Szindbád-regények


FRANCIA KASTÉLY


ELSŐ FEJEZET

amelyben álarcosok táncolnak

Azon az estén álarcos-bál volt a Francia kastélyban.

Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városban gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az álarcos-bálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a középkori zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben. Fehér kesztyűt húzott, és lángpiros selyemmel fedte be az arcát, csatos abbécipőit már a tánchoz nyújtogatta, amikor egy szevillai asszony marabulegyezőjével megérintette a vállát.

- Szeretnék önnel beszélni, Szindbád.

Szindbád végignézett a szevillai menyecskén. Nem ismerte meg, tehát még inkább csodálkozott, hogy amaz teljes biztonsággal fölismerte. A hang kellemesen csendült a fekete álarc alól, az áll gömbölyű volt, szép szavakra és hosszú csókokra való gördülékenység látszott a szájról, és a csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a vállakra vetve.

- Mit parancsol? - kérdezte Szindbád az oszlopok mögött. - Miben lehetek szolgálatára, asszonyom?

A szevillai asszony nemes, kicsi füle mellé nyúlt, és meglazította a selyem álarc egyik oldalát. Az álarcot félrevonta, és Szindbádra egy komoly, harmatos, elszánt arcocska nézett gyermekes bizalmassággal. Az arcocska olyan üde és kellemetes volt, mint a múlt századbeli hercegek vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott bőrtokban, amelyet az urak a szívükre tettek, midőn a császárral vagy ellene hadba mentek. A régi, arisztokratikus városkában, a divatját múlt, ódon hangulatú álarcos-bálon mást is megigézett volna e kedves arc, nem csupán Szindbádot, aki fiatalabb éveiben nagyon szerette magát megigéztetni. A zene nyomban finoman és messziről zengett, és tompán hangzott az ablakok mögött látható folyó jégzajlása. Szindbád közelebb hajolt az asszonyhoz, mint egy illatos ritka virághoz.

- Rendelkezzen velem, asszonyom - ismételte, és mélyen meghajtotta a fejét.

- Ön még mindig nem ismer engem, mert hiszen nem ismerhet felelt halkan az asszony, és az álarcot visszaigazította arcára. Én gyakran láttam önt házunk ablakából, amint ebben a városban barátaival vagy barátnőivel sétált. A város kicsiny, a korzón nyomban észreveszik az idegent. Bár mi sehová sem járunk, de mindent tudunk odahaza. Így például azt is megtudtuk, hogy ön ismét e városkában van, ahol előkelő és kevésbé előkelő barátaival mulatozni fog a mai álarcos-bálon. Öltönye...

- Rendben van, asszonyom, ha szabad így neveznem?

- Igen, asszony vagyok, habár a férjem elhagyott.

- Azt hiszem, a nevét is megmondhatja, hisz holnapra úgyis megtudnám.

- Megmondom. Pálházi Ferencné vagyok. A keresztnevem Georgina.

- A Pálházi nevet ismerem. Előkelő úr, régebben gárdatiszt e névnek viselője. Híres párbajok és kaszinói mulatságok jutnak eszembe...

- Valóban, a férjem tetőtől talpig gavallér, ugyanaz, akire ön gondol. És a mai éjszakán mégis oly merényletre gondol, amelynek megakadályozásához az ön segítségére van szükségem, Szindbád úr.

- Asszonyom, velem rendelkezhet.

- Nos, uram, arról van szó, hogy férjem, akitől már régebben törvényesen elváltam, ma éjszaka akarja elrabolni nálam levő ötesztendős fiacskánkat. Egy börtönviselt, mindenre elszánt ember, bizonyos Sármai társaságában itt van az álarcos-bálon. Ha jelentéseink nem csalnak, Sármai a nagy francia király lovagjának van öltözve, míg Pálházi remekbe öntött alakját bő bohóc jelmez födi el. Mi a Francia kastély szomszédságában lakunk. Az utca, a környék ez éjjelen az álarcos-bál vigalmától hangzik. Éjfélkor Sármai föllép az erkélyre, az ajtóhoz már megvan a kulcsa, a háló­szobában egyedül alszik a fiacskám, mert én a bálon vagyok, a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik...

Szindbád meglepett mozdulatot tett.

- A rendőrségre óhajtja figyelmemet fölhívni? Nem tehetem férjem és gyermekem neve miatt. Barátaim? Nemigen vannak barátaim, öreg háziorvosunkon és Klein bácsin, a bérlőmön kívül, nem érintkezem az emberekkel. Sem én, sem Mariett, férjem első felesége, aki mostanában szintén velünk lakik anyám házában.

- És pontos értesülései? - kérdé Szindbád. - Például rólam vagy Pálházi szándékáról?

- Igaz, hogy emberi kéz útján jut hozzám, de azt a kezet nem használhatom. Mielőtt eltökéltem volna magam arra, hogy Sármait az erkélyen lepuffantom, önnel óhajtottam beszélni, akit már régen ismerek, amint furcsa barátaival a Francia kastélyban iddogál.

Szindbád jó darabig nézett gondolatokba merülve a szevillai asszonyra. Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom szépségén vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta, vagy a kora tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül. A fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép kikötőt behajózott idáig, mindig csak arra vette útját, amerre Szindbád keze a kormányrudat fordította. Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket szeretett; tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől egyig a Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényekben, és a hófödte mezőn még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr előtt. Az ablakok, amelyek előtt elsétálgatott, már régen kinyíltak, midőn halkan megkopogtatta őket, és az öreg szolgálóasszony köténye alá rejtett lámpással kísérte be ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba. Így élt Szindbád regényeiben. És most egyszerre egy kalandos, furcsa helyzet teremtődött előtte, anélkül, hogy egyetlenegyszer elsétált volna az ablak alatt...

A szevillai asszony türelmetlen mozdulatot tett.

- Igaz, hogy még messze van éjfél, ám előre akarom elhatározni magam, nem az utolsó percben.

A zene most élénkebben hangzott, és karzatán a karnagy lebegve vezényelte a lágy mazurt. Az oszlopok között, a homályos nagy csillár antik fénye alatt az álarcos párok tarka lepkék módjára szökdécseltek. Mint vadrózsabokor a szélben, repkedett halovány ruhája egy rövid szoknyás, finom lábú nőcskének, lakk csizmájában a gárdista, hajporos parókája alatt izzadva tartotta magát a tánczene ütemeihez, míg egy fehér ruhás, piros gombos bohóc nagy rivalgással aranyabroncsot kergetett végig a báli termen.

Az ablakokra az éjjeli havazás fehér prémje rakódott, és nem messzire innen a folyó, amely most tartja csatáját a régi híd álmos oszlopaival.

- Parancsolja, hogy velem találkozzék Sármai az ön hálószobájában? - kérdezte Szindbád meg­fontoltan, nyugodtan.

Georgina heves mozdulatot tett.

- Uram, azt kezdem hinni, hogy tévedtem önben!

- Önnek nem kell ott lennie, maradjon a bálban.

- Ez nem lehetséges. Öreg házmesterünkön kívül csupa nők lakjuk anyám házát. Ön nem léphet be éjszaka abba a házba.

- Ha csak nem az erkély ablakán át, mint később Sármai, a betörő - mondta csendesen Szindbád. - A különbség csak az lenne, hogy kegyed maga nyitna ajtót, nem kellene álkulcsot használni.

Georgina lehajtotta a fejét, és finom, félkesztyűs kezével csipkekendőjét morzsolta.

- Az nem lehet, hogy önt nálam találja valaki. Férjem megtudná a dolgot, és én nagyon röstellném előtte. Habár bizonyos vagyok, hogy Pálházi nem merészelne rosszat gondolni.

- Hiszen már régen elváltak egymástól.

- Az mindegy! - felelte határozottan Georgina. - Annyira sohasem válhatunk el egymástól, hogy éjnek idején más férfiút fogadjak a lakásomon, mikor őt magát sem fogadom.

Szindbádnak megvillant a szeme. - Már többször megkísérelte a bejutást önhöz? - kérdezte hirtelen.

Georgina elmélázott.

- Azt hiszem, többször. De mióta Mariett nálunk lakik, azóta jól viseli magát, és többé nem hordja a cigánybandát sem az ablakaim alá. Mariett sokkal szigorúbb nő, mint én. Neveletlen­séget nem tud megbocsátani. Nem is mertem Mariettnek Pálházi mai tervét elmondani. Gondoltam, csendben megakadályozom gyermekem elrablását, és Mariett sohasem lesz kénytelen megtudni, hogy mi történt éjszaka a ház másik részében.

Szindbád érdeklődéssel figyelte az asszonyt. Előkelősége, finomsága, gyermekes naivsága már az első percekben megindította. És a kaland mindamellett elég veszedelmesnek is látszott, hogy az ember komolyan meggondolja a dolgot.

- Az idő múlik - szólt csendesen, gyöngéden Szindbád az asszonyhoz -, el kell tökélnie, hogyan fogadja a betörőt házában.

- Lelövöm. És ha nem találom?... Vagy ha eltalálom? Botrány, lárma, rendőrség, újságírók Pestről, és egész nyugodalmas életünknek egyszerre vége van - mondta szinte kétségbeesve az asszony.

- Talán figyelmeztetni kellene a férjét, hogy a terve nincsen már titokban, tehát magától elállana szándékától?

- Az sem tehető. Pálházinak nem szabad megtudnia azt soha, hogy egy bizonyos kéz útján nekünk tudomásunk van minden lépéséről.

- Nehéz dolog.

- A gyermek is maholnap felnő, férfias nevelésre leend szüksége; lehet, hogy igaza van Pálházinak, midőn hatalmába akarja keríteni Gyurkát - mormogta töprengve az álarcos asszony. - Talán a gyermek érdekei ellen vétek, midőn elrablását megakadályozom.

- Merész lépés Pálházitól...

- Nagyon szereti a fiát, és félti Mariett gyűlöletétől, holott Mariett valóban szereti a mi gyermekünket.

- Tehát? Az erkélyen várjam talán be Sármait? - kérdezte Szindbád.

- Az sem lehetséges... Hogyan kerülhet ön az én erkélyemre tudtom és beleegyezésem nélkül. Pálházi joggal lehetne féltékeny, és bánkódna miattam.

- Hiszen már régen elváltak!

- Az mindegy - ismételte erélyesen az asszony. - Mariettől is elvált, és sohasem felejtették el egymást. Mariett büszke arra, hogy az én uram felesége volt.

Szindbád a kezébe vette az asszony kis kezét, amely olyan gyöngéd és finom volt, mint a messzi délről vattában megérkezett virág.

- Mindent megteszek önért, asszonyom. Ne féljen, nem fogom kompromittálni.

Georgina hangja megremegett a nyájas szavakra.

- Tehát kérem, én azt gondolnám, hogy ön éjfélkor ott sétálgatna véletlenül az erkélyem alatt, a folyó mellett. A házunk előtt kert van, és a vasrácsok elég magasak volnának másnak, de nem Sármainak. Kérem, csak véletlenül... Megtalálja a házat?

- Amint én ezt a várost ismerem, a ház, amelyben kegyed lakik, hármasfödelű, sárga ház, amilyent a múlt század elején építettek a franciák.

- A kapun címer van, három sassal és nyílvesszővel.

- Régi jegenyefák állnak az ablak előtt.

- És samoá-függönyök az erkélyen. Tehát ott lesz, pontban éjfélkor. Lehet, hogy látni fog.

Szindbád megcsókolta a drága kezet.

- Kérem. Mindenesetre boldogabb leszek, ha jelt ád, hogy ébren van, és esetleg reám is gondol.

- Én már akkor is gondoltam önre, midőn maga még azt sem tudta, hogy én a világon vagyok - felelte csendesen, elkomolyodva a szevillai asszony, aztán könnyű kendőcskéjét összekapta, és kisuhant a báli teremből.

Szindbád a mennyezetre bámult, ahol pufók reneszánsz angyalok kergetőztek a megbarnult falfestményen.


MÁSODIK FEJEZET

amelyben egy szán jön

- Az első igazi kaland - dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint éjféltájban elhagyta a Francia kastélyt, és farkasbundában az ismeretlen ház felé ballagott. - Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az órára.

Így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában barackvirágszínűnek látott) határozottan fölizgatta. A csodahajós - hiszen ismerjük - végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott gálya bíbor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte, és egy szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott Szindbádunk, a farsangi éjszakán komoly megilletődéssel szedte hosszú lábait a Francia kastély környékén - egyetemi hallgató volt ismét Oxfordban, a Themzén evezett, és egy londoni színésznőbe volt szerelmes, miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott.

A házat csakhamar megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart közelében. Régi urasági ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy széles, aranyozott lábú ágy, amelyben a családi hagyományok szerint egyszer Mária Terézia aludt.

A ház most sötét volt, és egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a kertecskét a ház előtt. A három jegenyefa olyan szikáron állott helyén, mint sovány jezsuita páterek. A gömbölyű erkély samoá-függönyei habosan borították a jégvirágos ablakot.

Szindbád már jó darab idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk sem volt. Ha a folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd régen ismert pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az éjszakai sétát. Ám a folyó fáradhatatlanul hozta hátán a jégtáblákat, és olimpusi makacssággal csapkodta a híd lábaihoz.

A Francia kastély báli termének hátulsó ablakai idáig látszottak, és néha elsuhantak a párok az ablakok mögött.

Egy-egy színfolt a jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy női arcról vagy nyakról; egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy szegletes férfifej: ez volt a bál innen az utcáról, amely bál már hónapokkal előbb izgalomban tartotta Magyarországnak egy jó részét.

A régi vigadóház széles oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a vásárt tartották esős időben) olyan közömbösen hunyorgatott kivilágított ablakaival, mint egy vén éjszakázó, aki vacsora után feketekávéját mindennap táncos helyen fogyasztja el.

Távolabb régi házak, ódon kertek füleltek a folyó hátán történő eseményekre, egy udvari épületen hangos csendüléssel ütött az óra tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely regényhősé.

Messziről halk csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos talppal, amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni vagy hetivásárkor a városba, amikor a Francia kastély előtt egész éjszaka vár a szán, és benne búskomor lovak.

A szán hirtelen megállott, és az ernyő alól magas, megtermett férfiú lépett ki. Hosszú bundája alól kinyúlott vékony kardjának vége, valamint harisnyás lába, csatos félcipője. A fején tollas barett, és a kezében kis táska. A szánból valaki megszólalt, a házra mutatott, amely csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök mögött, holott bizonyára halálos aggodalom némítja ott a szíveket.

A nagytermetű férfiú ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a félhomályból az út közepéig lépett előre. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, átvetette magát a kerítésen, amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be, hanem csakhamar mint mechanikus is vizsgát tett. A kis táskából előszedett szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a harkály kopog az erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.

Szindbád akkor háromszor a levegőbe lőtt.

A lövöldözés láthatólag nem tetszett az erkély körül szorgalmaskodó férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, a kerítéshez visszatért. A szánban a hórihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták hegyes fejüket, és a szánban ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt, mialatt halkan egy bizonyos szentet emlegetett.

- Valami baj van? - kérdezte a kerítés mögüli férfiú a szánkást.

- Úgy látom, valaki megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A szomszédban most világosság támadt, hangokat hallok.

- Kár, mert már a nehezebb részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt az ajtóra erősítve.

- Most már a fogadó felől is jönnek. Jöjjön, Benedek, mert itt hagyom.

Az emígy biztatott férfi egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen, majd a szánban termett, és a pompás lovak állóhelyükből hosszú ügetésbe ugrottak. A szán kísérteties gyorsasággal tűnt el a folyópart kanyarulatánál.

Amint a szán elsuhant, a néma és alvó házban is gyönge világosság támadt. A félig nyitott erkélyajtót egy fehér kéz bezárta csöndesen, a függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád mozdulatlanul állott a havas országút közepén.

Aztán csakhamar elaludt a gyönge fény a függönyök mögött. Ismét csendesség lett.

A folyó konok hűséggel csapkodta a jégfejszékkel a régi híd lábait.

Szindbád egy másodpercig arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes ember módjára eleget tett, akár el is utazhatik a hajnalban átjáró expresszvonattal a városból, midőn húzni-vonni kezdte valamely benső érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben is feküdt a befagyott folyó vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó, és két szeme közé, szinte tudományos biztonsággal fúródott egy alkalommal a francia úr tőre, tehát nem tudta otthagyni a lakat nélküli erkélyajtót, sem a kertet, amelynek haván mély nyomait már úgyis ott hagyta imént a derék Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt, és a világosság is elaludt a finom régi házban.

Ifjú korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos, nefelejcskék szemű lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyű föladat volt számára, és ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc múlva délinövényekkel megrakott erkélyen találta magát, azután finom lakószobákban szokásos könnyű illat lengett arca körül. A kályhából a hamvadó parázs olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.

Midőn a szoba közepére ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta, hirtelen fölgyulladt a mennyezeten egy antik csillár villamos lámpája. A megvilágosodott szobában az ajtó mellett Georgina állott, a kezében lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai nő ruhája helyett immár puha, halavány rózsaszínű pongyola fedte a közepesnél valamivel kisebb termetét. A szívalakú arcocska fehéren tündökölt, a harmatos szempár elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével együtt Szindbádra. - Távozzon!

- Szeretem, Georgina - felelte egyszerűen Szindbád, és nyugodtan a pisztolycsőbe nézett.

- Ezt máskor is megmondhatta volna - felelte az asszony. - Valóban nem tételeztem föl önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok, és elfogatom önt mint betörőt.

- Megteheti - felelt Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában megcsendült a félelem, a megindultság, finoman, mint régi aranypénzek hangjában a hamiskás velencei arany pengése. - Látni akartam magát még ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább utazni, hogy többé sohase lásson.

- Ezért tette kockára az életét? - kérdezte kissé megkönnyebbülve a szorongó asszony, és kezében remegni kezdett a pisztoly.

- Mit ér az egész élet, ha egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük látni? - rnondá halkan, ábrándosan Szindbád. - Az én életem már elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam, Georgina, és hangja szívemre szállott, mint rózsaszínű felleg. Vonatra ülök, messzire utazom, de magát többé már úgysem felejthetem el. Élni fogok talán, de örökös vágyakozásban, álmodozásban, és minden gondolatom ezután csak maga körül borong, mint a szent dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed szerelmes, boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt hittem, hogy szívem már halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az erdő havában. Szeretem magát, csupán ennyit akartam mondani. És most már el is megyek.

Szindbád mélyen meghajolva hátrált.

Midőn az erkélyig ért, fölemelte a tekintetét.

- Haragszik rám?

Az asszony mozdulatlanul, elfehéredve állott helyén.

- Nyújtsa a kezét, és mondja, hogy nem haragszik - szólott esdeklő hangon Szindbád. - Adjon egy virágot a hajából, egy mosolyt, és én eltűnök nyomtalanul, hogy soha többé alkalmatlansá­gára ne legyek.

Az asszony erre lágy, de vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt leeresztette, és bal kezét, amelyen a karikagyűrű mellett egy régi, zöldszínű ékkő ragyogott, csendesen Szindbádnak nyújtotta.

- Nem haragszom - mondta halkan.

Szindbád megcsókolta a kis kezet, amelynél drágább most nem volt semmi előtte a földön.

- Isten önnel, Szindbád - szólott Georgina. - Ha a véletlen is úgy akarja, akkor még látni fog.

Szindbád szótlanul meghajolt, és aztán gyorsan lekúszott az erkélytől.

Később visszanézett az elsötétedett régi urasági házra, és feje körül, mint a zajló Dunán a jégsirályok, úgy röpködtek az ábrándos gondolatok.


HARMADIK FEJEZET

amelyben a színészet is fölbukkan

A Francia kastély piac felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy bőkezű, régen meghalt gróf alapítványából tartották itt a színészetet, mert a színház alig jövedelmezett valamit. Magyarországon a vasúti fővonalak mentén az emberek bizonyos távirati stílusban élnek. A "gyorssal" estére Pestre, vagy Bécsbe "szaladnak" - a szegény színészek még nem tudtak a legújabb darabok felől, midőn azt már csaknem az egész város megnézte Pesten. A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt látható a Francia kastélyban, a kettősfarkú oroszlán a vörös medvével, amint kőbe vésetten a színház előcsarnokában álldogált, szomorúan tapasztalhatta, hogy a látogatók száma évről évre megfogyatkozik. Az igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó bejárat körül, ahol a régi színlapok csaknem falvastagnyira fedték a tölgyfakaput.

Narancshéj, hervadt virág, cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a színésznők vígan szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg Rápolti, a színházi szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol tudvalevőleg többször csapolnak naponként. Az őszfejű igazgató lelkes Shakespeare-imádó volt, és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután a drámai előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket, kénytelen volt elvei és meg­győződése ellenére az operett múzsájának áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színpadnak, Szirovka, a karmester esténként elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a katonabanda néhány tagja egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős hétszámra nem mozdult ki a Vörös békából. Az igazgató neje - egykor hírneves csillag a vidéki drámában - elhízott, és befőttes üvegeket kötözgetett, míg Szalánczi kisasszony napról napra énekelt az operettekben, és némi tiszteletnek örvendett a városban.

Szindbád természetesen jóbarátságban volt a színészekkel, mert mindig szerette a vidéken csavargó múzsát, és Szentlőrinczivel a régi szép klasszikus darabok fölött együtt búslakodott a Békában, de estére megjelent Szalánczi kisasszony öltözőjében is, ahol mindig volt egy bókja, egy szál virágja a kisasszony számára, aki a színpadról kellemetes jelenség volt. Közelről kissé himlőhelyes volt az arca, és szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom, jóízlésű teremtés volt, aki sohasem vattázta túlságosan a trikót, bár ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli színésznőktől megkövetelték. Edit - mert hiszen így hívták - otthon főzött, és az utcákon alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólingatva ismerőseinek, sietett végig a városon, és sohasem hordott föltűnőbb ruhát, mint bármely úriasszony a városban. Barna haja sohasem volt boglyas, de a nagyszabású frizurát sem kedvelte. Könnyű kis fátyolt kötött arca elé, amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a városi nők ezt mondták: "Edit mégiscsak színésznő!" Editnek tudniillik sok barátja és még több barátnője volt a városban, mert hírneve kifogástalan volt. Az őszfejű direktor azon furcsa, régimódi emberek közé tartozott, aki ezredes módjára őrködik tisztjei hírnevére. Adósságot, botrányt és egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A színészek az úri kaszinóba jártak biliárdozni, és néha párbajoztak. A nők otthon ültek, vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől egyig nyitva voltak számukra.

Egy este azt kérdezte Szindbád az öltözőben Szalánczi kisasszonytól:

- Edit maga jár biztosan Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska házba?

- Igen, barátnőim a hölgyek. Néhanapján a hatos számú páholyban szoktak ülni, de előbb információt kérnek a darabról.

Szindbád nevetett.

- Sajátságos nők, úgy élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a kövér Bunkói tréfáin is?

- A mi komikusunkat nem tartják elsőrangú erőnek. A karzatnak játszik, mint már többfelé a városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton vannak többnyire emberek.

- Szeretnék egyet-mást hallani a Pálházi hölgyekről - kérte Szindbád a színésznőt.

- Most nem érek rá, mert végig a felvonáson dolgom van. Ellenben a másodikban van egy kis időm, hisz tudja, a "Madarász" megy.

A Postás Milka zöld kalapját már a hajára tűzte, és az ügyelő másodszor nyitotta ki az öltöző ajtaját. Kívülről csengve hangzott a zenekar gyors játéka, a fölvonás megkezdődött.

A pirossal és arannyal díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis színház mennyezetén szinte elárvultan henteregtek a festett angyalok, és a súgólyukból erősen hangzott a súgó hangja az üres szálában.

Szindbád önkéntelenül körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő hölgyei tartottak megszállva. Idős patrícius asszonyok itt-ott egy rendjeles öreg úr ezüstös feje. Egy páholyban három kipirult arcú fiatal leány, majd egy öreg grófnő társalkodónőjével, továbbá a térparancsnok sovány és számos leányaival. A polgármester egy finom fejű öreg uracska, frakkban és nőies, gyöngy­ház­nyelű látócsövét élénken forgatva jobbra-balra.

A hatos számú páholyban pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy függönyei mögé, de Szindbád nyomban megismerte Georginát, bár most divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a hatalmas fehér strucctoll hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a fekete bársonyon.

Látta-e Georgina Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta, és alig észrevehetőleg meghajolt a hatos számú páholy felé? A színházban, mint mondám, igen kevesen voltak, és mindannyian hivatalos, szinte komoly meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem mulatságból vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény színészeket. A színpadon Szalánczi kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos fürgeséggel és pajkos jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes olyan buzgalommal fújta Ádám dalát, mintha az élete függne a sikertől, és Szirovka, a szőke, hosszúhajú karmester kézzel-lábbal, lebegve, féloldalra esve, majd hirtelen kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos dolgozott a karmesteri széken, míg a nézőtéren az a régies szabású frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállú szemüveges úr és valamennyi társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni a közpályán szereplő embereknek! A patrícius dámák szigorú tekintettel mérték végig Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami kifogásolni valót? Nem, nem, a ruhácska meglehetősen avult volt, és a fűzőscipőnek elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne kacsingatna annyiszor, vagy ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre változtatni kell a szerepen, majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a kisasszonnyal. A régi felvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is Pestre vagy Bécsbe "szaladnak a gyorssal", hogy végiglumpolják az éjszakát, megnézzék a balettet az operában, a táncosnőkkel poharat koccintsanak az Olympia földalatti csarnokában, és hajnalban káposztalevest egyenek az artista korcsmában, amely mulat­ságokban gyakran maguk a patrícius dámák is részt vettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való kirándulásban, a Francia kastélyban szigorú gonddal őrködtek arra, hogy Szalánczi kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.

A hercegi páholyban is némi mozgalom támadt. Két fehérköpenyes, merev katonatiszt ereszkedett a bársony fotelekre, és a színlapot oly komolysággal nézték végig, mint a szolgálati parancsot. Aztán szigorúan a színpadra néztek.

Látja-e Georgina Szindbádot, aki, midőn ezt föltűnés nélkül teheti: gyönyörködve legelteti szemét a hatos számú páholyon, a benne helyet foglaló strucctollas kalapon, Georgina kedves arcán, amely meglehetős érdeklődéssel figyel a színpadon történendő dolgokra?

A páholy első székén egy ezüsthajú asszonyság foglalt helyet, akit gondosan szoktak felöltöztetni egy régi kép után, amely kép az ebédlő sarkában függ, és esetleg boldogult Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A kesztyűk könyökig érnek, és a kis legyező szakadatla­nul eltakarja az arcnak az egyik felét. Az öreg dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer nevetni, de csakhamar tetten éri magát, és a legyezőt arca elé emeli.

A másik hölgy, Georgina mellett, lehetne egy angol lady az Anna királynő korabeli képekről, ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett, Pálházi első felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton ülne, nyeregben, kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen hosszú fácántoll, amely férfias kifejezést ad arcának. Állát mindig egy kissé hátrahúzza, homlokát előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné a szárakkal. A szeme szürke, nyugodt, szinte szenvedély­telen, mint a nagyon előkelő dámáké Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken és a regényekben, a kopófalka társaságában a vörösfrakkosok élén lovagol, és könnyedén veszi az akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről ősznek látszik, arról beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés, vagy igen sok adag hiúság van. Szindbád pompás lóverseny-távcsövén át teljes biztonsággal látja, hogy a gyöngéden halovány és lassan hervadó arcon csupán a friss hideg víznek van nyoma, rizspor vagy festék hiányzik onnan.

És az előkelő szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek páholyukban, mintha senki sem törődne velük. Egy rendjeles öregúr bólint csupán feléjük a földszintről, akinek üdvözlését az ezüst hajú asszonyság fogja föl, és legyezőjével viszonozza. A hosszúlábú gavallérok ásítozva (mint a színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok között, a császárszakállas térparancsnok tábori kabátjában mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd páholyában a leányai között, de hirtelen csupa készség, figyelem és előzékenység egy pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számú páholyból az öreg asszonyság megszólítja, és valamit kérdez legyezője mögül.

A tábornok előrehajlik, nagy tisztelettel válaszol - aztán pufog tovább a nagydob, az előadás csendesen halad, hacsak a földszintről érkező hosszadalmas ásítások valahol majd meg nem akasztják.

Szindbád a hátulsó ajtón a színpadra sietett, mint ezt fiatal korában gyakran cselekedte.

- Gratulálok, Edit - kezdte -, ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan művészetéről. A hangja, az egyénisége egyszerre megtölti a színpadot, nem látni ott mást, mint magát. Kérem, fogadja hódolatomat!

A színésznő egy pohár sört hajtott föl, és perecet ropogtatott. Szomorkásan mosolygott.

- Kegyed nem is látott engem - mondta halkan és nyugodtan -, a szemét le sem vette a Pálháziék páholyáról. Azt hiszem, ezt mindenki észrevehette a színházban. Mi dolga van magának Pálháziékkal?

Szindbád vállat vont.

- Azt hiszem, semmi. Csak érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált asszony, egy férfiú feleségei együtt élnek, és mondják, hogy még egyik sem akarta megmérgezni a másikat.

- Ah, hogy gondol ilyent? - kiáltott föl becsületes, asszonyos tiltakozással Szalánczi kisasszony. - Élnek, halnak egymásért, és olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.

- Hallom, kegyed bejáratos házukhoz.

- Igen, azon szerencsés és ritka kivételek közé tartozom, aki előtt megnyílik jól elzárt szalonjuk. Néha-néha érdeklődnek a színészeti dolgok iránt, és tőlem tudják meg azt, amit a bécsi újságból nem olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját találni náluk, és finom ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A házban van egy kis princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csoda­gyermek, aki művészi módon zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.

- Anyagi gondokat nem szenvednek?

- Úgy tudom, az öreg asszonyság meglehetősen gazdag, és különben is igen takarékosan élnek. Bár a városban ők hordják a legjobb cipőt és a legdrágább kalapot.

- Mégis, mivel töltik el életüket?

A színésznő tükre elé ült, és némi javításokba kezdett arcán. Szórakozottan, csendesen beszélt:

- Én már sokfelé játszottam Magyarországon, amint tudja, Szindbád, fölléptem Pesten, Kolozsvárott, és mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa várost eddig még nem ismertem. Valami régi álomvilágban élnek itt az emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy ócska ruhaszekrény fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a házak belső szobáiban, és a karosszékek a kandallók mellett mindig el vannak foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a halk, előkelő, szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem pedig a gyújtó szenvedélyeket. Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták: csupa elevenség, temperamentum, szenvedély égett játékomban. Emlékszik Sebestyén doktor szavaira? Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint egy porcelánbaba... Nemde porcelánbaba vagyok, Szindbád? Porcelánbaba egy finom üzletből, ahonnan a főhercegkisasszonyok részére is vásárolnak.

- Maga egy csodálatos művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik, s ez a legnehezebb művészet - felelt bókolva Szindbád. - De hát a Pálházi kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek az a természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik, és nem elégszik meg a divatlappal vagy a karosszékkel!

- Nem értek hozzá - felelte csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony. - Az én vérem olyan nyugodt lett ebben a városban, mint egy öreg udvari dámáé.

- Nem udvarol nekik senki?

- Minden városban tiz-húsz udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg katonatisztek fordulnak utánam az utcán. Akik még csatában voltak. Mert a fiatal hadnagyok manapság már csak a cukrásznál biliárdoznak.

A festékszagú kis női öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt, mint egy börtönnek, rózsaszínű púderfelhők közepette még sokáig panaszkodott volna Edit kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a csengő megszólalt, fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította Szindbád kezét:

- Ha Pestre ér, remélem, írat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései vannak - így szólt a művésznő, és hívogató mozdulattal nyújtotta meztelen vállát Szindbád felé.

Szindbád tehát gyorsan megcsókolta a bepúderezett vállat, és magában dörmögve sietett a nézőtérre.

- Milyen ostoba minden színésznő! - mormogta. - És én még nemrégen rajongtam Editért!

Midőn a hatos számú páholy mellett elhaladt, és félénken lesütötte a szemét, a páholyból egy jól ismert, igen kellemetes zenéjű hang megszólalt:

- Szindbád úr!

A férfi boldog mosollyal emelte föl a tekintetét.

- Asszonyom.

- Legyen szerencsénk! - ismételte az előbbi drága hang.

Az öregasszony nyájasan legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem titkolt érdeklődéssel nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába. Csupán a kis szívalakú arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi pirossága, mintha valami igen nagy dolgot cselekedett volna.

- Uram, kapitány úr, fogadja köszönetét egy egyszerű asszonynak - kezdte finom mosollyal az öreg asszony. - Megtudtuk, hogy ön lövöldözött azon a kérdéses éjszakán, midőn a rablókat elriasztotta házunkból, kapitány úr, hálás köszönet érte. Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon a folyóparton, írtam a hercegnek.

- Nem vagyok kapitány - felelte Szindbád, és titkosan a Georgina arcocskájára nézett. A kis nő füllentett valamit anyjának, de hisz rövidesen kiderül minden, hogy mennyi maradt meg közös titoknak az elmúlt éj eseményeiből.

A gömbölyű kis széket olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a páholy rostos függönyei alatt Georgina rózsaszínű arcát, de nem vette le szemét Mariettről sem, aki hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha már nagyon régen látott volna férfiembert.

- Ön nem kapitány? - kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. - Minket úgy informáltak (és most Georginára nézett), hogy Szindbád úr szolgálaton kívüli kapitány egy sziléziai dragonyos ezredben.

- Bizonyára a testvére - mondta gyorsan Georgina, és hirtelen Szindbádra pillantott.

- Igen, a testvérbátyám szolgál - mondta Szindbád titkon elmosolyodva. Tehát udvarképes foglalkozást talált ki számára a kis nő, mielőtt családja körébe bevezette? Persze, az ő semmittevő foglalkozása nemigen lett volna ajánlatos a régi szalonajtó föltárásánál.

A szíve csendesen, de boldogan dobogott, hisz íme Georgina maga nyújtott segédkezet, hogy közelébe juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de miután észrevette, hogy lesütött pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát sem felejti ki, csakhamar az öreg asszonysághoz fordult, és míg arca, szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte magába a páholy ifjú asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat és lágy vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól beszélt.

A beszélgetés végén engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban másnap, csütörtökön négy órakor megjelenhessen.

- Mert csak akkor fogadunk - mondta most Georgina, és titkos, rejtett pillantást vetett Szindbádra, ama éjszakai kalandra célozva.


NEGYEDIK FEJEZET

amelyben csupán tiszteletre méltó emberekkel találkozunk

Szindbád a régies szalonban, amelynek falán nemegy megholt osztrák császár és főherceg képe díszlett (a család mindig dinasztia párti volt), természetesen a Mariett környékén foglalt helyet csütörtök délután, mert Georginába volt szerelmes.

A császárpiros, aranyozott bútorok kissé megkopott fényben ragyogtak, és az antikságnak valami olyan zománca volt itt mindenen, amely már szinte keresettnek látszott. Kerek rózsakoszorús rámák közé akasztott női fejek, parókás, nyírott bajuszú urak a falakon. Fehér kabátban a fiatal császár, és nem messzire, csaknem a terem főhelyén egy rózsaszínű arcú Metternich hercegnő, aki abroncs­szoknyában, ékszeresen uralkodott a szalon fölött. A kép sarkában a hercegi család címere. Fehér bóbitás, szenveteg arcú német szobaleány, egy inasruhába öltözött, strázsamester bajuszú idős férfiú tekintélyesen és unottan jártak a vendégek körül, akik Szindbádon kívül még doktor Corvinusz nevű férfiból (akit Szindbád magában csodadoktornak nevezett) és egy igen előkelő tartású, idősebb grófnőből állottak. A grófnő aranyfoglalatú lorgnettjén át többször csodálkozva nézett Szindbád felé, majd bizonyos méltatlankodással vitte át a franciáról németre a beszélgetést, amelyet az öreg asszonysággal és a csodadoktorral folytatott. A németet lerchenfeldi dialektussal beszélte a tiszteletre méltó dáma, és bizonyos volt, hogy sehogy sem tetszett neki Szindbád, aki igen fesztelenül, bohémes allűrökkel mozgolódott a jószagú szalonban.

(Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a Pálháziékhoz hasonlatos szalonok. Ezeket egy divat szülte, és egy divat tartotta életben, a Biedermeier. Mondják, hogy Pozsonyban, valamint Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott, keskenylábú székeken, és a vén dámák a franciát némettel keverik. Régen letűnt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért most bocsánatot kérek az olvasótól, aki az elmúlt században unos-untalan megtalálta regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképét. És ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem vezetni, gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermeier szalont a múzeumba rakták, lakóival együtt. És kissé vakmerőnek ítélte most meg éjszakai tettét, midőn olyan könnyű szívvel lépett be az ablakon, mint egy diák a varróleánykához. Nem, itt csupán a szalonon át van bejárás a ház kincseihez. Vagy igazán az ablakon volna?)

Mariett, aki szürke, hűvös tekintetű szemét szerette kutatólag szegezni az emberekre, mintha rejtett gondolataikat óhajtaná kitalálni, közelről csakugyan ősz asszony volt. Pedig nemigen lehetett több harminc évesnél. Ez a hamvas, lágy haj, amelynek itt-ott olyan fénye volt, mint az ezüstrókának, kezdettől fogva érdekelte Szindbádot. És míg félszemmel Georginát leste, aki halkan, finomkodva, álmatagon végezte a háziasszonyi teendőket, egy-egy percre alaposan szemügyre vette a Mariett haját, amely olyanszerű volt, mintha egy éjszaka alatt őszült volna meg, de maradtak sötétszürke fürtök is. Az omlatag, könnyedén csinált frizura bizonyította, hogy a tulajdonos igen pontosan tudja sajátszerű hajának varázsát, és nem búslakodik korán jött ősz fürtjeiért.

Természetesen a színházról beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak, midőn is Szindbád megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári) páratlan az egész világon. Írók kerültek szóba, akik szegények tán most körmölnek valahol, vagy megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a régiek közül Dickenst szerette, az újak közül egy bizonyos Malvi Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író, és igen csodálkozott, Malvi Fuchsot nem ismeri.

- Igen szép divatleveleket szokott írni a német újságba - mondta csendes hangon Mariett -, mert hisz Dickens óta nem érdemes olvasni más elbeszélőket.

Szindbád (mert egyéb dolga nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket, majd költőket emlegetett, akikkel "gyakran ebédel együtt a klubban" vagy Bálónénál, a halászcsárdában. "Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét, és a király is megnyalhatná utána a száját."

Mariett csendesen vállat vont.

- Igen keveset szoktam olvasni, mert a szemem gyönge. Ha már olvasok, csak külföldi könyvet veszek kezembe. Legutóbb Carlyle-hez fogtam hozzá, mert azt mondják, hogy majdnem olyan jeles író, mint Boz. Meddig szándékozik maradni városunkban?

- Ezt bizony magam sem tudom. Barátaim vannak itt.

- A színésznők, nemde?

- Ó, mások is. Homonnai tanár úr, az itteni főiskolában a híres régész, Stánczy Pista, a népdalköltő...

- Furcsa emberek, akiket néha ablakomból látok. Kegyed nem nagyon lehet ismerős a helybeli viszonyokkal, mert különben nem dicsekedne a fent említett urak barátságával.

- Horácot hiába keresem e helyen, meg kell elégednem Stánczyval. Az öreg katonatisztek mogorva férfiak, a színésznők igen tisztességesek. Magam sem tudom, miért járok oly gyakran e városba. Tán mert régi házak, régi tornyok vannak benne, és Medve, a Francia kastély régi portása már igen jól tudja minden szeszélyemet. Szeretek végigsétálni a Barátok utcáján, ahol gyermekkoromban iskolába jártam, és örömmel tölti el szívemet itt a téli hó, amely furcsa alakban rakódik le a háztetőkre, mintha nem is egy modern magyar városban sétálgatnék, hanem visszatérve az időben, száz, kétszáz esztendő előtt egy kis német városban volnék. Szeretem a kosztot a vendéglőben, a Szőlőnél, és a dolgaimtól ráérek megállani régimódi erkélyek alatt, ahol fiatal nőt látok.

- Érdekes - mondta Mariett minden érdeklődés nélkül. És nemsokára ezután doktor Corvinusszal, a csodadoktorral kezdett beszélgetni a mostani időjárásnak káros hatásáról az egészségre. Egyszerre, félvállról odafordult Szindbádhoz:

- Edit kisasszony, a színház tagja néha el szokott jönni hozzánk ebben az időben.

- Ma délután is játszik - felelt Szindbád -, ünnep van.

- Sajnálom, egy szép régi tollamat készítettem ki neki. Fölhasználhatná szerepéhez. És mondja, kedves doktor, csupán délben hagyjuk nyitva az ablakokat? Látta Györgyöt mostanában?

- Az előbb tapogattam meg a kis fickó pulzusát - felelte doktor Corvinusz.

Az öreg grófnő már búcsúzott, a teát a térparancsnokéknál issza meg, "bocsássatok meg, édes barátnőim, Mili betegeskedik mostanában!", méltóságteljesen fogadta Szindbád mély meghajlását, és igen kiföstött arcán most már hangosabb volt a csodálkozás: "hogy kerül ez az ember ide", mintha legalábbis régen haragudott volna Szindbádra. Nem, a grófnő nem haragudott, csak már harminc év óta nem ismert senkit, mint néhány háznak a lakóját a Francia kastély körül.

Egy másodpercre Szindbád négyszemközt került Georginával. A szívalakú arcocska már huzamosabb idő óta titkon reá figyelt, és mintha valami rejtett tréfán nevetgélt volna jó előre, halk, nevető hangon kérdezte:

- Igaz, Szindbád, hogy maga amolyan félig-meddig elzüllött ember?

- Lehetséges - felelt Szindbád mosolyogva. - Az ember sohasem tudhatja, hogy mely cselekedete után ítélik meg. Körülmények, hangulatok, leküzdhetetlen érzések. És a többi.

Georgina, mintha valami nagy titkot súgna, szinte egy vonalnyival közelebb hajolt Szindbádhoz.

- Azt mondják, hogy magának nincs semmi foglalkozása? Mondja, miből él? A kapitányi rangot én ajándékoztam.

Szindbád majdnem hangosan elnevette magát, amikor Georgina vidám, titokzatos arcát látta.

- Sajnálom, nem mondhatom kegyednek, hogy vándorlovag vagyok. A lézengő ritterek már kihaltak, de azért mégis félig-meddig olyanszerű ember vagyok. Szeretek cél nélkül kóborolni a világban, kis anyai jussom éppen elegendő ahhoz, hogy beszálljak minden kedvemre való fogadóba, betérjek tetszetős városokba. Néha írogatni is szoktam. Természetesen álnév alatt. Ez is hoz valami pénzecskét a konyhára.

- A színészek azt mondják, hogy... hogy a levegőből él.

- A színészek szeretnek rosszat mondani barátjukról. Vidám, könnyűszívű emberek ők, és csupán egymásnak a gázsiját ismerik mértékadónak a világban, Kénytelen vagyok önnek megvallani, hogy nekem még a derék helybeli színészeknél is előkelőbb barátaim vannak. Főuraink közül nemeggyel volt szerencsém találkozhatni, és herceg F. a múlt évben megengedte, hogy vele utazzam Angliába, midőn telivérlovakat ment venni Newmarketbe.

Georgina kissé elcsodálkozott ezeken a szavakon, és bizonyos meglepetéssel ismételte:

- Tehát ön nem kalandor? Kár, határozottan sajnálom, hagy egy percig meggyanúsítottam. Valaki - sajnálom, hogy nem mondhatom meg, hogy ki - a helybeli színház részéről némi csekélységet kért tőlünk ma kölcsön az előadáshoz. Ez a bizonyos tegnap páholyunkban látta, és ezen módfölött csodálkozott.

- Természetesen, hölgy volt az illető - felelt jókedvű nevetéssel Szindbád, és elhatározta, hogy estére kis virágcsokrot küld Szalánczi kisasszonynak.

- Engedje meg, hogy némi alapos aggodalmaim lehettek ön felől, midőn... De erről ne beszéljünk. Remélem, kigyógyult már oktalan szenvedélyéből, Szindbád úr? - kérdezte halk, barátságos hangon az asszony.

- Korántsem, asszonyom, és azóta ezerféle kötelék támadt, amely mindjobban megláncol állhatatosságomban. Kegyes meghívatásomat korántsem merészelem bátorításnak venni, de mégiscsak arra szolgált, hogy kegyedet közelről láthassam, és elveszendő szívemet még jobban elveszítsem.

- Majd megtalálja - mondta Georgina, és félrefordította a fejét. - Igya meg teáját.

Szindbád természetesen az öreg asszonyság asztalkájánál kérte a tea fölszolgálását a nagybajuszú őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal nők társaságában maradt.

- Ismerte ön Wesselényit? - kérdezte az öreg asszonyság rendületlen nyugalommal. - Az este, midőn a színházban elváltunk, kénytelen voltam többször önre gondolni, mert a régi Redut-bálokat oly nagyszerűen tudta elmondani.

- Igen, ismertem - mondta tökéletes bátorsággal Szindbád, miután az öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.

Az öregasszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek tündököltek, mint havas hegyhát mögött a bujdosó csillagocskák.

- Én többször táncoltam vele - mondta, és teáját örömteli vígsággal kavargatta.

Mariett, aki mindenre figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:

- Mama, még forró a tea!

Az öreg asszonyság bólintott.

- Köszönöm, lányom - felelt gyöngéden.

Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.

- Mama, ezeket szereti - mondta Georgina anyjának.

Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:

- Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!

És hosszú, lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét megnézze.

Szindbád bizonyos idő múltával elmerengve jött el a régi házból. A csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha attól féltek volna, hogy valamelyik nyakán marad a másiknak. Az ezüstfejű ember bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg Szindbád meg-megállott, a befagyott folyóra nézett (ahol a jégtáblák olyanformán emelkedtek ki, mint csatamezőn a halottak), és a gondolatait rendezgette. Egy kézszorítás és egy szomorkás-vidám tekintet, amely lehetett éppen úgy búcsú, mint marasztalás. "Isten vele!" vagy "Sohasem látom többé?", sokáig motoszkált a fejében. Az emlékeiben összezavarodott öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky Frigyessel táncolna még egyszer, ha a bárónak is kedve volna ehhez - majd Roncsy Mariett, a vendégként meghúzódó volt Pálháziné a későbbi Pálháziné mellett... A férfiú eltűnt, és ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy gyermekkiáltás hangzott feléje, és a strázsamester már medvesüvegben áll a kapuban, hogy a vendégeket tiszteletre méltóan eleressze...

- Néhány napig még e városban maradok - gondolta magában Szindbád


ÖTÖDIK FEJEZET

amelynek a végét az író sem tudja teljes bizonyossággal

A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek, a hegyen lakott, ahová grádicson lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában, és sűrűn fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A kővályúban olvadó hó csurgott lefelé, és a házak minden másodika bormérés volt. A hegyen szőlő termett, és a kocsmákat közel építették a borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg kocsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem mindegyik kocsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte hosszú kuglizó, és a földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. A Hofjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a Hofjágerben mindig megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát, és a Szőlő mellett sem szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen Toncsi kisasszony­hoz, aki mostanában lett menyasszonya egy udvari zsandárnak, és a zsandár az esküvő után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a régi város valamennyi kocsmája ezen a helyen gyülekezett volna össze, hogy minél nagyobb barátságban legyenek egymással. Csábító, pohos hordók álldogáltak az udvarokon, és a kisebb fajtájú hordók, amelyekben a bécsi sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak ifjúságuk fölött. Nagyszerű pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiú, aki néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.

Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária Terézia-kioszk teraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok fiatal hölgy elveszté a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes tanyája ez, de vasárnaponként vígan szól benne a polgári zenekar.

Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan férfiúhoz illik, aki csupán Shakespeare-rel szeret társalogni, és az újmódi operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztja ki a városban a megfelelő helyekre.

Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház, vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejű, magas ablakú, és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran látta eljárogatni maga előtt a windsori víg nőket.

A kapun kopogtató volt, és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról egy mélyen zengő női hang hangzott föl.

- Pista, szaladj a kapuhoz.

Egy aranyszőke hajú, rövidzekés fiúcska, aki a színházban a gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput, és hamarosan felelt az idegennek.

- Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék fölkeresni.

A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt - egykor tán Erzsébet köntöse -, és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét, és mindig megmaradt zengős, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:

- Kerüljön beljebb, Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.

Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél és egyéb házi teendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen előtt. Habár a direktornéról - egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki drámában és tragédiában - mindig igen jó véleménnyel volt, aki sohasem fordult különösebb érdeklődéssel a katonatisztek vagy más előkelőségek páholya felé. Sokáig, házasságuk első éveiben sokat civakodtak Benedek úrral, amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott) a direktor nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A pisztolyok igen nagyokat dörrentek, és Márta ezután a legjobb feleség, háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kívánkozott vissza, mert hamarosan hat gyermeke született.

Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette, miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.

- Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett, és az arca olyan kenetteljes, mint egy papé.

Szindbád csöndesen bólingatott, mint aki pontosan tudta jó előre ezen szavak elhangzását.

- Benedek, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon - mondta az asszony, és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban, amely szoba tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt koszorúkkal. Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel bevont fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet jelképeztek; a falak mentén, a szoba közepén Júlia koporsója, míg a mennyezetről aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett rózsaszínű viaszgyertyák.

Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem látta.

- Magam is tisztelem az ősöket - mormogta -, és szeretem látni, midőn mások is tisztelik.

- Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk - felelt a színházigazgatóné a trónuson helyet foglalva. - Ezt a drámai szobát azóta rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet, és senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb ember is elnehezedik egy kissé.

Szindbád egy százesztendős Shakespeare-t vett ki a könyvszekrényből.

- Hogyan "nehezedik" nemes barátom? - kérdezte a sárga lapokat forgatva. - Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?

Az asszony kedélyesen vállat vont.

- Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégiscsak elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről gondoskodni kell, reggel a piacra kell a pénz, és bár nem vagyok önző, magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig, amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen árvát vajon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az egyetlen ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?

- Attól félek - mondta Szindbád -, hogy nemes barátomnak ebben is igaza van.

Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt, amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját hangosan dicsérve.

Fátyol Márta hervadt, de gömbölyű arcán fájdalmas mosoly jelent meg, és a kötényével letörölte a keze ügyében heverő római sisakot.

- Én csak egyszerű nő vagyok - mormogta némi megindultsággal -, de sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen bárki az ember szívéhez - pláne, miután a Shakespeare-előadások még vasárnap is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespeare az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletre méltó angol ember volt, bár ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban ábrázolja egy kocsmaszobában! Belenyugszom, hogy a színészetért sokat szenvedett, és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon büszkén a mellét verdeste az irodában, és kiállhatatlanul hazudott, hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy színész lett volna.

- Asszonyom - felelt nemes hévvel Szindbád -, hisz Júlia Kegyednek legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként játszott!

- Mit ér az, ha már nem játszom - mondta vállát vonogatva a színházigazgatóné. - Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat mégiscsak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi limlomok. Vagyonba kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe, és zsebéből egy régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare! Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm? Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat játsszak. Ha már nem játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette?... Nem, nem, Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszínész korában, de én már mégiscsak a legünnepeltebb színésznő voltam Magyaror­szágon, akinek ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el Shakespeare-t! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is öregasszonyt csinálnak a színpadon.

A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá. Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi (amely a régi angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff ült a bormérésben, és mögötte kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen házaival, fecsegve állnak a sarkon a "víg nők", máshol törpe jegenyék látszanak egy folyó pattján, régi fametszetben - és harminc forintot vitt el érte Stronszky - mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.

- Istenem - rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között -, inkább mentem volna egy színészhez, egy komikushoz vagy Kerékjártóhoz, aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare! Habár antik ékszereimet (amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nemigen cserélném el a Somogyi direktorné briliánsaival. Könnyű neki! - De nincs is hat egészséges gyermeke.

Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az asszony kezét.

- Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb színésznő. E két ellentétes állapotot senki sem oldotta meg oly könnyűszerrel, mint kegyed, drága asszonyom. Mondja, ismeri Pálháziékat a városban? - kérdezte Szindbád, és egy ócska fóliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó, hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja.

A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet foglalt.

- Nagy rajongóim voltak, midőn még a színpadon játszottam Júliát vagy Oféliát!

- És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol a színésznők szívesen fogadtatnak?

- Pardon, nem színésznők, hanem a színésznő! - felelt Márta asszony némi büszkeséggel. - Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnők vagy ugrándozó énekesnők sohasem foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.

- Sajátságos hölgyek - mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában ide-oda közlekednek -, sohasem hallottam még hasonló esetről. Elvált asszonyok, egy férfi elvált feleségei, és a legnagyobb barátságban élnek. Regényekben...

- Ördögöt - mondta a színházigazgató neje. - Igen közönséges história az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet. Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek tulajdonosnője megengedhette magának azt a luxust, hogy az elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már szintén nagyocska volt, és akár nyomban is férjhez mehetett volna Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni Pálházihoz.

- Érdekes.

- A manóba! Ez is érdekes? Roncsy afféle kurtanemes volt ezen a vidéken, kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója, és becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem látott életében. Igaz, hogy az én alakom - karcsú, sugár, eszményi alak voltam -, kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem, fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő volt nálunk) bőgött, mint egy tehén, a kulissza mögött, és csaknem eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni rólam.

- És Roncsy? - vágott közbe Szindbád, és ásókat, kapákat mozdított meg a sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.

- Roncsy? - kérdezte a színházigazgató neje, és végigsimította homlokát. - Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a színpadnak. A cukrásznál poharazott, dominót, écarte-ot játszott, kockázott a dragonyos tisztekkel, és csak akkor jött be a Francia kastélyba, ha balettet hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az első sorban. Aztán mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné jóságából a dobra vert falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a házukhoz került, onnan Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt, azt mondják, hogy még most is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és hercegek barátja, párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó úriember, egy napon - elvette; azt mondják: szánalomból.

- Szánalomból? - ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek arcképeit tanulmányozva. - Azért is szokás megházasodni?

- Hát az ilyenféle cinikus ember, mint kegyed, Szindbád úr, talán nem szokott - mondta szigorú hangon Márta asszony. - Csakhogy nem minden férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszul bántak volna az árva, elszegényedett leánnyal... Pálházi egy darabig nekem is csapta a szelet. Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt, mint vidám; mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az életben. Nagy vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a török követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta. Fekete­szakállas, egykedvű, életunt, de mindig gavallér. Gárdatiszt korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét pihentesse. A Vágból halat horgász, és szabad tűzhelynél megsüti, amíg erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club éjszakáit és az udvari opera balettcorps-ját, amelynek bőkezű mecénása volt. Addig a halat nyárson süti egy vadregényes várrom udvarán, hol hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett - mondta Csitvay, kamarás az udvar első hölgyénél, és régi magyar, aki szerette fitogtatni történelembeli ismereteit - amint ezt egykor hallottam.

Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán lovagló helyzetben letelepedett egy apródi székre, s így szólott:

- Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló úriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom, előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.

- Hagyja el! - legyintett Márta. - Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam vele. Hanem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a zenekar tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr és gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játssza A falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére sem néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalábbis elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én másképpen tanultam a csárdást kezdő színésznő koromban Morfoki Sámuel társulatánál. Akkoriban az volt a manier - akár dráma, akár operett -, hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után bál volt a nagy­vendéglőben, és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők! Akkor tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És sohasem aludtam! Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégiscsak nekem adta, mert én voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.

- Morfoki - mondta Szindbád és csendesen nevetett. - Jeles színigazgató volt őkelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová Pesten a színészek járnak.

- Lehetséges - felelt elmerengve Fátyol Márta. - Mindig különös ember volt.

- És... és - szivarját így szívta Szindbád - Morfoki tán barátságban volt Pálházi úrral?

A színházigazgató neje olyan keserű gúnnyal nevetett, amely nevetés legjobb szerepeire emlékeztetett.

- Pálházi és Morfoki? - Uram, Pálházi lehetett egy gazember (ami nem volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja szerint, szerethette a balettet, és rövid kis fekete szakállát mindennap ugyanaz a bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé utána utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra - de mi köze mindehhez Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki minden alkalommal elszökött a társulattól, legszívesebben társulata hölgytagjait bocsátotta volna áruba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak asszonyvásárok Marokkóban... Pálházi úr volt tetőtől talpig, aki sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet, amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti féltékenységből az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer Pálházival meggyanúsította, és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják - így többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el nem vitathatja -, hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát akarta elvenni. A jómódú család ellenben büszke volt a letört gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton, míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy Frigyes porosz császárral való rokonságuk a helybeli hercegi család által is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkódó Pálházit bécsi ösmerősei - akik a várromot képzeletükben kirajzolták - költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a kaszinóban, midőn estélyt rendezett a welszi herceg tiszteletére. Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon, és midőn így megalázta a Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higgye el, kedves Szindbád.

Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetű arcképére, mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán, amit Angliában mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.

- És Georgina? - kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a "víg nőket" lesné a sarkon a régi ház előtt.

A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges, nemrégen, mint Hamlet anyja ült a színpadon.

A francia drámákban szokásos melankolikus mozdulatot tett.

- Kedves Szindbád - mondta régies színpadi helyzetbe állván -, én is csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kívánja zengni hallani -, aki maga is csak egyszerű nő, bár régente eleget működött a színészetnél.

Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint) Shakespeare színpadán az őrök jártak Helsingör körül.

A grádicsokon lefelé menet - abban a bizonyos ravasz utcácskában - a Hofjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a város felé ment, hanem balra tért a Hofjáger felé.


HATODIK FEJEZET

amelyben egy kisgyermek sír

Szindbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról látszott egy erkély, rajta samoá függönyök, és a kis kert haván Szindbád még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált tehát, mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. "Joghallgató vagyok ismét Szigeten!" - gondolta magában Szindbád, és tényleg csak egy jogász ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mind ez ideig nem nyílott ki. Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát.

Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy eldugott régiségkereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal tövében húzódott meg, és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de minden­féle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és láncok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban régi oltárterítők... Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik lenni. Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom, mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és férfiak igen szerették az ékszereket, Türm úr holmijai közkedvelt­ségnek örvendenek. Az antik ékszerek többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a briliáns modern találmány, és a városkában takarékos emberek laktak.

Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott bőrtokokba voltak zárva, és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésű női arcképeket, amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták. Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájá­ban, mintha ők is maroquin-kötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt, és egy késői rajongó ágya fölött függnének valahol, valamerre... A boltajtó kinyílott. Szindbád mély tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszú léptekkel tovább lépkedett a girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a szeme. A finomfejű boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra, és Szindbád már azon gondolkozott, hogy mégiscsak megvásárol egyet a hölgyek által a bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó, óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját.

A nőket messziről hazáig kísérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt, és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt és ácsorgott az ablak alatt.

És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg mellette, és kis, kesztyűs kezét nyújtotta.

- Még mindig búslakodik, Szindbád? - kérdezte pajkos részvéttel. - Igazán sajnálom, hogy meg­szomorítottam. Nem, többe nem kacérkodom senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt valóban nem szeretnék megbántani.

- Kivel kacérkodott? - kérdezte Szindbád némi csodálkozással.

- Helyes, ön büszke férfiú - felelt Szalánczi kisasszony, és az esti színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve, és éppen egyszerűségével volt hajlandó feltűnést kelteni.

A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok elmúlt esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek igazgató kéri rendületlenül a nagyérdemű közönség kegyes pártfogását.

- Tudom, hogy megvet - mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. - Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból felnyújtottak! Ilyet igazán még sohasem hallottam! Remélem, legyalázott a sárga földig azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is elpanaszolta az esetet, és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a kottát!

Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt (mért nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?), nyomban észrevette, hogy Szalánczi kisasszony valamely félreértésen nyargalász. A kisasszony nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag egész életre szóló haragot kezdett a kollégáival.

- Hát ki küldte a virágcsokrot? - kérdezte Szindbád, hogy valamit kérdezzen.

- Ugyan ne tettesse magát - felelt a kedves művésznő, és negédesen vállat vont. - Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc, ki halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.

Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor szokta kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb színészek is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő alattomos szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.

- Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? - kérdezte. - Ugyanaz a Pálházi?...

- Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek el, midőn a virágokat elfogadom - folytatta elmerengő hangon a színésznő. - A Pálházi hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend, hisz meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom dolgaihoz, de vajon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak, magukért élnek a kis városban, és a Képes Családi Lapok régi évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők voltak, és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom, majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.

Szindbád meglehetősen bárgyú mosollyal hallgatta végig a színésznő gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint mikor nagyon hosszú a szerepe, és tíz órára mégiscsak szeretne hazakerülni.

- Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívű teremtésnek fognak tartani, habár ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem! Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat viseli, a Takács. Ismeri?

- Pálházi tehát ismét a városban van? - kérdezte elgondolkozva Szindbád.

Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden eddigi beszédét kárbaveszettnek látta volna.

- Én nem tudom, honnan is tudnám... De hát mégiscsak Pálházi áraszt el napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy ma este? (A karmantyúból aranyszélű lorgnett került elő.) Igen, a Suhanc. Már megint trikós szerep. Istenkém, csak a mi drága jó direktorunknak jönne már meg egyszer az esze, és hagyna fel ezekkel a trikós-darabokkal. Szégyellem magam minden áldott este trikóban mutogatni. Az embernek egyebet se hoz a posta, mint szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyűlölnek, és azt híresztelik, hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban igazán nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem, látom este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell vetkőzni. És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég virágot. Istenem, milyen boldog is voltam akkor Persze, már elfelejtette!

A kisasszony a kesztyűjét félig lehúzta, és a kezefejét csókra nyújtotta, és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.

Szindbád a vállán keresztül utánapillantott.

- És ezért a nőért rajongtam - gondolta magában elkeseredve, amint tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára, és még egy, az eddigieknél nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint a fáradt madarak, szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajon mi igaz abból, amit Edit kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi valóban udvarolni merészelne a színésznőnek abban a városban, ahol elhagyott feleségei laknak? Hirtelen felvillant előtte Mariett szürke, hideg szeme, mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné szívesen, ha volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana! Georgina - de Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni Szindbád, habár bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa felett.

Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen elzárták volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.

A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses, a kőszent lábánál, hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemű asszony felhevülten, csaknem kétségbeesett arccal állott meg hosszú prémes köpenyében a fülkébe húzódó kőszent előtt, és önkéntelenül összefonta a kezét. Hárász-kendő volt a fejére vetve, és a köpenyegén sem volt minden gomb begombolva.

- Mi történt? - kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi órában e rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.

Mariett hangja szinte megcsuklott a visszafojtott zokogástól.

- Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most végre magam indultam lakására, és én sem találtam otthon.

- Georginát baleset érte? - kiáltott fel megrendülve Szindbád.

- A kis György rosszul lett... Georginát nem szokta semmiféle baleset érni.

Szindbád megkönnyebbülve lélegzett fel.

- Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kísérjem, már sötétedik itt a parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól is előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.

Mariett hálásan nyújtotta a kezét.

- Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek. Már úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény, elhagyott nőket nagyon könnyű megnyerni. Siessen az Istenért. Most már magam is elérek a kapunkig.

Az asszony alakja eltűnt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat fújt bundagallérjába.

- A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám - dörmögte magában. - Íme a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő azt az ördöngös csodadoktort?

Corvinusz urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta, hogy a Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó. Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon, és vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten látszottak égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az ajtót nyitó nagybajuszú vén inasra kiáltott rá:

- Nem kell mindjárt megijedni!

Pedig egy kissé ő maga is meg volt ijedve.

A szalon közepén ünnepélyesen, brokátruhában állott Walterné, és ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.

- Ugye, nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? - kérdezte a doktort, amíg az a szomszéd szoba ajtaját felnyitotta, ahonnan hangos, keserves gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.

Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban, aztán kecsesen bólingatva kihátrált.

- Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a drága életért nagyon aggódom. Au revoir!

Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák császárokkal, a nagy óra cimbalom­hangon ketyegett a feje felett, és egy pasztell képről élénken figyelni látszott őt egy hosszú lábú, kiskalapos dáma, igen rózsaszínű arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy padon foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai... Szép dáma volt. De Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép elevenedett volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínű házi­ruhájában, rózsaszínű szívalakú arcocskájával kilépett és szinte lábujjhegyen osont Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva...

- Köszönöm - mondta suttogva. - Már másodszor van segítségemre, Szindbád. Hálás vagyok.

- Adja még egyszer a kezét - rebegte Szindbád. - Mind a két kezét, imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek. Az életemet szeretném feláldozni önért, hisz oly véghetetlenül szeretem.

- Pszt - intett halkan Georgina. - Ez óra nem alkalmas a beszélgetésre. Megyek vissza a betegszobába.

Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét, és eltűnt ismét, mint egy jelenés. Könnyű női illat borongott Szindbád arca körül, és ez hitette el vele, hogy nem álmodott.

A pasztell képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen hosszúlábú dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen, úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a rózsaszínű arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a dolgok sorja.

Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette vissza tokjába.

- Lázas, igaz, de nem kell mindjárt megijedni.

Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a csodadoktor ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a megváltó igék.

- Tehát borogatás?

- Igen, és este még egyszer visszajövök.

- Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiú apjának - mormogta Mariett. - Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.

Szindbád halkan megszólalt most:

- Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha tegnap a színházban láttam volna.

Mariett szótlanul bólintott.

- Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? - kérdezte később, míg a csodadoktor receptjét írta az asztalnál. - Csak innen a függöny mögül. Látja szegénykét?

A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiú. Az ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerű merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna Szindbád tekintetét, lassan felemelte hosszú pillájú, harmatos szemét, és búsan a függönyre nézett. Bal lábát, amelyen fehér harisnya és keskeny szalagokkal megkötött félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.

- Ugye, nagyon beteg? - hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy, meleg hangját.

Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve fordult meg takarója alatt.

- Anyám! - kiáltott fel siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak egy megsebzett kis madár vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.

Mariett nyomban félretolta Szindbádot a függönytől, és a szobába futott.

Szindbád a csodadoktorral ballagott ki a házból.

- Megmarad a gyerek? - kérdezte Szindbád az utcán.

Az öreg orvos a bunda gallérjába burkolózott.

- Mit tudom azt én! - felelt mogorván, és ellenséges pillantást vetett Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna. Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon házban élvezett.


HETEDIK FEJEZET

amelyben a pezsgő palackjában marad

A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a színészek részére hosszú asztal volt fönntartva, ahol többnyire virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglő­sének kedveskedése volt ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a színészek révén) a gáláns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a színészek tiszteletére. Kedvenc színészei évek hosszán át hitelben ettek-ittak nála, és mindennap végignézte az előadást, az állóhelyről, miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a komikus Berci barátunk tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb színésznők ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiú felé, aki többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással hallgatta végig a premiereket, neki minden darab tetszett, és csak azt sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be. Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy kik jönnek színház után vacsorázni, és az asztalokat előre elrendezte. A társulat súgója későbben úgyis elmondta neki, hogy mi történt - azután.

Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát elfuttatta a cigánybandáért, és személyesen nézett körül a konyhában, bár az ételszagot nem szerette. A színészek asztalára készített virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a Pálházi úr részére fönntartott asztallal. Még néhány perc múlott el, és Pálházi ritkás, fekete szakállú arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék társaságának véleménye szerint inkább volt méltó egy félvilági nőhöz, mint egy szolid színésznőhöz. A kíséretet Brankovicsné, a társulat anyaszínésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét. Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan nézett körül a fehér falú teremben. A tiszti asztal fölött kevélyen túlnézett, és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát; csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélű lorgnettjén át olyan éles és nem titkolt fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a kesztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.

Szalánczi kisasszony nyilvános "elbukásá"-nak hírére sokkal többen jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem mondhatott rosszat a színésznőre. A finnyás úri házak kinyitották előtte kapuikat, és a kisasszony most így hálálja meg a közmegbecsülést! Bizonyosra vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az arculcsapást nem viselheti el a város.

Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát, és csak a szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül negyvenesztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst, és a szeme egy halálosan kiégett férfiú szeme volt. Csak izmos válla és minden hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még nagyon messzire van.

- A kártyás! - mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de nyomban hízelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott fejével bólintott feléje. "A kártyás" senkinek sem hajtotta meg a fejét, csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiú volt a külügy­minisztériumban.

Tehát most ott ült a híres kártyás a Franciakastély éttermében, és a vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt, mégiscsak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegye­sen nyerik el egymás gázsiját, a tiszti asztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak, és nemegyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a maga sarok asztalánál, az agglegények társaságában bizonyos megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.

- No, Számmer? - szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint tréfacsináló volt ismeretes a városban.

De Számmer nem felelt.

Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné, a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon. És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a színészek asztalánál francia pezsgősüvegek vonultak föl.

- Pfuj - mondták némelyek -, ezek a komédiások elfogadják a kártyás pezsgőjét. Mint a cigányok...

De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán fölemelkedett, és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat koccintson.

- A legjobb színészek itt vannak Magyarországon - mondta szuggesztív hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond. Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:

- Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?

Pálházi nem szeretett játékról beszélni.

A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén, és ritka rózsáit szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz hány nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta kedélyesen a fogát.

- Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi - mondta nagy elbizakodottsággal. - Olyant még az édesanyjánál sem evett.

Pálházi lovagiasan bólintott, és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek asztalától?

- Nem - felelt hűvösen Edit -, én jól ismerem őket. Nem nagyon mulatságosak.

Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki nevetni sohasem szokott, és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt szobában egyedül szokott csárdást táncolni.

Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett, és olyan halkan, amint régi hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe. (Szindbád - aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt, mert hiszen Pálházi őt is érdekelte -, nyomban észrevette, hogy a törökösen sárga arc elhalványodik.)

Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől, és kisietett az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki, mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portásfülkéjében várják, és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta, hogy miért hívják Pálházit - nyilván a beteg gyermek rosszabbul lett -, csak arra volt kíváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért.

Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester társaságában.

Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta, néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az arca, mint a kísérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban, amint volt, a kapunak indult.

- A kalapját! - hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.

Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.

- Menjünk - kiáltotta rekedten.

Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudta nyomon követni. Aztán eltűntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a látomás.

Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől, és a Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát visszatért az étterembe, és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi kisasszonyt és kísérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.

Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú mozgását a terem oldalfalán, és nemigen volt az étteremben senki, aki ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.

Még a térparancsnok is megfordult helyén, és szigorúan, tetőtől-talpig végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgőspohár tartalmát.

- Jobb ennél a vinkó - mondta mély meggyőződéssel. - Engem se hívjál többet vacsorázni.

A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem füle hallatra mondott el egy kalabriász-esetet, amely Nyitrán történt, és a cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.

- Pszt, Berci! - hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. - De a mindentudó Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.

A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.

Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult, és ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A Pálházi anyja mégiscsak csillag­keresztes dáma volt, és ő maga is szolgált az udvarnál. És ez a senki lánya? Ez a csúf, vén komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból.

Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.

- Kellner, fizetek! - kiáltotta, hogy mások is meghallják, és méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta előtte kopasz fejét.

Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten fordította Szindbád felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett lovagias szívében, és csaknem hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó percben a súgó ajánlkozott.

Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három sas volt kőbe vésve.

A függönyök mögül lágy, szinte álombeli világosság szűrődött kifelé, és csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél élesen süvöltözött, és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak önkéntelenül szegény, elhagyott árvagyermekek jutottak eszébe, akik csöndesen sírnak apjuk után a sötét szobában. A titokzatos folyón valahol egy vízbe fulladt kisfiú holtteste úszik, és valahol messze, messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya... Valóságos megváltás volt Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések most visszhangzottak, mintha egyszerre titkos alagutak támadtak volna a város alatt.

Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő. Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.

- Hopp, doktor úr, jó, hogy találkozunk. Hogy van a kisfiú?

A vén doktor olyan mérgesen kapta föl a fejét, mint egy kígyó.

- Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni, hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a beteghez? Hejh?

A csodadoktor azután szó nélkül továbbrohant. Szindbád hazafelé menet mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra, akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.


NYOLCADIK FEJEZET

amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót

Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi idő múlik el a regényben egyik fejezettől a másikig, olvastam már olyan regényt is, ahol a nagyanyák még a várkertben bujósdit játszanak egy helyen, míg a másik oldalon már a templomba falazzák be koporsójukat. Walter Scott tudná csak megmondani, hogy mi történt közben. De ne ijedjünk meg, Szindbád még mindig a régi rajongó szerelmes, midőn egy napon aranyporzóval behintett, zöldpecsétes levelet hozott számára az őrmester a Francia kastélyba. A levélpapír sarkában finom, alig látható aranyos nyomással egy név: Georgina. És a betűk, amelyek egymás után tipegő kis kacsákhoz voltak hasonlatosak, Szindbád urat felszólítják azon régi házban való megjelenésre.

Georgina a régi szépség, csak búskomoly szemében látszik valamely elmúlott, könnyű sírásnak a nyoma, mint erdőszélen a tovairamodott nyári zápor hagyja jóillatú lábnyomát. A szája azonban vidoran mosolyog, amint Szindbáddal szemben helyet foglal, és könnyedén így kezdi:

- Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen szerelmestől fogadnak el a nők legtöbb szolgálatot.

- Én is olvastam. Miben lehetek szerencsés szolgálatára lenni, mindenekfelett való úrnőm?

Georgina egy másodpercig elhallgatott, Szindbád fürkészve nézte, vajon előre betanulta volna szerepét? Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?

- Hát én színésznő leszek, Szindbád.

Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak.

- Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá.

Georgina kerekre nyitotta a szemét, mintha megijedt volna Szindbád szavaitól. Szívalakú arcocskáján fájdalom, öröm, meglepetés jelentkezett, és egy kis hajfürt a kerek fülecske mellett olyanformán helyezkedett el, mint egy fűben figyelő gyíkocska.

- Ön már tudja? Gondolt rá?... Nem értem.

- Pedig igen egyszerű dolog. Volt egy barátom, akit a tót grófnak hívtak... Pardon, ne vegye kérkedésnek, de gróf volt és barátom volt. A tót gróf felesége egy napon azt vette észre, hogy az ura igen sokat forgolódik a falusi tót asszonykák körül, akik többnyire bocskort viselnek lábukon. Szép, fehér, pirosszíjas bocskort. A grófné okos asszony létére a párizsi cipőt felcserélte bocskorral, ebben járt otthon állandóan, és boldogan élt az urával. Pálházi a színésznők után kezd futkosni, tehát...

Georgina mindent kifecsegő arcán egy kedvetlen kis rajzocska jelentkezett.

- Akkor Mariett megelőzött volna szándékomban, mert hisz én... Én már nemigen fogok bocskor­ban járhatni valakinek a kedvéért. Más oka van elhatározásomnak. A kenyérkereset.

- Tisztelem azokat a nőket, akik kenyeret keresnek.

- Mert hisz én tulajdonképpen nem tudok semmit, Szindbád. Abban az időben, amikor én még leány voltam, nem volt szokásban tanítónői oklevelet szerezni, a doktorkisasszonyok sem jártak az egyetemre. Maga körülbelül tudja, hogy miféle képzettsége van egy magamfajta nőnek. Tudunk egy kicsit zongorázni, festegetni virágokat és erdőket, megértjük, ha franciául szólnak hozzánk. Szilvu plé - merszi. Higgye el, hogy éppen elég ennyit tudni franciául.

Szindbád csendesen mosolygott a vidáman előadott szavakon. Valóban gyermek volt ez a kis kedves, jó, ártatlan gyermek. Az ódon házban sohasem látta az életet.

- Tehát csak ezért lesz színésznő?

- Lám, a fődolgot szinte elfelejtettem... Szindbád úr, mi tönkrementünk.

Vidor, szinte titokzatosan jókedvű mosollyal nézett Szindbád szemébe, hogy Szindbád maga is derülten felkiáltott.

- No, ez nagyszerű. Hát hogy történt?

A finom nőcske gyengéden előrehajolt, mintha nagyon meg kellene magyarázni a dolgot, hogy Szindbád kemény feje megnyíljon.

- A tőzsdén játszottunk, és doktor Corvinusz közvetítette az üzleteket.

Erre már talpra állt Szindbád, de még mindig mosoly volt az arcán.

- A csodadoktor?

Georgina halkan felkacagott.

- Ne bántsa. A kisfiamat mégiscsak meggyógyította. Gyurka most olyan egészséges, mint a makk. Annyit eszik, mint egy arató. Reggeltől estig a tornaszereivel foglalkozik, holott azelőtt csak a képeskönyvet szerette. A doktor csodát művelt a fiúval.

- De a tőzsde? - szólt közbe Szindbád kissé érdesen.

Georgina vállat vont.

- Pechünk volt, vesztettünk.

- Mennyit?

- Mindent. Rövidesen a ház sem lesz a miénk. Váltók vannak. Mind a hárman aláírtuk, amint a készpénz elment, szegény mama, azóta azt hiszi, hogy a foga fáj, pedig...

- Nincs is foga! - szólt közbe Szindbád. - Tehát a mamán kezdte a doktor?

- Igen, már régóta játszottak, amikor rájöttünk. A mama álmában kibeszélte a dolgot. "Alpinen! Alpinen!" - kiáltozta mindig. Azok valami papirosok.

- És Mariett, aki állítólag a legokosabb nő a világon?

- Mariett nem okos. Csak nagyon jó, nagyon nemes és a legdrágább szív, de a pénzhez annyit ért, mint a mama.

- A gazember! - szólta el magát Szindbád. - Nekem sohasem tetszett ez az ember.

- Ne bántsa szegényt. Bánatában elbujdosott a városból. Hál' Istennek, Gyurka most egészséges.

Szindbád, bár eleinte a maga fölindultsága foglalta el, későbben mégiscsak észrevette a Georgina jókedvű nyugalmát, és ebben megnyugodott ő is. Tudják ezek a nők, hogy nem érheti őket semmi baleset.

- Persze, Párházi úr nem tudja még a dolgot? - kérdezte csendes célozgatással.

- Remélhetőleg nem is fogja megtudni, mert azt csendesen elhatároztuk, hogy eltitkoljuk előtte.

- Az ilyesmit nehéz titokban tartani.

Georgina ekkor valami furcsa pillantást vetett Szindbádra, amely tekintetből Szindbád csalódást, néma kicsinylést és nemes gőgöt olvasott ki. Mintha csak azt mondta volna ez a tekintet, hogy meddő fáradtságot végez Szindbád, midőn egy másik férfiú nyakába akarja keríteni a bajokat, hisz tulajdonképpen itt magára, Szindbádra sincs valami nagy szükség. Ebből a furcsa pillantásból értette meg végtére Szindbád, hogy Georgina nem a gyermeteg, butácska nő, amilyennek néha látszik.

Az asszony az ablakra nézett, ahol a téli délután utolsó napsugarai játszottak a mályvaszínű függönyökkel, és a függönyöknek mondta:

- Mi olyan nők vagyunk, akik, amit megfogadunk, azt megtartjuk... Párházi különben már valahol a tengeren mulattatja a yorki herceg őfenségét, aki mint szenvedélyes écarté-játékos, néhány pártira meginvitálta Indiába való utazásához.

Szindbád makacsul összeráncolta a homlokát. Bántotta az asszony hűvöskés gőgje.

- Indiából is vissza lehet térni - felelt konokul.

- Ismétlem - mondá jéghidegen Georgina -, mi nem szándékozunk bajunkkal sem Pálházit, sem mást terhelni. Midőn a fia volt beteg: kivételt tettünk vele. A fiút szereti: információink szerint egyedül a fiút szereti. Nem tudom, helyes volt-e Mariett részéről, hogy a lázas fiúcska ágyához meghívta az apát? Végeredményében helyes volt, mert nyugodtan utazott el a yorki herceg őfenségével, miután meggyőződött arról, hogy Gyurka nálunk a legjobb helyen van.

- És a gyermekről hogyan szándékoznak gondoskodni?

- Ezt ismét Mariett vállalta magára. Amit Mariett magára vállal, azt teljesíteni szokta. Ő talán nálamnál is jobban szereti Gyurkát. Mama velem marad. Engedje meg, hogy rövid idő alatt annyi bajt okoztunk önnek, Szindbád úr, midőn ön csak éppen átutazóban volt a városon. Gondjai voltak miattunk, talán idejét is megraboltuk... Miért? Ön már sok asszonyi szeszélyt látott, és bölcs férfiú módjára megbocsátott. Reméljük, hogy nekünk is megbocsát. Elkényeztetett, nagyon kényes úridámák voltunk, akik gőgösségükben azt hitték, hogy nekünk kötelesség a férfiak részéről a szolgálat, a hódolat. Az élet most megtréfált. A magunk építette várkastély összeomlott, mint a legtöbb légvár összeomlik. Közönséges, mindennapi nők lettünk, akikkel sűrűn találkozni az életben. Az érdekességhez bizonyos tekintetben mégiscsak szükség van a jó cipőre, bármit állítanak a költők.

Szindbád komolyan hallgatta végig a drága nőt, hisz bármennyire titkolta is Georgina, hangjából némi bánatos érzelmesség zengett, mintha máris csalódott volna Szindbádban, holott még csak a kezét engedte megcsókolni.

Némely férfit mindennél inkább érdekel a nők nemes, eltitkolt fájdalma, búskomoly bánkódása, amellyel az élet eseményei meglepik őket. A könnyeket, viharzó sírásokat némelyik férfiú kevésbé szereti, mint a téli alkonyatot, midőn a tűz olyan csendesen szundít el a fehér kályha mélyében, mint egy éjszakai pihenőre térő madár fáradt szállongása - vagy mint az őszi köd, amely az erdőszél felé lopózkodik. Szindbád mindig szeretett estefelé utazni, és az utazókocsi ablakából elborongva nézte a hegytetőn a várat, amint ablakai kivilágosodtak... Megfogta az asszony kezét.

- Ennél a kéznél ma sem drágább nékem semmi, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Én nem változtam, sőt bizonyos melegség szállja meg a szívemet, hogy mint az élettel küzdő férfiú közelebb látom magamat az ábrándok és álmok asszonyához. Az élet a legjobb vegyész. A legkülönbözőbb elemeket is egymásba olvasztja. Talán még bennünket is közel hoz egymáshoz, hisz az álomvilágból íme ön előlépett, nem elzárt kastélyban fog többé élni, hanem az élet kellős közepében. Tehát színésznő akar lenni?

Az asszony nem vonta vissza kezét, de nem is viszonozta Szindbád gyöngéd szorítását.

- Színésznő leszek, de úri dáma maradok.

- A maga egyénisége nem is lehet másforma. Tudja, hogy iskolát kell végeznie?

- Végeztem. Kisfalvi direktor úr volt a tanárom. Csupán próbaidőre van szükségem.

- És az a huncut ezt nekem sohasem mondta! Pedig mennyit beszélgettem vele magáról!

- Kisfalvi komoly férfiú. Azok a férfiak, akik Shakespeare-t szeretik, megbízható emberek. Nála szeretnék föllépni... Néhány telt házat biztosítana a szenzáció.

- És nem fél, hogy Pálházi a Szuezi csatornánál visszafordul? Ott utoléri a posta vagy távíró.

- Pálházi akkor éppen nem fordul vissza. Szerződésünk van arra, hogy én nem leszek színésznő. Ezért kaptam tekintélyes tartásdíjat.

- Tehát már régen is színésznő akart lenni?

- Mindig. Fiatal leánykoromtól kezdve, midőn a hercegi palotában először játszottam egy műkedvelő előadáson. Molière-t játszottuk.

- Nekem Kisfalvi ezt sohasem mondta - csodálkozott Szindbád. - Hisz akkor könnyebben megértettem volna önt. Művészvér van az ereiben.

- Az anyám is színésznő volt fiatal korában, de egy darabig nem dicsekedtünk ezzel. Habár az udvari színházban játszott, és Metternich hercegnő volt a pártfogója.

Szindbád összecsapta a kezét.

- Nagyszerű. Hisz maguk egész kedvemre való emberek kezdenek lenni! Irtózom a mágnásoktól. Félek a gőgjüktől, világnézeteiktől, nevetséges önérzetüktől.

- Bennünket mágnásoknak nézett? Ebből láthatja, hogy jól komédiázunk. Köztünk csupán Mariett a komoly nő. Ő csakugyan hiszi azt, amit mond. Csak arisztokratikusan tud gondolkozni, cselekedni. Gyűlöli a mindennapiságot. Most majd előveszi tanítónői diplomáját, és valahol állást keres. Olyan álruhás hercegasszony még nem ült katedrán, amilyen Mariett lesz. Bizonyos, hogy versailles-i mintára nyírja meg az iskola udvarán álló akácfákat, és az iskolaszolgát rábeszéli, hogy borotválja le bajuszát, és húzzon térdnadrágot. De éppen jön.

Mariett szokása szerint szürke szemével fürkészve nézett végig Szindbádon, mintha állandóan gyanakodott volna, hogy a könnyen szürkülő, de fiatalos arcú férfiú rosszban töri a fejét. Majd kérdő pillantást vetett Georginára.

- Igen, arról beszélgetünk - felelte Georgina, és kicsit lehunyta a szemét.

Mariett most Szindbádhoz fordult, és némán ránézett. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy: mit szól ehhez az őrültséghez?

Szindbádot megzavarta a szürke szem. Mintha bűnös lett volna, úgy felelt:

- Azt hiszem, jó színpadi alakja van... Hisz játszani nem láttam.

Mariett vállat vont, és szótlanul indult a függönyök felé, amelyek a szomszéd szobát elválasztották.

Georgina hirtelen talpra ugrott.

- Maradj, Mariett. Te mindig azt mondod, hogy nem tudok semmit. Hallgassa meg Szindbád úr is.

Három-négy lépést tett a szobában, aztán színpadi állásba helyezkedett.

- Hallgassa Júliát, kit játszani fogok.

Már menni készülsz? Még nem is virrad?
Nem a pacsirta volt, ha' fülemile,
Félénk füled mitől megrezzene.
Hidd el, szerelmem, csak fülemile.

Szindbád nevetve ütötte össze a tenyerét.

- Briliáns. Én láttam Duset, Sarah-t, Márkust. Becsületemre, egyik se tudta jobban.

- Igen, itt a Miasszonyunk utcában, a szalonunkban - szólt közbe hidegen Mariett. - A színpad ide messzire van.

És hosszít lágy léptekkel kiment a szobából.

Georgina kipirult arccal ült vissza helyére. Harmatos szép szemét Szindbádra függesztette, és szinte könyörgő volt a hangja, amint kérdezte:

- Mondja meg őszintén: tudok?

- Amennyire meg tudom ítélni: igen - felelt komolyan Szindbád.

- Kisfalvi is mindig azt mondta, hogy nagy színpadi talentum rejtőzik bennem. Nos, ha talentum, itt van az ideje, hogy aprópénzre fölváltsuk. Eddig az előkelő, megközelíthetetlen úri dáma volt a szerepem, most majd a rendező osztja ki. Shakespeare-t majdnem végig tudom, mert hisz Kisfalvitól nem tanulhattam egyebet! De tudok néhány Ibsen-szerepet is. Nórát! Ismeri?

- Ismerem - felelt Szindbád, és az asszonyt a két kezénél fogva gyöngéden magához húzta.

- Az újabbak közül Monna Vannát - mondta halkan, álmodozva Georgina, és a homlokát csöndesen odanyújtotta Szindbádnak.

Ez volt az első csók.

Az erdővágáson fut át olyan pattogva, jószagúan a nyári permeteg, mint Szindbád szívében csilingeltek e szavak: Enyém vagy, drágám, Georginám, és enyém leszel!

Az asszony csak jó darab idő múlva emelte föl tekintetét, amelyben búskomoly álmodozás fátyola ringott, mint reggeli pára a hegyoldali utcácska fölött.

- Azután, mondok valamit, Szindbád... Udvaroljon egy kissé Mariettnak. Ő nem szereti a színészetet. Különösen azóta, amióta Pálházit az az ostoba Szalánczi Edit kompromittálta a Francia kastélyban. Néhány napig azon gondolkozott Mariett, hogy leveszi a kontyát Editnek ott, ahol megtalálja. Később csak egy gunyoros levelet irt, amelyet az utolsó pillanatban sikerült elsikkasz­tanom. Mégiscsak furcsa, szinte komikus dolog lett volna, hogy Martett levelez egy színésznővel. És most menjen, Szindbád, beszélje meg Kisfalvi igazgatóval az én ügyemet. Én mindem magára bízok.

- Jó kézben lesz a dolga - felelt Szindbád, és a búcsúra nyújtott kezeket reménykedve fogadta. De az asszony felsőstestével olyan érthető formában hajolt hátra, hogy Szindbád nem tehetett egyebet, mint sóhajtva vette a kalapját.


KILENCEDIK FEJEZET

egy nagyon hosszú fejedet különböző színészekről

Némely emberek szeretik azokat a házakat, amelyben valamikor gyerekeskedtek, vagy hosszabb ideig laktak, és meghatottan mennek el régi fogadók előtt, ahol valamikor ezzel vagy amazzal huzamosabb ideig asztalnál ültek, bolond és szomorú dolgokról beszélgettek; a csapost Maxinak hívták, és Anton, a roggyant járású öreg pincér olyan áhítattal tette eléd a pörköltet, mintha az egyetlen pörkölt ez lett volna a világon, amelyet megenni érdemes; a sör mindig friss volt, és akkoriban még madame Augusztine - a divatárusnő a fogadóval szemben levő boltocskában - fürtös fejét egyenesen tartotta gömbölyű vállai fölött, mintha éppen most csalódott volna első szerelmében, és elhatározta, hogy végképpen szakít a férfinemmel. Szindbádunk, e regény alázatos szolgája természetesen a régi kis sörházból meglehetős meleg érdeklődéssel figyelte a divatárusnő friss blúzait és szoknyáját, valamint fürtös fejét, s így csöppet sem lehet azon csodálkozni, hogy a színházak hátulsó kapuit is nagyon szerette, ahol ócska láda volt a bejárat mellett, amin üldögélni, pipázgatni lehetett, mialatt odafentről a zenekar játéka csengve-bongva adta tudomásul a legkülönbözőbb melódiákat. A nagyhercegek is itt voltak találhatók fehér parókáikban a felvonásközökben, midőn a színházi szolga vágtatva hozta a sört a folyóparti kocsmából, és maga Kisfalvi direktor úr ült a ládán, midőn az életunt rendezővel nem kevésbé életunt modorban a jövő heti műsort megbeszélte. A sokszor nyitva felejtett ajtón a női öltöző zűrzavaros lármája idáig hallatszott, elrejtett lámpák égtek odabenn, és a kulisszák meg hátulsó függönyök barna vásznán a raktáros gyermekfej nagyságú számjegyei látszottak. Harisnyakötőket, púdert, festéket kerestek a női öltözőben, majd két nő éles hangon támadt egymásnak - ki tudná miért -, amikor Kisfalvi (bármennyire komoly ember volt), a szenesládán megmozdult, és mély, rezdülő hangon beszólt a színpadra:

- Ügyelő!

Majd tovább folytatta a megkezdett mondatot.

- Pálházi, amilyen tehetséges ember, éppen olyan bolond. Mindig azt hitte, hogy majd hosszúszárú lakkcsizmát meg fehér nadrágot kell neki is fölhúznia, ha a felesége színésznő lesz. Sehogyan sem tudta megérteni, hogy lehetnek nők, akik a színpadi pályát azért választják, mert arra van tehetségük. Pálházi szerint a nők azért lépnek színpadra, mert a lámpák, a világítás, a zenekar, a kosztüm a legjobb kerítő. Színpadról könnyebb meghódítani a férfiakat, mint a szalonban, és a színésznők csupán hódítani akarnak. A házmester-leányokból úridámák lesznek, és az iparos-gyerekek frakkot öltenek. Mert vannak bolond férfiak, akik csupán este, a színházban melegednek föl a nők iránt, midőn táncolni látják őket, és mezítelen karjukat, vállukat közprédává teszik. Így gondolkozott a bolond Pálházi, mert a sorsa mindig olyan színpadi nőkkel hozta össze, akik akkor sem maradtak volna meg az erény útján, ha a hercegnő szalonjában üldögélnek esténkint. Tehát a szépséges, tehetséges Georgina ezért hagyta abba a színpadi tanulmányait, pedig eleget sírt, búslakodott emiatt. Az öreg asszonyság keményen rátámadt Pálházira a színpadról táplált véleménye miatt, heves jelenet volt az, uram, sokkal hevesebb, mint amilyent a színpadon szoktunk játszani. Mondják, hogy az öreg asszonyság a mágnás-asszonyok, így többek között az öreg Pálháziné erkölcseiben merészelt kételkedni, mire Pálházi széket emelt, és még aznap este elhagyta a házat, ahová többé nem volt visszatérése a dacos és büszke férfiúnak. Némelyek szerint kiutasították volna a nők Pálházit, ama kritikus estén, habár Mariettről ez nemigen hihető... Ügyelő, nem hallja, hogy tapsolnak? A függönyt!

Szindbád a tapsból ugyan mit sem hallott, hisz ebben a színházban nem szoktak tapsolni, a dermedt közönség méltóságával ez nem fér össze, de élénken figyelt...

Valóban, Cseresznye, a régimódi komikus izgatottan jött ki a hátulsó ajtón mint operettgenerális, és a tapsot azzal érte el, hogy mozgatható bajuszt és szakállt ragasztott ezen az estén.

- Sört, rabszolga! - kiáltotta a színházi inasnak, és félszemmel dacos, gúnyos pillantást vetett a direktor felé, akinek nézetei szerint a mozgatható bajusz nem volt méltó egy színészhez.

- Sok karzati jegy kelt el ma - mondta unottan a direktor.

Cseresznye félrevonta az álszakállt, mialatt sörét fölhajtotta.

- Csak őtet egyszer kifütyülnék, ahogyan megérdemli - felelt haragos hangon a komikus. - Tudom, nem ölné továbbra is a színészeiben a lelket. Ákontót kellene adni minden színésznek, midőn ebben a sírboltban a csontkezek egyszer egy évben tapsra verődnek!

Kisfalvi bántóan legyintett:

- A tapsból még nem élek meg. Valami falusi tanítógyűlés volt a városban. Azok jöttek el, szegények, a színházba.

A generális átkozódva állott félre, és még sokáig hallatszott dörmögése.

- A lelket öli meg ez az ember!

- Mariett? - folytatta Szindbád. - Furcsa nő, nem tudtam vele tisztába jönni. Még csak annyit sem tudok róla, hogy okos vagy ostoba?

- Minden asszony ostoba! - felelt Kisfalvi direktor úr tragikus mozdulattal. - Csak azt ne higgye, hogy Fátyol valami lángész! Fátyolnak sikerült elhitetni az emberekkel, hogy több esze van, mint amennyi nőknek szokott lenni! Ördögöt. Az én kedves feleségem éppen olyan okos nő, mint itt valamennyi. Tegnap például azzal fenyegetett, hogy egyszerűen megmérgezi magát, ha az ő szerepét, Júliát, Pálháziné játssza. Mondtam neki, hogy hiába mérgezi meg magát. Biztos teli házat jelent a Pálháziné föllépése. Teli házunk nem volt a forradalom óta.

Kisfalvi a vállát vonogatta.

- Tudja, Szindbád, én színházi ember vagyok, vén róka vagyok a színpadon, fiatal koromban Nagy Imrével, Szigeti Józseffel is játszottam együtt; a nagy Laborfalvi gyerekkoromban megnézte a szemem, és azt mondta, hogy igazi színész-szemem van. Hisz maga tudja, hogy csak azért nem megyek a Nemzetihez, mert a magam ura szeretek lenni. De ha egyszer itt tönkretesznek majd ezek a tehetségtelen gazemberek, ezek a botozni való sehonnai színészek, hát viszem a sátorfámat, aztán elmegyek a Nemzetihez. Játszani fogok kedvemre való szerepeket, és a jó, finom gázsit elsején fölveszem az állam pénzéből. Nincs jobb az állami pénznél!

- Bizony nincs - mondta Szindbád, és bizonyos elmerengéssel nézett a női öltöző felé, ahol félig öltözött nők voltak láthatók a kicsapódó ajtók mögött a lámpafényben. Finom kis nadrágok és jó vállfűzők, amit föl sem lehetett volna tételezni a helybeli színház többnyire rosszul ruházkodó hölgyeiről.

- Romeót természetesen én fogom játszani - mondta most nagy önbizalommal az öreg Kisfalvi. - Tudom, hogy nem az én koromhoz illő e szerep, de én még azoknak a híres régi színészeknek a gárdájához tartozom, akik sohasem vénülnek meg a színpadnak. Mi tudjuk, hogy festékkel, ügyességgel és tudással mit lehet elérni. Megjátszani egy szerepet! Tudják ezt ma a színészetnél? Ugye nem? Együtt, Pálházinéval biztosan nagy sikerünk lesz, mert az asszony elég jó lesz Júliának. Elég fiatal hozzá, ami az én öreg Fátyolomról bizony már el nem mondható.

A direktor kiverte kis rövid pipáját, és leereszkedett a ládáról, amelyen elkeseredve üldögélt. A pipát a zsebébe dugta, és megköszörülte a torkát.

- Hát tudja, ami azt a Mariettet, azt a másik Pálházinét illeti, arról mégiscsak azt hiszem, hogy a legostobább nő a föld kerekségén. Úgy tudom, hogy önként mondott le Pálháziról, midőn észrevette, hogy az az úr Georginába szerelmes. Békésen elváltak, és Mariett állítólag sohasem sírt emiatt. De hát, uramfia, az én szegény öregemnek hányszor kellett volna már elválnia tőlem, midőn észrevette, hogy másba vagyok szerelmes?

- Ugyan, édes direktor úr, maga a legjobb családapa a városban.

A direktor hamisan hunyorított ráncos szemével.

- Muszáj, Szindbád úr. A feleségem nem engedi, hogy más legyek. A városi tanács, a színügyi bizottság, a polgármester, a térparancsnok és a legutolsó zsöllyebérlő is ügyel arra, hogy a helybeli direktor tündököljön a polgári erényektől. Engem nem is lát senki a kocsmában! - De ha lehetne, minden este a kocsmában ülnék!

Szindbád nevetett.

- Érdemes is!

- A legjobb kocsmában lenni - felelt mély meggyőződéssel az öreg direktora - Kocsma, kávéház, orfeum, varieté - ez való egy nobilis férfihoz. A színház már sokkal kevésbé, habár Pesten szeretek színházba menni. Mégiscsak más publikum van, mint itt. Még a női öltözőkbe is benézegetek Pesten. De itt? Ezeket nézzem? Isten-uccse, elmegy az embernek a kedve a nőktől, amikor az én színésznőimet látja! Egyik vénebb a másiknál... Majd megmutatnám én, Szindbád úr, ha szép színésznőim volnának! Virágvasárnapra szerződtettem is néhányat. Csakhogy ebben a városban rossz a víz, rossz a levegő. Mind megvénül, amint hozzám kerül.

Az öreg színházi igazgató komoly fejcsóválással lépett be a hátulsó kapun, mert az előadás végefelé közeledett, és mert alaposan meg akarta tudakolni a fölhangzott taps okát.

Szindbád vidáman nézett sárga, gavalléros kabátja után, amilyent Pesten már a jobb fiákkeresek sem hordanak, és a borotvált nagy arc most profilban látszott a kulisszák lámpás fényében, amely arc hasonlított a régi római pénzeken látható arcokhoz. Antik bánat rejtőzött a mély szürke szemekben, vén komédiás fájdalma a régi tapsok után.

Szalánczi kisasszony lepke-fürgeséggel sietett el Szindbád mellett, mintha nagyon sietős dolga volna. De aztán megállott, és a prémgallért összevonta mellén.

- Csak azt akartam mondani, Szindbád úr, hogy nem ismer még mindig... Tudja, miért nem lettem öngyilkos a múltkor? Megmondom önnek. A boncoló asztaltól féltem és a bonctani szolgáktól. Egy tiszta nő még halála után is megrendül attól a gondolattól, hogy a halottasház őrei mezítelenül látják, és a temetkezési vállalat tisztjei veszik karjaikba. Ezt akartam mondani. Ezért nem választottam a halált! És most Isten önnel!

Mielőtt Szindbád felelhetett volna, már ismét kibontotta a gallér alatt rejtegetett szárnyakat, hogy tova repüljön a régi városka zegzugos utcáin, megrendülve egy kiáltástól vagy a kerítés mögött ugató kutyától, hogy végre elérje kis lakását a város végén, hol magános vacsorája mellé bizonyára csupán bánatos gondolatokkal telepedik le.

Szindbád egy darabig utána nézett... "Kis boldogtalan!" - gondolta magában, és maga sem tudta, miért, nagyon megsajnálta Edit kisasszonyt, aki a láthatatlan rablólovagok elől menekül tova a sötét utcákon.

Miután a színházban Júliából a próbákat megkezdte Georgina, Szindbád mint világban járatos ember, a helybeli kritikus urak "megdolgozásához" hozzáfogott. Három ilyen veszedelmes férfiú létezett a városban, akik a színházi szolga véleménye szerint igen alkalmatosak volnának ágyútölteléknek, és akik egyszer »kihúzhatják a lutrit«, ha a színházi szolgával szembe kerülnek.

A három életveszélyes férfiú föltalálásában segítségére volt Szindbádnak a már többször említett Stánczy Pista, aki városi írnok létére minden kocsmát ismert közel és távol. Igaz, hogy Stánczy Pista csak napközben írnokoskodott a városnál, és az összejövetelekre alkalmatos helyeken mint népdal-költő működött, de a rendőrök már ismerték, és éjjel szalutáltak neki a piacon.

Korán elhízott, bánatos tekintetű férfiú volt Stánczy, aki népszerűségét élvezte ugyan egyes kocsmákban, de voltak ellenpárti kocsmák is, ahol Pistát mint garázdálkodó duhajt nem szívesen látták megtelepedni. És Stánczy, amint egy kis bort ivott, nyomban az ellenség hadiszállására kívánkozott, mintha most jött volna el az alkalom, hogy kiválóságáról, pompás hangjáról, levente voltáról tanúságot tegyen, és egy csapásra bevegye az ellentábort. Minden jószándéka hajótörést szenvedett azonban egy szirtfokon, az érzékenységén. Míg a Hófjágerben Tercsi kisasszony sohasem mulasztotta el megdicsérni a Híradóban megjelent verseit, addig a Régi trombitásnál Bekker, a nagyerejű csapos (aki vándorcirkuszokban többször küzdött a pályadíjért) ingujját gyűrögette fölfelé, midőn Pista a legbékésebb indulattal csupán saját szerzeményét dalolva, a helyiségbe belépett. Arról sem tehetett szegény Stánczy, hogy ellenséges helyeken mindig belebotlott valakibe, aki (valószínűleg fölbérelve) nem tisztelte őt eléggé, és dalait sem méltányolta. Pista régi szokásához híven a kalapot a tiszteletlen fejébe verte, és hadiállapotba helyezkedett. Ilyen csekélységek miatt sok baja volt szegény Stánczynak másnap, sőt harmadnap is, midőn a polgármesteri hajdú az irodába idézte, és talán sohasem csóválta a fejét annyit az öreg polgárnagy, mint ilyen esetekben. Stánczy jámborul megfogadta, hogy többé sohasem megy el a Régi trombitásba. De jött szombat este, midőn a dalárda gyűlését tartotta a Hófjágerben, és Pista egyszerre eltűnt a barátságos helyről, hogy most végre kibéküljön a Régi trombitással.

- Ismerek én minden hírlapírót, csupa jóbarátaim - mondta Stánczy Pista, midőn Szindbád az ügyet előadta -, hisz munkatársa vagyok minden helybeli közlönynek. Csupán Sichermann-nak nem írok. Az öreg negyven fillért akar fizetni egy versért. Nem, inkább ne fizessen semmit! Vagy fizessen egy kispörköltet, két pohár sört a Három Hollónál. De negyven fillérért nem ír verset Stánczy Pista.

Szindbád ezt tőle telhetőleg helyeselte, de mégis aggódott, hogy a fösvény Sichermann tán kritikájában nem lesz barátságos.

- Nem számít az öreg. Csak hetenkint jelenik meg a lapja, és különben is cselédszerző intézete van. A Híradó emberei a Két nyúlhoz járnak, oda menjünk - indítványozta Stánczy Pista, és erre megindultak.

- Nagyra becsülöm a sajtó munkásait - mondta útközben Szindbád, mintegy gyakorlatból. - Világító fáklyák ebben a sötét országban.

- A Híradó csupán vasárnap közöl verset, de darabjáért egy pengőt fizet Szomolenszky - dörmögte Stánczy. - És a pengőt néha nehéz kihúzni. De ő a legtekintélyesebb lap.

A Két nyúlban már víg társaság volt a "hírlapírói asztalnál". Borotvált és borotválatlan arcú fiatal és öregebb férfiak, az asztalfőn Cseresznye, a színházi komikus, aki miután ma nem játszott, már meglehetősen vörös volt az italtól. A falnál vastag pápaszemek alatt a bagolyfejű kövér Szomolenszky, aki a helybeli hírlapírókat röviden "nihilisták"-nak nevezte, mert hajdan Pesten is működött a régi Fővárosi Lapoknál, és különböző álnevek alatt temérdek karcolatot írt.

Majd Bögrey úr, adóhivatalnok és vezércikkíró, távolabb a nihilisták csoportjában egy ábrándos fejű, hosszú hajú fiatalember, aki világfájdalmasan meredt söröspoharába.

- Ez Lenszky, azelőtt Kozsuba - döfte meg Pistánk Szindbádot. - A legfélelmesebb.

Az éljenzaj lecsillapodott, amely Stánczyt belépésekor fogadta, a nihilisták csakhamar helyet szorítottak az újonnan érkezetteknek.

- Barátom rajong az irodalomért - mondta Stánczy. - Nyúl úr, az óborból hozzon néhány literrel.

A különböző nihilisták csakhamar élénk iddogáláshoz fogtak, egy darabig Stánczy vitte a szót, mint aki az est sikere körül az érdemeket szerezte, majd mások mondták el, amit legjobban tudtak, Lenszky a színészetről, egy kis, vörösszeplős fiú a rendőrséget és a tűzoltóságot szidta, a komoly Bögrey úr is előrehajolt, és rászólott Szindbádra:

- Rövidesen kitekerik az ellenzék nyakát! - mondta nagy szemhunyorgatással, mintha féltve őrzött titkát közölte volna.

A hangulat emelkedésével egy többszörösen összehajtogatott papírdarabkát csúsztattak Szindbád kezébe. "T. Uram! Kérek 73 krajcárt kölcsön holnapig. Híve Szomol... "

A bagolyfejű szerkesztő azonban a vérvörös képű komikussal vitázott régi, elmúlt színészek­ről, a tréfát tehát valamelyik nihilista követte el.

Szindbád, miután Lenszkyt és az összes jelenlévőket többszörösen megdicsérte, megkérte az urakat (különösen Lenszkyt), hogy a kávéházban, az Aranygolyónál vendégei legyenek. A kocsmai számla fizetésére már előzetesen pénzt csúsztatott Stánczy Pista kezébe, azonban a derék költő teljesen megfeledkezett erről. Távozásnál Nyúl úr barátságosan megszólította Szindbádot a borok irányába, mire Szindbád gyorsan és restelkedve rendezte a rendezendőket.

Az "Aranygolyónál" aztán sokáig együtt voltak az urak. Hogy ki mit beszélt, és milyen nézőpontból látta a körülötte forgó világot? Erre kíváncsiak lehetnének azok, akik az Aranygolyónál éjfél után még nem jártak, de hisz a többség már volt az Aranygolyóban! Csak éppen annyit jegyzünk föl, hogy a kávéházban az ajtónál kucséber ült, akinél Stánczy Pista szerencsésen eljátszotta a kocsmaszámlára kapott pénzt (amelyről azt hitte, mint később mondá, hogy Szomolenszky küldi neki régi vers-honoráriumok fejében), a kasszában pedig egy igen hervadt és meglehetősen kövér hölgy ült, aki Lenszkyt bizalmas mosollyal fogadta, majd vele valamin összeveszett, de még távozás előtt kibékült...

- Holnap a Mályvába megyünk - tervezte Stánczy Pista hazafelé menet -, ott vannak csak az igazi mágnásgyerekek. A Hírcsarnok kadétjai tanyáznak ott.

- Nem - mondta Szindbád -, holnap kialusszuk a mai nap fáradalmait. Úgy látom, éppen elegendő, hogy Lenszky urat lefegyvereztük.

- A Hírcsarnok egy vérengző fenevad, már sok vendég-színésznőnek kiszedte a máját. Brómy úr valóságos tigris - mondta Pista ijesztő hangon.

Szindbád vállat vont. Szótlanul ballagott a rendőri szalutálásokat számon kérő Pista mellett. Mindazonáltal magában nyugtalankodott, hogy a tigris valami kellemetlenséget írhat lapjában Georgináról. A fogadó kapujánál nem állhatta meg, hogy a kissé mámoros Stánczy vállára tegye a kezét.

- Igen tisztelem a sajtót, de megmondhatod a barátaidnak azt is, hogy igen jó pisztolylövő vagyok.

Mire a szobájába ért, már végképpen megbánta elhamarkodott szavait. Egy pillanatig azon töprengett, hogy utána siet Stánczynak, félremagyarázza szavait, majd megnyugtatta magát, hogy a derék Pista reggelig úgyis elfelejt mindent az éj eseményeiből.

Stánczy Pistának pedig az a furcsa természete volt, hogy mindent elfelejtett a világon, csupán azt nem, amit bízvást elfeledhetett volna. Szindbád néhány nap múlva már tapasztalta, hogy a városban itt is, ott is furcsán néznek rá az emberek. A boltokból utána sietnek, és a városbeli nők, akik annyiszor látták, hosszasan rajta felejtik a tekintetüket, mintha egyszerre valami rendkívülit vettek volna rajta észre. És egy délután Georginát ismét kipirult szemmel találta, mintha nemrégen sírt volna.

- Ugye, mondtam, hogy udvaroljon egy kissé Mariettnak? Miért nem teszi?

Szindbád csendesen mosolygott.

- Asszonyom, ön legjobban tudja, hogy miért.

Georgina hosszan, melegen nézett Szindbádra.

- Furcsa ember maga - mondta csendesen -, hiszen azért érezhetne tovább is úgy, amint jónak gondolja. De az az asszony már csaknem megöl maga miatt. Az imént is szemrehányásokkal illetett, hogy a maga kedvéért lépek a színpadra, és a városban az a hír van elterjedve, hogy maga a vőlegényem vagy micsoda...

- Én azt nem mondtam senkinek - felelte kissé kedvetlenül Szindbád. (Valóban, házasságra eddig nemigen szokott gondolni, midőn szép nők körül forgolódott.)

- No lássa - kiáltott földerülve Georgina -, hisz én úgysem megyek férjhez soha. Elég volt abból egyszer. Maga a barátom, a jóbarátom...

Kezét előrenyújtotta, és a homlokát, fehér, fellegtelen, leányos homlokát Szindbádnak kínálta.

Szindbádot jódarabig vigasztalta a csóknak az íze, illata, de azért mégiscsak megrázta volna Stánczy Pistát, ha megtalálja.

Stánczy Pista a következő éjszakán szinte magánkívül riasztotta föl Szindbádot a Francia kastélyban.

Szindbád mélyen aludt, és haragosan ébredt.

A fogadói szoba ajtajában állongó vén kapusra ráförmedt:

- Hogy merészelte beereszteni hozzám ezt az embert? - kiáltotta.

- Kérem, az úr azt mondta, a rendőrségtől van! - felelt a portás.

- Bocsáss meg - lihegett Stánczy Pista -, mindenáron beszélni akartam veled. A legnagyobb, legszenzációsabb eset történt, ami a világon előfordulhat. Az embernek megáll az esze!... Kérlek, küldd el a portást.

A portás behúzta az ajtót. Szindbád szemügyre vette Stánczyt: teljesen józan volt, és amint lecsillapodott, meglehetős érthető formában, mint amennyire ez már Pistától tellett, a következőket adta elő.

Stánczy úr az esti órákban, éppen a Hírcsarnok kadétjaihoz volt menendő a Mályvába, hogy, bár erre fölhatalmazása nem volt, "megdolgozza a fiúkat", mert hiszen a szívességekre nem mindig szokás direkte megkérni az embert, lehet indirekte is - azon ház előtt vezetett el útja, ahol doktor Corvinusz lakott, aki tőzsdei differenciák miatt megszökött a városból. Ő, Stánczy azt is tudja, hogy egy Szindbádhoz nagyon közel álló nemes, drága úrhölgyet érzékenyen megkárosított az emberkerülő hírében álló vén doktor, habár följelentést ellene nem tett az a bizonyos nagyon tisztelt úrnő, akit a város legszebb, fennkölt lelkű angyalának nevez mindenki.

A doktor házában világosság volt.

Benne (Pistában) fölébredt a kötelességét ismerő hivatalos ember - "mégiscsak az vagyok" -, és belesett az ablakokon. Legnagyobb megdöbbenésére doktor Corvinuszt pillantotta meg saját szobájában, saját íróasztalánál, még a bársonysapka is a fején volt. "Ennek fele sem tréfa!" gondolta Stánczy. Nyomban a rendőrségre sietett - "ahol engem, mint hivatalos embert jól ismernek" -, és némi kis hazugságok révén két rendőrt sikerült kieszközölni. Pista tudniillik azt gondolta, hogy legjobb lesz megkötözni a doktort másnapig, hogy addig el ne illanhasson, midőn is Szindbád majd rábeszéli azon nagyra becsült tündért, aki nemsokára Magyarhon csillaga leend a színművészetben, hogy doktor Corvinusz ellen sikkasztás, rablás vagy bárminemű címen a följelentést megtegye.

Főként Szindbád iránt érzett baráti vonzalma számlájára kell írni ezt az egész dolgot, mert hiszen senkinek másnak a kedvéért nem mulasztotta volna el a Mályva szokásos társas összejövetelét, midőn is Brómy úr legújabb verseit átveszi, megbírálja, és a közlendők közé helyezi. "Semmiféle doktorért!" - ismételte Pistánk.

A rendőrökkel tehát a házba behatolt, a pincétől a padlásig mindent fölkutatott, de a doktor süket gazdasszonyán kívül senkit nem találtak.

- Te szerencsétlen bolond! - kiáltott föl Szindbád.

- Azonban! - szólalt meg talpra ugorva Stánczy Pista - hagyjuk a véleményt a vers végére. Lehet, hogy az eleje gyönge, hisz a költő is az utolsó, hatékony sorokra tartogatja gyakran olympi erejét. A doktor fiókjában ezt a sürgönyt találtam, amelyet volt szerencsém észrevétlenül zsebembe csúsztatni.

Szindbád kezébe nyomta a táviratot, bár az nagyon habozott, hogy Pistát sürgönyével együtt kilódítsa a szobájából.

- Csak olvasd el - biztatta Stánczy. - Ha valaki bűnös ebben a dologban, az én vagyok.

A sürgönyt Alexandriában adták föl. Tartalma ez volt:

"Köszönöm értesítéseit. Ügyvédemnél intézkedtem. P. F."

Szindbád elgondolkozva nézett maga elé.

- Neked tudnod kell, hogy ki a P. F. Én csak egy népdalköltő vagyok, de még én is kitalálom. A doktor egy kém, egy spion, akit a forradalomban nyomban fölhúztak volna a legelső fára. Az asszonyokat elárulja a tengeri úton levő Pálházi Ferencnek.

- Ostoba fajankó vagy! - dörmögte Szindbád. - Nekem semmi közöm az egész dologhoz. És most menj, hagyj magamra.

Hogy Pista milyen csalódott, keserű szívvel hagyta el a Francia kastélyt, arról csak az analízishez értő írók tudnának írni.

Szindbád sokáig nem tudott elaludni. A sürgönyön gondolkozott. Úgy lesz a dolog, hogy Corvinusz doktor megírta Pálházinak, hogy a hölgyek a régi házban tönkrejutottak, segítsen tehát rajtuk. Ezért végeredményében még köszönetet érdemelne a furcsa csodadoktor, ha ugyan Szindbád föl tudna melegedni irányában. De másnap nem gondolt többé doktor Corvinuszra sem Szindbád, mert az utcán, a hirdetőoszlopokon, a színház első és hátsó kapuján megjelentek a zöld színlapok: Rómeó és Júlia Shakespeare-től. Rómeó: Kisfalvi, Júlia: xxx. A helybeli harsonákat pedig számtalanszor elolvasta Szindbád a cukrászboltban, a függöny mögé rejtőzve, ahol a hírlapírók olyan körülményesen leírták a kiváló és szenzációs föllépést, mintha az valóban országos esemény lenne. xxx asszonyról, szépségéről, finomságáról, tehetségéről áradozva emlékeztek meg a "nihilisták". Csupán a szigorú Lenszkynek volt ez a megjegyzése: "Elismerjük, hogy a direktornak olcsóbb és jövedelmezőbb föladat egy köztiszteletben álló, a bonton köréből való grande dame-ot színpadán fölléptetni, de némelyek mégis kíváncsiak volnának egyszer-másszor az ország elismert művésznőit, pl. Jászait, Márkust, Pilisvári Magdát (a komáromi társulatnál) a Kastélyban élvezni. Bis dat, qui cito dat. L-szky."

És este Szindbád hosszú idő után ismét frakkba öltözött, mint ifjú herceg, ruháját megillatosí­totta, és nem haragudott a borbélyra, midőn az a forró vassal bajuszát könnyedén megérintette.

Igen szép volt minden. A nézőtér az utolsó helyig elfoglalva, mindenfelé kíváncsi vagy kárörvendő arcok, Stánczy Pista a karzat kellős közepén verejtékező homlokkal és állandóan tapsra emelt tenyérrel, míg körülötte a Hófjágerből és a többi baráti szállásokról fölszedett ismerősök várták a jeladást. Csupán Mariett ismerős halovány arcát kereste hiába Szindbád látcsövén. És Kisfalvi úgy szavalt, hogy az embernek a könnyek hullottak szeméből, mintha valamely régi bűvös-bájos históriát olvasnánk. Szindbád Anyeginre gondolt, Zareczkyre, a moszkvai balettre. Majd Pickwick úr postakocsiján utazott, míg Kisfalvi úr a dobogón vékony lábszáraival, hosszúorrú cipőjében, barettos fövegében olyanforma volt, mint egy régi angol illusztráció.

És Júlia? Fehér szűzi ruhájában, gyönyörű arcával, búskomor szemével és mélyen zengő hangjával elérte a kellő sikert? Szindbádtól kérdjük ezt, akinek a szíve néha szinte hallhatóan, máskor csaknem kialvófélben vert? Nem, Szindbád helyéről sem mozdult el az előadás alatt, és halovány arcán az indulatokat fékezni erős munkája lehetett. A szemét néha lehunyta, a színlapot sokszor olvasta, mert azt hitte, hogy alattomos, gúnyos tekintetek lesik, egy páholyban csaknem világosan hallotta a nevét, és Stánczy Pista dörgő brávója mindaddig hangzott a karzatról, amíg Szindbád elismerésképpen hátrafordult a kitűnő férfiú felé. Bűvös este volt az, a levegő tele villamossággal, mély sírjában Shakespeare sohasem hallott tán hasonló tapsokat.

Szindbádnak engedelme volt arra nézve, hogy előadás után az ódon házban vacsoránál megjelenjen.

A függöny végre legördült, és Stánczy Pista még néhány rohamot indított a Hófjágerrel és környékével a függöny ellen, aztán a páholyajtókat csapkodták.

Az előcsarnokban a vörösszeplős "nihilista" Szindbád mellé lépett, és a fülébe súgta:

- Már elment a sürgöny a pesti újságoknak!

Szindbád csaknem megölelte a fiút, pedig különösebben nem szerette.

Az asztalon virágbokréták állottak, és talán utoljára előkerült a lefoglalt régi ezüst.

Mariett szótlanul, komolyan végezte a háziasszonyi teendőket. Georgina hallgatott, mélyen lélegzett és ajka fölött gyöngéd verejtékcsöppek jelentek meg. Hálás, bizakodó, boldog és hosszadalmas pillantást vetett néha Szindbádra, amint a jó háziorvosra néznek az anyák egy nagy kimerültséget okozott esemény szerencsés elmúlása után. Az öreg asszony olykor minden ok nélkül élesen fölkacagott, görcsösen, szinte sírva.

- Istenem... Metternich Klarissz! - mondta.

A vacsora végén a nagybajuszú őrmester egy névjegyet hozott be a tálcán.

Mariett vette át a névjegyet, és úgy elhalványodott, hogy Szindbád ijedten emelkedett föl.

Georgina a névjegy után kapott.

A keze megremegett, de aztán dacos, szinte kihívó hangon fölolvasta.

- Dr. Pankotai Pál ügyvéd Budapestről. Ereszd be - intett a régi cselédnek. - A Pálházi ügyvédje. Vajon mit akar?

Egy atléta termetű, borotvált arcú fiatalember lépett be az ebédlőbe. Elkényeztetett, bátor modorú férfiú volt, aki olyan hidegen hajtotta meg magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik. Későbben megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke volt arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.

- Talán négyszemközt parancsolna? - mondta hűvösen Georgina felé.

Az asszony idegesen megrázta a fejét.

- Családi körben vagyok. Szindbád úr a házunk barátja.

Pankotai kezet fogott Szindbáddal; erősen, szinte brutálisan megszorította a kezét, mialatt keményen Szindbád szemébe nézett. Szindbád (néha ez igen nagy dolog a férfiúnál) meglehetős izomzatú ember volt, és mielőtt Pankotai visszavonhatta volna kezét, bizonyos japánoktól tanult fogást alkalmazott az ügyvéd kezén.

A Pankotai szemén megrázkódott a monokli, aztán tetőtől talpig végignézett Szindbádon.

- Már ez a késői óra is, amelyben alkalmatlankodom - kezdte némileg rekedtes hangon.

- Ó, kérem, mi tudjuk, hogy a mi házunkba önnek törvényadta joga van bármikor belépni - szólt közbe Mariett olyan megvetéssel, mintha egy zsandárral beszélne.

- Tessék helyet foglalni - mosolygott az öreg asszonyság. - A karosszékbe talán.

- Pardon, úrnőim, rosszul értelmezik a törvény idevágó rendelkezéseit - kezdte az ügyvéd, mialatt a monoklit rendes helyére igazította. - De hiszen nem is ez a fontos e percben. Vonatomat, mellyel a fővárosból kellő időben elindultam, baleset érte útközben, amiről akár a lapokból is meg­győződhetnek. Valami vízáradás vagy más efféle. A pályán soká dolgoztak, és így nem érkezhettem meg azon időpontra, hogy Georgina asszonynak ma esti szereplését megakadályozhattam volna. Sajnos, a dolog már megtörtént.

- Mi éppenséggel nem sajnáljuk - szólt közbe élesen Mariett.

- Vagyok bátor hivatkozni nagyságod válóperi aktáira, amelyekben bizonyára találtam volna elegendő nyomós kifogást a mai föllépés elhalasztására, de miután ügyfelemtől, Alexandriából vett sürgöny alapján külön megbízást kaptam, azt hiszem, mi sem gátolta volna nagyságodat abban, hogy a kétségen kívül ünnepélyes, de végeredményében olyan sajnálatos kimenetelű színjátszásról könnyű szívvel lemondott volna.

- Azt semmi szín alatt sem tettem volna, tessék ebben megnyugodni - mondta Georgina, és finom orrcimpái megremegtek.

- Ezen már túl vagyunk, a törvény rideg akaratát többé nem állíthatja meg semmi. Emlékszik nagyságod válópöri szerződésére? Emlékszik a tartási díjra vonatkozó megállapodásunkra?

- Nem kell többé egy fillérjük sem - kiáltotta Mariett. - Elég volt az örökös megaláztatásokból. Önálló nők vagyunk. Azt tesszük, amit jónak látunk.

- Csodálom, hogy ügyvédúr állandóan vállalkozik e furcsa szerepre - mondta Georgina, és mélyen elpirult.

Pankotai kiegyenesedett.

- Asszonyom, az én szerepem nemes és tiszteletre méltó. Egy kis gyermek jövőjéről van szerencsém a törvény és megbízóm parancsa értelmében rendelkezhetni.

Az ügyvéd most Marietthez fordult.

- Kegyeskedjék a gyermek felőli rendelkezést átruházni reám, mert a törvény ezt megengedi, ügyfelem pedig ezt kívánja. Íme sürgönye. Egy pillanatnyi haladékot sem engedélyez e távirat.

Mariett kétségbeesetten csapott a táviratra.

- Tudtam előre...

Hirtelen könnyek lepték el a szürke szemeket, és kezét tördelve fölkiáltott:

- Ó, miért tetted, Georgina!

Olyan kétségbeesett fájdalom vett erőt a máskor jéghideg teremtésen, hogy az ügyvéd tanácsosnak vélte néhány pillanatig elfordítani a fejét.

Georgina lehajtotta a fejét, és a szempilláján könnyek csillogtak. Az öreg asszonyság megzavarodva nézegetett hol egyikre, hol másikra, és értelmetlen szavakat dadogott.

- A kocsim a kapu előtt vár - mondta rövid hallgatás után az ügyvéd.

- Tehát most mindjárt? - riadt föl Mariett, és szinte fölsikoltott. Ez a sikoltás talpra állította Georginát. Méltóságteljesen kiegyenesedett:

- Nem adom oda a fiamat! - kiáltotta.

Az ügyvéd a szőnyegre nézett:

- Akkor kénytelen leszek a rendőrséghez fordulni. Az összes iratok e lépés célra vezető meg­tételéhez zsebemben vannak. Remélem, önök is éppen úgy utálják szent Hermandad embereit, mint jómagam.

- Ön? - mondta Mariett végtelen megvetéssel. - Ön, aki ilyen fájdalmat tud okozni szegény, elhagyott nőknek. Ez nem férfihoz való viselkedés.

Az ügyvéd fölállott a székről. Lángoló arccal fordult Szindbád felé:

- Kérem az urat, hagyja el a termet... Ezeket a szavakat nem hallgathatom végig egy férfi jelenlétében. A hölgyek rendkívül izgatottak...

- Ebben a házban én parancsolok! Szindbád úr maradjon - kiáltotta Mariett. - Még különbeket fog tőlem hallani ez az ügyvéd, ez a véreb, ha el nem áll szándékától.

- Uram, ön is férfi - szólt most kérlelő hangon az ügyvéd. Engedje meg, hogy beszélhessek a hölgyekkel olyan dolgokról, amelyek ügyfelem érdekének tán nem mindenben felelnek meg. Ügyvédi esküm van. Kérem, a hölgyek érdekében mentsen meg tanúzásától.

- Az úrnők érdekében szívesen - felelt Szindbád. - Egyébként a szomszéd szobában leszek.

Amíg Szindbád behúzta maga után az ajtót, hallotta az ügyvéd kérdését.

- Ki ez az úr?

- Mi köze önnek ahhoz? Akár a vőlegényem - felelt Mariett nagy fölindulással.

Aztán egy nagyon hosszú negyedóra múlott el, amíg Szindbád magányosan üldögélt a félig megvilágított szalonban. Bölcs és mérsékletes férfiú volt mindig, de most igen nagy kedvet érzett ahhoz, hogy egy revolverlövéssel kimentse a hölgyeket kétségbeesett helyzetükből. A homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz lépésről, hisz a pique-ászt gyakran kilőtte a lövöldében. A Browning-golyó a feje búbján repülne ki, és a falba akadna.

Becsuknák és ezzel vége.

Majd az eset titokszerűsége, szinte félelmetes természete ejtette gondolkodóba. Milyen kegyetlen ember lehet az a Pálházi, aki a tenger másik oldaláról bosszút állani igyekszik az ellene vétőkön. Ez az ügyvéd csak fölbérelt ember, kár volna a puskaporért, de Pálházi egy dúvad, akit kiirtani emberi kötelesség. Karddal vágni pergamenszínű arcába, hosszan, mélyen, a kardot meghúzni, mint a hasítókést a sertésen. Akadjon csak egyszer kezébe!

Amíg így dúlt-fúlt a jó Szindbád a régi osztrák uralkodókkal ékesített szalonban, a hangok odabent lecsillapodtak, az ügyvéd fölnyitotta az ajtót, a hölgyek előtt mélyen meghajolt, aztán a szalon közepén álló Szindbádhoz fordult.

- Kénytelen vagyok önnek köszönetet mondani, hogy megkímélt jelenlététől - mondta igen élesen a Szindbád szemébe nézve.

- Köszönettel én tartozom önnek, hogy a ház hölgyeit immár nem húzza tovább kínpadra - felelt sötéten Szindbád, és készen volt arra, hogy úgy kapja el az ügyvéd búcsúra nyújtott kezét, hogy annak legalább egy ujját kitöri.

De az ügyvéd nem nyújtotta a kezét. Ellenben csaknem Szindbád füléhez hajolva, baljóslatú hangon a fülébe dörmögte:

- Pálházi úr Alexandriából igen óhajtaná az önnel való találkozást. Ne méltóztassék tehát mostanában elhagyni Közép-Európát, mert az úgyis hiábavaló volna.

Szindbád valami rettentő sértéssel akart válaszolni, de még idejében eszébe jutott, hogy idegen házban van.

- Magam is szeretnék szeme közé nézni a gazdájának! - felelt tompán.

Az ügyvéd szótlanul távozott. A három asszony kisírt szemmel ült az ebédlőasztalnál, mint temetés után szoktak a nők. A vasúti útmutatót lapozgatták.

- Elutazunk, Szindbád - mondta könnyes szemmel Georgina. - Elmegyünk a mamával, mégpedig ma éjjel. Itt hagyjuk Mariettet a kisfiammal.

- Hallatlan erőszak! - hördült fel a dühös Szindbád, és már csaknem az ügyvéd után akart rohanni.

Mariett szótlanul, összefont karral állott az asztal mellett. Aztán száraz hangon megszólalt:

- Miután Szindbád úr már úgyis eleget tud rólunk, talán fölkérhetnénk, hogy az éjjel átmenő expresszvonatra számotokra megfelelő helyekről gondoskodjon.

- Ó, mostanában üres az expressz - sóhajtott föl Georgina. - Emlékszem, mikor... Most mindenki nyugatra megy, Párizsba, a Riviérára. Csak mi megyünk Budapestre.

- Az óvatosság mit sem árt! - folytatta Mariett kérlelhetetlen üzleti hangon. - Tudomásom szerint a helybeli állomásfőnök útján, a bécsi pályaudvarnál kell megrendelni a helyeket. Szindbád úr, ha kedve van hozzá, megteszi.

Georgina a homlokára szorította a két kezét.

- Egy óra és ötven perckor ér ide az expressz... Ébren lesz addig, Szindbád?

Szindbád csak a szemével felelt.

- Mi most csomagolni fogunk - szólt közbe Mariett kopogó hangon. - Isten önnel.

Szindbád kábult fejjel ért az utcára. Régen történt vele annyi esemény egy nap alatt. A frakkján még ott a virág a Georgina hajából. A szíve telve olyan hangokkal, amelyeket mindig ismeretlen ismerősöknek vél az ember, midőn az életben újra hallja. A kezében még a Georgina tenyerének a melege, és a harmatos szempár szinte ott csillog a folyó fekete tükrében. Minden, minden reá emlékezteti... És mégis mennyi változás történt rövid órák alatt.

- Hiszen ideje, hogy magam is hazamenjek Pestre - dörmögte szinte önkéntelenül. És erre egyszerre megkönnyebbült.

A Francia kastély mellett elhaladva a kávéház ablakán át észrevette Stánczy Pistát, aki még mindig agyonizzadt fehér kesztyűjében ült, és fáradtan kavargatta rumos groggját.

Belépett a kávéházba. Stánczy, mintha csak őt várta volna, fölugrott, a nyakába borult, a tekintete már kissé homályos volt az elfogyasztott szesztől.

- Szívemből gratulálok, drága barátom - kiáltotta, és fehérkesztyűs kezeit, ki tudja hányadszor ez estén, ismét összecsapta. Gyönyörű volt. Sohasem láttam szebbet az életben.

- Pista, egy szívességre kérlek - kezdte Szindbád kibontakozva az ölelő karokból. - Az állomás meglehetős messze van ide, és én még csomagolni akarok. Ülj kocsiba, és a főnöknél rendelj három helyet az expresszvonatra.

Pista először meglepetten, bambán nézett Szindbádra.

Aztán megindultak a gondolatai:

- Neki, neked és?...

- Mi közöd hozzá!

- A mamának - dörmögte kedvetlenül Pista. De aztán szó nélkül vette a kalapját, és minden további kérdezősködés nélkül elrohant. Szindbád még javában csomagolt szobájában, midőn Stánczy úr szokásos lihegéssel betört az ajtón.

- Alig akart fölengedni az a kutya portás - kezdte elfulladva.

Aztán igen nagyon nevetni kezdett:

- Rendben van, mindent rendbe hoztam.

- Helyes.

- Bizony nagyon helyes - nevetett Pista, hogy a könnyei csorogtak.

Miután Stánczy barátunk előadását igen nehéz volna nyomon követni, röviden csak ennyit jegyzünk föl: Pistának régi barátja a főnök, iskolatársa, Nagyszombatban együtt voltak, habár mostanában ritkán találkoznak. Pista alaposan tájékozódott a vasúti szabályokról, és miután meggyőződött arról, hogy a megrendelt helyeken kívül más hely nem áll a helybeli publikum rendelkezésére, Bécsben két helyet rendelt meg az expresszvonatra.

- Te boldogtalan ember! - kiáltott föl megrökönyödve Szindbád.

- Hát a harmadik, a mama legföljebb lemarad a vonatról. Mehet ő reggel a személyvonattal, nem kell neki expresszel utazni - így szólt Pista, és jóízű nevetéssel dőlt el a kanapén.

Szindbád nem tudta, hogy mit csináljon vele.

Abbahagyta a pakolást, szomorúan ült helyén, és nagyon sokára csak ennyit mondott Stánczy Pistának:

- Te hatökör!

Aztán bérkocsiba ült, és búsan az állomásra hajtatott.

A váróteremben már ott találta sűrűn lefátyolozva Georginát. Hosszú köpönyegében elragadó, finom, előkelő dáma volt, amilyen csak Georgina lehetett. Nem sokat beszélgettek most már. Szindbád odavetőleg megjegyezte, hogy nemsokára Pestre utazik.

- Derék ember - mondta az öreg asszonyság.

Georgina nem felelt, csak megszorította a Szindbád kezét.

Az expresszvonat barna kocsijaival csendben begördült. Egy Henri IV. szakállú vasúti alkalmazott kinyitotta a hálókocsi ajtaját. A mama lassan kapaszkodott a lépcsőkön, míg Szindbád, a sűrű fátyolon át, egyetlen boldog, büszke csókot váltott Georginával.

A vonat lassan megindult, a kocsik lágyan tovább gördültek. Szindbád percekig bámult az utolsó kocsi piros lámpása után.


Hátra Kezdőlap Előre