismételte.

- Bolond ez a Karolin - folytatta meglehetős szigorúan a kisasszony. - Mindig a vallásával van baja. Már volt luteránus is. De a pap tótul prédikált a városi templomban, hát azokat otthagyta. Most megint katolikus. De állandóan szidja a papot. Nem beszél kedvére. Már irtunk is a püspöknek, hogy küldjön ide más papot. Ez egyebet se tud, mint a bűnös emberekről prédikálni. Hol vannak a jó emberek? Az ember megutálja az életét, amikor csak a hét főbűnt vagdalják a fejéhez.

- Hát a kálomistákat otthagytátok?

- Ott - mondta a kisasszony, és erősen a sarokba vágta a cigarettacsutkát, miután annak tüzéről friss szivarkára gyújtott.

- Ott - ismételte. Egy darabig gondolkozott egy szón, amíg eszébe jutott: - Korporatíve.

- Málcsi is? - kérdezte Szindbád, és a kék-vörös képű férfira nézett a falra.

- Ő gyón meg helyettünk, mert én csak nem megyek ahhoz a bolond paphoz, hogy fülébe sugdossak, mint a parasztlányok. Van eszemben - mondta a kisasszony, és kiegyenesítette a derekát.

Az udvarról kiáltozás hallatszott. Karolin kérdezgette a lépcsőn felfelé ballagva: "Hát megjött?" Hol vidáman, hol szomorúan, hol meg mintha mérgesen kérdezte volna valakitől: "megjött?" Aztán Málcsi társaságában a szobába lépett.

Karolin fején kéktollas, szürke kalap volt, amilyenben a vidéki asszonyok járnak a vásárra. Szűk, régimódi zöld ruha feszült meg kövér termetén, és mert kövérnek maradott, sokkal több hasonlatosságot talált Szindbád a mostani és a régi Karolin között. A száján még mindig ott volt az a félig bánatos, félig tréfás mosoly, amelyről egykor a diákok verseket írtak. Nem lehetett tudni, hogy sírni avagy nevetni fog a következő percben. Kár, hogy a szeme, amely egykor bohókás, nyájas mosollyal nézett a világba, mintha valamely vidám, mulatságos titkot rejtegetne, a szeme kissé megtörött, és olykor megzavarodva, bizonyos ijedelemmel tekintett egy láthatatlan pontra a levegőbe. A száján is elhallgatott ilyenkor a szó, és láthatólag erőfeszítésébe került, hogy a távoleső pont varázsától megszabaduljon.

- Szólt hozzám valaki? - kérdezte a szobába lépve.

- Ne járnál annyit a fekete Máriához - felelt szigorúan Tini, a másik Zaturecky-kisasszony. - Elveszi az eszedet a sok bolond imádkozás.

Málcsi - aki miatt Szindbád ide utazott - fekete ruhájában, leeresztett kézzel, kissé lehajtott fejjel mozdulatlanul állott az ajtóban, és Szindbád most csaknem olyannak látta, mint álmaiban szokta volt látni, amidőn az elmúlt dolgokon, nőkön, férfiakon magában elgondolkozik. Hervatag, búskomoly, csöndes és halk teremtésnek szokta elképzelni Málcsit, mint a hosszú őszi délutánokat, midőn a napocska már csak látogatóba járkál el a piros levelű lugas köré, ahol szép és hosszú regényt olvas egy szomorú ember. Olyannak képzelte, mint a magányos házat, messze künn, a városon kívül, ahol a bokrok között csörög a szél, de benn a szobában rozmaringillat van, és délután csendesen szól egy mélyhangú hegedű, Az álmaiban ott élt Málcsi együtt azokkal a vágyódásokkal, amelyek a nagyvárosból néha-néha csendes kisvárosi cukrászboltokba, a sötétes sikátorban varrogató leányokhoz és régi bolthajtásos kőhidakra vezették Szindbádot, hol a folyó álmodozva siklik tova a híd alatt, míg a távolban, a tisztára mosott torony körül galambok repkednek karikába. Az ingaóra, amely a sarokban zengő, muzsikás hangon üti az időt, az időjelző házikó a baráttal és az elhagyott kert, pirosló sövényével: mindez Málcsi volt Szindbád részére, aki éjjel kártyázott, ivott, színésznők körül hentergett, és csak azt a nőt tisztelte, akinek selyemharisnya volt a lábán. És Málcsi mégis mindig élt, alig múlott el nap, hogy Szindbád ne gondolt volna a falusi kuglizóra, ahol a tanítóval, pappal és jegyzővel krigszpártit lehetne játszani.

- Talán nem is emlékezel Szindbád öcsénkre? - kérdezte a szigorú Tini.

Málcsi csendesen odavonta a tekintetét, ahol Szindbád ült. Barna szeme hálásan, szinte megadással tapadt a férfira, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi, akit valaha látott. Az arca fehér volt és szabályos, mint a szentképeké. Barna haja simán kétfelé választva. És keble gömbölyű, valamint az álla is. A kezén kopottas kesztyű, amelyet valamelyik kisasszony lóhajtáshoz használt valamikor. A félcipőjén a keskeny szalag szigorú gonddal volt megkötve, mint a gyermekek cipőjén, hogy játék közben fel ne bomoljon. Csíkos harisnyája alatt erős boka látszott, az imádságos könyve kicsiny és rongyos volt. Csakhamar egy fekete, melles kötényt kötött fel, és a zsebben elhelyezte a kulcs­csomót. A kulcscsomó fényes volt, mint a Málcsi szeme.

- Tedd el a kalapot - mondta Tini, mert Karolin még mindig némileg megzavarodva állott az asztalnál, és furcsán nézett Szindbádra.

Málcsi gyöngéden kivette a kalapot a Karolin kezéből, a szekrényben gondosan elhelyezte, aztán csendesen Szindbád felé tartva halk, puha hangon, mintha valami titokról szólna, megkérdezte:

- Szereti a nyúlpecsenyét? Az lesz ebédre.

Komoly, hosszú léptekkel kiment a szobából.

- Képzeld, nem tudjuk férjhez adni! - kiáltott fel egyszerre Karolin, mintha csak most tért volna magához. - Vettünk már neki hálószoba bútort, kelengyét. Mind gazemberek a férfiak, csak leszakítani szeretnék.

- Ugyan hallgass már - szólt mogorván Tini. - Ugyan mit csinálnánk a leány nélkül?

Karolin zavartan, szemével hunyorgatva intett Tininek, mintha belátta volna nénje igazságát. De aztán öklével tenyerébe ütött és gyermekes makacssággal ismételte:

- És én mégiscsak azt mondom, hogy a lány sorsa egy jó emberhez férjhezmenni. A férj legyen mindene, csillaga, boldogsága, álma, mint nekem lett volna, ha férjhezmentem volna.

Tini csak legyintett kezével, és később dörmögött magában:

- Mégiscsak eltétetem innen azt a papot!

Szindbád délután jutott ahhoz, hogy Málcsival négyszemközt maradhasson. A kisasszonyok szokás szerint leültek kártyázni. Ilyenkor meghalt számukra az egész világ. Szenvedélyesen kártyáztak, Szindbádnak gorombaságokat mondtak, midőn nem akart velük játszani.

- A nagybátyád katonaszabadítással szerezte a vagyonát mondta Tini megvetőleg. - Ez meglátszik az egész famílián.

A vendégségben levő kis patakot csak hosszas keresgélés után találta meg Szindbád, pedig mennyit gondolt erre a patakra. A híd helyén egy korhadt deszkapadló volt, és a padocska csaknem a földbe roskadt, mintha megunta volna a tétlen ácsorgást a fűzfák alatt. Itt üldögélt Szindbád, mert biztosra vette, hogy Málcsi ezen a helyen keresi majd, ha a házban nem találja.

Valóban jött is nemsokára Málcsi. Óvatosan, hátra tekingetve, aztán gyorsan Szindbád mellé surranva, szokatlan élénkséggel megrántotta a kezét:

- Jöjjön innen. Nem ülök erre a helyre.

Előresietett, túl a patakon - midőn a pallón átkelt, Szindbád erősen szemügyre vette bokáját -, megállott egy helyen, ahol törpe, régen halott füzek hevertek egymásra borulva, mintha elmúlott életüket siratnák. "Itt jártam" - gondolta Szindbád minden lépésnél - "vajon a fák emlékeznek-e rám?"

Málcsi a szoknyáját kissé felhúzogatva, leült egy fatörzsre, és Szindbád kezét kezébe véve, alulról csodálkozva, melegen és bizalmasan nézett Szindbádra, mintha csak tegnap váltak volna el.

- Azt hittem, hogy már soha többé nem látom az életben, aztán egyszerre itt van! Ugyan mi jutott eszébe, hogy minket felkeressen, hiszen mi szegények lettünk azóta? - beszélt Málcsi, mintha még mindig nem hinne szemének, hogy az egykori Szindbádot látja maga előtt. Még a ruháját is megtapintotta, és annak finomsága felett elismerőleg bólintott.

- Én nem pénzért jöttem - kezdte Szindbád.

Málcsi furcsán mosolygott.

- Igen, de a néniék ezt nem hiszik már el magának se. Az utóbbi években sokan jöttek ide, akik mind így kezdték: Kezét csókolom, nem pénzért jöttem ám - aztán mégiscsak pénzt kértek a néniktől, mert valahogy úgy van, hogy a néniékről azt hiszi az egész világ, hogy bolondok. Például tavaly egy tanító is... Szép szőke ember volt, és Karolinnak nagyban csapta a szelet. Végül elvitte a vadászfelszerelést. Hát a kománk, Beretvás kománk! Az meg Tininek adott éjjeli zenét, pedig nagy gyerekei vannak. Mit gondol, mit akart a koma? Semmi mást, mint a régi, családi iratokat. Így vagyunk mi itt a férfiakkal. A pap volt az első, a hordóhangú pap. Mályvai Ferkó.

Málcsi furcsán, gyorsan és szemével hunyorgatva beszélt, mintha nagyon régen el akarta volna mondani mindazt, ami most sebesen folydogált száján.

- Hát a pappal mi volt?

- Jaj, még azt sem tudja! Hisz azért tértünk ki. Azért lettünk először luteránusok, tótul imádkoztunk, majd a görögökhöz léptünk be, ott meg oroszul énekeltünk. A néniék szidtak, káromkodtak, hogy az ember nem maradhat meg a saját vallása mellett. Nemrégen katolikusok lettünk. De nem sokáig leszünk már azok se. A pap a gyónás után mindig csalogat a kertek alá. De már éppen elég volt a papokból.

- Hát mi volt a papokkal? - kérdezte Szindbád.

- Idáig csak egy pappal volt baj, a puzdori pappal, Mályvaival. Ez özvegyember volt, és tán emlékszik, hogy segített mindig bort fejteni a pincében, pedig akkor még nem is halt meg egészen a felesége. Mély hangja volt, nagy bajusza volt, és görcsös, vastag botja úgy kopogott a köveken, hogy mindig már messziről tudtuk, hogy mikor jön. Nagy kártyás volt, az egyik szemét behunyta, amikor a kártyát nézte, a másikkal meg a Tini nénire meredt, hogy majdnem keresztül szúrta a szemével. Itt volt ebéden, vacsorán, még aludt is délután a díványon, mert akkoriban úgy volt, hogy majd a Tini névit veszi el. Egyszer aztán egy estve elment a pap, és a néniék nagyon összevesztek a papon. Tini néni még a vadászfegyvert is lekapta a falról, alig bírtuk kicsavarni a kezéből. Hogyne, hiszen a fegyver mindig töltve volt. Akkor azt mondta Tini néni Karolinnak:

- Nekem már elég volt a papból. Legyen a tied, vigyen el benneteket az ördög.

Egy hétig bezárkózott a szobájába, és ezalatt Karolin meg Mályvai Ferkó szépen megbarát­koztak. Most már úgy volt, hogy Karolint veszi el a pap. Tovább kártyáztak, azzal a különbséggel, hogy a pap most a másik szemét hunyta le. Csak néha-néha veszekedtek a néniék, de a vadászfegyverben nem volt patron. Én kiszedtem belőle.

Egyszer aztán a pap már nem mondja nekem, hegy "te béka, hozz bort a pincéből", hanem azt mondja: "kisasszonyka, drágám", "lelkem, Málcsikám", "maga kis töltött galamb", meg hasonlókat, amelyeket azelőtt nem hallottam tőle. A néniék bezárkóztak a szobába, és úgy veszekedtek egymással. De én kihallgattam, hogy miről folyik a perpatvar. Hát arról veszekedtek, hogy most már vegyen el engem a pap feleségül, mert kárba menne a sok idő, étel, ital, amit a pap az esztendők alatt a házban elfogyasztott. Eleinte elfordították a fejüket, amikor a pap megsimogatta az arcomat, de aztán ők maguk küldtek a kertbe sétálni a pappal... Azért nem akartam én magával arra a padra ülni. Ott ültem a pappal, Mályvai Ferkóval.

Szindbád visszafojtott lélegzettel hallgatta a leány vallomását. Sebesen peregtek a szavak a lány ajkáról, csak néha homályosították el a könnyek a szemét, főként, mikor a nénjei rémületes veszekedéséről beszélt. Szegény kis bogár, a nénjeit sajnálja még most is.

- Azután?...

A leány lehajtotta a fejét. És mind a két kezével a Szindbád kezébe kapaszkodott.

- Aztán kitértünk korporatíve, mint Tini néni szokta mondani. Luteránusok lettünk. A pap egy szomszéd falubeli özvegy ügyvédnét vett feleségül.

- Szerette maga a papot?

- Nem tudom már... Szépen beszélt velem, nagy gazember volt. Sok ideig mindig arra ébredtem fel álmomból, hogy a sírás, zokogás fojtogat. "Ne bőgj a cselédek előtt" - intett Tini néni. Hát bőgtem ott, ahol senki sem látott.

- De már nem fáj a szívecskéd? - kérdezte Szindbád, és megsimogatta a leány erős nyakát, ahol a hajszálak természetesen göndörödtek.

Lehajolt a leányhoz, és a göndörkés fürtöket simogatta a nyakszirtjén. Hirtelen dohányszagú pikáns újságok jutottak eszébe, amelyeket az apja dohányos szekrényéből kicsent, és titkon olvasott. Igen, azokban az újságokban volt a képeken ilyen göndör hajuk a nőknek. Heves vágyak kezdtek motozni az ujjai hegyében. Hirtelen megcsókolta a leány nyakát.

- Hát ezért jött? - mormogta Málcsi lehunyt szemmel. - Furcsa, hogy én is gondoltam magára mostanában. Milyen jó volna, ha eljönne! Aztán most itt van.

Nem védekezett. Lehajtotta a fejét, mint aki előre tudja a sorsát. A kezével csendesen átkarolta a férfi nyakát.

- Csak meg ne lásson senki - mondta csendesen.

A kisasszonyok még javában verték a kártyát, amikor Szindbád jelentette, hogy tovább utazik.

- Be kár - mondta Karolin, és barna, egykor epekedő szép szemével hosszasan, megzavarodva nézett a Szindbád arcába.

- Kényelmes vendégszobánk van - szólt közbe szinte nyersen Tini. - A pincéből bort hozatok.

De Szindbád már nem akart maradni. Felszállott a kopott kocsira, amelyben a lovak fülüket hegyezve álltak, mintha a vendégre leskelődnének.

A sarokban megpillantotta Málcsit. Ott állott nyugodtan, csendesen, mosolyogva, csak mintha a szeme kancsalított volna egy kissé. Lehet, hogy már sírt vagy ismét sírni készült.

Későbben Szindbád, ha érett gyümölcsöt érzett, önkéntelenül visszagondolt a kedves falusi házra, a vendégként megvonuló patakra és a göndörkés hajú Málcsira. Azután tovább élte napjait. A szarka madár tarka tolla nem szálladozott el többé ablaka előtt.

[1911]

Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott... Késő éjszakára járt, és a telihold köpenyeg alakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád hallgatagon ült a kocsiderékban, és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a szél is végigsüvöltött a tájon, őszre hajlott, és Szindbád szerfelett csodálkozott magában, hogy ebbe a kalandba keveredett. Vajon miért kell neki éjszaka, mocsaras tájon, nedves szélben az országúton utazgatni, amikor nyugodtan aludhatna ágyában? - Ez az eset így esett:

Szindbád - akkor még csak százesztendős fiatalember volt - falura költözött egy barátja meghívására.

Szindbád mindig szerette a régi falusi házakat, ahol a falakról apja és nagyapja kortársai nézegetnek alá. A vén kályhák mellett üldögélve nagyanyja meséi jutottak eszébe, míg a hegyeslábú varróasztalka mellett szomorú szemű, szép édesanyja ül, és fehér vásznat varrogat a pirosló alkonyatban. - A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik gyermekkorában körülötte forgolód­tak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár, hogy Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona vagy valami leszármazottja a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk mind egy nemzetségből valók.

A házigazda mulatós, víg cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül, megjárja a határt, és délben jóízűen ebédel. Itt van a kántor is - a gyermekkori kántor... Az asztalvégen ül, és beborozva virágos dikciókat mond a háznépre, ha engedelem adódik. A kéményen gólya­fészek, és a házőrző komondort Tiszának hívják.... Szindbád sokszor elgondolkozott magában, hogy egy egész, elmúltnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál. Asszonyban, gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt, és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem látszik tudomást venni, hogy a százesztendő előtti ember ül az ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani házigazda éppen úgy dörzsölgeti össze a kezét a kandalló előtt, mint az ősapja. Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé állanak, és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe... És aztán úgy is történik.

Asszony is volt a háznál.

Fiatal, halovány, csendes asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a fehér, vérszegény menyecskékből egykor pirosképű, domború keblű asszonyságok lesznek, mert hisz a nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony képen teremtik a bérest, ha arra okot szolgáltatott. Majd ősz fejjel táncolnak az unokájuk lakodalmán, és aztán a falra költöznek, arany rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk következő asszonyok sorát, örömét és bánatát.

A vendég Szindbád tehát nem sokat törődött a háziasszony szomorúságával, haloványságával. Még nem volt gyermeke, és ugyanazért mindig gyermekfőkötőket hímzett.

Etelkának hívták, és észrevétlenül szokott eltűnni az ivóasztaltól, amikor arra került a sor, hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A kántor, aki hűségesen ivott, a mulatság végén mégiscsak a cselédek gondjára maradt, akik aztán hazavezették. Egy ilyen alkalommal így szólott a házigazda vendégéhez:

- Etelkát holnap próbának vetem alá. Estére a városba megyünk, a színházba...

Szindbád elgondolkozva szívta szivarját, és csendesen kérdezte:

- Talán színésznő volt a feleséged?

Kápolnai megcsóválta a fejét.

- Nem egészen, csak úgy félig-meddig. A szülei nagyra törő, bolondos emberek, elvégeztették vele a színésziskolát. Gondolták, a színpadon hamarább férjhez megy. Aztán én mégis egy majálison ismerkedtem meg vele. Sohasem láttam színpadon.

- Hát aztán hogy volt tovább?

- Sokáig nem akart a feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a színpad után. Persze, erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt mondták, hogy tehetsége van. Világhírű primadonna lesz belőle.

- Aztán mégis a feleséged lett?

- Igen, mert megígértem neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a feleségem lenni, elmehet színésznőnek. Én nem tartom vissza.

Szindbád nagyot szívott a szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe borult falusi házon. A szél csendesen bujdosott a vadszőlő levelei között.

- Azt tanácsolom, hogy ne vesd alá a próbának. Maradjatok holnap itthon.

Kápolnai vállat vont.

- Már nem lehet. Megígértem neki.

Másnap este Szindbád a kántorba annyi bort öntött, hogy az magánkívül menekült el a házból, éjfél lett, és a háziak még mindig nem érkeztek meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán. Tudta, hogy a városban a színészek a Rip van Winklét játsszák ma este. Unalmában végiggondolt az operetten, a színésznőkön, akiket valaha Lizbeth tarlatán szoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta újra a kecses bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon - vezet el a nyom...

Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a pergése hallatszott az útról, megjött Kápolnai a feleségével a színházból.

A házigazdának feltűnően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt, és a szeme úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett hátra. A férjét kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult volna.

- Köszönöm - ismételgette hálásan.

Kápolnai elkeseredve hajtott fel egy pohár bort.

- Igazad volt - mondta torkát köszörülve -, kissé korai volt a próba. Még csak két éve a feleségem.

- Nos, hogy viselkedett?

- A lehető legfurcsábban. A színházban nyomban felfedezett ismerősöket. A nézőtéren ülő színésznőket és színészeket. Előbb a páholyba csődítette őket, majd elment velük a színpadra, vizitelni a primadonnához. Egy kopott, koravén komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű idők voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos, sandaszemű igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy Etelka egykori szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparan­csoltam, hogy nyomban adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki, hogy nem adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Színész! Tudod, mi van ebben a szóban? Minden, ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a színészek között jól érezte magát az én feleségem.

Szindbád hümmögött, nemsokára jóéjszakát kívánt. És másnap nem is csodálkozott, hogy Kápolnai és felesége feldúlt arccal ülnek az ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott.

Egypár nap múlva alkonyattal a mezőkön sétált, csak estére érkezett haza. A verandán Kápolnai kezébe rejtett arccal ült.

- Etelka elment színésznőnek - mondta csendesen, fojtott hangon.

Így történt, hogy Szindbád éjszaka utazott, fuvaros szekéren (a hintó Etelkát vitte el) felkeresni az asszonyt, és visszatérésre bírni.

A hűvös éjszakai szél ellen mindenféle bolondos gondolatokkal védekezett. Többek között arra gondolt, hogy a szerelmes Kápolnai egyszer szintén felcsap színésznek, hogy együtt pályázzon a feleségével, ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a lakkcsizma és a tollas föveg. Előbb tán a karban énekelne, és onnan lesné égő szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik.

Reggel volt, amikor egy nagyon kis vidéki városba érkezett. A házak még félig aludtak, és a kapuk előtt fésületlen asszonyok mondták el egymásnak álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán döcögött végig a kocsi; az úton mély sár volt, de a sárban alattomos kövek leskelődtek a kerekekre. Mintha a vidékiek tiszteletére helyezték volna a köveket az útra a városka lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral ballagott az iskola felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott belé az utca. A torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét a hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a vetemények. Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az utcasarkon, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük Szindbád kocsijába esett.

A fogadó az "Arany Elefánt"-hoz volt címezve, és olyan sötét, szomorú volt, mintha valami régi angol regényből vágták volna ki. A fogadós, egy gyanakvó, szakállas zsidó tetőtől talpig végignézett Szindbádon. Szindbád az asszonyról tudakozódott.

- Utazó az úr? - kérdezte a fogadós.

- Nem.

- Azért - felelte fenyegetőleg az "Arany Elefánt" tulajdonosa. - Mert nekem hiába is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény sem a szoba áránál.

Szindbád ismét az asszony iránt érdeklődött.

- Nálam semmiféle asszonyság nem szokott lenni - felelt a fogadós, és egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn az emeletre vezette Szindbádot. A szoba dohos volt, alacsony volt, és Szindbád ijedten nézte az ágyat. A falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi ház tagjai függtek ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan lehunyta fáradt szemét.

Délután, mikor az utcára lépett, az "Arany Elefánt" tömlöcszínű falán egy rikítóan piros cédulát fedezett fel. A színtársulat a városba érkezett, és estére az Elefánt nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség pártfogását kéri Dunai Döme színigazgató.

- Ez az! - kiáltott fel Szindbád. - Itt van Etelka.

Egy darabig a kávéházban leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és pipázó vendégeket. Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette, amelyek olyan régiek voltak, mintha már Szindbád gyermekkora óta csalogatnák a vevőket. A fotográfus bódéja előtt gyönyörködött a helybeli tűzoltó főparancsnok arcképében. A cukrászda mályvaszínű függönyei mögött egy barna, nagyszemű és apró bajuszkájú asszonykát fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes béleseket rendezgette. Besietett nyomban a citrom- és vaníliaszagú boltocskába, és hevesen ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten nézegette a sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának hívják... De Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe, gyorsan fizetett, és már el is ment, pedig szívesebben a cukrászdában maradt volna. Céltalanul őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebken­dőjükbe, és meggyorsítot­ták a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád lakkcipőjét. Majd egy borbélybolt előtt a vörhenyes bajuszú gazda hangosan mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen van nyírva... S így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban, és kissé izgatottan várta, hogy a függönyt felhúzzák.

Lassan megtelt a terem...

És a harmadik jelenetnél, miközben egy zongora rekedt hangon megszólalt, a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen: rózsaszínű trikó volt rajta, és félcipője még az otthoni. Piros az arca a festéktől, és kis kard van az oldalán. Gyönge hangon énekelve jött elő a színfalak közül, és halkan, szívére szorított kézzel énekelt valamely dalt. Szindbád látta fátyolos, ijedt tekintetét. A nézőtérről megszólalt egy vastag hang:

- Hangosabban, kisasszony.

Morajlás, zúgás, pisszegés, "csendet!" kiáltások hangzanak fel nyomban. Az ének elakad, és Etelka ijedten, könnybeborult szemmel áll a dobogón. Reszket mind a két keze.

Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is tapsolnak, és hangosan kiabál valaki hátul.

Az asszony tekintete most Szindbádra téved. Elsápad a homloka, és a tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé.

Egy parókás színész siet elő a színfalak közül. Karját nyújtja Etelkának, és miközben elvezeti, a nézőtér felé kiált:

- A kisasszony rosszul lett.

A zongorát két kézzel veri a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri susogás, hogy helyet adjon a kacagásnak, mert a kövér komikus most négykézlábra ereszkedve jön be a színre...

- Hogy került ide? - kérdezte síró hangon az asszony későbben, midőn felöltözködött és az udvaron friss levegőt szívott.

- Magáért jöttem. Az ura küldött.

- Haza megyek, ha megígéri, sohase mondja meg senkinek, hogy engem trikóban látott.

[1911]

Szindbád egyszer - már nagyon régen történt ez -, éjjel a vonattal egy ismeretlen városkába érkezett, hegyek közé, nagy, szép havas télben: a hópelyhek, amelyek belepték az éjszaka kárpitját, barátságosan és jókedvűen dudorásztak a fülébe, amint a vonat fülkéjét elhagyta, mint valami jókedvű nagyapa körül ujjonganak az unokák. Tehát éjfél volt az elhagyott állomáson, a vonat csakhamar továbbrohant, lámpása messziről búcsúzott Szindbádtól... "Hát most mit csináljak?" - kérdezte magában Szindbád és nagyot nyújtózkodott a hóesésben.

A kérdésre a választ egy sunyi, alattomos külsejű, egykedvűen lépegető kocsisember adta meg. Nagy bőrbunda volt a felfelé pödört bajuszú férfiún, a kalapja mellett harkálytoll volt, bizonyosan kocsikáztatja esténkint a kisváros szobaleányait és szakácsnőit, messze, az erdő felé, és éjszaka kocsijával csupán olyan kávéházak előtt álldogál, ahonnan cigánymuzsika hangzik.

- Kár volna lefeküdni, nagyságos úr - mondta, miközben bizalmas gondossággal burkolta be Szindbád lábait a pokrócba. Az itteni fogadóban úgysem nagyon lehet aludni a bogaraktól. Az ilyen divatos férfiú, mint az uraság, jobb helyen is eltöltheti az éjszakát...

Szindbád helyeslően bólintott, most már régidő óta rendes, dolgos ember volt ekkortájt.

A kocsisgavallér a hosszúszőrű lovacskák közé csapott. Hátrafordult és hamisan hunyorított: - Egyébként ajánlom Blanka kisasszonyt. A zongoramestert Struccnak hívják és Pestről kapja a kótákat. Ő a legjobb zenész a városban.

A lovacskák hegynek vonták a rozoga hintót. A városban - meglapuló háztetők között - a hó vastagon szakadt a magasságból, mélységes csend volt mindenfelé, kerék nem dübörgött, lámpás nem világított, a lezárt szemű ablakok mögött vajon vannak-e emberek, nők, férfiak, fiatal népek, akik félig nyitott szemmel feküsznek a sötétségben?

Egyik görbe utca a másik után következett. A hintó farolt a fordulóknál, egy nagyon szűk sikátorban Szindbád megtapintotta a revolverét, de a kocsis csupán jókedvéből fütyült a szőrgallérban.

- Mindjárt ott leszünk, uraság - mondta bizalmasan, amint hátranézett, és a lovacskák komolyan, elszántan mentek felfelé a hegyoldalban.

A sarkon egy kőszent didergett fülkéjében, aztán nagyokat zökkent a bárka a hepehupás köveken, egy gömbölyű, középkorias vasrostély mögül piros lámpafény szűrődött a hóesésbe, és a hópelyhek véresen hullottak itt a magasból. A kocsis a vasrostélyos ajtó elé kormányozta a lovacskákat, amelyek bizonyos megelégedéssel állottak meg e ház előtt, ahol már gyakran megfordultak éjnek idején. A kocsis leugrott a bakról, duhajkodva rángatta meg a csengő karikáját; a rekedt csengő visszhangzott a ház belsejében és erre nyomban zongora szólalt meg valahol. A kulcs gyorsan fordult a zárban, egy rózsaszínű-ruhás nő nyitott ajtót.

- Maga az, Zsiga?

- Idegen uraságot hoztam a vasútról - mondta a kocsis.

- Tessék, tessék - intett a rózsaszínű nő dudorászva, hízelkedve Szindbádunk felé a kocsiba. Bodros haját pirossal szegte be a hátulról jövő lámpafény, és a folyósón egyszerre három-négy nő is megjelent, amint kíváncsian nézegettek a kapu felé.

A kocsis bizalmaskodva veregette meg Szindbád hátát, amint az ajtón belépkedett.

- Majd iszom egy csáját - mondta jókedvűen. - Friss időnk van, pedig csak tegnap ért ide a tél.

A folyosón parfüm és pomádé szaga fogadta a belépőt, kis ajtók mögül rózsaszínű fények és földre dobott vánkosok. A zongora mind közelebb hangzik. Egy ajtót felnyitnak, ahol több lámpás ég a kerek, bolthajtásos terem falán. (E ház tán zárda volt vagy erősség. A nagy, négyszegletes köveken erősen visszhangzik a lépés.) Itt végre megtalálta Szindbád a zongorát, mellette Strucc urat, a koromfekete bajuszú, ragyásarcú és feketefogú zenészt, aki néhány percig változatosan verte a zongorát, közben fürkészve figyelte Szindbádot, de mert csupán gyűrött józanságot észlelt annak hideg arcában, a zongora fedelét becsapta és lappangó léptekkel kezdett a vendég körül járni. A cigarettát olyanformán rejtegette kezében, mint az iskolásfiúk, a füstöt a falra fújta, és sokáig piszkálta a tüzet a pohos kályhában, amely akkora volt, hogy tán az egész várost is befűthette volna. Aztán egyszerre odalépett a pálinkás­poharába bámuló Szindbád mellé:

- Mindjárt itt lesz a Blanka - mondta, és nevetett.

Szindbád álmosan legyintett. Rossz kedv lopózott mögéje, mióta e házba belépett. Gyilkosságokra, megfojtott utasemberekre gondolt. A falban talán meghurkolt kereskedők hullái állonganak és reménykedve várják a rendőrbiztost... Ez a ragyás fiatalember bizonyára a késsel is jól bánik. Szindbád olyan elkeseredést érzett, hogy leginkább ahhoz lett volna kedve, hogy lepuffantsa a gyanúba vett zongorást.

Strucc úr pedig most már állandóan nevetett. Romlott, fekete fogaival egyenként megismerke­dett Szindbád. Az állán forradás volt, és a cigaretta füstjét nem titkolt élvezettel szívta mellére.

- Én is pesti vagyok - mondta himbálózva szürke kabátjában, amelyre fekete karvédők voltak húzva. - Pesti gyerek vagyok; az apám üzletember Budapesten. De hát télen mit csináljak Pesten? Nincs lóverseny. Mert a lóversenyen mindig ott vagyok.

Aztán elhallgatott és hosszú ideig vizsgálta Szindbád kezét, lábát, ruháját, ingét. A kalapját levette a fogasról, belenézett. A bundát megtapogatta.

- No lám. Én még azt hittem, hogy utazó! - mondta félhangosan.

- Doktor úr! Melyik a nótája? Doktor úr!

De erre már választ nem kapott, mert megérkezett az a bizonyos Blanka. Pirosharisnyás, gömbölyűlábú és megtelt szerb leány volt Blanka. Zöld ruhája volt és karperecén apróságok fityegtek. Egy karikában egy csendőr arcképe... A borzas, sűrű, fekete hajában hervadt rózsa.

- Kérek teát! - mondta, és úgy nevetett Szindbádra, mintha már nagyon régen ismerte volna. - Apa! Adjon cigarettát. Apa!

A zongorás is széket húzott az asztalhoz.

- Nézze, bácsika, ne legyen olyan rosszkedvű. Tudom, hogy maga is szokott a lóversenyre járni. Látom a cipőjéről. Csak sportmanek hordanak ilyen cipőt. Hát állítsunk össze egy halmozást tavaszra.

- Apa, kérek teát! - ismételte a rác nő.

Szindbád búbánatosan bámult a lámpafénybe. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában egy fényes huszonötkrajcárost csent el az anyjától. Itt kezdődött romlása. Istenem, hová jutott!

Aztán hirtelen felállott és kalapját fejére tette. A jobb kezével a revolverét fogta a zsebében, és kiment a barátságos szobából. Végigsietett a folyosón, hallotta, hogy kiáltoznak utána, de most már szökött. Az ajtót sikerült az első fogásra felnyitnia. Már kinn volt a havas, sötét utcán. A hópelyhek hűvösen, enyhén szállongtak égő arcába.

Mintha valami nagy veszedelemből szabadult volna meg, mélyen, hangosan fellélegzett.

Nesztelenül lépkedett visszafelé a mély hóban, amerre emlékezete szerint a kocsi az imént hozta.

Hátranézett. Nem is üldözték.

[1912]

Az esti és éjjeli órákban, midőn Szindbád a fejét az ágy párnáján elhelyezte, és a gondolatok mint búcsúzó vándormadarak mind ritkábban, mind messzebbre szállongtak körülötte; vagy a reggeli heverészéseknél, midőn az éj kedves, meleg, csókos álma még félig ott volt az ágy takarója alatt, a puha párnán, a szőnyeg bolyhos lágyságában, és mintha még a küszöbön állna a fekete selyemruhás, pirosálcás úridáma, az álmok dámája, kis lakktopánkájában és finom selyemharisnyájában, amilyent az udvarhölgyek hordanak hercegnőik tudta nélkül - ebben az időben Szindbádot, a hajóst magányos szobájában gyakorta felkereste egy kis fekete színésznő, fekete ruhában, fekete selyem­harisnyában, sastollas kis kalapban, és a haja a füle mögött lágy volt, omlatag volt, de frissen fésült, mint ahogyan Szindbád a kis színésznőt egyszer, utoljára látta.

Addig járogatott Szindbádhoz az ábrándok és félig sejtett, félig átélt kéjek óráiban a színésznő, amíg Szindbád, a csodahajós egy napon elhatározta, hogy utánanéz a kis hölgynek, aki álmodozásaiban jelentkezik.

Elmúlt éveiből, búbánatos, kalandos ifjúságából ugyanis emlékezett arra, hogy vannak rejtélyes álmok, álmodozások, amelyek egyszerre két szívet keltenek fel, mint egy fészekből való fecske testvérek, amelyek egymástól messzire röpdösnek.

Egy napon lehetségesnek látszott előtte, hogy valahol, valamerre a kis színésznő - akit pedig már egyszer elfelejtett - éppen olyan furcsán, titkon, csak az ágytakaró alatt bujkáló gerjedelmekkel gondol rája, mint Szindbád, amidőn a kedves szívalakú arcocskát csaknem egy hüvelyknyire látja a párnán maga mellett.

Lehetséges, hogy a kis színésznő valamerre óhajtja őt, mert a szíve üres, szabad, és az elmúlt dolgokkal édeskedik; messzitűnt férfiú feje körül borong, mert a jelenben egyetlen bajusz, sem szakáll nem látszik a kis szív tükörén.

Miután ezen dolgokat egynéhányszor elgondolta Szindbád, felkerekedett, útnak indult - bár a haja már szürke volt, mint a zajló Duna felett csapongó jégsirály szárnya.

A nyomok a nagy téli időben Eperjesig vezették.

A városkát öles hó sáncolta körül, és a hófúvásban a régi házak olyanformán zárkóztak be, mintha ellenség közeledne a város felé. Az emberek a mellényük zsebébe dugták az orrukat, hosszúszőrű lovacskáik mellett bandukoltak a fa-szállító tótok, mintha Andersen meséiből megindulnának egyszerre a hóemberek. Szindbád csak nehezen talált egy értelmes szemű, rablóképű kocsmárosra, aki pontosan tudta, hogy a vándorszínészek csapata (amellyel Paula pályázott) Eperjesről hová és merre vette útját. Túlmentek a nagy hegyeken, amelyekre egy kis vonat kapaszkodik. De most hófúvás van a hegyek között, és a kis vonat talán már nem is kapaszkodik.

Valahol, valamerre a Verhovinán, vagy talán még messzebb is menének a színészek, akik egy királyi palástot és két pár lovagcsizmát hagytak zálogban a fogadósnál.

Szindbádnak szinte jólesett, hogy nem találta meg nyomban Paulát, amint utána indult. Így szinte becsesebbnek látszott előtte a kis színésznőcske, mint a színestollú madár, amely az erdő mélye felé menekül a közelgő lépésekre.

- Utánamegyek! - mondogatta magában, amint a hófúvásos városkában bolyongott, és benézegetett az ablakokon, ismeretlen nők után szaglászódva.

A hóval vastagon fedett pohos torony környékén, ahol láthatatlanul károgtak az elrejtőzött varjak és csókák, a havak közéásott gyalogúton végre egy orosz sapkás, rövidbundás úrihölgyet látott közelegni. A dámának formás cipője volt, divatos, szűk szoknyája, de amint Szindbád őt megközelítette, kiderült, hogy arca hervatag és fáradt. A hajdan finom orrocskát pirosra marta most a hideg és régente a festék; a száj körül keskeny, kedvetlen ránc vonult el. Csak a nefelejcs-kék szempár tekintett üdén és fiatalosan Szindbádra, aki kalapját megemelte. (Idegen városokban Szindbád mindig köszönt a papoknak és az úri hölgyeknek, mert szerette, ha ismeretlenül is udvarias és vallásos embernek vélik.)

A dáma továbblépkedett, Szindbád utánanézett. Ruháját, cipőjét, hosszú lovagkesztyűjét még egyszer megvizsgálta, és azt gondolta:

- Valami öreg bárókisasszony... Ha Paula nem volna, most utánamennék, és Eperjesen maradnék!

Később nagy ostobaságnak minősítette Szindbád véleményét, mert ebéd utáni feketekávéját azon trónus mellett fogyasztotta el, amely trónusból a bárókisasszony uralkodott a kávéház felett.

A kávés felesége volt ő; egykor kasszírosdáma Pesten, de most figyelmesen olvasgatta a képes­lapokat, karpereceit csörgette kövér csuklóján, és az idegen úrra rideg előkelőséggel nézett, mint férjezett hölgy, aki már nem kíváncsi az idegen urak mondanivalóira.

Később a cigányok jöttek, furcsa, világosszínű keménykalapjaikban és gavalléroktól levetett kabátjaikban. A festett bajuszú prímás kezet csókolt az asszonynak, és a sarokba rakott hang­szereket kérte valamely délutáni lakodalomhoz.

- Jól van. De ne igyák le magukat, Zsiga - mondta komoly, anyáskodó hangon a kávésné.

Szindbád később francia konyakot rendelt, és emígy magára hívta a kávésné figyelmét, sikerült nemsokára bizonyos egyetértő, meleg és jelképes pillantást váltania a szigorú dámával. Egymásra néztek, majd az asszony titkon, csendesen megrázta a fejét: "Nem, nem lehet... legalábbis itt nem lehet..." "Pedig maga tetszik nekem, és máris szerelmes vagyok" - felelt Szindbád a szemével. "Igazán?" - kérdezte az asszony. "Igazán - mondta Szindbád dióbarna szeme -, de kérem, ne haragudjon ezért reám."

A kávésné egy darabig a cukortartóban babrált. Majd felvetette csendesen a tekintetét. "Nem haragszom!" - mondta neki nefelejcs-kék szeme sugáraival. Később titkon megigazította a fésűt hajában, a háta mögötti tükörbe pillantva.

A nagy hegyekre kapaszkodó kis vonat indulásának órája elkövetkezett, Szindbád tehát, anélkül, hogy az asszonyra többet ránézett volna, elment, mint aki dolgát jól végezte.

A hófúvásos éjben, a jéghideg vasúti kocsiban, miközben a beláthatatlan, sűrű éjszakában alatta csikorogtak, nyögtek, visongtak, mint megannyi kölyökkísértetek, a kis vasút felfelé kapaszkodó kerekei, a láncok csörgése és a mozdony fulladt pöfögése elandalították a bundában Szindbádot. Megnézte az óráját. Tízre járt. A kávés már feltette fekete sapkáját az eperjesi kávéházban, és a kávésné most fekszik le magányos ágyába. Most húzza a harisnyáját, és a vaskályhából a parázs úgy villog, mint valamely állatnak a szeme. Most a dunna alá dobja kövérkés testét, a gyertyát elfújja, és míg kinyújtózik, egy másodpercig - vagy talán tovább is - keresztüllibben a gondolatain a délutáni idegen úr, amint szerelmes odaadással nézett reá a kávéházban.

Vajon elutazott már az az úr?

A kis vaskályha felől nesztelen lépéssel jön közelebb a köpönyeges, strucctollas kalapú vitéz, akinek gondja a női szobák álma. A fehér asszonykar csendesen, dédelgetve átöleli a párnát, mintha a Szindbád nyaka volna.

A vonat jéghideg, szeles fennsíkon gurult olyan lassúdan, mintha szerte a hó alatt halottak feküdnének, akiket nem jó felébreszteni. Gurultak a kerekek talán már órák hosszáig, amidőn Szindbád végre halkan elnevette magát, és elbúcsúzott az első álmát aluvó kávésnétól.

Az állomáson egy darabig megállottak.

A hó úgy röpködött az ablakok mögött, hogy bizonyosan lehetett tudni, hogy valahol nem messzire, az országúton farkasok kullognak lehajtott fejjel és egymás háta mögött a falu felé.

Egy lámpást vittek végig a sötétségben, a vasutasok messziről olyan tompán beszélgettek, mintha összeesküvést szőnének.

A láncok végre megzörrentek, a fagyos kerekek nagyot visítottak, a kis vonat döcögve megindult.

Szindbád a soványkás, kis fekete Paulára gondolt, miután a vonat elhaladt az út közepét jelentő állomás előtt.

Vajon hol és merre találja? Milyen állapotban van egykor nagyon kedves kis félcipője, benne a friss szalagbokrétával?

A haja üde és jószagú a füle mellett?

A téli délután, mintha tudomásul vette volna, hogy pirosbetűs napot jelentenek a kalendáriu­mok, aranypiros sugaraikkal fényesítette be a kis határszéli várost, amelynek havas háztetői alatt, a fagytól kopogó fahidakon és kuckóikból kipillantgató kőszentek között Szindbád egy Paula nevű kis színésznőt keresett. Igen, itt tanyáz a vándorszínész-trupp, és esténkint a Nagy Bercsényihez címzett fogadóban vidítják vagy búsítják a kedélyeket. Paula a társulat szendéje, hősnője, drámai anyája, és szerepét most egy napfényes kertben sétálgatva tanulja, a város végén, ahol valamikor a vártemplom állott, és a kastélyból nyergeslábú dámák, elszánt arcú főurak sétáltak alá a városkába. Ez Paula kedves tartózkodási helye délben, mert ő nem szokott a kocsmában ebédelni - jelentette Pápai, a súgó, akit Szindbád körülbelül háromszáz esztendő óta ismert, midőn ifjú gavallér korában a vidéki színtársulatok után gyakran utazgatott, és az első páholyt megvásárolta az előadáshoz. Pápai köhögött, selypített, nagy baboskendőbe fújta az orrát, felire vágott szivart nyomott az agyarára, és egy régen használt gyufaskatulya oldalán idegen gyufát próbált meggyújtani, de többet nem mondott Pauláról.

Csak a beszélgetés végén jegyzett meg ennyit:

- Igazán benőhetett volna már a fejelágya az úrnak. Mit akar mindig azokkal a színésznőkkel?

Aztán megmutatta az utat a kert felé:

- Három kocsmát számoljon odáig. A negyediknél forduljon be a gyalogútra.

Egy domboldalon valóban ott volt a régi kert, most fehér a hótól, mintha hajdani szüzességé­vel kacérkodna hervadt dáma. A fák fösvénykedve rejtik a hó alá megritkult gallyaikat, a bokrok kopaszok, koravének, áhítatosan tiszták, és a behavazott utakon sűrűn látni a rókák, nyulak és más ártatlan látogatók lábanyomait. Mintha itt sohasem lett volna nyár és pázsit, rejtőzködő bokrok és eltakaró lombos fák! Mintha mindig csak a nyulak vándoroltak volna a kanyargós sétautakon, az ódon kastélyból sohasem jártak volna ide a szarvasbokájú delnők rózsaszínű arcú lovagjaik karján, sem az alant fekvő városkából a varróleánykák izgatott lépésű diákokkal és a tilosban járó menyecskék rejtve, félve, de boldogan, míg a vártemplom árkádja alatt bajuszát pödörgeti a várakozó férfiú.

Minden csendes, tiszta, szűzies volt, egy öreg varjú lomha, fekete szárnyaival barna árnyként repült el a hó felett.

Szindbád csendesen nézelődött jobbra és balra, a kert néptelen volt, a romba dőlt kastély a hó alatt úgy terült el, mint az örök enyészet.

Majd egy fekete árnyék bukkant fel a kastély mögött. Hosszúkabátos hölgy volt, fején kis sastollas kalap, és valamit evett, eszegetett egy barna papiroszsákból. Amint Szindbádot megpillantotta, a papiroszsákot nyomban a táskájába rejtette.

- Ez Paula - gondolta Szindbád, és gyorsan megindult a hölgy felé, aki fázósan, ijedten, mozdulat­lanul állott meg az út közepén. A szívalakú arcocskán komoly aggodalom tükröződött, a barna szempár kegyelemkérő tekintettel szegeződött Szindbádra, hogy szinte könnyesnek látszott a szem. Aztán egyszerre gyáva, reménykedő mosoly csillant végig az arcocskán, a szemben szentjános­bogarak emelgették meg szárnyacskájukat, és egy lépést előre tett a hosszúkabátos dáma.

- Úristen, hogy került ide? - kiáltott fel, és tetőtől talpig végignézett a férfin.

Szindbád elkapta a kezét, megszorongatta, a kesztyű megett megcsókolgatta, majd az álla alá nyúlt félkézzel, és hosszasan nézett a szenvedő, gyöngéden hervadó arcocskába, amelynek színe olyan volt, mint az emlékkönyvbe préselt virágnak a színe.

- Hát nem várt? - kérdezte Szindbád. - Nem álmodott velem?

- Egyszer álmodtam, a múlt héten vagy tegnap. De én sok bolondot összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valamit a színpadon, kegyed frakkban volt, a frakk baloldalán egy nagy csillag. Hogy került ide?

- Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útrakeltem.

- Mindig udvarias ember volt - felelt halk, gördicsélő nevetéssel a színésznő.

- Kíváncsi lettem, hogy mit csinál, hogyan él, mióta nem láttam. Egy éve már. Emlékszik? Hajón utaztunk a Dunán, a csillagok ragyogtak, és a partokon a mélységes baranyai erdők. A rác hajóskapitány szerelmes volt magába.

- A Gyokó.

- Remélem, nem hiába?...

- Kérem... Sohasem láttam többé. Hisz akkor a magáé voltam.

- Nagyon szerettem.

Paula kissé meghajtotta a fejét, és a hóra nézett.

- Boldog ember, milyen könnyen mondja. Ha mi, szegény nők így tudnánk gondolkozni!

- Hát nem elég, hogy itt vagyok? Eljöttem magához, mert a kezét akartam megcsókolni!... Lássam. Forduljon meg. Hadd nézzem meg tetőtől talpig. Hm. Semmit sem változott.

- Pedig beteges vagyok néha.

- Alakja a régi, kedves és finom... Hadd szagoljam meg a haját! Mutassa a cipőjét, a harisnyáját. Kesztyűt jobbat kell hordania. Ez a kis szalag nagyon bájos a nyakán.

- Nincs senki, aki törődne velem.

- A szívecskéje üres volna?

A színésznő félig lehunyta a szemét, aztán anyáskodva megcirógatta a Szindbád karját.

- Bolondos fiú. Hát lehet magát olyan könnyen felejteni?

"Kígyó, kígyó! - kiáltott magában Szindbád. - Hazug kígyó! Ó, hányszor felejtettél el azóta!" De azért mégis jólesett neki a Paula érintése, valamint igen kellemes megelégedést érzett a szívében, midőn félcipőben, friss szalagcsokorral és könnyű harisnyában látta a nőt, akinek kedvéért egykor a Dunán Pancsováig utazott. Hajának üde illata olyan volt, mint a fehérnemű között őrzött sarjúé, és finoman hervadó, apró madárkörmöcskék kusza, alig látható nyomaival megjelzett arca elbúsította, egyben felmelegítette a szívét. Mintha álmatlan, ábrándozással töltött éjszakák csöndes emlékei gyanánt maradtak volna a szem körül a halovány gyűrődések, és az ajk körül hervadó bársonyon Szindbád csókjainak nyoma látszik, mint szerelmes aratóleány testének körvonala a rét virágai között, a pázsit gyüremlésein. A fehér nyak, amely olyan kíváncsian nyúlott ki a fekete ruhácskából, mint egy kis madár nyaka, a fekete bársonyszalag alatt tündökölni látszott, a kabát zsebe macskabőrrel volt bélelve, és meleg volt, mint egy fészek, midőn Szindbád a kezecske után oda benyúlott.

- Nagyszerű tervem van délutánra - mondta a színésznő, mialatt vállával könnyen megérintette Szindbád mellét -, jöjjön el velünk a pincébe. Kápolnai - egy itteni öreg tanár - a társulat tagjait pincéjébe invitálta délutánra. Ott jó borok vannak, és itt nagyon divatos a pincézés. Majd gondoskodom, hogy az öreg tanár meghívja.

- Délután a cukrásznál leszek.

- Helyes, majd ott felkeressük - most pedig kísérjen haza, nem messzire lakom.

A cukrászbolt mályvaszínű függönyei mögött még javában elgondolkozva üldögélt Szindbád, midőn az őszhajú, pirosképű és recsegőhangú tanár nagy lármával jelentkezett, megölelte Szindbádot, legjobb barátjának nevezte, és biztosította, hogy külön pipája van a pincében.

- Nacsak, bicsak! - mondta víg életörömmel. - Induljunk, mert nagy hó van a pincéig.

A színtársulat a cukrászbolt előtt táborozott, jókedvű, kopottas, fiatal színészek, két színésznő: Paula és az énekesnő, egy kövérkés szőke, aki nyomban hosszadalmas, vizsgálódó pillantást vetett Szindbádra, mint aki már úgyis tudja, hogy az idegen férfiú miért tartózkodik a városkában.

Hátul Pápai súgó pipázott, és a színészújságot olvasgatta, mint akinek semmi köze sincs az egész dologhoz.

- Menjünk, gyerekeim - kiáltotta a jókedvű tanár, és a kabátja belső zsebére ütött, ahol a pincekulcsok csörögtek.

Paula titkon, melegen szorította meg a Szindbád kezét.

- De örülök, hogy ismét együtt vagyunk.

Amint a városból kiértek, és egy kis kanyargós úton a hegyoldalba fordultak, hirtelen öles hóval találták magukat szemközt.

De a hegyoldalból idáig látszott a pince fekete, kormos bejárója, és a fiatal színészfiúk hangos kiáltozással vágtak neki a hómezőnek.

- Nacsak, bicsak! - biztatta őket az öreg tanár.

Paula a Szindbád karjába kapaszkodott, és boldogan, büszkén simult a vállához.

- Segítsen, Szindbád - mondta csendesen.

Hátul jött Pápai, és recsegős hangon a színésznőre kiáltott:

- Ugyan, nem várhatsz addig, amíg besötétedik? Nincs puhább pamlag a hónál!

- A szemtelen - mondta halk, duruzsoló nevetéssel Paula.

Szindbád a magas, puha, szűzies hómezőre nézett, és magában igazat adott a vén súgónak.

[1912]