GYŐZTÉL, KOSSUTH!

Szindbádnak szokatlanul sok dolgot adott egy rettenetes erejű szerelem, amely égiháború módjára lepte meg, mint valami régi regényben, és a szerelem hősnője nem volt más, mint Bercsényi Dánielné, akit elsősorban a magyar történelemtől kellett elhódítani.

Bármilyen elbizakodottnak látszott a hajós a régebbi kalandjaiban, mikor sikerrel vagy sikertelenül ostromlá a női szíveket, még nem volt dolga olyan ellenfelekkel, mint amilyenek Bercsényi Dánielnét körülvették: szentszakállú, régi magyarokkal, vértanúságot szenvedett hazafiakkal, históriai zászló­tartókkal, költeményekben is megénekelt szabadsághősökkel... Bercsényiné eleinte magába az öreg Kossuth Lajosba volt szerelmes, amíg élt; az óriás halála után pedig átvitte szerelmét annak fiaira.

Hogyan konkurrálhatott volna Szindbád egy Kossuth-fiúval?

Bercsényiné, egy asszonyság, aki maga is oly ünnepélyes volt, mintha derékig egy hazafias albumban, Vahot Imre vagy Gratza György képeskönyvében töltötte volna addigi életét; akinek merengő szemtekintetéből látszott, hogy nála a férfi annál kezdődik, aki legalábbis esztendőkig ült nehéz vasban a hazáért Kufsteinban, Olmützben vagy azokban a börtönökben, ahol a múlt századbeli honfiak tarka hálókabátban, törökös házisapkában, csibukozva várták halálos ítéletüket vagy megkegyelmeztetésüket... Bercsényiné, egy honleány, aki a Kossuth-fiúkat látta vendégül, főzvén nekik töltött káposztát, sütvén lacipecsenyét, és vetvén kényelmes fekvőhelyet az ebéd utáni pihenéshez: nem adhatta alább nőies kegyét, mint egy honvédtábornoknak vagy egy ezredesnek, aki végigszenvedte az emigrációt keleten vagy az Újvilágban.

Szindbád tehát majdnem minden remény nélkül kísérletezett volna Bercsényiné meghódításán, ha egyszer nem veszi észre, hogy a gyászruha igazándiban olyan ragyogó női lábakat takar, amely lábak operettekben is bátran szerepet vállalhattak volna, de szerelmi költeményben teljes bizonyossággal dalolásra ösztökéltek volna egy költőt.

Kalandra termett lábai voltak a legtiszteletreméltóbb asszonyságnak!

Már a fehér harisnya, amely a lábat födte, választékosabbnak, keresettebbnek, finomabbnak látszott, mint az e nembeli harisnyák szoktak lenni.

A térd alatt egy rózsaszínű szalag odaadóan ölelte át a lábat, és a szalag olyan pillangó formájú csokorra volt kötve, amely csokor feltételezte, hogy művészi kéz kötötte meg.

- Az ilyen csokrokat nem azért kötik, hogy egész életükben láthatatlanok maradjanak a gyászruha alatt - mond megfigyelése után magában Szindbád.

Ezenkívül a saru (a félcipő) is sokat elárult viselője titkaiból. A fekete, apácás papucsnak a lábszár karcsúságával egyező, karcső sarka volt...

Ha valaha áruló volt egy cipősarok: Bercsényiné cipősarka egy jeladás volt a bizonytalankodó­nak. Ezenkívül a különböző szalagok, amelyekkel a rendkívüli finom (talán krokodilusbőrből készült) cipőcskéket a bokához erősítették, a cipőszalagok, amelyeknek rendezettsége feltételezte, hogy a hölgy, aki őket megköti: öltözködés közben gondol arra, hogy kifogástalan legyen öltözéke ott is, ahol emberi szem nem láthatja, így a szoknya alatt is... a szalagok Szindbáddal azt hitették el, hogy lehetetlenség az ilyen öltözködés azoknál a honleányoknál, akik mindig csak az aradi vértanúkért mondott gyászmisékre kívánnak járni a hosszú életen át. Titkos találkozókra szokták ilyenformán, csokorra kötni a szalagokat.

- Megengedem, hogy Bercsényiné derékig, a szíve felett viselt nemzetiszínű kokárdával csak a történelemnek, a Kossuth-kultusznak szenteli életét. De lába még nem öregedett meg eléggé, hogy mindig csak térdepeljen, mindig csak templomokat látogasson. Teste fiatal maradt, mint akárcsak némely asszonyoké, akiknek nagymama korukban is ékszerdarabhoz hasonlít a kezük, lábuk... Csodálatos asszony! Sokkal szebb, mint a szabadságharc előtt volt! - rajongott Szindbád.

Honnan tudta Szindbád az ősz hajú dámának fentebb elmondott titkait?

Ó, nem kell mindjárt azt gondolni, hogy a hajós valamely fürdőház hasadékán vagy alvószoba kulcslyukán leskelődött, hogy hölgyéről intim dolgokat megtudjon! Amint ez némely férfiak szokása, akik a nők titkait gyűjtögetik.

Szindbád egy kocsikerékre és onnan egy bakra látta felszállni Bercsényinét, és ezen mozdulata közben többet látott az asszonyságból, mint eddigi találkozásokkor.

Igaz, hogy nyomban az asszonyság után Szindbád is felmászott a bakra, és a kanca gyeplőjét kezébe vette.

Megindította az öreg lovat, és szüretre hajtott a szőlőskertbe, miután ezek a dolgok éppen szüret táján történtek. Valamely hazafias összeesküvés volt tervbe véve ezen a szüreten, a Bercsényi Dánielné szüretjén...

De Szindbád nem gondolt az összeesküvésre, a várható veszélyekre, ellenben egész úton, amíg a kancát a szőlőskert felé hajtotta, úgy akarta lábát a Bercsényiné lába alatt elhelyezni, hogy annak cipőtalpát érezze. A karcsú, francia cipősarok kétszer önkéntelenül vagy önkéntesen megnyomta Szindbád lábát. Ez nagyon jólesett a vállalkozónak, mert egy nőnek, akit nem ismerünk még: a tapodása is jólesik.

"Vajon mit jelentsen ez a két érintés?" - kérdezte magában Szindbád.

Ha vonatban ült volna szemközt egy ismeretlen nővel, bízvást arra magyarázhatta volna a kétszeres lábnyomást, hogy az ismeretlen nő innen a második állomáson fog leszállni.

Ha omnibuszon utazott volna hölggyel, a két érintés a második utcát jelentette volna, ahol a nő majd elhagyja az omnibuszt, és követhető.

Ha toronyóra alatt történik a jeladás: nem jelenthetett volna mást, mint azt, hogy két óra múlva találkozunk itt és itt... De a magas bakon, ahol Szindbád Bercsényiné mellett a kancát hajtotta, nem tudta nyomban megmagyarázni a kettős érintés jelentőlegét.

Csak sokára jött rá, hogy a két lábnyomás a két Kossuth-fiút jelentette, akikbe Bercsényiné halálosan szerelmes volt, és a vendégség alatt a lábaikat nyomogatta. Szokását később is megtartotta, és mindig kétszer telegrafírozott az asztal alatt, ha csak egyetlen hazafi meghódításáról is volt szó.

Bercsényiné arca azonban egész idő alatt teljes közömbösséget mutatott a mellette ülő férfi iránt.

Ha Szindbád levette a szemét a kanca füleiről, és Bercsényiné meleg madonna-szemének bársonyát kereste, a bársonynak mindig csak a visszáját látta. Zavartalanul, szinte babonásan keresett egy távoli látnivalót az asszonyság, mikor Szindbád szokása szerint bűvölve függesztette rá szemét. Talán a Kossuth-családot kereste a távolban.

Ha kis fehér fülét nézte őszülő haja alatt: az nem pirult el mint a női fülek szokták! Ha gömbölyű, formás állát nézte, amelyen nyoma se volt a borotválkozásnak, mint némely sűrű hajú nők állán - ha kivágott ruhájába mélyesztette szemét aranyásó bányászként, ha kezének formáit szemlélte, hogy elképzelje e nagyon fehér kezeket abban a helyzetben, hogy nyakát átölelik, ha ajkát nézte, és arra gondolatban forró, nyelves puszikat rakosgatott, mint rímeket a versben: nem történt semmi változás az elgondolkozott Bercsényinén. Látszólag a haza sorsán gondolkozott.

Meg kellett maradni tehát a lábak figyelésénél; itt kellett lesben állni, minden mozdulatra figyelni, mert a lábakkal különben is egyoldalú ismeretsége volt már Szindbádnak, miután a magas bakra felszállni látta őket.

Igaz, hogy ez az ismeretség nem jelentett sokkal többet, mint az a furcsa ismeretség, amelyet egy véletlenül ruháját igazító nővel, anélkül, hogy a nő látna bennünket. De mégiscsak ide, a lábakhoz kellett a bizalmat koncentrálni: innen kellett valamit remélni a jövőre nézve... Innen kellett a szerelemnek jönni, ha van általában szerelem a világon! - gondolta Szindbád már kishitűen magában, miután csak hajtott a szőlőskert felé, és egyetlen hangot sem tudott kiejteni.

Hallgatott Bercsényi Dánielné is.

A magas hajtókocsi (Tillbury gyártmánya) gurult; a szőlőskert szabadtüzű füstjével és összeesküvőivel, azaz szüreti vendégeivel már látszott a hegyoldalban, amikor Bercsényiné így szólt:

- Álljunk meg: itt volt valaha az isaszegi csata, amelyben Kossuth Lajos zöld dolmányban, személyesen megjelent, hogy a honvédeket bátorítsa. Szálljon le, és szedjen fel néhány göröngyöt, Szindbád, a szent földről.

Így az asszonyság, és Szindbád felkiáltott:

- Még Kossuth kedvéért se száll le?

- Nem, mert nem tetszett, hogy olyan vadállat módjára néz reám, uram! - felelt Bercsényiné, és a gyeplőt, ostort kivette Szindbád kezéből. - Mint Görgei.

- Elvesztettem a csatát! - gondolta magában Szindbád, míg a földgöröngyöket gyűjtögette kalapjában. - Győztél, Kossuth!

[1931]


MIÉRT JÁRJÁK A RÓKATÁNCOT?

Szindbád akkoriban úgy folytatta életét, mint egykor Sherami Párizsban, amelyből Paul de Kock regényt írt: ellátogatott az esküvőkre és lakodalmakra, akár hívták, akár nem hívták. - Ez jár nekem - mond Szindbád -, mert eleget szenvedtem a magam és mások házasságai miatt. Sohase árt egy-két jó tanács a fiatal pároknak. Ők nem ismerik még a házaséletet. Illő, hogy mi, tapasztalt emberek mellettük legyünk. - Felvette szalonkabátját, drogista ismerősénél beszagosította magát, megállott a templomok mellett, ahol a násznép volt gyülekezőben, és a kántor a Nászinduló szólamait próbálgatta orgonáján.

Akkoriban két helyen tartották többnyire a lakodalmakat, a Soroksári utca és környékén, az itt lakó muzsikus cigányság, valamint Óbudán az ottani polgárság, amely még ragaszkodott ősi hagyományaihoz.

A cigányok esküvője többnyire a Kálvin téri templomban történik, mert az annak a városkának van a közelében, ahol a szép cigánylányok megigézik a cigánylegényeket. Szindbád nagyon jól tudta, hogy milyen nagyon jó dolog az, amikor a banda már hetekkel előre félrerakosgat a keresetből valamely esküvői célra. Gyűlnek a garasok, gyűlnek a pengők, szaporodik a banda vagyonkája arra az egy napra, amikor az "egész szakácskönyvet megfőzik" a lakodalomra, minden finom bort megisznak, ami a környéken kapható, és minden tányért, csészét összetörnek a lakodalom örömére.

Nem is igazi cigánylakodalom az, amely ne tartana legalább két nap, két éjszaka. Készülni kell legalább jó előre az eseményre, a főzéssel, sütéssel. Néha, ha valamely nevezetesebb prímás leánya megy férjhez, mint például Kóczé kisasszony az ifjú Magyaryhoz, az egész Ráday utca minden házában sütöttek valamit a cigánynék a lakodalom napjára.

Itt egy pulykát, ott egy libát, máshol malacot, mézeskalácsot, dióskiflit, de olyan mennyiség­ben, mintha ezer lakodalmas vendégre számítanák az eledeleket. No hát, ha kerek ezren nem is voltak a vendégek, de néhány százan bizonyosan lehettek, akik különböző időben jöttek, mentek, este, éjjel, hajnalban, reggelire, ebédre vagy uzsonnára, mert addig nem szedték le az asztalt, amíg Magyaryék és Kóczéék minden barátja, ismerőse jól nem lakott a lakodalomban.

Muzsikaszóval mentek el a cigányok a messzire lakó ismerősökért, és úgy ültették be a fiákerbe, mint akár követválasztáskor. Egy cigány a bakon húzta, egy másik a kocsi belsejében. Traktálták nótával, amíg a lakodalmas házhoz értek, ahol a második emeleten már ember és asszony egymás ölében ült, egymás fejetetején táncolt, mert mindig volt egy soros banda, amely a talp alá valót húzta.

És csodálatosképpen ebben az emberbozótban, amelyben úgy nyíltak a cigánylányok, mint a vadrózsák: mindig és mindig találódott egy üres szék (igaz, hogy néha a harmadik szomszédtól kellett kölcsönkérni), akadt egy báránygerinc vagy egy sült galamb, zsírral bőségesen leöntött kappanpecsenye vagy egy darab lakodalmas torta és egy hely az asztalnál az ingujjra vetkőzött két após közelében. Az apósok, az öreg Kóczé Anti és az öreg Magyary ugyanis azzal is töltötték az időt a gyermekeik lakodalmán, hogy felváltva hegedültek egymásnak.

- Ajánlom ezt a nótát az én kedves nászuramnak! - mond Kóczé Anti, akiről dőlt a víz a lakodalom második napján, és elővéve hegedűjét, ritka, régi nótát játszott el az asztalnál mellette ülő Magyary Imrének.

No de elhozta magával Debrecenből a fia esküvőjére az öreg Magyary is a hegedűjét.

- Én pedig ezt a nótát ajánlom ipamuramnak! - felelt Magyary Imre egy másik, még régibb nótával, amelyet tán nem ismert a világon már senki rajta kívül.

Így folyt két nap, két éjszaka a két öreg prímás barátkozása a gyermekeik lakodalmán.

Dehogyis tudott elmozdulni Szindbád a lakodalomból, amíg nóta volt a szárazfában.

Persze nagy divatban volt ott a szerelem is, ahol ilyen ritka muzsika dédelgeti a szíveket.

A cigánylányok szeme csillagból van, az arcuk pedig hajnali homályból, a hajuk fekete selyemből, a derekuk virágszárból. Ott volt pedig a lakodalmon minden régi cigányleány, aki akkoriban a Ráday utcában és környékén élt. A lakodalmas házak levegője amúgy is alkalmas arra, hogy az embernek kedve kerekedjen a nősüléshez. Hiszen itt van kéznél Teca, Vica, Ica, Mica - ahogy akkoriban a legszebb cigánylányokat nevezték a városrészben.

Teca egy nagybőgősnek volt a lánya, és pirosból és zöldből volt a szoknyája. Kis aranykarika a fülében, korállal. A leheletének olyan illata volt, mint a legfinomabb csemegeszőlőnek.

Az első táncot vele járta Szindbád, és megesküdött, soha még ilyen táncosnője nem volt.

Vica a cimbalmos lánya volt, és fekete fátyol volt az arcán, mert akkoriban szerelmi csalódásban szenvedett. De a fátyol alól is úgy perzselt a szeme, mint az éjszakai parázs. Szindbád nem győzte a fejét kapkodni a sütögető szempár elől. Ha megfordult: még a hátán is érezte. Mikor első nap beesteledett: már őt választotta menyasszonyának.

De kireggeledett az idő, a hiábavaló szerelem és epekedés mellett a gyomor is megkívánta a magáét. A cigányok és uraságok gyomráról pedig Ica, a kontrás lánya tudott legjobban gondoskodni, mert ismerte mindazokat a szereket, amelyekkel a beteg gyomrokat kell gyógyítani a korhelykedés után. Az Ica borlevesétől a halott is talpra állott, amellett olyan nyájas volt a szája, mint a mesemondás, mint az angyalok mesemondása, amikor gyógyszerét kínálgatja. - Meghosszabbítja az életet, amit megrövidített a szerelem! - mondta a bűbájos, aki éppen abból a szempontból látszott a világon lenni, hogy helyrehozza azt, amit a többi lány vétett a férfiak egészsége ellen.

És Ica meggyógyította a lakodalom második napjára Szindbádot, mintha az akkor kezdte volna elölről a mulatozást; meggyógyította Micának, aki a cigányvajda leánya volt, és éppen ezért elbizakodott és elkényeztetett, ami abból is kiviláglott, hogy nem várta meg, amíg Szindbád annak rendje és módja szerint letérdepel előtte, hogy ilyenformán elmondja azt, ami a szívét nyomná, hanem Mica magától perdült táncra, és kígyózó derékkal, toporzékoló bokával, ágaskodó lábfejjel, térdig emelt szoknyában odaperdült, mint egy nőstény csiga a magányosan gubbaszkodó Szindbád elé.

- Szerette már cigánylány uracskámat? - kérdezte Mica a lakodalom második napján, amikor már mindenkit meghódított az uraságok és cigánylegények között, még a vendégségbe jött öreg grófokat és nyugalomba vonult prímásokat is, mert az volt a szokása, hogy mindenkit meghódítson maga körül, mint ez a vajda lányához illett.

- Nem szeretett engem még senki se ezen a kerek világon felelt Szindbád szokásaként, mert mindjárt észrevette, hogy hová megy ki a leány kérdése.

- No, hát ezen nem kell búsulni, mert az igazi szerelem még hátra van uracskámnak. Mutassa a tenyerét! - szólt a vajda lánya, megnézte Szindbád kezét, és nyomban felkiáltott, hogy jóslata beválott, mert a szerelem vonalát éppen most pillantotta meg a férfi tenyerében.

- Fekete szemű, fekete hajú lány nincs az ismerősei között? - kérdezte Mica, a vajda lánya.

- Egy volna. Az, aki éppen a kezemet fogja.

- Hát csak gondolkozzon ezen a lányon, uracskám - felelt Mica, és azt hitte, hogy kacérságá­val, kedvességével, őszinteségével Szindbádot is meghódította, mint eddig mindenkit a lakodalmi vendégek között.

Csakhogy Mica most az egyszer tévedett.

A cigánylakodalmak végén, mikor már minden jóból kivették a részüket a mulatozók, mikor már minden táncot eljártak, minden nótát elénekeltek: a rókatánc szokott következni, amit magánosan járnak a fiúk és férfiak. Lekuporodnak a földre, és egymagukban járják a rókatáncot. A bánat tánca ez. Nem kell nő hozzá, csak egy földbe ásott lyuk, amelyet körültáncol a legény. Szerelmi csalódás után szokás táncolni.

Szindbád nézte a táncot, és úgy megszerette azt, hogy nyomban kijelentette, hogy ez a tánc az ő tánca. És még két deci erős bort ivott, hogy magát megerősítse elhatározásában. S így nőtlen maradt.

[1931]


A FÉKTELEN SZENVEDÉLY TÖRTÉNETÉBŐL

- Csak hallgasd meg Szabó Szindbád történetét, akit éppen a kalandos hajós tiszteletére Magyarországon egykor erre a névre kereszteltetett apja, miután sokáig habozott a Napóleon, Garibaldi, Stanley nevek között, amelyek a tizenkilencedik században divatban voltak! - mond a félkeményre vasalt inggalléros öregúr, aki mindig egyformán szólalt meg, mintha ő tudná egyedül az igazságot a földi történetek között.

- Napóleon neve már nem volt eléggé aktuális, Garibaldi nevét hivatalnok emberek is viselték, Stanley-nak mondotta magát minden utazó, aki Püspökladányig merészkedett. Érthető, hogy az öreg Szabó fiúgyermekét valamely nem mindennapi útravalóval akarta ellátni, amikor a hatóságnál bejelentette újszülött fiát. Szabó Szindbád! Lehetett volna olyan népszerű, mint Cézár vagy Konstantin, Algernon vagy Arisztid, amely nevekre a tizenkilencedik században kereszteltek.

- Nézd meg az anyakönyveket. A Lajos és Ferenc nevek mellett sok nevezetes nevet találsz a rubrikákban.

- Szindbád lett a neve a század végén született gyermeknek, vitte magával mint egy ezeregy­éjszakából való batyut, a nők elnevették magukat, mert nem tudták nyomban, honnan való a különös keresztnév, a férfiak inkább megfigyelték őt, mint a korabeli Jánosokat, Mihályokat.

- A monogram-varrónők megkérdezték, hogy Sz-szel vagy S-sel hímezzék ingébe vagy zsebken­dőjébe, alsóruháiba kezdőbetűit. A szállodaportások feltették cvikkerüket, amikor bejelentőlapját tanulmányozták a rendőrség részére. "Vajon mit akar?" - kérdezték a szalonokban, olvasván elfogadás végett névjegyét, beküldte a mogorva komornyikkal, aki csak a ház régi barátait szerette bejelenteni, régi Ferenc-József-kabátjában, amikor közfigyelmet irányított magára, midőn egy-egy látogató nevét a kellő hangsúlyozással kihirdette a szalonban, amelyben együtt ültek ők mindnyájan, akik a tizenkilencedik században valamit számítottak, mindig frissen, skatulyából kivéve, legszebb tulajdonságaikkal felcicomázva, lendületes hangulatban, legénykedő kedvvel, újabb és újabb tervekkel, gondolatokkal, kiszámításokkal felszerelten jártak vizitbe, abban az órában, amelyre a meghívás szólt. "Egy kis barátságos összejövetelre" - mond a levélpapiros, de sejteni lehetett, hogy az egyszerű meghívás mögött zenélés, szavalás, éneklés, tánc, vacsora, új eszmék kihirdetése, esetleg borozgatás, sőt hajnali korhelyleves is rejtőzhet. Néha valami szerelem is egy régen látott hölggyel, aki esedékes lett a korábban elhintett udvarlások révén, amikor ígéret tétetett, hogy meg nem hallgatás esetén halál áll a házhoz. A hölgy eltette az eszmét, és hónapok múlva megakadályozta a teljes összeomlást egy idejében alkalmazott, mindent ígérő mosollyal, egy meleg kézszorítással, egy lábnyomással az asztal alatt egy önfeledt szóval a koccintásnál, egy tánccal, egy dallal, egy elfelejthetetlen pillantással, egy visszacsókolt csókkal, egy hozzásimu­lással, egy megértett gondolattal, egy magánkihallgatáson egy üres szobában, ahol a férfiú hirtelen letérdepelt a dáma elé, és megigazítván annak harisnyakötőit, érzelmeiről is nyilatkozott...

- Mit tudják azt manapság, hogy egy kis "barátságos összejövetel" mennyi, regénykönyvben is alig elhihető eseményekkel volt összekötve a fővárosban, Pándon, Pécelen és a legtöbb barátságos háznál, amely akkoriban nyitva volt a vendégek előtt? - Szabó Szindbád, amikor névjegyet nyomtatott, magában sohasem gondolt, csak annyit, hogy megelégszik a ház úrnőjének udvarlásával, ellenben a vendégkoszorú hölgyeit is tekintetbe vette.

- Ez a kis vörös Cilinderiné már régen nem fér a bőrében, amikor az utca túlsó oldaláról köszönni szoktam neki - mond Szabó, amikor névjegyét átadta a régi családi bútordarabnak számító Györgynek, a komornyiknak, aki ezüst tálcára tette a kartonlapot, áhítatos arccal vitte be a kisszalonba a tisztelgő üzenetet a vadonatúj ruhákba öltözött, frissen mosott, fésült, változatosságot áhító, kedves ismeretségeket tervezgető és egymás között a világ legunalmasabb dolgait, háztartást, nagymosást, gyermeknevelést és cselédkérdést megbeszélő hölgyeknek.

Mintha elakadt volna valami a szokásos menetben, némely hang mélyebb, másik élénkebb lett, az alsószoknyák zsinórjain levő görcsök érezhetőbbekké váltak, a cipők kikandikáltak a fodrok alól, rejtett pillantások röppentek a tükör felé, bizonyos ellenségeskedés történt a beszéd rendjében a legjobb barátnék között, Magdaléna szívből elpirult, mint valami szigorú vaskályha, amelybe hirtelen begyújtottak, a füle is kivörösödött, amelyen eddig az elhalványodott koráll-fülbevaló lelki és testi betegségről beszélt a hozzáértőknek, a nyaka kiemelkedett a diszkréten kivágott ruhából, hogy lélegzethez jusson, míg a jelenlevő "grófné", aki máskor mindig büszke volt a szabadságharcban vértanúságot szenvedett, hegyes szakállú és III. Napóleon-bajszú tábornokára, akinek arcképét a nyakán függő fekete csontmedalionban viselte, mintha elrejtette volna az érzelmeit nyilván eláruló medáliát a bőven alkalmazott ruhafodrok közé; nincs szükség a tábornok örökös jelenlétére, amikor Szabó Szindbád küldi be névjegyét az ünnepélyes komornyikkal; Grabovszkyné, egy Felvidékről származott asszonyság, aki egész életében a késmárki kränzchenekről, a diákmajálisokról, a Méze-kertről, a szepesi vászonról, Szignárovics podolini vászonvégeiről és a felvidéki lekvárokról szeretett beszélni, az új látogató hírére elővette kassai emlékeit az ottani apácákról, akiknek zárdájában növekedett, mielőtt Grabovszky, "ez a fékezhetetlen tanfelügyelőségi segéd" szinte "erőszakkal" meg nem szöktette, mert Szindbád, akibe titkon szerelmes volt, nem érkezett meg a kellő időben: vajon, hol járt ez idő tájt ez a csélcsap, megbízhatatlan, lengén lengedező, árvalányhajhoz hasonló, pödrött, hevült ifjú, akit a kassai zárdában mindig úgy képzeltek el a kisasszonyok, hogy olyan sarkantyúi vannak, mint az orosz táncosoknak? - Ugyanekkor Bombayné, egy romantikus arcú, regényes hajviseletű, nagy keblű, de vékony lábszárú asszonyság, akinek élveteg mosolyát csupán a kártyafigurák élvezték odáig, amely kártya­figurákkal reggelenként a vetőkártyában barátkozott az ágya paplanján, midőn kirakosgatta őket, délutánonként pedig azokon a pesti zsúrokon, ahol a korabeli asszonyságok kártyán eljátszották a kosztpénzüket, ugyanekkor Bombayné Szabó úr jöttének hírére olyan mosolyt élesztett halovány ajkai között, amely mosoly azt látszott mondani, hogy: (ismerem az urat, eleget térdepelt lábaim előtt, mint egy nyomorult koldus, aki szerelmi kínoktól szenved!). - Másrészt Andaloghiné, egy látszólag beteges, orvosság szagú asszonyság, aki a legkülönbözőbb pirulákat hordta a neszesszerében, hogy mindig alkalma legyen elbúcsúzni az élettől egy pohár víz és egy pirula keverékével, miközben búcsúzkodva nézett körül, mint egy szerencsétlen asszony, akinek úgy kell elmúlni, hogy nem ismeri meg az élet igazi üdvösségét, a minden bajért, betegségért kárpótló titkos, drágalátos, bűnös szerelmet, amiért kárhozatba menni az egyetlen érdemleges cselekedet, a tizenkilencedik század végén, az új század elején, ezen a romlott, hideg, szívtelen Pesten - Andaloghiné, aki komolyan vette a kalandokat, amelyeket azoknak az íróknak a műveiben olvasott, akik életük java részét rossz nők házaiban töltötték, világfelfogást és romantikát akkor tanultak, amikor egy éjszakai kisasszonyt kellett kimenteni St. Hermandad körmei közül az erkölcsrendészeti razzián; Andaloghiné, ez a vagyonos dáma, aki férje kétüléses batárján beteges arckifejezéssel, mint egy "meg nem értett nő", mint egy epedéstől hervadó szfinx robogott Pest utcáin: Andaloghiné két piros rózsát kent arcára hirtelen elővont kézitükrében, cseppet sem titkolva, hogy muladozó életére való hivatkozással az előszobában várakozó Szabó Szindbád révén akar megismerkedni a gyönyörteljes szerelem üdvével, mert az élet rövid, a sír örök, a perc mulandó, a halál a legjobban berendezett szanatóriumban is utoléri azt, aki előle menekül.


És még más nők is várakozólag figyeltek fel a szalonban, ahol azon ürügy alatt gyülekeztek össze, hogy meguzsonnázzanak (minden héten más barátnőnél), aztán kártyajátékkal szórakozzanak, amíg a színházba menés ideje elkövetkezik. Beöthy színigazgató éppen akkor találta el a pesti publikum ízlését, amikor édesded, piros melódiájú, ábrándos operetteket játszatott színházában, a Sybill grófnéért és más operett-hercegnőkért rajongani divat volt. Tehát még a kártyázás szempontjából összegyülekezett hölgyek is érezték magukban annak a lehetőségét, hogy szenvedélyes szerelemre gyúljanak, ha szabad, társaságmentes idejük van. Az operettdallamokat komolyan érezték a szívek, nem is számíthatott igazi pesti dámának egy olyan úrnő, akinek valamely regényes szerelme ne lett volna ez idő tájt.

Szabó Szindbád megjelenése, illetőleg névjegyének kihirdetése ezért keltett érthető feltűnést a szalonban.

Csak egyetlenegy hölgy akadt a jelenlevők között, aki nem érzett semmi lelki és testi izgalmat a jelentékeny lovag érkeztére.

Ez az érzelemmentes, meglepetés nélküli, szinte csúfolkodó magaviseletű hölgy nem volt más, mint éppen Cilinderiné, akiről megírtuk, hogy nagy részben okozója volt Szabó Szindbád megjelenésének. Vöröskés, télen is szeplőcskékkel díszített, kistermetű, aki jól tudta, hogy hajszálaiban villamos szikrák rejtőznek, amelyek árvillanyoznak a férfiakra, akik a hajszálakat megérintik. S ugyanezért eszeágában sem fordult meg, hogy Malvinnal vagy más, sokat emlegetett kozmetikusnőkkel irtassa hajszálait, mint a legtöbb delhölgy ezekben az években. Cilinderiné szinte tüntetőleg viselte dús hajkoronáját, mint egy ókori nő. Csak titokzatosan mosolygott, mikor barátnői arról beszélgettek, hogy egy mai időkbeli úrnő már megszabadul­hat bajuszkájától, szakállkájától, felesleges szőrszálaitól, miután a tudomány állása szerint ez könnyen lehetséges.

Cilinderiné, mondom, csak csendesen mosolygott, amikor barátnőitől a kozmetikusok ügyességét dicsérve hallotta emlegetni. Tudta, hogy hol van mágnese, amely ellenállhatatlanná teszi a férfiak bizonyos átlagánál.

...És most is, amikor a komornyik körülhordozta Szabó Szindbád névjegyét a szalonban, mint valami zászlót, amelyet az ellenségtől vettek el, mint valami skalpot a vad néptörzseknél, mint valami ritka természeti tüneményt, amely a jelenlevő hölgyvilág tiszteletére mutatkozik - az elcsodálkozott, szinte áhítatossá vált hölgyek között csak Cilinderiné tartotta meg hidegvérét.

Az akkori pesti dámák szerettek különböző kifejezéseket használni, amely kifejezéseknek eredete a tolvajvilágba, az úgynevezett "jassz"-világba vezethető. Divat volt, és senki se mentesíthette magát alóla. Az ünnepélyes pillanatban, amely Szabó Szindbád érkezését jelentette, az említett Cilinderiné a hajába mélyesztette körfésűjét, simított egyet-kettőt halántékánál előtolakodott fürtein, ezeken az egzotikus, vöröskés füveken, amelyek egy másik csillagtesten, talán a rejtelmes holdvilágon teremnek, és csak kivételes földi lényeknek adatnak, mint valamely másvilági ajándék. S a használatos jassz-nyelven megszólalt:

- Alma, sajttal.

Hogy szavai érthetőbbekké váljanak mindenki előtt, németül is megismételte azokat:

- Äpfel, mit Krem.

Így nevezték egymás között a mostani táncpaloták, bárok, lokálok, mulatóhelyek elődjeiben, az éjjeli kávéházakban működő pincérek azokat a vendégeket, akiknek fogyasztóképességéről kétségeik voltak. A kispénzű, kis tehetségű, mondhatni jelentéktelen vendégeket jelezték egymás között ilyenformán Wiener és Budafoki urak, az éjjeli kávéházak pincérei, üzletveze­tői, tulajdonosai. A vendéget, aki a gazdag és hosszú étlapból csak a lakoma legvégső (és legolcsóbb) tételét, az almát sajttal rendeli.

Cilinderinének a jelenlevő hölgyek társaságában nem kellett így hosszadalmasan megmagyarázni szavait, mint az uraságokat kiszolgáló írónak. Megértették a hölgyek bővebb instrukció nélkül is, hogy Cilinderinének milyen véleménye van az ünnepélyes formák között jelentkező látogatóról.

...Csak a későbbi időben derült ki, hogy ez a nyilatkozat Cilinderiné részéről közönséges hamisítvány volt. Tudniillik még az est folyamán eltűnt Cilinderiné és Szabó Szindbád is a társaságból. Megszöktek együtt Budapestről, mint valami régebbi operettben. Szerelmesek voltak egymásba, és féktelen szenvedélyüket másként nem elégíthették ki, mint szökés segítségével. Képes levelezőlapokat küldtek Velencéből, ahová Ámor vezette őket. Egy német hotelben vettek szállást, mert a külföldi nyelvek közül csak a németet tudták. A barátok, barátnők, más hozzátartozók sokáig beszélgettek róluk Pesten. Az általános vélemény szerint Cilinderiné azért használta az említett, becsmérlő jelentőségű kifejezést Szabó Szindbádra vonatkozólag, hogy a figyelmet elterelje titkos szándékáról, amely már akkor javában élt szívében. Megszökni, mint a nagyhercegnő a színpadon! Szökésüknek eredménye volt. Gyanús szemmel nézegették azokat a jó társaságbeli hölgyeket ez esemény után, akik almához (sajttal) hasonlítgatták udvarlóikat. Különben az élet mendegélt tovább Pesten a maga útján.

[1932]


MÁJUSI CSODÁK

A gyomor örömeiben

1

- Mint azt már régen megállapították, május hónap a szerelem, azaz az emberi megújhodásnak hónapja. Minden májusban szokatlan érzelmek költöznek a legjobban lelakatolt, örök rabságra ítélt szívekben is. Ha másképpen nem: - újra kezd szeretni a szív május jöttével, holott azt hittük, hogy már túlestünk az úgynevezett nagy érzelmeken - kezdte Szindbád mondanivalóját.

- Természetes, hogy a szív leghűségesebb társa életünk fenntartásában, a gyomor: - szintén változatosság után vágyakozik május, az igazi tavasz jöttével. Ez a gyomor, amely a téli ételek, a nehéz zsírosak, friss vagy füstölt, de mindenesetre fűszeres ételek feldolgozását, megemésztését, a szervezetben való szétosztását olyan buzgalommal végezte, mint egy igásló: ez a gyomor ugyancsak szabadítani akar a tél emlékeitől.

- A szívünk mellett gondunk legyen a gyomrunkra is, amikor május, az újjászületés korszaka elkövetkezett.

Így Szindbád, aki meglehetős bölcs ember volt, amikor a gyomor, a konyha, a táplálkozás dolgairól kezdett véleményt mondani, de annál gyarlóbb, sőt naivabb, amikor a szív-szerelem ügyei kerültek megbeszélés alá. Mindig a szerelmeseknek adott igazat.

De most táplálkozásról van szó, követhetjük tehát Szindbádot.

2

- Májusban az ételek ifjúhercegi családja jön látogatóba gyomrunkhoz, amely annyira szomjazta a megifjodást - mond Szindbád a gyomorbajos Úriembernek, aki a szabadban, jószagú fák, hársak, platánok, orgonafák alatt, egy pirossal, kékkel és más ringató színekkel terített vendéglőben mellé csatlakozott.

- Bizonyára a magánháztartások is megérzik május jelenvalóságát, mert eddigi konyhai receptjeiken változtatnak - szólt közbe az Úriember, miután már ismerte Szindbádot, aki a körülötte levő (vendéglői) életet szokta magasztalni, miután élete nagy részét vendéglőben (vagy mint ő mondta: "kocsmában") töltötte.

- Ó, a "magánháztartások" - sóhajtott fel Szindbád, amint a gyönyörű múlt időre terelődött figyelme, és eszébe jutottak az esztendők, amikor boldogan kanalazott kisházikókban zöldborsólevest, spárgalevest, kaporlevest, karalábélevest, sóskalevest, karfiollevest, idei burgonyalevest (majorannával) és birkagulyást, amellyel a "magánháztartások" a május jöttét rendszerint megünneplik. Igen, minden jó volt, különösen a zöldséges csirkebecsinált. De már engedelmével, mélyen tisztelt nagyságos uram, előnybe kell részesíteni a májusban szokásos zellerlevesnél is például a ráklevest, amelyet "magánháztartások" nemigen tálalhatnak; - a töltött karalábé helyett az idei libapecsenyét, kapros uborkasalátával; - hogy az eperről és velejáró italokról ne is beszéljünk.

- Tudom - felelt az Úriember -, hogy ön mindig a vendéglősnék pártján van, akik bőségeseb­ben vásárolhatnak foglalkozásuk folytán, mint a szegény háziasszonyok...

- Ez nem pártkérdés, uram, de a gyomornak egyszerű tiltakozása például amaz ünnepnapi ebéd ellen, amelyet a "magánháztartásban" például a családfő születésnapján tálalnak, ha a születésnap május havára esik. Igaz, hogy ilyen napra megvásárolják a fiatal libát, de mennyi minden történik az ilyen fiatal libával, amíg az embernek a kedve is elmehet tőle. Csinálnak belőle libaapróléklevest, utána tálalnak libamájas rizottót. Majd jön maga a libapecsenye. Nem, uram, még az idei libából is sok az ilyen mindenféle. És még estére is fenyegetőzik a hideg liba, de most már a déli uborkasaláta helyett majonézes fejessalátával. Míg a vendéglőben hálát ad az Istennek a vendég, ha már a libapecsenyétől egyszer megszabadult. Nem mindennapi tápláléknak való.

- Igaza van - felelt az Úriember. - De mit meg nem tenne az ember a barátai, a baráti házak kedvéért, hogy kellemes emléket hagyjon maga után! Ám most mondja meg ön, Szindbád úr, miként gondolna egy jól sikerült májusi ebédet, ha a születésnapja például május havára esne?

3

- Előre kell bocsátani, hogy nem májusban születtem, így pusztán elméletileg foglalkozhatom a kérdéssel - mond Szindbád, körültekintve a kerti vendéglő virágzó fáin, néhány szippantást véve magába az étvágygerjesztő levegőből (mert ebéd előtti idő volt, amikor az ember még szeret beszélgetni az eljövendőkről), a lombok alatt a tavasz illataival együtt úszkáltak a konyha illatai.

Az Úriember, mint olyan, akinek a gyomrával állandó viszálykodása volt, elengedte volna a konyhai illatokat, de Szindbád némi rábeszéléssel magyarázta:

- Vajon nem a hercegek levesével, a ráklevessel kellene kezdeni az ünnepélyt?

- Valóban ráklevest főznek a konyhán, mert ez nagy felfordulással jár - felelt az Úriember, miután körülnézett a konyhán. - A szakácsnénak be van kötve az ujja, amelyet a rákollók megcsíptek, a szolgáló pedig rákhéjat tör a mozsárban.

- Szerencse, hogy egyéb baj nem történt, mert a rákleves főzésénél szinte elkerülhetetlen a veszekedés, miután annyi munkát ró a konyhai személyzetre, mint talán egyetlen leves sem a világon. (Igaz, megéri a fáradságot.)

Szindbád mondanivalóját így folytatta:

- Vannak asszonyságok, némely vendéglősnék is, akik a rákok elkészítésének módját a világért sem bíznák senkire attól a pillanattól kezdve, amikor a fekete vendégek, természetesen halk nyüzsgéssel, amely életkedvüket jelenti, nádkosárban vagy kasban, bőséges csalánban megérkeznek a házhoz. Már akkor megkezdődik velük a tennivaló, amikor még a kasban henteregnek, amikor szét kell választani őket, külön az apró, úgynevezett tiszai rákokat (amelyeknek ízletességével nem versenyezhetik semmi, százat is meg lehet belőlük enni egy nyári délután, de lábvizet kell használni fogyasztásuk közben.) Külön a nagyobbfajta, úgynevezett "Szóló-rákokat" (zalai rákokat), amelyeknek hazájuk a Dunántúl. Ezekből a nagyobb fajta rákokból készül igazában a leves, amelyhez az apró rákok csak a tölteléket adják.

- Ne siessük el a dolgot - szólt közbe az Úriember. - Hogyan főzték meg a rákot?

- Természetesen marhahúslevesben, miután előbb eleven állapotban úgy megkefélték őt, mint valami huszárcsizmát. Persze, a rák nem szereti, ha a hasát kefélik, kapkod is az ollójával a kéz felé, amely a hátánál fogva tartja, valamint a kefélő kéz után, de ez már elkerülhetetlen. Fürdetést is kap, miután helyét elfoglalhatná a lázadozó lobogó húslevesben.

- Eleven állapotban megy a kínhalálba? - kérdé az Úriember nagy szemeket meresztve.

- Hát itt vannak némely eltérések a szokások között. Némelyek, különösen a jobbszívű asszonyságok a forró levesbe való bedobás előtt végeznek a rákkal, tudniillik előbb kirántják helyéből a rák farkát, ami múlhatatlan halált okoz. Én a magam részéről az olyan rákot szeretem, amely eleven állapotban, kalimpálózva kerül a lázongó fazékba. Egyetlen romlott, döglőfélben levő rák is elronthatja a nagyszerűnek ígérkező levest. A forró húsleves amúgy is egy perc alatt végez a rákkal, amely már ekkor megnyugodva várja a fazékban a sót, köménymagot, zöldpetrezselymet, miegyebet, amelynek társaságában félóráig főlni kell a lázongó fazékban. Mire innen kijön, különösen az apróbb fajta, olyan engedelmes, hogy mindent lehet vele tenni. Farkát, ollóját letépni, héjából a fekete és a keserű részek helyébe petrezselymes, tojásos rizskását tölteni. Csak a sárga részeket kell bennhagyni. Ezután vissza megy a rák a leszűrt húslevesbe, és nyugodtan fő tovább, amíg tálalásra kerül. Némelyek nagyon szeretik szopogatni a hasaalját, az ollóját, a farkát, a töltelékét kanállal veszik ki, és kanálnyi levessel fogyasztják. - Ez a kis rák, a tiszai kis rák története.

4

- De megálljunk csak! - kiáltott fel az Úriember, aki figyelemmel kísérte Szindbád elbeszélését. - Ön nagy rákokról is beszélt. Mi történt a nagy rákokkal?

A számonkérésre Szindbád így válaszolt:

- Itt van az a pont, ahol a ráklevesek egymástól való különbözőségét meg lehet állapítani. A nagy rákok megeszik a kicsinyeket.

- Még főtt állapotukban is? - kérdezte hihetetlenkedve az Úriember.

- Ekkor leginkább, mert a kis rákoknak nincs hová menekülniök, menthetetlenül belekerülnek mindenestől a nagy rákok héjába. Tudniillik a szakácsné az apró rákot csak tölteléknek használja, amely töltelékkel a nagy rák héját - húsával és csontjával, vajjal és grízesliszttel, rizskásával és rántással megtölti, és tejfellel, tojással tálalja a csontlében a nagy rák húsával együtt. Egyszerű áldozat lesz a kis rák a nagy rák mellett. Ha nem tudnánk különös ízeiről a múlt időből, amikor még egymagában szerepelt a Felső-Tisza mentén; - ha nem tudnánk, hogy ízesség dolgában (miután folyóból való) vetekedik az állóvizekben hízó nagy rákkal; - ha nem tudnánk, hogy a lusta nagy rák mellett ő ugrik ki, mint a gumilabda a csalánfészekből és a kasból: - talán nem is hinnénk már neki, miután ideje lejárt. - Most válogathat, mélyen tisztelt nagyságos uram, hogy mely leves meg­kóstolásával kezdjük meg az annyi csodálatosságot ígérő májushónapot!

Mond Szindbád, és maga is gondolkozóba esett.

[1932]


SZÜLETÉSNAPI KALANDOK

- Bár nem lettem tartományi gróf, de még báró sem az országban: csak szegény, többnyire sorsüldözött nők lovagja lehettem, hogy tetézzem szerencsétlenségüket: mégis sikerült ötven­harmadik életévemet elérni - mond Szindbád egy napon, amely mindig más volt a kalendáriomban, mint a többi napok. Piros frakkos rókavadászok lovagoltak tán át az októberi tájon: azért volt olyan piros ez őszi nap?

- Nézzük csak meg a horoszkópot, hogy mit mutat a további időre nézve! Az embernek az én koromban már a hasznos időbeosztásra kell főként törekedni, nem bámészkodhatik hiába vörös cipős, taktusra lépkedő hölgy után a Mókus utcában, aki egy fiatalembert vezet a karján, ugyanezért merészel kacérkodni az idősebb úriemberekkel; de nem ácsoroghat cél nélkül ablak alatt sem, a függöny megől babuskálva hangzó női énekre leselkedve. Soha annyi igazsága nem volt a közmondásnak, hogy: minden percnek leszakaszd virágát, mint éppen az én időmben. Nem szabad a szívet felesleges izgalmaknak kitenni, hiábavalósággal fárasztani a fantáziát, elérhetetlen nőkkel sétálgatni, regényes gondolataikat követni, belemenni nőies ábrándozásokba, érzelgésekbe, hosszant tartó viszonylatokba. Lehetőleg gyorsan le kell bonyolítani a hátralevő üzleteket. Így Orsolyát és Bettinát! - biztatta magát Szindbád a nevezetes őszi napon, amikor utoljára voltak emlékezetesek a hegyoldali bokrok, zölden, sárgán, kökénykéken, lángpirosan tüzeltek, mint ékszerek, amelyek most adják ki utolsó, de legtermékenyebb erejüket. Hegyoldali szívek, amelyek fák és bokrok alakjában élték át jámbor tavaszukat, fülledt nyarukat, de most késő ősszel, mintegy az utolsó napon megengedhetik nekik, hogy emberek, színes szívek, őszi szeretők lehessenek. A pókfonál megköti még egy napra a vadgesztenyefa lehullóban levő levelét, hogy meg ne kopaszodjon egészen, és átvehesse vallomását az ecetfának, hogy egész életében őt szerette. (Ezt akarta Szindbád is a vénkisasszony korú, de a megszokás folytán legszebb Bettinának elmondani.) A tegnapi játékos kökénybokor meglombosodik, mintha egyetlen nap alatt megérett volna, hogy gyümölcse élvezhetővé legyen, fanyar ízébe édeset is vegyítsen, és egy öreg vándorló­legénynek, aki zarándok útjában a tájon átvonul: szolgáljon csemegéül. (Ezt akarta mondani Orsolyának, aki a zárda­növendékek kék ruhájában, bocskorában, vallásosságában, tizenöt esztendejével valósággal regényhősnője lett apránként Szindbádnak, majdnem annyit ábrándozott Orsolyáról, mint valami gonosz démonról, aki a férfiak minden gondolatát lefoglalja a maga részére, amíg él és uralkodni tud. Persze, a mesemondás végén ajtófára szegezik denevér módjára a démont is és a zárdanövendéket is.)

Tehát Orsolya és Bettina alakja mutatkozott a horoszkópban, amelyet a napfénnyel, harsogó természetszínekkel, az elmúlhatatlan élet ábrándjaival pazarul bánó őszi napon Szindbád magának felállított. Orsolya és Bettina! Ez a két egymástól annyira különböző hölgy, vénkisasszony és zárdanövendék van kiszemelve arra, hogy Szindbád életét továbbra is foglalkoztassa. Megcukro­sodott tavalyi befőttes üveg az egyik, amelyben tán a dió ízei lesznek megérezhetők az üveg felnyitása után, míg a másik csak zöldfüge (Szindbád orrán), amelynek ízeit szentelt vízen, ostyán, szent éneken át kell megtalálni. De ott bizonyosan valamely szenvedélyes íz lelhető, mint ezt már Szindbád a legártatlanabb és legfehérebb nőknél tapasztalta. Lehet, hogy az ördög éppen a zöld fügébe bújtatta azt a szerelmi mámort, amely öl... - De nem baj - mond Szindbád felkészülődve még a víziókra is, amelyek bizonyára körülveszik a zárdanövendékeket, ha a szerelmét kellő adagolással, mint egy bölcs patikárius beadogatja nekik. - A nők sorsa úgyis meg van jelölve. Inkább én legyek megrontójuk, mint ők gyötörjék meg gyengülő életemet.

Így magában ("félre", mint a színdarabban mondták) Szindbád, amíg a vénkisasszony Bettina - egy kebleiben legérzékenyebb, alig hervadó, de már dércsípett, aszúszőlő-édes hölgy őszivirág csokrát Szindbádnak átnyújtotta, mondván, hogy már azért is kívánja, hogy hosszú életet éljen, mert Szindbád ígéretet tett, hogy férjhez adja. "Adjon már férjhez!" - ismételte Bettina ezen a napon is követelőzve, mert feltette a hajósról, hogy annak ez is lehetséges. Szindbád a jó barátság örve alatt megcsókolta Bettina húsos nyakát, megtapogatta izmos karját, és kijelentette, hogy Bettina valóban megérett arra, hogy férjhez adassék. Szindbád szavaitól vaníliaillatú lett Bettina, a férfit és szerelmet csak tüzes álmokból ismerő vénkisasszony gerjedelmével tette vállát Szindbád vállához. És forrón, mint egy vidéki kasszírnő, de amellett pontosan, körülményesen, mint egy fővárosi rajztanárnő, leírta azt a férfit, akihez feleségül menne. Körülbelül olyannak kellene lenni, mint Szindbád húsz év előtt volt, amikor kislány korában volt szerencséje megismerhetni őt, és Szindbád tóparti háza körül ácsorgott, mint annyi más leány, de a hajós akkoriban nem törődött a kisleányokkal, keleti királynők, elhízott asszonyságok után evezett... "Mint akkor volt, Szindbád, mikor szerelmes voltam önbe!" - ismétlé pontosan a rajztanárnő, és születésnapi virágait úgy állította fel Szindbád szobájában, hogy az mindig szem előtt lehessen.

Szindbád elnézegette a szobában motoszkáló vénkisasszonyt, és megállapította magában, hogyha nem ismerné családi diplomáját, azt hihetné róla, hogy egyszerű takarítónő, aki a takarítónők örök hajlandóságával mindig rendelkezésére áll a szobaúrnak, akár bál után, akár szerelmi bánatában. "De diplomája van!" - intette magát Szindbád. "Még sok ceremóniám lesz vele éppen ezért, meg kell tehát fontolnom, hogyan tegyem meg neki szerelmi ajánlatomat, hogy annak sikere legyen. Széppé kell varázsolnunk eljövendő szerelmi jelenetünket, nem pedig csak amolyan véletlen találkozóvá, amely megeshetik mindenkivel. Diplomás nő!" - mondogatta Szindbád, mert mindig valamely áhítatos tiszteletet érzett az okleveles nők iránt.

Bettina meghallgatta Szindbád tervét elcsábításáról, és mindenben helyeselte azokat a ceremóniákat, amelyek az eseménnyel kapcsolatban szükségesek. "Ott szeretném, ha történne velem valami, ott a tóparton, ahol ön fiatal és hódító ember volt" - mond Bettina. "De addig is váltsa be ígéretét, adjon férjhez, mert istók uccse: megecetesedem itt a nyakán!"

Bettina iskolaillatot hagyott maga után, mint egy tanárnőhöz illik, midőn a születésnapi üdvözlők között megérkezett a tervbe vett második hölgy, Orsolya - egy zárdakék, kórusról való, templomhideg arcú, modorban és testtartásban máris apácás leányka, aki élete legfőbb céljának eddig azt tekintette, hogy a fejedelemasszonynak tetszését megnyerje. Szindbád különös figyelemmel szemlélte meg virágait, miután megtudta róluk, hogy azok a régi városka zárdakertjéből valók. Máskor oltárokat szoktak díszíteni az apácák virágaival, kivételes kegyessége a főnökasszonynak, hogy a zárdai virágokat világi célra, így Szindbád "meggratulálására" átengedte. "Csókoltatom a kezét a fejedelemasszonynak" - üzente Szindbád, majd szokásos vallatás alá vetette Orsolyát, a matematikáról és földrajzról tudakozódott főként, és ámítva emlegette a zárdanövendéknek, hogy ezeket a tudományokat tartja a legméltóbbaknak arra a célra, hogy egy leánylelket foglalkoztas­sanak. Orsolyáról kiderült, hogy mind matematikában, mind földrajzban a legelső a vele egykorú leánykák között. "És a koszt milyen a zárdában?" - csapott le Szindbád szinte lélegzet után kapkodva, mert egészen mást akart kérdezni a leánykától. Gyónásról és penitenciákról folytatván további vallatásait, meg-megsimogatta a leányka vállain térdeplő nyakát; mintha valamely szórakozott mozdulat volna ez, holott kemény, öreges tekintete mögött már javában égtek a lámpások, amelyek a leánnyal való szerelem változatait, lehetőségeit, jeleneteit a képtelen színpadon megmutatnák. "Nem szabad megfeledkezni, hogy úriember vagyok, mégpedig egy bácsi, akinek elsősorban imponálni kell, mint egy püspöknek" - mondogatta magában Szindbád, amíg a zöld fügécskét különböző ürügyek alatt megcsókolta. "Nagy szerencsétlenség ötvenhárom esztendősnek lenni, tiszteletre törekedni, holott az ember egészen mást akarna elérni... De mondd, ó mondd nekem, hogyan volna az elérhető, hogy ez az apácanövendék valóban szívből megöleljen egy szürke főt, amelynek baloldalán már hálósodnak az erek, meszesednek a véredények, durvulnak a nemes arcvonások, a ráncok hosszú vonalakban mendegélnek, mint végtelen útjai a könnyeknek, amelyeket majd akkor sírunk, midőn rövid idő múlva meg kell halni?... Mondd, te álomtalan, tűztelen, játékok felett érzékenykedő ifjúság, megértenéd-e, ha vágyaimat feltárnám előtted, mint a pokol kapuját? Meg tudnád-e fogni két kis kezedbe a szíveket, mint egy öreg varjút? Tudnád-e tisztelni és hevülten szeretni egyszerre Szindbád bácsit?" - Ezeket gondolta Szindbád, míg a zárda virágát (és növendékét) nézegette, amíg a születésnapra jött leányka egy szentképecskét nyújtott át a révült öreg gavallérnak. A szentképecskére gyermekes betűkkel e szavak voltak írva: "Szindbád bácsinak emlékül a jó kis Orsolyától."

Szindbád átvette a szentképecskét, külön helyre állította az asztalkán, és így szólt:

- Ez mind nagyon szép és helyes, amit felőled hallottunk és láttunk, Orsolya, de vajon tudnád-e megnyomogatni a hátamat, mint a fejedelemasszonyét szoktad, ha az köszvényétől szenved? Ezt a tudományodat mutasd be, aztán elmehetsz Isten hírével.

A jó kis Orsolya erre vállalkozott, Szindbád születésnapi kalandjai ezzel véget értek.

[1932]


JÓ ÉS ROSSZ NAPOK SZINDBÁD ÉLETÉBEN

1

Erről a régen elment figuráról (madárijesztőről, ruhafogasról vagy emlékkönyvbeli préselt rozmaringról) most már meg lehet írni, hogy voltak bizonyos napjai is életében, amikor egyetlen sánta öregasszonnyal se találkozott, a vendéglők előtt elhaladtában könnyű lacipecsenye és fokhagyma illatok ütötték meg az orrát, hölgy ment keresztül a kocsiúton, mégpedig teljesen hozzáillő ruhában, akinek utána lehetett bámészkodni: milyen a bokája, milyen a nyakszirtje, alkalmas volna-e a dereka az átölelésre, keble a megnyugtató pihenésre, amelyre minden embernek szüksége van, aki ezen a földön komolyan működik, véleménye (és a társadalom véleménye) szerint is hasznos munkát végez.

Mert hiszen körülbelül ezek az első szempontok, amelyeknek alapján egy hölgyet szemügyre lehet venni: van-e benne megértés egy elszerencsétlenedett férfi szenvedései iránt?

Gödöllői Irénben volt megértés (bár Szindbád néha kénytelen volt Iróniának nevezni a megszokott Iréne neve helyett).

Volt benne megértés... Mindig eltalálta a jó napokat, amikor Szindbáddal kedvére kisétálhatta magát a régi óbudai temetőben, ahova már nem járt temetkezési menet, az újabban elhunytakat a hegy alá viszik, egy síkságra. A hegyoldalban, pláne, a jó magasan alvó budaiak, akik amúgy is csak a bal vállukon át tekingetnek vissza ebbe a világba, mint a fogyó holdra szokás, sohase szemközt, mert az elmenőben levő holdvilág mindig elszívja bizonyos életerejét az embernek, amelyről nem lehet tudni, hogy lehet-e pótolni? - ezek a régi óbudaiak, úgy hallgatták az alantról felhangzó, jó bőséges temetési harangozásokat, mint akiket nem érdekel többé, hogy kit visznek kocsin a földszintes, új temetőben. Az életkoruknál, a helyzetüknél fogva sikerült bejutniok a holtak főrendiházába, fel, a hegyre, családi kriptákba, régen megvásárolt sírhelyekre, amelyekre nézve kontraktust kötöttek valamely hatósággal, amely mindig intézkedik, ha temetésről van szó. Mint csupa régi grófok, zavartalan magányban (egyedül, mint a varjú), alig zavarva látogatóktól, lárma csináló vigécektől, rosszindulatú hitelezőktől, de még a földön maradt asszonyságoktól is mentesen (akik hajdanában még a vendéglőben is utánuk jártak a férfiaknak, pedig többnyire nem volt szükség rájuk) aludgattak itt a régi óbudaiak, amíg Iréne rájött a rejtek temető előnyeire, elmélázásra alkalmas pihenőhelyeire, a sorstól más helyen nem élvezhető hangulataira. És elkezdte a temető­látogatást, mintha legalábbis legközelebbi rokonai nyújtóztatnák itt lábaikat (a sok haszontalan járás-kelés után), hervadt leveleket szedett össze a sírokról, amelyeket összekeverve vetett valamely egészen elhagyott sírra, mintha a temető módosabb lakói nem felejtkeznének el méltatlanul elhagyott kollégájukról. Sőt voltak napjai, amikor nagyobb feladatokra is vállalkozott. Kicserélgette a sírkereszteket, mert így akarta végleg elrejteni kedvenc halottait. Az altábornagy, egy igen régi és szinte már csak álmoskönyvben (vagy katonai sematizmusban) szereplő katona sírjára egy tímármester sírkeresztjét állította.

- Nem kell hogy az altábornagyot megtalálják azok, akik elhidegültségében végleg elfelejtették.

Iréne ugyanis valamely földöntúli összeköttetés révén tisztelte, sőt szerette az altábornagyot.

"Ilyen lehetett apám, ha ismertem volna!" - gondolta az altábornagy sírján üldögélve.

És a sírkereszt elcserélése révén csak ő tudta egyedül, hol nyugszik az altábornagy, aki bizonyára megtett mindent az életben, hogy neve emlékezetes maradjon. Lám, Iréne a nevébe lett szerelmes.

Fabritzkynak hívták.

2

- Idegen jár a házban - mond Iréne, amikor Szindbád az altábornagy sírja felé közelgett.

Természetesen, nem voltak semmiféle ünnepélyesebb léptei, mert a temetőtől szívéből undorodott, mint olyan ember, akinek még sok tennivalója van az életben (mint ezt gondolják magukban némely férfiak, akik régen megértek a halálra, de nagyon különböző tárgyalásokat, találkozásokat, meg­beszélési időpontokat találnak ki arra nézve, hogy a megsemmisítő halál még darab ideig hagyja őket futkározni, spekulálgatni, gondolatokkal, nőkkel bíbelődni. Így: Szindbád ürügyül a továbbéléshez Irént, az altábornagy kedvesét hozta fel. "Mi, civilek is vagyunk valakik, ha rákerül a sor!" - mond Szindbád a hátrafelé ülő lovasnak, aki minden éjjel megjelent ablaka alatt, hellyel kínálta meg a jámborságot, megtértséget, sőt vallásosságot színlelő Szindbádot a nyeregben, hogy egész úton rámosolyoghasson, amíg a nesztelen, patkó nélküli ló viszi a pasasért a maga megszokott útján).

A temetői randevúnál tehát meglehetős lanyha kedélyt mutatott Szindbád.

- Uram Istenem, adjál ennek az öreg szívnek nyugalmat - mond a kalandor, amikor Gödöllői Irént megpillantotta az altábornagy sírján üldögélve és kézimunkázva.

Tudniillik: régi szokás szerint bizonyos szívzavarok jelentkeztek szervezetében, amikor kézimunkázó hölgyet látott, önfeledten egymásra vetett lábakkal, a kötő- vagy horgolótűvel turkálva hajában, elgondolkozva és közben babonázó öltéseket végezve a vásznon, csipkén, más semmiségeken, amelyek látszólagosan darab időre lefoglalják a nők gondolatait.

De persze hogy a babonás öltéseknek megvolt a maguk céljuk, gondolatilag egy messze bitangoló, lábszárait meresztgető, bajszához, esetleg fodros pofaszakállához nyúlkáló férfit is célba vehettek a kézimunka öltései. - Hol van az a tudós, aki kiszámíthatna egy női gondolatot, amely a világűrben elröppen egy másik gondolattal együtt, amely például öreg tudós homlokából keltezve a Hold és a Csillagok meghódításáról szól - amíg a kézimunkázó hölgy gondolata megmarad itt a földön, és nem kíván se többet, se kevesebbet, mint csak annyit, hogy egy bodrozott (szóval vőlegény külsejű férfiú) jöjjön elő valahonnan, és itt nyomban letérdepeljen, mint ez úriembereknek a szokása? (Szindbád már régen nem viselt strupflit a nadrágszáron, hogy a térdepelési jelenet kellően sikerülhessen. Bőszárú nadrágot hordott, amely a letérdepléshez mindenkor alkalmatos volt.)

- Az ön rám való gondolása hívott ide, Iréne, miben lehetek szolgálatára? - kérdezte Szindbád szabályszerűen összeütve bokáját (előbb az egyik lábával bizonyos félkört írva le a levegőben, mint ezt a budapesti rendőröktől látta).

- Igen, gondoltam önre, mert attól tartok, hogy az utóbbi időben nem viselkedik gentleman módjára - felelt Iréne. - Vallását akarja változtatni egy metodista nő miatt.

- No, legalább asszonyhangot is hallok még ebben az életben - fohászkodott fel Szindbád őszinte örömmel, mint aki valóban boldogságot érez arra az eseményre nézve, hogy egy asszonyhang szól hozzá, mégpedig azon az althangon, amely komolykodva a férfiak mellénye alá látszik bujdosni.

- Azt hiszem, a mai napot a jó napok között jelölöm meg a naptárban, nem csekélység, ha egy női hang is beleavatkozik az ember szürke életébe. Én amúgy is haragban vagyok azokkal a hangokkal, amelyeket hallani szoktam. Minden felébredésemkor a másvilágról jövök vissza, ahol az altábornagy úr már kényelmesen elhelyezkedett, valószínűleg fájós lábait áztatja egy tálban...

- De velem kötekednek tovább is a hangok, amelyek értelmetlenül, érzelemtelenül jönnek ki az emberekből. Milyen rettentő megszólalások vannak a koldusok jól betanult sirámaitól kezdve az adóvégrehajtók kopogtató, elbizakodott, úgynevezett törvényes megszólalásáig! Egy olyan skálája a hangoknak, amelynek mindegyike arra született, hogy embertársát elüldözze e földről. Köszönöm, hogy most végre Nagyságod is szólt hozzám, akinek hangja nem mondható kellemetlennek - szólt Szindbád, amint igyekezett megtalálni a talajt, illetőleg az álláspontot, amelyet elfoglaljon a fentebb említett hölgy kívánságaival szemben.

Iréne azonban ironikusan - van-e borzalmasabb magatartás egy fiatal hölgy részéről? - hallgatta Szindbád védekezését.

- Ezeknek a túlvilági hangoknak a hallását, amelyről már többször panaszkodott nekem, uram, többnyire az idegek rendetlensége szokta okozni, amely pálinkaivás vagy egyéb zavaros álmokat okozó körülmény miatt jön létre. Ismerjük a diagnózist, nem csodálkozunk, ha folytonosan pénzbeszedők hangjait hallja maga körül. Ugyan nem mindenben helyeslem a taktikát, ahogyan a főváros vezetősége a villamos áram számláit behajtja... Kellemesebb embereket is ismertem már Budapest főváros pénzbeszedőinél.

3

Szindbád bólogatni kezdett a gúnyolódó hölgynek, mintha mindenben egyetértene vele, mert nem szerette sohasem egy nő előadását megzavarni. Irénének a pénzbeszedőkkel volt baja, hadd mondja el teljes egészében tapasztalatait. De Iréne váratlanul fordított egyet a dolgokon, amint kézimunkájára nézett és rájött, hogy voltaképpen mi is a teendője a megidézett úriemberrel.

- Igen, széltében azt beszélik, hogy mormon (vagy tán mohamedánus) akar lenni, és több feleséget tartani. Mindenféle ócska asszonyságokat akar összegyűjteni maga körül. Való volna ez?

Szindbád megtörten állott a temetőben. Igaz, hogy betegségeiben, amelyek meglátogatták, gondolt bizonyos nőkre, akik jól tudnák ápolni, párnáin megforgatni, éjjel betakargatni, elaltatgatni, megtörölgetni verejtékező homlokát, de hát ezek a nők nem mindig voltak alkalmatosak arra is, hogy feleségül vegyék őket. Hogyan magyarázhatná meg ezt a kérdést az ironikus Irénének, aki a rajtacsípett bűnösön legeltette szemét, miközben így morfondérozott...

- Eddig legalább nem vétett az ország törvényei ellen. Most majd azt is megérhetjük, hogy öregségére becsukdossák, mint valami gonosztevőt. Én nem szabadítom ki, előre figyelmezte­tem. Már csak azért se tehetném azt, mert nincs többé életben az altábornagy, nemes pártfogóm, aki felkötött karddal elment azokra a helyekre, ahol szükséges volt közbelépnie.

- Sajnos, az excellenciás úr csakugyan nincs életben - mond Szindbád szemlesütve. - Goromba egy fráter volt, pisztollyal akart kényszeríteni, hogy kegyedet nőül vegyem, Iréne. No, de sohasem ijedtem meg a pisztolyoktól.

- Ne folytassa! - kiáltott fel Iréne. - A halott mindent hall.

És ebben valóban igaza volt.

A koporsó megmozdult a föld alatt, mert az történt vele, hogy a kövér emberből kifejlődő gázok szétnyomták az egyszerű katonás koporsót, és a sír felülete emiatt besüppedt.

Iréne úgy érezte, hogy süllyed alatta a föld, ugyanazért nagy örömmel fogadta a segítségére siető Szindbádot. Kezét kezébe adta, és el sem bocsátotta sokáig, mert a gúnyolódó nők is megrendülnek néha (különösen akkor, ha a föld elnyelni akarja őket).

- Vigyen messzire az altábornagytól, mert még valamit csinál velem - mond a hölgy visszanézegetve a beomlott sírra.

[1932]


SZINDBÁD ELMEGY DESZKÁT ÁRULNI

1

Hogy vette a fát?

- Sajnos, elmúlt az az idő, amikor ősz elején egy-egy tutaj fára alkudozhatom, amely a Dunára a Vágból, vagy Tokajba, Szolnokra a Felső-Tiszáról érkezett, ahol a tótok pihenőt tartottak, és vevő után néztek - de régi szokásomból azt még megtartottam, hogy hasábban veszem meg mindig a télire való tüzelőt - kezdte elbeszélését Szindbád, ez a régi regélő, amikor a sok elhangzott szerelmes-asszonyos dolgok után végre a praktikus, a reális életet szolgáló ügyek után is érdeklődtünk - így a téli fűtés iránt is.

- Hasábban? - kérdeztük.

- No igen, mert sorsom úgy alakult, hogy nem ültem búboskemence mellett, amelynek fűtéséhez elég a venyige, a tengericsutka, a napraforgó kóró, szalma, nád és más potomság, hanem olyan kályhához jutottam, fehér porcelán kályhához, amelyen angyalkák figurái voltak, de amelynek fűtéséhez múlhatatlanul fára volt szükségem. Ezért vettem hasábfát, néha fenyőfát, nyírfát, vegyítve nyárfával, pattogó akácfával, amelynek melegét és hangját kimondhatatlanul kedvelem. - Senki se tud úgy duruzsolni, mint a vén akácfa, amely már megérett a kivágásra!

- Hozzá képest csak dadog a vén szilvafa, pedig az is tudna valamit. Az eperfa pedig csak sóhajt. De az akácfa a legjobb barát télen, különösen akkor, ha hasábban rakattuk le udvarunkra, hogy legyen ideje megszáradni, és két egymáshoz tanult favágóval fűrészeltettük, vágattuk, boglyába rakattuk. Fontos dolog a favágók összetartozósága. Legjobb persze: a férj és feleség, de ilyen favágópárhoz ritkán jut az ember. De megteszi a magáét két régi cimbora is, akik között az egyik mindjárt az alacsonyabb helyre kuporodik a kecskebak mellett, az összegyúrt szűrére, először ő kortyint a pálinkásüvegből, mielőtt a munka elkezdődne, mert ő végzi a nehezebb teendőt. Alulról kell rángatni a fűrészt, ami nehezebb, mint állva fűrészelni a kecskebak másik oldalán. Ne vegyétek tehát udvariatlanságnak, amikor a tuskóra terített rongyszűrén a férfi ül a házastársak közül, és az asszony áll, és szalonnával kenegeti a fűrészt, ő teszi a fűrész alá a hasábokat a bakra, és ő kortyint rövidebbet a pálinkásüvegből. A tuskón ülőnek van nehezebb dolga...

- Majd a felfűrészelt fa felaprításánál is övé a generális teendő, mert az első hasítást a baltával neki kell tenni a fába, amely ilyenkor még nagyon szeret ellenállni. De amint az első fejszecsapást, az első szakadást megkapta a favágó fejszéjétől, magától is rájön, hogy meddő minden ellenkezés. Amint először megismerkedett a fejszével, elveszti életerejét. Felaprózni már könnyű a balta sújtotta fadarabokat. Így vagyunk az emberekkel is...

- Hogy vagyunk az emberekkel? - kérdeztük. De Szindbád most már megmaradt favágó emlékeinél, és élvezettel magyarázta a felaprított fa boglyába való rakásának történetét.

- A kőművesek nem tudnak olyan szép házat építeni, mint a megfelelő favágók az apróra vágott fából. Sapkaalakja van minden boglyának, mint valami embernek, akinek a fejét, a haját kezdi ki először a téli fehérség. Amikor az első hó leesik, és a boglyát odakint találja az udvaron.

Ott áll a boglya a kert felé, oly némán, akár egy síremlék, amely alatt valaki fekszik. Éjjel a holdvilágnál szokatlan árnyékot vet az udvarra, mert még nem szokta meg őt a holdvilág a maga helyén. A keletről jövő szél, a nyugatról jövő felhő, az északi oldalról támadó hófúvás a barátja, és a kísértet sétál körülötte éjfélkor fehér lepedőjében. Látja a háztetőn füstölgő kéményeket, amelyeken a régi boglyák halotthamvasztó füstjei szálldosnak ki. Látja a gyalogutat a hóban, amely mindinkább közeledik felé. Még jóformán nem is élt, máris meg kell halnia. Azon a gyalogúton jön érte a halál... Nem sok öröm lehet egy boglyafa életében - mond Szindbád, kicsit elborultan, mert már abban az életkorban volt, amikor minden elmulandót sajnált a világon.

2

A boglya összedőlése

Szindbád így folytatta mondanivalóit a felaprított és fűtéshez boglyába előkészített tüzelőanyag életéről:

- Az öregemberek, akik már nem szeretnek mindent meghallani pamutot, vattát dugnak a fülükbe, van olyan is, aki a bundájára fekszik, és szőrös sipkát húz a fülére, amikor "szőrösödik az idő", tudniillik a téli ruházati anyagok, szőrös mellények, fejvédők, kesztyűk előkerülnek.

- A boglyafa azonban olyan fehér koszorút rak a fejére, hogy az udvar királyának látszik. Utolsó hivalkodó napjai ezek, mert amúgy barnán tán elállonghatott volna ismeretlenül az udvar végében darab ideig, de hókoszorúval a fején észrevéteti magát. (Még tán tavaszig itt marad és kilombo­sodik, amint megtörtént már a földben felejtett gyökerekkel, tuskókkal, amelyek új életet akartak kezdeni vénségükre a régi elhibázott élet helyett. Aki egyszer meghalt, annak nincs semmi keresni valója a földön, éppen elég időt vesznek el a holtak az eltemetésük, eltüntetésük ceremóniájával az élők életéből.) - A boglyafa halála is szertartással jár. Férfiembernek kell először hozzányúlni, mégpedig vasvillával, mert asszonyra menthetet­lenül rádőlne. Az asszony nem tud kellő időben elugrani az összeroskadó boglyafa alól, amikor annak oldalát megbontják a kellő helyeken.

- Azt mondjátok, hogy könnyebb volna a boglyát a koronájától lefelé szétrakosgatni, mint ahogy egy házat bontanak. - Én pedig azt felelem erre, hogy nincsen a világnak olyan cselédje, aki erre a teendőre vállalkoznék. Amikor másként is össze tudja dönteni az örök időkre megtelepedettnek látszó boglyát. Lyukat ás az oldalába, és a lyukat a vasvillával addig tágítja, amíg az mind mélyebb és tágasabb lesz. S ekkor egy pillanat alatt meginog a boglya, mintha a föld indult volna meg alatta. Nagyot rottyant, mint egy összedűlő élet. Az előbbi percben még hatalmas alakként állott a ház végében, tekintély volt az udvar felett, nappal a kakas nézett szét tetejéről, éjjel a kísértetnek volt a barátja - és most egyszerre semmivé lesz, mert egy konyhaszolgáló azt jelentette, hogy fogyadozóban van a tüzelő...

- Megvallom, barátaim, mindig bizonyos mélabút éreztem, amikor udvarom végéről eltűnt a megszokott boglya látóképe, mintha vesztettem volna valamit az életemből. A boglyával együtt elveszítettem azt a bátorságomat, amellyel a tél folytatása elé néztem, de elveszítettem a kedves kis madarakat, az országutak sármányát, a kertek cinkéit, amelyek szeretik az öreg boglyafák fejeit megkapirgálni, és e célból negyedóráig időztek udvarunkban. Egy gazdasági illúziót is veszítettem ugyanakkor - a gazdagság érzetét -, amely minden boglyatulajdonost megillet.

3

A fadarab durrantása

- Összedűlt a boglya, de legalább kéznél volt a tüzelő - vigasztaltuk Szindbádot, hogy végleg búnak ne eressze a fejét.

- Igen, a porcelánkályha körül (amelyen szarvas és vadász figurája is volt, hogy el ne felejtsem) valóban megtelt a fáskosár azokkal az akácfadarabokkal, amelyeket úgy szeretek nézegetni, mintha mindegyik egy-egy darabja volna ifjúságomnak. - Kezembe vettem a fadarabot, megnéztem, megszagoltam. Igen, ez akác, bizonyára találkoztam vele valahol azokon az országutakon, amelyeket életemben bejártam. Akkor talán még kis fácska volt őkelme, amikor én a bajuszomat már pödörtem. De az akác gyorsan növekedik, hamar utolért a fa, és íme, az elmúlásban is megelőzött.

- Különösen tél elején, amikor az ember még nem szokta meg a fűtést, minden darab fához, mielőtt a tűzre vetettem volna, volt valamely mondanivalóm.

"Te ott virágoztál akkoriban az országúton, mikor Málcsi után jártam lóháton" - mondtam az egyik akácdarabnak.

A fadarab, miután más nyelvet nem tudott, később a lángok közül: durrasztva felelt. Mintha így tett volna pontot a Málcsi és az én ismeretségemre, amelynek valóban vége lett.

4

S... dorombolása

- Boglyatulajdonos koromban persze megengedtem a reggeli tüzelésen és a nappali melegedésen kívül azt a passziót is magamnak, hogy az esteli, az úgynevezett borongós órákban is a tűz előtt üldögéljek, holott a lányosházaknál, a bormérőhelyeken is mindig fűtött szobára találhattam volna. De mit meg nem tesz az ember, amikor boglyában áll a fája, odakint az ablakon havas eső kopogtat, az utcáról még a szél füttyentését is hallani lehet, amely szél más hiányában a lombtalan fákkal birkózik, vagy öreg kalapokat táncoltat a sárban, de mindent átzúg a kályhában lobogó tűz megnyugtató dorombolása.

- Mit dorombol az akácfa? - kérdeztük lelkesen, miután nem kellett tartanunk attól, hogy Szindbád, mint fegyveréből a vadász, durrasztó hangot fog adni, hogy az akácfa beszédét híven utánozza.

- Az akác a hosszú, magányos estéken tudott igazán dorombolni, amikor úgy fűtögettük a porcelánkályhát, mintha valami szertartást végeznénk. Én az esti tüzelést sohasem bíztam cselédre vagy bármely idegenre, mint ahogy okos ember maga önti poharába borát, maga vall szerelmet a kiválasztott hölgynek, nem pedig kérő útján. És ugyancsak magányosan hal meg, hogy senkinek alkalmatlanságot ne csináljon. (Hiába az egész világ segítsége, amikor elkövetkezett a halál órája, nincs kedves szerető, nincs hű barát, magányosan kell lenni, még ha annyi gyerekem volna, mint ahány ujjam.)

- A téli esti tüzelgetés azonban korántsem olyan szomorú, mint a magányosan végzendő szertartások némelyike. Kellő észjárással fel lehet vidámítani az estét, amelyben az akácfa rendezi koncertjét. Hogy mindjárt a legelején kezdjem - felesleges a tűzén kívül más világítás is a szobába. Kár a lámpáért, olajért, gyertyáért, amikor a tűz lobogva ég este a kályhában, és bevilágítja a gondola­toknak azokat a részecskéit, amelyeknek lakói csak ebben az időpontban mernek életre kelni, amikor a tűz lobog a sötét szobában, és valamely csodálatos dorombolás hallatszik a tűzből, mintha láthatatlan vendégek léptek volna a kéményen át a házba. Körülülik ők is a porcelánkályhát, és kezüket dörzsölik, mint a messzi útról jött vándorlók. Egy-egy kéz, amely a tűz körül melegszik: nem tud nyomban visszahúzódni a sötétségbe, mielőtt a láng hirtelenségével rá ne világítana. És te alig feleszmélve pillantasz meg egy régi kezet, amely ott mozog, dörzsölődik, töpreng vagy kitárul körülötted a sötétben. Hol is láttad már valaha ezt a kezet? Mikor érezted tapintását, barátságát, simogatását, jóságát, gyógyító hűsét, csillapító langyosságát vagy bátorító melegét?

- Csak egy szempillantásnyi az idő, amikor a régi kéz a sötét szobában a tűz dorombolásánál, a lángnyelvek fényénél megjelenik. De ha jó szemed van: ha jó emlékezeted van, és tisztább lelkiismereted van: felismered a lángnyelv váratlan fényénél, a tűz dorombolásánál egyikét azoknak a kezeknek, amelynek köze volt életedhez. Ez pedig így történik.

5

Kié a sötétből megjelenő kéz?

Miután kedvenc fád, az akácfa lángja világított rá hirtelen a sötétben körülötted lévő kézre, amelyet más fa lángja tán nem tudott volna napvilágra hozni, az a teendőd, hogy az akácfák életútját vedd szemügyre, azon a tájon, amerre jártál valaha, és az akácokkal barátkoztál. Ez az út pedig elvezet ifjúságodba, esetleg gyermekkorodba, mert az útnak nincs sorompója visszafelé haladva, akármilyen messzire visszamehetsz azon az úton, amelyet már megtettél (csak a jövő felé vezető utat zárják el a sorompó őrei). Akármilyen mélyre mehetsz vissza az életedben bejárt úton, mindenütt találsz elmaradt ismerősöket, vámőröket, ott megállott halottakat és akácfákat, amelyek hosszú-hosszú sorban kísértek el idáig az úton, amíg idejutottál a magányos szobába.

- Igen ám, de most kézről van szó, nem pedig akácfáról - vetettük fel Szindbádnak a kérdést, hogy ne távolodjon el messzire, régi sorompóőrök közé, ahol utol nem érhetjük.

- Pedig az akácfa szoros összefüggésben van a kézzel, amely magányos szobánkban az akácfa lángja mellett egy pillanatra megmutatkozott. Éspedig azért van összefüggésben, mert ezt a kezet akkor mutatja meg nekünk az akácfa, mielőtt dorombolva végleg meghalna kályhánk­ban. Mikor talán utolsót lobban, mikor az utolsó jelet adja magáról a fadarab, akkor figyelmeztet egy titokra is, amelyet elfelejtettünk.

- Az akácfa múltjában kell tehát keresni a kéz megjelenésének magyarázatát, ami az én magányos estémen, doromboló tüzem mellett nem is volt olyan nehéz! - mond Szindbád a legnagyobb egyszerűséggel, hogy el kellett neki hinnünk, hogy megtalálta a kéz tulajdonosát, azaz megfejtette a titkot.

- Az a kéz, amelyre az akácfa lángja a sötét szobában rávilágított: Hedvig keze volt, akiből nem maradt meg más az életemben, mint a keze. Hedvig keze látogatott meg, azon a magányos estén, mielőtt elmennék deszkát árulni (azaz meghalni), mint a fákat szerető embertől ez kitelik.

- Vajon, mit tett ez a Hedvig, akiről igazán sohase hallottunk?

- Nem is hallhattatok róla, mert Hedvig csak egyetlen pillanatra szerepelt az életemben, minden romantikusabb vonatkozás vagy hozzáképzelés nélkül. Csak a kezével szerepelt. És éppen azért csak a keze jött elő abból a nagy-nagy múlt időből, amelybe egy pillanatra bevilágított a tűzből az akácfa lángja.

6

Hedvig keze megállítja útjában a fiatal deszkakereskedőt

- Hedvigről most is csak annyit tudok, mit akkor tudtam, amikor keze életembe avatkozott.

- Hedvig német kisasszony volt a szomszédban a gyermekek mellett, fiatal volt vagy öreg, valószínűleg szőke, mert az én nótám fiatalkoromban az volt: Szép a szőke szebb a barna - mert a barna magyar fajta. Nem mondhatok tehát többet Hedvigről. Bár ő tán többet tudna mondani rólam, ha még él valahol. Szerelmes voltam, és ugyanezért egész fiatalon elhatároztam, mint vidékünkön tréfásan mondogatják: felcsapok deszkakereskedőnek a másvilágon, azaz meghalok. Egy akácfa állott abban az udvarban az ablak alatt, ahol Hedvig tanítgatta a gyerekeket. Hogyhogy: ezt a fát választottam ki arra, hogy felkötöm rá magam, nem gondolva arra, hogy majd mennyire megijesztem vele a német kisasszonyt, és talán még hírbe is hozom, mint olyan nőt, akiért a férfiak felakasztják magakar. (Jobb híre is lehet egy német kisasszonynak.)

- Fiatal, boldogtalan fejjel az ember nem gondolja meg a dolgokat, mert ha jól vesszük: Hedvig hírbehozatalán kívül lett volna még más okom is, hogy a deszkakereskedést elhalasszam. De én csak a szokatlanul nagyra nőtt, megterebélyesedett, a szegedi árvíz évében ültetett fát néztem, amely minden tekintetben kedvemre valónak látszott: nagy volt, bár akác volt. És éppen virágzási ideje volt, amely időpontról mindenki jól tudja, hogy legveszedelmesebb az akác életében. Megbolondul ő maga, de megbolondít másokat is.

- Ma tapasztalt szemmel az akácnak inkább a téli életét kedvelem a boglyában, majd a kályhámban, a virágzási, bolond életkorára nem sokat adok. Nem tud voltaképpen semmi egyebet, mint a legtöbb nő, hogy kell csinosnak lenni, hogy kell bolondítani, de a fűtésről, melegítésről még sejtelme sincs. De akkor belebomlottam a virágzó akácba, és egy hajnalon felakasztottam a fára magam, mint egy veréb vagy egy csavargó.

- Ekkor jelent meg a történetben Hedvig, aki ablakából látta a történteket, és kézimunka­ollójával elvágta a nadrágszíjat.

- Se azelőtt, se azután, mindaddig az estéig, amíg kezét a magányos szobában téli estén megmutatta Hedvig, nem tett egyebet, mint kézimunkaollójával nadrágszíjat nyisszantott el. Ez volt minden tennivalója, és a sok kéz közül, amely a láng fényében megjelenhetett volna a szobában, a jó kezek, a rossz kezek, a boldogságot osztó kezek közül Hedvig keze jelent meg, amikor az akácfa utolsót lobbant.

[1932]


A KAPPANHÁJ TÖRTÉNETE, VAGY A CSACSIHASÚ EMBER

1

Még a kása is bűnös

- Néha elegendő egy karéj fokhagymás, bőven zsírozott pirítóskenyér vagy egy kanál leves, amelyet megfelelő helyen fogyasztunk, hogy az emberben meginduljon a hízási folyamat, létrejöjjön az úgynevezett "kappanháj", amely bizonyos életkorban utoléri a férfiakat, szép, kövér emberek lesznek azok, akik odáig soványak voltak, pedig rendszerint egy falattal sem esznek többet a megszokottnál. - De az az egyszerű jóízűen elfogyasztott pirítóskenyér vagy kanál leves már megtette a magáét. - A hízás, "kappanháj", kövérség, öregség, elindult a maga útján. Én azt hiszem, hogy ezektől a megkívánt, kigondolt, előre elképzelt falatoktól óvakodjanak azok, akik nem akarnak megöregedni.

...Így szólt az "Úriember", aki Szindbád asztalához szokott néha letelepedni az Arany Kakasban, és Szindbáddal különböző vitákat kezdett ételekről és italokról; azt mondhatni, hitvitákat. Egy pohár sört vagy egy hosszúlépést rendelt, sohase többet, de kiélvezte a vendégeskedésnek minden gyönyörét.

Szindbád éppen letette a kanalat, amelybe a sikerült gombalevesnek utolsó maradékát a tányér felbillentésével kiöntötte, gyertyaszentelőnapi hangulattal ült; és a rántott borjúkotlettet várta, mégpedig káposztával, csak egyszerű káposztafőzelékkel vagy inkább káposztasalátával, azért ugyancsak kissé fanyar, óvakodó hangon válaszolt:

- Nem merném a magam részéről azt mondani, hogy egy falat elegendő a "kappanháj" megszer­zéséhez. - Sokkal többet kell ott közremunkálni, míg az ember azon veszi magát észre, hogy nadrágjai, mellényei, gallérjai megszűkültek, sőt mintha a kalapkarima is szorítaná, és ebéd után egypár percre úgy alszik, mint egy sótartó, amelyet estig félreállítottak. Ez a pár perces alvás nagyjelentőségű annak az életében, aki nem akar kövér ember lenni.

- Étel nélkül nem lehet hízni - vetette oda a vitatkozó Úriember.

- Természetesen, de az ételek közül ne az ártatlan pirítóskenyéren vagy levesen akadjunk meg, hanem például nézzünk körül akár a mindennapi zsíros főzelékeken, vajas tésztákon, a népsze­rűségnek örvendő, félkövér húsokon... Itt még a kása, borsópüré, a böjtös lencse is akkor számít ételnek, ha pecsenyezsírral bőségesen van leöntve, a mártásba a majonézen, a tojáson, tejfelen, olajon és citromon kívül még mustárt is kevernek.

- Azt tessék figyelembe venni - mond Szindbád belemelegedve -, hogy ebben az országban még a savanyú malacot, ezt az egyházatyák által is megdicsért, böjtös ételt is, úgy készítik, hogy az embernek okvetlenül jól kell lakni, meg kell hízni tőle, pedig éppen böjtölni szándékozott aznap. Tojás és tejfel, forró zsír, babérlevél, bors, reszelt citrom, tárkony, grízes liszt - mind hozzájárul ahhoz, hogy a savanykás malacot az ember lehetőleg az utolsó falatig elfogyassza, még böjtben is. De hát ahol még töltik is a gyenge kis malacot...

- Mint a káposztalevelet vagy libanyakat - mond bólogatva a vitakereső Úriember. - De azért még se kell elhízni.

2

A kappanháj lehetőségei

- Nem kell elhízni, de jóformán kikerülhetetlen, hogy az ember harminc-, esetleg negyven­esztendős koráig, ha csak addig meg nem hal, egy kis kappanhájat ne szedjen magára; persze, nem olyan aranysárgát, mint az igazi kappané, amelyért el lehet utazni egyik városból a másikba, ahol a kappanok hizlalásához értenek, de némely ember nagyszerűen tudja a maga kappanhájának az ápolását is - mond Szindbád elgondolkozva, miután rövid kivétellel (csendes asszonyok mellett) nem volt többször kappanhája, mint kétszer-háromszor. Mert az asszonyok elvették, amikor elmentek.

- Csak tessék megfigyelni a nyak, fül, toka és az arc bévülről jövő rózsaszínű sugárzását, amely legelső jele annak, hogy a szervezetben elindult valamely mozgolódás, mint akár a télen trágyázott földekben tavaszkor. Az emberi szervezet éppen úgy mutatja domborodásával, zsírosságával a benne lejátszódó eseményeket, mint akár a dédelgetett zöldségeskert a ház alatt, a melegágyakat (míg a szántóföldek mennyire szenvednek az ég alatt). Igen, ezek azok az ugyancsak dédelgetett étvágyak, kedvek, vágyak, ételek iránti gondolatok, amelyeket az emberek úgy hordanak maguk­ban, mint akár asszonyaik iránt érzett érzelmeiket (ha ugyan nem önfeláldozóbban, néha egy tál lencséért), ezek az evési érzetek teszik, hogy az ember aránylag végigélheti éveit a földön, de legkésőbb hatvanesztendős koráig hasat kell eresztenie, akármilyen kis hasat, csacsihasat, mert tovább nem bírja.

- Nem bírja a levesek miatt. Mert nem hizlal ugyan egy kanál leves, de ha az úgy van elkészítve, mint a rákleves, amelyről egy régi könyvben olvastam, és már magától az olvasmánytól, a készítési módjától, a fáradtságosságtól, a hozzávaló szerektől úgy jóllaktam, hogy mozdulni se tudtam - ilyen ráklevestől meghízik az ember. Igaz, hogy meghízhat a tyúklevestől, de a majorannás egyszerű krumplilevestől is, különösen ha sok tejfelt és sűrű csontlét adunk hozzá, nem úgy, mint aratóknak csak vöröshagymát és paprikát.

- A szép "kappanháj" létrejövetelét nagyban elősegíti a gondolat, amellyel például a libamáj­pástétomot vagy nyúlpástétomot, a töltöttpaprikát és a gombát nézzük, pedig azt hihetné az ember, hogy ezektől az ételektől nem lehet meghízni, pedig még az úgynevezett koldus kotlettől is felhízhat az ember, pedig abban aztán igazán nincs más, mint krumpli, paradicsommártás és tojássárgája. De vadászatok, utazások, téli járás-kelések és éhes gondolatok közepette még az ilyen hitvány ételeknek is megvan az a bátorsága, hogy valamely rejtelmes úton zsiradékká váljon, és elhelyez­kedjen például a tenyérnek belsejében, amelytől oly puha lesz a tenyér belterülete.

Most azonban az Úriember, Szindbád Arany Kakasbeli asztaltársa, türelmetlenül rázta meg söröskorsóját, hogy a benne megállapodott maradék sört egy kissé mozgásba hozza.

- Az igazi "kappanhájnak", amely az embereken bizonyos korban mutatkozik: mégiscsak más oka van, mint a krumplileves.

- Igen - felelt Szindbád jámboran -, még az ilyen maradék sör vagy egy jó szippantásnyi levegő is. A kellő időben, például ebéd előtt sóval és paprikával fogyasztott kenyérszeletnek is, az ebéd után evett kenyérnek, amelyről némely ember nem tud lemondani. Hát még az ártatlan zsíros pogácsának, amelyet friss állapotában olyan gondtalanul dugdosunk magunkba, mint a kacsa a gilisztát, amikor megpillantja!

3

Mikor "törvényes" a kappanháj?

A vitatkozó Úriember azonban mégse adta be a derekát, pedig maga is azok közé tartozott, aki zsebében kenyérdarabokat, pogácsákat hordott, és eszegette őket... Akár minden időben, mert enni mindig jó.

- De hát hogy van az, hogy éjjel élő emberek, például a nagyurak és vasutasok, lumpok és bakterek, rendőrőrszemek és a lámpásokkal foglalkozók, akiket nappal nem láthatni, többnyire megmenekülnek a "kappanhájtól", még ha netán betöltötték volna is a hatvan évüket?

- Nagyságos uram - felelt Szindbád, mert bizonyos életkorba jutván maga is mindenkit tisztelt, aki őt tisztelte, mert csak így lehet az életben valóban csendesen boldogulni -, a nagyurak életmódjáról nem sokat tudok, de annyit bizonyosan, hogy esti étkezéseik előtt gyomrukat mindenféle hideg gyümölcsökkel, ananászdinnyékkel, fagylaltokkal lehűtik, szeretik a meleg langyos leveseket, a hideg vad- és marhapecsenyéket, a legkülönbözőbb mustárokat, amelyekhez tulajdonképpen mindennapi ember nem érthet, mert a mustároknak, ezeknek az ördöngös "extragónok"-nak annyi válfaja van, hogy az ember törheti a fejét, amíg egy zöld salátát (télidőben) a kellő állapotba tud hozni. A nagyurak kevés bort, igen kevés sört, de annál több pálinkát isznak, mert hiszen nekik dolgoznak a konyakgyárosok. Nem hallottam soha, hogy olyan, úriember, aki tokaji bort, francia konyak-, császárkörte-, benediktiner-keveréket valódi kínai teában fogyasztott volna lefekvés előtt, másnap lázasan, náthásan ébredt volna fel. Persze igazi rum és a szív teherviselőképessége is kellett a dologhoz.

- A vasutasok, bakterek, lámpagyújtogatók, szóval az éjjel járó emberek már kevesebb gesztenyé­vel töltött fácánt vagy az abbék receptje szerint készült foglyot fogyasztanak, inkább hasa aljából, tokából való fokhagymás, babérleveles, korianderes abált szalonnát vagy az abahúsból való alig fűszerezett, füstölt májas hurkát, vagy véres hurkát eszegetnek éjjeli foglalkozásuk közben. De nem rossz a fagyos, rétesben főtt kolbász sem, amelyet például hosszú útjára visz zsebében az éjjel járó ember, persze asszony kell hozzá, aki türelmesen foglalkozik a kolbásszal, amíg abból tészta lesz. Azt mondják, felér a fürjpecsenyével, amelyet gombával, piros paprikával, zöld paradicsommal (vagy fordítva), de rizskásával tálalnak. A fürj-fogyasztó nyugodtan el lehet készülve a kappanhájra, de nem így például az uborka-fogyasztó, aki a kapros, babérleveles, szőlőfürtös, tormás uborkákat, vagy a koratavaszkor az éjjeli állomáson vagy a hajnali stáción a zsebében hozott fiatal hagymát jó darab kenyérrel és hideg sertéskarmenádlival eszegeti.

...Így beszélt Szindbád a "kappanháj" kérdéséről az Arany Kakasban, az Úriember azonban meggyőzhetetlen volt, s felkiáltott:

- Legjobb mindig spenótot enni!

[1933]


HÓNAPOS RETEK KALANDJAI

- Bármilyen mostohán bánik is velem sorsom, tavaszkor, minden tavaszkor azt mondja valaki, hogy: "szeretlek" - mond Szindbád (régi barátunk), és csendes megelégedéssel nézett az asztalterítőre abban a régi budai vendéglőben, amely nem messzire esett a Retek utcától.

Lélektudomány és a tapasztalat megállapítása szerint minden magányos vendég (mint Szindbádunk) asztalánál üldögél egy láthatatlan asztaltárs, akihez szavait intézhetné a magányos vendég: a láthatatlan asztaltárs a következőképpen válaszolt:

- Ez a szerelmet valló egyéniség bizonyára nem más, mint uraságod szabója vagy kalaposa, aki tavasz jöttével szíve érzelmeit elmondandja?

- Se nem szabóm, se nem kalaposom a tavasz, a tél elmúlásának kedves hírnöke, hanem "hónapos retek" őnagysága, mintha egy regénykönyv lapjairól lépne elém.

- Halljuk, mit mondott "hónapos retek" őnagysága? - kérdezte a láthatatlan asztaltárs.

- Azt mondta, hogy "szeretlek" - felelt Szindbád nem minden meghatottság nélkül. - Ugyanis a korai, tavaszi termények azok, amelyek leginkább elárulják érzelmeiket, mint akár a tapasztalatlan, fiatal nők elárulják magukat a szerelmi vallomásra.

Szindbád láthatatlan asztaltársa ekkor így szólt:

- Miután már megfelelő táplálékot szedett magába uraságod gyomra; levesek és húsok raktára lett: illendő, hogy a tavasz regényességeinek is áldozzunk, amely regényességek között (mint valamely évenként megújhodó "első szerelem"), a különböző ételszerelmek között; nagy szerepe van a "hónapos reteknek".

- Annak a felejthetetlen piros bőrű "hónapos reteknek", amely a koratavaszi kerti veteményeink társaságában az ő gyönyörűséges színével, ízével, friss, szűzies ropogásával úgy jön elénk, mint valóban az "első szerelem?" - kérdezte Szindbád láthatatlan asztaltársát.

- Igen - felelt az asztaltárs, akit lehetne Emlékynek is nevezni -, a "hónapos retek", különösen liptai túróval, puha sajttal vagy első sódarral keverve, mindig megteszi a maga szolgálatát. Én valamikor az élet gyönyörű körülményei, mint például a kirándulás alkalmával, mindig a "hónapos retek" (és hasonló tavaszi bolondságok) pártján voltam. Igaz, hogy a tavaszi időben nyúlványossá váló sajt sem ízénél, sem szagánál fogva nem csábít a csókolódzásra. Ámde, ha pici, piros, az életörömtől dagadozó életörömök vidám, kistermetű emberek életkedvéhez hasonlatos boldogságával fogyasztjuk a tavasz első hónapjaiban szokásos piros retket a garnírozott "liptói" túróval - "hónapos retket" vajjal, szalámival vagy egyél társasággal, akkor észrevehetjük, hogy életkedvünk éppen úgy beköszöntött, mint a megnevezhetetlen, gyönyörű tavasz, a "hónapos retek" idénye.

- Sok szó férhetne ehhez a megállapításhoz - mond Szindbád. - Csak maradjunk most annál az egy megállapításnál, hogy a "hónapos retek" liptói túróval körítve: vajon miért igényel még különösebb fogyasztási rendszert az egyéb ételeknél?

- Nagyon egyszerű a dolog. Mert tavasz van - felelt Szindbád asztaltársa. - Amint én ismerem a világot, úgy tapasztaltam, hogy annak a gömbölyded, hosszúbajuszú, különös ízű jövevénynek, amilyen a "hónapos retek" (amely egyesíti magában az élet minden ropogós, piros színnel, frissen, gyönyörűen ígérkező élvezetét beköszöntő tavaszkor, amikor a fekete föld alól oly tündökölve jön elő, mint az új élet), annak a meglepő jövevénynek - a "hónapos reteknek" más célja is van a feltűnésen kívül. Igaz, hogy szeret csókolódzni; tavaszi hangulatot terjeszteni; szeret öreg kofaasszonyok sátraiban vagy tündöklő bolthelyiségekben, kerti földben vagy almos sárban, téltől tavaszig várakozni arra, hogy mikor jött meg az ideje. A nagyétű Szűcs Pátri vagy herceg Festetich Tasziló, Küry Klára mindig ropogós fogaival vagy az ország legnagyobb evője: bizonyos Földvári úr, akit sokan ismertek felejthetetlen cúgoscipőiben a legjobb és leggazdagabban főző pesti éttermekből - a nagyehető Hadik Sándor vagy a kisétű, de változatos Szemere Miklós idejéből.

- Nagyon egyszerű dolog, mikor hosszú, fehér tél után a fekete földből kijön a piros retek. Életünk bús eseményeit a nagyhasú Szűcs Pátriba vagy a röpke, de zamatos Küry Kláriba vetett bizalmainkat még nem veszítettük el.

- A "hónapos retek", amelyet ismerőseink eddegéltek - vajjal vagy kaviárral, sóval vagy fekete kenyérrel -, a drágalátos piros, egészséges, a tavaszt jelképező, az újonnan jelentő életet hirdető "hónapos retek" régi sajtjaival felvonul, olyankor mindig a "hónapos retek" barátjára, a tatai, a régi Esterházyra gondolok, aki így szólt a "hónapos retekről":

- Szép volna, ha az emberek vágya teljesülne. De mit csináljunk a régi "retekkel", amely tavalyról itt maradt, és mindig az elmúlt esztendőt jelképezi?

- A téli retket ki kell dobni - feleltünk a tatai Esterházynak.

[1933]


A SZÍVALAKÚ HÖLGY TITKA

191*-ben, tehát a háború előtt, voltak hölgyek Magyarországon, akik nemcsak bensőjükben viseltek jóságos, adakozó, kérésre-könyörgésre engedékeny szívet, hanem már külsejükben elárulták női gyengédségüket, soha meg nem hálálható, adakozó kedvüket, szívósságukat, amellyel szinte természetszerűleg megjutalmazták azt, akit bizonyos ideig (amíg megérdemelte) szerettek.

Ezek közé az érzelmes, bár látszólagos mindennapi életet folytató, de igazában szerelem nélkül nem élhető (és hiányában unatkozó) hölgyek közé tartozott Musy, a felejthetetlen Irma, akit Szindbád úgy hódított meg, mint a legislegrégibb regényekben volt szokásos, ti. szemtekintet­tel. Szindbád ugyanis kertekben, sétányokon, cukrászatokban, vendéglőkben, a Duna partján bolyongván (amint még akkoriban szokása volt a ráérő úriembernek), egy csodálatosan fénylő, nyájas, hívogató, csak barátságos barna szem által éreztethető tekintetet érzett maga körül. Szív alakú asszonyka volt, aki a törvényes és törvénytelen utakon csavargó úriembert (Szindbádot) minden különösebb ok nélkül figyelgetni kezdte, amikor az itt-ott feltünedezett, hogy sört igyon a Korona vendéglőben, vagy a vaníliaszínű cukrászkisasszony­tól tudakozódjon olyan dolgokról, amelyeket csak négyszemközött lehet megkérdezni. Musy (Irma) rokonszenves, anyáskodó, barátnős, megismerkedésre és a továbbiakra hajlamos szemtekintete jóságosan követte Szindbád mozdulatait, amikor az a megfelelő helyiségekben körített liptai túrót kenegetett kenyérszeletekre, vagy erdei málnát szagolgatott a nyári kertben, amely málna tudvalevőleg későbben érik, mint a kerti málna. Musy - vajon ki adta neki ezt a nevet? - csak egy szívtolvaj lehetett az illető - fehér pongyolában (sláfrokban) kisétált nyaralója kertjéből, ahol gyermekeit ozsonnával traktálta és hajadonfővel, csak egy 191*-ben szokásos csipkekendőcskét vetvén vállára, fehér harisnyában, fehér félcipőben, ismétlem, boldogan repkedő és jószagú hajadonfővel követte Szindbádot, amikor az a kert alatt sétálgatott vala, mintha valamit mondani akarna a kert lakójának. Üzenetet egy távoli csillagból vagy álommagyarázatot az elmúlt éjszaka álmáról; sürgönyt hozott a fővárosból, vagy kedves mondanivalót egy régi ismerőstől. Musy szívalakjában - drága vállaival, keblével, mindig kicsit fűzőbe szorított derekával, lefelé mind karcsúsodóbb, finom bokában végződő lábszáraival, szívvéghez hasonló cipősarkaival kijött a kertből, hogy szinte a végzet, a felettünk rendelkező sors akaratából induljon el a gyalogösvényen, amelyre Szindbád tiszteletreméltóan, kicsit meghatottan, bizonyos fokig izgatottan és a jövő ismeretlenségétől való szívdobogással hívogatta. "Vajon mi lesz ebből a dologból, a hölgyből, akit néhány odavetett pillantással magam után hívtam?" - kérdezte magában Szindbád, mert nem volt egészen lelketlen ember, aki a "későbbre" ne gondolt volna. Megérezte ti., hogy e szokatlanul önfeláldozó, minden társadalmi szokásokkal (és női hiúságokkal) dacoló, csupán naturális érzelmeitől irányított hölgy jön mögötte, aki bizonyára rábízandja majd lelkét, gondolatait, sőt szív alakú, szépkeblű, Vénusz-derekú, átölelésre hajlamos térdeiről ne is beszéljünk.

"Nyilván örökbe fogad, ha jól viselem magam!" - gondolta magában Szindbád, amíg mindig előrement a gyalogúton, kissé megijedt nyakával és szürke nyári nyúlszőrkalapjában, amelyről úgy érezte, hogy másvalaki tette a fejére, nem nézte meg magát a tükörben, mielőtt elindult. "Én bizonyosan a végzet embere vagyok, akire megcsalódott, vagy valamely ok miatt boldogtalanságot érző nők rábízzák titkaikat" - mond Szindbád, amikor hirtelen végiggondolt korabeli nőismerősein, ezen a hét-nyolc tagú galambcsapaton, amely szüntelen keringett feje fölött, mint a napsütésben, hogy a rosszindulatú felhőket nem is lehetett látni miattuk.

Íme, Musy (Irma) is beáll a galambok csapatába, akik karikában mindig azon hely felett repülnek, ahol tanyámat felütöttem! "Ó, ha hozna fején piros, fekete-bojtos török sapkát, vaníliaédességet, délutáni álmot, töntörögtette mesemondását!" - fohászkodott Szindbád és a gyalogút végére érve, egy fapadra leült, amely 1862 óta állott e helyen, miután egy környékbeli uraság nagyon szerette innen végignézni a hegyeket és felhőket. Az öregúr elment, de az ódon fapad a helyén maradt, mohos zöld szakállt eresztett, itt-ott felvette hátrahagyott emlékiratait is látogatóinak, akik szív alakú vonalak közé monogramjaikat vésték - ki tudná manapság minden betű történetét? - most magányosan merengett, mint egy jobb időket is látott ember, akinek azonban alkalomadtán mindig hajlama van a kedveskedéshez, s ugyanezért szólította meg Szindbádot, hogy itt van az ideje a letelepülésnek és a szív alakú hölgy bevárásának, aki barátságosan, mintha alkonyati sétáját végezné, a konyhai és családi gondoktól darabidőre szabadulva, bizonyos andalgó szerelemtől ösztönözve, mintegy félálomba, alig hallható zengzetekbe mélyülve, és azokon merengve: jön utána a kígyó alakú, itt-ott rozsvetéssel, napraforgóval, de a mindenütt imádott vadalma- és vadkörtefával szegélyezett gyalogúton.

Olyan vidéki illata van a tájnak, mint egy vőlegénység legszebb emlékezetének. (A kisasszony zárdába ment inkább.) A távolban már frissen kaszált szénaboglyák álldogálnak, mintha a szerencsés vándorlegényt várnák, aki először beléjük fekszik. (Négykézláb, az emberek megvetésével és ugyanezért embereket bolondító hazugságok kitalálására felkészülve.) A nap éppen lemenőben volt, mint Petőfi versében. Bár senki sem énekelt, mégis mintha ének ment volna által az ébredő szerelemről. Musy (Irma) a legkomolyabban, alig picinyke igézettel, szokatlan és a hevékeny szívet elgondolkoztató alt hangjával így szólt a padon, ahová természetes egyszerűséggel leült Szindbád mellé: "A jövő héten Pécsre utazom a gyermekeimmel; ha van kedve: elkísérhet" - mond, amint a békebeli úrnők megtartották a szerelem fejlődésének szabályait, nem siettek, még ha a szívük is belefájdult, nem rontották el dolgukat egy visszatarthatatlan érzelemből adott kézfogással, vagy egy leplezetlenül felkínált kézcsókkal. Mindennek megvolt a maga ideje, amelyet meg kellett várni, akár az érzelmetlennek látszó, akár a szív alakját már külsejében viselő úrnőnek. "Ó, úrnőm, Kamcsatkába is elkísérném, ha erre engedélyt adna!" - felelt Szindbád, mert más feleletet az emlékezetében megörökített kis padon, szemben a visegrádi felséges hegyekkel, a tájon lappangó nőies délutánban: nem is lehetett várni tőle. "A szüleim látogatására megyek Pécsre, gyermekeimmel, nagyapóhoz és nagymamához. Kedves volna kísérete..." - mond Musy (Irma) álmodozva, elgondolkozva, azon az érzelmes alt hangon, amely aztán a legkülönbözőbb helyzetekbe sodorta Szindbádot. Még a vándorlegények szénájára is. De a történet további része nem tartozik tollunkra. Szerelemmel és szeretettel végződött.

[1933]


AZ ÓRAMUTATÓ VIGYÁZ AZ ÓBUDAI KISASSZONYOKRA

Némely esztendőben (talán amikor sok szilva terem) igen sok szép, fiatal nő jött ki az óbudai utcákból. Ilyen esztendő volt az 19**-iki esztendő, amikor kevés volt a mák, de annál több a széplány. - Kedvezett nekik a női divat, mert mind térdig mutogathatták a lábukat, majdnem mindig fújt az északnyugati szél a hegyoldali temető felől, hogy meglobogtassa a szoknyákat, a pendelyeket, a kedveket, a hajfürtöket, a verőfényt, amely arcukon tükröződött. Csak nevetni lehetett a nevetőkkel, amikor a Kiscelli utcából például harminchárom szépleány jött ki egy reggel, hogy harmincháromszor elmenjen a sarokkő mellett, amely egy férfi alakjába volt kifaragva. Még a vallásos rómaiak idejéből maradt itt a sarokkő, és valamely ókori szent embert ábrázolt - már, amilyenek akkoriban a szentek voltak, akik az erdőkben, a vízmerítő kutaknál, a szőlőhegyeken, az országutakon szerelemre buzdították a fiatalságot. Harminchárom szépleány ment el a sarokkő mellett, és a sarokkőbe faragott, antik emberfő a régi világ erkölcseire intette a leányokat: "Szerető nélkül ne lássalak benneteket többé a Kiscelli utcában!"

1

A harminchárom szépleány között voltak feketék, akik hajukkal és szemükkel adtak fényjeleket, ha az eresz alól kiléptek. Voltak szőkék, akik felnőtt korukban is azokhoz a tengericsövekhez hasonlítottak, amelyekről hajdan bábuikat választották. A tengeri haját hajuk közé fésülték. Voltak pirosak, akik Kisasszony napja körül születtek, mert hajszínük hasonlatos volt a koraőszi kerthez, amikor a szélfüttyre kezdenek táncolni a hervadásuk előtt kipirult virágok.

Szellő Szilvia, a harminchárom szépleány egyike így mondta el élettörténetét:

- A nagymama, akinél nálunk a világ teremtése kezdődik: fiatal korában a Szalon Mimihez járt kalapot varrni. Innen a Váci utcából szöktették el a kalaposlányokat gróf Podmaniczky és herceg Pejácsevics. A nagymama eleget emlegeti, hogy milyen áldozatot hozott a családja kedvéért, amiért megmaradt tisztességes lánynak, és a Szalon Mimitől egyenesen Óbudára költözött nagyapával, holott egy mágnás, bizonyos Podmaniczky, lovat nevezett el róla a lóversenytéren. "Fifi"-nek hívták a versenylovat, s ez jelentette nagymamát.

Szellő Szilvia, a harminchármak közül így szerzett magának és mondanivalójának tekintélyt, amidőn Szindbád öregségére Óbudán telepedett meg, s arról beszélgetett, hogy valakit örökbe fogad, mert maholnap rákövetkezik a végrendelkezés ideje, és nincs senkije, akire nyugodt lélekkel hagyomá­nyozhatná azt a nagy kapcsos könyvet, amelybe már emberemlékezet óta eldugni szokták a bankókat.

- Szeretném, ha jó kezekben maradna az a csekélység, amit életemben összegyűjtöttem - mondá Szindbád Szellő Szilviának az óbudai rakparton, ahol alkonyattól a kisasszonnyal őgyelgett. Folytasd történeted, leánykám!

- Mama, aki nagyanyám betegsége óta meg szokott verni nagyanyám helyett, ha jó kedve van, ha rossz kedve van, mert az óramutató szerint osztogatja a pofonokat: mama Ősbudavárában árult pezsgőt a Francia kastélyban. A Francia kastélyban megfordult minden gróf, olyan is, akinek a nevét se lehet már tudni, és parancsolt. Pomeryt! Klikó özvegyét! Imperiált! Mindig ezeket a szavakat hangoztatták a grófok. Mama az omnibusz imperiálján utazott Ősbudavárába, és gyalog jött haza a nagymamához Óbudára. Sohase hallgatott se Pali grófra, se Béla kapitányra, akik mindig fiákerezni akarták vinni a Stefániára. Csak hallomásból ismerte a Víztorony melletti csárdát, ahol hajnalban terítettek a grófoknak és a táncosnőknek, a büfé-dámáknak és a pincérlányoknak. Itt táncoltak minden reggel mama barátnői, mintha nem lett volna elég a muzsikából Ősbudavárában. A bolondok. Az eszeveszettek. Az elveszettek.

Szellő Szilvia bizonyosan sokszor hallotta ezeket az utóbbi szavakat a Kiscelli utcában anyjától, mert többször ismételte őket, hogy Szindbád nem győzött eleget bólintani.

- Jó és helyes felfogása volt a mamának, amikor nem járt a Víztoronyhoz táncolni.

Szellő Szilvia, hogy fokozza Szindbád örömét, még így szólt anyjáról:

- Általában igen szigorú nő anyuska. Sehogy se egyezne bele, hogy vasárnap elmulasszam a szentmisét. Tud egy helyet az udvaron, a tyúkól tetején, ahonnan mindig megnézheti a toronyórát. S ezért nekem is pontosnak kell lenni, mint az óramutatónak. Ez a nagybajuszú óramutató vigyáz Óbudára.

Szindbád tőle telhetően helyeselte a mama álláspontját. - Legjobb lett volna már őt örökbe fogadnom - mondta, de később eszébe jutott, hogy ezt életkora miatt tán mégse tehette volna.

- Különben hány esztendős a mama?

- Szeptemberben, Kisasszony napján szokta nevenapját tartani - mond Szellő Szilvia.

Szindbád számolgatott magában, aztán kijelentette, hogy a mamát nem fogadhatná örökbe.

- Meg kell elégednie, kis Szilvia, hogy egyedül magát fogadom el leányomul. A mamát legfeljebb a végrendeletem végrehajtójának lehet felkérni, ha ideje elérkezik. Megnyugszik ebben, gyermekem?

- Megnyugszom - felelt Szellő Szilvia nem messzire attól a helytől, ahol egy szén- és faraktár van, és egy rakpartra néző boltban egy éjjeli pincér alszik, miközben a lábát kinyújtja az utcára. Egy asszony vasalja a pincér ingét, és egy lombtalan, koravén vadkörtefán még néhány fehérnemű-darab szárad, amely ugyancsak vasaló alá kerül.

Nem messzire innen azt indítványozta Szindbád, hogy miután az örökbefogadás dolgaival körülbelül tisztába jöttek, Szellő Szilvia csókolná meg az arcát azon a helyen, ahol a császárszakállnak vagy legalábbis a "pakombart"-nak kellene nőni, ha a borbély azt megengedné. De a borbélynak is élni kell, és Szindbád jószívű ember módjára lemondott a szakállnövesztésről, pedig minden csínját-bínját tudja a szakállápolásnak. Nem az a szakáll, amelyik nő, mint a csalán az árokban, hanem az a szakáll, amelynek minden egyes szálára gondja van a szakálltulajdonosnak. Kezelni tojássárgájával, melegített állóvízzel, vagy hamuzott, hordóban felfogott esővízzel kell öblögetni a szakállt - elsősorban. Másodszor a szakáll formájának mindig kifejezőnek kell lenni, mégpedig olyanképpen, hogy a szakállforma lelki érzéseknek is kifejezője legyen. Ő sohasem tudna vad, köldökig érő, bozontos szakállt viselni. Oldalszakáll volna a kedvence, amilyent Wekerle Sándor viselt. Ugyanezért arra a helyre kérte, szorgalmazta a csókot, amelyet arcán éppen Szellő kisasszony csókja miatt hagyott szabadon.

- Megcsókolnám, ha nem volnánk Óbudán - mond bizonyos hallgatás után Szilvia, mert okos leány létére nem akarta mereven visszautasítani Szindbádot, bár idáig még nem tudott többet róla, mint azt, hogy az elöljáróságtól utcájának új elnevezését kérte, amikor ott egy kis házba beköltözött, mely kis ház (férfilakóval) legfeljebb disznóólnak vagy (nőlakóval) galambdúcnak volna jó. Az elöljárósági kérvényben Szindbád azt indítványozta, hogy utcáját "Isten hozott" utcának nevezzék el. ("Ugyanilyen erővel kérhetett volna személyliftet is a házba" - mond egy vicces hivatalnok az elöljáróságon.)

- Ha nem volnánk Óbudán? - ismételte Szindbád a leányka szavait. - Hát hol legyünk, kedves kis barátom, aki nemsokára huszár módjára fog a nyakamban lovagolni, ha így haladunk? Tátraszéplakon legyünk tán, kedves kis álmatlanságom, aki mézeskalácsbarna arcocskájával, szívalakú állával, rövidre nyírt fiúhajával, Kleopátra szemöldökével, cigarettafüsthöz hasonló tekintetével, komoly, meggondolt arcvonásaival, a végtelenség jeléhez, a ∞-hoz hasonló homlokával, makrapipa kihívóságú orrcimpájával, tengerikagyló búgású hangjával, rózsaszínű csigához hasonló fülével, akasztófahumorával és harisnyakötőjének vaníliaszínével előbb-utóbb rávesz, hogy hátatfordítsak eddigi példás, apostoli tisztaságú életmódomnak, és felcsapjak kalóznak, tengeri rablónak, nőstényoroszlán idomítónak itt Óbudán? Te szfinx, akiért majd megint hajómra szállhatok, hogy messzi tartományokba járjak csörgőkért, amelyeket a tiszteletedre rázogassak! Te kis fészkes-fene, akit ördögszekerecske alakjában elémbe sodort az északnyugati szél, hogy megkapaszkodjál tiszteletreméltó ősz fürtjeimben! Azonnal jer karomba, amíg szépen beszélek veled!... vagy mit is mondana őrültségemről valaki, aki hallaná.

Szerencsére csak egy görögdinnyeképű finánc járt ekkor a Duna-parton, aki a szentendrei vicinális mentén ballagott, és legfeljebb ámuldozott, amikor Szellő Szilvia engedelmeskedett gyámatyjának, és többször megcsókolta azt a helyet arcán, ahol a császárszakállnak kellett volna nőni. Az erényesség még használ valamit. Habár az ördög tudna eligazodni, hogy mit is gondol magában egy olyan lány, aki a harminchárom szép leány közül váratlanul megigézte Szindbád "ne nyúlj hozzám"-szívét, amelyre igazában már nem bíztak malomban megőrölni való, tiszta búzát a párkák, akik az emberi szívek sorsát kormányozzák.

2

Szindbád örökbefogadási hajlamosságával más alkalommal is megpróbálta a varázsló szavakat Szellő Szilviánál, de a varázsló szavak is olyanok, hogy idővel elvesztik hatásukat.

Így például az óbudai temetőben, ahol annyian feküsznek megcsalódva vagy nem viszonzott szerelem miatt.

A temető is olyan, mint egy utca. Napközben is járnak erre a piacra, a boltba, egyik városrészből a másikba az asszonyok kosaraikkal, mondanivalóikkal, pletykáikkal, és a férfiak, akik a temetőn innen és túl is tudnak egy-egy barátságos bormérőhelyet, ahová betérnek, mielőtt helyüket a temetőkertben elfoglalnák.

Kiment volna a divatból a szerelem? - kérdezte magában Szindbád, amikor az óbudai temetőben hiába várakozott Szellő Szilviára, harminchármak egyikére, akinek a tánciskolából ide kellett volna jönni, hogy fogadott apjának beszámoljon mindazokról a tudományokról, amelyeket a tánciskolában tanult. Bár halálraítéltnek érezte magát Szindbád a "vonzalom" miatt, amelyet Szellő kisasszony iránt érzett, mégis érdekelték a modern táncok, a "vademberek tánca", amint mondogatta, holott ő maga akkor szeretett volna elmenni a világból, amikor még a nők egy bécsi valcer mámorában éltek, álmodtak, szerettek és boldogítottak. Persze, akkor is szenvedtek már néhanapján, de talán kevesebbet, mint azóta, mióta a szuppé-csárdást elfelejtették.

Kiment volna a divatból a szerelem a régi táncokkal együtt? - kérdezte magában Szindbád, amikor Szellő Szilvia még mindig nem jött a tánciskolából, holott éppen ezen az alkonyaton akarta neki felolvasni végrendeletét, amelyben minden vagyonát Szilviára hagyja, aki ragaszkodásával, gyengédségével jobban kiérdemelte azt, mint az aszódi javítóintézetben lévő fiúk, akiknek korábbi végrendeletében alapítványi helyekről gondoskodott Szindbád.

Kiment volna a divatból a szerelem? - ismételte Szindbád, amint vidéki szokás szerint szerelmes­kedő párokat keresett alkonyattal az óbudai temetőben is, amely szerelmes párok a holtak útmutatására teendőiket végzik. Az özvegyasszonyok látszólag elment férjeik sírdombjai mellett üldögélnek, kertészkednek a hervadt virágok között, hervadt leveleket tépegetnek elárvult jegygyűrűs ujjaikkal a síri virágcserepekről, de félszemmel az özvegyembert lesik, aki a közelben elhunyt felesége sírját látogatja. Jobban meg lehet ismerni egy férfit a temetőben, mint a bálteremben. Olyan özvegyasszony pedig nincs, aki végleg lemondott volna a férfiak ismeretségéről. Az ilyen temetői találkozások már gyakran végződtek házassággal. - De Szindbád szerelmet s nem házasságot keresett, mert azok közé az elbizakodott, javíthatatlan férfiak közé tartozott, akik késő vénségükig bíznak az elvarázsoló tekintetükben, a mézesmázos szavaik hatékonyságában és a női nem esendőségében, s ezért a szerelmet még házasság nélkül is elképzelgette magában a vén bohó.

Még mindig várakozott azzal a csábítószerrel, amelyet "házassági ígéretnek" neveznek a Szerelmi Tanácsadó utolsó fejezetében, még mindig inkább kalandorkodni szeretett volna a szerelem rózsás kertjében, mint a "jó párti" alakjában mutatkozni a hölgyvilág álmaiban; hitt, remélt, szeretett... Azt hitte, hogy szerelmi kalandocskákból lehet összeállítani egy élet­történetet, mint akár a múlt században, holott az élet hallatlanul megkomolyodott.

Ebben a percben megjelent Szellő Szilvia az alkonyatban, és már méltatott alakjában a temetőn akart keresztülhaladni, hogy a tánc utcájából a kötelességteljesítés, a "rideg otthonokkal" teli utcába menjen. A tánciskolából és fürdőből mindig felhevülten jönnek vissza a mindennapi életbe a nők. Szellő Szilvia egy folyammérnökségi fiatalemberrel táncolta az estén a rókatáncot, és tánc után a fiatalember megmutatta azokat az amatőr-fényképeket, amelyeket egy barátja készített a Kevély-hegyi turistakirándulás alkalmából... "Vasárnap turistakirán­dulás­ra megyünk a Bandával. Remélem, velünk jön, Szilvia? Majd én leszek a partnere. És újra fotografálunk." Nem mondott többet a folyammérnökségi fiatalember... Szindbád, amidőn a temetőben Szellő Szilvia mellé csatlakozott, mégis azt vette észre, hogy a leánnyal valami "változás" történt. Szilvia szórakozottan hallgatta a tervezett végrendelkezést, a gondolatai láthatólag másfelé jártak (a tervezett kiránduláson és a tervbe vett turistapartneren), csak odavetőleg kérdezte, hogy mit is jelentenek azok a "kint levő követe­lések", amelyeket Szindbád halála esetén, nagylelkűen ugyancsak Szellő Szilviának hagyomá­nyozott? - Gyermekem, ez nagyon csinos összeg! - mond komolyan Szindbád, és levette csíptetőjét, amely mindig piros nyomot hagyott az orrán, ugyanezért csak addig használta, amíg feltétlenül szüksége volt rá.

Szellő Szilvia cifra kis cipőjét nézegette, amelyben még remegett a tánctól elábrándozott lába, mintha a zene hangjai nem távoztak volna el bokájából és sarkából.

Szellő Szilvia nem is tudta, hogy milyen nagy hibát követett el, midőn nem csókolta meg Szindbádot (azon a helyen, ahol vörhenyes barnán, mint egy angol lordé: növekedett volna a szakáll, ha erre Szindbád alkalmat adott volna), nem csókolta meg Szindbád jótékony kezét, amely a harmadik kerületnek abban a részében, ahol Fővárosi Gázművek már nem világítanak: mindig pártfogóan simogatta a leányka hajszálait. Szellő Szilvia eltűnt az Öregasszonyok házában, és a folyam­mérnökség egyik tisztviselőjére gondolva töltötte estéjét.

3

- A regényíró királynét is Szilviának hívják, de ebben a lányban semmi sincs egy regény­írónőből, se egy királynőből, pedig bizonyosan Carmen-Sylva kedvéért keresztelték Szilviának, amikor ez a név az egész világon divatba jött - mond Szindbád, midőn megrendülten, mint szerelmi csalódások idején szokott kivert kutya, állástalan hivatalnok, tengeri viharban tönkrement kereskedő módjára, foglalkozás nélkül ballagott a Bánat utcában, ahol a kenőasszonyok laknak. Régi ember volt, és mindenféle nyavalya ellen, így a szerelmi csalódások ellen is, kenőasszonnyal gyógyíttatta magát. Mialatt a kenőasszony dörzsölgette fájós, a sok mendegéléstől fáradt térdét, Szindbád felnyögött:

- Megváltoztatom a végrendeletem. Ancengrubernénak hagyom javaim tekintélyes részét.

Miután éppen Ancengrubernénak hívták a gyógyítással foglalkozó asszonyságot.

[1933]


Hátra Kezdőlap Előre