- Akármint forgatja is csodatévő jóanyám kártyáit, akármint gyűjtögeti kisházunk padlásán a különböző füveket, amelyek majd a kellő időben megifjúsítanak, hogy aggodalom és habozás nélkül vezethessem oltárhoz a tartomány legcsinosabb, legfiatalabb hölgyét is: valamely sohse múló sejtelem azt mondja bennem, hogy rövidesen meghalok egy nő miatt... Csak azzal nem vagyok tisztában, hogy melyik az a bizonyos nő, aki miatt nekem meg kell halnom? - borongott egy napon Szindbád, amikor az életunalomtól már akkorákat nyújtózkodott, hogy görcs szállott az inába.

Kacsafark-hajzatú fia, akihez e szavakat intézte, éppen azzal foglalkozott, hogy atyja nevében szerelmesleveleket intézett bizonyos nőkhöz. (De ez nem tartozik a történethez, szerelmes­levélnek neveznek bizonyos tésztát is, amelyet a fogadókban olyan öreg borügynökök részére is elkészítenek, akik már emberemlékezet óta nem kaptak női kéztől származó levelet.)

- Hogyan gondolja ezt az egész üzletet? - kérdezte Szindbád fia, miután az egyik mondata végére pontot tett, és a hajában megtörölte a tollat, mint Dickens regényeiben olvasta.

- Úgy gondolom, hogy meg kell szökni magam elől. Nem szabad találkozni magammal, mert ebből igen nagy baj származnék. Elveszíteném minden bátorságomat, önérzetemet az élet folytatásához. Bűneim annyira összegyülekeztek, nem merek miattuk éjszaka egyedül lenni a szobában. Valamit tenni kell, hogy megszabaduljak bűnösségemtől - mondja Szindbád, és olyan komoly volt, mintha csakugyan tudna valami módot arra nézve, hogy elhagyja valahol a lelkét, mint a vándorlók szokták bokorra vagy fára akasztani megunt rongyaikat.

Szindbád fia még sokkal ifjabb volt, semhogy hozzászólhatott volna a dologhoz, csak amúgy bizonytalanul tanácsolta:

- Valamely pappal kellene beszélni erről a dologról. Azt mondják, hogy vannak kegyes emberek, akik még a másvilágra is átvezetik az embert anélkül, hogy félelmet érezne.

Szindbád nem mosolyodott el fiának mondásán:

- Nagyon helyesen beszélsz, de a búcsújárásokat azokra az időkre tartogatom, amikor már sehogyan sem tudok segíteni magamon; akkor szőrcsuhát öltök, és elmegyek a kegyes helyekre.

Szindbád olyanformán hozta mindezt fia tudomására, mintha még mindig volna valamely titkos módszere, amelynek segítségével védekezni tud ama lidércnyomások, kísértetjárások és hölgyi látogatások ellenében, amelyek éjszakának idején meglátogatnak minden ötvenedik életéve felé ballagó férfiút. Még mindig bízott abban, hogy a hajnali harangszóra elröppennek ágya széléről a tüzesvastestű leánykák, elmúlnak a titokzatos kopogások, amelyek a félálomból felriasztják, nem látja káprázataiban a széles vállú hóhért maga felé közeledni, hogy szinte felsikolt az ijedelemtől. Még mindig bízott abban, hogy valamely utazásban elfogyasztott reggeli sódar és ugyanakkor egy pohár frissen csapolt sör megváltoztathatja egész kedélyvilágát, még reménykedett, hogy porciója nem tellett be: valahol várakozik reá egy tarka szoknyácska, amelynek meglendülésére, megrázására visszatér étvágya a véresre sütött húsokhoz, a fanyar mustárokhoz, a hagymafejekhez és a ropogós retkekhez, valamint újra fel tud ébredni könnyű álmából olyanformán, hogy megint valami dal vagy füttyszó csiklandozza a torkát, amelyet nyomban ki kell adni magából, amikor a szűzi reggeli napsugárral kivágja ablakán a zsalugátereket. Még nem mondott le magában arról a hiú reményről, hogy vár valahol reá egy női ölelés, amelynek érzetére rendes helyére táncol vissza a mája, mint a francia négyesben a dáma; megnyugszik végre a vese, nem akar mindig vándorolni menni, mint egy rossz kutya; a gyomor pedig olyan öblös lesz, mint egy karosszék, amelyben jóízűen lehet végighallgatni a legvalószínűtlenebb történeteket is. Szindbád még reménykedett, hogy van valahol egy nő a tartományban, aki az ő részére dagasztja a kenyeret, valamint próbálgatja a mosolyokat tükrében, hogy majd ő a kenyerétől, mosolyától megint boldog és megelégedett legyen.

...Az okos Szindbád ez egyszer tévedett, egyetlen olyan nő nem volt a tartományban, akinek eszeágában volna Szindbádunkat meggyógyítani, és a kacsafark-hajú ifjúnak lett igaza: a papokhoz kellett fordulni, ha Szindbád azt akarta, hogy még valamely irányzatot találjon az életben, amely irányzat felé haladva, legalább némi ízét is megérezze a sónak és kenyérnek, a bornak és a gondolatnak. Búcsúra kellett menni, a búcsúsokhoz kellett szegődni, az egyszerű emberek lábanyomába kellett lépnie, arra kellett haladnia, amerre a búcsúvezér kormányozza mindazokat, akik mögötte sorakoznak. Öreg ember volt a búcsúvezér, olyan járása volt, mint a halálnak, a verebekkel olyan jó barátságot tartott, hogy azok a kezéből ették a kenyérmorzsát, a félénk vadgalambok sem repültek tova, amikor az éneklését meghallották, a búcsújáró nők pedig jobban engedelmeskedtek neki, mint akár apjuknak. Csak világos kék szeme mutatta, hogy ez öregember fiatalkorában alaposan megtanult nézegetni, lehet, hogy börtönben is ült, hogy megszokja az aszkétaéletet.

A búcsúvezér pártfogásába vette Szindbádot, miután az a legkomolyabban közölte vele, hogy azért keveredett a búcsúzók közé, mert a betegségétől akar megszabadulni.

- Hát a híres pesti doktor urak? - kérdezte a búcsúvezér. - Egy rongyos kis lidércnyomásnál is megáll a tudományuk?

Szindbád bevallotta, hogy nem mert még a doktorokhoz fordulni, mert fél tőlük. - Magától, Búcsú bácsi, nem félek, mert tudom, hogy nem ad rossz tanácsot.

- Hát most csak üljön vissza a gyékényes kocsira - mondta ki Búcsú bácsi a rendelkezést. - Nem való ilyen úriembernek itt egy sorba menni a parasztokkal. Ha hozott magával kulacsot: megtekerheti a nyakát. Szalonnát is ehetik cipóval. Hagymát is vághat a bicskájával. De estére, mire a szenthelyre érünk, ott legyen a templom fala mellett. Majd a búsi asszonyok között fog aludni. Ezek az asszonyok tudják legjobban a módját az altatgatásnak.

Szindbád hálásan megköszönte a Búcsú bácsi pártfogását, visszaült a gyékényes szekérre, és kedvére elhelyezkedett a szénában. Az elöl siető búcsúsok mögött mind vörösebb lett a fölszálló országúti por, mintha az ördögök füstölögnének mérgükben, amint az ájtatosak mind közelebb érkeznek vala a kegyhelyhez. Mire a kolostor két fehér tornya hűvös ujjmutatásként kibukkant a nyári erdők sötét lombjai közül: a por a búcsúsok lába nyomán lángolni látszott. Bizony fölgyújtja azt, aki hátramarad, még ha csizmába dugná is a lábát, míg a leányok, asszonyok mezítelen lábaikkal minden pörkölés nélkül sietnek át a lángokon. Igaz, hogy újult erővel kezdtek énekelni amikor a tornyokat meglátták. Az öregebb nők azokat a hangjaikat veszik vala elő, amelyet már évek óta nem hallanak tőlük a férfiak, a lányok pedig olyan hangon énekelnek, amely hangot szemérmetessé­gükben eddig nem mertek torkukon kiereszteni; a menyecskék pedig annak a gyermeknek énekeltek, aki a búcsújárás után minden bizonnyal végre megérkezik a földre.

A lángoló porból erdő sűrűjébe szakadtak. Itt az ördögök még egy rohamot megkísérlettek a hivők ellen. Jöttek szúnyogok alakjában, és ijesztgettek az országúton átfutamodó szürke nyulak képében. Jelentkeztek az erdő mélyében morajló puskalövés hangjában, és megmutat­koztak, mint karikázó kígyók, amelyeket Búcsú bácsi botjával egyszerűen agyonverdesett. Csak akkor keletkezett némi zavar az ájtatos társaságban, amikor az erdőből kiérve, egy magas, fekete, elátkozottan egyedül álló fa mellett énekelve elhaladtak. A fáról fölreppent nagy gyorsan egy fekete holló, és csőréből aranygyűrűt ejtett az asszonyok csoportjába. Kezdődött erre kapkodás és tülekedés a gyűrű után. Búcsú bácsi azonban most is visszaverte az ördögöt, a gyűrűt lehúzta egy megtermett leányzó ujjáról, és kijelentette, hogy azt ama adományok között fogja fölhasználni, amelyet a sekrestyés gyűjtöget össze a hívek között.

És ezzel már el is érkeztek vala a kolostor falához, melyből pincehűvösség áramlott, és amely falra penicilusával csak nagy üggyel-bajjal tudta nevét fölkarcolni Szindbád, mintha valaki előtt szükségesnek tartotta volna igazolni itt-tartózkodását. Az asszonynép már leheveredett a kolostort körülvevő réten, árkok mentén, amelyben már úgy borongott a sötétség, mint az utazó szomorúsága; széles fejű vadalmafák és vadkörtefák alá, amelyeknek legalábbis annyi águk imádkozott az ég felé, ahányan elfértek alatta. Barátságosak ezek a fák; még sohasem hallottam, hogy vadalmafára akasztotta volna föl magát valaki. Az asszonyok virágkelyhet csináltak a fejükre a felső szoknyá­jukból, lefektették az arcukat a földre, mintha arra készülődnének, hogy álmukban egy szentember fogja őket meglátogatni. A búsi asszonyok egy csomóban maradtak, talán tízen is, az út porától megfeketedve, mint a fazekak valamely nagy konyhán. Szindbád úgy állott a heverő nők fölött, mint valamely halászgató gólya; falusi kóborlásaiból tudta, hogy kifáradt asszonyok olyan érzéketlenül tudnak feküdni idegen szállástkereső férfiak mellett, mintha nem is láttak volna soha csillagos éjszakát. Ah, bolondság azt hinni, hogy virrasztani szoktak a nők, amikor kifáradtak napi munkájukban. A virrasztásra valók a bakterek, de azok sem teszik.

A búcsúvezér most Szindbádhoz lépett:

- Ezeknek most úgyis hiába jön föl a vacsoracsillag, a holnapi szentmise végeztéig nem esznek. De maga, mint afféle úriember, nem tud vacsora nélkül meglenni. Hát csak jöjjön velem.

Szindbád elhatározta, hogy gyógyulása érdekében mindenben engedelmeskedik ennek a villogó szemű öregembernek. Utóvégre ez már betöltötte hetvenedik évét is, bizonyosan tudja valamely titkát az életnek. Merre kell járni, hogy az ember annyi ideig ne találkozzon a keresztutaknál álldogáló halállal.

- Én két almát vagy körtét szoktam enni vacsorára, de maga csak egyen, amit akar - mondá Búcsú bácsi. - Van itt egy derék, megtermett özvegyasszony, a kocsmárosné.

- Megint csak a kocsmárosné - dörmögte Szindbád. - Éppen a kocsmárosnék miatt vannak olyan különös ízek reggelenként a torkomban, amely ízeknek magyarázatát nem tudom. Halott íze van a torkomnak.

- Nono - felelt Búcsú bácsi. - Úgy nézem, maga még messze van a holtaktól, nincsen varjúnyom az arcán. Ez az asszony nagyon tudja a pörköltet.

Szindbád ugyan némileg megcsalatkozva érezte magát, hogy Búcsú bácsi is kocsmárosnék gondjaiba akarja őt ajánlani, ama bizonyos pörköltek tudósnőjéhez viszi, amely nők szemügyre veszik a fogakat és mellényterjedelmeket, mielőtt elkezdenék babonázásaikat konyháikon... De meg kell adni, hogy a búcsújáróhely kocsmárosnéja értette a maga dolgát, a marhapörköltnek olyan levet készített, hogy Szindbád áldani kezdte a kenyérsütőket, akik a piroscipót is kitalálták. Egyébként is olyan kemény, tagbaszakadt asszonyságnak mutatkozott, aki a beteget egymagában is meg bírja forgatni az ágyban. Az arca olyan hűvös volt, mint a kovászos uborka, de szemének volt valamely villanása, amely ígéretteljes volt, mint a beköszöntő éj, és a kísértet egy szál ingben, mezítelen lábbal megy végig a házon, hogy megigazítsa az alvók álomtól duzzadó takaróit. Az öreg Szindbád már némi hajlandóságot mutatott, hogy a Búcsú bácsi ösztökélésére mégiscsak ebben a házban próbálja meg, hogy vajon utánatalálnak-e az éjféli lidércek, a fejvesztő, a szívtépő, a koporsószagú álmok egy búcsújáróhely fogadójának a vendégszobájába is, de Szindbád fia nem engedélyezte a dolgot:

- Utóvégre azért jött ide - mondta atyjának ez a reális fiatalember -, hogy mindenféle vajákosság által meggyógyuljon. A kocsmárosnékat már eleget próbálgatta, csak rontottak az egészségi állapotán. Remélem, hogy nem az a célja, hogy egy útszéli csárdában fejezze be életét? Magának már nyugodalomra meg egyéb kényelmes dolgokra van szüksége, nem pedig arra, hogy féléjszakán is azt lesse, hogy mikor megy el a csendlegény a csárdából, és a kísértet a vendégszoba kilincsére teszi a kezét.

Szindbád fejét csóválta:

- És ha véletlenül az volna megírva a sors könyvében, hogy kocsmáros legyek ezen a búcsújáró helyen? Talán kitagadnál?

- Ne okoskodjon - felelt Szindbád fia. - Ennek az asszonynak bizonyosan vannak mindenféle férfiismerősei, akik úgysem nyugodnának meg abban, hogy itt egy öregember kedvére heverésszen, amíg nekik legfeljebb az eresz alatt szabad állongani. Disznóölőkést akar a torkába?

Búcsú bácsi, miután szentéletű ember létére nem állapodhatott meg egyébben az özvegy kocsmárosnéval, mint csak annyiban, hogy neki vendégeket szerez, akik főztjét megeszik: nem szólt bele az apa és fiú torzsalkodásába. Kék szemét gondolkozva forgatta, a veszekedés végét várván, amíg a termetes özvegy kihívóan, derekára tett kézzel állongott konyhája ajtajában, és az öreg Szindbádra hosszadalmas, elgondolkoztató pillantásokat vetett: mintha az legalábbis szolgabíró vagy gazdag borkereskedő volna.

- Különben is, feljelentem a papoknál, ha nem hagy békét ennek a kövér nőszemélynek! - fejezte be Szindbád fia atyjához intézett intelmét. - Ha már mindenáron házasodni akar: vegyen el egy feddhetetlen, tiszta életű, falusi hajadont.

- Az ördögbe! - felelt Szindbád. - Nagyon a végét járhatom már, hogy tanácsokat merészelsz nekem adni nők dolgában. - És már indult volna is a diadalmaskodva nézegető fehér kötény felé.

Búcsú bácsiban ekkor fölébredt hivatottsága:

- Fuccsba megy az egész búcsújárása - szólott. - Szabad ég alatt kell aludnia, ha azt akarja, hogy az ördögök meg ne találják.

- Az ördögök! - mormogta maga elé Szindbád, amikor végre nem hallotta háta mögött a gyaluforgács zizegő hangját az éji szélben, és két kísérőjével az országúton a kolostor felé ballagott. - Vannak-e általában ördögök?

- Természetesen, hogy vannak ördögök - felelt odavetőleg Búcsú bácsi. - De erre a helyre nem mernek utánunk jönni.

Nyári éj, amelynek ölében bokrokká, cserjékké, földre ereszkedett falombokká változtak a búcsújáró nők, amint beleolvadtak egyszerű álmaikba... Búcsú bácsi, mint egy öreg kerülő, vezetgette az alvó nők között Szindbádot. Az árokpart, a fák szembehúzott kalapjainak árnyéka, a bokrok kis enyhe fészke és a rétek verejtékező lepedője telve volt velük. A csillagok átnézegettek a faleveleken, és kiválasztgatták azokat a nőket, akiknek szerencsés, boldog álmot küldenek erre az éjszakára. Denevér suhant, mint valami remegő sóhajtás, mintha ezen az éjszakán termett volna valakinek a boldogtalan múltjából. Bagoly huhogott valamerre a bástyán, amelynek hangjától amúgy sem tudnak aludni azok a szerencsétlenek, akik sohasem tudnak beljebb jutni az álom pitvarából a legbelső, legékesebb szobába... mindig csak hivatalos, egyenruhás, röpködő bajszú kézbesítőket látnak megjelenni a pitvarajtóban, és a dézsák, teknők, fazekak nagymosáshoz vannak előkészítve, mintha az egész életüket nagymosásba akarnák venni.

...Az árokparton olyanformán feküdt egy asszony, mint a kelőkenyér, amely abrosszal van letakarva, és azt várja, hogy mikor kezd zümmögni a hajnali légy az ablakon... Amott egy másik kiflivé vagy holdsarlóvá alakult át álmában, és olyan ízesen mutatkozik a dereka, mint valamely kalácsé, amellyel a vándorlegény az első lopást elkövetni akarja. És egy harmadik, egy öreg, a bokor aljában, a fülledt nyári éjben is okulárés, ködös téli alkonyt lehel magából, amikor a napraforgó szára is nehéz, fojtó szagot terjesztget a tűzrakásról. És a negyedik olyan szélesen terpeszkedik el a rét füvén, mint valamely dudva, amely széles levelei alá rejti a gyíkokat, szarvasbogarakat, békákat. És az ötödik rózsafának látszik, amelynek a fejét a gondos kertészek eldugdosták a föld alá a hideg időjárás elől, és a rózsafa feje olyanokat álmodik, amely álmokat sohase mondanak el senkinek. A hatodik csak úgy aludt, mint egy üres tarisznya, amelyben legfeljebb az emlékezetes szagokat kereshetnék az egerek. A hetedik kinyitotta a száját, mintha gyermekkorát álmodná, amikor a tanítónő hangja után az A-betűt kell ismételni. A nyolcadik összekulcsolta lábszárait, mintha attól félne, hogy egér vagy béka surran be a testébe alvás alatt. A kilencedik úgy hortyogott, mint a téli éjszaka, amikor az alvó hirtelen felébredve a kapuhoz siet, mintha onnan hallana valamely dörömbölést, pedig a saját hortyogása volt az, amelytől felébredt. A tizediknek végre sikerült üstökön ragadni az ördögöt, egy árva csalán alakjában... Ezt költötte föl Búcsú bácsi néhány rúgással. Öregasszony volt... Mérgesen nézett fel, mintha az ördög szövetségese avatkozott volna a dologba, amikor már éppen végzett volna a gonosszal, csirkeölőkésével.

- Búsiné - mondta Búcsú bácsi -, itt van ez az úr, aki nem tud aludni, altassátok el, két pengő forint napszámot kap minden asszony.

Búsiné visszahozta a másvilágra szállott tekintetét, olyan guggoló mozdulatot tett, mint a szarkamadár, mielőtt elrepülne, és az ócska szoknyából kinyújtogatott mindenféle lábakat, amelyekről eddig tán senkinek sem volt tudomása.

- Feküdjön le az úr itt a rétre, akkor majd tud aludni - mondta, még mindig azon a hangon, amely álomvilágból jött.

Szindbád gondolkozás nélkül engedelmeskedett. A földre vetette magát, és jótékonyan elnyújtózott. Búsiné tetőtől talpig végigmérte a fekvő embert.

- Adja előre a két pengőforintokat.

Szindbád egy tízest nyújtott át a vénasszonynak, mire az furcsán, alig kiegyenesedve, mint az éji bogár dudorászik egyik növénytől a másikig, végigpörkölte, végigguggolta a körülötte alvó asszonyokat. Mit, mit nem mondott nekik? Azt úgyse értené meg soha férfifül. Csak annyi bizonyos, hogy az alvók megmozdulni kezdtek, felültek, kinyújtott lábaikat visszavonták, begörbített lábaikat kinyújtóztatták, ásítottak, vakaróztak, mormogtak, és közeledtek a visszafojtott lélegzettel figyelő Szindbádhoz, aki az ügy érdekében alvást szimulált.

...Először egy olyan nő hengeredett le jobb oldalára, aki álmában bizonyára érett napraforgó­tányér volt, és olajszagát féltette a seregélyektől. Nagyot sóhajtott és mindjárt tovább aludt is, szoknyáiba burkolózva. Baloldalról ezalatt valamely leányféle nyomta az inához a meztelen talpát; Szindbád csak annyit tudott megállapítani, hogy olyan furcsa termete van a leányzónak, mint azoknak a kövér verebeknek, amelyek a nádfedelű, lóval vontatott malmok ereszeiben laknak. Aztán különböző öregasszonyok közeledtek feléje a réten, olyan alattomos lépésekkel, mintha csalánbokrok indultak volna meg az éjszakában. Lehemperedtek a rétre, és úgy terültek Szindbád környékén, mint molyette, öreg bekecsek. Öt asszony és asszonyféle telepedett a fűben fekvő Szindbád köré a régi kolostor falai alatt. Bizonyára volna annyi erejük, hogy jól megraknák az alvó férfit, ha az valamely illetlenségre gondolna. De Szindbádnak eszébe sem jutott ilyesmi. Búsinéra figyelt, aki két térdét guggolás közben átölelve, valamely zümmögő mesemondásba kezdett, amelyre a félálomban levő asszonyok nagyot nyögtek, nagyot sóhajtottak... És Búsiné, az öreg búcsújáró asszony mesélt a kolostor fala alatt, amíg Szindbád elkomolyodva nézett a csillagokra. Majd lehunyta a szemét, és azon kezdett gondolkodni, hogy melyik régi nőismerősétől hallotta valaha ezt a mesét. Búsiné az ördögökről mesélt, amelyek éjszakának idején szerte járnak a világban.

[1925]

Szindbád fia egy rókavörös, galléros, régivilágbeli utazóköpenyeg alatt (amelyet tavaszkor tulajdonosa azzal az ígérettel hagyott hátra, hogy majd eljön érte, amikor leesik az első hó) lakott egy olyan rongyos kanapén, amelyet már csak Pesten tartanak szolgálatban a hónapos lakásokban - maga Szindbád egy ágy szélén feküdt, és az ágydeszkával való folytonos érintkezés folytán úgy érezte magát, mint egy kurtavasra vert katona; és a nő, aki Szindbádot és fiát egyszerre rabságban tartotta, a fal felé fordulva haldoklott. Haldoklott már egy hete, mióta állítólag Szindbád miatt leugrott az emeletről.

- Reménylem, hogy jó cselekedetünkért még valamely nagy szerencse várakozik reánk az életben - mondta suttogva fiának Szindbád a sötét előszobában, ahol néha pillanatnyilag négyszemközt találkoztak, amikor a haldoklónak vizet, borogatást, hasmelegítőt kellett vinni.

- Már megint trafikálnak? - kiáltotta a haldokló komoly elkeseredéssel, és Szindbád a többi mondanivalóját már csak szemével közölhette fiával. (Ebben a szemtekintetben benne volt a biztatás, hogy csak Szindbád fia is tartson ki a beteg nő ápolásánál, és ezért majd elnyerendi jutalmát valahol, valamiképpen. Szindbád fia ugyan még sokkal messzibbre érezte magától a másvilági elszámolást, mint például atyja, akinek elég volt egy nem sikerült kalandot átélnie, hogy nyomban a síri sötétségbe kívánkozzék, de azért Szindbád fia hűségesen szaladt a bábaasszonyokért, ha a beteg nőnek ez volt a kívánsága. "Ugyan, megkapom-e atyámtól azt a tajték szivarszipkát, amelyen mezítelen emberek ölelkeznek, s amelyet biztos sikerrel lehet elővenni női társaságban?" - kérdezte magában Szindbád fia, mert még sokkal tapasztalat­lanabb volt, mintsem a másvilági jutalmakkal megelégedett volna.)

- Tudom, hogy összeesküdtek az elpusztításomra - mondá a beteg az ágyban -, de az én eszemen még nem járt túl egyetlen férfi sem. Azért is jegyezzék meg maguknak, hogy hiába susognak odakint a konyhán, én minden szavukat megértem, mert például az öreg Szindbádnak mindent elmesél az orra.

Az öregnek nevezett Szindbád az orrához kapott. Ezt az orrot eddig csak dicséretben részesítették a nők - az egyiknek az tetszett rajta, hogy fehér, érzékeny, puha, mint azok az orrok szoktak lenni, amelyek soha nem hazudnak, akármilyen figyelmesen tapogatják őket - a másik nő viszont azt hozta fel Szindbád orrának javára, hogy az hortyogni tud alvás közben, és ez a hortyogás alkalmas arra, hogy ébren tartsa a női érdeklődést -, a harmadik hölgy viszont azért dicsérte meg Szindbád orrát, mert az hasonló volt ama régi királyok orrához, amelyek kopott aranytallérokon megnövekednek, amely tallérokat már csak amulettekben szokás viselni. - De még senki se mondta erre az orra azt, hogy árulkodó volna.

Szindbád elhatározta, hogy vigyázni fog az orrára, de a beteg nő rövidesen egészen új dolgot talált ki: Szindbád fülét kezdte figyelgetni:

- Már megint úgy mozgatja a fülét, mint a káposztáskertben lapuló nyúl... Mondja, maga vén kötnivaló, melyik rongyismerőséhez akar elszökni azon idő alatt, amíg nekem orvosságot hoz a patikából?

Szindbád hiába esküdözött, hogy neki rongyismerőse nincs, minden ismerőséért hajlandó bedugni kezét a szentelt vízbe, de a beteg nő csak gúnyosan csóválgatta a fejét:

- Tudok én mindent... A múltkor, amikor aludt, jól szemügyre vettem. A kezén van egy harapásnak a nyoma. Miután tudom, hogy úgy szokta magát megkedveltetni a kutyás nőkkel, hogy előbb a kutyájukat hódítja meg: ez a harapás nem eredhet mástól, mint női harapástól. Mondja meg őszintén, melyik szolgálóval vagy grófnéval ment birokra? Megbocsátom, hiszen én beteg nő vagyok.

Szindbád éppen annak elmesélésébe akart hozzákezdeni, hogyan mentett ki az égő házból egy öregasszonyt, és ekkor kezén megsebesült, amikor a kezén érezte a beteg nő szívós, billogos tekintetét, valamint hallotta hangját, amely most olyan frissen pattogott, mint mikor a kacsák szórják le tollazatukról a vizet.

- Talán csak nem valami vén, kimustrált nő volt az, akivel erőszakoskodott?... Itt van annak a fognak a nyoma, amely csak hamisfogtól származhatik. Sokkal mélyebb, mint a rendes fog nyoma. Nagyon ízléstelen portéka lehet, ha már a szemfoga helyén is aranyfogat visel.

A beteg nő mély megvetéssel nézett Szindbád kezére.

- Nagyon csodálkozom magamon, hogy valaha is meg tudtam fogni ezt a kezet.

Természetesen rákerült a sor Szindbád hajára is, amelyről rövidesen kiderült, hogy előbb, valamikor más frizura alakjában fésültetett...

- Látom, hogy valamikor középen választotta el a haját, mint a borbélyok és egyéb szép emberek. Ugyan, miféle ostoba nő lehetett az, akinek a kedvéért így fésülködött? Én még az oldalt választott frizuráknak sem hiszek, mert ezek is alattomosságot jelentenek. Én azokat a férfiakat kedvelem, akiknek úgy áll a hajuk, mint a drótszög, egyenesen felfelé, keményen. Ezek a férfiak alkalmatosak arra, hogy feleségül mehessünk hozzájuk. Ó, ha egyszer megkérne egy nyugalmazott altiszt vagy egy kiszolgált csendőr!

Egy más alkalommal Szindbád belépvén az ajtón, éppen annak az elmondásába akart fogni, hogy a patikaszerért, amelyet a beteg nőnek hozott, éppen csak Budára, a Tabánba kellett gyalogolnia, mert ott árulják azt a furcsa orvosságot a régi ráctemplom tövében, amely orvosság már a régi időkben is használt a megtévedt lányoknál - amikor a beteg nő fölényesen közbevágott:

- Én nem tévedtem magában, az első percben tudtam, hogy micsoda nőpecérrel, szoknya­hajcsárral van dolgom. Mindig tudtam, hogy nyomban megcsal, amint hátat fordítok. Tudom, hogy még azt a vörös barchent alsónadrágot is megbámulja, amelyet a kimustrált szomszéd­asszony a konyhája ablakában szárítgat - tudtam, hogy a kövér házmesternét simogatja a lépcsőházban, és azt ígéri neki, hogy zöldségeskertet ajándékoz neki a Zuglóban - tudom, hogy csak azért adja be az altatószert, hogy azalatt leveleket írogathasson mindenféle nőszemélyeknek a városban.

- Azért költök annyi pénzt levélbélyegre, mert a fiamat akarom megházasítani. Maga nem tudja, hogy milyen aggodalom apának lenni - mondja Szindbád, hogy végre a jobb érzéseket is felébressze a nőben.

- A fiával meg éppen tisztában vagyok. Éppen olyan gazember, mint az apja. Őt futtatja azon nők után, akiket maga reszketős lábaival már nem tud utolérni. A fiát uszítgatja mindenféle repedt sarkak, kövér vádlik, pulykamellek, spirituszba való derekak után. A fia fogja le a nőt, mint valami vadászkutya a vadat, amíg aztán a vén vadász szép csendesen beéri a zsákmányt.

Ezt a diskurzust Szindbád fia is végighallgatta a kanapéról, ahol lakott, azért kerek szemével várta, hogyan fog védekezni jó atyja a vádakkal szemben. De Szindbád csak áhítatosan nézett maga elé:

- Mondjál, fiam, te is egy Miatyánkot, hogy ezen szegény megzavarodott nő visszanyerje elméjének tisztaságát.

Amire a beteg nő csaknem kirúgta maga alól az ágyat:

- Énértem ne imádkozzon senki, imádkozom én magam helyett, és bizonyos vagyok arról, hogy az én jó Istenem megsegít, hogy betegségemből felépüljek. Majd találok én még olyan férfiakra, akik megbecsülnek.

Szindbád keresztet vetett, mire a beteg nő a papucsát kereste, hogy azt a férfiú fejéhez vágja:

- Engem is ezzel a régi fogásával akar bolonddá tenni, amellyel a Várban szokta behálózni a nőket?.... Kiadja magát vallásos embernek, és ólálkodik a templomok körül. Áhítatot színlel, és a térdeplő nők derékhajlásait nézegeti bűnös szemeivel. És ha megismerkedik valamely templomjáró asszonysággal: szentképecskét kunyerál az imakönyvéből, hogy azt mindig szíve felett viselhesse... Ó, én tudom, nagyon jól, hogy miért nem fognak magán az én átkaim. Bolonddá tart Budán néhány öregasszonyt, akik leimádkozzák a bűneit. De majd kitalálom én azt az átkot, amelyet ezek a vénasszonyok se tudnak elsimítani a fejéről.

Szindbád jámboran fiára nézett, és így szólt hozzá:

- Valóban nem tudom megmondani, hogy valaki imádkozik értünk - hacsak te nem biztattál valakit erre?

Szindbád fia atyjával együtt csóválta a fejét, mire a beteg nő kirántotta a párnát feje alól, és Szindbád fiához vágta:

- Nekem ne hazudozzanak. Tudom bizonyosan, hogy mindketten arra kérik mostanában úgynevezett "hölgyi" ismerőseiket, hogy fokozottabb buzgalommal térdepeljenek a templomokban. Azt hazudják nekik, hogy veszélyes helyzetben vannak - pedig én megmozdulni sem tudok, azt csinálnak velem, amit akarnak.

A pörpatvartól végre kimerült a beteg nő, és fejét aléltan lehajtotta:

- Istenem - rebegte -, mennyit kell nekem szenvednem egy férfi komiszsága miatt!

Szindbád lehajtotta a fejét, és a csendességben így szólott fiához:

- Reménylem, hogy jó cselekedetünkért még valamely nagy szerencse várakozik reánk az életben.

És ezzel hozzálátott, hogy a beteg nő feje alatt a párnákat kellően elhelyezze... A beteg nő gúnyosan szólott kimerültségében is:

- Még nem haltam meg, hiába csinálja már a ravatalomat!

A beteg nő valóban nem is halt meg, ellenben, mint mondá, napról napra bizonyosabb lett arról, hogy Szindbád szemérmetlen módon megcsalja őt betegsége idején:

- Mondja, azért ugrottam le a maga kedvéért az emeletről, hogy most félrecsapott kalapban járjon, mint valami öreg nőbolond? - kérdezte hegyesen a beteg nő, amikor Szindbád a szobába lépett, és történetesen a fején felejtette vadászkalapját, amelybe zergeszakáll volt tűzve, még abból a korszakból, amikor ez a kalapdísz szükséges volt a nők meghódításához. - Tegye le rögtön azt a kalapot, engem hiába akar bolondítani, én beteg nő vagyok.

Szindbád védekezett. Elmondta, hogy a beteg nő érdekében felkereste ama óbudai asszonyt, aki kártyáiból kiveti, hogy milyen füveket kell használni a beteg nőnek, hogy az ismét egészséges legyen... "Csaknem lejártam a lábamat, amíg azt a házat megtaláltam" - fejezte be Szindbád előadását.

- Látom a cipőjén - felelt a beteg nő. - Éppen úgy kunkorodik a cipőjének az orra, mint valami kandúrmacskának a farka. Jól tudom én, hogy mikor szokott a maga cipője így meggörbülni: akkor, midőn rosszul kövezett utakon rosszhírű nőszemélyek után töri a nyakát. Csak mondja meg őszintén, hol és merre randevúzott, milyen utcákban és milyen házaknál állt meg hölgyével valamely kanálisszagú városrészben, azzal a hő óhajtással, hogy itt volna jó, a világtól elvonulva lakni...

Szindbád esküdözni próbált, hogy azon idő óta, mióta az 1848/49-es honvédekkel együtt rohammal bevette Budavárát, nem járt ama kacskaringós utcákban... De a beteg nő tovább folytatta szemlélődését:

- A nadrágján is látom, hogy valahol térdepelt... Csak mondja meg őszintén, hogy a Kamara-erdőben térdepelt rá egy hangyabolyra, mire a megmérgesedett hangyák hölgyestül együtt jól összecsipkedték, vagy pedig valami kemény padlón törte föl a bőrt a térdkalácsán... Maga már olyan öregember, hogy térdre kell ereszkednie, ha valamely nőt meghódítani akar. Régen volt az, amikor maga eloltotta a gázlámpát, hogy a lámpaoszlopnak szorítsa a nőt, hogy az a szerelmi vallomását meghallgassa. Különben is beteg nő létemre nem lennék féltékeny senkire.

Szindbád nadrágja gyűrődöttsége felől azt hozta fel mentségül, hogy egy régi templomban a sekrestyéstől megtudta azt az oltárt, amelyért a beteg nők felépüléséért szokás imádkozni... A beteg nő gúnyosan nevetett:

- Talán a nyakkendője is azért csúszott félre, mert ájtatos magaviselettel töltötte napjait? Talán a kabátját is azért könyökölte ki, mert nem nő után búsult a kocsmában? Talán a gallérját sem a közelgő gutaütés miatt vetette le, mert a nő olyan érdeklődést ébresztett, hogy azt hitte, megpattannak véredényei a szerelemtől?

Szindbád felemlegette védelmére, hogy nyakkendője állásával azóta nem törődik, mióta a nő megbetegedett... A gallért pedig azért szokta levetni a nyakáról, mert már úgysem akar tetszeni a nőknek, mint afféle öregember.

Ámde most a beteg nő hirtelen észrevette, hogy Szindbád mellényének az alsó gombja lepattant, és cérnadarab fityeg a helyén. A mellény pedig női hajtűvel van összetűzve.

A beteg nő erre már nem szólt semmit, csak egyetlen ugrással talpon termett, kiment a konyhába, hogy megkeresse azt a nagy kést, amellyel a kakas nyakát szokta elvágni... Szindbád fiával együtt elmenekült, és azután ballagtában így szólt fiához:

- Ugye, megmondtam, hogy jó cselekedetünkért valamely jó szerencse várakozik ránk. A beteg nő meggyógyult, többé nem kell őt ápolnunk.

[1925]

- Nagyon rendetlen életet folytatunk, azért nincs szerencsénk - panaszolta egy napon Szindbád a fiának. - Most is esik odakünn a kedves délutáni eső, amely időt az isten is udvarlásra való időnek teremtett, mi pedig nem tudunk kimozdulni a haragos asszony kocsmájából. Meg kell tartani úgy a böjtöket, mint az ünnepeket. Pedáns ember, aki valamire viszi az életben: a szerelemben is rendes program szerint él. A hét bizonyos napján elmegy udvarolni, és kibeszélgeti magából mindazt, amit hét napon át összegyűjtött. Még a mennykő sem vághat bele az olyan emberbe, aki csak a hét egy bizonyos óráját szenteli annak, hogy nővel foglalkozzon.

Szindbád fia gyanakodva hallgatta atyját; sokkal tapasztalatlanabb fiatalember volt, hogy mindjárt rájöhetett volna, hová akar kilyukadni a bölcs ember.

- Azt mondanám tehát - indítványozta Szindbád -, hogy a szerdai délutánokat ezentúl szenteljük a nők udvarlására. A szerda szerencsés napnak mondatik, nem jár rosszul, aki szerdán házasodik. Hátha ez a szerencse kiterjed a házasságon kívül is.

Szindbád fia boldognak mondhatta magát, hogy atyja ezentúl csupán egyetlen délutánját akarta feláldozni azoknak a haszontalanságoknak, amelyek egyébként egész életét elfoglalták. Szerdai napon tehát már jó előre bejárta annak a városnegyednek a fogadóit, amely negyedben ez idő tájt tartózkodtak. Szent Terézről volt keresztelve a városrész, de voltak benne olyan kocsmák is, ahol zsidósan főztek; akadtak kosztadó asszonyságok, akik a nagy testi munkát végző táncosnőknek főztek; találódtak özvegyasszonyságok, akik még azért tudtak divatban maradni, mert jó házikosztot adnak a nőtlen fiatalembereknek, akiknek egyéb örömük se volt az életben, mint olcsó pénzen jól megebédelni, és utána nagyot ábrándozni; sőt voltak itt tisztes családok is, akik állandóan fizető vendégeket láttak az asztaluknál, és a leányok rendszerint férjhez mentek, ha megfelelő ételnemű került az asztalra.

Szindbád fia mindig vigyázott atyja táplálkozására, ugyanezért déli harangszóra nagy örömmel jelentette, hogy a vértanú feleségénél olyan kövér kacsát látott sülni, amilyen kacsáról még a legéhesebb vándorlegény sem álmodott.

- Megmondtad, hogy bőségesen öntözzék a saját zsírjával? - kérdezte némi izgalommal Szindbád, amint nadrágszárába beleugrott. - Kitelik tőled, hogy elfelejtetted megmondani.

- A vértanú feleségének nem lehet tanácsokat adni, nagyon jól tudja - felelt a fiatalember, amikor atyjára a kabátot fölsegítette.

A vértanú felesége éppen a napokat számlálgatta, alulról fölfelé és felülről lefelé a nagy falinaptáron, amilyenek a fogházak irodáiban szoktak függni, hogy mennyi ideje van még hátra az urának. (Ez a férfiú hajdan falusi jegyző volt, és Pestre költözködése után is hamis lópasszusokat meg egyéb írásokat gyártott. Nagyon csodálkozott, mikor minden esztendőben becsukták. "Ennek a piszkos városnak a vértanúja az uram - mondogatta a felesége -, sohasem történik semmi baja, ha falun maradunk.")

A vértanú felesége olyan volt, mint a legtöbb pesti asszony, aki még nem rázta ki szoknyájából a rozmaringillatot. Nem törődött a világon semmivel, csak azokkal a pletykákkal, amelyeket a házban, a fűszeresnél, a mészárosnál, a piacon hallott. Ha újságot akart olvasni, elővette a régi Vasárnapi Újság bekötött évfolyamát, amelyet még az anyjától örökölt. Szindbád természete­sen többszörösen börtönviselt embernek adta magát ebben a házban, hogy a ház úrnőjének kedvében járjon. (Amint hogy más nőknél való udvarlásaiban neki is megvolt mindenféle betegsége, amely betegségekben azoknak a nőknek férjei vagy egyéb hozzátartozói szenvedtek.)

- Hát mit tud a kacsa? - kérdezte Szindbád, miután fiának tuszkolására nagy nehezen fölérkezett a harmadik emeletre, és nem mászott be minden útbaeső ablakon, amely mögött nők fésülködtek, valamint a konyhaajtók mellett is sikerült őt elvezényelni, anélkül, hogy a szakácsnéktól és szobalányoktól a szeretőik felől kérdezősködött volna. - Mit tud a kacsa?

- Most éppen sül, nem szabad őkegyelmét háborgatni - mondta a vértanú felesége, mintha valami élő emberről beszélt volna. Szindbád nem egykönnyen mondott le az élvezetről, hogy a kacsát megtekintse, ezért így szólott:

- Nézze, asszonyom, mi, börtönjárt emberek a rossz, keserves ebédek előtt gyakran elgondol­koztunk azon, hogy vajon mit sütnek-főznek a városban mindenfelé a konyhákon, miközben mi nyomorult levesünkre várakozunk. Egy valódi rabember tíz-tizenöt konyhában megfordul képzeletében, mikor érzi a delet közelegni. Még azt is meg tudja mondani a rab, hogy rágondol-e az asszony, amikor a pecsenyét süti... Kérdezze csak meg becses férjétől: vajon hazudtam-e?

A vértanú felesége erre kitört a flegmájából:

- Tán azt akarja rám fogni, hogy nem a szegény uramra gondoltam, mikor ezt a kacsát sütöttem? Hisz kire gondolok én valaha a földi életben? Nézze meg ezt a kacsát. Akkor se volt különb, mikor az uram még itthon volt.

Szindbád megelégedéssel figyelte meg a sütőben levő kacsán, hogy az zsírral bőségesen volt öntözve. Ugyanezért nem is avatkozott többé a dologba, csak a tüzet igazította meg, hogy a kacsában kár ne történjék. Ezután levetette a kabátját, és régi jó tanácsok szerint szundikált a pamlagon.

Nagyon rendes asszonyság - mondta elismerőleg Szindbád, midőn a szomszéd szobából vízcsobogást hallott. - Hallod, hogy paskolja a vizet? Mintha a derekát is megmosná, mielőtt föladja az ebédet.

A víz valóban nem olyan hangokat hallatott, amelyekről csupán arc- vagy kézmosásra lehetne következtetni.

- Nagyon rendes asszonyság - folytatta Szindbád -, úgy megmosakodik egy hétköznapi ebéd előtt is, mint a falusi menyasszony.

A mosakodás kihallgatása végén Szindbád olyan bizalmasságot érzett az asszony iránt, mint azok iránt szoktak érezni, akiknek apró, diszkrét cselekedeteit, öltözéseit, vetkőzéseit kulcslyukon vagy egyéb ajtóhasadékon át kikémlelik. (Nem hinné is az ember, hogy hány lovagja van a kulcslyukak­nak a fogadókban, fürdőházakban és más olyan helyeken, ahol egyet-mást látni lehet.)

A vértanú felesége fehér blúzban, hátrasimított hajjal, szappanillatú arccal hozta az asztalra a paradicsomlevest. Szindbád jobbján ült az asszonyságnak, és így jól szemügyre vehette, hogy annak az arcáról nem mosott le a mosdóvíz mindenféle olyan álmot, amely éjszaka szokta meglátogatni a nőket. Regények, kalandok rejtőzködtek e tisztességes barna hajzat fül melletti csavarintásai mögött. Nyilván az álom a jobb fülén át szokott belopózni hozzá, ugyanezért Szindbád erről az oldalról a következőket mondta:

- A paradicsomleves, különösen olyankor, mikor csak annyi az íze, mint annak a csóknak, amelyet megszokásból váltanak férfiak és nők egymással, mielőtt elbúcsúznának, a paradicsomleves savanyúságával arra biztat, hogy még derültebb napok, izgalmasabb percek is következnek. Nem lesz mindig híg az életünk, hanem elkövetkeznek abban vérhevítő, húsos, vérmes szenvedélyek, azoknak az eledeleknek alakjában, amelyeket a véletlen fölkínál. Ha nem tudnám biztosan, hogy kacsa következik, becsületemre: kövér lúdra is gondolhatnék a leves után.

- Vigyázzon a fehér mellényére! - mondta figyelmeztetőleg az asztal túlsó oldaláról Szindbád fia.

- Egyszer láttam egy kövér embert valamely vidéki fogadóban, aki a fehér mellényére esett paradicsomfoltot az evőkéssel ügyesen levette, azután a szájába vette. Nagyon szívesen cseréltem volna ezzel az emberrel. Mint ahogy nyomban kalapot váltanék azzal is, aki úgy szokta enni a levest, hogy a tányérból az utolsó csöppet kanálba csurgatja.

- Mi jó lehet azon? - kérdezte most az asszony, aki olyan csendesen, észrevétlenül evett, mint a szemérmes nők.

Ez azt jelenti, hogy ez az ember utolsó cseppig, legkisebb porcikáig ki tudja élvezni az élet örömeit. Az ilyen férfi tud vőlegény lenni egy esztendeig, és minden vőlegénységi napnak megtalálja a maga üdvösségét. Persze, nem kell minden délután arra gondolnia, hogyan csalogatja el valamely sötét erdőbe a mátkáját. Az ilyen kanalas ember tud ezüst meg arany házassági évfordulókat tartani, és még mindig talál valamely izgalmasságot a házaséletben: ha egyebet nem, mint egy szöget, amelyet neki kell bevernie a falba, amelyre a felesége alsószoknyáját akasztja esténkint. Az ilyen apró örömű ember még az ünnepélyt is megtartja, amelyet elhalálozása okoz. Végrendeletet csinál, holott semmije sincs; elbúcsúzik macskától, kutyától, ruhásszekrénytől, szomszédtól és komától. A feleségének pedig azt mondja, hogy: "te pedig maradj itt, és fogd a kezem". Sokszor elgondoltam én azt a börtönben, hogyan kellene élni és meghalni. Egy csöpp levest sem szabad hagyni megevetlenül.

A vértanú felesége fölállott, és Szindbád észrevette, hogy vállát vonogatva viszi ki az üres levesestálat. Jó, falusi, őszinte mozdulat volt ez; körülbelül annyit jelentett, mintha ama verekedő nők módjára, máris rácsapott volna a Szindbád kíváncsiskodó kezére.

- Megállj csak, fussál le egy kancsó sörért - fordult Szindbád fiához. - Meg kell törni a makacs asszonyt.

A vértanú felesége ezalatt elrendezte odakünn a konyhában a kacsadarabokat. Szindbád mindjárt észrevette, hogy a kacsa combjai feléje vannak elhelyezkedve a tálban.

- Mondja, igazán úgy unja a szavaimat hallgatni?

Az asszony, amíg Szindbád fia visszatért a sörrel, a szünetet a következők elmondására használta föl:

- Én szegény asszony vagyok, és abból élek, hogy úriembereknek ebédet adok. Mindennap más úriemberek ebédelnek nálam, így meglehetősen ismerem a férfiakat, mert hát már falusi asszony­koromban is láttam valamit. Minden férfi szerelmes, ha ízlik neki az étel, amit elébe adnak. Jár ide egy öreg méltóságos úr hétfőn, akinek igen szép nyugdíja van, még tüzelőt is olcsóbban kap a könyvecskéjére: minden ebédnél megkéri a kezemet, amikor olyan rántott csirkét készítek neki, amely kedvére van. Kedden egy mérnök szokott nálam ebédelni, aki német ember létére a töltött káposztáért rajong. Alig bírok tőle megszabadulni, amikor tele ette magát. Csütörtökön az ügyvédünk jön, aki a csöröge bolondja, és ha elég nagy tál csörögét adtam elébe, szidni kezdi szegény uramat, hogy ilyen asszonyt kénytelen özvegységre juttatott. Pénteken a falunkbéli plébános úr szokott meglátogatni, mert ilyenkor van dolga Pesten. Télen, mikor káposztás csíklevest főztem neki, kijelentette, hogy a mostani gazdasszonya helyett engem vesz magához. Szombaton két kártyás jár ide, akik itt mindig veszekedni szoktak elmúlt dolgok fölött. De a főztemre kibékülnek, és megfogadják, hogy nyomban tisztességes életet kezdenek, amikor olyan asszonyra találnak, amilyen én vagyok. Vasárnap a szegény uramnak főzök ebédet.

Szindbád villájával célba vette az egyik kacsacombot.

- A szerdát elfelejtette, asszonyom.

- Szerda az én böjtnapom, azért ne is csodálkozzon, ha nem eszem a kacsából.

Szindbád hahotázva kapta a szájába a kacsacombot:

- Bizonyosan valamely olyan fűszer van belesütve, amelytől szerelmi gerjedelmei támadnak a férfiúnak. Nem baj, én nem félek még a szerelmi bűvitaloktól sem. Eleget kotyvasztottam életemben, tudom a módját, hogyan lehet a szerelmi mérgezésből kigyógyulni. Sós vizet kell hinteni az embernek a nyelvére. Vagy pedig a nők szájából kell vizet inni, mint a hím-galambnak. Némelyek esznek mindenféle gyanús mézeskalácsot is szerelmi nyavalya ellen, amely mézeskalács már maga is betegséget okoz, ha a férfi gyomrába jut. A mérgezésnek nagyon jó ellenszere, ha a páciens felkötteti magát valamely keresztfára, mint Krisztus urunk mellé kötötték a latrokat. Csak hadd csattogjon az ostor a lator mezítelen hátán. Megérdemli a kutya elkövetett bűneiért...

- Magát meg szokták verni a nők? - kérdezte most hirtelen az asszony, és különös, meglepett tekintettel nézett Szindbádra, mintha valamely titkos gondolat ébredt volna föl sima, egyszerű frizurája mögött.

Szindbád végzett a kacsacombbal, ugyanezért susogósra vette a hangját, mint a szél szokott borongani a vadgesztenyefák lombjai között:

- Mit tudja azt maga, asszonyom, hogy mily jólesik méltatlan bánásmódot tűrni alacsonyrendű nőktől, amikor az ember szívből szerelmes egy hercegnőbe? Mit tudja azt maga, hogy mily kibékítő érzelem az, amikor a reménytelen szerelmest mindenféle szolgálók szennyes vizekkel öntik le az emeletről? Mit tudja azt, hogy mily végtelen elégtétel durva, műveletlen, tudatlan nőkkel beszélgetni, amikor az ember egy szívében viselt oltárképért kimondhatatlanul szenved? Csak legyenek minél komiszabbak, alacsonyabbrendűek, emberi szóra nem alkalmatosak a többi nők mind, akik ezen a világon vannak, amikor az ember egyetlen nő gondolatával zarándokol végig a világon!

A vértanú felesége látszólag figyelmesen hallgatta végig Szindbád szavait, kérdését mégis így tette föl:

- Tehát maga szeretné, ha a nők megvernék? Miért nem házasodik meg az ilyen ember?

Szindbád egy bölcs mondással felelt:

- Útnak, szónak, házasságról való tanácskozásnak nincs vége.

Az asszony a füle melletti vidéki frufrukat igazgatta, mintha azok segítenék az emlékezésben, amíg Szindbád a kacsapecsenye zsírját törölgette. A vértanú felesége pedig elgondolkodva beszélt:

- Azt még csak megértem valahogy, hogy a házastársak verekednek. Elkerülhetetlen az olyan emberek között, akik egymásnak minden titkát ismerik. Természetes dolog, ha a férfi a kocsmából vagy a börtönből hazajön, elsősorban megveri a feleségét. A felesége persze a legközelebbi alkalommal, amikor megsavanyodott a kovász, vagy odaégett valamely pecsenye, visszaadja a férjének a verést. De azt nem értem, hogyan engedheti magát valaki idegen, sohasem látott nőktől megveretni?

- Csak Krisztus urunk latraira gondoljon, asszonyom.

Az asszony tovább merengett, mint ahogy egy dongó dudorászik valamely bezárt szobában:

- Mert éppen azt akarom mondani, hogy a mi házaséletünkben éppen az okozta a bajokat, hogy az uram sohasem engedte magát megbüntetni. Ha elvállalta volna a házifenyítéseket, sohasem jutott volna ennyire a dolog.

Szindbád megértőleg bólogatott:

- Igen, magam is akkor kerültem mindig börtönbe, amikor nem volt mellettem valamely szigorú asszony.

- Szegény uram ott követte el a hibát, hogy mindig elszaladt hazulról, amikor méltó büntetésben akartam részesíteni egyért és másért. Elment kocsmárosnék meg más nőszemélyek izgató beszélgetését hallgatni, hogy ő jött nekem a kocsirúddal, mielőtt én még a kutyakorbácshoz hozzányúlhattam volna. Ő vert meg engem, holott a verést inkább ő érdemelte meg. Nem is lehetett másféle szomorú sorsunk:

Szindbád mézédes lett:

- Nos, és vendégei között nem akad egyetlen önfeláldozó férfi sem, aki elvállalná azokat az adósságokat, amelyeket szegény jó férje hátrahagyott?

- A férfiak mind gazemberek! - felelt rövid gondolkodás után a vértanúné.

Szindbád ezalatt kibarátkozta magát a kacsával, inni szeretett volna azokra a zsíros falatokra, amelyek élete legjobb vidéki éveire emlékeztették. A kacsafark-tollú fiatalember azonban csak akkor talált föl a harmadik emeletre, amikor a sör habja már leszállott.

- Bizonyosan valami gyalázatos dolgot műveltél útközben, szóba álltál mindenféle nőkkel - dörrent rá Szindbád a fiára. - Egyél, és aztán lódulj, nem akarlak látni.

Az önérzetes fiatalember mérgesen megette a kacsamaradékot.

- Máskor küldhet, hogy körülnézzek a Terézvárosban kacsapecsenye után! - mondta, mikor a kalapját a fejére vágta.

Mikor Szindbád egyedül maradt a vértanú feleségével, megtöltötte az asszony poharát sörrel, és hozzákoccintotta a magáét.

- Lássa, ilyen neveletlenek azok a férfiak, akik nem kaptak nőktől elég verést életükben! Ijesztő ez a mai fiatalság. Semmi regarddal nincs a női nem iránt. De én még a régi gavallér iskola híve vagyok, akár életemet is feláldoznám bajba jutott nőkért. Szívesen vállalok egyet és mást szegény bajba jutott férfitársam helyett is.

A rendes asszonyságnak határozottan élénkebb lett a hangja:

- Lássa, ez a baja egy tisztességes nőnek. Sohasem tartottam szeretőt, hogy azon bosszulhat­tam volna meg a férjem igazságtalanságait. Csak némán szenvedtem, mert becsületes voltam. Gyűlöltem a férfiakat, és gyűlölöm ma is. Szegény uramnak börtönben kell ülni, míg a többi gazember férfi szabadon jár.

- Ismétlem, hogy szívesen feláldozom magam - mondta ebédutáni kedélyességgel Szindbád.

Az asszony hirtelen felállott, és az ajtóhoz ment, amelyre gyors mozdulattal ráfordította a kulcsot:

- Tehát azért a hat hónapért, amelyet legutóbb az uram kapott, legalább hat botütést érdemel.

Szindbád nevetett:

- A szerdai délutánt úgyis arra szántam, hogy a nők udvarlására legyek. Nincs feleségem, aki a jó útra téríthetne.

[1925]

- Szakítani kell eddigi életmódunkkal - mondá egy reggelen Szindbád a fiának, amikor éjszaka valamely kellemetlenséggel, például hivatalos ember látogatásával álmodott. - Előbb-utóbb a pokolba jutok. Nem vigasztalás számomra, hogy te is ott leszel. Valamit tenni kell erkölcsi életünk érdekében is.

Szindbád fia, mint afféle találékony ifjú, arra gondolt, hogy jó atyja megint búcsújárásra készülődik, mikor is cipelheti majd Gödöllő és Besnyő között az abrakos tarisznyát, valamint a kulacsot. Vagy legalábbis azt hihette magában Szindbád fia, hogy az öreg valami szökött barátnak akar meggyónni, ami szokása volt, ha bűnei összegyülekeztek. És majd megint csodálkozik, hogy a gyónással mit sem könnyített lelkiismeretén: persze, mert a barátnak nem volt többé tonzúrája.

Idősb Szindbád így folytatta:

- Van nekem valahol egy nőismerősöm, aki legjobban érti azokat a dolgokat, amelyeket a vezeklés irányában elkövetni kell. Ő maga is megtesz mindent azért a célért, hogy valahol, valamerre bűnbocsánatot nyerjen. Gyakran egy hétig sem eszik húst, ha valami nyomja a lelkiismeretét. Napokig hagyja a szekrényben függeni az új ruháját. Ez az asszony bizonyára legjobban tudja mindegyik között, hogy mit kell tenni az embernek, hogy megszabaduljon a lidércnyomástól.

- Már megint valami vén satrafával akar megismertetni, hogy ismét az ablakon kellessen kiugornom? - kiáltott föl riadtan Szindbád fia.

Szindbád komolyan, szinte áhítatosan felelt:

- Eszem ágában sincs bonyolult női ügyekbe keveredni, elég bajom van az egészségemmel. Csak éppen egy látogatásról van szó, vizitről, mint mondani szoktuk. Készítsd ki a ferencjózsef-kabátomat.

Az úrnő olyan előkelő volt, mint egy királyi kézirat.

Erzsébet királyné-korabeli uszályos ruhában és ugyancsak ama királyné által divatba hozott frufrus frizurával, valamint fekete strucctollas legyezővel fogadta Szindbádnak és fiának látogatását. És a régi divat szerint nyomban Szindbád kezére koppintott legyezőjével, amikor az arról tudakozódott nála, hogy vajon mostanában is megjelölgeti a kalendáriomban a különböző napokat karikácskákkal és kezdő és végződő vonalakkal, mint pedáns asszonysághoz illik?

A társalgás ezután más irányt vett, miután a botor Szindbád azt hitte, hogy sikerült kellő zavarba hozni a hölgyet.

- Angyalom - ha még megengedi, hogy így nevezzem négyszem között (mert hiszen a fiatalúr nem számít), valami kellemetlenséget álmodtam magáról az elmúlt éjszaka, ugyanezért kötelességemnek tartottam, hogy tiszteletemet tegyem. Hátha szüksége van reám egy és más ügyesbajos dolgaiban.

- Itt van Krantz, ha adó dolgában el kell járni a hatóságoknál - felelt hűvösen a nyakig gombolt ruházatot viselő hölgy, aki nyílván önmagának is imponált.

Szindbád fia ezalatt körülnézett a lakásban, ahová atyját elkísérte. Budai ház volt, olyan erkéllyel, amely nyilván a török hódoltságot is látta. És az erkély sarkára, isten tudná, milyen okból, zöld luftballon volt kötve, amelyet nagy csodálkozással fogadott a szél, amely a múlt idők utcáiból kísértetiesen fujdogált. A grádics olyan kacskaringós és szűk volt, hogy a látogatónak el kellett tökélve lenni arra nézve, hogy innen majd csak holtan távozhat, mikor is koporsóját nyilván kötelek segítségével eregetik le a szivattyús kúttal fölszerelt udvar közepére. G. M. és B. betűk voltak az ajtók szemöldökfáin; nyilván nem fizetett rá a harangozó, hogy háromkirályok napján ennyi krétát pazarolt. A falakról kipödrött bajszú, vérmesképű férfiak féltékenykedve nézegettek alá arany­rámáik közül, mintha még mindig arra volnának kíváncsiak, hogy mit csinál ez az asszony, amikor egyedül van. Egy nő is mutatkozott a fal látnivalói között, de ez egy sötétebb sarokba volt elhelyezve, bár már öregebbnek látszott, mint a Fehérvári út. A féltékeny férfiak miatt Szindbád fia jó darabig nem merte fölemelni szemét a háziasszonyra; végre a komóton észrevett egy bronzkutyácskát, amely hűségesen öltögette nyelvét a benne elrejtett óra ketyegésére, mire Szindbád fia fölbátorodott, és megtekintette a hölgyet.

Ő ama divatlapból jött, amelyet Náray Iván szerkesztett, amikor az aulikus urak truccolásból is az orosz cárok nevéről keresztelték el fiaikat és agaraikat. Szindbád fia nem csodálkozott volna, ha a hölgy élettörténetének előadása folyamán arra is kitérne, hogy ekkor meg ekkor udvarhölgyként volt beosztva egy főhercegnő mellé. Szép, energikus, nagy orra volt, mint akár Viktória angol királynőnek azokon az aranyfontokon, amelyeket a kereskedők minden lehető alkalommal a zsebükbe csúsztatnak. Kis bajuszkája volt, amely női bajuszról eleget hallotta Szindbád fia atyja oktatásai közben, hogy azért vannak a földön és a nők ajkai fölött, hogy azokat férfiak csókjaikkal kipödörjék. Igen energikus álla volt, amely akár gyilkosságra is buzdíthatná azokat a férfiakat, akik előttük letérdepelnek. "Vedd a pisztolyt!" - mondhatná ez az áll; és a férfi habozás nélkül nyúlna a lőfegyver után... És arca - vanília torta, szőke, keringős butácska, az élet édességeire emlékeztető arca olyam finom volt, hogy egy valódi férfiember örökké a nyakában viselhetné azt, mint valamely amulettet. (Valériának hívták, mint minden nőt, aki számítani akart valamit az életben, amikor Mária Valéria volt Ferenc József kedvenc leánya.) A fülkagylója kicsiny volt, mintha tegnap szúrta volna ki a bábaasszony, hogy darab ideig vörös pamutot viseljen benne. A haja - szőkén, bodrosan, fodrosan, könnyelműen és dallozva, ingerkedve és meghunyászkodva, álmodozva és rikoltozva mutatkozott a fején, amely fejnek a formája egy nemes kancáéhoz is hasonlított, amely kancáért a legfurfangosabb huncutságokat találják ki a lócsiszárok.

No, most még itt volna a szeme, amelybe Szindbád fia bizonyos ideig nem merészelt beletekinteni.

Majális szeme volt.

Ennek a szemnek a láttára a betegségtől jellegzetes férfiúnak se lehetett egyébre gondolnia, mint bizonyos jóízű mulatságokra, amelyeket itt-ott az életben elkövetett. Sikerek, beváltott remények, készpénzzé lett tervek, eredményes éjjeli zenék, leányszöktetések és négykézre való zongorázások jutottak eszébe még annak a férfinak is, aki azért nem barátja az akácfának, mert gallyai nem bírnák meg a kötelet, amelyre magát fölhurkolná. Az élet, pezsgett ebben a szemben, mint a szénsav a francia pezsgőben. "Nem is olyan bolondok, akik ezt isszák!" - gondolta magában Szindbád fia, és bizonyos irigykedéssel kezdett tekingetni jó atyjára.

A strucctollas legyező olyan mozdulatot tett, mint amikor a francia-négyesben a rendező azt a figurát vezényli, hogy a hölgyeknek kell előre menni egymás üdvözlésére: amikor is a legyezők rendszerint leereszkednek...

- Tehát szerelmi életem érdekli, kedves barátom? - kérdezte Valéria előkelő hanghordozással, mintha valamely emlékkönyvből beszélne. - Szerelmi életem a következő: kiállok az utcasarokra, és fogok magamnak egy férfit, aki egy félóráig vagy egy hónapig tetszik.

Az öregebb Szindbád bizonyos tiltakozást akart kifejezni, ugyanezért megbocsátó arcot vágott, de a hölgy egykedvűen nézett vele szemközt, és még csak lábait sem vetette egymásra, mint ez a nőknek a szokásuk, mikor valamely rendkívüli dolgot eresztenek ki a szájukon.

A nő elbeszélő, úgynevezett társalgási hangon folytatta a maga mondanivalóját:

- Nem egyéb ez, mint vezeklés, mindazokért a dolgokért, amelyeket életemben büntetés nélkül elkövettem... Itt volt például maga, tisztelt nagyatyám, akiről majdnem egy esztendeig azt gondoltam, hogy az öngyilkosságom után megkapott végrendeletemet tiszteletben fogja tartani, mindennap friss virágokat hoz ki a családi sírboltunkhoz... Hát nem kell életem végéig vezekelnem ezért a botorságomért?

- Nem lett öngyilkos - mormogta bocsánatkérőleg Szindbád.

- Mert a pisztolygolyó okosabb volt, mint a kezem. Két ujjnyival a szívem fölött suhant el a halál, és jó paraszt-természetem hamarosan kiheverte a bajt.

Az öreg Szindbád meghatottnak látszott, és remegő hangon szólalt meg:

- Engedje meg, zárdafejedelemnő, hogy megcsókoljam azt a kezet, amellyel halált akart osztani a legdrágább életnek.

- Fölösleges lelkesülnie, mielőtt történetemet pontosan nem hallaná... - mondá a hölgy a társalgási hang olyan egykedvűségével, mintha valamely szakácsnői receptről volna szó. - Kevésnek tartottam a büntetést, amelyet bárgyú szerelmem miatt magamra mértem; öreg szomszédasszonyok addig nyavalyáskodtak körülöttem, addig boszorkánykodtak az ágyam mellett, amíg visszatértem az életbe. De hát most hogyan folytassam tovább? - kérdeztem magamban a néma éjszakákon, amikor itt Budán a baglyok huhognak, és csak azok az emberek vannak ébren, akiket a kaszárnya udvarán kivégeznek. Hogyan folytassam tovább az életemet maga nélkül, akiről azt hittem, hogy mindenem, lélegzetem és ebédem, az ingben talált bolhám, amelyet nem mertem megölni, hanem egy ablakon át kieresztettem?... Hogyan vihetem tovább az életem keresztjét? Kinek a lábát fogom megmosni alázatosabban, mint ama bibliai asszony? Kinek a rám való gondolatára kell fölriadnom éjszaka a legmélyebb alvásomból? Kinek a kedvéért mosom ki saját kezemmel az ingeimet, hogy meg ne érezze rajta a kövér mosónő szagát?... Nem volt más menekvés, mint az utcasarokra kiállani.

Szindbád megértőleg bólongatott, mintha valamely nagyon is természetes dolgot hallana - például csak annyit, hogy a tej kifutott a konyhán; ellenben szavaiban némi izgalom volt észrevehető, amikor továbbfolytatta a tárgyalásokat:

- Legalább bűnbánatból tette?

- Vajon miért tettem volna? Vezekelnem kellett. Szenvednem kellett, mint Mária Magdolnának és mint mindazoknak a nőknek, akik keservesen csalatkoztak az életben. A legnagyobb megaláztatá­sokat kellett eltűrnöm, hogy fölemelkedhessek abból a szédítő mélységből, ahová a maga szerelme miatt jutottam. Talpra kellett valahogy állnom, hogy még mulatozást találjak abban, hogy éjszaka az eső esik, és nappal fúj a szél.

Az idősb Szindbád szeretett elkomolyodni, amikor ezt helyénvalónak vélte:

- Hát nem emlékezett, mint mondott Hamlet Ophéliának?

Az asszony kezében olyan vidáman lendült meg a legyező, mint mikor a rendező végre a francia-négyes utolsó figurájához ér, és a pincéből a padlásra vezényli a kolónt. Kedvük szerint mozog­hatnak a legyezők és a szoknyák. Valéria nevetett:

- Ó, maga vén bolond, aki mindig az írók kigondolásai szerint akarja irányítani az életet... Bármit mondhatott Hamlet Ophéliának, nekem az volt a legfontosabb, hogy meggyógyuljak. Ne járjak egy titokkal a szívemben, amelyet a legvénebb barátnak se merek bevallani a kolostorban. Ne féljek attól, hogy a barátnőim gúnyosan hahotázzanak a hátam mögött. Ne rettegjek, hogy valamelyik régi férjem kiszáll a képrámából, és felelősségre von maga miatt. Ezért kellett a legutolsónak lennem Pest összes nőszemélyei között... Mondhatom, hogy nagyon mulatságos dolgokat tapasztaltam.

Szindbád csaknem megsemmisülve dőlt hátra a székben, amint az imádott nő egyszerű hangon beszélt, mintha a nagytakarításról tartana előadást:

- Természetesen a rendőrséggel kellett legelőször barátságot kötnöm. Két rendőr szokott ezen a tájon járni. Egy kis cigányképű, suszterlegényforma, aki arra volt a legbüszkébb, hogy Várpalotán szőlője van a bátyjának, ahová szüretre szokott járni. Ezt hamarosan zsebre dugtam. A másik: egy szőke, nagybajuszú, kikefélt, kiegyenesedett rendőr volt, aki még éjszaka is kivikszelt cipőben és fehér kesztyűben jött az állomására. Ez a rendőr ismeretségünk elején mindig a tekintélyt tartotta a legnagyobb dolognak a világon. Ám néhányszor ebédet, vacsorát adattam neki a konyhámon, és így rövid idő múlva belátta, hogy a rendőri tekintélynél vannak még egyéb észrevehető dolgok is a földön. Ez a komoly, nagybajuszú, mindig kefélt, szőke rendőr beszélt nekem nagyon sokat a lovasrendőrökről, akik valamely külön kategóriát jelentenek a pesti férfiak között. Sajnos, ezen a tájon nincsen lovasrendőr. Magának tán van némi ismeretsége a főkapitányságon... Nem ártana a közbiztonságnak, ha erre a tájékra lovasrendőrt vezényelnének.

- Majd rajta leszek, Angyalom.

- Tudom, hogy nagyon szeretné hallani utcai ismeretségeimet, hiszen maga a legromlottabb ember, aki Pesten található. Csak éppen azért nem égették meg eddig, mert nem mer hittérítéssel foglalkozni.

- Papot! - kiáltott Szindbád a fia felé, de az mozdulatlanul maradt, mert az előkelő hölgy elbeszélése lekötötte figyelmét.

- Magának arról sejtelme se lehet, hogy mily furcsák a férfiak éjszakának idején, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket! A szobalányom ruhájába öltözködve vártam őket az utcasarkon, még festéket is tettem az arcomra, ami egyébként nem szokásom. A kendőt a homlokomba húztam, és egy nótát dúdolgattam magamban... Ismétlem, nagyon boldogtalan voltam ebben az időben. - Maga miatt.

- Köszönöm - felelt az illedelmes férfiú.

- Csak a szobalányom cipőjével nem voltam megelégedve, mert hiszen maga tudja a legjobban, hogy milyen kényelmes papucsokat szeretek általában hordani. Az én félcipőm felvételéhez soha sincs szükség cipőkanálra. A harisnyám is bántott, mert nem az én kézzel kötött, londoni vastag selyemharisnyám volt, de mindenesetre elhelyeztem benne néhány bankót, mint ezt a regényekben is olvastam.

- Csak tovább, Angyalom, azért vagyok férfi, hogy elbírjak ilyen dolgokat.

- Tehát dúdolgatva sétáltam az utcasarkon. Jött egy kövér, megtermett férfi, aki legalábbis iskolaigazgatónak látszott messziről. Egyszerre csak azt látom, hogy a tekintélyes ember lépést változtat. Az eddigi presbitéri lépések helyett hirtelen kakaslépésbe kezd, amint engem észrevesz az utcasarkon. Nyár volt, és ő mégis azt kérdezte tőlem, vajon nem fázom-e? Mire én elmondtam élettörténetemet. Árvalány vagyok, és férjhez szeretnék menni itt a nagy­városban. Mikor erről értesült az igazgató úr, hirtelen nagyon megmérgesedett. Azt kérdezte tőlem, miért nem dolgozom?... Nem szeretem a céda életet, feleltem én, amire ő figyelmeztette a szőke rendőrt a kikapós nőszemélyre.

- Katonatiszt stiglic-fütyürészéssel közeledett. Olyan nyugodtan mondá, hogy kísérjem el lakására, mintha régi menyasszonya volnék. Azt feleltem neki, hogy egy pincért várok, aki a közeli kávéházban dolgozik. A tiszt eltávozott, a földhöz koppantotta kardját, és azt mondta, nagy kár, hogy nem jár erre az őrjárat, majd ellátná a bajomat.

- Félénk fiatalember jött, aki kétszer is körüljárt, mielőtt megszólított. Elmondta, hogy ő menekült fiatalember, szeretne közös háztartásba menni egy helybeli nővel, mert ő a városban nem ismeri ki magát.

- Vak muzsikus jött, aki nagyon csodálkozott, hogy nem hívom őt meg magamhoz, holott a vak zenészeknek ez kijár éjfél után, amikor az utca hölgyei már unatkoznak. Részeg emberek mondogatták a legmulatságosabb dolgokat. Egy fiatalember bemutatkozott, mint pesti lapszerkesztő, letérdepelt az utcán, és csak arra kért, hogy megsimogassam a haját. Öreg úr kesergett, hogy őt már senki nem szereti a világon... Némelyik férfi kiköpött előttem, másik pedig mindenáron feleségül akart venni. Drótostót ment el mellettem, és azt várta, hogy megszólítsam. Hajnalban nevetve jöttem haza. Nos és mindezek után, kérdem tisztelt úr: szeret-e még?

- Szeretem - felelt igen egyszerűen Szindbád.

Szindbád fia a történet ezen fordulatánál sóbálvánnyá merevedett, majd magához tért, karon fogta atyját, és elvonszolta az udvarhölgy házából.

- Még képes volna egy ilyen mostohaanyát a nyakamra hozni! - dohogott a komoly fiatalember.

- Hagyjad! - felelt idősb Szindbád. - Tollfosztásban nem szakad meg az ember.

[1925]

- Ha egyszer meghalok, reád hagyom ezt az egész gyönyörű szép világot - mondta Szindbád a fiának, amikor valamely korhelykedésbe keveredett, és emiatt rosszul érezte magát.

- Tudom - felelte félvállról a reális ifjú. - Az összes régi és megunt szeretőit nekem akarja hagyomá­nyozni. De én köszönettel lemondok az örökségről.

- Ó, te borjú! - kiáltott fel Szindbád. - Mit tudod te még, hogy melyik asszony értékes és értéktelen? Megnézed az arcukat, a kezüket, esetleg a lábukat, és már akkor azt hiszed, hogy valamit tudsz felőlük. Megnézed a szoknyájuk vasalását, a hajuknak göndörödését, a derekuknak a mozgását, midőn valamiért lehajolnak... talán még azt is észreveheted, hogy milyen érdeklődéssel hajolnak le a lábasok megkavargatásához, vagy milyen érzelemmel vesznek a kezükbe egy tűt, hogy a véletlenül leszakadt gombokat felvarrják (amivel mindig magukhoz akarnak varrni)... de mit tudod te, hogy milyenek voltaképpen ezek a nők, akik mindig meglepetést mutatnak, amikor egy férfi kézfogás közben a mutatóujjával megtapintja az ütőerüket, vagy amikor azt a dombocskát csókolja meg a kezükön, amelyet a kesztyű szára szabadon hagy?... Mondhatom neked, hogy azok a régi gavallérok nem voltak a legostobább emberek, akik azzal kezdték a nőkkel való ismeretséget, hogy leborultak lábaik elé. Rendesen kiismerhették a nők lábait, amikor még a hosszú szoknya is divatban volt.

- Vajon melyik régi szeretőjének akar már megint elsózni? - kérdezte tűnődve Szindbád fia.

- Egyiknek se, egyetlen fiúmagzatom, mert azoknak a nőknek sokkal jobb ízlésük van, minthogy figyelemre méltassanak egy tudatlan, faragatlan, tapasztalatlan frátert. A nők a férfiaktól éppen úgy megkövetelik az életismeretet, mint ahogy egy valóban művész férfi is elsősorban aranyműves módjára választóvíz próbájának veti alá a kezébe kerülő gyűrűket, karpereceket: - asszonyholmikat, csak azután kezd azok értéke felől magában tanácskozni. Az én régi hölgyismerőseim nagyon elkényeztetett portékák. Hozzá voltak szokva a vakmerőség­hez, férfiassághoz és a csendes lemondáshoz egyaránt. És ha néhanapján egy-egy bókot kaptak ajándékba: azt egész életükre eltették maguknak emlékbe. Nem, uracskám, sohasem voltam addig elragadtatva a női kéz formájától, amíg pontosan meg nem tudtam, hogy voltaképpen miféle tudományok is rejtőznek az elragadó kézben...

- Vajon tudják-e hátát kellő helyeken megdörzsölni? - felelt gúnyosan a reális fiatalember.

Szindbád méltatlankodva nézett fiára.

- De a lábaktól sem ájultam mindig el, ha azokon szép harisnya volt. A lábaknak tán több dolguk van, mint a kezeknek az életben. Ajánlanám nevelésed szempontjából, hogy nézzük meg egy asszony lábát, aki itt lakik mindjárt, nem messzire egy kertes házban, mert azt akarja, hogy lábai mindig a virágágyakban termesztett violaszárakhoz hasonlítsanak... Nézzük meg Ripnét, hogy újra feltámasszuk.

Ripné olyan előkelő nő volt, mint egy Ferenc József-rendjel, amelyet a módosabb kereskedők is megérdemeltek néhanapján.

Mondják, hogy Ripné valóban a lábával ért volna el mindent, ami eredményt eddig fel tudott mutatni az életben: lovagkeresztet a férjének és az asztalánál új barátokat és nyugalmazott, régi szeretőket. (A barátnőket nem kedvelte, mert azok többnyire csak szégyent hoznak a gyanútlan nőre, aki barátnője miatt is kénytelen gúnyos mosolyokat zsebre vágni a Váci utcában.)

Szindbád olyan titokzatosan csengetett a kertes ház kapuján, mint akár abban az időben, mikor valóban dobogott a szíve a csengetés alatt. A csengetés hangja, mint egy vidám kiskutya csaholása, futamodott be a házba, amelynek emeleti erkélyén felemelkedett Ripné, és tenyerét a szeme elé tartva, így szólott a kert zizegő útjára lépő Szindbádhoz:

- Nyomban megismertem. Még mindig nyakába vetve viseli a felöltőjét, mint Rózsa Sándor a subáját.

- Egy fiatalembert is hoztam magammal, akit nyomban ki lehet verni a házból, ha megfeled­kezne az illemszabályokról - ajánlotta Szindbád a fiát.

- No majd meglátjuk - felelt bizonyos tartózkodással Ripné az erkélyről.

Szindbád fia a hölgyön, akinek bemutattatni szerencséje volt, bizonyára nem vett észre egyebet, mint annak kondor fekete haját, amely még ebben a sötét világban is meglepő volt sűrűségével, fénytelenségével, tisztaságával. Ellenben idősb Szindbád annál inkább tágra nyitotta szemét, amikor régi hölgyét holló-hajzatával megpillantotta, amikor az ő haja már ugyancsak közeledett ama ágypárna színéhez, amelyre fejét boldogtalan gondolatai közepette lehajtani szokta...

Hogy a reális fiatalember meg ne érthessen minden egyes szót, amelyet a hölggyel az erkélyen vált Szindbád, cseles beszédhez folyamodott:

- Mostanában már alig kell megtalpaltatni a cipőimet - mondta némi melankóliával. (A hölgy, ha akarta, megértette e rejtélyes kijelentésből, hogy Szindbádnak azért nincs gondja a cipője talpával, mert keveset koptatja azt nők után.)

- Én pedig elbocsátottam a Mári nénit... Tudja, azt a tenyeres-talpas, mezítlábas szakácsnét, aki magának mindig olyan nagyon tetszett, mert nem ijedt meg, akárhány vendég részére is kellett ebédet vagy vacsorát főznie - felelt az asszony, és ha szavaiból nem is, de kézlegyinté­séből, valamint szemének elbomlásából megérthette Szindbád, hogy azt akarja neki mondani: "mióta te a háztól elkerültél, nem fogadunk vendéget".

- Igen, a Mári néni - ismételte szórakozottan Szindbád. - Volt egy kedvence, bizonyos törvényszéki bíró, akinek mindig töltött karalábét akart főzni... Pedig én a borjúhúst akkor sem szerettem - mondá most Szindbád némely féltékenységgel, amelyet nyomban megértett a művelt nő, mert szórakozottan nézett át a nyitott ujjain, amint kezét a levegőbe emelte.

- Az ilyen fiatal bírókat jobbra-balra szokták elhelyezni. Azt hiszem, ezt is valahová vidékre tették. - De hát miért beszélünk mi itt idegen emberekről? Örülök, hogy megint látom, kedves Szindbád, mert eszembe jut, hogy a Császárfürdőnél csak a véletlenen múlott, hogy egyszer el nem gázolt a villamos. Életem egyik legkülönlegesebb emléke.

(Szindbádnak az asszony e nyugodtan, szinte közömbös hangon elmondott szavaira úgy felágas­kodott minden emléke, mintha öreg kost kergetne fel heveréséből a juhász kampós­botjával... Igen, a Császárfürdő környékén volt az a találkozás, amely a pokolba jutott Szindbádot megint arra ösztökélte, hogy a női nem kedvéért megint látogassa a borbélyok műhelyeit, valamint mindenféle újmódi kalapok viseletére hagyja magát rábeszélni a kalapkereskedők részéről.)

Szindbád nyugalmát látszólag megtartotta, amint így felelt:

- Épp csak annyiban emlékszem a Császárfürdőre, hogy innen vezet az út ama óbudai kártyavetőnő lakására, aki hiszékeny koromban annyiszor vetette ki kártyáiból, hogy ez vagy amaz szerelmes belém. Nagyon szerettem az efféle asszonyokat elhívni a félhomályos, fülledt szobákba, ahol már az előszobában való várakozás idején olyan csókszaguk volt a nőknek, mintha már előre éreznék azt a szerelmi gyönyörűséget, amelyet odabent majd a vetőkártya ígér. A vetőasszony rám emelte pesztonka-ijesztgető szemét, és síri hangon így szólott hozzám: "Uraságodért majd megvesz egy szőke nő!" - Csaknem összeestem a meglepetéstől.

- Pedig annak a kártyavetőnőnek igaza volt - szólt most a kondorhajú asszonyság, csalfán, cigányosan, boszorkányosan, mosolygósan, mintha valamely titkot akarna most, annyi esztendő múltán is Szindbádból kihúzni, amely titoknak bevallása után majd a konyhakés végzi el a maga teendőjét. - Csak vallja be nyugodtan, hogy az a vereshajú, kékszemű nő üldözte magát szerelmével! Talán maga is emlékszik úratyja különös kalandjaira? - fordult most Ripné első ízben Szindbád fiához.

A reális ifjú még nem felelhetett, amikor Szindbád felkapta a szót.

- Miért tagadnám életem alkonyán, hogy lehettek volna sikereim a nőknél, ha visszaéltem volna gyöngeségükkel, hiszékenységükkel?... Valóban volt egy szőke nő a játékban, bizonyos telefonoskisasszony, aki forró beszélgetéseimet, amelyeket hölgyekkel folytattam, önkéntelenül kihallgatta... Ugyancsak ennek a tizenhat esztendős ártatlan leánykának kellett végighallgatnia azokat a beszélgetéseket, amelyeket a szerelmükben fékevesztett nők velem folytattak, amikor reggeli ébredésük alkalmával zűrzavaros álmok után felemelték az ágyuk mellett levő telefonkagylót, hogy túláradó érzelmeiket legalább egy férfihang hallásával kielégíthessék... És miközben izgalmas álmaikat velem közölték, tudója lett annak a telefonoskisasszony is.

- Csak folytassa - mondá most egérfogó, fulladt hangon Ripné, és ezt úgy is lehetett érteni: csak folytasd! - Ugyanekkor Szindbád fia észrevette, hogy az asszonyság egyik lába tapogatózva megindul a kerti asztal alatt. Nem mindennapi láb volt. Ez a láb már iskolás kora óta tudta, hogy nemességénél fogva jogai vannak az életben. Úgy is nevelkedett, hogy akárhová léphetett: akár szívre, akár férfiak fejére. Bizonyosan orron rúgná a nagydobost, ha a színpadra lépne, és a nagydobos nem haragudhatna meg. Piros szattyán papucs volt a mezítelen lábra húzva, és a lábszáron gyengéd madárpihék mutatkoztak... Nyár volt, bizonyára nagyon meleg lett volna a harisnya.

Szindbád fia oldalról, olyan alattomosan, mint egy iskolásfiú, figyelte a láb közeledését jóatyja felé, míg az öreg Szindbád gyanútlanul folytatta:

- Mondom, akkoriban telefon volt felszerelve a lakásomban, mert még bolond fiatalember voltam. Azt hittem, hogy mindig fel kell emelni a kagylót, amikor az emberre rácsöndítenek. Numeró tíz volt a telefonom száma, és ezt a számot valóban akármilyen csirkeagyvelejű nő megtarthatta emlékeze­tében. Ott volt a számom a miniszterek, zászlósurak és más notabilitások számai között, amely számok kezeléséhez a legügyesebb és legintelligensebb kezelőnőket szokták kirendelni. Hogyan jutottam eme előkelő telefonnumerusokhoz? - kérdezné ön. Megmondhatom azt is. Egy hölgy­ismerősöm révén, aki erőszakosságánál, elszántságánál irántam való szerelme révén: hatalmasabb volt egy miniszternél is. Ő szerezte a telefonomat, hogy a nap bármely órájában ellenőrizhessen, ilyenformán csillapíthassa féltékenységét...

- Tudok erről a nőről, ha ugyan nőnek lehet nevezni az ilyen elszánt bestiát.

- Szent nő volt - röppent ki hirtelen a szó Szindbád száján, mikor is Szindbád fia leshelyéről észrevette, hogy a piros papucsok már megközelítették szegény atyja bokáit, és kígyó öleléssel átkarolták azt, hogy Szindbád a különös öleléstől darab ideig szóhoz sem juthatott.

Ripné olyan hamiskodva nevetett, mint valamely cifra fülönfüggő egy vándor cigánynő fülében.

- Folytassa no, úgy tetszik. Ábrándozzon hölgyeiről.

Az öreg Szindbád azonban nem olyan fából volt faragva, aki egykönnyen beadja a derekát, ugyan azért tovább beszélt, az igaz, hogy hangfogóval.

- A szegény, ártatlan telefonoskisasszony az erőszakos hölgy beszélgetéseit is kihallgatta, mert kénytelen volt vele. Kihallgatta, amint parancsolgatva, fenyegetőzve vagy könyörögve kérte azokat a találkozásokat, amelyekre a báva férfiak rendszerint ráfizetni szoktak. Szinte hallottam a szegény, ismeretlen telefonoskisasszony izgatott lélegzetvételét, amint a tárgyalások végét várja indulatos hölgyemmel... Szinte hallottam, amikor megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az asszonyság kérését különböző kifogásokkal megtagadtam. De hallottam keserű csuklását is, amikor néhanapján kénytelen voltam elfogadni a szenvedélyes nő óhajtását arra nézve, hogy itt vagy amott találkozzunk. Meg kellett nyugtatni a hölgyet változatlan szerelmemről, és emiatt a szegény telefonoskisasszony nagyon szenvedett.

- Azt hiszi? - kérdezte Ripné az asztal felett kancsalító, téveteg két szemével, míg az asztal alatt a két piros papucs térden alul kulcsolta át Szindbád lábát.

(Szindbád fia nagyon csodálkozott, hogy tiszteletre méltó atyja tűri ezeket a dolgokat, végre is azzal nyugtatta meg magát: "az öreg egész életében bolond volt".)

Szindbád pedig most már alig hallható hangon folytatta:

- Igen, hát a "numeró tízhez" beosztott telefonoskisasszony addig-addig hallgatta az én akkori céltalan beszélgetéseimet hölgyeimmel, amíg megszerelmesedett... Így szokott az lenni a jó barátnőknél, akik együtt hallgatják egy férfi vallomását; így történik a nőtestvéreknél, akik végül közösnek tekintik az egy szál vőlegényt, így történik a serdülő leányoknál, akik előbb-utóbb beleszeretnek anyjuk udvarlójába... Szegénykének sok csalfa, hazug, csábító beszélgetést kellett kihallgatnia ott a telefontábla előtt. Bizonyára nagyon csodálkoztak a zászlósurak, amikor az én beszélgetéseim idején nem kaptak nyomban összeköttetést.

- Mások is voltak, akik nem kaptak magával összeköttetést! - mondá most egy felemelt kés alattomosságával a szívarcú nő, amely arcnak gyöngédségében, önfeláldozásában valóban aligha lehetett volna kételkedni bárkinek, amint a legnagyobb odaadással hallgatta Szindbád történetét.

Szindbád fia azonban oldalról csak az asztal alatti láb manővírozására figyel, és valóban a láb már oly magasan kúszott fel Szindbád térde felé, hogy nagyon valószínűnek látszott: darab idő múltával ő is részt vesz az asztal fölötti beszélgetésben: kidugja fejét az asztal szélén... Míg az öreg Szindbád gyanútlanul folytatta:

- Telefon útján csakhamar megismerkedtem az elég kellemes hangú telefonoskisasszonnyal, és rövidesen megértettem vele, hogy mindazok a szenvedélyes szavak, szerelmi beszélgetések, esküdözések és őrjöngések, amelyeket már telefon útján az ember elkövetni szokott, ha hölgyekkel diskurál: voltaképpen egytől egyig hozzá, a telefonoskisasszonyhoz vannak intézve...

- Elhitte? - kérdezte Ripné a tőr villanásával, míg lábaival Szindbád mellényén megszámlálhatta volna a gombokat.

Szindbád darab ideig nem is felelt, csak legyintett. Borúsan, mint ahogy bölcs férfiak szoktak a múlt emlékein.

- A nők többnyire mindazt elhiszik, amit kellemes nekik elhinni. - Ilyenformán aztán megszokott hölgyeim, akikkel naponta telefon útján szoktam érintkezni, hogy meg nem szűnő tiszteletemről és nagyrabecsülésemről biztosítsam őket, talán még máig sem értik, hogy miért lettem egyszerre oly szenvedélyesen szerelmes a telefonon át. Miért használtam olyan vérforraló, kiszámított, cseles szavakat, mondásokat, tréfákat beszélgetéseimben, amelyeket odáig sohasem hallhattak tőlem, mert hiszen voltaképpen én akkor nem is nekik tettem már a szépet, hanem a telefonoskisasszonynak, és a beszélgetések végén nemegyszer elhangzott egy halk "köszönöm", mintha csak egy telefondrót pattant volna.

- No ezt jól csinálta - mondá Ripné, miközben papucsai Szindbád mellénygombjaival cicáztak. - Képzelem azokat a szegény nőket, akik azt hitték, hogy az ő részükre találta ki a bódító, konty alá való hazugságokat...

- Sohasem tudta meg egyik se.

- No és mi lett azzal a távbeszélő frajlával?

- Egy délután - mondá most Szindbád gyónó, alázatos, bocsánatkérő hangon - egy kopott, szegény verébke tévedt a szobámba. Hasonlatosan egy káposztalepkéhez, amely a kert napfényes életéből egy nyitott ablakon valamely komor szobába téved... A szegény leányka nem várt érzelmeivel, és meglátogatott, amidőn egy szabad délutánja akadt. Elmondá, hogy elszegényedett úricsaládból származik, atyja nyugalmazott államhivatalnok, anyja rokonságban van a nevezetes peleskei nótáriussal, fivére - igen, így mondta - fivére ellenőr... Sohase tudtam meg, hol ellenőr a jó fiú, mert a kisasszony az életben sokkal unalmasabbnak bizonyult, mint a láthatatlan telefonon át... Én nem voltam szerelmes belé!

- Ó, maga gazember! Engem akar most bolonddá tenni? - kiáltott fel vércse visítással Ripné, és régen szerzett jogok alapján hirtelen visszavonta lábát, hogy aztán piros papucsával alaposan megrúgja Szindbádot.

- No lássa - mondá Szindbád fia, mikor atyját hazavezette -, ilyenek a nők, akiknek violaszár lábuk van.

Szindbád fölsóhajtott:

- Először mondtam igazat egy nőnek... Tovább kellett volna hazudni. Jobb lábbal megbotlani, mint nyelvvel.

[1925]

- Már torkig vagyok a savanyított meg kovászos uborkákkal, valami másra vágyakozom. Kis, hegyes, a belső hevülékenységtől pirosló, mogyorónagyságú paprikát szeretnék enni, amelyet egy harapással le lehet nyelni, és amelytől aztán úgy égni kezd az ember, hogy kínjában a falra mászik. Új programot kell szabnunk étkezéseinknek.

Szindbád fia gyanakodva hallgatott, nem tudta, hogy hová fog kilyukadni az öreg.

- Tudom, hogy oktalanul babonás, mindenféle női hajtűket, szoknyagombokat, szakadt harisnya­kötőket felszed az utcán. A minap még egy eltorzult, fehér kavicsot is zsebre vágott, mert ráfogta, hogy abban valami ázsiai szellem lakik, aki majd hozzásegíti ahhoz, hogy a nők elhiggyék a hazudozásait. Nem értem, hogy mit akar most egyszerre a csípős paprikával.

- Ötvenedik éve felé minden embernek változtatni kell az életmódján, ha nem akar csúnya öregemberré válni, aki terhére van felebarátainak - felelt ünnepélyesen Szindbád. - Iszonyatos dolog az, ha az ember elől azért bújnak el, mert megöregedett. Rendben kell tartani a szívet, a gyomrot, a májat és az epét... Pakolj be a második számú útitáskába, amelyre azoknak a külföldi szállodáknak a cédulái vannak fölragasztva, amely fogadókban sohasem jártam. Van itt a közelben egy nőisme­rősöm, aki legalább tíz esztendőre visszamenőleg tudja az összes esküvőket, amelyek a környéken történtek. Ezt kell meglátogatnom, hogy darab időre megint gusztusom legyen az élethez.

- Ugyan, miféle hóbortos vénasszonynak fog megint bemutatni? - gondolta magában Szindbád fia, aki egyébként engedelmeskedett apja parancsának: készüléseket tett az útra.

Ez az előkészület nem bizonyult fölöslegesnek, mert az a hölgy, akit Szindbád meglátogatni indult: éppen három napi járóföldre lakott a fővárostól, mégpedig egy olyan kis házikóban, ahol legfeljebb a mesemondás férhetett el. Szindbád mindjárt észrevette, hogy fia legfeljebb a lószerszámos kamrában férhet el, ama régi nyergek, gyeplők, bőrfelszerelések között, amelyek szükségesek voltak a hölgy boldogult férjének ahhoz, hogy egy-egy lovon jó áron túladhasson. A csikók nagyszerűen viselték magukat a nyereg alatt... Emilfi úr Isten tudná hány lovat adott volna még el életében, ha egyszer szerencsétlenségére valamely megjegyzésre nem nyitja a száját a Régi Borkereskedőhöz címzett kocsmahelyiségben. Emilfi úr csak éppen annyit mondott, hogy a konkurrens lókereskedők nagyon szeretnek vak lovakat is eladni, mire azok botokat vettek elő, és Emilfi urat annyira megtámadták, hogy az nem mehetett haza a kocsmából. Emilfiné ezután, mivel megszokta az üzleti életet, házasságközvetítéssel foglalkozott.

Javakorabeli asszony volt - hogy a saját kifejezésével éljünk, amely kifejezéssel a hasonló korú asszonyokat szokta jellemezni. Arra született, hogy a férfiakkal elhitessen mindenféle kellemetes dolgokat, mint a lókupecekkel is megpróbálta ezt, midőn vendégségbe látta őket. Mindig olyan komolyan, határozottan beszélt, mintha szerződést diktálna. És valóban szokása volt, hogy mindenről írást készíttessen azokkal az emberekkel, akikkel érintkezett: "Boldogult uram megtanított arra, hogy a szó elröpül, az írás megmarad." A szerelmes vőlegényjelöltek akár a halálos ítéletüket is aláírták volna, ha éppen arra kerül sor.

- Még megérem, hogy maga is házasodni akar - kezdte a fekete hajú, bogarászó tekintetű, vidám természetű asszonyság, amikor Szindbádot megpillantotta.

Szindbádnak ugyan esteágában se volt a házasság, de a régen ismert asszonyság kedvéért beleegyezett a dologba.

- Tudja, magának milyen asszonyt kellene elvenni? Olyant, aki megtanítsa enni.

- Itt lakik nem messzire egy barátnőm - folytatta Emilfiné, aki bár a múlt időkben bizonyos hajlandóságot érzett Szindbád iránt, ugyanezért nem engedte meg, hogy annak idején férje egy erkölcstelen csikót Szindbádra rásózzon, amiért aztán nagy verést is kapott a farmatringszíjjal, ám most, a sok mindent felejtő özvegységben elhatározta, hogy Szindbáddal is valamely üzletet köt. - Itt lakik nem messzire egy barátnőm - ismételte lelkendezve.

- Az a kérdés, hogy szokott-e éjszaka szöget verni a falba, hogy a férjét vagy a szeretőjét ne hagyja aludni? - kérdezte óvatosan Szindbád.

- Nagyon rendes asszony, csak a hónap bizonyos napjaiban van pörlekedő kedvében, amit egy gyenge asszonynak meg lehet bocsátani. Higgye el, urambátyám, elég nagy baj az már maga is, ha valaki nőnek születik! Csak arra kérem, hogy adjon egy írást arról, hogy Itt Jucikával maga akart megismerkedni, mert haragosom a csendőrszázados: vigyázni kell magamra.

Szindbád sohasem volt ellensége a levelezésnek, bár végeredményében igen fölösleges dolognak tartotta. Egy régi lópasszus hátára tehát fölírta a kért igazolványt: "Itt Jucika iránt komoly, tisztességes és józan meggyőződésből származott érzelmeket érez..." Emilfiné, miután boldogult férje idejéből ismeretsége volt mindenféle lovasemberekkel, lóháton küldött üzenetet Itt Jucikának, hogy férjnek való ember érkezett házához.

Amíg Itt Jucika megérkezett, Szindbád szemlét tartott a szerszámos kamrában, fiával együtt megfaggyúzta a különböző szíjakat, sőt, hogy az asszonynak kedvébe járjon: egy félsarkantyút is felkötött a lábára, amelyet ebéd idején néha megcsördített az asztal alatt.

- Mintha a boldogult uramat hallanám - mondta Emilfiné, hogy a rákleves mérése közben darab időre szünetet is tartott. - Az ollóját szereti maga is? - kérdezte, és furcsán megremegett a hangja.

- A ráknak az ollóját, a csirkének és a menyecskének a zúzáját - felelte vidéki hangon Szindbád, mintha többé sohasem akarna elköltözködni a bogárhátú házikóból. - Vajon mennyi ideig voltak ezek a rákok a hideg pincében csalán közé rejtve?

- Nem sokáig, csak két napig - felelt az asszony, miután egy ráknak a hátából és derekából kiszívogatta az ott található ízes részeket, és nem ijedt meg a keserű epéktől és más részektől sem. - Innen a Tiszáról hozzák a révészek a rákot, de mindig csak estefelé, ugyancsak a szigorú csendőrszázados miatt... Így aztán egy rák este kimászott a fűzfakosárból, és megcsípte a lábamat, amikor éppen a legkellemesebb dolgot álmodtam. Magával álmodtam, urambátyám. Ezért nem is nagyon csodálkoztam, hogy meglátogatott.

- Nagy boszorkány maga - lelkesedett Szindbád. - Éreztem, hogy valahol egy alsószoknya madzagjára oly görcsöt kötnek, amelynek nem állhatok ellent, mert valahol várnak! - fordult most Szindbád fiához.

- Igen, éjfélkor költött fel megint, hogy szedjem rendbe a harisnyáit, mert azok táncolnak az ágya előtt - felelt Szindbád fia, aki idegenek előtt kénytelen volt segíteni atyja hazudozásaiban.

Az asszony okos szemeivel Szindbád fiára pillantott, és így szólt:

- Szerencséje, hogy nem halat főzettem ebédre, mert okvetlenül a torkán akadt volna valamely halszálka. Csak hagyja az öregurat, úgy látom, még érti ő a seftet segítség nélkül is.

Szindbád e megjegyzésből tudomásul vette, hogy Emilfiné még koránt sincs abban az állapotban, amikor a legszemérmetlenebb hazugságoknak is hitelt nyithatna. Elmerengve nézegette a rákok hosszú bajszát, természettudományi alapon megállapította róluk, hogy melyik volt a hímnemű és a nőnemű közöttük.

- Boldogult uram száz darabot is megevett válogatás nélkül - vette föl megint az asszony a beszélgetés folytatását.

- Igen, de nem így, húslevesben és tojásos, petrezselymes rizskásával töltve - védekezett Szindbád az újabb kínálás elől. - Azt hiszem, hogy nem lesz ártalmas az a túróscsusza, amelyet gyúrni és szaggatni láttam a konyhán délelőtt...

- Meg lehet győződve róla, hogy nem egérszagú lisztből gyúrtam. Ismerem kényes ízlését - felelt megint csak a régi elmerengő hangon Emilfiné, hogy Szindbád ismét reménykedni kezdett a szigorú hölgy szívhajlandóságában.

De ekkor hirtelen fölállott Emilfiné, és így szólott Szindbád fiáoz:

- Mindjárt pofon ütöm, ha nem hagyja abba a lábam nyomogatását.

Az öreg Szindbád szégyenkezve bevallotta, hogy ő volt a vakmerő, és nem a fia... Az asszony elgondolkozott, merengve nézett egy fecske után, aztán megbocsátó hangon így felelt:

- Az élet eliramlik... Csaknem elfelejtkeztem, hogy magának a szokása az asztal alatt lábakat nyomogatni.

Délután a lovasposta híradása nyomán megérkezett Itt Jucika. Gyékényes, mézeskalács szagú, nagy ládával fölszerelt szekéren jött, amilyen szekérről azok a szegény futóbetyárok álmodnak, akik a nádasok, erdőcskék szélén gyomruk korgása elől a kalap alatti alvásban keresnek menedéket.

Itt Jucikának gyertyaöntő-üzlete volt, Szindbád szerencsésnek mondhatta magát, hogy ezen a napon sem nagyvásár, sem búcsú nem volt a környéken... A kisasszony korántsem úgy szállott le a szekérről, mint a kövér csizmadiánék szoktak, akiknek a kocsiról való leszállásukhoz összegyüle­keznek a haszontalan férfiak, akiknek nincs egyéb dolguk, mint nevetni egy asszony szoknyás ügyetlenkedésén a kocsiból való leereszkedésnél. Itt Jucika félig-meddig leugrott a kocsiról, miután a kocsist előbb figyelmeztette, hogy fölképeli, ha hátra merészel nézni az esemény alatt. Ama megtermett, vastag gyertyák közé tartozott, amelyeket húsvét előtt szoktak meggyújtani bizonyos templomokban. Kisasszony volt, és igen nagy súlyt helyezett arra, hogy ne úgy beszéljenek vele a férfiak, mint menyecskékkel szokás. Csokonai talán fölvette volna őt Dorottya hadába, ha véletlenül ismeri, de Szindbád gyermekkora óta különös vonzalmat érzett ama nők iránt, akik inkább megmaradtak vénlányoknak, mintsem egy rossz házasság révén a boldogtalanság pecsétjét üttessék magukra... Szindbád tisztelte azokat a nőket, akik egymagukban indulnak el az élet rengetegében, nem a férjük kedvéért vezetik a háztartási naplójukat, csak akkor sírnak, amikor senki sem látja őket, az árgyélusát emlegetik minden bitang férfinak, aki tisztességtelen szándékkal közeledik hozzájuk, éjjel megmosakod­nak, ha azt álmodták, hogy férjhez mentek valamely ringy-rongy emberhez, és mezítelen lábukra cipőt rántanak, ha tűzilárma keletkezett a környéken: hátha örökbe lehetne fogadni egy gyereket...

Itt Jucika természetesen szőke volt, miután barna barátnője volt. Megtermett, szőke, kék szemű, aki úgy forgatta az esernyőjét szürke, szárnyas utazókabátjában, mintha mindig azt a szolgabírósági írnokot keresné, aki a hivatalos iratok kiállítása után elkísérte őt a falusi nagyvendéglőbe, és itt sörözés közben, kipödrött bajsza alól kijelentette, hogy ezentúl minden ügyes-bajos dolgában rendelkezésére áll... "Maga csak ne féljen, Jucika, amíg engem lát" - mondta az írnok, és Jucikának emlékezetében végigfutamodtak azok az események, amelyek férfiakkal való érintkezéseiben voltak. Ujjuk van a férfiaknak, amellyel a nők álla alá nyúlnak, megtapogatják különböző testrészüket, mintha még sohase láttak volna nőt világéletükben, nagyot bámul ez az ujj a harisnyakötőn, mintha azt nem árulnák minden zsidó boltosnál...

A szolgabírósági írnok tehát korhelyszagú bajszával nem mondott valamely olyan dolgot, amelyet visszautasítani kellett volna, mint egy tolvaj veréb föllépését az ebédlőasztalon.

- Az írnokot bizonyos hibás lópasszusok miatt bezárták Nyíregyházán - mondta mesélgetve Emilfiné. - Ki tudná, hogy kinek van igaza az ilyen dologban?

Itt Jucika ezalatt megérkezett a bogárhátú házikóba, összecsókolózott a barátnőjével, mintha csak annak a látogatására érkezett volna. Szindbádra egyetlen pillantást sem vetett, ellenben megengedte, hogy Szindbád szemügyre vegye szürke köpenyegét, amelyet a miskolci kereskedők árulnak a vásárokon; nevetve panaszkodott, hogy a míder mennyit kínozza utazásában... "Azt hiszem, az egyik acéldarab el is törött, mert vérzik a derekam." És egész úton arra gondolt, hogy mily nagyszerű lesz itt sóban áztatott retket vajaskenyérrel enni, a mészárosnál talán kapni egy darab húst, amelyet lacipecsenye módjára ki lehetne sütni... Jó, egészséges, emésztéses természetesség költözött a bogárhátú házikóba Itt Jucika megérkezé­sével, egy pillanatig sem éreztette Szindbáddal azt a kötelezettséget, hogy őtet oltár elé kell vezetni.

- Csak csöndesen - mondta Szindbád ájuldozó szívének, amikor szemügyre vette az álmai világából való bolondságmentes, egészséges hölgyet. - Csak csöndesen, te vén bolond, még megérem, hogy szeretője akarsz lenni a gyertyaöntőnének.

A hölgyek olyan magas hátú kanapén foglaltak helyet, amilyen kanapékon a hatvanas években üldögéltek a nők, amikor egymás kezét fogva: a temetőbe szökött férfiak gazemberségeiről beszélgettek a kézihímzéssel bevont bútoron, és nem féltek attól, hogy egy kipödrött alak megszólal a képrámák közül. Üde, új petrezselyem-illata volt a beszélgetésüknek... Szindbád nagyon sajnálta magában, hogy nem pakolt be az utazáshoz valamely régi bálrendezői jelvényt, amelyet most vállára tűzhetne.

- Tehát sok lópasszus maradt Emilfi után? - kérdezte kétszer is Itt Jucika, és fél szemmel szemügyre vette a zsámolyon cigarettázó Szindbádot, mintha ez az úr csak ama lópasszusok végett jött volna három nap és három éjszaka.

- Az üzleti életben nem tudhatja az ember, hogy mely dolgokban, mikor és milyen körülmények között veheti hasznát - mondá most Szindbád, nagyot pöffentve cigarettájából. Mire darab idő múlva megjegyezte Itt Jucika:

- Kár, hogy ez az úr oly mértéktelenül dohányzik. Árt vele az étvágyának.

...Szindbád erre a kijelentésre későbben válaszolt. Elmondta, hogy az üzleti életben feltétlenül szüksége van az embernek bizonyos pihenésekre, amilyen dolgok az ivás és a dohányzás. Mindezek a káros dolgok jótékonnyá fordulnak, amikor az ember jóllakott velük. Sokkal élesebb az elméje egy olyan férfinak, aki kialudta a részegségét, mint annak, aki sohase volt részeg bortól vagy szerelemtől... A szerencse, ha esedékes: pipaszó mellett is megtalálja a férfit. Más, szerencsétlen­ségre ítélt férfi letáncolhatja a lábát, nem tud egyetlen jó vásárt sem csinálni.

- Mit mondjak? Az üzlethez csak szerencse kell. Én pedig egész életemben szerencsés embernek éreztem magamat. Rablók támadtak meg, kigyulladt a háztető a fejem fölött, a falon át szöget akart belém verni a szomszédasszony, mert nem kedveltem: íme mégis itt vagyok, a hölgyek szolgálatára vagyok. Gyertyát még nem adtam el életemben, de ezentúl gyertya­árusítással is fogok foglalkozni.

Szindbád szavai annyira megnyerték a hölgyek tetszését, hogy a vacsora után megállapodtak abban, hogy a vendégek a bogárhátú házikó első szobájában fognak aludni, míg a háziasszony Jucika barátnőjével a lószerszámos kamrában. Kevés fekvőhely volt a háznál.

[1925]

- Az ember jobban szereti otthonát, bármilyen szerény is, ha azt darab időre elhagyta - kezdte idősb Szindbád. - És ugyanúgy vagyunk nagy otthonunkkal: a hazával is. Menjünk egy darab időre külföldre, hogy ráeszméljünk arra, hogy mégiscsak a legjobb otthon lógatni a lábunkat, sehol sem árulnak olyan bajuszpedrőt, mint a Roykó-patikában, Tiszafüreden.

Az ifjabbik Szindbád eleinte nem értette, hogy miért ragaszkodik atyja a bajuszpedrőhöz, amelyet nem is használt, de engedelmeskedett atyja parancsának, mely szerint pakoljon be az első számú utazóládába, amelyet valaha egy tönkrement miskolci csizmadiától vett, amelyre a magyar címer volt kivésve és kifaragva. "Legalább hivatalos embereknek gondolnak, amikor átkelünk a gránicon" - mondá az idősb utazó a címert simogatva.

Szindbád saját vallomása szerint harminc esztendő előtt vásárolta az utazóládát, mikor először kezdett utazni, ám a ládának még most is csizmaszaga volt azoktól a lábtyűktől, amelyeket a miskolci csiszlik a vásáron nem tudott eladni.

- Mindegy: magyar szag - mondá Szindbád. - Már láttam olyan embert is, aki szülőföldjéről való mindenféle füveket hordozott magával utazásaiban, hogy azokat szagolgassa, midőn esténként elborongott a gondolata.

- Talán vinnénk egy kis fokhagymás kolbászt is az útra! - indítványozta Szindbád fia, miután evés dolgában eléggé praktikus volt.

- Igaz, hogy magyar ember otthon sült kenyér és elemózsia nélkül nem szokott útnak ereszkedni; de már csak bízzuk magunkat a sorsra.

És éppen ezen a helyen tévesztette el Szindbád a dolgot.

Valahol a lengyel határszélen volt az a fürdőhely, ahol Szindbád azt a nőt akarta megtalálni, akivel egy negyed század előtt polkát táncolt... Festett arcú nők voltak most is bőségesen a fürdőn, akik vékony selyemszoknyáikat a szél pártfogására bízták, de Szindbád nőjére már nem emlékezett más, mint a fürdőzenekar karmestere, az is csak akkor, midőn a második söröscsizmát állíttatta Szindbád a karmester széke alá.

- Verembe estünk - mondogatta az utazó a promenádon, ahol idegen nyelven beszélgettek körülötte öregasszonyok. "Talán még mindig Bem apót emlegetik" - gondolta magában Szindbád. És hogy némileg megsegítse magát letargiájában, elhatározta, hogy új kalapot vásárol, mert az új kalap rendszerint változást idéz elő a férfiak életében is. Újonnan be lehet gyűrni a kalapot, nem a régi egykedvűséggel állja a kalap karimája az esőt, sőt új tollat is lehet mellé tűzni.

Fenyőfa-szagú bazár volt a fürdőhelyen. A női házakra emlékeztető, nagyon szagos szappanok alig tudtak érvényre jutni a gyanta szaga mellett. A gyermekbabák tágra nyitották a szemüket skatulyáikban, és egy szőrevesztett hintaló ringatózni kezdett, mintha erre volna betanítva, ha vevő jön a bazárba. Tizenkilencedik századbeli bazár volt, a portékákat bizonyára már látta Szindbád nagyapja is, ha erre járt.

Szindbád mindjárt kiszemelt magának egy kalapot, amelyhez darab ideig nem mert nyúlni. Zöld, zergeszakállas, hatalmas vadászkalap volt, amelyet feltétlenül észre kell venni minden nőnek, akár lesüti a szemét a férfiak előtt, akár nem. Ferenc József fotografáltatta le magát ilyen kalapban, amikor tiroli vadásznak öltözött. Mikor Szindbád megpróbálta a kalapot, érezte, hogy még csak újsággal se kell kitömni annak bélését. Nagyon jól érezte magát a kalapban.

- Miskájer-kalap - mondá most Szindbád fia. Ilyen kalapban szoktak faluról falura járni azok az emberek, akiket a kutyák veszettül ugatnak, mert megérzik kezükön az állatvért. A nemüktől fosztják meg a szegény állatokat.

- Csak hagyjad - felelt idősb Szindbád a kalapot begyűrve. - Talán még rám gondol valamely asszonyság, aki kikapós férjét akarja féltékennyé tenni.

A bazárban egy fekete kötényes, barna, életkomoly arculatú nő volt az elárusító, aki most magyar nyelven megszólalt:

- Magam is azt hiszem, hogy kissé feltűnő kalap volna ez a tekintetes úr számára.

Szindbád nyomban letette fejéről a kalapot, és kijelentette, hogy ebbe a bazárba többé nem teszi be a lábát.

De másnap már újra ott volt, mert mérhetetlenül unatkozott. Kivallatta az igen komoly nőt szárma­zása felől; kitűnt, hogy az Debrecenben született, Violának hívják, egyébként nagyon szeretné foglalkozását, de a hölgyvilág errefelé még szappant sem vásárol. Az arcfesték pótol mindent. Szindbád, hogy fölvidítsa a hölgyet: vásárolt egy inges babát, amelyről kijelentette, hogy emlékül mindig a zsebében fogja viselni.

Harmadnap Szindbád már panaszkodott is Violának. Elpanaszolta, hogy az itteni nők leheletének kámfor-szaga van, egész éjszaka nem tudott aludni a kámfortól, mert egy nővel szóba elegyedett. Egész éjjel koporsóba képzelte magát...

- Igen - mondá a komoly Viola -, mert a helybeli gyógyszerész a festéken kívül valamely saját találmányú cukorkát is árul, amelynek szopogatása elveszi a száj, és a gyomor rossz szagát. Az itteni nők már csak ezért sem szoktak csókolózni.

- No, akkor szedem a sátorfámat - felelt Szindbád.

Viola nem mosolygott, nem mérgeskedett Szindbád szavain, portékáira nézett, és most már nagy fahuszárt ajánlott Szindbádnak megvételre, amely igen illeni fog az ilyen csókos férfi birtokába.

Szindbád megvette a huszárt.

Ezentúl délelőttjeit, amikor úgysincs vevő, jóformán a játékosboltban töltötte. Megszokta azt még Magyarországon, ahol huzamosabb időkig ácsorgott trafikosnék pultjai előtt, kalaposnék boltjaiban helyet foglalt, mintha ott randevúja volna egy hölggyel, virágkereskedésekben nézegette, hogy kötik a menyasszonyi csokrokat. Sőt volt olyan időpont az életében, mikor női hímzéseket és más haszontalanságokat is segített eladni, ha a tulajdonosnő erre megkérte.

Viola komolyságán azonban ez mit sem változtatott. Végzetesen komoly volt ez a nő hahotázó, bukfencező, tótágast álló játékszerei között. A kis négykerekes csacsikat olyan határozottsággal állította a maguk helyére, mintha azok felnőtt lények lettek volna. És a játékszerek láthatólag bánkódtak a szigorú nő felügyelete alatt, mint akárcsak megkötött ebecskék, amelyek nem mehetnek el játszadozni a gyermekekkel.

Szindbád már mindenfélét bevásárolt, amire szüksége lehet egy utazónak. Vett havasi gyopárt, amelyet majd Pesten tűz föl, és vett kis kézitükröt, fésűt, fogkefét, cipőgombolót. A nő még egykedvűbb volt, mint valaha, holott Szindbád bizonyos vonatkozásokat fedezett föl a testtartása, kontya, tekintete között ama régi nővel, akivel itt hajdan polkát táncolt... "Mikor a táncterem még a fürdőhely másik oldalán volt." - Arra itt már nem emlékszik senki felelt az elárusítóné.

Egy nap azután lelkendezve jött Szindbád a bazárba, és meglehetős hevülékenységgel közölte Violával, hogy a promenád déli sarkában fölfedezett egy nagy fát, amely már "az ő idejében" is itt volt.

"Magyarok fájá"-nak nevezték e platánt, mert a magyarok gyülekeztek alatta, hogy naponta halálosan összevesszenek.

- Ismerem azt a nagy fát! - felelt Viola. - Magányosan áll, ugyanezért az idevalósiak nem szeretnek alatta leülni, mert magányos fába könnyebben bevág a mennykő.

- No, hát mi majd ezentúl minden este ott fogunk ülni, föltámasztjuk a "Magyarok fájá"-t. A fiam elég mulatságos fickó. Eljöhetne a társaságunkba.

Viola mit sem felelt, de estére, midőn boltját bezárta, útja véletlenül a "Magyarok fája" mellett vitt el, és letelepedett Szindbádhoz és fiához. Minden zavarodottság nélkül hallgatta a két férfi udvarlásait, magáról lehetőleg keveset beszélt, nem panaszkodott és nem dicsekedett, csak egyszer jegyezte meg, hogy már öt esztendeje nem beszélt annyit magyarul, mint ma este.

- Szívem - mondá idősb Szindbád nekimelegedve -, csak legyen minél többet a mi társaságunkban, hogy el ne felejtse teljesen a gyönyörű magyar nyelvet. Azt a világért se tegye. Én azok közé a férfiak közé tartozom, akik nyáron szürke napernyőt hordanak, hiába mondják, hogy ez már nem divat. Szóval én régi ember vagyok, szeretem hazámat és fajtámat.

Viola kicsinyt elgondolkozott:

- Milyen messzire van Magyarország! - mondá, de sóhajtását visszafojtotta.

- Itt van a zsebemben - felelt hirtelen az idősebb Szindbád. Miután az itteni kosztot nem tudom enni, egy magyar szakácskönyvet hordok magamnál, amelynek olvasgatásánál mindennap jóllakom. Igaz, hogy csak Rézi néni írta a szakácskönyvet, nem pedig valamely nevezetesség, de én igen kedvemre valóan ebédelek meg vacsorázom ebből a könyvből. Ma estére elolvasom azt a fejezetet, amelyben a paszuly-levesek különböző elkészítéseiről van szó. Mert nagy különbség van a zöldbab és a tavalyi paszuly elkészítésében. Mikor olvasok: mindig hallom a hazai szelet, amely a padláson bogarászik, ahová a paszuly száradás végett van kiöntve. Egy ilyen szakácskönyv a legjobb barát külföldön.

Viola most mintha elmosolyodott volna.

- Tehát nem állják az idevaló kosztot?

- A pisztrángot még csak megeszem... De hát mi az a pisztráng a mi kecsegénkhez mérten! Valóban sorsüldözöttnek hiszi magát az ember, ha elgondolja, hogy milyen másképpen muzsikálnak otthon a cigányok, milyen szenvedélyesen, vértforralóan szólnak a hegedűk - milyen Duna-mélysége van a nő szemeknek, és milyen illata van a konyhának, ha az embernek éppen arra van dolga - mondá elkeseredve Szindbád. - Nem látok semerre egy asszonyt, aki hosszúszárú lábbelieket meg tarka alsószoknyákat teregetne a kötélre... Idegen nyelven ugatnak a kutyák. Erre tán még felhők sem jönnek Magyarország felől.

Viola fölállott, mert az előadást arra használta föl Szindbád, hogy a hölgy kezeivel ismeretséget kezdjen.

- Holnap várjanak itt rám. Elviszem magukat magamhoz, ha éppen vacsorázni akarnak.

Viola, mint afféle magányos, elhagyatott nő, a fürdőhelyen túl lakott egy kis házikóban...

- Ez is hozzátartozik a meséhez - mondá Szindbád, amikor a szemöldökfában megütötte a homlokát.

Csak egy kis marhapörkölt került az asztalra, de amúgy magyarosan elkészítve, zöld­paprikával, paradicsommal. Viola egyszerű, csöndes kis otthonában most már bőbeszédűbb volt:

- Ne csodálkozzanak azon, hogy így élek. Öt vagy hat esztendő előtt - mert az évfordulókat szeretem elfelejteni - bizonyos szerelmi csalódás ért hazámban, a férfi, akit szerettem, méltatlannak bizonyult szerelmemre. Igen jó családból származtam, és a szégyenérzet világgá hajtott. Ne kérdezzék, hogy és miként: erre a lengyel fürdőhelyre kerültem, ahol a bazárt berendeztem. Találhattam volna jövedelmezőbb foglalkozást is, de nem áldoztam föl függetlenségemet, szabadságomat. Most már tudnak mindent, ami reám vonatkozik.

Viola igyekezett egyszerűen és mindenféle színészkedés nélkül elmondani azokat a szavakat, amelyek láthatólag a szívéből jöttek, de éppen ez a körülmény volt az, amely savát-borsát megadta a marhapörköltnek, amelyet a két Szindbád meglehetős jó étvággyal elfogyasztott.

- Ha megengedi - mondta most Szindbád -, én szeretem bicskaheggyel kipiszkálni a fogamat.

- Az apám is úgy szokta.

- Ha megengedi, én szeretem a mellényemet kinyitni evés után.

- Mind így teszik nálunk a férfiak.

- És szeretek bort inni... - tette hozzá félénken Szindbád.

- Van borom - mondá most a bazárosné, és egy palack magyar bort helyezett az asztalra.

Darab ideig csönd volt a társaságban. A magyar hegyek nedve szótlanságot okozott. Mindenféle hazai képek tünedeztek föl. Mintha valahol egy búskomoly magyar dalt énekelnének...

- Mondok én magának valamit, Viola, kettő lesz belőle. Nekünk úgysincs semmi dolgunk ezen a fürdőhelyen, egész nap unatkozunk meg éhezünk. Már csaknem egymást esszük meg a dologtalanságtól... Mi átvesszük a maga bazárját, mi árulunk benne, maga pedig ebéddel és vacsorával vár bennünket. Ez lesz a dolga. Két segédje is lesz a boltban egyszerre. A jövedelem természetesen a magáé - mondá Szindbád elmenőben.

- És meddig tart a szerződés? - kérdezte Viola, kezét nyújtva.

- Két hétig, három hétig, amíg itt vagyunk.

Ilyenformán történt, hogy az idősb Szindbád és fia darab ideig boltos-segédek voltak egy lengyel fürdőhelyen. Igen jól érezték magukat, a vevők is meggyarapodtak, amikor két jól öltözött úriember árulta a boltban a különböző portékákat. Az öregebb Szindbád az ölébe ültette a fürdőhely összes gyermekeit, míg az ifjabb elszántan udvarolt a legkülönbözőbb korabeli hölgyeknek. A kis bolt láthatólag nekilendült.

- Mit ne tenne meg az ember külföldön egy magyar nő kedvéért - vélekedett Szindbád, amint reggelenkint leporolta a játékszereket. - Csak még a trafikot kellene bevezetnünk, hogy kényelmesen élhessünk. Vittél haza már a piacról ebédre valót? - kérdezte most fiát, mire az a kosárral karján vásárolni sietett.

- Egyetlen nő, aki önzetlenül szeretett - mondá Szindbád, amint ősz felé búcsút mondott a kis fürdőhelynek.

[1925]