Szindbád halottaiban - mint láthatatlan utas a postakocsis mellett, akinek csókot, búcsút intenek a városvégi fogadónál a nőszemélyek, amint trombitaszóval elhajt, az álmatlanok kibámulnak a függöny mellől, midőn éjszaka idegen városkák hepehupás kövezetén döngenek a kerekek, mintha üres borospincékkel volna aláaknázva az úttest - bejárta mindazon helyeket, ahol egykor boldog vagy boldogtalan volt. A sors rendelkezéséből kísértetként kellett mendegélnie, amíg a megváltás elérkezik. Néha hónapokig nyugodtan meghúzódhatott egy felvidéki templom küszöbe alatt, ahonnan a kripta gazdája elcsavargott. Napközben figyelte a lábakat, amelyek a kövön keresztül­lépegettek, és a lábakból tanulta megismerni az embereket. Voltak már ismerős lábai, amelyeknek kopogását messziről megismerte, a széplábú nők sarkát megcsókolta a föld alól, és oly szenve­délyesen sóhajtozott, hogy a kripta felett a lapos kő szinte megmozdult. (A nők ilyenkor összekapták szoknyájukat, és benn a templomban, a faragott padsorban elfoglalván helyüket, a nagyanyák óta helyükön fekvő imakönyvben az ördög incselkedése elleni imádságot fellapozták.) A menyasszonyokat, tétova lépésű, fehér selyemcipős, szűzi harisnyás kisasszonyokat, akik tetőtől talpig vadonatúj ruhába öltöztek, és az ingecskében a monogram még nem látott férfitekintetet - Szindbád mind feleségül vette volna, ha a templom küszöbe alól kimozdulhat. Figyelemmel kísérte az imádkozni járó asszonyokat, és gyakran megleste könnyes szemüket, amely oly hatással volt Szindbádra, hogy csaknem a bőréből bújt ki felindulásában - míg a kripta igazi tulajdonosa egy éjszakán hazajött kóborlásából, és helyét visszakövetelte:

- Engedd, bajtárs, hogy tovább vezekeljek bűneimért, koldusok és cédanők tapossák holt­te­tememet.

Szindbád ilyenkor ismét csak a postakocsis mellé szegődött, és a városvégi fogadók címeiről óhajtotta megállapítani, hogy ismerős város közeleg-e? (A fogadósnék nagyon megöregedtek errefelé; hej, hogy hazudta egykor fülükbe Szindbád, hogy gazdag utazót csal a házba, akit majd kirabolnak, vagy hamis pénzt vernek együtt a pincében, amelyet a valóditól nem lehet megkülön­böztetni; ígérte, hogy felhágy kósza életével, kezébe veszi az üzletet, s néhány év múlva a piacon álló urasági szép házat megvásárolják!) Egyszer estefelé a "Lipót-csillag"-hoz címzett városvégi fogadó mellett hajtott el a postakocsi, amelynek szép nevére, vaddisznó­fejére és különösen elkészített hering-salátájára hosszú évekig emlékezett Szindbád.

- Két testvér lakott a városban, akik egykor nagyon szerettek engem - gondolta magában, és búcsú nélkül elhagyta barátját, az oldalszakállas postakocsist.

A templomnál, midőn a hold már merőlegesen állott az erkélyes torony felett, megszólított egy kósza lelket, és a helybeli viszonyokról tudakozódott. A kísértet eleinte pontosan felelgetett az utazó kérdéseire, de amint a városbeli nők után tudakozódott Szindbád, a kósza szellem fogcsikorgató káromkodásban tört ki:

- A nőket ne emlegesd előttem, ha jót akarsz - toporzékolt a kísértet, míg a toronyőr felesége vizet öntött a lármás tanácskozókra. Szindbád később megtudta, hogy a haragos szellemet egész életében Karcsinak hívogatták a nők, holott takács volt, és hivatása az lett volna, hogy a szövőszék felett, a vászon fehérsége céljából szent dalokat énekeljen, míg a nők bekiáltottak az ablakon:

- Karcsi, kedves Karcsi!

És a vége az lett a takácsnak, hogy hurkot kerített a nyakára.

A kakasok kukorékolása előtt egy részeg zenésszel találkozott Szindbád, aki boros kurucok lelkeinek muzsikált egész éjszaka egy beomlott pincében, és most hazafelé tartott a temetőbe. A zenésztőt megtudta, hogy a hölgyek, akik egykor szerették, a piactéren laknak, férjhez mentek öreg, gazdag polgárokhoz, és még manapság is az a szenvedélyük, hogy egymástól csípik el az udvarlókat, széptevőket, szeretőket, s a minapában csaknem megmérgezte egyik testvér a másikat.

- Úgy látszik, nekem való, jóravaló városba kerültem végre - mormogta magában Szindbád, és útjára eresztette a zenészt, akinek oldalán a hegedű láthatatlan lábakon lépegetett, amint a kopor­sóban melléje fektették.

Az egyik asszonyt Micinek hívták, a másikat Eugéniának. (Eugénia különösen súlyt helyezett arra, hogy a nevét betű szerint, lehetőleg fuvolázva ejtsék ki a férfiak - hisz Micinek minden kasszírnőt hívhatnak. Szindbád tehát errefelé vette az útját másnap alkonyattal, midőn a temetői cinteremből elindult, ahol vándorkatonákkal kockázott naphosszat, és magában néha felkacagott: Eugénia volt az, aki megeskette, hogy többé játszani nem fog sem kártyával, sem golyókkal a zöld posztón, midőn utoljára csente el a régi aranyakat atyja szekrényéből, amelyekről allonge-parókás ó-királyok és liliomnyakú régi királynők idegenkedve pillantottak Szindbádra, midőn a füstös "Lipót-csillag" felé loholt, a "franciaszobába", ahol egy kövér borbély és hamisjátékos fehér mellényben adta a fáraóbankot.)

A városban tavasz volt ez idő tájt, mintha tudatlan, gyermekszívű ifjú nők részére hozná Szindbád orgonavirág szagú mondanivalóit, biztos ígéreteit, heves esküit és egyéb körmönfont hazugságait. (Ah, bús őszidőben, a még csak lánggal melegítő kályha mellett, midőn az eső úgy folyik végig az ablaküvegen, mint a nőknek könnye, csalódott és elhagyott hölgyeket szokás vigasztalni, a kis verseskönyvből megfelelő passzusokat felolvasni, és együtt hallgatni a szél különös hangjait.) Termében Eugénia gazdag udvarlója társaságában üldögélt, akit hamarosan elküldött, mert "Szindbád úrnak a bérletről van megbeszélnivalója". A pénzeszsák, egy vörös szemű, feszesen öltözködő, meggondolatlan modorú, elbizakodott hasú úriember, tetőtől talpig végigmérte Szindbádot, midőn kalapját vette volna. "Ezért beverem a fejed!" - gondolta magában a hajós, aki fiatal korában bérkocsisokkal is verekedett a Kékmacskánál.

- Szindbád! - kiáltott fel Eugénia, mintha az udvarló eltávozása után magához tért volna. - Hol járt azóta? Mily szép vidékeken utazott? Sokat szerették a nők? Visszahozta-e lángját szép ifjúságának, midőn értem, egyedül értem rajongott?

A hajós szemügyre vette a hölgyet. Mintha az orra megnőtt volna azóta, mióta Szindbád e kissé hajlott orron, rövid homlokon a bárányfelhők fehérségét látta repdesni szerelmeskedés közben. A szemek most hazudják azt, amit egykor igazán beszéltek; az odaadást, az alázatot, a gyengédségért való könyörgést... És orrlyukai feketébbek lettek, miután arcát erősen rizsporozta. Az ártatlan szájon egykor öntudatlanul lebegett az érzéki mosoly, mintha egy szent vándorapostol aludt volna éjszaka a padláson, és hajnalban, búcsúvétel helyett szájon csókolta az álmodó gyermeklányt. A szent férfi tovább ment kék köpenyegében, míg egy vallásos faluban megtalálja a helyét a templom falán, de az álmodó szűz ajkán megmaradott a hajnali mosoly - melyért Szindbád egykor a rablógyilkosi pályára óhajtott lépni. Ó, ma az ajkak vonaglása, a szájszéleknek - e különös hamis tanúknak - időnkinti nedvesítése, a szemeknek alattomos csillantatása, mint a katonatükörrel játszanak a gyermekek nyári délután, a nyaknak öntudatos tartása és az r-betűnek különös ropogtatása már egy olyan hölgy tudása, aki biztosan tudja, hogy napsütéses téren a kis kertben, a helyen, hol az árnyék kezdődik, áttetszővé válik a könnyű ruhaszövet, és a férfiak ostobasága oly határtalan, hogy egy mélytüzű gyűrű a fehér kézen vagy rózsaszínű, majálisi kedvvel megkötött harisnyakötő, a földre szegezett tekintetnek hirtelen való felemelése és a karnak egy hetérás mozdulata foglalkoztatja őket magányukban.

- Itt már sokat hazudoztak előttem a férfiak - gondolta magában Szindbád.

- És gyönyörű tervei közül melyek valósultak meg, kedves barátom? - beszélt az asszony, és zöld harisnyáit egy mozdulattal előtérbe helyezte. - Testvérei mit csinálnak? Kis húga, akiről annyit beszélt nekem? Öreg édesanyja, akihez elmenni akartam, előtte letérdepelni, a kezét megcsókolni s áldását kérni?

Szindbád nyugodtan függesztette szemét a selyemruhás hölgyre. Bólintott, és mindent helyben hagyott.

- Ah, mily unalmas a város, azt ön nem is képzeli, Szindbád - beszélt tovább az asszony. - Mindig ugyanazon emberek, a patikus bókja és az állatorvos tréfája!... A fiatal fiúk lángoló tekintete a vasárnapi misén, s midőn már nem járnak a templomba, mintha észre sem vennének többé. Ah, borzasztó megöregedni egy asszonynak, akit rajongó férfiak szavaló tekintete követett; mintha csupa vándorszínész lakott volna a városban, megannyi Rómeó, uram, és megérni, hogyan hidegülnek el a szemsugarak körülöttünk, és a tűzoltóparancsnok csak akkor jön ebédre, ha kedvenc eledelét főzetem.

Szindbád szomorúan bólintott:

- Örültem, hogy láttam, kedves barátnőm. Ön a régi, javíthatatlan, szeretetre méltó hölgy... lábam azonban testvéréhez, Mici úrasszonyhoz vezetett e városban. Egy régen feltett kérdésére óhajtanék felelni. S most búcsúzom öntől.

- Ez nem lehet - kiáltott fel Eugénia hirtelen indulattal, azután lesütött szemmel mosolygott. - Legalább a gyermekeimet nézze meg.

Néhány perc múlva három kisleány állott Szindbád előtt. Szöghajú, csinos arcú kis ölebek, és az anyjuk cukorral jutalmazta meg őket.

- Istenem, ha nekem gyermekeim lennének - sóhajtott Szindbád komoran. - Mindig a hátamon hordanám a kölykeimet, a kerti füvön játszanék velük, és az ingecskéjüket megvarrnám... Szépséges kis lelkecskéjükbe nézegetnék, mint az ábrándos vándor a tengerszembe. S mindig csak velük beszélgetnék, mert sajnálnék más szót a többi emberektől.

- Ugye, szépek? - mormogta elmerengve Eugénia. - De én még látni akarom önt, Szindbád. Sokat sírdogáltam magamban... És nem tudom, miért? Talán magáért. Látni akarom. Hogy a gyermekeimről beszéljen nekem, hisz eddig mindenki csak a lábomat dicsérte, amelyet kínoz a szűk cipő. Szorít a cipő, hogy a vándorszínészek tetszését kinyerjem. Ó, be szégyellem magam.

- A gyermekek szeme... talán még elhoznak ide - felelt csendesen a hajós.

[1915]

Mici gyermektelen dáma volt, és szórakozottan nézett maga elé, ha a városka hölgyei jelenlétében a gyermekeikről beszéltek, és azoknak ezer meg ezer nagyszerű tulajdonságát elmondták. Az anyák a fiaikban megszázszorozva látják mindazon kiválóságokat, amelyeket a férfiról álmodtak, gondoltak, sejtettek. A leánykáikban önmagukat vélik olyan szépnek, remeknek, amilyennek önmaguknak kellett volna lenni. Vidéki városkában, ahol kéthetenkint érkezik meg a divatlap, vándorszínésznők sem táncolnak mindig a Hársfában, és a gavallérok előbb-utóbb lelepleződnek, a gyermekek mindennél fontosabbak a nők életében. Az asszonyok jól viselik magukat, sok gyermeket szülnek, és nem ritkaság, hogy ötvenéves korukban hirtelen megszépülnek, tavaszt éreznek, és késői rügyecske fakad az almafán, amelyről már azt hitték, hogy csupán mint tüzelőanyag teend szolgálatot a családi házban. S ezután ismét karonfogva sétálgatnak a férjükkel, boldog odaadással, ábrándozva hajtják féloldalra a fejüket, mint menyecske korukban. Tehát Mici, aki mindenképpen első hölgynek érezte magát a városkában, ahol szakállas, kőbe vésett, merev tekintetű férfiak álltak sorfalat a templom falában, midőn az asszonyok gyónni jártak, szívesen vállalta volna, ha egy napon két-három kis kölyköt talál maga körül, akiket fehér harisnyába és matróz-kabátkába öltöztetett volna. Ha egyedül volt - ha senki sem látta ábrándozni, a kis cigaretta füstjét elmerengve fújni a mennyezet felé, és a francia könyvet valóban komoly szórakozottsággal eresztette le kezéből -, a sarokban inges kis kölyök álldogált, és vastagnyelű fuvarosostort tartott a kezében. Mici kinyújtotta a kezét a gyermek után, de csak egy falovacskát talált a sarokban, amelyet egy messzi volgamenti vásárról hozott neki egy fiatal kereskedő, a lovacskának a farkán furulyázni lehetett, és Mici felsóhajtott, s kidörzsölte az álmot szeméből. (Mátyás úr, Mici férje odvas, vén bükkfa volt, aki csak az erdőn érezte jól magát, a zivatarban, villámhasogatásban, fakereskedő volt, és kíváncsibb volt arra, mi van a fák kérge alatt, mint a felesége álmaira. "Majd veszek neki még egy rubint-gyűrűt" - gondolta magában, ha utazásai közben eszébe jutott a felesége.) Szindbád körülbelül ezen információkat nyerte egykori imádottjáról egy részeges öreg lengyeltől, aki énekmesteres bársonykabátban járt-kelt a városkában, szerelmi cselszövényeket szőtt, és gonosz pletykákkal mulattatta tanítványait. Míg egyszer meggyulladt benne a pálinka - "hála Istennek" - mondta több fiatal és érett dáma a városkában, akiknek kezéhez leveleket csempészett a lovag átutazó ifjú főuraktól, vásárokról jövő kereskedőktől és mindenkitől, aki bizonyos súlyú pénzdarabot nyomott az énekmester markába. Ezentúl a temető kapujában üldögélt, harisnyás, félcipős lábait lelógatta, és gúnyos mosollyal nézett a hegyoldalban elterülő városkára. "És ki volt kedvese, kit szeretett, kivel kaptad rajta, lovag?" - kérdezte Szindbád a kísértetet, amikor alázatosan jelentkezett nála azon ürügy alatt, hogy szabad óráiban tercet szeretne énekelni. A pálinkás butykos tetőtől talpig végignézett Szindbádon: "Látom rajtad, hogy nem vagy átutazó kereskedő, sem unatkozó főúri vadász a herceg szomszédos erdőségéből, minek hazudnék tehát neked? Ez a veres galamb olyan ügyesen rendezte a dolgait, hogy sohasem sikerült őt megcsípni habár, gondolhatod, hogy senkiért sem teszem tűzbe a kezem. Egy félbolond fuvolás alkalmatlankodott egy darabig a városban, míg kimartam innen. Régi hangjegyfüzetekből egy románcot állított össze a fuvolás, amelyet Mici asszonynak ajánlott."

Szindbád tehát jóformán semmit sem tudott egykori kedveséről, a két nővérek egyikéről, akik fiatal korában pártfogolták a városkában, midőn a barátoknál ministrált, és a nővérek lengyel szűrt varrattak részére télire, amelybe a fekete bárányt atyjuk utazóbundájából kölcsönözték. Elsuhant a csinos szobaleány mellett, aki régi szokás szerint mezítláb járkált a hófehér gyékényen, amelyek a pádimentumot fedték. Természetesen megérintette a hajós a leányzót, aki ezután egy illetlenül törleszkedő fekete macskát kezdett szidni.

Az asszony az ablakban könyökölt, féltérdével egy gömbölyű székre támaszkodott, és a lenge otthonkában Szindbád jól megfigyelhette alakját. Meglehetősen karcsú volt derékban - "már lánykorában Bécsből hozatta a vállfűzőt", emlékezett Szindbád - és mégis molett, mint az unatkozó asszonyok, akik már kora délután édességet, befőttet eszegetnek, szeretnek heverészni a pamlagon, bár mindennap elhatározták, hogy ezentúl ebéd után gyomlálni mennek a kertbe, de mindig találnak valahol egy almát; zöldre festett, hűvös bádogedényben hozzák a cukrásztól a fagylaltot, és estefelé, amikor már vendéget nem várnak, fokhagymás száraz­kolbászt szeretnének enni... A fehér harisnyá­jának igen kellemes illata volt, hótiszta a szoknyafodra, és a félcipőjén a csokor, mint jókedvű növendékleány hajában a szalag. A pongyolája keleti virágokkal volt teleszőve, hogy a régen hallgató zenélő órából a falról bizonyára Mozart török indulója hangzana, ha az óra egyszer megindulna, és nyakán a hajfürtök a májust példázzák, midőn üde, havas hegyoldalban jószagú füvek nőnek. A fülcimpája oly átlátszó volt, mint a márvány, amelyből Vénuszt faragták, a keble a kispapok álmaiból való. Gyöngéd kis árnyék a felső ajkán, mint az ifjúság, midőn a fiúk egymással birkóznak a réteken, és a homlokán elhagyott nők mélasága.

- Mária - mondta megindultan Szindbád, és hirtelen átkarolta az asszonyt, mint tanuló korában azokat a nőket, akiket mindenáron meg akart hódítani.

Mici megfeszült, mint az acél, és egyetlen mozdulattal kisiklott Szindbád kezéből.

- Tudtam, hogy csak ön lehet a vakmerő - mondta hűvösen. - Hallottam, hogy a városban csavarog, nagyon csodálkoztam volna, ha elkerül. Eugénia tán ma estére is meghívta vacsorára? Neki könnyű dolga van, férje otthon, és gyermekeire ráfogja, hogy oldalán őrködnek. Sajnos, én csaknem mindig egyedül vagyok, az uram erdőket vesz és elad... Csodálom, hogy nem hallottam a lépteit, pedig éppen önre gondoltam.

- Én már régen halott vagyok - felelt Szindbád -, és csak akkor nyílik meg az ajtó előttem, ha erősen hívnak. Hívott, íme itt vagyok. Te kedves, te Mária. Mit akarsz nekem mondani?

Mici meglehetős kacér, de ügyetlen mozdulattal hellyel kínálta Szindbádot, mint a veresbajuszú végrehajtót szokás, ha foglalni jön a férj távollétében.

- Üljön le, kedves barátom, ifjúkorom bolondsága, bűne, mulatsága. A fekete báránybőrsubát vajon ki viseli mostanában? Járnak-e a lányok rorátéra decemberi hajnalon, midőn a kedvesük piros szoknyában térdepel az oltár sarkán, és ünnepélyesen, fontoskodva megrázza a csengettyűt. A karzat alatt álltunk Eugéniával, és a szemünk könnybe lábadt. A városkában a ködbeborult háztetők felett varjúk szálladoztak, a piacon mint kísértetek mentek a falusiak, és mindig a maga piros szoknyáját láttuk. Szeret még, mint akkor, midőn hozzám imádkozott?

- Ha élnék, a régi félbolond rajongó módjára megcsókolnám most a lábát - felelt Szindbád.

- Mert már régen meghalt, ezért merek önnel így beszélni, Szindbád. Gyermeket akarok. Izmos, fekete, nagyfejű fiút. Egy kis medvebocsot, akivel már ötéves korában nem bírnék. Aki zsinegre akasztaná a macskát, és tüzet rakna az ágy alatt. Egy rossz, vad, erőszakos kisfiút szeretnék, akit szelídítenék, nevelnék, mint egykor önt, mikor éjszakánkint rám akarta törni az ajtót, késsel a karomba szúrt, és mikor letérdepeltettem, megharapta a bokámat. Ilyen fiút szeretnék.

Az asszony lehajtotta a fejét, mint a gyóntatószék előtt, midőn azon gondolkoznak a vezeklők, hogy nem felejtettek-e el valamit Isten szolgájának bevallani. Majd megragadta Szindbád kezét:

- Aki az enyém - egyedül az enyém legyen!

[1915]

A fogadónak volt egy hátulsó kapuja, amely görbe mellékutcára nyílott, és térdig érő sárban kiéhezett kóbor kutyák szimatolva ácsorogtak a hulladékok körül. Mintha arra lett volna csinálva a kapu, hogy éjszaka a muzsikuscigányok ez úton hozzák be a nagybőgőt, és vonszolják a cimbalmot - vagy pénztelen vándorlegények a téli alkonyat ködében itt besompolyogjanak, és az istállóban a szalma alatt elbújjanak. Azt senki sem hitte volna el a gyanús kapuról, amelyre vidéki szokás szerint mindenféle ákom-bákomok voltak felírva vörös és fehér krétával, a kontrás neve és az istállólegény és a szolgáló szerelme emlékére egy szív kivésve, hogy e kapun, elhagyott bejáratán át majdnem hercegnők jöttek, könnyű cipőcskéik felett az álombeli szoknyafodrokat emelve, a zordon környezetben kezüket a szívre szorítva, és arcfátyoluk mögött remegett ajkuk, midőn elhaladtak a lámpaoszlop mellett, ahol éjszaka tán egy szíven szúrt utas vérzett: eljöttek, hogy Szindbádtól örökre búcsút vegyenek.

Szindbád akkoriban a Vörös ökörhöz címzett fogadót nem hagyhatta el. Bizonyos zavart csinált a városban, előidézett válópört, amely kibéküléssel végződött, és zárdába küldtek miatta egy kisasszonyt, aki egykor mindenáron öngyilkos óhajtott lenni, míg évek múltával egy féltucat gyönyörű gyermek anyja lett.

Midőn holtan, bölcsen, kísértet-korában meglátogatta a Vörös ökröt, hol ifjú éveiben bujdosott, a bolthajtásos szobában mindent a régi rendben talált. A falba épített szekrény most is olyan nehezen nyílott, mintha egy megölt kereskedő fogná belülről az ajtót. Az ágy alóla csizmahúzó kandikált, mint egy leskelődő kiskutya. A bolthajtás alatt a függőlámpás szomorú fénye mintha ma is álmatlan férfiak dúlt arcába világítana, akik az esőszemek kopogását olvassák a tetőn, vagy a pisztolyt melengetik a párna alatt. Egykor tán szerelmesek szeme tapadt a fénykörre, amelyet a lámpás a meszelt falra vetett; valahol nyitva van egy ablak a házban, s az éji szél keservesen lengeti. A zárat tán egy barát-cella ajtajáról lopták, és a hűvös, téglával kirakott folyosón már hallatszik is a könnyű léptek bizonytalan közelgése. Parfőm és könnyes, sós íze van a csóknak, amelyet valamely idegen hercegnő először nyújt át a férfiúnak, akivel a közbeeső állomáson való találkozást hosszú levelekben megbeszélték. Aztán továbbutaztak a postakocsival vagy a hajóval, egyik északra, másik dél felé, és a Vörös ökörben nem maradt más, mint egy elhagyott hajtű, amelyet később egy álmatlan utas megtalált, és a hajtűt forgatva, szerette volna kitalálni a történetet a hajtű tulajdonosáról.

- Hallod a szél zúgását? - kérdezte önmagától Szindbád, midőn egy téli vasárnap délután elfoglalta helyét a szobában, s a kívülről fűthető kályhában olyan zajjal lobogtak a hasábfák, mintha kósza, dermedt erdei szellemek keltek volna életre a fenyő havas kérgében, s most ökleikkel döröm­bölnének a kályha falán.

A folyosón ugyanazon régi sereshordók szaga, és tegnap tán pörkölt járta villásreggelire, amelyet a hidegtől veresre mart arcú utasok bicskahegyre tűzve jóízűen fogyasztanak, az udvaron a lovak megrázzák csengőiket, mintha karácsonyi estére igyekeznének valamerre, és az út még hosszú, fűszeres bort szürcsölget egy férfikabátos, őszes nemesasszonyság, az idegen város tornyában szokatlan hangon szólal meg a déli harangszó, az erkélyes torony napsütésben áll zöld falaival, mintha vén bolond korában tetszeni akarna valakinek. A harangozás akkor szokott kezdődni, mikor az északi kapun át feltűnik a postakocsis kürtőkalapja, és a nagykerekű sárga alkotmány döngve, ünnepélyesen zörög végig a kőhídon, a havas utcán az apró boltok között, hol a kereskedők úgy dörzsölgetik a kezüket, mintha még nem ábrándultak volna ki abból, hogy egyszer gazdag vásárló jön a postakocsival a városba és nem mindig a falusi tanítóné, vagy a félrecsapott zöld kalapban, szalonkabátban a jegyző s más honoráciorok, akiknek kedvéért friss csapolás van szerdán és szombaton az Ökörnél. A barátkámzsa szagú, tiszta utcán, a fogadó mellett amint elhalad a postakocsi, a zúzmarás ablakon át egy taplószínű utazókalapkát pillant meg Szindbád, amelyhez hosszú, farkasbőrös kabát tartozik, szürke tiszti kesztyű és rövidszárú csizmácska. Ez ő, Franciska, aki leánykorában a legjobb táncosnő volt a téli bálokon, a sarokszobában, a numeró 7-ben laktak, midőn faluról a városkába jöttek, és a Thököly nevével ellátott erkély alatt, a derékig érő hóban sokszor megcsendült az éji zene. Egy téli éjszakán, midőn a forralt bor szaga összekeveredett a hideg folyosón a női báli-ruhák illatával, a táncosnők haja kibomlott, mint szélben a hosszúszárú füvek, a muzsikusok édeskés valcerjei dúdolásra kényszerítették a hallgatag női ajkakat: Franciska sokkal kegyesebb volt Szindbádhoz, mint hogy a hajós ezt bármikor megérdemelte volna. Örökre lekötelezte Szindbádot ama régi báli éjszakán, midőn rövid időre eltűnt a táncteremből, és Szindbád még egy óra múltán is örök hűségről dadogott, mint egy kábult diák, midőn hideg, éles, szinte bántó tekintettel mérlegelte őt Franciska, midőn a négyest együtt táncolták. "Hagyjon el, menjen el, rossz kedvem van!" - mondta a leány. Szindbád hajnalban elutazott, égő fejét, fájó homlokát a sötét postakocsi sarkába hajtva, és mind messzebbre maradt mögötte a báli muzsika; egy-két nap múlva még fülébe, emlékezetébe sodort a szél egy-egy hangfoszlányt a menyegzői zenéből, amely mintha a hegytetőről, egy kivilágított várkastélyból hangzana... A szomszéd szobából háromszor kopogtattak a falon. Szindbád a megbeszélt jeladásra oly izgatott és félénk lett, mint mindig, amikor találkozóra ment hosszú életében.

- Milyen fehér lett a haja! - mondá Franciska, midőn tetőtől talpig végignézett Szindbádon. - Azóta sokszor akartam felidézni alakját magam előtt, midőn az unalmas, hosszú falusi estéken a lábamat melegítem a nyitott kályha vasrostélyán, de csak a hangjáig jutottam el. Egy lócsiszárnak volt azóta olyanforma a hangja, midőn egy félvér kancámat el akarta csalni.

Szindbád bánatosan mosolygott:

- Én sohasem felejtettelek e1 végleg.

- Leszokhatott volna már a hazugságokról, hisz tudtommal ezért kurtavas jár mostani tartózkodási helyén, a másvilágon.

Az asszonynak még élesebb, keményebb, parancsolóbb lett a tekintete, mint leánykorában volt. Talán már bekormozott arcú rablók is rátörték éjnek idején az ajtót, és ő hidegvérrel lőtt közibük... Vagy megvadult lovak elragadták a kocsiját, a kocsis lezuhant a bakról, és az asszony elkapta a gyeplőt... Vagy gyermekei haltak meg ragályban, és ő éjszaka ölében tartotta a kis halott fejét... Szindbád visszatette tarisznyájába a fuvolát, amelyet az asszony tiszteletére megszólaltatni akart. Hideg, vizsgáztató hangon fordult Franciskához:

- Nem bántad meg, hogy éltél? Boldog voltál vagy boldogtalan?

- Mind a kettő voltam, mert szamár az, aki az életét egyformának rendezi be. Szerelmes voltam, szerettek, szerettem, adtam, kaptam. Sírtam. Majd örültem a reggelnek, amely friss hidegvízzel lepett meg mosdótálamban, és a faleveleken a hűvös harmat elfelejtette velem, hogy éjszaka forró levegőjű bálban voltam, remegő kezek érintették a derekamat, vágyakozó csókok reszkettek a nyakszirtemen, és bolondul elhittem, hogy nekem van a legszebb hajam Magyarországon. Mindig nagyon szerettem a hidegvizet, a tisztaságot, a szappant magam főztem, és az ágyamat magam vetettem. Talán azért volt, hogy nem haltam bele sem a bánatba, sem az örömbe. Minden fogam megvan, Szindbád. Sőt nemrégen nőtt egy új fogam. Maga pedig felfordult, mint egy madárijesztő a hóban - felelt Franciska, és megsimogatta Szindbád arcát:

- De azért nem haragudtam komolyan... Csak úgy szelíden, öregasszonyosan, mikor nem akart az alakja megjelenni előttem, bármiként hívogattam.

Szindbád bólintott:

- Ha szerettél volna, eljöttem volna. De most már mindegy. Mondd meg, ha van valami kívánságod. Jó barátságban vagyok a halottakkal; nem alkalmatlankodik a házad körül valamely kósza lélek, dörömbölő kísértet?

- A halottaktól nem félek, az élőktől sem. Negyvenéves vagyok, s már évek óta abban telik örömem, hogy háziállataim tavasszal szeretik egymást.

- Egykor szeretted a táncot, az érzelmes zenét. Mondd, sohasem hallod az elhagyott kertekből az üvegharang zengését?

Franciska halkan nevetett:

- Pörköltet szeretnék enni, s hozzá habos sárga sört inni. A paprikáslé piros színét szeretem, és az útszéli fogadósok elmondják ügyes-bajos dolgaikat nekem, mert barátságos arcom van. Menjünk ebédelni, az est hamar leszáll, s besötétedés előtt otthon akarok lenni a falumban.

- Élet - gondolta Szindbád. - Ledér, szent és megunt élet! Mily jó volna visszamenni beléd!

[1915]

Szindbád életében több nyarat és telet töltött egy fájdalmas és nemes úrnőnél, bizonyos Váraljai Irénnél, különösen olyankor vette útját a barátságos falusi otthon felé, midőn az életben sebeket kapott, csalódott, elkeseredett, s azt gondolta magában, mielőtt az öngyilkos­ságot végrehajtaná, elbúcsúzik Iréntől, akit másfél évtizedes ismeretségük alatt tisztelt, nagyrabecsült, hogy már szinte komikusnak látta magát, hogy végtére mégiscsak egy nőt ennyire megtisztelt.

Irén fiatal korában az első négyesben táncolt a bécsi keringőben az opera színpadán. Atyja - nyugalmazott lovaskapitány és furcsa figura egy angol regényből - a hátulsó bejárónál várta, a henteseknél hitelt nyitott végig a mindennapi útvonalon, még a Krisztinában is, ahol egy ecetfás udvaron laktak, a harangszó délben ebbe az udvarba hallatszott legelőször a toronyból. Váraljai, aki falusi földek, kisvárosi részvények és régi családi képek tulajdonosa volt, sorsa kegyes véletlen­ségéből az operaházba került, és anyjától örökölt színházi messzelátóján, amelynek csak egyik csövében volt üveg, észrevette Irént. Váraljai, a falusi földesúr a pesti forgatagban, e különös nagyvárosias balkáni életben lehetett volna lócsiszár, hamiskártyás, város lumpja, végül tönkrement vidéki kurtanemes, aki életét a külső Kerepesi úti kávéházban, öreg kupecek kártyázásának szemléletével tölthette volna. Ám szerencsés csillag alatt született, Szindbád őt barátságába fogadta, midőn észrevette rajongását Irénért. "Tegyük boldoggá e tudatlan vidéki fiatalembert, valamint a drága ifjú hölgyet, akinek a bokáját már régen szemlélik a bibliai aggok, akik Zsuzsannát is meglesték..." A lovaskapitánynak csakhamar alkalma nyílott megismerkedni Váraljaival, hárman kísérték Irént az előadás után a méla Krisztinába, és éjjel, hazatérőben, a Lánchídon mindig megállította Szindbád falusi barátját a lágyan zsongó habok felett. Ábrándozásra, nőtiszteletre, jóságos érzelmekre tanította itt, hol az égi vándorlegény sárga kabátját végigvonta a nagy Dunán.

- Csak nőért érdemes élni - mondta Szindbád, mielőtt a budai tornyok éjfélt ütöttek volna. - Sajnos, én már öreg vagyok, hogy újra kezdhetném az életet.

A nyugalmazott lovaskapitány - bár senki sem tanította erre, kettőzött gonddal őrködött a színház bejárójánál, és a ballerina tüllszoknyácskája, szinte öntudatlanul, mind varázslatosab­ban pörgött a táncban. A rejtelmes kulisszák mögül csodálatos fények vakítottak, és a zenekar csengő-bongó melódiái aranyhálóként ereszkedtek a nézőtérre. Váraljai, Szindbád rábeszélé­sére, pótoltatta a hiányzó üveget a gukker csövében, és midőn a vadgesztenyefák virágozni kezdtek a budai részekben, Váraljai ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy érzelmeiről nyilatkozzék.

A kapitány felborzolta sárga bajuszát:

- Hogyne, majd egy falusi kurtanemeshez adom a leányomat. Szindbád azonban bólintott, és lecsendesítette az öreg urat.

- A fődolog az, hogy boldog lesz tisztelt leánya, uram. A városi vagy a falusi származás nem fontos a házaséletben. Azonkívül mindnyájan falusiak vagyunk.

Két, látszólag boldog ember hagyta el a fővárost nemsokára ezután a vámnál, és a nyugalma­zott kapitány ijedten kérdezte Szindbádot:

- Ezentúl mivel foglalkozzam? Nincs senkim, árva lettem.

- Majd dominózni fogunk magunkhoz hasonlatos öreg uracskákkal a budai kávéházakban - felelt a hajós, és többé nem látta őt a kapitány.

Váraljaiék egy esztendő múlva vendégül látták Szindbádot.

Falusi házukban a hajós csodálatos otthont, meleg barátságot talált. Az első négyes táncosnője kitűnő gazdaasszony volt; olykor maga fejte meg a rúgós tehenet, és már megtanulta azt a nyelvet, amelyen a falusi nők a háziállatokhoz beszélnek.

- És a menyasszonyi ajándékának, Szindbád, még nem vettem hasznát - mondta nevetve Irén.

- Remélem, hogy sohasem lesz rá szüksége - felelt a hajós.

Szindbád Irén esküvőjére egy marabu-legyezőt ajándékozott, amelyet egy öreg grófnő hagyatékából vásárolt. Hatalmas, ünnepélyes legyező volt, a marabutollak szinte arisztokrati­kusan foglaltak helyet a legyezőn, mintha mindig azon finom, választékos bókokra várnának, amelyeket a legyező mögött az udvarlók a szerencsés hölgy fülébe suttognak, és várják a büszke tollak a röpke, izgalmas csókot a páholy hátterében, a látszólagos lelki küzdelem után elhangzó asszony-ígéretet: "holnap öt órakor..." Ha egy vén marabu-legyező egyszer megszólalna, bizonyára sok ó-urat és régi asszonyságot leleplezne. Hisz még nem messzi a kor, midőn művelt hölgyeink használták az azóta divatját múlt legyező-nyelvet.

Szindbád a falusi házban, folyó közelében és lankás dombok között, ahol az esti felhők még Kisfaludy nyelvén beszélgettek, mindig megtalálta különbejáratú sarokszobáját, és a padló frissen súrolt, hogy nyári délután az édesanyjával és nővérkéivel álmodhatott az ember. Sok szívtelen nő cipőjének sarka alól menekült meg a hajós, baljóslatú találkozások elől megfutamodott, és sajgó szívét az utazótáskába zárta, mikor a nők céltudatosan még mindig azzal vigasztalgatták: "Ó, én is sokszor sírdogálok magamban, kedves barátom." A falusi ház oly barátságosan, szinte önfeláldozás­sal várta Szindbádot, mintha e ház szeretetre méltó hangulata, csendes boldogsága lett volna az egyetlen jócselekedet, amelyért a sok rossz cselekedet megbocsáttatik Szindbádnak.

És a hajós inkább a vadszőlő-levelekre fordította a tekintetét, mint Irén kivágott nyakú zubbony­kájára. Évek múltak el, és nem akarta megtudni, hogy milyen színe van a papucsnak Irén lábán. És a vacsoránál többnyire a szelíd Váraljaihoz intézte a szót. "Nem - mondta az ördögnek, amely a napfényen fehérlő női ruhák alakjában incselkedett vele nyári délutánokon -, ezzel a bűnnel már csak inkább nem terhelem meg a lelkiismeretemet!" - Csak egyetlen­egyszer fordult elő, hogy a sárgaszalagos kis fejpárnán, amelyet Irén sajátkezűleg tömött a vendég tiszteletére, Szindbád hosszú, barna hajszálat fedezett fel, mintha délután, távollétében egy asszonyfej álmodozott volna a fekhelyen. Az alkonyat csalóka világosságánál Szindbád Irén haját vélte felismerni, s ugyanezért nemsokára elutazott a barátságos házból, és csak bizonyos idő múltával tért vissza.

Váraljai ugyanis, mint a jó, szelíd, derék emberek, fiatalon meghalt. Váratlanul bekövetkezett halála megrendítette Irént. Már azelőtt is képződött egy fájdalmas vonal a homlokán, amely most kiszélesedett, mint egy glória.

Egykor gyermeteg mosolygású arca elkomolyodott, mintha éjjelenkint álmatlanul, hosszasan a sötétségbe nézegetne. A tekintete, amely a szilvafák tavaszi üdeségével szinte jóillatukra emlékeztette a férfit, akire tévedt - őszi, hosszú esőzéseket, a híves ámbituson nagykendőbe burkoltan töltött alkonyatokat, céltalanul csörgő, lehullott faleveleket juttatott a hajós eszébe... Gyermekkorában egy kis zsámolyon üldögél, és félve, szinte megrettenve néz bele az őszt ásító kertbe estefelé... Nagynénje egy kis sárga gyermekkoponyát tartogat a fehérneműs szekrényében... Síró asszonytól sietve búcsúzik egy felvidéki faluban, és az eső a sötét estében halálos szomorúsággal csapkodja az utazókocsi fedelét.

Még eljött néhányszor a házhoz. Irént rendesen kötésnél találta, és a vendégszoba nem volt mindig frissen felsúrolva. Egerek laktak a házban, és a padláson a száraz dió között futkároztak. A jóillatú ágynak olyan szaga volt, mint a régi újságoknak, amelyeket évszámra nem bont fel az előfizető, hanem halomba gyűjti egy sarokban. És a vendégszoba ablakát éjjelenkint megzörgette a jegenyefa száraz ága, s nem volt senki a háznál, aki a gallyat lefűrészelje.

- Már megint megcsalták a nők? - kérdezte nyomatékosan Irén, az egykori táncosnő, a falusi öregasszonyok szokása szerint megtörölte ujjaival száját, mielőtt beszélt volna.

Szindbád szomorúan bólintott, és arra gondolt, hogy voltaképpen szerencsétlen ember. A sors kedvezhetett volna úgy is, hogy Irén szép, fiatal és kedves öregasszony marad, aki a vasúti állomáson várja a falusi napok élveire, jótékony hangulataira vágyakozó hajóst... Irén megfordította a kötést kezében:

- Minden férfi bolond, aki a nőknek hisz, és kegyed, uram, a legbolondabb a férfiak között. Feküdjön le, majd megkenem a hátát, mert úgy látom, hogy alig áll a lábán.

Az egykori táncosnő később herbateát főzött, majd piócát hozatott a patikából, és Szindbád nagy falusi dunyhák alatt izzadt a régi baráti házban.

Csupán egyetlenegyszer merészelte megkérdezni - már halála után, nyugtalanul kóborló kísértet korában - azon hajszálak dolgát, amelyet a párnáján talált.

- Nem igaz - felelt szigorúan Irén. - Sohasem csókoltam meg álmában. Hisz mindig mondta, hogy sohase kerüljön a sor a marabu-legyezőre.

[1915]

"Szekéren viszik szent László holttestét", mondják a vén betűk egy üvegfestmény alatt Mátyás templomában, és az oltárnál egy délután, midőn a kulcsárné kulcsai fölött bóbiskolt a kapunál, és néhány gyászruhás budai asszonyság egymástól nagy távolságnyira, mint a francia kártya fekete makkjai üldögéltek a padsorokban, mindenki el volt foglalva a maga bajával, imádságával, a szent király képe alatt: Sz. - e régi kalandor - megeskette Mitrát, hogy örökké szeretni fogja... Ő egy ó-recept szerint járt el, midőn nőismerőseit elhagyott templomokba csalogatta csendes délutánokon, suttogva, de értelmesen mondta el a képeken lakó szentek élettörténetét, Béla király és felesége sírjánál a kis zsámolyra térdepeltette a zsidóasszonyokat, mert a főhercegnő is ezen a helyen szokott imádkozni, szentelt vízzel érintette meg a homlokukat, és a karzaton s a templom elhagyott részeiben hosszú, forró csókot erőszakolt ki szájukról... "A templomban nem szabad kiabálni" - csillapította az engedetlenkedőket. Ám régi egyházakban nem merészelnek ellentmondani a nők - különösen akik járatlanok a katolikus templomokban, félnek a csodálatos oltárképektől, a magasban lebegő áhítattól, a csúcsíves, rejtelmes ablakoktól, amelyeken a régi királynők imája úgy verdesett, mint a galamb szárnya a tömjénfüsttől és a titokzatos sarkoktól, hol alkonyattal tán megelevenedik egy szentéletű herceg, és vaskesztyűs kezével meghúzza az imádkozó nők két ágba font haját. Az oltárok lépcsőjét püspökök bársonytopánja érintette, és mily szívzsibbasztó a gondolat, hogy e helyen a férfiakból s a nőkből igazi imádság bontakozik ki, és mint láthatatlan sóhajlepkék elfödték már gombostűhegynyire e boltozatokat, oszlopokat; éjjelente az örökmécs lángjánál tán megeleve­nednek az imádság-lepkék, és furcsa, színes levegőként lengenek, szálldosnak a magasból a földig, mint valamely különös hóesés, amelyet csillogó színekkel megvilágít a mécses. A rokon imádságok tán összetalálkoznak, a testvérek imádságai összeölelkeznek, a két szerelmesek sóhajtásai egymás mellé telepednek, hogy korán reggel, mikor a napsugarak leereszkednek a földre, elsőnek szállhas­sa­nak föl a magasba. Talán csak a boldog gyermek­imádságok hancúroznak az éjjeli holdfényben a templom boltozata alatt; denevér-szárnyakon suhan el közöttük az aggszüzek, epekedő vénlányok bolondos, fantáziás, olykor perzsa­szőnyeg lágyságú imádsága, hisz a pártában maradt lányok álmodnak legszebben az ismeretlen férfiakról: mint éji lepkék selymes, szakállas, hímporos, lágy szárnyalása a gondolat, amely hajadon, érett nők szívében ellebeg a férfiakról. A karzat magasságá­ban, komoran, félrevonulva a horgascsőrű madarak, amelyek ezüst- és aranypénz megszerzése végett indulnak el a hajnali útra, az ég felé. Tehát itt eskette meg Mitrát, hogy örökké szeretni fogja, soha el nem hagyj.

Aztán karjára vette a hölgyet, és meghatott léptekkel kivezette a templomból.

- Mától fogva feleségemnek tekintem önt - szólt Szindbád a biedermeier cukrászdában, hol budai szerelmesek módjára uzsonnáztak.

Mitra szomorúan bólintott:

- Érzem, hogy megver érte az Isten. Elcsábított, megrontott. Nem tudom, hogyan kerülhetek majd öreg szüleim szeme elé, akik egy másik Istent imádnak.

- Csak egy Isten van - felelt meggyőződéssel Sz. -, aki a szívünkben lakik, aki szerelmünkben született. Az az Isten, aki vigyáz reánk, hogy titokban találkozhassunk, hogy senki meg ne tudhassa, hogy egymást szeretjük. Aki a gondolatát elhozza nekem. Aki vigyáz reánk, hogy a szemünk mindig egymás szemét keresse, hogy a kezünk összekapcsolódjék, mint viharból menekedő madarak a szíveink, amelyek egymásra találnak...

- Ön hisz a szerelemben? - kérdezte Mitra, és kerekre nyitott szemmel nézett a férfiúra.

- Csak a szerelemben hiszek. Jóformán minden azért van a világon, mert férfiak és nők szeretik egymást. Régi iskola ez, de lépten-nyomon tapasztalom, hogy a férfiak manapság is a nők szemébe néznek. Lássa, ez a hely, ez az ó cukrászbolt azért van e helyen, hogy a szerelmesek benne találkozzanak. Az asztalkák úgy vannak faragva, hogy a lábak szabadon találkozhassa­nak, a kezek föltűnés nélkül érintkezhetnek az asztal fölött, és az arcok oly közel vannak egymáshoz, hogy áprilisban a nők arcán meg lehet számlálni a tavaszi szeplőket. Mennyi hevülés, szenvedély lakott e simára csiszolt székeken, midőn a testek, amelyek rajtuk üldögéltek, még fiatalok voltak. A cipők, amelyek egymást tapogatták, most már csak a lőrinci szeméttelepen találkoznak, és a kesztyűk, amelyeket életbevágó fontossággal levontak a kezekről, hogy az ujjak megérthessék egymás beszédét - vajon hová lettek a régi kesztyűk? Ez a szó, hogy "szeretlek", ebben a régi kis cukrászboltban többször elhangzott, mint a nagyváros tornyainak a harangütése elszállott a Duna fölött. Itt üldögéltek a nők és férfiak, egymást nézték, egymást óhajtották, s egyik sem kérdezte, amit kegyed, hogy hiszek-e a szerelemben?

- Az iskolák az apácáknál, a könyvek, amelyeket olvastam, szüleim óvó, ijesztő hangja, Henry, mind arról beszélt, hogy a szerelem nagy kellemetlenség. A barátnőim kinevetnének, ha megtudnák, hogy önnek örök hűséget esküdtem. Miért? Hisz nem szeretem. Azt sem tudom, mi az: szeretni! - felelt Mitra, akit Szindbád hosszas rábeszélés után csalt el Budára, sétálni, szerelmet vallani, a bástya­sétányról a Vérmezőre nézegetni, és a királyi kertekben andalogni.

Fekete szemű, élénk kisasszony volt, sokszor imádkozott otthon öreg szüleinél, és bánatos volt, hogy mindig üzleti ügyekről hallott az asztal fölött. Sz. - ez ismert kalandor - napokig ácsorgott az ablakok alatt, szürke kalapjával mindenféle tréfákat csinált, megismerkedett a fűszeressel, szenessel, sarki kofával, és már a rendőr is köszönt neki, amint hosszú léptekkel az utcát rótta, ahol Mitra lakott. Szindbádnak hosszú fáradozásába került, amíg célt ért a leány körül, megismerkedett, összes hazugságait elővette, mint a vásári árus kirakja csillogó üvegjeit. Mitra komolyan, elgondolkozva hallgatta a szép szavakat. "Művelt és romlott ember!", mondta egyszer odavetőleg. Már tizennyolc éves volt, s még nem ábrándozott senkiről.

- Emlékszik Eszterre, akiről B. Jósika Miklós regényt írt? - vallatta Szindbád, és másnap kézbesítette a könyvet a leánynak, aki unatkozva lapozott a regényben.

Később színházba csalta délután, hű barátnő társaságában. Mitra ásított, midőn a zene csábítással csengett, és a szép színésznő fáradtra táncolta magát a színpadon.

Majd megkérte, hogy éjjel, bizonyos órában vonja félre a függönyt ablakán, és a holdfényben ott fog állani Szindbád mozdulatlanul, mintha már meghalt volna, és a másvilágról jönne látogatóba.

Ismét: napokig nem törődött vele, és virágot mutatott, amelyet egy ismert pesti démontól kapott a kabátjára. Hosszú, bánatos levelet írt, Amerikába készült, és antik gyűrűt vont Mitra kezére.

- Gyerünk vissza a templomba - mondta Sz. komoly, szomorú arccal. - Önnek vissza kell vonnia az esküt, amit az imént az oltár előtt fogadott. Hisz nem mondta komolyan, nem hisz a szerelemben. Nem akarom, hogy ily nagy bűn terhelje a lelkiismeretét.

Mitra vállat vont, és a táncosnőhöz hasonló karcsú lábain gondtalanul, hanyagul követte a férfiút, a már csaknem besötétedett templomba.

Egy gyászruhás, szőke asszony szoknyáját megemelintve térdet hajtott a templom közepén a főoltár felé, mint a Toscában látni tán. Szindbád idegesen fogta a leány kezét.

- Jöjjön, maga kis bűnös, és kérje vissza esküjét, mielőtt az messzebb érne, mintsem utol lehetne érni. Az én szívem már elcsendesedett, kihűlt, megbocsátottam magának. De itt e szent falak, tiszteletre méltó szentek, az örökmécs és minden-minden, amit az emberiség nagy része magasztos érzéssel őriz a szíve közepén, vajon megbocsátják-e önnek bűnét? Térdepeljen le, és imádkozzon.

A szent király már elhomályosodott az üvegfestményen, mély csendesség volt a boltozat alatt, mint szerte a városban a szívekben, amelyek itt megkönnyebbültek az imádkozás után. Fenn a karzat setét magasságában egy eltévedt madár megszeppenve pityegett.

- Imádkozzon - mondta szigorúan Sz. - Mondja, hogy a szent király bocsássa meg önnek előbbi esküjét, adja vissza fogadalmát, lelke békéjét, nyugalmát. Kérje őt buzgón, hogy felejtse el önnek esküvését, amelyet a szerelemre a mindenható kezénél elhelyezett. Kérje, hogy sohase legyen leánya, sem fia, aki boldogtalan lehetne mások hamis esküje miatt. Imádkozzon, hogy sohase szeressen életében, hogy ne is csalódhassék oly keservesen, ahogyan maga engem megcsalt...

Mitra halkan, áhítatosan utána mondta a kalandor szavait, aztán megkönnyebbülten, mosolyogva fölemelkedett az oltár lépcsőjéről.

- Milyen különösen érzem magam - mondta, és széttárta karjait, mintha furcsa szédület lepné meg. - Az imádság alatt eltűnt a király arca a háttérben, és helyébe a maga arca emelkedett lassan. Szindbád komolyan, szomorúan nézett reám az üvegfestményről, amíg halkan az esküt végigmondtam. Mozdulatlan arca hasonlított valamely régi szentképhez, amely már századok óta hallgatja az előtte térdeplő nők szenvedését, bánatát, örömét, bűnét. Ah, azok az öreg szentek nagyon megbízható, rendes férfiak. Sohasem árultak még el senkit. A titkokat csöndben eldugták a kabátjuk alá, mint a hétpecsétes leveleket. S ezért, ha megengedi, néhány szót halkan, titokban az eskühöz fűztem, hogy senki sem hallotta más, csak a szentkép és az én szívem.

A kulcsárné csörgette kulcsait, a templom elsötétedett, egy sarokban, ahol koldusasszony vagy hercegnő szokott üldögélni a kis padban, Szindbád magához vonta Mitrát:

- S hogy hangzottak az elhallgatott szavak? - kérdezte halkan.

- Ha ön volt a szentképen, akkor hallania kellett - felelt kitérőleg Mitra. - Szent László talán az ön alakjában él most a földön.

Ezután szorosan egymáshoz simultak, amint májusi estve lámpások alatt kongó, üres budai utcákon mendegéltek. A torony csodálkozva nézett utánuk.

- Szent László vagyok - sóhajtotta a hiú Szindbád -, ennél szebbet nem mondhatott nekem ma délután.

Az aranymíves leánya halkan nevetett.

- Mily furcsa férfi ön. Jobban hisz az eskünek, mint a szememnek, a kezemnek, a hangomnak. Mint a szent királynak. Itt van egy sötét kapu. Jöjjön, csókolja meg a számat a mai délután emlékére.

Fölemelte a zöld fátyolt - először - arcáról.

[1915]

Szindbád egy időben szentképet hordott a szíve felett, amelyet imádott úrnőjének kisleánya kapott ajándékba a bérmáló püspöktől. "Szerencsére van szükségem, hogy tovább folytathas­sam az életet" - mondá Szindbád, midőn az arannyal, kékkel, pirossal festett, drágalátosan szelíd tekintetű Mária-képet a zsebébe dugta, ahol azelőtt az erszény egy rejtett helyén csak koszorúba font asszonyhajat, különös körülmények között talált pénzdarabot, jelentős szalagdarabkát vagy hajtűt hordott, mert minden nőről azt hitte megismerkedése napján, hogy ő lesz az, aki végre-valahára az óhajtott szerencsét meghozza számára.

(Szindbád hosszú élete folyamán babonás lett, mint egy kártyás vagy egy cigány. Jósnőkhöz járt, mikor bánatos volt, és volt egy jósnő barátnője, aki gyönyörűeket tudott hazudni a nőknek, akiket Szindbád a konyhaszagú lakásra elkísért az Üllői útra; három-négy szegény asszony üldögélt mindig egy szobában a megváltó jóslatra várakozván, míg odabent a férfias képű asszonyság nyolcvannyolc évig tartó boldogságról, útban levő vendégről, elmúló bánatról, új ismeretségről, szerencsét hozó találkozásokról hazudott a nőknek, és talán már minden tenyeret ismert Budapesten.)

"Most segíts meg, Mária! Ó, irgalmas Szűz Anya!" - mondta a gyors-segélyért való ima a szentképecske hátán. Szindbád áhítatosan elolvasta.

- Nekem való - mondta hittel, bizalommal, és az asszonyhajakat kiszórta a pénztárcájából.

- Minden jóra fordul ezután - lódította Margit, az imádott úrnő, akivel Szindbád egy hajó-úton ismerkedett meg. (Sokáig néztek egymás szemébe és a szemükkel elmondtak egymásnak jó előre mindent, míg a bécsi gőzhajó szorgalmasan zúgott a hullámok felett, mint egy jóravaló malom; néha csengettek, máskor elhallgatott a serényen lihegő gép, a kapitány hangosan kiáltott a rézcsőbe - hogy az utasok ne unatkozzanak.) Szindbád az imádott nő közelébe lépett:

- Ugye, magát Margitnak hívják?

- Igen. És a kisleányomért utazom a zárdába.

- Még nincs huszonhat esztendős...

- Januárban leszek.

- És arra gondol, hogy a falusi élet unalmas, hisz gyönyörű gőzhajók szelik a folyamokat és tengereket, valahol most reggelihez terítenek egy óceánjáró fedélzetén, míg a hajózenekar amerikai marsot fúj, a távol kékségében világvárosok aranyos tornyai, piros háztetői mutatkoznak...

- Valóban falusi nő vagyok, és sokszor vagyok egyedül, mikor is ábrándozok... A regény­könyvek már nem mulattatnak, mert magam szebbeket tudok elgondolni.

Szindbád helyeslőn bólintott.

- A regényolvasmányok a betegek, a lábtöröttek, a szenvedő nők részére valók. Az egészséges emberek maguk csinálják a regényeket. Ön az előbb szomorúnak látszott, asszonyom, midőn az érseki város kupolái feltűntek a Duna mentén. Valamely emlék fűzi a városhoz? - kérdé Szindbád, mert a falusi nőkkel mindig a régi novellák stílusában kezdte a beszélgetést, majd idővel éjjeli gyilkosságról, hamispénzverésről mesélt, az illavai fegyházról és parfőmökről, amelyek a paradicsomot, az első kedves hajának szagát, nász után a kis fejpárna illatát beszélte hozzájuk, de közben a teozófiát sem felejtette ki, és olykor sikerült meggyőzni hiszékeny nőket arról, hogy Nagy Lajos budai palotájában egy lovagi tornán vagy a zsidó öldöklések alatt Moszkvában már egyszer találkoztak, látták egymást, sőt szerelmesek voltak egymásba, midőn más név alatt, más testi hüvelyben éltek a földön.

- Nekem nincsenek még emlékeim - felelt az úrnő. - Eddig csak jó asszony voltam, a legjobb anya és leghűbb feleség, mint a gyászjelentésekre szokták írni. Néhány év óta az uram már nem szeret, és úgy érzem, hogy valami hiányzik a lelkemből, valamely érzés, valamely ábránd, egy hangot szeretnék hallani, amely a szívemet érintené... egy nevet szeretnék megtanulni, amelyet szeretettel, hittel, boldogsággal, reménységgel, az egész unalmas életet elfelejtő érzelemmel tudnék magamban elsóhajtani, mielőtt elfújnám esténkint a gyertyát...

- Mind így kezdik - dohogott Szindbád, mert helyesnek vélte, hogy olykor meg kell korholni a nőket.

- Én nem kezdem - sóhajtott az asszony. - Csak szomorú vagyok, hogy az én fülembe már nem fog hazudni többé senki édes szavakat, amelyekről tudjuk, hogy annyit sem érnek, mint a panorámában a klárisok, de mégis meghallgatjuk őket. Kérem, uram, hazudjon nekem; mondja el azt, amit már más, tán sok unatkozó asszonynak elmondott. Azt mondják, hogy minden férfiúnak van valamely betanult mondókája, amelyet legjobban tud, mint a színész szerepét, amelyben sikere volt. Tavaly, mikor erre utaztam a mostohaleánykámért, egy úr, akinek arcát és nevét már elfeledtem, azt hazudta nekem, hogy fiatalkorában hajófűtő volt egy Lloyd-gőzösön, mert ilyenformán évenként háromszor-négyszer eljutott New Yorkba, hogy reménytelenül szeretett nőjét egy-egy percre láthassa. A nők nagyon szeretik a férfiakat, akik szerelemből óriási ostobaságokat, vad bolondságokat elkövettek. Mondja el, uram, hogy mit tett ön, mikor igazán szerelmes volt? Hogyan szenvedett, vagy miképpen volt boldog? Úgy sincs egyéb tennivalónk a hajón. Beszélgetünk, meggyónjuk egymásnak titkainkat, aztán elválunk, és soha többé viszont nem látjuk egymást.

Szindbád bágyadtan bólintgatott a fejével. Nem volt barátja a nőknek, akik a megismerkedés­kor programot csináltak. Ő lélekvesztőn szeretett elindulni a barátnőivel az ismeretlen vízre, ha sötét fellegek tornyosultak is a látóhatáron, és a szél vészesen fütyült; nem lehet előre tudni, hogy melyikük vész el a tó hullámaiban, de azért menni, menni, nyitott szemmel a veszede­lembe.

- Asszonyom - felelte Szindbád rövid gondolkodás után -, mondhatnám önnek, hogy egy tucat nőt öltem meg, mert szerettem... Elmondhatnám, hogy a hegyek között, egy útszéli szent lábánál van elásva a fegyver, amellyel majd kivégzem magamat egy boldogtalan napon... Beszélhetnék arról, hogy nagyon boldog voltam, fecskefészekben laktam; reggel, midőn felébredtem, dalok jutottak az eszembe, és vidáman tudtam nevetni, hogy a cirkuszban a bohóc pirosra fösti az orrát, de egy napon kedvesem karjaim között meghalt, s azóta nem mosolyogtam... Kigondolhatnék az ön mulattatására egy nagyszabású életkalandot a hisztériás hercegnőről vagy az ártatlan hajadonról, aki első látásra belém szeretett... És én azt mondom önnek, hogy az asszonyok nagyon jók voltak hozzám, mert sohasem szerettek.

- Senki? - kérdezte felvillanó szemmel az asszony.

- Senki sem volt kíváncsi, hogy mit hordok a kabátom alatt, aranyat vagy sárból való szívet - felelt konokul Szindbád.

- Pedig nagyon érdekes ember lehet. És mondja, miért nem szerették a nők?

- Mert nem hazudtam nekik, mert nem mutattam érzelmemet még akkor sem, ha valóban szenved­tem. Összeszorítottam a fogam, ezt a szót, hogy szeretem - sohasem mondtam még nőnek.

Margit előbb hangosan nevetett e mulatságos dolgon, majd elgondolkozva nézett a Duna hullámaira. Hogy e szőke habok mit mondtak neki, azt még Szindbád sem tudhatta. Mintha a gondolatait folytatná:

- Holnapután visszatérek... Itt van egy város a parton, a fogadót benne "Arany Bárány"-nak hívják. Ha ott megvárna, ott megszállnék.

Szindbád szomorúan bólintott.

- Megvárom önt, asszonyom, bár tudom, hogy eddigi nyugalmas életét feldúlom; szenvedés és szomorúság, gyötrelem és álmatlan éjszakák várnak önre... Ha újra hazamegy falura, többé nem örvendez majd annak, hogy tehenei kövéren a buja fűtől, tejtől duzzadva jönnek meg a legelőről; midőn a gyermekét csókolja, s az én csókom jut az eszébe, s boldogtalan lesz; éjjel, ha fölébred a zivataros időjárásra, a villámok cikázása nem azt juttatja majd eszébe, hogy az időváltozás jót vagy rosszat tesz a termésnek, hanem arra gondol, hol bolyong az a férfi, akivel a dunai hajón megismerkedett.

Margit titkon megszorította Szindbád kezét. Hosszas, boldog kézszorítás volt ez.

- Arra gondolok, szenvedek, és nagyon boldog leszek. És hogy bizonyosan menjek oda, ahol maga engem vár, itt van e szentkép, a kis leányom szentképe, amely eddig megőrzött minden bajtól, minden rossztól. Fogadja el tőlem zálogul.

Szindbád elrejtette a képet.

Később, midőn az imádott asszony kiszállt a hajóról s lassan visszanézett, Szindbád fütyörészni kezdett.

- Van eszembe várni - gondolta magában. - Azoknak a szegény férfiaknak példáját nem követem, akik egész életüket ácsorgásokkal töltik ablakok alatt, kalaposboltok előtt és kis cukrászdákban.

Egy bécsi táncosnőt vett szemügyre, aki láthatólag meg volt elégedve felöltőjével.

- Valódi londoni... - dörmögte Szindbád a táncosnő közelében, és a kisasszony barátságosan mosolygott.

A jelzett időben Szindbádunk hol járt vajon e tágas földek-mezőkön, széles tengereken? Sehol sem járt, hanem az "Arany Bárány" fogadóban üldögélt, várt, az ablakokhoz lépett, kilépett a folyosóra az ajtón, és a közömbös portást többször megkérdezte, hogy a szenyóra - fekete hajú, fekete szemű, kócsagtollas - vajon megérkezett-e a vonattal, a gőzhajóval, a gyorsvonat­tal? A veresba­juszú portás egy utassal volt beszédbe merülve, aki negyven esztendeje látogatja a várost, és a halottakat is ismeri, akik a temetőben alusznak, s ezért rideg szolgálati hangon válaszolt mindig, hogy a hölgy nem érkezett meg idáig.

Később az utazó jókedvűen kinyitotta esernyőjét, és szélestalpú cipőjében nevetve nekivágott a városnak, sör- és pörköltszag áramlott a kapualjban. Szindbád meglehetősen elszontyolodva álldogált a portás üvegházikója előtt.

- Pedig bizonyosan ígérte, hogy a "Bárány"-nál fog megszállni - mormogta a hajós.

A fogadó portása bölcs nyugalommal lapozott a vendégek tintafoltos könyvében. A tekintély kedvéért csíptetőt helyezett az orrára.

- A nyolcas estére elutazik - szólt az álmos bérszolgához, majd becsapta a könyvet, és részvéttel Szindbádra nézett:

- Asszony vagy leány az illető dáma? - kérdezte fontoskodva.

- Magam sem tudom most már, a teremtésit! - káromkodott Szindbád.

A portás levette a szemüvegét, ásítást fojtott el:

- Nem érdemes, nagyságos uram... Becsületemre, még ha eljönne, akkor sem volna érdemes.

Szindbád ezután még néhányszor kinézett a Duna mentén, és bosszúsan gondolta magában, hogy ha találkozna a nővel, a csalfával, most majd tele hazudná a fejét, a szívét, hogy arról koldulna. "Ott követtem el a szamárságot, hogy szóhoz engedtem jutni - gondolta néha magában a kalandjáról -, és ő hazudta, amit nekem kellett volna mondani."

[1915]

Szindbád kísértet korában egy falusi temetőben töltött néhány esztendőt, mert a környékén egypár bűnt elkövetett, amelyért vezekelni kellett. A fejfák és szomorúfüzek ismerték még abból a korból, midőn a kisvárosi hölgyekkel a régi temetőben sétált karonfogva, mint az egy cserépben nőtt virágszárak, és serényen, folyamatosan, akadály nélkül hazudozva, mint egy szorgalmas vízimalom a nagy Dunán - az öreg molnár a fiatal menyecskék gömbölyű vállára segíti a liszteszsákot, egy szomorú legény a tetőn éjjelente furulyázni szokott a malomkerékbe kapaszkodott öngyilkosok hulláinak, a holdfényben hátát villogtatja a harcsa a folyamban, mint egy ezüstruhás középkori király, és a nádasban egy öreg vadkacsa azt mondja a másiknak emberi nyelven, hogy az éjszaka ismét megölte magát valaki szerelem miatt. És a régi temetőben, ahol a hajósunk szája vízimalom módjára őrölte a színes szavakat, hogy az aranyliszttel beszórja a nők lábanyomát, végül drágalátos selyemzsákba öntvén a lisztet, hogy a szegény nők vállát a meggörnyedésig megterhelje - a régi temetőben a szúette fejfák, esőverte, rozsdás szőrű, másvilági ebekhez hasonlatos sírkövek sohasem nyújtották ki a lábukat, hogy gáncsot vessenek a nőknek a továbbhaladásban - még a szomorúfüzek is a szél leányaira bízták gallyaikat, hogy azok elemeljék az útból a hideg, nedves leveleket, amelyek az öröm és végtelen bánat felé igyekvő nők meztelen nyakát kiábrándítóan megérinthetnék... "Csak menjetek" - dörmögték a vén csontok a föld alatt, és unottan nyújtóztak a koporsóban, míg Szindbád elszánt hazugságai már aranyharmattal hintették be messze-messze a vidéket, kéklő hegyláncokat és a kopár vasúti őrházat. Emmának hívták azt, akivel itt kegyetlenül elbánt, mint egy kiéhezett, veresszakállú illavai rab, alti húszévi fogság után szabadul, és alkonyattal az erdész­leánykával találkozik az erdőn.

Természetes dolog, hogy a kísértet ideje nagyrészét Emma sírhalmán töltötte. Itt üldögélt összegubbaszkodva, mint egy fázékony őszi varjú, az ujjával néha megkopogtatta a bezárt sírt, és zivataros éjszakákon panaszos üvöltése hangzott, mint a hajókürt:

- Ó, én nem tehetek arról, hogy a nők oly hiszékenyek! Miért szeretnek elhinni mindent, ami nekik kellemes, gyönyörűséges, hívságos? Nagyorrú és formátlan szájúak, hideg, érzéketlen, lelketlen szeműek és gonosz, kis hazuglelkűek: miért hitték, hogy ők valóban szeretetre méltóak? Ó, szegény nők, okuljatok gonosztetteimen, sohase adjátok meg magatokat hosszú és heves ostrom nélkül, és mossátok ki mindennap a szíveteket a felejtés és hitetlenség vizével; sohase gondoljatok többé a férfiúra, aki innen elment; és ne sírjatok magatokban, sötét szobában, mert a könnyek a leggyorsabb paripák, amelyek a temető felé ragadják a kocsit!

A kísértet éjszakánkint úgy üvöltözött, hogy a régi temetőt már nem merészelték fölkeresni a környékbeli szerelmesek, pedig nemzedékeken át megszokták a halott nagyanyák, hogy unokájuk sírdombjukon hallja az első, szívig zengő és a lélek ezüst-tükrét elhomályosító férfiszót. Szerelmi találkozója volt a régi temető úrnak és szegénynek - az árkon rejtett út vezetett át, amelyet mindenki ismert a városkában. Azonkívül itt aludtak, a temető árkában azok a kis lelkek, amelyek fészek­rabláskor, pihe és toll nélkül, vagy magzat korukban, mint a gyönyörűséges, nagyszerű élet száműzöttjei kerültek a régi temető árkába, csendesen aludtak a hó alatt, míg anyjuk lengő szoknyával lejtett a Trombitásnál, de nedves tavaszkor néha kis földi béka alakjában anyjuk lábára ugrottak, midőn az ismét átlépte a temető árkát...

A kósza kísértet kiáltozása elriasztott mindenkit a szerelem temetőjéből, senki sem olvasta furcsa szórakozottsággal a fejfákról, hogy az öregasszonyok mily rengeteg időt éltek, amíg a kezek egymásba fonódtak, mint ifjú jegenyék csúcsai a szélben, és a meleg, életteljes gondolatok úgy cikáztak, mint a villás fecskék... Csak a halott asszony nem mozdult odalent a sírban, mert öngyilkos halála miatt tilos volt neki a másvilági szerelmeskedés. Hiába sírta be Szindbád éjfélkor a lyukon, amelyet a bogarak ástak: "Mondd, ó, mondd, hogy lehettél olyan balga, hogy nékem hittél?"

Egy napon a halott asszony leánya jött látogatóba a sírdombhoz. Emma leányának látása úgy megrendítette a falevelek között alvó kísértetet, hogy megmozdult régen holtnak vélt szíve. A következő percben közölte a temetőőrrel, hogy halála napján kötött szerződés szerint halottaiból egyszer feltámadhat.

Az őr utánanézett a halotti szerződésnek, és néhány perc múlva a szomorúfüzek alatt egy barna, bánatos, bársonyruhás diák lépkedett Emma leánya felé, aki hervadt leveleket szedett a sírdombon.

Egy öreg denevér a cinteremben helyzetet változtatott nappali álmában, és így szólt a bagolyhoz:

- Az öngyilkos asszony leánya jár itt. Lenyelt egy aranygyűrűt, és a diák most felvágja a szívét, hogy megkeresse az aranygyűrűt, amelyet ő ajándékozott anyjának.

A bagoly így felelt:

- Úgy kell az embereknek. Miért gondolnak mindig a tegnapra! Az emberek egész élete azzal telik el, hogy arról fecsegnek, ami már egyszer úgyis megtörtént...

A diák ezalatt megismerkedett Emma leányával, és könnyűízű violaszagú szavakkal beszélt az anyáról, aki tán rémülten ült fel most koporsójában.

- Ó, az anyám! - felelte Emma leánya. - Éjjelente mindig az ágyam szélére ül, és úgy fénylik a haja, mint az ezüst betűk a koszorú fekete szalagjain. Pedig olyan barna volt, mint én, amikor meghalt.

- És kegyed boldog? - kérdezte Szindbád, mellőzvén a bevezető szavakat, mert estére hajlott már az idő.

- Okultam anyám példáján, a boldogságot messzire elkerülöm, a szívemet bezártam az ima­könyvem­be, és hála istennek, idáig még nem kellett imádkozni. Holott húszesztendős vagyok és tanítónő.

- Pedig a természet rendje... - kezdte Szindbád, de hirtelen elhallgatott, mintha elszégyellte volna magát a hallgatóan előrekönyöklő vén fejfák előtt, amelyek már sokszor hallották őt hasonló szavakat mondani.

- Én nagyon hosszú életet éltem - mondta borúsan -, sok könyvet olvashatnának rólam az ágyban fekvő beteg úriemberek hitetlen fejcsóválással, és a gyöngélkedő öreg hercegnő többször rászólna az ifjú felolvasónőre, hogy hallgasson el a gonosz történettel... És a gyermekeket zivataros téli éjszakákon nevemmel ijesztgetnék, ha tudnák, hogy ki voltam én... Ámde annyit mondhatok önnek, kisasszony, hogy a szerelem az egyetlen valami, amiért érdemes volt menni-menni, sírni-sírni, élni-élni... A tündöklő ékszerek, amelyek hajában ragyoghatnak, egykor más nők kebelén fognak villogni, színházat játszani - a finom selymek, amelyek testét födik, öregségére tán egy vidéki színkörben arra szolgálnak, hogy Masztiksz kisasszony megtörölje lakkcipőjét, mielőtt a házasságtörést elkövetné - a dalok, amelyeket a tó felett érzelmesen énekelt, elvesznek a hullámok­ban, és egy falánk süllő nyeli el a víz alatt a lápvirággá válott melódiát; - csak a szerelem marad meg... zengő, keserves, örökké nyugtalan emlékek... órák illata, amelyek emlékezetesek... Különös éjszakákon hallott baljóslatú hangok vagy az egész életemet elmondó sóhajtások... a szerelem, amely egykor úgy lépett-be a szívébe, mint egy hetyke kérőnásznagy pengő sarkantyúval, mint bánatosképű, félénk vándorlólegény, ez a szerelem örökké megmarad. Az emlékeket sohasem nyelik el a hullámok, a szél el nem ragadhatja... Az övé, egyedül az övé marad, amit szeretett, amiért boldogtalan volt, amit a vánkosába sírt, amiért meghalt... Én szeretem kegyedet.

A bagoly a cinteremben megint megszólalt:

- Az emberek folyton a múltról locsognak.

Ekkor már este volt, a hold benézett a fák alatt, mint egy inspekciós felügyelő, az Emma sírján a leányka egyszerre azon vette magát észre, hogy a deák eltűnt mellőle - hisz szabadsága lejárt -, a keze, amelyet előbb egy forró kéz hevített, hideg és üres; szomjas füle csak a szél zúgását hallja...

Az öngyilkos asszony halkan megszólalt a sírból, mint az eső a falevelek között:

- Menj haza, és tedd azt, amit Szindbád tanácsolt, mert neki igaza van.

[1915]

Majd falura megyünk, amint kitavaszodik - mondta Bánatváriné, amíg a téli alkonyatban Szindbád­dal karonfogva sétálgatott a Kalap utcában. - Jó lovaink vannak, címeres hintók, hű cselédeink és szép úri házunk, mert hisz ami az enyém, az a tied.

Szindbád boldogan kapaszkodott az özvegyasszony karjába:

- Már régóta vágyom, hogy falusi földesuraság legyek. Gyorsan pergő kocsin bejárni a környéket, megtanulni a nép nyelvét, és a hűvös reggelektől dércsípte arccal várni a személyvonatot egy őrház előtt, a székvárosban hetivásár van, egy pohár sörre, egy kis politikára, egy kis traccsra elmegy az ember az úri kaszinóba. Be szép lehet a gondtalan élet, a mély, nyugalmas alvás, a lassú, uszály módjára úszó álom és a friss ébredés a nap első sugaraival!

- Elviszlek magammal - rebegte megindultan Bánatváriné. - Majd meglátod, hogy kezet csókolnak ott nekem az öreg asszonyságok. Minden gyereknek keresztanyja vagyok, és a férfiak még emlékeznek rá, hogy a forradalomban a nagyapám vezette őket egy kis vörös sapkában. A méhesben kedvedre álmodozhatsz, és délután eljön Samu bácsi egy kis kártyára, egy kis tréfálkozásra. Vagy Grózingernél a kugliparti áll, és vagyoni viszonyaink megengedik, hogy mindennap elveszíthessél egy hordó sert a falusi honoráciorok mulattatására. Különösen a fukar jegyzőre vigyázz, Szindbád, naponkint megkínáld szivarral a garasoskodó férfiút, a tanítónknak hangját dicsérd, a papné majorságát magasztald, Futraynak pikáns adomákkal szolgálj, és a B.-kisasszonyoknak arról beszélj, hogy anyjukkal táncoltál a redut-bálon, nagy férfibolond volt szegény...

- Mindenben megfogadom tanácsodat, őrangyalom - válaszolt állhatatosan Szindbád, a hajótöröttek kimondhatatlan hálájával, mert éjjelenként még bujdosó zokogás csuklott az álmában egy nő miatt, aki gonoszul viselte magát. Az utcán hirtelen megállott lehajtott fővel, az út közepén nem figyelt a vágtató kocsikra, és a kirakatok előtt ácsorgott, anélkül, hogy bármit is látott volna a kiállított portékákból. Utcákba került, amelyekben sohasem járt azelőtt, és az idegen házak között szívesen eltévedt, ismeretlen, messzi nagy városba képzelte magát, ahol céltalanul kóborol, míg a szállodában felbontatlan levelek várják. És a nő nevét sem merte már kimondani a fizikai fájdalom miatt, amelyet e névnek említése okozott, a torkától a térdéig rohant át testén az áradat, hőemelkedést mutatott a hóna alá dugott műszer, midőn néha elővette az ő arcképét, jóleső bánattal hajtotta két karjára a fejét, midőn egyedül volt. "Milyen jó volt őt szeretni!" írta egy papiros szeletre, amelyet a hídról a Dunába dobott. És a dereka kiegyenesedett, a szeme fölvillant, ostoba izgatottság hajtotta meg a szíve kerekét, mint a fűrészelő-játékot egy szél-lendülés a háztetőn, ha valakit valahol látott hátulról, akinek a járása az ő járásához hasonlított. F. Ez volt már a nő neve, a többi betűre nézve esküt tett Bánatváriné kezeihez, hogy sohasem mondja ki. F. A katonák sapkagombjában és a boltosok cégérén minden F betűt külön-külön megnézett Szindbád. A cukrászok és divatkereskedők F betűje hajlékony derekát hozta emlékezetébe, és a nő karcsú, sokszor mutogatott lába játszott őfelsége monogramjában a királyi lak tulipánjaiban, melyet ez idő tájt a főkertész F. J. alakjában ültet a főerkély környékén. "Bizonyosan öngyilkos leszek falun" - gondolta magában Szindbád, amíg Bánatváriné anyáskodó meggyőződéssel vezette karjánál fogva a belvárosi utcákban.

És már a napokat számlálták, amikor elhagyják a fővárost, a "csúf embereket, akik irigyelik boldogságunkat" - mondta Bánatváriné. A babonás tárgyakat, amelyekkel életében körülvette magát: halovány arcú, frakkos, fodros hajzatú férfiak elefántcsontra festve, akikbe szerelmes lett volna Bánatváriné, ha véletlenül abban a korban születik, mikor a képecskéket festették, és e könyvek az éjjeliszekrényről az utazó táskába kerültek, Petőfi együtt utazott Benedek Aladárral, mert Benedek Aladár versei óta nem olvasott költeményt az úrnő, a nagy egyiptomi álmoskönyv és Gondolatok a Karthauziból, valamint a Kártyajátékok könyve (amelyre faluhelyen szükség van, midőn a játéknál fölhevült honoráciorok az asztal lapját verdesik) és egy csontkoponya együtt teszik meg az utat.

- A pisztolyomat sem felejtem itthon - mormogta a hervatag, drága, ábrándos nők hangján Bánatváriné. - Utolsó szerelmem ön, Szindbád, azután már nem érdemes élni, ha elhagyott.

Szindbád, aki zsebre dugott kézzel nézte az útikészülődést, mintha semmi köze sem volna a tátongó nagy kofferekhez, amelyeken a világvárosok szállodáinak cédulái piroslottak, arra gondolt, estve majd magához veszi Bánatváriné pisztolyát, és többé nem megy haza a falusi házba.

Egy ronggyá szakadozott levelet aranydobozban megtekintett, mielőtt a ládába jutott volna.

- Az a férfi írta búcsúzóul, aki legjobban szeretett - suttogta Bánatváriné, és keresztet vetett.

- Majd falun elolvassuk - dörmögte Szindbád.

Különös tükrök - amelyekben egykor, valahol, valamerre nagyon szép volt a ház úrnője -, csipkék, kalaptollak és varrótűk, amelyek a nőket mindenhová elkísérik - különböző gyűrűk, amelyeket egy babonás asszony összegyűjt az élet folyamán, betegség, szemverés, vízbe­fulladás, mindenféle szerencsétlenség, reménytelen szerelem és álmatlan éjszaka ellen való gyűrűk selyemfonálra fűzve, gombok, kabátra, ruhára való változatos gombok és ollócskák, amelyeknek csaknem nevük volt, egy húsz év előtt elkezdett oltárterítő hímzése, amelyet nyaranta folytatni szokás, Gróf Monte Christo története, és egy kis ezüstkulacs tea vagy forrásvíz számára: mind a ládákba vándoroltak. Bánatvárinénak mindegyikhez volt egy kedves szava, kedves emléke, de Szindbádról sem felejtkezett meg:

- Majd elmegyünk egyszer a kis lengyel fürdőhelyre, ahol e Mária-szobrocskát faragta számomra egy beteg úri ember a nyár folyamán... S egyáltalában beutazzuk az egész világot, mint első férjemmel, aki szenvedélyes utazó volt; Svájcban, Olaszországban a hotelportásokat keresztnevü­kön szólította, minden városban tudta a legjobb korcsmát és a divatot és a tájszólást... Elszöktetem, Szindbád, a gyönyörű, gazdag életbe.

Szindbád mosolyogva bólingatott, s arra gondolt, vajon tudja-e F., hogy talán örökre elhagyja most a fővárost?

- Két nyári hónapot falun töltünk, kibeszélgetem magam a hársfáinkkal, a barmainkkal, lovainkkal, macskáinkkal, Szindbád - folytatta álmodozva az asszony -, mert én szentimentális nő vagyok. A háztetőn van egy kémény, amely csak akkor duruzsol, szinte beszélget, ha az éjszakát én a tető alatt töltöm. Van egy elvadult macskánk, amely az erdőben kalandozik vad társaival, de érkezésemet megérzi, és visszatér a házhoz. Szomorú, öreg lova nagyapámnak nyugtalankodva emelgeti a fejét, midőn a vonat, amely engemet hoz, fütyül az állomáson, és a vénasszonyok, cselédasszonyok hosszúakat, furcsákat, alig megfejthető dolgokat álmodnak a tiszteletemre, amely álmok megmagya­rázása az én hivatásom. A régen lezárt szobák napfényben úsznak, megifjodnak a poros tükrök, amelyekben csupán a kísértet nézegeti magát távollétemben... A beteg fákat meggyógyítom, és megismer a fecske az ereszen. Jó lesz, Szindbád?

Szindbád lelkesen bólintott:

- Minden nagyon jó lesz - sóhajtott végtelen megadással, mintha már látná magát egy folyóban úszni, fénytelen szemmel a napba bámulni, a halak megszólongatják, és a legutolsó divatról tudakozódnak. Hát valóban vége volna azon gyönyörűséges, nagyszerű életnek, amelyet F. oldalán élt? Falusi gavallér leend mától kezdve egy kedves, ábrándos, régi hangjegyfüzet hangú, babonás asszonyság oldalán, aki azonban korántsem tud úgy kancsalítani a szemével, mint az a régi, nőstény hangú, a bugyborékoló nevetésű, aki az élet csendes szépségei helyett a halálra, az elzüllésre, a megsemmi­sülésre hívta fel Szindbád figyelmét; táncolni a végkimerülé­sig az élet báljában, és az álorcás vendégeknek hazudni, csalni, lopni, öreg embereket a sarokba szorítani, fiatal, tapasztalatlanokat félrevezetni, mindig hazudni, és otthon, egyedül mindig sírni...

- Van egy kis templomunk, amelynek alapítványt hagyományoztam a végrendeletemben, ahol eddig mindenki megtanult imádkozni. Ne felejtse el, Szindbád, az alapítványt, hisz midőn magával megismerkedtem, új végrendeletet csináltam... Minden a magáé, pedig szép vagyonom van.

Szindbád elfordította a fejét, s arra gondolt, hogy mily jó volna ezt a bizonyos vagyont ama másiknak ajándékozni, egy levélborítékban a kezébe csúsztatni, és elszaladni...

-. Szegény nagyatyám sírját majd együtt meglátogatjuk - szólott Bánatváriné a ládán ülve. - Ugye, maga is szereti az öreg urat? Mily kedves, finom arca van a róla maradt képeken! És hogy szeretett engem, mindent megbocsátott, és a hajamat sohasem húzta meg, hanem mindig simogatta.

- Szeretem az öreg urat - rebegte Szindbád, és fulladást érzett a torkában - Mindjárt visszajövök.

Csendesen kisompolygott a szobából. Az ajtóból félénken visszanézett. Bánatváriné utazó köpe­nyegében, fátyolos kis kalapjában, tágra nyitott, rémült tekintettel állott a szoba közepén, a karja félig felemelkedve, mintha valamely angyalnak a kezét keresné a magasban... Az orra elpirult, mint a gyermekeké sírás közben, és furcsa, zokogó hang tört fel a melléből.

Szindbád lefutott a lépcsőn. Az utcán bolond módjára hangosan kacagni kezdett... Az emberek elől egy sötét kapu alá menekült, a homlokát a falnak támasztotta, és hangosan, sokszor mondta:

- Fáni!

[1915]

Budán, egy éjszaka egy téren, a lámpás alatt megtalálta Fánit.

Mélyen lefátyolozott arccal, ezerforintos ruhában, a márkizek napernyőjével kezében, lehajtott fejjel, céltalanul ment. Egy szelíd képű, szőkés bajuszú rendőr lépkedett mellette, és halkan, tiszteletteljesen beszélt az asszonyhoz:

- Nézze, nagysága, ne tegye azt... Mindenki megbánta, aki eddig öngyilkosságot kísérlett meg. A halászok úgyis kifogják, partra húzzák, másnap megírják az újságba, és a szegény, ártatlan rokonok szégyenkeznek. Nagyságos asszony, kérem, jöjjön velem, majd én hazáig elkísérem, tiszteletteljes távolságból.

Fáni, mintha nem is hallotta volna az őrszem szavait, a földre szegezett tekintettel ment, talán a Dunát kereste, talán a vasúti töltést, vagy talán nem is gondolt a halálra.

Szindbád megérintette az asszony karját:

- Fáni, hová megy?

Az asszony megriadva emelte a fejét, aztán hangosan, furcsán, bolondosan nevetni kezdett.

- Tudtam, hogy megtalálom! - mondta az asszonyok fanatikus hitével. - Íme, férjem, barátom, szeretőm - fordult a rendőr felé, és oly hangosan beszélt, hogy a csendes téren megrezzentek a régen alvó ablakok. - Most már nyugodtan a sorsomra bízhat, biztos úr. Nem megyek a Dunába.

A rendőr titkon integetett Szindbádnak, hogy jó lesz vigyázni a hölgyre, mert valami nincsen rendben, aztán sokáig nézett a karonfogva tovasiető pár után.

- Hogy kerültél éjnek idején az utcára? - kérdezte Szindbád, midőn a harmadik utcába értek.

Az asszony erősen kapaszkodott a férfi karjába, mintha attól félne, hogy újra elveszíti.

- Nem... - mondta a gondolatainak -, félreértés volt minden, mi többé nem hagyjuk el egymást. Ugye, soha többé nem válunk el!

A könnyei bőségesen omlottak, mint a vetésre a meleg eső. Szinte zenéjük volt e könnyeknek, mint néha hallja az ember magános házban a hajnali esőt muzsikálni, amelytől fénybe és ifjúságba öltöznek napszálltakor a fák, bokrok, háztetők.

- Sohasem hagyjuk el egymást - felelt Szindbád. - Én mindig rád gondoltam.

- És én? - nevetett az asszony. - Az arcképedet néztem, néztem, a térdemre ültettelek, mintha a gyermekem volnál, és beszéltem hozzád, játszadoztam veled, nevettem és sírtam, mint egykor, midőn halott fiacskám az első telet töltötte a hideg temetőn. Ugye, a temetőben voltál már te is, és onnan jöttél vissza, mert nagyon hívtalak?

- Messzi úton voltam - felelt csendesen Szindbád. - Néha úgy éreztem, hogy sohasem térek többé vissza.

- Lásd, én tudtam, hogy visszajössz - nevetett az asszony, és felemelte a fejét, mint egy kis madár -, a párnáim mondták éjszaka, a fák zúgták az ablakom alatt, és az imádságaim, amelyek elhagyták ajkamat... És ma estve, midőn egyedül voltam odahaza, és céltalanul, összefont kézzel jártam fel s alá a lakásomban, halott szüleim arcképe előtt megállottam, és szentanyám a képről egyszerre megszólalt, olyan érthetően, hogy talán más is hallotta volna, ha a szobában tartózkodik. Azt mondta: "Ma látni fogod őt!"

Leborultam, és sírtam anyám képe előtt. Mikor mindenki elhagyott, mikor nagyon szomorú voltam, mikor azt hittem, hogy már vége az életemnek, a kacagásomnak, a szerelmemnek, a szépségemnek: az anyám kinyújtotta felém a kezét. "Ma látni fogod őt!" - csengett a hang, a szívemben orgonák nyíltak, mint falusi templomokban a szentek lábainál. Elhatároztam, hogy felveszem a legszebbik ruhámat.

A legszebbet, a legdrágábbat akkor varrattam, amikor veled megismerkedtem. Nagyon-nagyon akartam tetszeni. Azt óhajtottam, hogy én legyek a legszebb, akit látsz, a legfinomabb, legkívánatosabb... A szobaleányom távol volt, egyedül és ügyesen öltözködtem, végtelen örömet okozott, midőn egy gombostűvel megszúrtam az ujjamat... A vérem kibuggyant, és boldog lettem volna, ha akkor elvérzek, meghalok, midőn érted, neked öltözködtem.

- Gyermekség - dohogott Szindbád, de tagadhatatlanul jólesett neki, hogy ily bolondokat gondolt az asszony.

- És mikor felöltöztem, mikor tükreim megmutatták, hogy nincs rajtam semmi kifogásolni való, szökve, loppal elhagytam a házunkat. Lehet, hogy többé már vissza sem jövök - ha nem talállak, ha nem beszélhetek veled, ha nem mondod, hogy éljek tovább a kedvedért, a szívedért, a gyönyörű­ségedért, a szerelmedért... Ha nem lelem fel a hangodban a reggeli falevelek illatát, a kezed szorításában az álom ölelését és a szemedben a fényt, amely a kelő napé, amint fénylő, fehér kócsagmadarakat küld előre a borongós felhők közé, míg alant hidegen, szigorúan hullámzik az éjszakai tó.

Elindultam, mintha tudnám az utat hozzád. Mentem az alkonyati utcán öntudatlanul, mint az idő tájt, midőn gyermekem meghalt, és a robogó kocsik alól rángattak ki jószívű járókelők. A lépésemet szinte láttam, mintha önmagamat követném a leereszkedő estében, s kíváncsian kérdezik, vajon hová megy lehajtott fejjel ez a szegény asszonyság? Egy boltkirakatból egy felhevült arcú, színházi páholyok lámpásainak tüzében fénylő szemű úrhölgy nézett velem farkasszemet... Hisz már nyár van, a nagyoperát bezárták, hová megy estélyi toalettben az idegen nő?

Bocsáss meg, Szindbád, hogy külsőségekről ennyit beszélek, mi nők, a legokosabbak és leg­ostobábbak, egyformák vagyunk toalett dolgában. Ó, hogy szégyellem, hogy a kalaptollaimra is volt gondom, midőn a szívemben összeomlani vagy feltámadni készült egész gyönyörű életem, ifjúságom, nőiességem, célom, reménységem, midőn elindultam, hogy bárhol, bármerre feltaláljalak.

Ismeretlen utcákon mentem végig, sohasem látott házak állták utamat, különös szagok csapták meg az arcomat, és furcsa nők ténferegtek el mellettem görbe, gonosz tekintettel.

Valamely ösztön a Duna felé vitt, és szinte megkönnyebbültem, midőn megtaláltam a hidat, csöndesen, természetszerűleg áthaladtam a hídon, és nem gondoltam semmire, semmire... Sem arra, ami most jut az eszembe, hogy idegen férfiak megszólítanak - az embert nem szólítja meg senki, ha tisztességesen viselkedik -, vagy megtámadnak útonállók, mint az újságban olvashatni - átnyújtom ékszereimet, és bizonyos, hogy engednek tovább menni.

Meddig mentem-mendegéltem? Már nem emlékezem arra, hogy mikor indultam, az idő csendesen összezavarodik, mint a homok. Egy zöld kerítéses kiskorcsmát láttam valahol, ahol az udvaron cölöpön lámpás égett, mint a rémregényekben, és sötét arcú férfiak összehajoltak egy sarokban, és reám mutattak... Nem féltem, nem remegtem, csak valami ostoba szégyen­érzet tartott lenyűgözve, hogy ne lépjek be a korcsmába, s pohár sört igyak, mint a kocsisok... Talán azt gondoltam, hogy a magányos nőt nem szolgálják ki szívesen e helyen, s nehéz szívvel tovább mentem.

Egyszerre megszólalt mellettem valaki. Halkan, köhintve vezette be mondanivalóját. A rendőr volt, arra kért, hogy mondjak le az öngyilkosságról, még boldog lehetek életemben... "Boldog, boldog, boldog!" - ujjongott a szívem, mert már éreztem, hogy közeledsz felém, valahol hallatszanak a lépteid, amelyeket annyit hallottam csendes éjjeleken az ablakaim alatt; nyílt, bátor tekinteted kiválik a sötétségből, és választékos hangon megszólalsz...

Szindbád talán még sohasem figyelt úgy nőre, mint Fáni szavaira. A fekete hajú, sötét szemű, virágszál lábú asszony másfél esztendő óta töltötte el a szívét és életét. És másfél esztendő alatt mindig hazugságon szerette volna csípni. Érezte, hogy valahol, valamerre nem mond igazat Fáni, csak azt nem tudta, hol végződik az igazság rétje szavaiban, s merre kezdődnek a hazugság színes mezőségei. "Ah, hisz a nők mindig hazudnak" - gondolta, midőn könnytől ázott csókokkal arcán, a hajában az asszony finom ujjainak érintésével, a bajuszán a parfőmmel hazafelé ballagott. A lámpaoszlopokba karolt, és merően bámult maga elé. Hol hazudott Fáni?

A főutcai templomnál haladtak el.

- Megesküdjek itt a templom küszöbén, hogy többé sohasem hagylak el? - kérdezte Szindbád, és erősen a nő szemébe nézett.

- Én tudom, hogy te már nem fogsz elhagyni engem - felelte furcsa bizalommal az asszony, és mosolyogva nézett Szindbádra. Ma éjjel meghalunk együtt.

- Meghalunk - ismételte Szindbád gépiesen.

- Mikor nagyon szerettél, mikor mindened én voltam, mikor a lábaimnál térdeltél, és reggeltől estig együtt sírtunk vagy nevettünk vagy mentünk, s egymás kezét fogtuk, mikor tudtuk a gondolatainkat, és boldogan néztünk egymásra, meg nem unt szerelemmel... mikor az életünk úgy múlott el, mint a madarak élete... sohasem hallott kedves szavakat találtunk ki egymás boldogítására... csókokat váltottunk, amelyeknek sohasem volt végük... és mikor a legközönségesebben viselkedtünk, azt hittük, hogy mi vagyunk a kiválasztottak, az egyetlen szerelmesek, Istennek gyermekei, a napból, holdból való lelkek: akkor azt ígérted nekem, hogy majd együtt halunk meg.

- Meghaljunk? - kérdezte Szindbád, mintegy önmagától. - Én ismerem a halált. Nőknek való.

- Jer hozzám. A háznépet elküldtem hazulról, és majd elbúcsúzom anyám arcképétől. Csöndesen, meggondolva megölsz, hogy lássalak az utolsó percig, a szemem lezárásáig, hogy a homlokomon érezzem az ajkad, hogy a kezed fogja a kezem, midőn elindulunk a nagy útra... Tudom bizonyosan, hogy utánam jössz, nem hagysz egyedül a nagy ismeretlenségben...

- Utánad megyek - rebegte Szindbád.

- Ha élve maradnánk, megint elválnánk egyszer, sírnánk, zokognánk egymás után, mérhetetle­nül szenvednénk, és ki tudja, hogy találkoznánk-e újra olyan szerelemben, amelyet megérdemlünk.

A férfi lehajtotta a fejét.

- Szerelem - sóhajtotta, mint egy fáradt kártyás, midőn hajnalban mindenből kifosztva hazafelé ballag.

- Meghalunk, Szindbád. Együtt, boldogan, drága érzelemmel a szívünkben. Mindegy, hogy reggel felkel a nap. Mi már nem vagyunk kíváncsiak a hajnalra.

- Pedig hajnalodik.

Az asszony megrázkódott. A Duna felett szürke fátyolukat húzták a másvilágról hazatérő leányok. Egy sirály, mint egy kósza lélek, amely az éjjel haldokló gyónását hallgatta, elkeseredve repült Pest felé.

- Hajnalodik - mondta szomorúan az asszony -, és nappal már nem tudok többé meghalni. A tejes jön, s az uram megérkezik az első vonattal, a cseléd felkelt a piac miatt, a posta meghívót hoz barátnőmhöz, nyáron a zöldbe költözünk, és délután a kórházba megyek beteg öcsém látogatására. Majd máskor, Szindbád... Ha egyszer újra találkozunk egy éjszakán...

Fáni kocsiba szállott, és lemondással intett búcsút Szindbádnak.

A kocsi lassan eltűnt egy utcakanyarulatnál. Szindbád nagyot lélegzett.

- Istenem - gondolta -, Bánatváriné még mindig az utazó-ládán ül, s engem visszavár.

Sietni kezdett, s lihegve, izzadt homlokkal futott fel a Kalap utcai házba a lépcsőn.

Az asszony valóban az utazó-kosáron ült.

- Tudtam, hogy visszajössz hozzám -. mondta egyszerűen.

Szindbád a kanapéra dőlt, s elalvás előtt csendes mosollyal gondolt arra, hogy a nők milyen biztosak a dolgukban.

[1915]

Szindbád - e régi szép név viselője, amint nagyanyáink korában Magyarországon az Ezeregyéjszakában olvasták - ábrándokba merülve utazott egy állomás felé, ahol egy hölgy várta.

Szindbád kölnivízzel törölgette arcáról a kormot, friss kendőt tett zsebébe, kiöblítette a száját, és megnézte a virágokat a selyempapírosban, amelyeket Pestről hozott - pedig még órajárásnyira gurult a vonat a kis állomástól. Lefeküdt meg felkelt, szórakozottan számlálgatta az elmaradozó nyárfákat, s arra gondolt, hogy vajon érdemes volt a hosszú utat megtenni, mert Rozina félt az egerektől?

Rozina, az aranymívesné, miután télen és tavasszal Szindbád karjába kapaszkodva bejárta Pest környékét, rejtett utakon Budán, amelyeket csak szerelmesek ismernek, csókolóztak, és a színház­ban a páholy hátterében komolyan, összefont karral állongott Szindbád, Rozina a forró nyári hónapok elől falusi házba vonult, ahol nagyanyja, egy forradalombeli asszonyság régi arcképekről törölgette a port és pókhálót.

- A csöndes életben majd megnyugszom, és sikerül elfelejtenem önt - mondta Rozina, midőn búcsúzóul három mérföldet sétáltak a budai hegyek között. (Szindbád földre szegzett fejjel a cipője orrát nézte a hosszú délutánon, és szívében remegve kérdezte: "elhágy, csakugyan elhágy?" Azt hitte e percekben, hogy életét viszi magával Rozina, míg az aranymívesné elutazása után csodálatosan megnyugodott, fellélegzett, mintha fogságból szabadult volna. "Táncosnőt keresek, aki ezentúl a szeretőm lesz" - gondolta magában, mikor Rozina váratlanul sürgős levelet irt: "könyörgöm, hogy azonnal jöjjön, nem tudok aludni az egerektől". Szindbád gondolkozás nélkül útra kelt.)

Az állomás mellett kis kert volt - mintha az állomásfőnöknék Magyarországon mind a fuksziát választották volna kedvenc virágjokul - és a kert végében napernyője alatt, mint egy német képes­lapból való illusztráció, Rozina állott. Szindbád mind a két kezét megcsókolta az asszonynak, meghatott, értelmetlen szavakat mormolt, és imádattal szemlélte a három szeplőcskét, amelyet a falusi nap küldött az asszony arcára.

- Tehát még szeret? - kérdezte Szindbád életbevágó fontossággal.

- Lehet is magát elfelejteni - felelt Rozina, mire Szindbád karjába kapaszkodva, a falu felé ballagott.

Szindbád azt gondolta magában, hogy akkor sem lehetne bátrabb, biztonságosabb az asszony, ha ő most törvényes férje volna, hosszú utazásból tér meg, a falusi nyárfák a nagyanyai birtokon ismerősen bólogatnak feléje, és a kuvaszok a lába elé hemperegnek. Az almafák a kertekben Rozina fehér lábát látják, amint mezítláb sétál a harmatos füvön. A diófára kifeszített nyugvóágy alatt a fűből kibújt egy kandi kis sárga virág, amely alantról Rozinát lesi. Rigó ül a falevelek között, és azt szeretné eltalálni, mire gondol félig lehunyt szemmel az asszony.

- Itthon vagyunk - mondta Rozina egy régi urasági ház előtt, ahol az udvaron egy vén, molyette hajdú-kabát lógott egy ágasfán.

- Szeretem a régi házakat, éjjel a falakból megszólalnak az elhunyt lakosok, mert a hangjuk itt maradt.

Rozina sóhajtott:

- A házat valóban még dédapám építette. Sok dió terem ezen a vidéken, s az egerek elszaporodtak. Senki sem tudja felállítani az egérfogókat. Önre gondoltam, Szindbád, ön olyan ügyes ember, hogy mindenhez ért.

Szindbád bizonyos önérzettel válaszolt:

- Gyermekkoromban meglehetős ügyes voltam.

(Ugyan ki nem volt már orvos, betegápoló, asztalos, csizmadia, szerelő, ha szíve hölgye így kívánta? A férfiak, a szerelmesek mindmegannyian hősi kalandokról álmodozó gyermekek. Szerelmük kedvéért éppen olyan ünnepélyességgel verik be a szeget a falba, mint birokra kelnek a medvével.)

Szindbád ledobta a kabátját.

- Hol vannak azok az egérfogók? - szólt nekigyürkőzve.

- Vajon jók lesznek-e? - kérdezte aggodalmasan Rozina, midőn a drótból és fából való kis fogdákat előkerítette.

A forradalombeli öregasszonyság vastag botra támaszkodva állott a verandán, és kerek szemüvege mellől nézte Szindbádot, amint a szerkezetekkel foglalkozott.

- Csinos honvéd - súgta az unokájának.

A hold feljött a messzi erdőség felett, és a nagymama, miután mankóját többször utána dobta az ügyetlen szobaleánynak, dörmögve, sóhajtozva aludni ment.

- Vigyázz, hogy e honvéd meg ne szökjön a háztól - figyelmeztette halk hangon Rozinát.

A hold a veranda vadszőlő levelei között Rozina arcába világított. Fehér volt és ábrándos, mint a színésznőké, midőn a kulisszák mögül az ügyelő a lámpát irányozza. Szindbád elragadtatással nézte az asszony holdfényes arcát, mert csak késő öregségében tudta meg, hogy a nők mindig látják a saját arcukat egy láthatatlan tükörben. És visszafojtott, halk szavakkal, amelyekben a nemes érzelem úgy csengett, mint a folyó felett egy távoli kis harang szava, arról beszélt Rozinának, hogy már gyermekkora óta keresi ezt az arcot... Ifjú kora álmaiban, midőn a tanulóasztal lámpáját eloltotta, tündökölve ragyogott fel e női arc. Utazásaiban, céltalan bolyongásaiban ez az arc hívogatta, csalta maga után. Ez az arc, amellyel született, és már a bölcsőben ott ragyogott a lelkében, míg végre, férfi korában az Aranykéz utcában egyszer megpillantotta egy erkélyen.

- Szenyóra - mondá mély elkomolyodással Szindbád -, én már többé nem tudnék maga nélkül élni.

Rozina viszonozta Szindbád kézszorítását.

- Beszéljen - sóhajtotta halkan. - A szavai úgy repkednek a fejem körül, mint láthatatlan madarak csodálatos éneklése.

A fejét féloldalra hajtotta, mintha a hold útját követte volna. Fekete szemét olykor csodálkozva felnyitotta, mintha nem tudná, hová került. Erősen a férfi karjába kapaszkodott, és sírós hangon szólott:

- Nekem senkim sincs, csak maga... Ha te is elhagynál, Szindbád, árva volnék, Beszélj hozzám szépen, gyöngéden. Mintha igazán szeretnél.

Szindbád egy felhőbe nézett, amely a hold előtt úszott, és meg volt győződve, hogy a jáspisszínű vitorlákra voltak írva azok a szavak, amelyek most eszébe jutottak... szerelem... szerelem...

Az asszony megremegett, talpra állott, és a kezével a sötétbe mutatott:

- Egér! - mormogta iszonyodva.

Halálos sápadt lett, a keze remegett, és kétségbeesetten zokogott.

- Egér! - ismételte borzadva.

Szindbád hősiesen mosolygott, gyertyát gyújtott, és az első egérfogót, amely már elvégezte a dolgát, zsákmányával együtt az udvarra vetette.

- Ördög - kiáltotta az asszony dühtől remegve -, hát azt akarja, hogy most már az udvarra se tehessem a lábam! Undorodom, irtózom az egerektől.

Szindbád bágyadtan mosolygott.

- Kis egér - dörmögte.

- Menjen, nem akarom látni. Egeret ölt, gyilkos - fuldokolta az asszony. - Megvetem, nem szeretem. Ne nyúljon hozzám többé a kezével. Takarodjon.

- Kis egér - ismételte Szindbád, miután könnyedén megsértődött, mint általában a szerelmesek - kalapját, köpenyegét vette, és a ház előtt egy darabig várta, hogy szíve hölgye visszaszólítja. A ház csendes volt. És Szindbád most már jogos szomorúsággal ballagott az állomás felé, hogy az éjszakai személyvonattal elutazzon. - És később, kísértet-korában nagyon haragudott az egerekre.

[1915]

- Május végén, 1916-ban a szerelmi féltékenység revolvert nyomott egy komoly, meggondolt férfiú kezébe, hogy nejét, a Télikert primadonnáját megbosszulja. A cél a Korpaközpont hivatalnoka volt, akiből a golyóbisokat már ki is szedte H. professzor. Történt a dráma Rákosszentmihályon, egy nyárilakban. És most mondd, kedves Szindbád, aki annyiszor keresztül-kasul utaztad a világot, és az emberi szívek, szenvedélyek labirintusában sokáig bolyongtál, voltál nők lovagja és nők barátja, mindent megtanultál, amit életnek neveznek, kinek van igaza e történetben, a Bajazzo históriájában és a régmúlt francia színművek felújításában, a féltékenységben, a nő imádatában, régies megbecsü­lésében, oltárra való állításában, akiért egyik férfiú hajlandó volna megölni a másik férfiút, mint az őskorban vagy a nyolcvanas években: meddig tart még az idő és divat, hogy a nők okot és alkalmat adnak a pisztoly előhúzásához; mikor okosodnak meg végre a szegény, szentimentális férfiak?

Szindbád, a hajós, kérdésemet meghallgatva, fehér fürtjeire hívta fel a figyelmemet...

- A "Szentek életében" járatos vagyok, ám a színésznők viselt dolgait már régen elfelejtettem. Remete-rák életmódját választottam, Budára járok a Vadgalambhoz, ha valamelyik régi nőismerő­söm névnapját észreveszem a kalendáriumban. Hagyj békén a színésznőkkel. Nem szeretek mindenféle apró-cseprő női dologért felkelni a kanapéról.

Én azonban tovább kérleltem Szindbádot, mint az ifjú hírlapírók és költők egykori barátját, regénykönyvek hősét, a szép élet rokkantját, az ifjúság megrontóját és tapasztalt férfiút, aki dalárdista is volt régebbi években a színésznők ablaka alatt. Szindbád végre megfordult a kanapén, és pókhálós szemét felém fordította:

- Tagadhatatlan - kezdte -, hogy a színésznők érdekes és kedves lények. Ismertem parfőmjüket, rizsporukat és bolondos kis szívüket; kendőzött arcukat és rejtély nélküli lelküket; ideges, táncos lábukat és halálos hiúságukat; természetes nőiességüket és rafinált fogásaikat; púderjaik, szívük, arcfestékjük, sikerük, udvarlójuk, féltett ifjúságuk, mint a pillanat szeszélye, az életük; meghalnak egy hiú bánatért, egy nem sikerült előadásért, egy szerelemért, amelyet másnapra elfelejthetnek; a súgó és a rendező a családtagjuk, és a legfinomabbnak közöttük szívében sem zenélnek különb versek, mint amelyek a mézeskalács-szívekre vannak nyomtatva. Gyermekek és démonok; ha akarnak, tudnak gondosak, aggodalmasak és anyáskodók lenni, mint a híres Laborfalvi Róza az ifjú Jókai mellett; máskor a táncban, énekben kifáradva, a rizsport megunva, a tenort felejtve, jó feleségek és anyák; néha ellenben tovább játsszák a házaséletben is a trikós-szerepet, leples szép Helénát, táncos Fatinicát... Két-három húr van a szívükön, mint a kobozon, amelyet a régi festők a színpadi függönyre festettek az álarc és a koturnus társaságába. Dédelgető szavak, meztelen hízelkedések, mámoros dicséretek, mint a bukéták, virágzanak napjaikban. Csendes, boldog álmot vonz szemükre a késelés, amely az utcán, ablakuk alatt érettük történt; majd gyermekesen ragaszkodnak a templomhoz, hol először esküdtek örök hűséget (a május fehér lombjai között vitt az út), és házi teendőik, gyermekruhák rakosgatása, férjuram simogatása közben arra gondolnak, hogy életben van-e még a pap, aki majd ezüstlakodalmukon is újra megesketi őket?... Tisztessé­gükre, szívnemességükre, megközelíthetetlenségükre, érintetlen alsószoknyájukra - amely dolgok a civilnők háztartásában oly mindennapi ugorkásüvegek, hogy nem is érdemes róla beszélni - oly büszkék, mint az ékszereikre. Akinek sok tisztessége van, aki lakat alatt tartja úgynevezett becsületét e pályán: gazdagabb, mint a briliáns-szubrett. Ezért élnek a mamák, férjek a színészi világban. A megközelíthetetlenség illata itt az a parfőm, amelytől a legtöbb férfi elszédül. A házierények, az ugorkásüvegek a színpad tájékán biztosan hódítanak. Pajtás, szentimentális, igazszívű, ábrándos pajtásom, szeresd őket, mint a tavasz nefelejcseit, és kóborlásaidban elkerüld a tájat, ahol a nefelejcsek nyílnak.

A bölcs Szindbád lehunyta vörös-karikás szemét:

- Most veszem észre - jegyzé meg az elmondottakra -, hogy csaknem minden francia könyvben megtalálod ezeket, ha kellő helyen ütöd fel a lapot.

- És az udvarlók? - kérdeztem némi szünet után. - Uraságod hírneves lion és arszlán volt Pesten, amíg lábai könnyedén vitték a báli terem sikamlós parkettjén, és a szalonban nem döntötte fel a csecsebecsés asztalkát.

Szindbád legyinteni akart kezével, de félt a fáradságtól.

- Az udvarlók a színészhölgyek körül megannyi elkoptatott aforizmák... régebbi időben a Karthauziból, korunkban Wilde Oscar vagy Shaw könyveiből. Mint örök patronok, szinte jelmezben járnak-kelnek ők a világban. Messziről felismered a színésznő udvarlóját, e furcsa vőlegényét az áhítozott művészi életnek; ez ünnepélyes és zavart férfiút, aki a színpadi díszítőknek sört fizet, hogy a kulisszával fejbe ne vágják, szivart ad a tűzoltónak, a részeges komikus a barátja, a csokrot viszi a kocsiba; és a hattyúprémes hölgy mellett cilinderben helyet foglal. Ő az a mindig szolgálatra kész vőlegény, aki korán kel és későn fekszik, jegyző­könyvecskéjébe írja a másnapi próba idejét, könyv nélkül tudja a színésznő szerepeit, a kalaposbolt előtt várakozik, és a divatszalonban hölgye kíséretében megjelenik, hogy megrémítse a fűzőt próbáló dámákat. Élete úgy múlik, mint a ministráns-fiúé. A színésznő körül megtanulja a toalett-titkokat, harisnyásokkal, kesztyűsökkel, suszterekkel ismerkedik meg; felvigyáz, hogy a szerződés mindig rendben legyen, valamint az irigy barátnők pletykáit elereszti füle mellett. A nagydobosnak éppolyan barátja, mint a kritikusnak. Izgatottan olvassa a premierről írott tudósítást, és ő az a falu bolondja, aki elhiszi a színházak megfizetett kommünikéit a hírlapban. Haragszik azokra, akikre a színésznő is haragszik, és ok nélkül ölelkezik régi vándorszínészekkel, akik a kisasszonnyal egykor falusi csűrökben együtt játszottak. Azt mondhatnám, hogy a színésznő udvarlójának élete hasonlatos a szentéletű szerzete­sek életéhez. Minden órának megvan a tennivalója, soha sincs szabadság, és mindegy, hogy a kalaposné a harmadik emeleten lakik, akihez egy fátyoldarabért fel kell rohanni...

Találhatók azonban udvarlók, akik nem rohannak fel a harmadik emeletre, s itt kezdődik a színésznő tragédiája. Hallottam színésznőkről, akik komolyan beleszerettek a tenorba vagy a zongorásba. Akik komolyan hitték, hogy a szerelem szót nagybetűvel kell írni, még tán imádkoztak is a tapőr életéért. Hallottam, hogy akadtak udvarlók, akik hatalmukba kerítették a színésznő egyszerű szívét, meggyötörték, megkínozták, a temetőkertbe irányították. Régebbi hírlapíróink és tenorjaink labdáztak a primadonna-szívekkel. Ilyenkor a színésznő szaladt ész nélkül a harmadik emeletre... De ez már nagyon régen volt, tán nem is igaz.

- Szindbád - mondom -, a férfiak szentimentális magaviseletéről nincs szava?

S bölcs elhárító mozdulatot tett...

- Talán jobb lett volna, ha ezt nem kérdezed meg tőlem, aki nők miatt szenvedve, hosszú éveken át csodálkoztam azon, hogy reggel van, és életben vagyok a dúlt éj után. Szegény, érzékeny, szenvelgő férfiak, akik mindig azt hiszik, hogy egy női kéz tenyerében jó helyen van az életük, a becsületük, a boldogságuk... Szentimentális, fájdalmas lelkű, borongó férfiak, akik kimeresztett szemmel bámulnak éjszaka a sötétségbe, lehorgasztott fejjel bandukolnak, sokszor keresik a helyet, hol legmélyebb a folyó, és megtanulják a fegyverkezelést. Szenvedő férfiak, akik mindig csodálkoznak, ha a legkisebb kéz (amelynél szebb Angliában nincs) elereszti a tenyerébe rakott ékességeket, férfi-koronákat, életboldogságokat... Bánatos férfialk, akik a párbajkódex szigorúságával ragaszkodnak bizonyos régimódi szerelmi féltékenységhez, gyilkossághoz, elégtételhez... Mintha szívük feldúlt nyugalmát megtalálhatnák, akárhányszor nyomják meg a forgópisztoly ravaszát.

A férfiak szentimentalizmusa örök és végtelen, mint a tenger. A társadalom és a nő élete: a férfiak érzelgősségén épült. A szerelem a férfi életében ritkán változik fáradt madárral, amely bágyadt szárnycsapkodásokkal hagyja el a régi várost. Hiszen, ha ez a madár idejében elrepül, táncolhatnak a nők a torony tetején, egyetlen pisztolyt nem sütnek el a kedvükért. Be jó megöregedni!

[1916]

1

Abban az időben, amikor ez Szindbáddal történik: már nem szólalnak meg a kakasok este nyolc órakor a Tisza-parton, mert Szindbád a faluba vagy a városba megérkezett. A kakasszó híján tehát gazdasszonyok sem gondolkoznak el sem a piszkafa különös árnyékán, sem a fülemilék énekén, amely ének ezen a tájon akkor is felhangzik, ha szép és meleg a Vénasszo­nyok nyara... Szindbád nem keltett feltűnőséget megjelenésével a vidéki városban, bár régi szokása szerint minden udvarba, minden ablakba benézett, ha a kaput vagy az ablakot nyitva találta; régi természete szerint fütty­szóval vagy halk dúdolgatással kísérte a szobákból kihangzó női éneket vagy zongoraszót; tiszteletteljesen megemelte a kalapját azok előtt az ismeretlen nők előtt, akik az ablakdeszkára könyökölve rajta felejtették tekintetüket a városkába vetődött idegen férfin; szívfájdalmat jelezve, sóhajtozva nézett a girbegörbe, kisvárosi utca kövezetén szép léptekkel járó kisasszonyok után, mert még messzire van az az idő, amikor a gonosz kövektől elferdülnek a gyenge talpak és a szarvasbokák; valamint megállott estefelé ama házak elé rakott vagy ásott padok környékén is, amely padokon a szomszédság fiatal hölgyei szoktak estefelé kuncogó történeteket mesélgetni, de Szindbád csak annyiban vehetett részt az ártatlan mulatságban, hogy néhány aranypénz az ő szürke fejére is lehullott a szeptemberi akácfáról... Úgy látszott, hogy a kalandok most már végleg elkerülik a szerelmi kalandort. Ugyanezért a Morgó-temetőbe vette útját egy szelíden melankolikus délután, hogy talán a sírhalmokban megtalálja azokat a nőket, akik valaha szerelmesek voltak belé a városkában. Szép káposztafejek és répák teremtek a temető elhagyott részében, ahol valamikor Szindbád hölgyeivel találkozásokat rendezett. De hajh, a bodzafák és a szomorúfüzek sűrűjébe hiába vetett kandi pillantásokat Szindbád, elhárítván a hervadó gallyakat, egyetlen hölgyet sem talált ott, aki látszólagosan egy sír felett merengene, miközben valakire várna.

- Úgy látszik, randevúikhoz jobb helyet fedeztek fel a helybeliek! - dörmögte Szindbád. - Tele van mindenféle újításokkal az ifjúság. Én már nem tudom a helyet, ahol a szerelmesek találkozni szoktak.

Emígy morfondírozva magában, mendegélt rozsdás rácsok, kidőlt-bedőlt sírkerítések, elmosódott nevű fejfák, még talpon álló márványok környékén; egyik-másik név ismerősen közeledett feléje, mintha üdvözölni akarná, de Szindbád lehunyta a szemét, elfordította a fejét, nem akart találkozni a szomorú ismerőssel.

- Minek keseríteném magamat? - mormogta, amikor éppen egy Hatfaludi Kamilla nevű halottnak fordított hátat, akiről némi emlékei voltak, amelyek bizonyára olyan nyomokat hagytak a lelkében, mint a vércsék körmei szoktak a kazlak tetején.

De nem ugrott meg a találkozás elől, amikor egy vadkörtefa alatt Dalondai Boriskával került szemközt. Igaz, hogy Boriska már a föld alatt volt, de sírját magasszárú virágok fedték, amilyen lába egykor a hölgynek volt. Arcképe - igaz, hogy fotográfiában - a márványoszlopba volt illesztve... Szindbád most is büszkeséget, elbizakodottságot és jobbágyi hódolatot érzett szívében a halott előkelő hölgy közelében, aki magas társadalmi állásából hozzája egykor leereszkedett, mintha fáklyásmenet, ünnepélyes katonabanda kíséretében vonult volna be Szindbád szívébe.

Nincs a világon felemelőbb érzelem, mint egy igen előkelő hölgy vonzalmát bírni... Szindbádnak most is kidagadt a melle, megroggyant az alázattól a térde, fátyolos lett a szeme, amint az arckép előtt állott, amelyhez hamarosan hozzáképzelte a vanília-bágyadt szőke hajzatot, az egykedvű, szenvedélytelen szürkéskék szemeket, amelyek csak kivételesen mondtak valamit, de akkor nagyon sokat beszéltek.

És amint Dalondai Boriska sírdombja felett állott, hogy az örökzöldekből, régi koszorúkból felépítse magában a hiúság, büszkeség, férfias önérzet gyönyörű légvárait, az ősz lehulló lombjai zizegésén át falevél-könnyed lépések hangzottak a temetőben, és Dalondai Boriska monumentális síremlékéhez megérkezett valaki, akit Szindbád nyomban az Utolsó Szerelemnek nevezett el magában.

Leánya vagy testvére volt a megboldogultnak?

Vadgalamb-szürke ruhája volt, amilyent a holt asszony is igen kedvelt. Amelyben néha olyan előkelő megjelenésű volt, mint egy régi hercegnő, aki csak azért nem vonul a kolostorba a világ unalmai elől, mert valahol egy messzi országban bolyong egy hírhedt kalandor, aki első csókját és szívét elrabolta... Ha visszatérne a lovag, esetleg jégszürkén, megrokkanva. - E ruházat szerint ifjabb, álmodozóbb nőtestvérnek kellett lennie a temetőlátogatónak, aki egykor estenden az ágy végén üldögélt, simogató hangon beszélt, együtt rajongott Dalondai Boriskával Szindbádért és az esetleges többi lovagokért (ha ugyan voltak ilyenek is!), és ugyanabból az okból elfelejtett férjhez menni.

De lehetett lánya is a sír-látogató a megboldogultnak, mert éppen olyan előkelő, senkit észre nem vevő magatartással, féloldalra fordított fejjel, félig lehunyt szemmel, zárt léptekkel jött, mint ahogy Dalondai Boriska járt-kelt egykor a világban.

Mert a lépések módjáról körülbelül megismerni a nőket; miután vannak olyan járású nők, akik még a legnagyobb magányban is úgy mennek, mintha ezer és ezer szem figyelné őket - ezek a nők a nagyvilágnak, az embereknek, a külsőségeknek élnek, szörnyethalnának, ha az utcán elszakadna a harisnyakötőjük... De vannak nők, akik magukban járnak még akkor is, ha majálison vannak, ha tisztelgő gavallérok kísérgetik őket a déli korzón, ha epekedő lovagok követik őket, ütemes lépteiket ugyancsak az ütemekhez igazodó léptekkel: - ők a zárt járású nők, akik a maguk egyéni útjait járják be a földön, akármit mond a világ... Elmennek a legszűkebb sikátorokba is, nem félnek belépni a leggyanúsabb házakba, szívdobogás nélkül mennek végig kanyargós folyosókon, ha a Szerelem éppen ott várja őket. Ah, Boriska nem félt a Kamaraerdő vörös hangyáitól sem, ha Szindbád éppen a hangyabolynál várta őt szíve túláradó érzelmeivel!

És a jövevénynek ugyanaz a zárt, egyéni járása volt, mint a megboldogultnak. Szindbád a szívére szorította a kezét csillapítólag, mintha hallgatást parancsolt volna ennek a régi duhajnak, aki valaha tomboló éjjeli zenélésekben, vad csörömpölésekben és áradozó éneklésekben fejezte ki érzelmeit, ha egy hölgy jelenléte megihlette.

2

A jövevény egyáltalán nem mutatott meglepetést azon, hogy Szindbádot Dalondai Boriska sírja mellett találta.

Kesztyűs kis kezét - amelynek formája nem tudott sem a hajnali nagymosásokról, sem az esti tehénfejésekről - olyan természetesen nyújtotta Szindbád felé, mintha tegnap találkoztak volna.

- Tudtam, hogy ezen a helyen meglelem, mert az ön szíve alapjában véve jó és nemes; a legderekabb ember lehetne, ha lemondana néhány fertelmes szokásáról...

- Mely szokásokról? - kérdé elámulva Szindbád.

- Például, ha tiszteletteljesebben bánna a nőkkel. Nem bánna úgy velük, mintha minden nő a szeretője volna...

Szindbád csendesen nevetett. Ezt a megjegyzést már hallotta valaha oly felejthetetlenséggel, hogy íme, évek múltával is frissen csendülnek fel benne a szavak visszhangjai... Most már tudta a temetőlátogatóról, hogy az sem testvére, sem leánya a megboldogultnak, hanem a legjobb barátnője, aki egykor hol ellene, hol mellette volt ama viszonylatnak, amely Dalondai Boriska és Szindbád között keletkezett. Csak még a neve nem jutott hirtelen eszébe az önfeláldozó jó barátnőnek. De ezt könnyű volt elintézni...

- Még mindig olyan gyönyörű monogramok vannak a zsebkendőjében, kedves nagyságos asszonyom?

A hölgy, aki a megboldogult előkelőségét örökölte, természetes mozdulattal nyúlt karján függő kis táskájához - amely táska hímzéséről, finomságáról, nemes külsejéről lovagregényt lehetne írni -, a táskából lehelet könnyű, bárányfelhőszerű zsebkendőcskét vont elő, és nyugodtan, félelem nélkül Szindbád kezébe adta, holott akkoriban még divat volt, hogy a férfiak elsajátítsák a nők zseb­kendőit.

Szindbád a kendőre nézett. Liliomjárású betűkkel Bella név volt abba hímezve. Szindbád oly feszesen állt sarkain, mint egy táncos, aki tökéletesen biztos a francia-négyes következő figuráiban is. Az ajkához szorította a zsebkendőt:

- Sohasem csókolhattam meg a kezét sem. Engedje meg, hogy legalább a kendőjét megcsókol­jam, kedves Bella.

Bella nevetett, de csak oly csendes rezignációval, amint azt előkelősége és a temetői környezet megengedte.

- A kezemet akarja?... Nos, tessék!

Könnyed, de nem túl gyors mozdulattal levonta a galambszínű kesztyűt a baljáról. Valóban büszke lehetett erre a kézre tulajdonosnője - régi királyok mentek ilyen kézért a Szentföldre.

- Bella - mondta Szindbád, kezébe véve az ajándékba nyújtott kezet -, maga mindent tud szenvedé­seimről, szívem sajgása miatt való kóborlásaimról, a felejtés útját kereső csavar­gásaimról... Tudja, hogy egykor halálra sebezve, lesántult szívvel, női cipő hegyes sarkától összetiport lélekkel jöttem ebbe a városba, hogy itt oltalmat, megnyugvást, sőt érdemtelen boldogságot találjak ama drága nő közelében, aki immár sírjában pihen... Nos, a helyzet ma ugyanaz. Boldogtalanabb vagyok, mint valaha, mint jó barátnője, Boriska idejében.

Bella nem tudta, hogy nevessen-e vagy részvétet mutasson e hévvel előadott szavakra, amelyekről nyilvánvaló volt, hogy Szindbád őket ifjúkorából idézi, amikor még alig terhelte hamis eskü a lelkiismeretét. Bella, előkelő hölgyhöz illően, csendes részvéttel ingatta a fejét:

- Nem tudok önnek hinni, Szindbád, mert kiderült legutóbbi látogatása óta, hogy csaknem minden valamirevaló nőnek ugyanezen szavakat mondta valaha e városban. Tudja, azóta sok ősz múlott el, és őszi estéken a kötött kendő alatt, borzongva és félve, a nők gyónni szoktak egymásnak. Ön sokszor megcsalta nemes barátnémat, holott ő igazán szerette kegyedet.

Szindbádot nem találta készületlenül a szemrehányás:

- Ó, asszonyom, csak nézzen a szívébe, és gondolja meg, hogy vajon mindig igazat mondanak-e a nők, amikor bizonyos életkorokbon azzal dicsekednek, hogy ez vagy amaz akarta őket megszök­tetni Bécsbe, Velencébe, Miskolcra, már ahová a nőket szöktetni szokás? Ugyebár, asszonyom, Miskolcra a legtöbb hölgy szívesen elszökött volna, ha erre pozitív ajánlatot tesznek neki.

Bella megzavarodott, veszített előkelőségéből.

- Miért Miskolcra? - kérdezte bizonyos álmélkodással.

- Az egyetlen állomás, ahová éjfélkor érkezik a személyvonat. Deresbajuszú, ködszagú, helyeslő vén kocsisok várnak az állomás előtt a kis poggyásszal érkező szökevényekre... Az egymásba karoló szerelmesek, miután a csókok üdvét a személyvonaton nem kísérelhették meg a szomszéd fülkében hortyogó kereskedelmi utazó, valamint a folyosón mellre akasztott lámpájával csetlő-botló vasúti kalauz miatt - a miskolci kocsin először is hosszú, boldog csókot váltanak, mintha messzi távollét vagy huzamos viszálykodás után találtak volna egymásra... Ah, milyen megnyugtató az őszi köd a hosszú miskolci utcákon éjfélkor, amikor a ködön át cimborás megértéssel nézegetnek át a gázlámpák a szökevények felé... A Korona-fogadóban még opera-melódiákat játszik a zenekar az udvaron levő étteremben, bizonyosan a főispán vagy más előkelőségek tiszteletére... A fogadó lépcsőin piros bársonyszőnyeg édesdeden titkolja a szökevény hölgy zergelépteit a boldogság csúcsai felé... És, becsület­szavamra mondom, még a folyosón is érzik, hogy aznap becsinált malacot főztek a fogadóban a nagyitalú Krúdy úr tiszteletére.

- Becsinált malacot? - kérdezte némi megrökönyödéssel Bella, mintha nem tartaná elég nobilisnak ezt az ételt ahhoz a mérhetetlen áldozathoz, amelyet egy előkelő hölgy tesz, ha Miskolcra szökik a szerelmesével.

- Becsinált malacot, de csak a csontos részekből - ismételte Szindbád halálos komolysággal.

Bella megboldogult, legjobb barátnője sírjára függesztette váratlanul könnybe borult tekintetét.

- Engem a konyha nem nagyon érdekel, inkább a szép és jó könyveket szeretem - mondá olyan hangon, mintha darab időre elveszett előkelősége most tartaná diadalmas bevonulását a városba, ahol tollbokréták bólongatnak a paripák fején...

Szindbád némileg megcsalódva érezte magát, mert régi időkben a nők körül meglehetős eredményeket ért el a becsinált malac hangsúlyozásával. Nem szólt tehát darab ideig, amely idő alatt szemügyre vette azokat a csodálatos hajfodrozatokat, amelyeket a nők a képes levelezőlapokról, valamint a divatlapokról oly ügyesen sajátítottak el, hogy legalábbis romantikus érzelmű, csodálatos lelkületű, valódi és képzelt reményekkel bajlódó nőkre kell gondolni e frizurák láttára. Vajon a sütővason kívül mely drágalátos gondolatok is fodrozták e fürtöket, amelyek néha úgy tűnnek fel, mint kis kezek, amelyek a férfiakat kiemelik a mindennapiságból, a megunt közönyösségből; máskor kis kampóknak látszanak ezek a göndör hajszálak, amelyek az akasztófák sűrű sorrendjét jelképezik, amely akasztófákat senki nem kerülhet el, aki nők kezébe tette az életét... Szindbád elkényszeredve mosolygott:

- Talán a megboldogult is jobban járt volna, ha meghallgatja előterjesztésemet, miszerint szökjünk el Miskolcra...

Mielőtt e mondatot követő nagy sóhajtást befejezhette volna Szindbád, Bella hirtelen felvetette könnybe borult, fekete szemét - amelynek határozottan az volt a hivatása, hogy útjába álljon mindenféle férfiúi elhatározásnak -, és dacosan így szólott:

- Igen, én tanácsoltam neki, hogy ne hallgasson a maga csábító szavaira, és maradjon meg békén otthonában, ha megszakadna is szíve.

3

A vadkörtefáról szálldostak a levelek. Próbálgattak ugyan szárnyra kelni azon a láthatatlan szellőn át, amely a régi temetőkben olyanforma, mintha a holtak sóhajtásaitól eredne, de végül mégiscsak elérkeztek égi aranyköntösben a könnyes felejtéstől nedves földre. Szindbád olyan mozdulatot tett, mintha beretválni akarná a hölgyet.

- És mi lett Kisunyomival? - kérdezte hirtelen való nekilendüléssel, mintha csak most jutott volna eszébe az a kanászos bajszú, öblös, hajóteher mozgású férfiú, akit régebbi időkben lábatlankodni látott Bella körül.

A nő zavartalanul felelt:

- Itt fekszik ő is nem messzire. Ha kívánja, szívesen megmutatom a sírját. Legkedvesebb barátnőmet csakhamar követte hűségesen barátomi is...

Ezután meglehetős közönyös léptekkel elindult a nő a temetői avaron, mintha csak egy öreg negyvennyolcas honvéd sírját akarná megmutatni, aki a hazáért elesett. Szindbád szívszorongó ámulattal tapasztalta, hogy mennyire hasonlítanak léptei Bellának ama nőéhez, aki még sírjából is olthatatlan szerelmet és tiszteletet ébresztett Szindbádban. Nyilván, a jó barátnő nemcsak Dalondai Boriska előkelőségét, de járását is örökölte.

Bella egy sírhalomra mutatott:

- Itt nyugszik Kisunyomi. Meghalt, mert szeretett.

Szindbád összevont szemöldökkel vizsgálta hölgyét. Vajon, komolyan gondolja azt, amit mondott? A nő olyan egyszerűnek látszott, mint azok a nagyon előkelő régi hölgyek, akik megszokták, hogy gyermekkoruk óta vadászó sólymot tartsanak a kezükön.

Szindbád egyetlen pillantásra sem méltatta ellensége sírját, mert magában Kisunyomit is okozta azért, hogy egykor Dalondai Boriskát nem szöktethette meg Miskolcra.

- Gyerünk vissza a vadkörtefához - mondá némi epedéssel, mintha valami olyan helyre invitálná Bellát, ahová boldog, soha be nem vallott titkok vonzanák a szerelmeseket... Ott, ott a vadkörtefa alatt voltak boldogak.

Figyelmes, alázatos, szinte megalázkodó hangon kezdett beszélni Bellához, mint egykor jó barátnőjéhez szólott:

- Tehát, nagyságos asszony, nem hiszi, hogy boldogtalan vagyok? Milyen kényelmes dolog is beülni a "nem hiszem" hintaszékébe! A dalnok kionthatja vérét az ablak alatt a havon, a dalnok felhurkol­hatja magát a vadkörtefára, és nagyságodék csendesen hintáznak a székben, és mindvégig azt mondogatják: Nem hiszem, nem hiszem...

Bella most Szindbád kezére helyezte kesztyűtlen kezét, és oly hangon szólalt meg, mintha valamely fogadalmat tenne:

- Szindbád, maga nem hiszi, hogy barátnőmmel együtt mennyit szenvedtünk önért. De én voltam az erősebb. Addig tartottam vigasztaló szóval barátnőmet, amíg az felejteni kezdett. Igaz, hogy nehezen ment, amíg lebeszélhettem a miskolci útról, de mondja meg igaz lelkére, mi értelme lett volna Miskolcra szökni?

- Nem sok - felelt Szindbád hirtelen manőverrel -, hiszen a csókok édessége, a karoknak az önfeláldozó ölelése, a suttogásoknak az üdvös zenéje nincsen stációkhoz kötve. Csak olyan régi babonaság az, hogy Miskolcon durranósabb a csók, kiadósabb az ölelés, tartósabb a törvénytelen szerelem. Igaza van, Bella, nem sok értelme van annak, hogy a hölgyeket Miskolcra szöktetik. Soha többé nem proponálom egyetlen úrnőnek sem, hogy üljön föl velem egy miskolci személyvonatra.

Bella nagy szemeket meresztett - mint köznyelven mondják - Szindbád váratlan szavaira. Régi időben éppen úgy szerette ő is e kalandos szójárású, nőzavaró, különös kalandort, mint akár Boriska barátnője. Nem is lehet az, hogy jó barátnők ne ugyanazon férfiba legyenek szerelmesek.

A vadkörtefáról egy levél hullott le, éppen a Bella kesztyűtlen kezére, hűvösen, kedvesen, mint valami másvilági figyelmeztetés. De már későn volt, Bella ajkán kitódultak a szavak:

- Tehát már le akar mondani mindenről, ami az életben gyönyörű, drágalátos, amiért érdemes élni vagy meghalni?... Lemond a szerelemről, Szindbád?

Szindbád olyan fanyarul felelt, mintha annak a fának a gyümölcse lett volna, amely alatt álldogáltak:

- Nem akarok Kisunyomi sorsára jutni.

- Ah, az egy részeges fráter volt - röppent el a szó Bella szájáról. - Kétszer ivott bort életében. Először a lábát törte, másodszor a nyakát szegte. Mondtam is, miért iszik bort az ilyen ember.

- Bizonyosan oka volt rá.

- Ah, Kisunyomi - röpködött tovább Bella. - Őreá valóban csak annyiban volt szükségünk, hogy eltitkolhassuk érzelmeinket, amelyekkel az ön irányában vagyunk. Elefánt volt, szegény feje. Mondja, sohasem vette észre, hogy Boriska lába helyett néha más láb is megtapogatta a térdét az asztal alatt?

- De igen. Gyanakodtam.

- Kisunyomiét - esküszöm - sohasem tapogatta meg se az én lábam, se a barátném lába. Most már bevallhatom, Szindbád, hogy maga volt a fűszer az életünkben, a pezsgő a poharunkban, a kívánatos álom, mikor a párnára tettük szegény fejünket. A vadgesztenye nem koppan akkorát a kalapon, mint a maga megjelenése koppantott a szívünkön. De nem becsülte meg magát. Mindenféle fürdetlen nők után vetemedett, akiket szolgálóknak sem fogadtunk volna fel.

Szindbád kesernyésen nevetett:

- Hát azt hitték kegyedék, hogy el lehet felejteni ily drága hölgyeket bármely más nő oldalán? Azok a nők csak arra voltak jók, hogy kézzelfoghatótag példázzák a különbséget, amely maguk és a többi nők között van.

Bella lesütötte a szemét. Darab ideig csendesen gondolkodott, majd valamely olyan hangon szólalt meg, amely mintha nem is az övé lett volna, hanem a sírban fekvő barátnőjéé.

- Ilyen körülmények között megbocsátunk önnek, Szindbád, mert egyebet nem tehetünk. És, hogy lássa, hogy a megbocsátás valóban szívből jött, szegény megboldogult barátnőm helyett elutazom önnel Miskolcra, ha maga is úgy akarja.

- Ez volt szívem vágya - felelt a vadkörtefa nyelvén Szindbád.

[1924]